Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2.

LastBreath2017. 01. 17. 20:47:35#34956
Karakter: Gumball Herceg
Megjegyzés: Marshinak


{Sosem azt mondja, mit hallani szeretnél,
lelkedbe gázol, de igazat beszél.
Kímélet nélkül egy tükröt tart eléd,
magadat látod, itt nincs mellé-beszéd.
De őt bármikor hívhatod bármivel,
nem ad fel, megvéd, ha kell.}



 

Nem tudom, mit tehetnék? Mit mondhatnék? Mi ilyenkor a helyes? Az nem lehet, hogy csak az én gondolataimat töltik ki az este történtek! Az, hogy hagytam magam, és ő hagyta magát. Hogy egyikünk sem gondolkodott egy pillanatig sem és minden annyira természetesnek tűnt, mintha megbocsájtható botlás volna. Nem tudok nem a csókra gondolni. Marshall hideg bőrére, mely mintha még is felmelegedett volna az érintésemre...

Megtöri a csendet, s ezzel visszaránt a valóságba. Ahogy az asztalnál ülök és bámulom a sima, fényes fa lapot. Előttem egy félig megevett, gyönyörű, piros alma. Azt sem tudom, mikor haraptam bele. Marshall Lee megköszörüli a torkát, kinyitja, majd becsukja a hűtő ajtaját. Félek ránézni. Félek attól, hogy könnyedén leolvassa gondolataimat az arcomról.

- Nézd, tudom, hogy nem a megszokott, de ha nem tetszik...

- Ízletes – súgom, megforgatom az almát. - Tényleg az – nézek fel rá, de nem állom tekintetét. - Köszönöm – sütöm le szemeim.

- Edd meg vagy dobd ki, kapd fel a cuccaid, és menjünk.

Biccentek. Ennyire futja a híres jó modoromból. Nem tudok megszólalni, ahogy rá nézni sem. Még akkor is nehezen, mikor a barlang szájához érünk. Odakint verőfényes napsütés. Sajnálom, hogy nem tarthatott tovább ez a rövid séta.

- Hát akkor... - fordulok felé, de mielőtt bármit is mondhatnék, szavamba vág.

- A viszont látásra Őfelsége – fejet hajt, ajkai körül gúnyos mosoly.

Marshall Lee mindig Marshall Lee marad. Ha ezt szeretné, így akarja, legyen így. Nyilván ő sem büszke a történtekre. Sértő viselkedése már fel sem bosszant. De nem mondhatok többet. Elköszönt, szinte kitessékelt, így nincs maradásom.

Hátat fordítva neki, indulok el. Haza. Oda, ahol megnyugtató, édes közeg vár. Talán így a legjobb. Egyikünk sem beszél róla, és akkor olyan, mintha meg sem történt volna. Nem lett volna szabad megtörténnie. Oly sok mindent tettem kockára vele. Annyira felelőtlen és meggondolatlan voltam! Ez egyáltalán nem vall rám.


~~~


Az élet visszatért a normális kerékvágásba. Egy jó reggeli után már időm sincs rá, hogy az elmúlt éjszakára gondoljak. Én magam foglalkozom a cukorkák és édességek ügyes-bajos gondjaival, személyesen, mert így nem csak egy szimbolikus kapcsolat létezik köztünk. Látniuk és érezniük kell, hogy szeretem őket, hogy egy percig se kételkedjenek.

Délelőtt ezért körbejártam a kis városkát és meghallgattam mi mesélni valója van Fahéjgolyónak, vagy a pillecukroknak. Borsmenta folyamatosan mellettem lépkedett és szüntelenül csacsogott azokról a dolgokról, amik az alatt az idő alatt történtek, míg nem voltam itthon.

Délután a dolgozószobámba zárkózom. Tény, hogy kedvenc elfoglaltságom a sütemények készítése, de ugyanígy az én felelősségem az is, hogy Cukor ország lakóit épségben és egészségben tartsam. Vannak öreg édességek, és van temetőnk is, de nem szívesen búcsúzom el egyik lakótól sem. S mivel örök életet nem adhatok nekik, legalább addig próbálóm tartósítani őket, ameddig csak lehet. Sajnos nem minden kísérletem sül el jól, és nem mindegyik veszélytelen, de ha nem is próbálkozom, nem érek el semmit.

Apró, kékes pukkanás hallatszik, ahogy egy bordó folyadékot csöppentek a pipettámból a petri csészére. Az eredmény kellemesen ruganyos, puha állagú gumicukor. Bár nincs szélvihar odakint, az ablakomat kivágja a huzat és ijedtemben leverem a petri csészét az asztalról, melynek tartalma szétmázolódik a földön. Arcom elől lekapom a védőszemüveget és összeráncolt szemöldökkel bámulom a rakoncátlanul himbálózó ablakszárnyakat. A szemüveget az asztalra teszem és becsukom az ablakot. Felsóhajtok, ám ijedtemben fel is kiáltok, mikor megfordulva Marshallal találom szemben magam. A vámpír elégedetten elvigyorodik, miközben fejjel lefelé lebeg az arcom előtt.

- Estét Bubba. - köszön.

- Estét? - kérdezek vissza, de nem is figyelek rá, mert az asztalról nem csak a szemüveg, de pár közlekedő edény és üveg is felemelkedik. - Mégis mit jelentsen ez?

- Hogyhogy mit? Hát bulizunk! - szólal meg a szemüveg, majd láthatóvá válik az is, aki tartja.

Egymás után három szellem bukkan fel a dolgozószobám kellős közepén.

- Szellemek? - kérdezem elhűlve. - Marshall Lee, te szellemeket hoztál ide?

Vállat von, majd felkuncog.

- Mi ez a hacuka rajtad? - csippenti ujjai közé köpenyem anyagát.

- Laborköpeny. - csapom el kezét bosszúsan.

- Itt lesz a buli? - kérdezi az egyik szellem.

- Nem, itt nem lesz semmiféle buli. - felelem. - Marshall? - nézek ismét a vámpírra, magyarázatot várva.

- Azt mondtad, barátok vagyunk. A barátok együtt szórakoznak, a többi haverjukkal. - mutat a vigyorgó szellemekre.

- De én... én most igazán nem érek rá. - nézek körül és igyekszem felmérni a rumlit, amit nem várt megjelenésükkel okoztak.

Egy üveg a földön landol. A szellemek összevigyorognak.

- Ennek jó hangja van. Még egyet! - biztatja társát a másik kettő.

- Nem! Ne törjetek össze semmit, kérlek! - kiáltok fel.

Kopogás hallatszik az ajtón. Két őr hangja szűrődik be tompán:

- Gumball herceg, minden rendben?

- Igen! - vágom rá. - Minden a legnagyobb rendben. Elmehettek.

- Ezt el sem hiszem, ha nem hallom. - áll meg mellettem Marshall. - Te hazudtál az alattvalóidnak?

- Igen. - fordulok felé és mély levegőt véve igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. - Nem tudhatják meg, hogy itt vagytok.

A vámpír arca elkomorodik.

- Csak nem szégyelled, hogy velem mutatkozol? - kérdi élesen.

- Nem. - rázom meg a fejem és elveszítem türelmem utolsó szikráját is. - De túlságosan felelőtlen dolog volt szellemeket magaddal hoznod!

- Mi baj van velük? - pillant rájuk.

- Mi baj? - kérdezem hüledezve. - Egy édesség meghal, ha megijed! - csattanok fel. - Mit gondolsz mi történt volna az őrökkel, ha meglátják a szellemeidet? Meghalnak! És ezt nem kockáztathatom meg. - felszusszanok. - Legyünk barátok, nem vagyok ellene, sőt szeretném, ha azok lennénk. De nem veszélyeztetheted az országom lakóit.

Nem szól. Látom rajta, hogy elgondolkodik. Vállára teszem a kezem és keresem tekintetét.

- Nem haragszom. Vagyis, de, egy kicsit talán mégis. Csak... legközelebb ne törj rám ilyen váratlanul. - mosolyodom el félszegen.

- Mikor bulizunk már? - horkant fel az egyik szellem türelmetlenül. Válaszra sem várva indul el felém. - Gyerünk herceg, lazulj el kicsit. - vigyorodik el.

A következő események túl gyorsan történnek ahhoz, hogy riadalom nélkül fogjam fel őket. A szellem a levegőbe emel, Marshall rákiált, mikor az ablak felé taszít, melynek szárnyai ismét kitárulnak. Nem találok kapaszkodót az áttetsző, megfoghatatlan testben és a következő pillanatban azt veszem észre, hogy kirepülök a nyitott ablakon. Ha nem a toronyban lenne a dolgozószobám, akkor is megijednék, de így még inkább. Hangos kiáltás szakad fel belőlem, ahogy a föld egyre közelebb kerül.

Egy elmosódott, sötét árny suhan el mellettem. Aztán megragad, nem zuhanok tovább. Felnézek rá. Egy hatalmas, koromfekete denevér. Újból felkiáltok. Kapálózni kezdek. A denevér lesandít rám.

- Ne kapálózz már, mert kicsúszol a kezemből és lezuhansz. - szól rám.

- M-Marshall Lee? - kérdezem elkerekedett szemekkel. A denevér biccent.

Nem „repülünk” sokat, Marshall hamar talál magának egy tágas helyet, ahol leszállhat. Elenged karmai közül és a szemem láttára ölt újra normális alakot. Hitetlenkedve nézem a látványos átalakulást, miközben arra gondolok, hogy igazából vajmi keveset tudok róla. És ez valahol bosszant.

- Bubba... - lép hozzám fájdalmas arckifejezéssel, de nem kér bocsánatot.

Ha akarna sem fog. Mert ő ilyen. Szóval nem várom meg mondandóját. Zaklatott vagyok, mérges, ijedt és felháborodott.

- Kérlek, csak szedd össze a szellem barátaidat és menjetek el. - sütöm le szemeim, egyik kezemmel átkarolva magam. - Kétségtelenül képtelen vagyok úgy szórakozni, ahogyan ti szoktatok. - ajkamba harapok és kényszerítem magam, hogy ránézzek. - Nagyon megijedtem. - vallom be, aztán már csak az orrom alatt motyogok. - Ha legközelebb velem szeretnél kikapcsolódni... őket ne hozd magaddal.

Ellépek mellette és nem szól, nem is néz utánam. Szótlanul otthagyom. Rosszul érzem magam a zuhanástól. És újból kudarcot vallottam, mint barát, vagy vendéglátó. Hiszen az lenne a cél, hogy Cukor országban mindenki jól érezze magát. Legyen szó azokról, akik itt laknak, vagy azokról, akik látogatóba jöttek.

Nem haragudhatok Marshall Lee-re. Nem akart rosszat, ebben biztos vagyok. Türelmesebbnek kellett volna lennem és megpróbálnom elfogadni a társaságot, akiket magával hozott. De megint csak egy elkényeztetett herceg voltam, aki fent hordja az orrát.

Nekivágok a lépcsőnek, s közben azon gondolkodom, hogy valamivel helyre kéne hoznom a dolgot. Hiába én voltam, aki megígérte Marshallnak, hogy a barátja lesz, eszembe sem jutott, hogy bármit is tegyek érte. Ő viszont eljött egészen idáig, és csak szórakozni akart. Illene tennem valamit, hogy lássa, én sem csak a levegőbe beszélek.

Felsóhajtok, és rögvest ráncba szaladnak szemöldökeim. Leheletem fehér páraként szökken fel. A levegő jócskán lehűlt, ahogy felértem. A dolgozószoba kilincsére jégvirágot rajzolt a fagy. Gyanakodva nyitom ki az ajtót, hogy megpillantsak egy újabb, hívatlan vendéget.


linka2016. 11. 06. 17:32:43#34750
Karakter: Marshall Lee
Megjegyzés: Cukorfalatomnak


 Megteszi. 
Anélkül, hogy külön kérném őt. Anélkül, hogy nyaggatnom kellene, hogy könyörögnöm. 
Hihetném, hogy behódol, hogy megszűnt tombolni benne az a szolid dac, mi mindig is körüllengi Őfenségét. De badarság.  Hogyan is hitegethetném magam ilyen botor dolgokkal?
Újabb húrt pendítek meg, egész keserves dallam, pedig nem pont így akartam. Vagy legalábbis nem pont ezt és nem pont most, pont előtte. Keseregni tudok én magamban is, abban már úgyis verhetetlen vagyok. Óh, az önsajnálat süppedős mocsara, nem is értem mi jogon tartom magam Királynak. 
- Tudod – szólal meg halkan, félve törve meg a ránk borult csendet -, én lehetek a barátod, ha szeretnéd. 
Elhallgat kezeim közt a hangszer, szúrósan pillantok rá szemeim sarkából.
- Szánalomból ne legyél a barátom – fintorodom el. 
Tompa torokköszörüléssel felel vádamra. Nem állíthatja, hogy nincs alapja.  
- Marshall Lee – szólít nevemen vontatottan. Felsóhajtok, engedek neki. Megint, újból. - Ma igazán nagyon kitettél magadért, hogy egy magamfajta, begyöpösödött herceg jól érezze magát nálad. - Vállai megereszkednek, görnyed, enyhén ugyan, számomra mégis észrevehetően. - Nagyon jó házigazda vagy. Igazából te egy jó vámpír vagy, még ha az ellenkezőjét is akarod elhitetni velem. Sok mindent megtudtam rólad ma este, amiket egészen idáig nem tudtam. Például, hogy van egy cicád vagy, hogy ismered a Jégkirálynőt; vagy akár azt is, hogy milyen jól célzol párnával. - Suta mosoly, amit tőle kapok, tenyerének érintése pille teher vállamon. - Azért akarlak megismerni, mert érdekes vagy és nem azért, mert szánalmas. Egyébként is, már megbocsáss, de egy Király nem lehet szánalmas.
