- Tudsz valamit Harmonékról? Vivian Harmon, Ben Harmon és a lányuk Violett – törte meg a csendet a lány, és mintha csak valaki megnyomta volna a „play” gombot egy régi távirányítón, minden újra életre kelt.

De egyáltalán nem úgy, mint azelõtt.

A levelek halk suttogása, szinte azonnal erõs zúgássá vált. A lágy szellõ felerõsödött, és süvítõ orkánként tépte köztünk a levegõt, ami most hidegebbnek tûnt, mint bármikor ezelõtt. Mintha a megfagyott, idilli pillanat pokolként kelt volna életre, egy lídércekkel és a múlt kísérteteivel teli, valósággá vált rémálomként. Kicsit minden összemosódott körülöttem, és kicsit minden sötétebb lett. Olyan árnyékok vetõdtek fölénk, amiknek nem szabadott volna itt lenniük.

Tamina szeme mégis nyugodtnak és tisztának tûnt. Az õ alakja, valahogy nem illett ebbe a lidércnyomássá vált képbe.

- Violett mi… - gondoltam, vagy talán suttogtam magam elé. Nem érzékeltem a kettõ közti különbséget. Valahogy talpra küzdöttem magam, mert úgy éreztem, itt lenn megfulladok az árnyak közt, és fel kell jönnöm levegõért. De valahogy nem számított, akárhol is álltam, valahogy minden fojtogatott. Valami nyomta a tüdõm, valami szorította a torkomat, és valami lassan összeroppantotta a szívemet. – Halott lenne?

- Tate? – szólít valaki hátulról, de a hangja nem egészen jut el a tudatomig. Halott lenne? Az nem lehet. Megmentettem… emlékszem… a gyógyszerek… vagy mégsem?

- Tate! – szólít valaki újra, ezúttal sokkal határozottabban. Hirtelen minden szertefoszlik körülöttem, és sötétségbe borul. Amikor megfordulok, Tamina helyén egy sötét szõke, egyenes hajú lány ül a fa tövében, egy fekete kalappal a fején, kezében egy szál cigaretta. A csuklóján látszanak a néhány napos vágások, amik kivételesen függõlegesek.

Violet…

Mielõtt még zihálva felébredtem volna, láttam õt mosolyogni…

Ahogy felpattannak a szemeim, lerúgom magamról a vékony régi rongyot, amit takarónak használok. Verejték csorog rólam, a pólóm háta teljesen átázott. Sötétség borult a szobámra, csupán egy keskeny csíkot világít meg belõle az ablakon át bekúszó holdfény. Kapkodva veszem a levegõt, a szívverésem úgy dübörög a csendben, mint kalapács a vásznon.

Még mindig zavaros minden. A látóterem peremén fekete foltok egyensúlyoznak, és még mindig nem kapok levegõt. Felállok, és körözni kezdek, hátha az segít, de még beletelik egy kis idõbe, mire minden újra kitisztul elõttem és újra rendesen tudok lélegezni.

A padlón fekszem a hátamon, és a plafont bámulom

- Csak egy álom volt… csak egy álom volt – ismételgetem, magam elé suttogva a semmibe, miközben az álom képei újra és újra lejátszódnak a fejemben, még ha a valóságban nem is ez történt.

De akkor mi történt azon a reggelen?

Emlékszem, hogy reggel összefutottam Taminával, és beszélgettünk. Emlékszem, hogy egy csendes helyet keresett, és megmutattam neki a tisztást. Emlékszem, hogy beszélgettünk, aztán Violetrõl és a családjáról kérdezett és… mi volt utána?

Sötétség. Képszakadás. Zúgás. Halál. Gyógyszerek.

Tovább erõltetem az agyam, és próbálok visszaemlékezni, de újra és újra az álomképek jelennek meg elõttem.

Zsibbadás. Fojtogatás. Akasztás. Feketeség.

Akármilyen erõsen is próbálok visszaemlékezni.

Miután Violetékrõl kérdezett… felálltam a földrõl, úgy, mint az álomban, de amikor megfordultam…

Violet.

Nem, õ nem volt ott õ…

Meghalt? Halott lenne?

Nem…

Akkor hol van?

A gondolataim egyre hangosabbak és hangosabbak válnak, szinte már egy idegen hangként kiáltanak a saját fejemben.

