- Komoly kötelezettség, amit vállalsz, Bilbó – néz rám, a rá olyannyira jellemzõ, kemény, mégis lágy, felelõsségtudatos pillantással. – Ha ezt komolyan gondolod, akkor már nem visszakozhatsz, ha elbizonytalanodsz. Bár ha még egyszer elbizonytalanodsz bennem, magadban vagy a szerelmünkben, nem foglak visszatartani, sõt, magam engedlek utadra. Értetted?  És most, drága Bilbóm, segíts felkelni innen, mert elég rosszul érzem magam – mondja, miközben legördülve rólam mellém fekszik. Látom arcának színén, hogy most egyáltalán nem viccel. Elfog a bûntudat, amiért az én hülyeségem miatt talán még rosszabb lett az állapota.

 - Rosszul vagy? – kérdem aggodalomtól elfúló hangon. 
- Hosszú napom volt, kedvesem. Nyertem egy háborút, bosszút is álltam a családom minden tönkretevõjén, visszaszereztem a hazánkat, aztán jöttél te, és elszaladtál elõlem – rám mosolyog. – Nem volt egyszerû. – Annyira abszurd az, ahogy a végén megemlített engem, hogy egy pillanatig szólni sem tudok, majd felnevetek. S ami ennél meglepõbb: velem nevet õ is. Azt hittem, sosem fogom már hallani ezt a hangot, a hangot, ami megmelengeti testem és lelkem egyaránt.
Óvatosan felsegítem, majd derekát átölelve a ház felé vezetem, szépen és lassan.

Beorn végül valóban hazatér vacsorát készíteni. Mi ekkorra már bent ülünk a tûz mellett és egymást ölelve ámuljuk a levegõbe csapó lángokat. Õ felkap egy adag zöldséget és mellénk telepszik. 
- Mesélj nekem, Hegymély Királya. 
- Mi mindent szeretnél hallani? – fordul a bõrváltó felé, magával fordítva engem is, mintha soha többé nem akarna elengedni.
- A csata? – kérdezi, és elkezdi pucolni a szerzeményeit. 
- Nehéz volt és hosszú, de nyertünk.
Feleli, majd belefog a részletes beszámolóba. Ennek köszönhetõen magam is megtudom, mi történt vele, miután elmentem, akkor, amikor nem lehettem mellette, majd pedig azt is, amikor ájultan feküdtem a szirten. Valamiért szégyenlem magamat, hogy nem voltam végig ott, az oldalán, ahol a helyem lett volna.

- És a családod aranya? 
- Mire hazatérek Bilbóval az oldalamon, már nem lesz ott egy érményi, betegséget terjesztõ arany sem – válaszolja, arcán elégedettség látszik – Gandalf is ott lesz és segít a többieknek. 
Még sokáig beszélgetünk mindenfélérõl. Közben elkészül a leves, amibõl mindhárman jóízûen lakmározunk, persze, õ egyedül annyit, mint mi ketten Thorinnal. Pedig hobbit lévén, sokkal de sokkal többet eszem, mint bármelyik másik lény!

- Még egy kérdés, aztán magatokra hagylak titeket éjszakára, dolgom akadt az erdõben. 
- Hallgatlak – fordul ismét felé a párom. Párom…  
- Miért õ? – kérdi, miközben hatalmas ujjával rám mutat. Fellobban bennem a büszkeség, ezer és ezer okot tudnék mondani, miért pont én kellek neki, de nem jogom válaszolni a kérdezett helyett. 
- A szívemnek nem tudok parancsolni, s nála kevés szebb és vitézebb lény él Középföldén, ha engem kérdezel. Sõt, egyik sem különb nála – feleli, mire elönt a pír és minden értelmes gondolat kiröppen a fejembõl.

                                                                    * * * 



Beorn ígéretéhez híven hamar magunkra hagy minket. Amikor ez tudatosul bennem, hirtelen elkap az idegesség. Fogalmam sincs, mikor voltunk utoljára kettesben… És ha…ha…Egek, lángol az arcom!
Thorin a hatalmas kád felé veszi az irányt, amit a vendéglátónk az elõtt, hogy távozott volna, színültig töltött forró, meleg vízzel, aminek a látványa erõs vágyakozást ébreszt bennem. Az idejét se tudom, mikor élvezhettem efféle luxust!