Játékos incselkedéssel vonja össze szemöldökeit. Halovány ívek, ez egyszer mégsem tudok túltenni döbbenetemen.
- Mondj már valamit, mert ez így kezd nagyon kínossá válni – kapja félre értetlenül tágra nyílt szemeit. - Marshall? - találnak rám vissza halvány ékkövei. 
Komolyan gondolta vajon? 
Valóban lenne a barátom? Hahh, barát, ugyan, minek az nekem? Mi szükségem rá? Mégsem tudom mindezt a képébe vágni, nem tudom letorkolni azért, mert badarságokat beszél. Nem tudok a szemébe nézni, hogy undok módon az önérzetemért küzdjek. Bár őt nézem, mégsem látom arcának finom vonalait, nem látom szemeiben a bizonytalanság villanását. Ajkaiban nincs semmi összetett, egyenletesen görbülnek, lebiggyeszti bájosan csücsörítő száját. Ha megengedném, hogy a közelembe legyen, hogy a szívemhez közel kerüljön...elhagyna. Elfeledne, mert végtére is ez a sorsom. Ez a keresztem, ha úgy szebben hangzik. Örök magány, mert apám éjszféra Királya, s mert anyám egy sosem volt démon.
- Te is el fogsz majd felejteni – susogom egész elhalkulva, agyamban mégis meg nem fogant gondolatok kongatnak vészharangot. 
Megnedvesítem kiszáradt számat. 
- Nem foglak – mosolyodik el félszegen. - Kivételesen jó a memóriám. 
Való igaz. 
- Ha elárulsz...
Mégis mit mondhatnék? Miként fejezhetném be neki, hisz szavaim HOGYAN-ját magam sem tudom még. Azt csak nem mondhatom, hogy belepusztulok. Kétségtelenül őrültség volna részemről. Abszurdum. Képtelenség, mert az életem gyakorlatilag átjáróház. Van, hogy betoppan valaki, hogy elhiteti velem, fontos vagyok. Aztán szilánkosra pergett reményt hagy maga után. Van kihez szólnom. De nincs kiben megbíznom. 
Bársonypuha bőr érinti az arcom. 
- Nem árullak el – néz rám. 
- Gumball.
- Igen?
- Nem pirultál el – simulok érintésébe. 
Romok tetején hogyan is lehetne építkezni? Ő mégis megpróbálja. 
Közelebb hajolok az arcához, lélegzete forró párájához, álla vonalára simítom tenyerem, majd a tarkójára, ujjaimat selymes tincsei közé fúrom. Homlokán pókfonálszerű ráncok, ahogy az övének koccantom sajátomat. 
Mosolya apró villanás csupán, nem látom, mégis érzem. Másik kezemet is az arcára simítom, jégcsap tenyerem márvány-meleg bőrére simul. Ujjai görcsbe rándulnak, elveszetten kapaszkodnak vállaimba. Újabb mosoly, futó pillanat, s belélegzem sóhaját. Nem ostromlom, s nem kérek. Félve kóstolom puha ajkait, ízlelem édes nektárját. Óvva vigyázom, hogy ne sértsem puha húsát, hogy ne serkentsem rubint vérét. Nem követelem hevességét, s nem kérem elérhetetlen vágyát sem, mégis csókol, odaadóan viszonozza, minden elfulladt kapkodásomat, minden tétova lépésemet, ami kettőnket meddő kilátástalanságba sodorhat. Tudom jól mivel játszom épp. Tudom, mit kockáztatok. Meggondolatlan húzásommal szakadék peremére léptem, s ő büszkén kiállt velem. Kezem a mellkasára siklik, ruhájának anyagára, amin átüt forró bőre. Szívverése az egekben, szinte átüti bordái ketrecét. 
Elhátrálunk, és felnyílnak a szemei. Kicsúszott alólam a talaj. 
Persze kimagyarázhatnám. Menthetném magam azzal, hogy az egész Bubba bálján romlott el, hogy már akkor visszafordíthatatlan volt, mikor meghívtam magamhoz. Eleresztem, mikor a szemei tágra nyílnak. Én ugyan hamarabb felocsúdtam révületemből, mégsem vettem a fáradtságot, hogy kiszakadjak test meleg közeléből.
Némán figyelem, ahogy talpra áll. Bizonytalanul, mérhetetlen zavarral. 
- Lefekszem aludni – motyogja, biccentek. - Jó-jó éjszakát.
Ismét bólintok. 
Beszélhetnék is akár. És nem teszem mégsem. Kegyetlen vagyok, hogy zavarában hagyom őt. Hogy szavak nélkül engedem az ágyamba. 
S, hogy ezek után mit teszek én? 
Elmosolyodom, kényszeredetten. Újra ölembe emelem a gitárt, és újabb húrokat pendítek rajta meg. 


XXX


Elmozdítom a széket és az keservesen felvonyít a csupasz, hideg köveken. 
Ránézek, az arcát fürkészem, de mintha jelen sem lennék, vagy egyáltalán nem is léteznék, mereven az asztal lapját figyeli. Nem értem. Őszintén. Az este dadogva ugyan, de elköszönt, azt mondta:” Jó éjszakát”. Erre most jön ezzel a szótlansággal, ezzel a búskomor modortalansággal. 
Újabb tétova mozdulatot teszek, torkomat köszörülöm, kinyitom, majd becsapom a hűtőt. Mindezt azért, hogy rám emelje a szemeit. Hogy legalább félpercre ne tegyen úgy, mintha nem lennék jelen. Eljátszhatja a láthatatlant, elfogadom, ha meggondolta magát és a büdös életbe többé nem akar látni. Megértem, mert érthető lenne. 
De legalább most utoljára halljam a hangját. 
- Nézd, tudom, hogy nem a megszokott, de ha nem tetszik...
- Ízletes – suttogja megpiszkálva maga előtt a félig megcsócsált almát. - Tényleg az – néz fel rám, de alig néhány pillanatra. - Köszönöm – süti le szemeit újra. 
- Edd meg vagy dobd ki, kapd fel a cuccaid, és menjünk.
Biccent, hogy aztán újra néma maradjon, míg a barlang szájáig nem érünk. Táska van nála, bénán fityeg a vállán, de nem követem, csak a barlangig megyek. Aztán megtorpanok. Velem együtt mozdulatlanná válik ő is. 
- Hát akkor... - fordul felém felszusszanva, de elébe szaladok a kínos, nem kell pillanatoknak.
- A viszont látásra Őfelsége – hajtok fejet gunyoros félmosollyal. 
Ha meg is lepődött éles, bicskanyitogató szavaimon, jól leplezi. Igaza is van. Palástot rá.
Magamra hagy, emelt fővel, egyenes háttal menetel előre, anélkül, hogy akár fél pillanatra is hátra tekintene. Halkan szuszogok, gúnyos mosolyom lehervad, s helyét mélabús rácok váltják fel. 
Ugyan, mit akarok én az ezer évemmel egy tizenéves hercegtől?
Azt hiszem kezdhetek aggódni épelméjűségemért. Újabb fintorral magam is elindulok, leginkább céltalanul, aztán mégis csak a temetőben kötök ki, társaságomban nem csekély személyekkel. 
Wendy, Booboo és Georgy. Barátok, mondhatni. 
- Fekete földbe elásott testek, parancsomra most életre keltek! 
Szavaim nyomában nem jár szikrázó villámcsapás, nem zuhognak fagyos cseppek az égből, nem reped a föld, s nem tölti be sátáni kacaj a meghitt csöndet. Csontok, foszlott, nyeszlett ruhák, azok vannak. Ahogyan vannak bomló húscafatok és féreg járta szemgödrök is. 
- Mi célod velük? - lebeg mellém Wendy. 
- Buli – dünnyögöm.
- Hogy mi?
- Csapjunk egy bulit – fordulok felé lelkesen. - Gyerünk. Ez lesz a megoldás! Privát buli, szokásos vendégkör. 
- És ők minek?
- Majd felpezsdítik az egészet. Ők lesznek majd az éljenző tömeg. Az én zombihadseregem – vigyorodom el.


 


LastBreath2016. 10. 01. 11:01:07#34634
Karakter: Gumball Herceg
Megjegyzés: Marshinak


- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Cukor Ország hercege vagy, de a néped nem téged szeret, hanem azt a tökéletes remekművet, akit az évek során formáztál magadból. - szólal meg rövid hallgatás után.
-Vannak barátaim, ha erre szándékozol kilyukadni, nem úgy, mint… - elharapom a mondat végét, mert nem akarom, hogy olyasmi csússzon ki a számon, ami megbántja a vámpírt.
- Mint nekem – fejezi be keserűen. Tiltakozni akarok, de egyetlen intésével elhallgattat. – Szóra sem érdemes, Őfelsége. Szép álmokat, holnap szabadon elmehetsz.
Felülök. Ő szórakozottan felvesz egy földön hányódó párnát, felrázza és az ágyra dobja. Átkozom magam, amiért megint olyasmit hoztam szóba, ami nincs a vámpír ínyére.
- Marshall…?
- Csak aludj – dünnyögi orra alatt, aztán magamra hagy.
Most már biztos vagyok benne, hogy rossz döntés volt beleegyezni abba, hogy eljövök. Mindig is fenntartásaim voltak Marshall Lee-vel szemben és ma este, csak hogy ne én legyek a nevetés tárgya, folyamatosan megjegyzéseket teszek és olyan dolgokat vágok a fejéhez, amiket igazából meg sem érdemel, mert nem is tett semmit azért, hogy így viselkedjek. Kudarcot vallottam, mint vendég és mint herceg egyaránt. Magamon erőt véve botorkálok ki a szobából, hogy legalább illő módon bocsánatot kérhessek a viselkedésemért. A vámpír épp a gitárjával szórakoztatja magát, bár fancsali ábrázata nem arról árulkodik, hogy jó kedve volna.
- Marshall..?
Felpillant, de tovább játszik a gitárján.
- Késő van – jegyzi meg -, a ma estét már próbáld meg itt kibírni. Reggel majd hazakísérlek.
- Nem ezért jöttem utánad – szegem fel az állam.
Félreteszi a hangszert, majd hátradől a kanapén, és szemöldökét megemelve rám néz. Tekintetétől elszégyellem magam és elfordítom a fejem. De nem! Nem ezért jöttem. Erőt veszek magamon és vissza fordulok felé, hogy aztán szemlesütve toporogjak.
- Mondd csak nyugodtan – szól rám türelmetlenül.
- Bocsánatot kérek, mert megbántottalak!
- Nem bántottál meg – aprót bólint, inkább csak magának adva ezzel igazat. Kezei között felnyög a gitár.
- Marshall!
- Nem – néz fel rám. - Komolyan semmi baj. Igazad volt.
- Tessék? - kérdezek vissza meglepve.
- Azt mondtam, igazad volt – ismétli meg magát bosszúsan. - Tényleg nincsenek barátaim, sőt, senki másom sem. Régebben volt valaki, de már elfelejtett ő is – mosolyt erőltet arcára. - Szóval ja, igazad volt, nagyjából úgy mindennel kapcsolatban.
- Ne haragudj – dünnyögöm szégyellve magam, amiért soha nem tudok ráharapni a nyelvemre és megbántok másokat.
- Rendben, nem teszem – mosolyodik el halványan. - Cserébe gyere, csüccsenj le mellém.
Eleget teszek a kérésének és egy darabig feszülten hallgatom, ahogy a gitárján játszik.
- Tudod – szólalok meg hezitálva. -, én lehetek a barátod, ha szeretnéd.
Abbahagyja a hangszer pengetését és szúrós tekintettel mér végig.
- Szánalomból ne legyél a barátom. - veti oda fancsali képpel.
Sértődötten köszörülöm meg a torkomat, de nem hagyom, hogy a büszkeségem felülkerekedjen. Kihúzom magam.
- Marshall Lee – szólalok meg kimérten és ő lemondóan sóhajt egyet. - Ma igazán nagyon kitettél magadért, hogy egy magamfajta, begyöpösödött herceg jól érezze magát nálad. - leeresztem a vállaimat és barátságosabb hangnemet ütök meg. - Nagyon jó házigazda vagy. Igazából te egy jó vámpír vagy, még ha az ellenkezőjét is akarod elhitetni velem. Sok mindent megtudtam rólad ma este, amiket egészen idáig nem tudtam. Például, hogy van egy cicád, vagy hogy jól ismered a Jégkirálynőt; vagy akár azt is, hogy milyen jól célzol párnával. - elmosolyodom és a vállára teszem a kezem. - Azért akarlak megismerni, mert érdekes vagy és nem azért mert szánalmas. Egyébként is már megbocsáss, de egy király nem lehet szánalmas. - húzom össze szemöldökömet játékosan.
Elkerekedett szemekkel mered rám. Azt hittem, hogy ezzel öntök bele annyi bátorságot, hogy kizökkenjen melankóliájából, de a némasága és meglepődött tekintete nem arról árulkodik, hogy egyhamar magára találna.
- Mondj már valamit, mert ez így kezd nagyon kínossá válni. - pillantok félre zavartan. - Marshall? - nézek vissza rá bizonytalanul.
A vámpír öléből finoman csúszik ki a gitár. Bár szemeivel az én arcomat nézi, nem engem lát. Messzire réved a saját gondolataiban, ahol szavaim már nem érik utol. Olyan védtelennek és elveszettnek tűnik, olyan őszintének és végtelenül magányosnak. Hölgyeim és uraim, itt van Marshall Lee a félelmetes, gonosz és rosszindulatú vámpír király! Itt ül előttem és most nem hasonlít semmihez, amit eddig magából mutatott.