Miután felálltam és megfordultam…

… Tamina volt ott.

Õ szólított, és aztán összeesett…

Emlékszem!

Tamina szólongatott, és amikor megfordultam láttam, hogy megszédül. Még pont azelõtt kaptam el, hogy összeeshetett volna. Akkor fektettem az ölembe, és vártam, hogy magához térjen a hirtelen ájulásból. Arra is emlékszem, hogy volt egy tincs, ami nem volt belefogva a copfjába, és azzal játszottam, amíg magához nem tért.

Az emlékek villámcsapásként hasítanak belém, és miután minden részlet kirajzolódik, úgy érzem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hidegvízzel. Hirtelen magamhoz térek, és a fejemben visszhangzó hangok helyett már csak az éjszaka csendjét hallom magam körül.

Az álom és az elmúlt fél óra, hirtelen olyan távolinak tûnik, mintha meg sem történt volna. Lassan újra lehunyom a szemeim…

… és mikor újra kinyitom õket, már napfény árad be a szobámba. Még mindig a padlón fekszem, ugyanott, és ugyanúgy ahogy az éjjel is. Az egyetlen, ami változott, hogy a szoba most teljesen fel van dúlva.

A függöny elszakadt és tépetten lóg a földre, a függönykarnis pedig félig leesett. A szekrényem fel van borítva, a fiókok és a tartalmuk szerteszét hever a szobában mindenhol. A takaróm, és a matrac amin aludtam, csak még tépettebb most mint ezelõtt. Az egész helyiségben rég elfeledett holmik és bútorok elemei borítják a padlót, kivéve középen egy foltot ahol én feküdtem.

Lassan feltápászkodom, és körbefordulok, végignézek a tegnap éjjeli mûvemen. Nem emlékszem mikor csinálhattam, de nem is nagyon érdekel a dolog. Elõfordult már hogy dührohamot kaptam valamiért, és utólag nem emlékeztem rá, szóval nem ez az elsõ eset.

Ahogy az engem körülvevõ káoszt figyelem, elfog egy érzés, hogy valami nincs rendben. Honnan került ide ez a sok holmi? Azt hittem a fiókok és a szekrény üres, és csak az elõzõ lakók után maradtak itt. Letérdelek, és felemelek egy szakadt plüss állatot. Egy lila bundájú cica, ami élettelen gombszemeivel bámul vissza rám. Ahogy tovább nézelõdöm, újabb plüssök akadnak a kezembe, és néhány régi fénykép. A kitömött játék után, egy bekereteztetett fotó akad a kezembe. Ahogy megfordítom, szinte megfagy ereimben a vér.

Egy fénykép Violetrõl, és a családjáról. A képet védõ keret üvege eltört, és az üvegen végigfutó pókháló szerû repedések épp Violet arcánál futnak össze.

Ezt is visszateszem pont oda, ahonnan felvettem, és felállok. Kérdések cikáznak a fejemben.

Mi ez a sok holmi?

Honnan kerültek ide?

Mióta vannak itt?

Miért nem tudtam eddig róluk?

Levegõznöm kéne egyet…

Ezúttal kopott sportcipõt húztam, mielõtt kiléptem volna a házból. Fogalmam sincs hány óra van, de nem nagyon akarom tudni. Csak minél messzebb akarok menni a háztól. A szobámtól. A problémáktól, a kérdésektõl, a rémálmoktól, és a dührohamoktól. Gondolkodás nélkül indulok az erdõ felé, szinte vakon. El innen… el innen bárhová, csak a tisztáshoz ne. Végig magam elé bámulok, de olyan mintha nem látnék semmit. Ki akarok szakadni a gondolataimból.

A fák, – ha egyáltalán lehetséges – ma csak még baljósabban zúgnak, mint az elõzõ nap. Egy pillanatra megtorpanok, amikor egy elágazáshoz érek. Még csak nem is ismerõs. Végül egy belsõ hangra hallgatva a jobbra vezetõt választom, és azon haladok tovább.

Idõvel mégis a tisztáson lyukadok ki.

Néhány percre elidõzöm a peremén, és csak figyelek. Figyelem, hogy a fû épp úgy hullámzik, mint tegnap, és figyelem a fát, ami alatt tegnap ültünk.

Lépések zaja térít magamhoz.