- Vetkõzz le, segítened kell nekem – parancsolja lágy hangon, aminek következtében a gyomrom gyengéden összeszorul. Úgy, ahogy csak az õ közelségében tud. Mire észbe kapnék, már nekilátott kicsatolni a páncélja szíjait, majd pedig az alatta lévõ ruhadarabokat dobálja le bõszen.
- Hogy… mi?  - kérdem zavarodottan, miközben egyre csak a testét borító hegeket, sebeket kémlelem. 
- Le szeretnék fürödni, de egyedül nem leszek rá képes. Segítened kell nekem. 
Egy árva szó nélkül vetkõzni kezdek, mivel úgy érzem, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, azok után, amit elkövettem ellene. … Mire lekerül rólam az utolsó ruhadarab is, õ már a kádban vár rám. Amikor megfordulok, meglátom a sebeket. A sebeket, amiket részben nekem köszönhet…A szám széle remegni kezd, miközben az aggodalom és a fájdalom miatt a szemeimben könnyek gyûlnek össze.

- Eszedbe se jusson sírni emiatt – kér, miközben kezét felém tartva segít beszállni az igencsak nem az én méreteimre szabott kádba.
- De hát… 
- Csak semmi de hát. Király vagyok, a harc is a természetem része, amivel együtt kell, hogy járjon a sebesülés. De élek, és veled lehetek, ami nekem mindennél többet ér – elmosolyodik. Úgy vágytam rá, hogy még egyszer így lássam, mielõtt meghalok… S lám, egy élet áll elõttünk, amin végig elveszhetek benne!
Közelebb fészkelem hozzá, s ekkor az állam alá nyúlva, gyengéden kényszerítve felemeli a fejem és megcsókol. Az ajkai úgy vonzanak, akár méhet a virág, a csókját ösztönösen viszonzom. Annyira, de annyira vágytam már rá…
A csók hevében elfeledkezem mindenrõl. Kezeim önkéntelenül a mellkasán lévõ puha szõrzettel kezdenek játszani…
Olyan gyorsan történik minden, hogy feleszmélni sincs idõm. A közelségének a köde, a vágy szinte felemészt, nem vagyok ura a cselekedeteimnek.  Csak az tudatosul bennem, hogyha nem hagyja abba ezt az édes kínzást, belepusztulok…
- E… elég! – kérem halkan. 
- Nagyon régen voltunk együtt és eszemben sincs fájdalmat okozni neked, kedvesem – lehel lágy csókot a tarkómra. – Legyél még egy picit türelemmel. 
Igyekszem türelmes lenni, azonban sosem volt az erényem, most pedig pláne nem… Amikor elérkezik az idõ, nem érzek fájdalmat, csupán roppant elégedettséget. Újra egész lettem, testestül és lelkestül…

- Mindennél jobban szeretlek, drága Bilbóm, és mindenem  tiéd – suttogja fülembe, lehelete édesen csiklandozza a fülem, minek következtében egész testemben libabõrös leszek, s gyengéden összerezzenek. A karjaiban fekszem, ott, ahová mindig is vágytam, ahová tartoztam.

 – A kincseim, a birodalmam, a népem, a hazám és a szívem is. Minden a tiéd, kedvesem – mosolyog rám.
Vallomásának következtében újra könnyen lepik el tekintetem, majd pedig le is peregnek orcámon. Óvatos mozdulattal letörli õket.
-Sosem hittem volna, hogy hallhatom tõled ezeket a szavakat…-suttogom. Mielõtt válaszolhatna, mutatóujjam az ajkához érintem. – Kérlek, hagy fejezzem be… Nem tudok koncentrálni, ezt nézd el nekem…Nagyon, nagyon meghatottál, azzal, amit mondtál az elõbb… Hogy ennyire szeretsz, nekem teljes mértékben hihetetlen, mert én csak egy hobbit vagyok, aki akkora kincset kapott általad, amit fel sem képes fogni…Mégis, megesküszöm rá, hogy mindenre, amit tõled kapok, amit neked köszönhetõen élek át, az életem árán is megóvom…- apró szüntet tartok, mielõtt folytatnám. – Azonban tudnod kell valamit: az én szívem akkor is csak érted dobogna, ha nem gyõztünk volna. Téged szeretlek, Thorin, nem a koronád. Mindenhogy szeretnélek és szeretlek is: mint vándor herceg, a küldetés vezetõje, hadvezér és király.

Csókban forrunk össze, s az éjjel már több szó nem esik köztünk, más azonban anná inkább.

