 Karakter: Jian Yi
Megjegyzés: (Xixinek)
Mióta hazaértem, csak meredek magam elé az üres szobában. Még mindig sokkos állapotban csak vizslatom az egyre növekvő sötétséget magam körül. Sosem éreztem még magam ennyire magányosnak, mint most, hogy ha szükségem is lenne rá, hiába hívnám, nem venné fel. A sötét szobában összekuporodva, lelkem legmélyéről ordít fel a vágy: vele szeretnék lenni...
Bár nem vártam hívást, megcsörren a telefonom. Ahogy rápillantok, a szívem megtorpan egy pillanatra, és rengeteg érzelem önt el. Magához tért. A magányom kötelékei ernyednek, lélegzetvételnyi levegőhöz jutok.
Gondtalannak tűnő hangot megütve veszem fel a telefont. Próbálok nem kibújni a bőrömből, még a távolságtartó beszélgetés is jól esik. Nem kérdezi, hogy vagyok, csak azt, hogy mi történt, én pedig elfecseghetem, hogy semmi különös, s hogy büntetés vár rá. Már a hangját hallani is elég, hogy tudjam, jól van. Mégis leleplez, hallja a hangomon, hogy valami nincs rendben, és hiába fojtom vissza a feltörni kívánó könnyeket, minden erőfeszítésem odavész, mikor jellegzetesen kiejti a nevem, úgy,a hogy csak ő tudja, senki más, s belesuttogja a telefonba a saját vágyam: - Látni akarlak, most.
- En - préselem ki magamból, miközben felszakad belőlem a sírás. De már kinyomtam a telefont, s bár alig látok a könnyeimtől, a táskámba hajigálok pár cuccot, s már veszem is a cipőm, s belefutok az éjszakába, amilyen gyorsan csak a lábam bírja. Hiába szúr az oldalam, hiába nem kapok szinte levegőt, csak a kórház előtt állok meg, hogy kifújjam magam, majdnem ki is pakolva a gyomorsavam - mert enni nem voltam képes.
Nesztelenül lépek be a kórterembe, igazából az egész kórházba nesztelenül léptem, belógva. Úgy tűnik, elaludt. Az ágy mellé zuttyanok, a székre, majd előre hajtom a fejem, a kezéhez és voltaképp a combjához bújva, arcom a takaróba temetve. Szinte azonnal mozdul, tenyere a hajamba túr. Az apró gesztus és a heccelődés felbátorít, felemelem rá tekintetem, s szememben már ott csillog a pajkosság, ahogy elszánva magam, vetődök lendületből, hogy megerőszakoljam a személyes szféráját.
Meg sem lepődöm, hogy egy kiadós pofonnal gazdagabban végzem mellette az ágyon. De ettől még teljesebbnek érzem magam: nem változott semmi.
Új erőre kapva karolom át a nyakát.
- Emlékszel, amikor nálatok aludtam, vesztettél, és tartozol nekem egy "engedelmeskedek neki"-vel.
Igyekszik elmismásolni, de nem engedek. Két karom közben kinyúl, körbefogva: - Csak egyszer - súgom, mielőtt magamhoz vonnám átölelve. Nem tiltakozik, a szavát tartva hagyja, hogy kiéljem magam. Bár már egy sor különféle módon lógtam rajta, ez az ölelés az összesen túlmutatóan különleges élmény. Sosem engedi, hogy betörjek a személyes szférájába, ha megteszem, legalább egy pofon a jutalmam, most mégis ő az, akinek a feje a vállamra nehezedik, s lustán át is ölel. Trehány gondatlansággal, de átölel. Vajon érzi, milyen hevesen dobog a szívem csak miatta?
- Haza tudsz majd menni? - töri meg a beállt csendet. Annyira jellemő rá egy ilyen kérdés, legszívesebben durcázva felfújnám az arcom. Ehelyett csendesen felelek csupán: - Inkább maradnék.
- Csak egy kérésről volt szó - fukarkodik elmozdulva az ölelésből, de ellen se kell vetnem semmit, visszadől. Várok, hogy megszólaljon, de helyette a szuszogása mélyül el. Pár pillanatig csak pislogok értetlenül, majd a felismerés hatására lágy mosolyba húzódik ajkam.
Jó ideig tartom így, míg el nem zsibbad a két karom és a derekam, s csak akkor döntöm finoman vissza az ágyra, betakarva, s nem törődve vele, hogy reggel majd jönnek vizitre, mellé bújok. Az sem baj, ha elalszom, most csak nézem nyugodt arcát, egyik karommal átölelve, s mint gyerekként álmomban, most ébren fogom meg a fülét.
Jó ideig csak mozdulatlanul bámulom, de a kísértés egyre nagyobb. Egészen lassan, puhán hajolok közelebb, hogy az arcára nyomjak egy puszit. Arca még inkább ellágyul, amitől kipirulok, és egyszeriben még többre vágyom. Feljebb emelkedek, hogy még lassabban, veszettül verdeső szívvel hajoljak az ajkaira. Már majdnem elérem, mikor hirtelen félre fordul kitérve. Lehunyom egy pillanatra a szemem, már várom az üvöltözést és a pofont, de csak szusszan, nyammog kettőt, és ismét csak nyugodt légvétele töri meg a csendet. Leeresztve zöttyenek vissza mellé az ágyra. Még álmában is képes visszautasítani...
De ezzel együtt is a legjobb barátom, és ez mindig különleges érzést fog kelteni bennem, különlegesen boldog érzést, hogy legalább ennyire az enyém, de ennyire teljesen az enyém.