Automatikusan a hang felé fordulok, és szinte rögtön felismerem a tõlem pár méterre álló alakot, aki - csakúgy mint én - meglepettségét próbálja leplezni. A szokásos sötét ruháit viseli, és a haját ezúttal tökéletes lófarokba fogta, most viszont egy árva tincs sincs szabadon hagyva.

- Nahát, hogy mi mindig összefutunk! – fordulok felé, és egy kósza félmosoly szalad át az arcomon. Szinte teljesen megváltozik a légkör. Amint találkozik a tekintetünk, a levegõ már nem tûnik olyan nehéznek.

- Kezdek kételkedni benne, hogy ez csak véletlen lenne – feleli köszönés helyett, és karba font kezekkel néz rám vissza daccal a szemében.

- Senki sem mondta, hogy a véletlen mûve lenne. – Néhány másodpercre mindketten elhallgatunk. Egyikünk sem számított erre a találkozásra, és egyikünknek sincs mondanivalója a másik számára. – Mondtam, hogy ne gyere ide többet – szólalok meg egyszer csak, megtörve a közénk beálló csendet.

- Nem is akartam. Gondoltam keresek magamnak egy másik helyet, hogy nyugodtan gondolkodhassak, és itt kötöttem ki. – közli Tamina tárgyilagos hangnemben – Most viszont, ha nem bánod én vissza is megyek. Még van néhány elintézni valóm.

- A nyomozás kapcsán igaz? – bukik ki belõlem a kérdés.

- Tessék? – néz rám vissza, leplezetlen döbbenettel a hangjában.

- A Harmon család után nyomozol nem? – teszem fel az újabb kérdést, és közben belül már szitkozódom. A fenébe is… elszóltam magam.

- Mégis mibõl gondolod? – felel a kérdésemre egy újabb kérdéssel, talán ezzel próbálva visszanyerni a beszélgetés irányítását.

Én sem értem miért hoztam fel a témát, és arról is homályosak az emlékeim, hogy hogyan szereztem tudomást a dologról… de a szavaim mintha önálló életre kelnének, már nem tudom irányítani õket.

- Csak úgy – vonok vállat – Afféle megérzés.

- Ennyire bízol a megérzéseidben? – kérdez újból, amire már nem tudok válaszolni. Az utolsó kérdésével megfogott, és ezzel õ is tisztában van.

Újabb szünet, ezúttal az én részemrõl.

- Ha tényleg a Harmon család után nyomozol, akkor mutathatok valamit. Már ha érdekel – terelem vissza ezzel a beszélgetést, eredeti medrébe.

A szobámban talált káosz közepette ugyanis túl sok hozzájuk köthetõ tárgyat találtam. Fényképeket, emléktárgyakat, újságokat. De a legfontosabb dologra rá sem tudtam nézni. Csak egy pillanatra került a kezembe, de egyszerûen nem tudtam elviselni a látványát, és az emlékét.

Láttam õt mosolyogni.

Az emléke pedig minden eddiginél erõsebben szorította a szívem. Gombócot éreztem a torkomba, és elhomályosult elõttem minden.

- Tate? – szólít meg Tamina; hangjából kihallatszik az értetlenség.

Érzem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és hirtelen megértem miért akarom megmutatni Taminának amit találtam…

… Azért mert magányos vagyok, és többé nem tudom ezt egyedül elviselni.

- Megtaláltam Violet naplóját. – mondom ki végül, elcsukló hangon.

A szomszéd ház ablakából bámulom ahogy az új lakók sorra behordják dobozaikat a költöztetõ autóból. Három fiú pakol: egy fiatalabbnak látszó ikerpár, és egy nálam néhány évvel idõsebbnek tûnõ másik. Volt velük egy lány is, de õ amint megérkeztek belevetette magát a ház rejtelmeibe.

 Sok sikert... - gondolom ahogy felidézem, mennyiféle felújításon esett is át a Gyilkos Ház, az egykori otthonom. A falak suttogását már szinte nem is lehet hallani annyi réteg festék és tapéta fedi az eredetieket, a sejtelmes zajok és furcsa zörejek sem térnek már vissza belé. Sivár lett és kihalt, már nem árasztotta magából azt a sötét aurát sem, amit régen.

 Még is, nem számít hányszor cserélik ki a falburkolatokat és parkettázzák le újra: a múltat nem lehet meg nem történtté tenni. Beboríthatják és elrejthetik, de nincs oly titok mit az idõ fel ne fedne.