- Te is el fogsz majd felejteni. - suttogja halkan, lemondóan ahogy megnedvesíti ajkait.
- Nem foglak. - mosolyodom el biztatóan. - Kivételesen jó a memóriám.
Vajon kinek hagytad rajtam kívül, hogy lássa, mennyire is össze vagy törve belül?
- Ha elárulsz... - kezdi halkan, ám nem fejezi be.
Megszánom. Igenis megszánom, mert senki nem érdemli, hogy úgy érezze magát, mint most Marshall Lee, akit a mai estéig egészen ki nem állhattam. Még maga Marshall Lee sem érdemli meg azt a magányt, amibe száműzetett. Hogy önszántából-e vagy más behatásra, édes mindegy.
Még mielőtt észbe kapnék, hideg arcára simítom tenyeremet. A bőre halál-szürke és száraz, jéghideg. Viszolyognom kéne tőle, mégsem teszem.
- Nem árullak el. - nézek komolyan a szemeibe, s ettől úgy tűnik felocsúdik révületéből.
- Gumball.
- Igen?
- Nem pirultál el. - jegyzi meg, furán tenyerembe billenti fejét.
Ám még mielőtt válaszolhatnék, hozzám hajol, állam vonalán simít végig, hogy aztán tarkómnál túrjon hajamba. Közelebb húz és én nem ellenkezem. Már-már szentimentális lágysággal ér össze homlokunk. Halvány mosollyal hunyom le szemeimet. A vámpír arcomra simítja másik tenyerét, míg én vállain találok magamnak kapaszkodót. Először az orrunk, majd az ajkunk ér össze és a vámpír megcsókol. Érzem szemfogait a számon, mégsem sérti fel vele bőrömet. Nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Az a Marshall Lee, akit eddig ismertem gondatlan, felelőtlen és sokszor erőszakos. A csókja viszont óvatos és lágy, puhán feszegeti a határait, míg én elmerülök a pillanat adta érzelmek óceánjában. Tenyere lehullik arcomról és mellkasomra simít. Hideg bőre alatt a vékony póló anyagán keresztül heves ritmust dobol a szívem. Elszakadunk.
Kinyitom szemeimet, hogy egy vörösen izzó szempárral találjam magam szemközt. Hosszú pillanatokig meredünk egymásra szótlanul, aztán, mintha egyszerre döbbennénk rá tettünkre, elengedjük egymást. Úgy szakadok ki karjaiból, mint ahogy a pók ereszti le a bogártetemet a hálójából. Nem szól. Nem szólok. Hang nélkül kelek fel a kanapéról.
- Lefekszem aludni. - motyogom orrom alatt és Marshall Lee aprót bólint. - Jó-jó éjszakát. - préselem ki magamból, amire egy újabb apró bólintás a válasz.
Visszakacsázom a szobájába, befekszem az ágyába, magamra húzom a takaróját és tompa révülettel szuggerálom a sötétséget, ahogy az elmúlt percekre gondolok. Vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem történtté tenni. Vannak dolgok, amiket nem lehet egyről a kettőre elfelejteni. Lehunyom szemeimet és Marshall érintésének emlékével alszom el.


 


Szerkesztve LastBreath által @ 2016. 10. 01. 13:18:41


linka2016. 09. 25. 12:34:48#34595
Karakter: Marshall Lee
Megjegyzés: Cukorfalatomnak


Vigyorom széles, letörölhetetlen.
Gumball elfordul, pironkodva, akárcsak egy szende szűz, de nem teszem szóvá. Nem bosszantom feleslegesen és a kedvét sem rontom el, ha nem muszáj. Ami azt illeti, meglepett. El sem hiszem, hogy az én ruhámat hordja. Hogy egyáltalán hajlandó felvenni az én ruháimat. Döbbenet…
- Alhatsz az ágyamban – bökök ujjaimmal a megvetett ágyra. 
- Tiltakozom – rázza meg a fejét. Rebbenő rózsaszín. – A te házadban most én vagyok a vendég, és ha figyelembe vesszük az etikettet, gorombaság volna, ha az ágyadban aludnék. tökéletesen megfelel a kanapé is.
- Az Schwabelle helye – jelentem ki. – Bubba, nem otthon vagy, hogy ennyire oda kelljen figyelned a viselkedésedre. ha azt mondtam, alhatsz ott, akkor nyugodtan aludj az ágyamban.
- Na és akkor te hol fogsz aludni?
A szemöldökét ráncolja, grimaszol, akadékoskodik, és még engem szól le, hogy modortalan vagyok.
- Itt – tárom szét karjaimat, s a levegőbe szökkenve elnyúlok.
Elfordul tőlem.
- Sajnálom.
- Mit?
- Azt, hogy ilyen pocsék vendég és ennyire rossz társaság vagyok – telepszik le az ágy szélére. – Én egy olyan környezetben élek, ahol protokoll írja elő a viselkedést, és mindenre egyenes és betartható szabályok vonatkoznak. Nem is igazán tudom, hogy kéne itt viselkednem.
Ebben én nem segíthetek neki. Magától kell rájönnie, miként viselkedhet a barátai mellett. Résemről elfogadom ezt a kimért udvariasságot is, mert tudom, hogy többet nem remélhetek. Nem vagyunk barátok, s így utólag értelmét sem látom már annak, miért kényszerítettem őt arra rá, hogy hozzám eljöjjön. 
- Mondjuk, szórakozhatnál is, engedd el magad – vigyorodom el, majd jó néhány párnát magamhoz veszek az ágyról. 
- Nem tudom hogy kell – pillog rám bocsánatkérően.
Válaszul becélzom és fejen találom az egyik díszpárnával. Ő megbillen, elképed és ideges lesz. 
- Marshall Lee! - csattan fel. 
- Nyugi, Bubba, épp most tanítalak meg szórakozni – szélesedik ki a vigyorom.
- Nem értem, hogy ebben...
Most sem figyelt, aztán csodálkozik, ha eltalálom. 
- Ha nem véded meg magad, te fogsz veszíteni – emelem meg egyik szemöldököm célzatosan. 
Habozik, s én újra megdobom. Jobb lenne, ha iparkodna, mert így én is kedvemet vesztem hamar. Nem védekezik, így pedig semmi poén nincs az egészben. Aztán döntésre jut, s sorjában felkapkodja a földön szerteszét hullott párnákat, és felém dobja őket. De míg én koronáját sikerrel verem le a fejéről, nála csodaszámba megy az is, ha egyszer kétszer betalál. Nevetve viszonozom kedvességét, mikor ő lábon talál, aztán nem sokkal utána arcon. Megbillenek, s az egyensúlyomat vesztve a földre esek. 
A Herceg szemeiben pillanatnyi büszkeség csillan, aztán helyére jön az őszinte tanácstalanság, és a félszeg torokköszörülés. 
- Meg is sérülhettél volna – motyogja egészen csendesen. Földre hullott koronáját az ágy melletti szekrényre teszi. - Nagyon megütötted magad? 
- Estem már magasabbról is – vonok vállat. - Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Vagy akkor legalább azt mondd meg, hogy mi az, ami szórakoztat, mert én már igazán nem tudok kitalálni semmit – ráncolom össze a szemöldökeimet, majd folytatom: - Túl sötét a lelkem ahhoz, hogy megfelelő mulatságot találjak Őfelsége számára. 
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem volt szórakoztató. - Nagyot ásít, míg én elmosolyodom. - Ilyenkor sokkal barátságosabbnak tűnsz.
- Mikor?
- Amikor nem vigyorogsz, vagy nem vágsz olyan képet, ami nem te vagy. 
- Mert te aztán tudod, hogy milyen vagyok – horkantok fel színtelenül. 
- Nem tudom, hogy milyen vagy – rázza meg a fejét. - Mert mindenki elől elzárkózol, és álarc mögé bújsz. 
- Pont te beszélsz? - kérdem szemöldökömet megemelve. - Őfelsége is álarcot hord – dünnyögöm a kapcsolóhoz lépve -, csak velem ellentétben te elfelejted, hogy ki is vagy valójában – kattintom le.
- Cukor Ország hercege vagyok.
- Most nem – fordulok felé. - Itt nem. Korona nélkül ki vagy, Gumball?
- Én... - hezitál. - Nem vagyok köteles erre válaszolni. 
- Akkor mit fogsz csinálni?
- Aludni – jön a felelet. - És, ha bármiben is mesterkedsz, Marshall Lee, amíg alszok, akkor nem fogod megköszönni, amit kapsz majd érte – takarózik be morcosan.
Hallgatok, mert nincs semmi amit erre mondani tudnék neki. Fiatal, ha úgy vesszük még gyerek, és máris egy Országot kormányoz. Van ebben valami tagadhatatlanul nevetséges, hát még, mikor engem próbál kioktatni. Ne várja, hogy majd meghajlok az élettapasztalatai előtt, és ne várja azt sem, hogy vak hittel iszom majd a szavait. Cukor Ország hercege bizony időnként hajlamos megfeledkezni arról a tényről, hogy én sem a pórnépből szalasztott névtelen senki vagyok. 
- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Cukor Ország hercege vagy, de a néped nem téged szeret, hanem azt a tökéletes remekművet, akit az évek során formáztál magadból.  
-Vannak barátaim, ha erre szándékozol kilyukadni, nem úgy, mint…- elharapja a mondatot. 
Elmosolyodom, kedvtelenül, fáradtan.
Tudom jól mire céloz, óh, hogyisne tudnám.
-Mint nekem – fejezem be helyette, pilleszárny ajkai elnyílnak, leintem. – Szóra sem érdemes, Őfelsége. Szép álmokat, holnap szabadon elmehetsz – túrom zsebeimbe mind a két kezem. 
Felül az ágyban. 
Lehajolok az egyik földön felejtett párnáért, tenyeremmel belecsapok, felrázom és az ágyra dobom. 
- Marshall…?
- Csak aludj – dünnyögöm behajtva magam mögött a szoba ajtaját.
Most már biztos vagyok benne, hogy rossz döntés volt őt ide elhívni. A meggondolatlanság és az elfeledéstől való félelem sosem jó iránymutató. Rápillantok a ablakokra, behúzott függönyök mindenütt, Schwabelle a lábam alatt tekereg, dorombol, mert jól érzi itt magát. Boldog, de nem az én jelenlétem tette azzá, hanem annak a ténye, hogy házban alhat ma éjjel is. 
Gitárral a kezemben telepszem le a kanapéra, s felkattintom az egyik állólámpát. Nem ad nagy fényt, viszont barátságosabbá válik tőle a ház ezen része. Megpengetek egy A hangot, majd átugrom a következőre. Az mélyebben, tisztábban és szebben szól. 
- Marshall..?
Felpillantok, de a húrok kínzásával nem hagyok fel. 
Kíváncsivá tesz a jelenléte, de ha belegondolok a történtekbe, magától értetődő, hogy miért jött utánam. 
- Késő van – jegyzem meg -, a ma estét már próbáld meg itt kibírni. Reggel majd hazakísérlek. 
- Nem ezért jöttem utánad – szegezi fel dacosan az állát.
Igazán uralkodói. 
Félreteszem a gitárt, majd hátradőlök a kanapén, s szemöldökömet megemelve ránézek. 
Gumball zavarba jön, elfordul, majd vissza hozzám, s lesüti a szemeit. 
- Mondd csak nyugodtan – sürgetem meg türelmetlenül. 
- Bocsánatot kérek, mert megbántottalak!
- Nem bántottál meg – biccentem csak úgy magamnak, hogy aztán gitáromat újra felvéve ismét megpengessek egy egészen nyomorult hangot. 
- Marshall!
- Nem – nézek rá fel. - Komolyan semmi baj. Igazad volt. 
- Tessék? - lepődök meg összezavarodottan. 
- Azt mondtam, igazad volt – ismétlem meg magam bosszúsan. - Tényleg nincsenek barátaim, sőt, senki másom sem. Régebben volt valaki, de már elfelejtett ő is – mosolyodom el kényszeredetten. - Szóval ja, igazad volt, nagyjából úgy mindennel kapcsolatban. 
- Ne haragudj – dünnyögi egészen elveszetten, ahogy a takaróba bugyolálva  ácsorog a kanapétól tisztes távolságban. 
- Rendben, nem teszem – mosolyodom el nagyon lassan. - Cserébe gyere, csüccsenj le mellém. 



LastBreath2016. 08. 01. 19:37:48#34477
Karakter: Gumball Herceg
Megjegyzés: Marshinak


 

Feje hanyag eleganciával billen hátra, összezárja szemhéjait és halkan lélegzik. Nyakán, a két apró heg alatt nem mozdul a véna. Ádámcsutkája fel, majd le mozdul, ahogy nyel egyet. Összeráncolom a szemöldököm, mert csak úgy, mint az esetek kilencven százalékában, most sem tudom, mire gondol.
 - Nem hát – dünnyögi orra alatt, miközben felkel a kanapéról -, de szedelőzködjön Őfelsége, mert a végén még az én bűnöm lesz az is, ha másnap morcosan ébred Cukorország Hercege.
- Marshall Lee...
- Ne provokáljalak? – pillant le rám fásultan, mintha az imént valami sértőt mondtam volna, vagy illetlenül viselkedtem volna, pedig kettőnk közül ő az, aki mindig modortalan és illetlen. - Nem kérheted, hogy tagadjam meg önmagam, Gumball. 
Már épp nyitnám a szám egy replikára, mikor észreveszem, hogy valami nem stimmel, s ez elfeledteti velem pillanatnyi bosszússágomat.
- Nem láttad a táskámat? 
- A midet? – kérdez vissza értetlen grimasszal. 