* * *
Nem aludtam igazán, csak bóbiskoltam, mikor felriaszt a léptek dobogása. Némileg ködös aggyal pillantok az ablak felé, és a beszűrődő fényből megsejtem: baj van, jön a reggeli vizit. Bakker!
Gondolkodás nélkül gurulok le az ágyról, hogy a táskám magammal rántva kuporodjak össze az ágy alatt, egész a falhoz lapulva, abban bízva, mivel senki nem keres ott, nem is fogok feltűnni. Ebben talán segítségemre van az is, hogy az ágy aközel van az ajtóhoz, azért a táskám úgy helyezem, hogy leplezzen, ha valakinek mégis szemet szúrna, hogy van itt valami, és csak legyintsen, táska. Xixi csak akkro ébred fel, mikor már besereglik az orvoshad, majd végighallgathatom a vizsgálatot. Eleinte kissé kába, érződik rajta, hogy akkor kelt, és el tudom képzelni az arcát, ahogy közben a nyomaim kutatja. Biztos azt hiszi, hazamentem. De meg fog lepődni! Viszont a vizsgálat hosszadalmasnak tűnik számomra, mert kezdek gémberedni abban a pozícióban, amelybe összegömbölyítettem magam. Szabályos hálákat rebegek, mikor végre kiindul a csorda. Elsőnek csak kinyújtom a lábam, de így még nem látszódom, mert az ágy alatt nyúlok el, de még pár pillanat, míg oldódik a kezdőő zsibbadás a lábamban, és már ki is dugom a fejem az ágy alól, hogy rá hozzam a frászt.
Vigyorom viszont azonnal leolvad, ahogy két láb koppan mellettem a padlón, fel is kiáltok megrémülve - késő bánat, de a frász nem kérdezősködik ilyenek kapcsán, csak rátör az emberre... - de hogy "jobb" legyen, ahogy felnézek, a hálóruhájába látok - konkrétan a akarnék, akár a segglyukán is felláthatnék, annyira tiszta a kép. De az egész a másodperc töredéke alatt játszódik le, s mire igazán felfoghantám, mit látok, meglepett-rémülten üvötve ugorna vissza az ágyra, amit elvét, és megélhetem, ahogy az ágyról lezúgva konkrétan a fejem mellé térdel, de úgy, hogy a képembe érkezik. Felemelném a kezem, de csak bevágom az ágy ajába, és nemcsak azért kiáltok fel, mert megilletődtem azon, hgy Xixi - hát mondjuk ki - farka nyomódik az arcomnak, igaz, legalább a hálóruháján keresztül, de azért is, mert baromira fáj a karom, szabályosan lezsibbad.
- Mi a jó büdös francot keresel itt, madártök?! - ordít rám, ahogy próbálna felállni, de most megengedem magamnak azt a pofátlanságot, hogy ne válaszoljak, mert félek, akkorpofozna meg igazán...
Ám alig ocsúdhatunk, kivágódik az ajtó, és belép rajta a húga és az anyja. Egyszerre nézünk az ajtó felé, ő felettem térdel, én épp hogy nem ére intim részéhez már, a helyzet viszont még így is pipacsvörössé festi az arcom, hogy végül mind a négyen felsikítsunk azért, mert a másik sikít.
* * *
Irtó ciki volt. Ahogy már otthon, a saját ágyamon felidézem a jelenetet, még mindig nevethetnékem van, nagyon gázok voltunk. Az kevésbé szívderítő, hogy szerintem egy ideig jobb, ha nem teszem be a lábam hozzájuk... Előkapom a telefonom, és ráírok.
"Nem semmi nap volt a mai. Holnap találkozunk a suliban?"
"A héten még nem megyek suliba" - ír vissza, figyelmen kívül hagyva az üzenetem első felének utalását.
"Ne már!" írok vissza, de erre már nem jön válasz. Nem elég, hogy letaglózott a hírrel, még szívtelen is. Vajon orrol rám?
* * *
Becsületemre legyen mondva, elindultam az iskolába. Félúton viszont meggyőztem magam, hogy nem kell nekem most bemenni, nem olyan lényeges. Helyette már a háztömb előtt állok, ahol ő is lakik. Felmegyek ugyan, de nem merek bekopogni, nem szeretnék farkasszemet nézni az anyjával esetlegesen, helyette csak az ajtóra taapsztom a fülem, hogy hallgatózzak. De hiába hegyezem a fülem, semmi árulkodó zaj. Jó tíz perc is eltelik,mikor odabenn megcsörren a telefon. Megriadok, és elhátrálok a bejárati ajtótól, de a következő pillanatban az kitárul, és Xixi néz velem farkasszemet.
- Te meg miért nem a suliban vagy? A szomszéd telefonált, hogy kinn ólálkodsz, rá hozod a frászt az egész házra, hülye.
- Csak nem tudtam, egyedül vagy-e - felelem egy pillanatra lesütve szemem, de mivel ő nyitott ajtót, jó eséllyel igen, így mosolyt öltve magamra belépek mellette. - De ezek szerint jó, hogy jöttem, legalább leápolhatom a kis beteget.
Irritáltan összevonja a szemöldökét, majd a következő pillanatban megragadja a grabancom, és kitesz az ajtó elé, hogy bevágja előttem. Rögtön lefagy a fölényes mosoly az arcomról. Dörömbölni kezdek az ajtón.
- Hé, Xixi, engedj be! hallod! Ne csináld már!, Xixi!
|