 Egészen addig bámulok ki az ablakon, amíg el nem hajt a költöztetõ. Amint megfordulok hogy valami elfoglaltság után nézek, rögvest szemben találom magam Patrickkel. Nem mondd semmit csak néz felém merõ megvetéssel a tekintetében, én pedig még azelõtt otthagyom hogy megszólalhatna.

 Felsietek a lépcsõn, s attól függetlenül hogy nem szabadna dobognia alattam még is hallani vélem a korhadó deszkákon trappoló lépteimet. Hevesen viharzom be az egyik szobába, és becsapom magam után a nehéz fa ajtaját. Ez a ház épp tükörképe a másiknak, és ez a szobák elhelyezkedésének szempontjából is igaz. A helyiség amiben állok pontosan olyan mint a régi szobám, csak épp annak a tükörképe. Kíváncsi vagyok kié lehet most ennek a szobának a párja. Ösztönösen kinézek az ablakon, át a szemben lévõ felé, de el van húzva elõtte a sötétítõ így nem láthatok be. Tudom hogy van ott valaki, mert az ablakot takaró sötét függönyök mögül fény szûrõdik ki.

 - Tate... - hallom anyám enyhén száraz, reszelõs hangját magam mögül. Még csak azért sem veszem a fáradtságot hogy felé forduljak, anélkül mondom neki:

 - Menj el! - a lehetõ legfenyegetõbb hangon. Ha szemben állnánk még csak megszólalnom sem kéne, elég lenne a szemébe néznem hogy belé fojtsam a szót. Utálom õt.

 Ahelyett hogy vitatkozna inkább tényleg elmegy; egy pillanattal késõbb már hûlt helye sincs a szobámban.

 Azóta hogy mindenki eltûnt és négyen maradtunk - én, az anyám, Chad és Patrick - nyomasztó némaság, és feszült légkör jellemzi a leginkább a környezetünket. Mind utáljuk egymást és csak arra várunk hogy végre mi is eltûnjünk, vagy mindenki más tûnjön el a környezetünkbõl. Keveset beszélünk, szinte semmit. Értelmetlen lenne tovább firtatnunk a múltat, már többször megpróbáltuk rendezni a történteket hogy végre mi is megnyugvásra leljünk, de sosem lett jó vége, így függõben maradt a dolog. Ha hozzá is szólunk a másikhoz, az legtöbbször veszekedéssel végzõdik, de engem nem érdekel. Csak utálom és megvetem õket, szóval nem érdekel.

 Csak el akarok már végre tûnni, ha már meghalni nem halhatok meg újra.

 Gondolataim újra és újra az új lakók felé kalandoznak, és valamiért a Harmon családot juttatják eszembe. Talán azért, mert az új család hozzájuk hasonlóan, szép reményekkel érkezezett: arra gondoltak hogy a költözés után egy új, szebb életet kezdhetnek, hogy túljutottak a problémákon és nem lesz több konfliktus és végre boldogok lehetnek.

 Egy sötét fuvallat azt súgja, látni akarom a szenvedéseiket. Nézni akarom ahogy kínjukban vonaglanak, és ahogy kihuny a fény a szemeikben mert rájönnek mekkorát is tévedtek. El akarom kergetni, fújni, hessegetni a hangot, de sehogy sem szabadulok tõle. Sosem fog eltûnni mert már a részemmé vált. A legtöbb amit tehetek hogy elfojtom és befogom a fülem hogy ne halljam, de attól még mindig ott rejtõzik majd bennem.

 Még mielõtt teljesen becsavarodnék és szétfeszítenék kavargó gondolataim a fejem, inkább leheveredem az ágyra. Még ha nincs is szükségem alvásra, megkísérlem a dolgot. Szeretnék egy pár órára megszabadulni ettõl a mocskos, érthetetlen világtól.

 Másnap reggel az emeleti deszkák nyikorgásának visszhangjára, és hangosnak tûnõ kopogásra ébredtem. Amint kinyíltak a szemeim rögtön felültem és farkasszemet néztem az anyámmal aki a szobám ajtajában állt, épp a küszöb mögött.

  - Tate drágám, úgy gondoltam illendõ lenne üdvözölnünk az új szomszédjainkat - kezdett bele azonnal - Te is szeretnél átjönni köszönni?