Ez nem jó. Nagyon nem jó. Hiszen mindent összekészítettem és indulásra készen a kezemben volt a táskám.
 - A táskámat – válaszolok. - Abban van mindenem, amire szükségem lehet most. 
- Már akkor sem volt nálad semmi, mikor beléptél a barlang száján.
Kényelmesen hátradől a levegőben és tarkójára kulcsolja kezét, látszólag cseppet sem mozgatja meg az én problémám.
- Ebben nem aludhatok – gyűröm kezembe a Marshall Lee-től kölcsönkapott ing anyagát.
- Nem hát – hagyja rám. - De az át sem futott azon az okos kis kobakodon, hogy talán kisegíthetlek téged ebben is? – pillant le rám szemöldök ráncolva.
Mély levegőt veszek, aztán mégsem mondok semmit. Mit mondhatnék? Mondhatnék erre akármit is? Csak saját magamat hergelném vele. Marshall Lee tojik a nagyvilágra, nem idegeskedik semmin, és ez a legbosszantóbb tulajdonsága. De mégis az zavar a leginkább, hogy amíg Cukor Ország minden lakója egy-egy édes, nyitott könyvecske, ez a vámpír itt előttem megfejthetetlen és kiismerhetetlen. Ha valakinek tökéletes pókerarca van, hát ő meg van áldva vele.
 - Neked kényelmes lehet így. – csúszik ki a számon véletlenül, amit azonnal meg is bánok.
- Igen, az – válaszolja, elmerülve szekrényében -, bocs, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint te – teszi hozzá savanyúan. 
- Ki kért rá, hogy tökéletes légy? – dünnyögöm.
Felhorkant, s teljesen eltűnik ruhái közt. Kisvártatva feltűnik egy pólóval a kezében.
 - Ez jó lesz? – kérdezi. 
A levegőbe emeli a pólót, elém tartja. A jelenet abszurdságát nem csak az tetézi, hogy egy másik uralkodó választ nekem ruhát a saját szekrényéből, hanem az, hogy ilyesmit Borsmenta is gyakran csinál, és Marshall Lee arckifejezése, most pontosan az övére hasonlít.
 - De te szereted ezt a pólót – motyogom. 
Ajkaiba harap és hanyagul vállat von, mint aki annak a határán van, hogy kijöjjön a sodrából.
- Ha nem kell, akkor mondd azt.
- N-nem mondtam ilyet – kapom ki a kezéből a ruhadarabot. - Köszönöm.
Vigyorogva nézi végig, ahogy az átöltözéssel bajlódom. Elfordulok én, ha már ő nem képes rá. Végül elgondolkodva nézek le magamra. Szokatlan ez a sötét szín. Nem mondom, hogy kényelmetlenül érzem magam benne, de igenis szokatlan. Főleg a tudat, hogy ez másnak a ruhája; hogy ez Marshall Lee ruhája.
 - Alhatsz az ágyamban. – mutat a megvetett ágyra.
- Tiltakozom. – rázom meg a fejem. – A te házadban most én vagyok a vendég, és ha figyelembe vesszük az etikettet, gorombaság volna, ha az ágyadban aludnék. Tökéletesen megfelel a kanapé is.
- Az Schwabelle helye. – szögezi le. – Bubba nem otthon vagy, hogy ennyire oda keljen figyelned a viselkedésedre. Ha azt mondtam, alhatsz ott, akkor nyugodtan aludj az ágyamban.
- Na és akkor te hol fogsz aludni? – ráncolom össze a szemöldököm.
- Itt. – tárja szét karjait a levegőbe szökkenve.
Hát persze. Néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy Marshall Lee milyen könnyedséggel képes kényelembe helyezni magát a levegőben. Az ágy felé fordulok, így háttal neki.
- Sajnálom.
- Mit?
- Azt, hogy ilyen pocsék vendég és ennyire rossz társaság vagyok. – ülök le az ágy szélére. – Én egy olyan környezetben élek, ahol protokoll írja elő a viselkedést, és mindenre egyenes és betartható szabályok vonatkoznak. Nem is igazán tudom, hogy kéne itt viselkednem.
- Mondjuk szórakozhatnál is, engedd el magad. – vigyorodik el és magához vesz vagy fél tucat vörös és fekete színekben pompázó apró díszpárnát.
- Nem tudom, hogy kell. – nézek rá bocsánatkérően.
Válaszként fejen talál egy párna. Az érkezése olyan hirtelen jött, hogy egyensúlyomat is majdnem elveszítem.
- Marshall Lee! – csattanok fel.
- Nyugi Bubba, épp most tanítalak meg szórakozni. – szélesedik ki vigyora.
- Nem értem, hogy ebben… - egy újabb párna talál be.
- Ha nem véded meg magad, te fogsz veszíteni. – vonja fel egyik szemöldökét.
Hezitálok, hiszen nem szép dolog megdobálni a másikat, még akkor sem, ha csupán párnákról van szó. De a harmadik párna is célba talál és én gondolkodás nélkül, csak úgy reflexből kapkodom fel a lehullott párnákat és dobom az egyiket Marshall felé. Kitér előle és ez bosszant, hiszen közben az ő párnája ismét eltalálja a fejem, leverve róla a koronát. Elhajítok egy újabb párnát, eltalálom a lebegő vámpír lábát, aki felnevetve vágja hozzám a következőt. Eldobok egy párnán, majd egy másikat is, de egyik sem talál be, mert a vámpír folyton kitér előle. Lehajolok egy következőért, és egy párna landol a hátamon. Kiegyenesedek és teljes erőből Marshall Lee felé dobom a párnát, ami ezúttal el is találja az arcát. Megbillen a levegőben és leesik a földre. Valamiért elégedettség jár át és önkéntelenül is felnevetek, ám azonnal abba is hagyom, mikor meglátom, hogy a vámpír a földön ülve engem mustrál. Zavartan köhintek egyet.
- Meg is sérülhettél volna. – motyogom az orrom alatt. Felveszem a földről a koronámat és az ágy melletti éjjeliszekrényre helyezem. – Nagyon megütötted magad? – sandítok rá lopva.
- Estem már magasabbról is. – vonja meg a vállát. – Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Vagy akkor legalább azt mondd meg, hogy mi az, ami szórakoztat, mert én már igazán nem tudok kitalálni semmit. – egy pillanatig összeráncolt szemöldökkel figyel, majd színpadiasan hozzáteszi. – Túl sötét a lelkem ahhoz, hogy megfelelő mulattságot találjak Őfelsége számára.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem volt szórakoztató. – szegem fel az állam hangyányit zavartan.
Hirtelen rám tör a fáradtság, hosszú volt ez a mai nap, már az is hosszú volt, ha csak azt a részét nézzük, amit itt töltöttem Marshallnál. Torkomból felszakad egy ásítás. A vámpír elnézően elmosolyodik. Nem tehetek róla, de gondolataim akaratlanul is kicsúsznak a számon.
- Ilyenkor sokkal barátságosabbnak tűnsz.
- Mikor? – kérdez vissza értetlenül.
- Amikor nem vigyorogsz, vagy nem vágsz olyan képet, ami nem te vagy.
- Mert te aztán tudod, hogy milyen vagyok. – horkan fel, hangjában mégsem hallok sértettséget.
- Nem tudom, hogy milyen vagy. – ingatom meg a fejem, igazat adva neki. – Mert mindenki elől elzárkózol, és álarc mögé bújsz.
- Pont te beszélsz? – vonja fel egyik szemöldökét. – Őfelsége is álarcot hord. – egy kis szünetet tart, míg a villanykapcsolóhoz lép. – Csak velem ellentétben te elfelejted, hogy ki is vagy valójában. – kapcsolja le a villanyt.
- Cukor Ország hercege vagyok. – vágom rá.
- Most nem. – fordul felém és szemei kísértetiesen ragyognak a sötétségben. – Itt nem. Korona nélkül ki vagy Gumball?
- Én… - harapom be alsó ajkam, hezitálok. – Nem vagyok köteles erre válaszolni.
- Akkor mit fogsz csinálni?
A hangja a sötétben mélyebben cseng és most sokkal inkább megtölti a szoba csendjét, mint korábban. Mintha egyszerre szólna mindenhonnan és ettől különös borzongás fut végig a gerincem mentén.
- Aludni. – felelem. – És, ha bármiben is mesterkedsz Marshall Lee, amíg alszok, akkor nem fogod megköszönni, amit kapsz majd érte. – takarózom be fülig morcosan. Az ágyneműből csak úgy árad a vámpír illata, és ez nem segít abban, hogy mihamarabb el tudjak aludni, így kénytelen vagyok lejjebb húzni a takarót. 
 


linka2016. 07. 27. 22:27:57#34459
Karakter: Marshall Lee
Megjegyzés: Cukorfalatomnak





Duzzog...
Édesen, ártatlanul, a lehető legtávolabb attól, ahogyan egy igazi Herceg viselkedik. Valamilyen szinten még szórakoztat is, ám leginkább lefáraszt, ennek ellenére mégis örülök annak, hogy végül eljött hozzám. Még ha időnként gyermeki is, legalább van társaságom, egy személy, aki alkalomadtán még válaszra is méltat, és nem csak meghallgat. Bár erre a célra a szellemek is több, mint jók. 
- Akkor legalább fordulj el! - Szemöldökei ráncba szaladnak, érthetetlen, miért, míg kezével célzatos mozdulatot tesz.
- Jó, jó, legyen – szusszantom hátat fordítva neki. - Tudod, egyáltalán nem vagy szórakoztató. 
- Nem is az a dolgom – feleli.
Naiv kis buta. Elég csak a látszatát eljátszanom annak, hogy megszánom őt, s teljesítem az óhaját, hátának ívén a gerinccsigolyák apró igazgyöngyökként domborodnak ki, nem vetkőzik le teljesen, csak azon ruhadaraboktól szabadul meg, amik ténylegesen is bepiszkolódtak. Az én ruháim viszont nevetségesen állnak rajta, vagyis, sokkal inkább szokatlanul és idegenül. Közelebb hajolok hozzá, lépteimmel nem verem őt fel néma öltözködéséből, lebegve settenkedek mögé, nyakának ívére halvány szálak simulnak, babahajak rengetegje. Lélegzetemmel borzolom fel bőrén a finom kis pihéket, riadt kismadár módjára perdül felém, míg az én arcomra alattomos vigyor tódul.
- Marshall Lee! - rivall rám mérgesen. - Arról volt szó, hogy elfordulsz!
Mert tán nem fordultam el? Teljesítettem én a kérését, de legközelebb legyen előrelátóbb, és ennél konkrétabban szögezze le azt, hogy mit vár el tőlem. 
- El is fordultam – felelem teátrálisan. - De Őfelsége olyan sokára készül el, hogy attól féltem, már állva elaludt – pillantok rá le gunyorosan. 
- Menj a...
- Pokolba? - kérdezek vissza felnevetve. - Gumball Herceg csúnyán akart beszélni? Ejnye.
Felsóhajt, ingemet magára igazgatja, aztán elfordul. S én megválaszolatlanul maradok újra, mintha mit sem mondtam volna. A szekrényemhez lép,  a polcokon sorakozó kacatokat szemléli, némelyiknek értéke van, van, viszont, ami csak egyszerű porfogó. Haszontalan, számomra értéktelen, de megtartottam mégis, mert... mert szentimentális vagyok. Minden emlék, mindenhez hozzáfűz valami láthatatlan fonál.
A koponyától látványosan elborzad, míg a képkeret kíváncsiságot ébreszt benne. 
Elfintorodom. 
- Marshall, ez... - Nem néz rám továbbra sem. - Te ilyen jól ismerted a Jégkirálynőt?- fordul felém őszinte csodálkozással. 
- Miért, azt hitted, hogy őt mindenki utálja? - horkantom kikapva kezéből a képkeretet, aztán visszateszem ugyanúgy oda, ahol volt. 
- Ne haragudj – jön utánam. - Nem tudtam, hogy ez ilyen érzékenyen érint.
- Én nem vagyok érzékeny- egyenesedem ki önérzetesen. - Nem vagyok gyenge és vajszívű, mint...
- Én? - kérdi, és a feltételezésen még csak meg sincs lepve.
Nem válaszolok neki. Erre ugyan mit mondhatnék? Hogy igaza van? Hogy rá gondoltam ezúttal is? Mert mindig, örökké  az eszemben van, a zsigereimbe ásta magát a szirupos kedvességével, a dacával, a magabiztosságával, s mindeközben mégis a naivsága az, ami a lehető legelragadóbb. Gitáromat szorongatva megpengetek egy A hangot, aztán folytatom a többivel, s időnként hangolok is rajta, hogy a dallamok tisztábbak, élvezhetőbbek legyenek.
Mindeközben nagyon is tudatában vagyok Gumball jelenlétének, érzem a közelségét, szemeim sarkából figyelem testének apróbb rezdüléseit, azt, ahogy átkarolja magát, s megborzong a barlang sivár hidegsége miatt, nem ehhez szokott, így megértem. A kanapéra ül, nem messze a macskától. Ő nem az enyém, csupán együtt élünk. Egymás lelkét melengetjük a jelenlétünkkel. 
- Milyen nyugodt cicus vagy. - A hangja lágy, kedves.
- Schwabelle különleges – telepszem le a kanapé másik oldalára én is, nem nagy távolságba tőlük, éppen csak a macska túloldalára. Finoman belesimítok a puha bundába. 
- Igen, ez messze lerí róla – kuncog eltakarva felfelé ívelő száját. 
- Tudod, Bubba – mérem őt végig -, most egyáltalán nem tűnsz olyan felségesnek.
Homlokára mély árkok feszülnek, alig szólok hozzá, és sikerül őt szinte mindennel zavarba hoznom, felbosszantanom vagy összezavarnom.