 - Nem - felelem automatikusan, határozott hangon és a másik oldalamra fordulok, háttal neki.

 - Pedig érkezett egy lány is, nagyjából veled lehet egy korú. - folytatja a saját maga megszokott stílusában. Csak fejezné már be... - Egész helyesnek tûnt, lehet hogy jól kijönnétek...

 Eddig bírtam, nem hagyom hogy befejezze a mondatot.

- Hagyjál! - szólok rá, ezúttal felemelt hanggal. Tûzként éget belülrõl a düh és az utálat. Általában higgadt vagyok, és nem érdekel túlzottan, de néha - csak úgy mint most - elõfordul hogy forrni kezdd bennem az indulat, anyám puszta jelenléte miatt is.

  - Rendben - sóhajt lemondóan, majd mintha mi sem történt volna teszi hozzá - Ha keresnél én átköszönök nekik! - Ezzel pedig végre magamra hagy.

 Vissza akarok feküdni, a sötétségbe, az önkívületbe menekülni, de nem megy. A kíváncsiságom ezúttal erõsebb, így néhány perc elteltével felállok és úgy határozok hogy teszek egy gyors látogatást a másik házban. Eszemben sincs lemenni és a bejárati ajtót használni, sokkal egyszerûbb megoldásnak bizonyulnak a falak. Ennek a közlekedésfajtának is megvan a maga titka, de miután valaki rájön, onnantól kezdve gyerekjáték az egész.

 Alig két perc elteltével már ott állok a Gyilkos Ház emeletén. Lentrõl beszélgetés zaja, és evõeszközök fémes csengése szûrõdik fel. Megfordulok, és szemben találom magam egy ajtóval. Nagyon jól, sõt, túlságosan is jól tudom melyik szobába vezet.

 Hangtalanul az ajtó elõtt termek, és határozottan bekopogok. Halk zajokat és sietõs léptek tompa hangját hallom, majd hirtelen kivágódik az ajtó.

 Egy lány áll a résben. Hosszú fekete haja szoros lófarokba kötve, dús pillái mögül szürke szemekkel méreget barátságtalanul. A szemei különösen gyönyörûek, azt az érzést keltik, hogy sokkal többet lát a világból mint mások.

 Hirtelen megfordul, visszasiet a szobájába és kikapcsolja a zenét. Csak akkor döbbenek rá, hogy egészen idáig szólt, mikor beáll közöttünk a csönd.

 - Mit akarsz, és ki vagy? - kérdezi. Éles hangjával gyorsan elvágja a szótlanságunk.

- Így kell köszönteni az udvarias szomszédot, aki idejön bemutatkozni? - felelek kérdésére egy újabb kérdéssel és tekintetem az övébe fúrom. Egyszerû, könnyed hangon beszélek, de õ az elõbbihez hasonlóan elutasítóan folytatja.

- Te lennél Constance fia? - Elengedem a nevet a fülem mellet és mosolyogva biccentek felé.

- Tate szolgálatodra - Van valami a lányban, ami szinte azonnal megfogott.

- Nem engedtem meg hogy be gyere! - mondja határozottan és felém ép. Eszem ágában sincs odébb menni, ezért megpróbál eltolni majd becsukja maga mögött a szoba ajtaját. Világossá válik számomra hogy rejteget valamit.

 Átsuhan rajtam egy feketeséget hordozó szellõ, s a fülembe suttog. Megváltozik körülöttünk a levegõ, és egy árnyalattal sötétebb hangon folytatom a beszélgetést.

- Nagyon udvariatlan vagy Tami. Nem így kell bánni a vendégekkel - Ujjaim a csuklójára fonom és megszorítom - Anyu is mondta hogy egy kicsit pimasz vagy.

- Eressz el! - utasít. Elmosolyodom, közben pedig végig a szemébe nézek. Keresek benne valamit amirõl tudom hogy ott van, csak még nem találtam meg.

- Nem kellene betörnöd mások otthonába és akkor nem lenne részed ilyen szívéjes vendéglátásban! Most pedig hagy el a házunkat! - Dühösen a lépcsõ felé mutat. Tekintetem automatikusan követi a mozdulatot, majd visszasiklik Taminára. Egy lépést sem teszek, csak továbbra is halvány sejtelemmel mosolygok rá. Õ még nem tudja. Még nem tud semmit.