- Akkor mégis minek tűnök?
A hangja nem árul el róla mást, mint gyerekes, önérzetes sértettséget.
- Az én ruháimban? Csak egy kölyöknek.
- Marshall Lee – sóhajtja lemondóan. - A korona még mindig a fejemen van.
- És? - nevetek fel. - Az én fejemen nincs korona, mégis mindenki tudja, hogy király vagyok – jelentem ki erélyesebben. - Az egésznek a határozott megjelenés a titka.
- Én határozott vagyok! - szegi fel állát délcegen. 
- Ha te mondod – vonok vállat. 
Megcirógatom a cicus üstökét, ujjbegyeim Bubba ujjait érintik, azok karcsúak, véknyak és puhák, formásak és fenségesek, olyanok, akárcsak ő maga. Zavarba jön újra, nehezen leplezi, torkáét köszörülve felköhint, elhúzza a kezét és fülei egészen kivörösödnek. 
- Megint elpirultál – jegyzem meg elvigyorodva.
- Én nem pirulok, Marshall Lee!
- Akkor ez mi? -csípem az ujjaim közé mindkét fülét. 
- Nem tudom – tolja el a kezem, hogy helyükre a sajátjait szoríthassa oda. - Biztos allergiás vagyok a vámpírokra – dünnyögi arcát megdörgölve.
- Már megint Őfelsége sérteget – fintorodom el drámai túlzással. 
- Mert kiprovokálod!
- Ez nem volt provokálás – ingatom meg a fejem, és egészen közel hajolok hozzá. - Ez a provokálás – mosolyodom el sötéten, ahogy tenyeremet az ing alá simítom, bőre selymes, forró, szíve dübörög, mintha csak bordáinak boltozatát szeretné szilánkjaira zúzni szét. - Hű, Bubba, nagyon gyorsan ver a szíved. 
- N-nekem legalább van szívem – vág vissza botladozó szavakkal.
Felpillantok rá. Szemeiben halovány fény dereng, a rózsa egy egész halovány árnyalata csillog szemeinek legmélyén, babarózsaszín, vagy akár a cukorkák márványa, aztán megretten. Látom tekintetében a riadalmat.
- M-Marshall Lee e-ez egyáltalán nem vicces – húzódik távolabb, lesüti a szemeit és ölébe gyűri az ökleit.
Hátrahajtom a fejem, halkan lélegzem, s lehunyom a szemeim én is, de nem maradhatok így sokáig, mert abból is csak a dráma lenne. Az pedig nem kenyerem, és eleve nem óhajtom végigfutni újra a miért kezdetű köröket. 
- Nem hát – dünnyögöm feltápászkodva a kanapé kényelméből -, de szedelőzködjön Őfelsége, mert a végén még az én bűnöm lesz az is, ha másnap morcosan ébred Cukorország Hercege.
- Marshall Lee...
- Ne provokáljalak? - kérdezek rá színtelenül, aztán lassú mosollyal csóválom meg a fejem, s megvonom a vállaimat. - Nem kérheted, hogy tagadjam meg önmagam, Gumball. 
- Nem láttad a táskámat? 
Tématerelésnek nem épp a legjobb, de megteszi. 
- A midet? - kérdezek vissza értetlenül. 
Újra ráncok sötétítik az arcát, szemei elfelhősödnek, s mintha baljós gondolatai támadnának, elkomorul, majd riadtan egészen ledermed. Én pedig az egészből nem értek semmit. 
- A táskámat – feleli megrendülten. - Abban van mindenem, amire szükségem lehet most. 
- Már akkor sem volt nálad semmi, mikor beléptél a barlang száján – billenek hátra, s karjaimat a fejem alá gyűrve elnyúlok a levegőben. 
- Ebben nem aludhatok – fogja marokra az ing anyagát.
- Nem hát – értek vele egyet készségesen. - De az át sem futott azon az okos kis kobakodon, hogy talán kisegíthetlek téged ebben is? - tudakolom morcosan.
Ajkai elnyílnak, de hang nem hagyja el a torkát, helyette megembereli magát, állát felszegi, s egészen kiegyenesedik. Felsóhajtok, fáradtan a hajamba borzolok, aztán irányt mutatva a szobába vezetem őt anélkül, hogy talpaim érintenék a padlót.
- Neked kényelmes lehet így.
- Igen, az – felelem kinyitva a szekrény ajtaját újra -, bocs, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint te – fintorodom el. 
- Ki kért rá, hogy tökéletes légy?
Kérdése abszurd, felhorkantok, s még mélyebbre ások a ruháim közt. Nem kért rá, ugyanakkor naphosszat azt sulykolja, milyen vagyok, és valljuk be, ez egy idő után unalmassá, sőt, meglehetősen bosszantóvá tud válni. Főleg akkor, ha minden, amit mondd, negatív, szidás vagy morgolódás. Egyébként is csak a háromnegyedének van logikus alapja, a többit hozzátette. Kiszínezni meg én is tudnék dolgokat, mégsem teszem. 
- Ez jó lesz? - kérdem kihalászva a keresett pólót. 
Félszemmel sandítok a Hercegre, míg kihajtogatom a pólót, és hozzá emelve hunyorítok. Látszólag a mérete, kényelmesen ellesz benne. Lepillantok rá, leginkább az arcát fürkészem, ami látszólag teljesen nyugodt, már-már majdhogynem békés, miközben a pólót figyeli. 
- De te szereted ezt a pólót – dünnyögi. 
Beharapom a számat, és kínomban újra vállat vonok. 
- Ha nem kell, akkor mondd azt.
- N-nem mondtam ilyet – kapja ki a kezemből sebtében. - Köszönöm.
Elvigyorodom, mikor magára húzza a ruhát, pironkodik ugyan, és igyekszik elfordulni, amit ezúttal tiszteletben is tartok, de a végeredmény nem is olyan rossz, mint azt feltételeztem. Szokatlan rajta, főleg az alapvetően éjsötét szín, de a víz kékje tompítja azt is, csakúgy, mint a sárga vízi lény.

 


LastBreath2016. 05. 19. 18:47:16#34325
Karakter: Gumball Herceg
Megjegyzés: Marshinak



Felszegem állam, és ő újból harsányan felnevet. Rajtam szórakozik. Engem néz ostobának. Borzasztóan bosszant.
- Na tessék – nevet továbbra is önfeledten, miközben felém lép. -, nem is sejtettem, hogy a mi közkedvelt Hercegünk ennyire pirulós.
Pirulós? Hogy én? Ugyan mi okom lenne rá? Honnan szedte ezt a butaságot? Folyton folyvást csak ugrat. Ez is csupán egy lehet az ízetlen tréfáiból.
- Nem vagyok pirulós! - csattanok fel felháborodva.
Újra a levegőbe szökken és kinyújtja felém kezét, hogy ujjaival puhán végigszántson arcomon, majd elégedetten felkuncog magába, mikor észreveszi, hogy érintése nyomán kirázott a hideg.
- Azt mondod, nem? - billenti oldalra a fejét incselkedve.
- Nem – motyogom határozottan.
- Értem én – bólogat bőszen, ahogy államat elcsippentve emeli meg fejemet. -, és mondd csak, ha nem pirulás ez, akkor mégis miféle árnyalat játszik az arcodon – simít ujjaival arcomra ismét, ám ezúttal hideg bőre nyakamat is égeti.
- Marshall.
- Bubba?
- Miért sértegetsz folyton? - kérdezem teljesen tanácstalanul.
- Hogy én? De hát te is sértegetsz engem – rökönyödik meg.
- Én nem is. - háborodok fel.
- Marshallnak neveztél. - mutat rá.
- De hát ez a neved – toppantok lábammal idegesen.
- Biztos vagy benne? - kérdezi kötekedve.
Miért érzem azt, hogy előszeretettel forgatja ki a szavaimat és használja fel azokat ellenem? Fojtott hangon méltatlankodok. Marshall Lee eközben tovalebeg valamerre ezért kénytelen vagyok követni. A szép, fényes, piros alma ismét nálam köt ki, amit hezitálás nélkül kóstolok meg, egészen addig, míg el nem fogy. Ekkor feltűnik valaki, akire igazán nem számítottam. Vagy legalábbis nem gondoltam volna, hogy valaki hajlandó együtt élni egy olyan mogorva és csintalan vámpírral, mint Marshall Lee.
- Ő itt Schwabelle – mutatja be macskát, majd felemeli a levegőbe.
Nem is tudom, hogy mit gondoljak erről. Marshall Lee híres a tréfáiról ezért bizalmatlanul nézek a cica különleges fényű szemeibe és az állat lustán visszanéz rám. Bizonytalanul nézek fel gazdájára aki bátorítóan biccent és közelebb tartja a macska apró testét. Hezitálva nyújtom ki a kezem, hogy hosszú másodpercek múlva Schwabell fejére simítsam tenyerem, a macska szinte azonnal dorombolni kezd és ez a békés hangocska teljesen megolvasztja a szívemet. Mégis mit gondoltam? Hogy ez az ártatlan cicus valami borzasztó szörnyeteggé fog változni, ami leharapja a karomat? Igen, pontosan erre gondoltam. És szégyellem is magam miatta. Marshall Lee leteszi a cicát a földre és én magamról és hercegi viselkedésemről teljesen megfeledkezve telepszem a jószág mellé, aki ugyanolyan lelkes szeretettel dörgölőzik hozzám, mint ahogyan én simítok bundájába újra és újra.
- Bubba?
- Mondjad – nézek rá
- Nem kérsz esetleg egy váltás ruhát?
- Ugyan miért? - hökkenek meg. Miért kéne váltás ruha? Az nem jó, amiben most vagyok?
- Mert eddig csak koszos és vizes voltál, de most már macskaszőr is ragadt rád egy kiló – válaszolja látványosan végigmérve engem.
Micsoda? Koszos és vizes? Összeráncolom szemöldököm, végül eszembe jut, hogy nem is olyan régen fenékre huppantam a verandán, és hogy sikerült összefröcskölnöm magam a vízzel, mikor az arcomat igyekeztem megmosni. Igaza van, tényleg felvállalhatatlanul nézek ki. Nem herceghez méltóan. Marshall Lee önzetlenül válogat egy darabig, majd karjára akaszt pár ruhadarabot, még utoljára vet rájuk egy pillantást, aztán a kezembe adja őket.
- Köszönöm – szemrevételezem a kapott ruhákat, majd felnézek rá. - Kimennél?
- Nem – dönti csípőjét a szekrénynek.
- Jó, akkor csukd be a szemed – kérem tőle vészesen fogyatkozó türelemmel.
- És mi lesz, ha erre is azt mondom, hogy nem?
- Akkor legalább fordulj el. - ráncolom össze szemöldökeimet és kezemmel kis gesztust teszek afelé, hogy mozduljon végre.
- Jó, jó, legyen. - egyezik bele nagyot szusszanva és hátat fordít. - Tudod egyáltalán nem vagy szórakoztató.
- Nem is az a dolgom. - fordítok hátat neki én is és kezdek el vetkőzni.
Megválok ruháimtól, az alsó öltözetemet leszámítva. Magamra húzom a nadrágot, de az ing, amit a kezembe nyomott ki van fordítva. Lehet, hogy összehajtva tette el, de nem figyelt oda arra, hogy a varrásnak igazából belül kéne lennie. Szóval Marshall Lee mégiscsak rendetlen a maga módján. Hűvös fuvallat érinti tarkómat és én meglepetten fordulok meg sarkaimon. A vámpír elégedett vigyorral lebeg az arcom előtt.
- Marshall Lee! - ripakodok rá. - Arról volt szó, hogy elfordulsz!
- El is fordultam. - teszi homlokára kézfejét színpadiasan. - De Őfelsége olyan sokára készül el, hogy attól féltem, már állva elaludt. - pislant le rám gúnyosan.
- Menj a... - elharapom a mondat végét.
- Pokolba? - nevet fel. - Gumball Herceg csúnyán akart beszélni? Ejnye. - derül tovább.
Nagyot sóhajtva húzom magamra az inget és tüntetőleg fordítom el a fejem. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy kihozzon a sodromból. Nyugalmat erőltetek magamra és egy polchoz lépek. Egy koponya üres szemgödrei néznek velem szembe. Kiráz tőle a hideg. Ízléstelen dekoráció. Tovább vizslatom a polcon heverő tárgyakat és szemem megakad egy lefordított fényképkereten. Felemelem és magam felé fordítom.
- Marshall ez... - meredek a képre. - Te ilyen jól ismered a Jégkirálynőt? - fordulok felé őszintén elcsodálkozva.
- Miért, azt hitted, hogy őt mindenki utálja? - horkan fel és veszi ki kezemből a képet, hogy visszategye a helyére. - Történetesen mi nagyon is jó barátok voltunk. - magyarázza, aztán arca elkomorodik és hátat fordítva nekem az ajtó felé lebeg. - Csak épp elfelejtette.
- Elfelejtette? - sietek utána. - Ezt hogy érted?
- Ez egy nagyon hosszú történet, amivel nem fogom untatni Cukorország Hercegét. - kerüli ki a kérdést, de tartása még mindig lehangoltságáról árulkodik, ahogy szórakozottan lebeg a nappali felé.
- Ne haragudj. - tördelem kezeim bűnbánóan. - Nem tudtam, hogy ez ilyen érzékenyen érint.
- Én nem vagyok érzékeny. - húzza ki magát reptében. - Nem vagyok olyan gyenge és vajszívű, mint...
- Én? - kérdezek vissza.
Nem válaszol. Rám oda sem figyelve kezdi el szórakozottan pengetni a gitárját. Megbántottam. Olyan dolgokat hoztam fel, amelyek rosszul érintik őt. Hová lett a híres tapintatosságom? Én nem ilyen vagyok. Észre kellett volna vennem, hogy nem szabad firtatni a dolgot. Marshall Lee is egy érző lélek, még akkor is, ha szívtelennek és érzéketlennek mutatja magát. Legalábbis azt hiszem, hogy így van. Fázósan karolom át magam miközben egyik lábamról a másikra állok. Akár otthonos ez a kis házikó, akár nem, egy barlang sötét gyomrában van, ahová nem ér el a napfény. Nem csoda, hogy hűvös van. Leülök a kanapéra Scwabelle mellé. A cicus lustán emeli rám a tekintetét mikor beletúrok a bundájába.
- Milyen nyugodt cicus vagy. - mosolyodom el.
- Schwabelle különleges. - ereszkedik le a földre Marshall Lee és ül le a szőrgombóc másik oldalára, majd a doromboló állat bundájába simít.
- Igen, ez messze lerí róla. - kuncogok fel, számat kézfejemmel takarva.
- Tudod Bubba – mér végig elgondolkodva. -, most egyáltalán nem tűnsz olyan felségesnek. - vigyorodik el, s nekem ráncba szalad a homlokom.
- Akkor mégis minek tűnök? - kérdezek vissza élesen.
- Az én ruháimban? Csak egy kölyöknek.
- Marshall Lee. - sóhajtok fel. - A korona még mindig a fejemen van.
- És? - nevet fel. - Az én fejemen nincs korona, mégis mindenki tudja, hogy király vagyok. - jelenti ki fennhangon. - Az egésznek a határozott megjelenés a titka.
- Én határozott vagyok. - jelentem ki felszegett állal.
- Ha te mondod. - von vállat érdektelenül.
Ujjaink összegabalyodnak a macska bundájában. Zavartan köhintve húzom el a kezem és érzem, ahogy füleim felforrósodnak.
- Megint elpirultál. - vigyorodik el kötekedve.
- Én nem pirulok Marshall Lee. - motyogom az orrom alatt.
- Akkor ez mi? - kérdezi két ujja közé csippentve fülcimpámat.
- Nem tudom. - sodrom el kezét és tapasztom helyére sajátomat. - Biztos allergiás vagyok a vámpírokra. - dörzsölöm meg arcomat.
- Már megint Őfelsége sérteget. - húzza fel az orrát teátrálisan.
- Mert kiprovokálod! - háborodok fel.
- Ez nem volt provokálás. - rázza meg a fejét miközben közelebb hajol. - Ez a provokálás. - mosolyodik el gonoszan és az ing nyakánál becsúsztatja tenyerét a ruha alá, aztán elgondolkodva megáll egy pillanatra miközben mellkasomra mered. - Hű Bubba, nagyon gyorsan ver a szíved.
- N-nekem legalább van szívem. - dadogom sértetten.
Rám néz és még azelőtt elnémul, hogy bármit is mondana. Olyan közelről fürkészi az arcomat, hogy szemeiben feldereng a saját tükörképem és ez megijeszt.
- M-Marshall Lee e-ez egyáltalán nem vicces. - húzódom tőle el lesütött szemekkel.


linka2016. 05. 18. 15:41:00#34319
Karakter: Marshall Lee
Megjegyzés: Cukorfalatomnak


 



Felnevetek, pedig nem illendő így bánnom Őfelségével. A végén még megsértődne, ellenségének nevezne, s elkönyvelné magában, hogy soha többé nem jön hozzám el, pedig ez az első alkalom, hogy itt van. De tudom jól, hogy ez is csak amiatt, mert köti őt az a fránya ígérete. Máskülönben a barlang közelébe sem jönne, nem, hogy az enyémbe. Ruháját porolgatva áll fel a földről, szürke maszatfoltok éktelenkednek rajta, amitől annyival kisfiúsabb, annyival kedvesebb és szelídebb, egyáltalán nem uralkodói. Összedörzsöli mind a két kezét, amitől a koszt csak még inkább elkeni. Vigyorogva figyelem a rajta egyre csak terebélyesedő piszkot. 
- Elmegyek – fordul sarkon, megilletődöm, és a karját elkapva visszatartom őt attól, hogy valami butaságot csináljon. 
Tudja ő is meg én is, hogy a Királyi eskü, az tényleg felbonthatatlan. Megszeghetetlen és következményekkel jár. 
- Ígéretet tettél, Bubba – komorodom el. - Nem mehetsz el, amíg nem teljesíted azt, amire a Királyi ígéretet tetted.
- Nem érdekel – morog kifakadva. - Ha már itt vagyok, viselkedhetnél velem, nem is tudom... mondjuk normálisan is – mered rám összehúzott szemekkel. - Lenne ezer másik dolgom is, mint, hogy itt fecséreljem az időmet. 
Na ez erős volt még tőle is.
- Hmm... - mosolyodom el gunyorosan, ahogy végignézek rajta; nem szakadt ruhája sehol sem, de azok a foltok mesélnek a Herceg szavai nélkül is. - Akkor erre válaszolj, Bubba: Te hogy viselkednél valakivel, aki nem hívott meg a báljára és még sérteget is?
Nem mond semmit, mintha nem is lenne több mentőbeszéde. Nyilván nem számíthatott erre a kérdésre, ahogyan nem számítottam arra én sem, hogy végül eljön mégis. Királyi ígéret ide vagy oda, Bubba nem szereti a társaságomat. Még csak barátok sem vagyunk.
- Egész éjjel itt akarsz ácsorogni? - kérdem újra felemelkedve, aztán az ajtóhoz lebegve előzékenyen kitárom azt neki. Várakozva pillantok rá vissza, de meg sem moccan. - Ha meguntad, gyere be.
Magára hagyom. Én aztán nem fogok az ajtó közelében lecövekelve arra várakozni, hogy őfelsége végre vegye a fáradtságot, és megmozduljon.
Magamhoz veszek egy almát, míg rá várakozom. Nem volt még nálam, de nem is aggódom, hiszen nincs okom rá. Minden a lehető legnagyobb rendben van.  Bubba eljött, az azonban még mindig kérdéses, hogy vajon meddig marad? Tulajdonképpen az ígéretét már teljesítette. Hiszen eljött, itt van, és bizonyára odakint ácsorog várva a csodára. Átforgatom az almát, és megtisztítom, hogy még szebben csillogjon a lámpa halvány fényében az a vöröse szín. Gumball méltóságteljes lassúsággal lépi át a küszöböt, s zárja maga mögött be az ajtót. 
- Egész otthonos – néz körül. 
- Nem erre számítottál, mi? - pillantok le rá. - Nesze – hajítom neki oda az almát.
- Mit kezdjek én ezzel? - mered a kezében tartott gyümölcsre értetlenül.
- Edd meg – tanácsolom vállat vonva. - Ülj le – bökök fejemmel a kanapé felé. 
Hogy tüntetőleg-e vagy mégsem, ő nem mozdul egy tapodtat sem. Tanácstalanul toporog, mintha nem tudná még maga sem, mi tévő legyen a helyzetével. 
- Most mi van? - horkantok fel. - Ennyire utálod ezt az egészet? Nem kell ám ilyen látványosan szenvedned. 
- Nem – rázza meg a fejét. - Csak nálad rend van. Nekem viszont piszkos lett a ruhám, és csak összekoszolnék mindent. 
Ez most meglep. Nagyon is, mert minden szavából őszinteség cseng. Hangtalanul a padlóra ereszkedem, érdeklődve torpanok meg előtte. 
- Hű, Bubba... - cirógatom meg hüvelykemmel az arcát, eldörgölöm édes bőrén a foltokat. - Te aztán tényleg nagyon figyelmes vagy – fordítok neki hátat, majd a kanapéra huppanok.
A torkát köszörüli, felé kapom a fejem.
- Marshall Lee – szólít nevemen. - Megengeded, hogy... - Hogy? - … használjam a mosdót? Szeretném megmosni a kezeimet és az arcomat. Nagyon kellemetlen... - elharapja szavainak a végét, s így szabadon hagyott mondatot borít a nyakamba. 
Nagyon kellemetlen? Ugyan mi? A kosz? Az otthonom? A társaságom? Én magam? Ugyan mi kellemetlen neki?
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavar, hogy hozzád értem.
- Nem, az nem zavar – siet a szavaival, kapkod és hadar. Zavarban volna? - De nézz rám! Tiszta por és kosz mindenem.
- Szóval nem zavar, - kuncogok elé lebegve, egészen közel hajolok az arcához.
- Micsoda? 
Na tessék, Gumball Herceg, Cukor ország zsenije. 
- Hogy hozzád értem – magyarázom vigyorogva. 
- Egy szóval sem mondtam ilyet.
Nem hát, akkor az imént csak képzelődtem?
- De hisz épp most mondtad – nevetek fel. 
- Marshall Lee! - szid meg pusztán nevem kiejtésével. Óh, micsoda dallamos hang. - Lennél olyan kedves, hogy megmutatod, merre van a fürdőszoba?
- Nem vagyok kedves. De azért megmutatom. Gyere – hívom magam után, míg én nekilódulok. - Parancsolj, Őfelsége – hajolok meg előtte szívélyesen, és kitárom neki az ajtót.
- Köszönöm – tol arrébb, aztán belép mellettem, majd magára is zárja az ajtót.
Fejemet félrebillentve támaszkodom neki a falnak. 
Türelmes vagyok a végtelenségig, így nem töröm rá az ajtót, helyette lustán meredek magam elé. Bezárta, szóval nem óhajtja, hogy társasága legyen. Ezzel is csak annyi a probléma, hogy én meg nem óhajtok itt kint várni rá az örökkévalóságig. Csak a kezét ment be megmosni és az arcát. Egyik sem tart ennyi ideig. 
- Csak nem elolvadtál a forró víztől, Cukor Herceg? - nyitok be szélesre tárva az ajtót.
Az arca piros, a fülei pirosak, még a nyaka is kapott némi színt foltokban.
- Ma-Marshall Lee – mered rám megilletődve. - Mit keresel itt?
Elidőzöm kérdése lényegén, majd elvigyorodom újra. 
- Őfelsége elfelejtette, hogy nem otthon van? - kuncogok fel gunyorosan.
Felhúzza azt a fitos kis orrát, a pír tovaterjed az arcán, újult erővel hódítja meg homlokát is egy apró pöttyben, majd a nyakán át eltűnik egészen ruhája alatt. Felnevetek rajta.
- Na tessék – kacagom felé lépve -, nem is sejtettem, hogy a mi közkedvelt Hercegünk ennyire pirulós.
Elnyílnak vértelen ajkai, mostanra már az egész arca gyönyörű szép vöröses árnyalatot öltött, amivel csak még inkább rászolgál nevetésemre. 
- Nem vagyok pirulós! - csattan fel a miheztartás végett. 
Hogy nem-e? Lebegve nyújtom felé ki a kezem, ujjbegyeimmel érintem felforrósodott bőrét, és felkuncogok újra, mikor érintésem nyomán karcsú teste megremeg. 
- Azt mondod, nem? - érdeklődök fejemet félrebillentve, míg ő duzzogva, sajátos eleganciával pislog rám fel pillái takarásából.
- Nem – dünnyögi kitartóan. 
- Értem én – bólintok rá és az álla alá nyúlva emelem meg a fejét -, és mondd csak, ha nem pirulás ez, akkor mégis miféle árnyalat játszik az arcodon – érintem meg orcáját, majd ujjaim tovább vándorolnak nyakának ívére. 
- Marshall – nyekergi elesetten, totál kész. Teljesen zavarba jött a semmitől.
- Bubba? - érdeklődött játszott kedvességgel. 
- Miért sértegetsz folyton?
- Hogy én? De hát te is sértegetsz engem – rökönyödöm meg teátrálisan. 
- Én nem is – ellenkezik felháborodottan.
- Marshallnak neveztél.
- De hát ez a neved – toppant bosszúsan.
- Biztos vagy benne? - kérdem incselkedve.
Nem felel, helyette duzzog és bosszankodik tovább. Borsmenta kisasszony említésére magasba szalad a szemöldököm, s egy újabb gúnyos mosolyt villantok a csendesen, csak az orra alatt pufogó Hercegre. Arca kifakult újra, s most már sötét foltok sem éktelenkednek rajta, amitől oda a kisfiús bájának. Zokszó nélkül követ és ezúttal a felé dobott almát is elfogadja, másom nincs, ezzel kell beérnie. Homlokát ráncolva pillant a lába körül somfordáló állatkára, ami nyávogva törleszkedik vádlijához, hízeleg a szentem. 
- Ő itt Schwabelle – lépek oda és az ölembe kapom, felé nyújtom, de nem mozdul.
Mereven, töprengve ácsorog, félve bámulja a macskát, aztán óvatosan rám pillant. Biccentve tartom magamtól távolabb, megvárom, míg kezét kinyújtva tenyerét lassan az állat fejére simítja, az pedig dorombolva szabadulna ujjaim szorításából. Leteszem őt a földre és egy szórakozott mosollyal figyelem, ahogy Gumball is letelepszik, aztán egy szeretetteljes mosollyal dögönyözni kezdi, megszeretgeti, és felborzolja selymes bundáját. Láthatóan Schwabelle sem tiltakozik sanyarú sorsa ellen, dorombol, törleszkedik és bújik az ölébe. Egészen meghatóak így együtt, sőt, szokatlanok, s mégis van bennük némi aranyosság. 
- Bubba?
- Mondjad – pillant rám fel.
- Nem kérsz esetleg egy váltás ruhát?
- Ugyan miért? - hökken meg, de nem nézne ruháján végig még véletlenül sem.
- Mert eddig csak koszos és vizes voltál, de most már macskaszőr is ragadt rád egy kiló – felelem sokatmondóan végigpillantva rajta. 