- Hallottad! - emeli fel végül a hangját. Jobbnak látom elindulni, de még mintegy búcsúzásképp visszafordulok és csak ennyit mondok:

- Ebben a házban nem én vagyok az idegen, Tami! - Hadd gondolkodjon csak a dolgon. Mire kettõt pislog én már a szomszéd házban vagyok.

 Hát, legalább a vendéglátásról és annak formáiról sikerült egy tartalmasnak mondható beszélgetést leforgatnunk. Nem a levegõben repkedõ szavak, sokkal inkább Tami volt számomra érdekes.

 Hirtelen a hozzám legközelebb lévõ falra csaptam. A tenyerem azonnal égõn fájni kezdett, de megérdemeltem.

- Hülye! - Vágtam még egyszer a falra. Dühös voltam amiért eltoltam a dolgot és úgy beszéltem Tamival, ahogy. Még csak azt sem tudom pontosan miért tettem. Úgy éreztem mintha nem is teljesen én beszélnék, hanem részben valami más adná a számba a szavakat, de ennek ellenére is csak folytattam, és beszéltem és beszéltem tovább. Viharként tombol bennem a harag, és más indulatok, amikor valaki megszólít a hátam mögül.

 - Attól még hogy a falat ütöd-vágod nem fog változni semmi. - Chad áll mögöttem, alakja nagy része az árnyakba veszik. Gonoszan, kárörvendõn csillogó szemekkel figyel a sötétbõl.

- Fogd be! - üvöltök rá magamból kikelve.

- Az üvöltözés sem fogja megoldani a gondjaidat - folytatja. Nem bírom tovább hallgatni. Két kezem a fülemre szorítva kiabálok vissza.

- ELÉG! - Szinte látom az arcán azt az elégedett mosolyt. Nem tudom elviselni.

- Chad! - szól közbe anya, fegyelmezett hangon - Elég lesz!

A hozzánk hasonló, szellemként hátramaradt férfi kelletlenül beleveszik az árnyakba, mintha ott sem lett volna. Anyára mindig hallgat.

- Tate, minden rendben? - kérdezi édes, mûies hangon. Leeresztem a kezeimet és lassan megnyugszom. Ezúttal nem vágok a fejéhez semmit, még csak nem is nézek rá veszélyesen villogó szemekkel. Egyszerûen csak elsétálok.

Gyûlölöm ezt a házat...

Éjjel sokat forgolódok. azon gondolkodom amit Chad mondott, azon gondolkodom amit én mondtam Taminak, és Tamin is gondolkodom. A sok-sok szó és mondat emléke egymást kergetik a fejemben és túl hangosak ahhoz hogy elaludhassak mellettük. Inkább csak fekszem a sötétben nyitott szemekkel, és hagyom hogy elárasszák az elmémet. Nem állok ellen, nem próbálom elcsendesíteni õket, mert amúgy se tudnám. Hallgatom a barátságtalan, elutasító, és kárörvendõ szavakat, ahogy újra és újra lejátssza õket az emlékezetem.

Egy-két órával késõbb felébredek. Sehogy sem tudok újra elaludni, pedig még csak hajnali három óra. A sötétséget ami máskor vonz, most inkább fullasztónak érzem, ezért teszek egy sétát kinn.

Nem megyek messzire, csak az utca sarokig sétálok el, meg vissza. A közvilágítási lámpák narancssárgás fényében fürdõ járda sem nyújt több megnyugvást a lelkemnek mint a sötét szoba. Nem tudok lecsillapodni, megint kezd zavaros lenni a fejem. Ilyenkor mindig segít az alvás, de most még az sem megy.

Hiába fekszem vissza az ágyba, még a napfelkeltéig nem tudok elaludni, de akkor mintha minden hang elnémulna és a békés csendben végre elnyom az álom.

~*~

Néhány órával késõbb, teljes világosságban ébredek. Nagyjából 9-10 óra felé járhat az idõ, na nem mintha számítana. Még mindig zavaros, ködös a fejem a tegnap után; össze kell szednem magam. Felülök, de még nem állok fel, csak körbe nézek a dohos, koszos, pókhálók lepte helyiségben. Az ágyat leszámítva még egy törött gardróbszekrény és egy elfeledett íróasztal áll a falnál, semmi több. Mind a másik házban állt egykor, az én szobámban. Amikor anya kiköltözött, ezeket is magával hozta.