Először meglepődök, majd megrökönyödik, végül magát megadóan biccent, és követ, míg én a szekrényből elfogadható, talán neki is tetsző ruhákat veszek ki. Karomra akasztom őket, aztán a kezébe nyomom egyenként mindegyiket. 
- Köszönöm – nézi meg őket, de meglepő módon nem fintorog egyik láttán sem. Félénken pislog rám fel, orcáját újra halvány pír borítja be. - Kimennél?
- Nem – döntöm csípőmet a szekrénynek. 
- Jó, akkor csukd be a szemed – morog sértődötten. 
- És mi lesz, ha erre is azt mondom, hogy nem? - kérdem szórakozottan.


LastBreath2016. 04. 22. 16:12:26#34222
Karakter: Gumball Herceg
Megjegyzés: Dinka vámpíromnak


 


- Micsoda? – kérdezem megrökönyödve.
Ezt ő sem gondolhatja komolyan! Meghívás nélkül idejön. Parádézik és nyilvánosan megaláz! És ezek után még van képe kárpótlásról beszélni? Marshall Lee tényleg, igazán, nagyon, borzalmasan arrogáns. Miért én tartozzak neki bocsánatkéréssel? Nekem sokkal több okom lenne cirkuszolni a dolog miatt.
- Most se tréfálsz – jegyzi meg és karba fonja a kezeit. - Te tényleg nem értesz engem.
- Már miért tartozom én neked kárpótlással? – háborodok fel, teljesen jogosan.
Még hogy én nem értem őt? Ő nem érti a saját helyzetét! Miért gondolja azt, hogy ha valamit a fejébe vesz, annak úgy is kell lennie?
- Természetesen, mert engem kifelejtettél a meghívottak közül. Ez a lehető legnagyobb sértés.
- Megvolt rá az okom!
Igenis meg volt rá az okom! Azt hittem, végre lesz egy olyan bál, ahol nem kell tövig rágnom a tíz körmömet Marshall Lee rendbontása miatt.
- Már hogy lett volna erre okod? Miféle herceg vagy te?
- Nem tartozom kárpótlással – szögezem le, ellentmondást nem tűrve.
- Pedig az lenne a legkevesebb. – húzza el a száját.
- Mondtam már, hogy nem.
Csalódottan felsóhajt és büszke tartása mérföldeket zuhan, ahogy előre ejti vállait. Arcát beárnyékolja a szomorú évődés. Hátat fordítva nekem ül vissza a párkányra. Megbántottam? Ennyire érzékeny lenne? Ennyire nagyon el szeretett volna jönni a bálra? Gyerünk már Guball, te nem ilyen vagy! Lehet, hogy tényleg túlzásokba estem? Az nem az ő hibája, hogy szociálisan csiszolatlan személyiség. Talán pont azzal tettem rosszat, hogy nem hívtam meg. Mindig a barlangjában bujkál, vagy azokat a kísérteties temetőket rója. Szüksége lenne normális társaságra. És én ezt megvontam tőle. Borzalmas vagyok.
- Miféle kárpótlásra gondoltál? – kérdezem határozottan, bár sokkal bizonytalanabb vagyok, mint azt mutatom.
- Gyere el hozzám – felém fordul. - a vége ez a nyomi bál, gyere el, muszáj eljönnöd.
- Vagy akár maradhatnál is – ez sokkal kézenfekvőbb lenne. Miért én mennék oda? Egyedül. Abba a sötét és ijesztő barlangba. Már a gondolatától is kiráz a hideg.
- Meghívó nélkül? Ugyan – legyint lemondóan. Túl gyorsan túltette magát a dolgon. Megint sántikál valamiben.
- Most meghívlak – próbálkozom újfent.
Türelmetlenül felsóhajt.
- Nem, ez már nem ugyanolyan. Ígérd meg, hogy eljössz.
- Megígérem – amúgy sincs más választásom.
- Jó, de Királyi ígéret, hogy eljössz.
Arra meg mi szükség lenne? Mindig betartom a szavam, vele ellentétben. Akkor is, ha az nem Királyi ígéret. Az én szavamban meg lehet bízni. Ezt mindenki tudja, egész Oh földjén. Miért akadékoskodik?
- Legyen – adom be a derekam. Bár tudnám, hogy miért megyek bele! 
Meglepődik és megbillen, de hamar visszanyeri szokásos természetét és elém áll, szélesen vigyorogva. Rémesen irritáló, hogy folyton palira vesz, vagy ostobának néz.
- Ígérem – teátrálisan felsójat, és látszik rajta, hogy elégedetlen.
- Nem így, térdelj le. Ez így nem Királyi ígéret, én pedig azt kérek.
Nem is értem, hogy mit képzel magáról. Én térdeljek? Ráadásul pont előtte? Árgh! Egyszer még megfizet érte.
- Ígérem, Marshall Lee. - térdelek le és nézek rá fel bosszúsan.
Elvigyorodik és bólint.
*
Hát itt vagyok. Mert megígértem. De egyetlen porcikám sem kívánja az egész kiruccanást ebbe a szörnyű, sötét, ijesztő, nyirkos, sötét és hideg barlangba. A hideg kiráz az ilyen helyektől. És Ő egy ilyen helyen lakik, ami mindentől messze van, és ijesztő. Na és említettem már, hogy sötét? Végül is rászánom magam, hogy fel lépdeljek a lépcsőkön, aztán az ajtó előtt megállva megigazítom ruhámat. Felemelem a kezem és bekopogok. Semmi válasz. Talán nincs is itthon. De ha tudta, hogy jövök, miért ment volna el? Ez is valami ugratás? Elhív, és nincs sehol. Milyen goromba dolog. Újra kopogtatok, de még mindig nem történik semmi. Már épp készülök elhagyni ezt a sötét helyet, mikor valami belekapaszkodik ruhám anyagába a vállamnál. Ijedtemben felkiáltok és fenékre is huppanok. Mindeközben felharsan Marshall Lee ismerős kacagása. Sértettem húzom fel a térdeimet, ahogy puhán landol előttem.
- Szóval akkor duzzogás lesz a ma esti program?
Nem válaszolok, de úgy tűnik nem is kell, mert ezen is remekül szórakozik.
Feltápászkodom a földről, és igyekszem leporolni magam, de koszos kezeimmel csak még inkább összekenem a ruháimat. Ingerülten próbálom tenyereimet összedörzsölve megszabadítani a kosztol, sikertelenül. Miközben ezt Marshall Lee elégedetten vigyorogva végignézi.
- Elmegyek. – fordulok sarkon és a pár fokos lépcső felé lépek, de Marshall Lee megragadja a karom és elém perdül.
- Ígéretet tettél Bubba. – néz szemeimbe komoran. – Nem mehetsz el, amíg nem teljesíted azt, amire a Királyi ígéretet tetted.
- Nem érdekel. – morgom az orrom alatt. – Ha már itt vagyok, viselkedhetnél velem, nem is tudom… mondjuk normálisan is. – nézek rá összeszűkült szemekkel. – Lenne ezer másik dolgom is, mint hogy itt fecséreljem az időmet.
- Hmmm… - húzódik gunyoros mosolyba szája, ahogy sunyi tekintettel mustrál végig. – Akkor erre válaszolj, Bubba: Te hogy viselkednél valakivel, aki nem hívott meg a báljára és még sérteget is?
Erre nem vagyok hajlandó válaszolni, így inkább elfordítom a fejem. Gondoljon, amit csak akar, de én nem leszek az ő önző szórakozásainak játékszere.
- Egész éjjel itt akarsz ácsorogni? – kérdezi a levegőbe szökkenve. Az ajtóhoz lebeg és kinyitja. Várakozón néz rám, de én egy tapodtat sem mozdulok. – Ha meguntad, gyere be. – vágja hozzám lesajnálóan.
Marshall Lee egy megfejthetetlen figura. És minden, amit mond, vagy tesz olyan, mintha kizárólag csak arra szolgálna, hogy engem felidegesítsen. Végignézek magamon. Ilyen piszkosan nem mehetek haza, különben kénytelen leszek elmondani Borsmentának, hogy hol jártam. Felszusszanok és belépek a házba. Marshall Lee a plafon közelében lebegve szórakozik egy almával. Körülnézek és igyekszem leplezni meglepettségemet.
- Egész otthonos. – ismerem el.
- Nem erre számítottál mi? – néz le rám fölényesen. – Nesze. – dobja felém az almát.
- Mit kezdjek én ezzel? – nézek gyanakodva a gyümölcsre.
- Edd meg. – vonja meg a vállát. – Ülj le. – bök fejével a kanapé felé.
Nem mozdulok, csak idegesen egyik lábamról a másikra állok.
- Most mi van? – horkan fel. – Ennyire utálod ezt az egészet? Nem kell ám ilyen látványosan szenvedned.
- Nem. – rázom meg a fejem. – Csak nálad rend van. Nekem viszont piszkos lett a ruhám, és csak összekoszolnék mindent.
Kikerekednek a szemei, ahogy a padlóra érkezik és megáll előttem. Mintha tényleg, őszintén csodálkozna.
-Hű, Bubba… - hüvelykujjával elmaszatol egy koszfoltot az arcomon. – Te aztán tényleg nagyon figyelmes vagy. – hátat fordítva nekem huppan le a kanapéra.
Zavartan dörgölöm meg arcom ott, ahol hozzámért. Nem tudok kiigazodni rajta. Megköszörülöm a torkom, és ezzel sikerül magamra vonnom a figyelmét.
- Marshall Lee. – szólítom meg. – Meg engeded, hogy… - habozok. - …használjam a mosdót? Szeretném megmosni a kezeimet és az arcomat. Nagyon kellemetlen… - elharapom a mondandóm végét, mert olyan fény csillan a szemeiben, amit eddig még soha nem láttam. Magány, szomorúság? Egy pillanat csupán és máris tovaszáll. Aztán arcára újra visszatér a megszokott, incselkedő kifejezés.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavar, hogy hozzád értem.
- Nem, az nem zavart. – hadarom zavarba jőve. – De nézz rám! Tiszta por és kosz mindenem.
- Szóval nem zavart? – kuncog fel és elém lebeg, egészen belehajol az arcomba.
- Micsoda? – kérdezek vissza értetlenül.
- Hogy hozzád értem. – vigyorodik el.
- Egy szóval sem mondtam ilyet. – tiltakozom.
- De hisz épp most mondtad. – kacag fel.
- Marshall Lee! – szólok rá türelmetlenül. – Lennél olyan kedves, hogy megmutatod, merre van a fürdőszoba? – szűröm fogaim között.
- Nem vagyok kedves. De azért megmutatom. Gyere. – és tovalebeg.
Kényelmes lehet akkor lebegni, amikor csak jólesik. De nem túl magasan. Nem szeretem a magas helyeket.
- Parancsolj Őfelsége. – hajol meg színpadiasan, ahogy kitárja az ajtót.
- Köszönöm. - tolom félre és csukom be magam mögött az ajtót.
Mégis mit csinálok én itt egyáltalán? Mikor lettünk ilyen hihetetlenül jó cimborák Marshall Leevel? Soha nem is kedveltük egymást. Mégis a tekintete, ahogy az imént rám nézett... Egyedül él. Távol mindentől és mindenkitől. Hiába is próbálja beadni másoknak, hogy független és szabad és laza. Ő is lehet magányos.
Megmosom a kezeimet, majd az arcomról is leöblítem a koszt. Belenézek a tükörbe és megérintem arcomat ott, ahol Marshall Lee eldörgölte a piszkot. Még mindig felidéződik bennem a dolog. Minden ok nélkül szalad pír az arcomra.
- Csak nem elolvadtál a forró víztől Cukor Herceg? - nyit be a vámpír.
- Ma-Marshall Lee. - nézek vissza rá megilletődve. - Mit keresel itt?
Gondolkodik pár pillanatig, majd szélesen elvigyorodik.
- Őfelsége elfelejtette, hogy nem otthon van? - kuncog fel gúnyosan.


linka2016. 04. 21. 19:38:09#34221
Karakter: Marshall Lee
Megjegyzés: Cukorfalatomnak


 

 
Nagy nap ez a mai újra.
Megigazgatom a ruhámat, várakozva nézek körül, várom, hogy jöjjön végre. Mert valaki biztosan jön, hiszen már eljött újra, itt az idő. Gumball megrendezi a nagy sikerű bálját, ami ocsmányul fényűző, annyira nagy dobra veri mindenki, holott nincs is rajta semmi rendkívüli. Sőt, mi több! Meglehetősen unalmas. Ha én nem mennék el mindig, soha nem történne rajta semmi izgalmas. Mindig mindenki annyira igyekszik maximálisan teljesíteni, törik magukat, hogy elégedett legyen velük a Herceg. Én bezzeg azt teszek amit akarok. Nekem nincs szükségem Bubba elismerésére, nem érdekel a véleménye, ahogyan nem érdekel a tökéletessége sem. 
Túl kedves az alattvalóival, túl udvarias, jól nevelt, makacs, durcás kisfiú. Bahh. 
De késik, nem hozta senki a meghívót, ami rossz érzéssel tölt el. Balsejtelem, mintha teljesen kimentem volna a fejéből. Vajon tényleg megfeledkezett rólam? Az képtelenség. 
Rólam nem lehet csak úgy megfeledkezni. Engem nem vehetnek semmibe. Mert....ugye nem ez történt?
Biztosra veszem, hogy nem, de azért csak nem árt az, ha leellenőrzöm a saját szememmel. Nem öltözök ki, nem érdemli meg így, hogy még csak meghívót sem küldött nekem. Mintha szánt szándékkal igyekezett volna engem távol tartani. 
Cukor Ország olyan, mintha minden lakója eltűnt volna. Mintha borzalmas járvány tarolt volna végig, vagy netán háború? Csak nem, abból bőven elég volt egyetlen egy is. 