Ahelyett hogy engednék a késztetésnek és visszazuhannék a molyrágta matracomra, lendületesen felállok és könnyed léptekkel elindulok a kertbe. Nem akarok megállni és gondolkodni mit miért teszek, vagy hová megyek. Az csak újra bizonytalanságba és homályba taszítaná az elmém, megint felerõsödnének a hangok. Az utóbbi idõben csak még rosszabb: egyre gyakrabban esem szét és hallok suttogást, vagy távolodom el a világtól. Néha nagyon ijesztõ egyszerre ott is lenni, és messzirõl, kívülrõl is szemlélni a dolgokat. Nehéz ezt megfogalmazni.

Letrappolok a lépcsõn és átvágok a konyhán; sikerül elkerülnöm a többieket. Most még kevésbé vágyom a társaságukra, mint egyébként.

Kilépek a házból. Nem fáradtam azzal hogy sportcipõbe bújjak, mezítláb sétálok fel s alá a fûben ami még enyhén nedves és hûvös. Jól esik a friss levegõ, és a harmatos fû érzése a talpam alatt. Mély levegõt veszek és nyújtózom. Nem érdekel hogy talán az egész utca látja mit csinálok, ugyanis jól érzem magam.

Hangokat hallok a másik ház felõl, és arra kapom a fejem. Egy ablakon át belátok az elõszobába, sikerül kivennem Tami alakját. Valószínûleg épp cipõt húz.

Visszasietek a házba, és mégis csak belebújok a tornacipõmbe. Sietõsen bekötöm és meghúzom a fûzõjét, majd újra keresztülviharzom a házon és kilépek a szabadba. Épp idõben, ugyanis Tami is pont most lép ki a házból és kezd babrálni a kulcscsomójával. Bocsánatot akarok tõle kérni a tegnapiért, és tiszta lappal indítani. Tegnap kicsúszott a kezembõl az irányítás, ma reggel viszont a köd és minden rossz ami elborította a fejemet elpárolgott.

- Jó reggelt! - köszöntöm a lányt mikor felém sétált és rámosolyogok.

- 'Reggelt - morogja, majd tüntetõn figyelmen kívül hagy.

- Merre mész? - próbálok beszélgetést kezdeni a lehetõ legtermészetesebben, de õ - csak úgy mint én - hajthatatlan marad.

- Mi közöd hozzá? - kérdezi ingerülten én pedig inkább nem firtatom a dolgot.

- Jó, hát ha nem akarod megmondani akkor ne mondd. Nekem mindegy. - vonok vállat és sétálok vele tovább.

- Nem hagynál már végre békén?! - tör ki belõle egyszer csak. Váratlanul ér, bár elõre tudtam hogy elõbb vagy utóbb hozzám vág majd valami hasonlót.

- De igen, ha ezt szeretnéd akkor persze. Csak elõbb hallgass meg - kérem, õ pedig a szemét forgatva válaszol.

- Mondd... - sóhajtja.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnapiért, oké? Nem kellett volna úgy beszélnem veled. Indíthatnánk tiszta lappal?

A lehetõ legtermészetesebben és könnyedebben beszélek, nem akarom hogy újra az a baljósság érzõdjön a hangomon. Nem akarom megijeszteni, vagy bántani õt. Látszólag sikerült elgondolkodtatnom õt, nagyjából fél perc szótlanság után felelt csak, szürke szemeivel ezúttal keresve tekintetem. Újabb sóhaj.

- Legyen - Próbált közömbösnek látszani, olyannak mint aki szívességet tesz azzal hogy megbocsát, de volt egy olyan sejtésem hogy ez csak színjáték, egy álarc. Felfedeztem a szája sarkában egy aprócska félmosolyt, ami másodpercek múltán újra el is tûnt. Persze lehet hogy nincs igazam, és ezek a megállapítások életem legnagyobb tévedéseinek részei.

- Ez esetben üdv, Tate vagyok! - mutatkozok be újból, továbbra is mosolyogva.

- Én pedig Tamina Einhart - Most mereven maga elé néz, nyomát sem mutja érdeklõdésnek vagy bármi másnak.

Olyan, mintha újra visszabújt volna a maszkja mögé.