A bál már javában tart, dallamos muzsika hangja keveredik megannyi beszélgetések neszeivel, micsoda forgatag. Mindenki jelen van. Kivéve Citrom Grófnőt, bár rajta nem lepődöm meg. Még az a szerencse, hogy nem jött el. Ki tudja mit venne hadüzenetnek, lehet, hogy egyetlen mosolyra félelmetes szikra pattanna az agyában. Micsoda besavanyodott szerzet. 
Látom Őt is. Csupa szín, csupa mosoly, öröm, boldogság, csupa energia. Valahonnan a kakukkos óra is megszólal. Idejét látja megjelenésének.
- Rendben van bálozók! Egy kis figyelmet kérnék! - hangjára elhalkul mindenki, csend veszi át a muzsika helyét is. - Itt az idő, hogy saját kezűleg szolgáljam fel a Gumball bál idei barátság süteményét; ami nem mellesleg saját készítésű is.
Milyen kis buta. Felhívja magára vendégei figyelmét, aztán izgatottan rohan a süteményeiért. 
Képviselő fánk? Lenyúlok egyet, de nem is igazán a tészta érdekel, hanem a benne lévő lekvár édes pirosa. 
- Tudod egészen ma estig vártam a meghívót a bálodra Bubba – szólalok meg láthatóvá válva mindenki számára. - Már nem mintha elvárnám, hogy meghívj, vagy ilyesmi - dobom el a süteményt. - Csak kíváncsi voltam, milyen újabb giccsesen puccos fecnit küldesz az idén.
- Mi a manó!? - lepődik meg. - Marshall Lee? Te...
- Mondd csak Bubba...
- Megtennéd, hogy nem hívsz így? - ráncolja össze a szemöldökét. 
Tán csak nem neki áll még feljebb?
- Óh, ezer bocsánat! - mosolyodom el gunyorosan, hogy aztán feljebb lebegve udvarias hajlongással üdvözöljem a Herceget. - Elfelejtettem, hogy Őfelsége nem szereti a normális beszédet! - ereszkedem vissza a földre, megállva pontosan előtte. - Szóval elmondaná nekem a Herceg, hogy vajon én vagyok-e az egyetlen, akit nem hívott meg a partijára?
- Nem. É-én Jégkirálynőt sem hívtam meg. 
Hogy nem-e? Hiszen ő el sem jött volna.
A zenészek újra rákezdenek, a mulatság folytatódik, mintha mi ketten jelen sem ennénk. Mintha én magam nem is léteznék. A süteményes tálat hamar kikapják Gumball kezéből, kiosztják azt, hogy jusson mindenkinek, aztán a maradékot lerakják az asztalra. 
- Szóval egy kalap alá veszel a Jégkirálynővel? - rökönyödöm meg még a puszta feltételezésén is. - Ez még tőled is durva Bubba.
Elfintorodom rajta végignézve. Tökéletes öltözet, mint mindig, ahogyan a frizurája is megkapó. És még csak ki sem öltözött. Elmosolyodom kényszeres mocorgásán, ahogy megigazgatja a ruháját. 
- Óh, értem már! – vigyorodom el felemelkedve. – Nem is tudtam, hogy Őfelsége ennyire odavan azért, hogy elrabolják – kacsintok rá, aztán a csuklójánál megragadva magammal húzom őt. 
Rövid ideig vonszolom magam után csak, aztán a karjaimba kapva felemelem őt is a földről, és észrevétlenül távozunk az egyik ablakon át. 
- Marshall Lee, azonnal tegyél le! 
- Hmm – ingatom meg a fejem. – Még egy kicsit repülünk, bízz bennem nem doblak le… olyan magasról – kuncogok fel.
Nem áll szándékomban messzire vinni őt, nem bírná és végigmorogná nekem az egész utat. A hálója előtti erkélyen teszem őt le, de még ebből a magasságból sem képes megállni a két lábán. Újabb bosszankodással puffan a fenekére, hogy aztán nem tetszésének hangot adva leporolja a ruháját. 
- Nem törhetsz be csak így és teheted tönkre a bált! 
- Bezzeg te alaposan megválogathatod, hogy kiket hívj meg – húzom össze a szemeimet sértődötten. – Mit tettem, amiért kitüntetsz a figyelmetlenségeddel óh, Bubba herceg?
- Ne hívj így - fonja karba a kezeit. – És ha már ennyire tudni szeretnéd, azért nem hívtalak meg, mert minden évben felfordulást okozol Marshall Lee. Megbízhatatlan vagy és kiszámíthatatlan és felelőtlen és otromba és…
- Köszönöm. – hajlok meg büszkén. – De tudod Bubba tényleg vártam azt a nevetséges meghívót. 
- Ha továbbra sem szólítasz megfelelően, én is kénytelen leszek valami csúfnevet kitalálni. 
- Gyerünk Bubba, kíváncsi vagyok, mit találsz ki. – vigyorodok el szélesen.
Mérges, az arca egészen kipirul és a légzése is kapkodóbbá válik. Mintha arra gyűjtené minden erejét, hogy bármelyik pillanatban leüvöltse a fejemet.
- Na, sikerült már kitalálnod valamit? – foglalok helyet a korláton.
- Igen. – felel dacosan. – Marshall!
Marshall? Ez volna a sértése? Meglepetten pislogok rá, aztán felröhögök, hasamat fogva kacagok, és figyelmetlenségből át is billenek a kőkorláton, hogy aztán tovább nevetve engedjem át magam lebegve a szabadságnak. Ezt csak nem gondolhatta komolyan. Ugye nem..?
megkomolyodva nézek egy darabig a szemeibe, határozott tekintetébe, sértetten felfújt arcára.
- Te nem viccelsz – állapítom meg rövid idejű tanulmányozás után.
- Nem – bólint rá és ki is húzza magát. – Vedd tudomásul, hogy sértésnek szántam, mert nagyon udvariatlan dolog másokat nem a teljes nevükön szólítani.
- Ugye tudod, hogy nem ez a teljes nevem? 
- Tudom, de soha nem voltál elég udvarias ahhoz, hogy megoszd velem a családneved. Éppen ezért…
- Jó, jó, kit érdekel. – vágok a szavába. – Inkább beszéljünk arról, hogy mivel fogsz kárpótolni.
- Micsoda?
Nem érti. Talán nem is akarja megérteni, pedig sejtheti már ő maga is, mennyire ízléstelen volt tőle az, hogy rajtam kívül meghívott mindenki mást ebbe a flancos báljába. Na nem mintha el szerettem volna ide jönni, mindössze udvariasságból tettem volna jelenést, de így, hogy nyíltan megbántott és megsértett és...és tulajdonképpen nincsen több és. Talán meg is feledkezett volna rólam teljesen.
Lehet, hogy ezeket a kifogásokat is csak amiatt találta ki gyorsan, mert túl kedves ahhoz, hogy nyíltan bevallja nekem az igazat. Bubba nem is olyan, mint hittem. Csalódtam benne, pedig nem akartam, így adok neki egy újabb esélyt. 
- Most se tréfálsz – állapítom meg összefonva mellkasomon a karjaimat, s bosszúsan meresztem rá a szemeim. - Te tényleg nem értesz engem. 
- Már miért tartozom én neked kárpótlással? - hökken meg felháborodva.
Hiányzik az ideges kis toporgása, de ugyanúgy felveszi a felsőbbrendű pózt, elhatárolódik és a kezeit is összefonja úgy, ahogy én. 
- Természetesen, mert engem kifelejtettél a meghívottak közül. Ez a lehető legnagyobb sértés.
- Megvolt rá az okom!
Felszegi az állát, mintha tényleg lenne oka erre a modortalanságra.
- Már hogy lett volna erre okod? Miféle herceg vagy te?
- Nem tartozom kárpótlással. 
- Pedig az lenne a legkevesebb – szögezem le magabiztosan. 
- Mondtam már, hogy nem. 
Felszusszanok, s egészen elszontyolodom elutasítására. Vállamat előre ejtve húzom el a számat kedvtelenül, hogy aztán neki hátat fordítva visszatelepedjek a kőpárkányra. A sikerem majdnem biztos. Lehet komolyan gondolta a sértést, sőt, mi több, őt ismerve biztos vagyok benne, hogy nagyon is célja volt, hogy a tudtomra adja mindezt. Mindemellett pedig...
- Miféle kárpótlásra gondoltál? - kérdez rá élesen. 
Arcomon újra elterül a mosoly. Tudtam, hogy ez lesz. 
Tudtam, mert ő ilyen!
- Gyere el hozzám – fordulok felé újra. - a vége ez a nyomi bál, gyere el, muszáj eljönnöd. 
- Vagy akár maradhatnál is – próbálkozik. 
- Meghívó nélkül? Ugyan – legyintek.
- Most meghívlak – lelkesül fel saját ötletén.
Felszusszanok ismét. 
- Nem, ez már nem ugyanolyan. Ígérd meg, hogy eljössz. 
- Megígérem – egyezik bele.
- Jó, de Királyi ígéret, hogy eljössz. 
Nem tetszik neki, vonakodik ugyan, viszont bele fog egyezni. Tudom, hogy beleegyezik. Elgondolkodó arca láttán kíváncsi mosollyal billentem oldalra a fejem, s ha most annyiba hagyom, meggondolja magát. Pedig már olyan közel járok ahhoz, hogy beadja a derekát.  De tudom azt is, hogy sok időt tartózkodik már idekint, odabent biztosan keresik már, így sürget az idő is. Bele kell egyeznie, mert a Királyi eskü az megszeghetetlen. Annak nem mondhat ellent még ő maga sem. 
- Legyen – emeli rám élénk tekintetét. 
Döbbenten billenek meg, hogy aztán pár pillanat múlva előtte megtorpanva vigyorogjak rá le. Ez az! Csak ennyire volt szükségem. Egy ígéretre, egy esküre, hogy eljön. 
- Ígérem – látványosan felsóhajtok és megcsóválom a fejem.
- Nem így, térdelj le. Ez így nem Királyi ígéret, én pedig azt kérek. 
Bosszúsan fonja karba a kezeit, töpreng, végül dűlőre jutva megteszi. Térdre ereszkedve néz a szemeimbe.
- Ígérem, Marshall Lee.
Vigyorogva biccentek. 




Nem maradtam a bálban!
Hogy is maradtam volna, ha egyszer ezúttal nem küldött nekem egyetlen ostoba meghívót sem..? Nem mintha nagy szükségem lenne rá. Mindössze jó lett volna, nem neki, hanem nekem. Mert így csak azt a hatást érte el, mintha rám senkinek nem lenne semmi szüksége. Sokan elmentek, sokan ott voltak, így biztos forrásból tudom, hogy meghívott magához mindenkit. Ez csak természetes. Hiszen őt szereti mindenki, imádják, tisztelik. Ő a tökéletes uralkodó, Cukor Ország közkedvelt személye. Bubba egy igazi kincs. 
Ellépek az ablaktól és visszahúzom a függönyt, aztán a konyhában szélesre tárom a hűtőt. Néhány alma. 
Sok alma. Éhes az nem vagyok jelenleg, így teszek még egy tétova kört a házban, de végül ugyanoda lyukadok ki. Félretűröm a függönyt, s az üvegen át lesem, hátha eljön. 
De nem jön. 
Pedig a Hegy Királyság nincs is olyan messze Cukor Országtól. Nem beszélve arról, hogy ígéretet tett nekem, amit kötelességévé vált betartani. Mert a Királyi ígéret megszeghetetlen.
Tenyereimet összedörzsölve dőlök hátra az ágyon. Lehet nem is akart eljönni., csak ráerőltettem, amit most kénytelen betartani. Akár még jól is elsülhet az egész. Ha nem jön ő, hát felkeresem én. Esetleg meg is viccelhetem. Ráfér. Meg se kottyanna neki.
Mert olyan merev, annyira tökéletes, annyira édes.
Kopp-kopp. 
Felkapom a fejem, de nem mozdulok a helyemről. Helyette fülelek és várakozok. Lehet csak félrehallottam, vagy beképzeltem. 
Kopp-kopp. 
Vigyorom kiszélesedik anélkül, hogy észrevettem volna. Az ablaküvegre tapadok, de csak félig-meddig, óvatosan húzom arrébb a függöny egy keskeny csücskét. Nem akarom, hogy észrevegyen. Mind a két kezét mélyen a zsebébe süllyeszti, várakozva mered az ajtóra, aztán fejét megemelve körbefordul. Egyszer-kétszer. Nem látok meglepődést az arcán, de ez nem zárja ki önmagában azt, hogy valóban ne lepődött volna meg. Kis ideig még nézelődik, aztán lemondó vállvonással sarkon fordul, nekem pedig ideje mozdulnom, ha csak nem akarom, hogy csak úgy elmenjen. Én hívtam el, én voltam az, aki felajánlotta neki, hogy vendégül látja, és ő eljött. 
Óhh, ha fogadnom kellene rá, biztos vagyok benne, hogy Borsmenta az egészről nem tud semmit. Mert ha tudna róla, Bubba sem itt lenne. Az ajtót kinyitva lebegek mögé hangtalanul, nem akarom megijeszteni...Óh, a francba is, naná, hogy rá akarom hozni a frászt. Vállát megérintve csippentem ujjaim közé pulóverének az anyagát, ő pedig akkorát ugrik ijedtében, hogy kis híján orra esik az egyik földön heverő kavicsban. 
Nevetve görnyedek össze, elkapva felém lendülő kezét. Arca kipirul, és a földre telepedve kuporodik össze. 
- Szóval akkor duzzogás lesz a ma esti program?
Felfújja az arcát. Felnevetek.


 
 
 


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).