                                                                     ***

Együtt érkezünk a Megyébe. Az úton, ami Zsáklakhoz vezet, hatalmas a csõdület. Nézem, ahogy egy és más szomszédom kísértetiesen ismerõs tárgyakat cipel, miközben hitetlenkedõ pillantásokat küldenek felém, mintha kísértetet látnának.
A házam ajtajánál egy bódén egy hobbit áll, aki éppen elárverezi a minden apró tulajdonomat.
- Elég legyen ebbõl! Mi folyik itt? – kérdem, teljesen kikelve magamból.
- Eltûnt, Zsákos uram, és halottnak hittük. 13 hónapja nem látta senki!
- És ez okot ad arra, hogy eladjanak mindent, ami az enyém?
-Igen.
- Jó, akkor az egészet fújjuk le és menjen innen mindenki a dolgára.
-Nem úgy megy ám az. Tudja igazolni valahogyan, hogy maga Zsákos Bilbó?
-Tessék? Micsoda kérdés ez! Hiszen ismernek!
- Lehet akár csaló is.  A személyazonosságának igazolásához elég lenne egy hivatalos irat, amin szerepel a neve.
Hitetlenkedve rázom meg a fejem. Majd a táskám mélyére nyúlva elõhalászom azt a 13 hónappal ezelõtt kötött szerzõdést, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Aranyat és drágaköveket, halált és temetést ígért, azonban én teljesen mást kaptam: a szerelmet. Thorint, aki többet ér nekem a világ minden egyes kincsénél.
A férfinak nyújtom, aki tüzetesen átvizsgálja, majd bólint.
-Rendjénvalónak tûnik. Az árverés lefújva! – kijelentésére legalább két tucat torokból száll fel elégedetlen sóhaj. – Mégis… Ki ez a Tölgypajzsos Thorin, akinek felajánlotta a szolgálatait?
Megtorpanunk mind a ketten, érzem, miszerint kedvesem a vonásaimat fürkészi. Arcomon széles mosoly terül el, miközben válaszolok.
- Õ a szerelmem, s a leendõ férjem.
Meg sem várva a válaszukat, kinyitom az ajtót. Mély lélegzetet veszek és benyitok. A házam teljesen üres. Kipucolták. A lélegzetem elakad, a szívem összefacsarodik. Thorin megszorítja a kezem, miközben bejárunk mindent. Semmit sem hagytak benne a szüleim képén, és Erebor térképén kívül.
-Nem egy kifosztott, üres lakot akartam örökül hagyni Drogónak, Primulának és a kicsi Frodónak…
-Amikor az én otthonomat vették el, segítettél visszaszerezni. Most rajtam a sor.
Hitetlenkedve, mégis mosolyogva tekintek rá.
-Megtennéd ezt értem?
-Érted bármit. – elmosolyodik, majd csókban forrunk össze.

***

Pár röpke hét alatt, fogalmam sincs, hogyan, de Thorinnak hála sikerül mindent visszaszereznünk. Zsáklak újra olyan, mint akkor, amikor elõször találkoztunk. Csupán már én nem vagyok az a hobbit, aki egykoron. A papírmunkát, mellyel az ingatlant s minden ingóságot átruháztam Drogóékra, nagyon gyorsan elkészítettük. Végre, indulhattunk haza

***

A koronázás olyasvalami, aminek egyetlen apró mozdulatát sem fogom tudni sohasem elfelejteni. A csillagfényûre fényezett páncélok ezrei, az elszánt tekintetek. Thorin, ahogy ott áll büszkén, királyi méltóságának teljében, dicsõségesen és hatalmasan, népével szembe fordulva… Mikor Gandalf a fejére helyezi a koronát, s mindenkibõl egyszerre szakad fel:
-Éljen örökké a király! – csak úgy zeng a Hegy, akárha tucatnyi villám hangja szelné ketté az égboltot.
Sorban járulnak elé, biztosítva õt saját és családjuk hûségérõl. A szívem megtelik szerelemmel s nem titkolt elégedett büszkeséggel, ahogy nyíltan õt bámulom. Már senki elõtt sem titok, milyen érzelmekkel viseltetünk egymás iránt. Hiszen hamarosan egybekelünk…

***

Az esküvõnek majdnem akkora feneket kerítettek, mint magának a koronázásnak, bár ez valószínûleg annak köszönhetõ, hogy a sajátommal egybekötötték. Soha, de soha nem voltam annyira boldog, mikor esküt tett arra, miszerint míg él, szeretni fog.  Meg mernék rá esküdni, hogy õ maga is valahogy hasonlóan érezhetett, mikor népünk színe elõtt biztosítottam szerelmemrõl, annak erõsségérõl is tisztaságáról, s végül csókban forrtunk össze.
Egy hét után is tele volt még Erebor részeg törpökkel…

***

Egy nap iszonyú hír kapok: Drogo és Primula életüket vesztették, s Frodó egyedül maradt a nagyvilágban. Átsírom a nappalt s az éjszakát, nem hat a vigasszó, bármennyire is igyekszik a kedvesem.
A gyászt hamar felváltja a tettvágy. Vissza akarok térni a Megyébe, hogy magamhoz vegyem a fiút. Immár nincs maradása a csendes patakok és tágas mezõk között. Szerelmem nem ellenzi az ötletem, sõt, hajlandó sajátjaként elfogadni a gyermeket. Ennek igazán, tiszta szívembõl csak örülni tudok.
Az útnak egyedül vágok neki, mivel Thorint teljes mértékben a Hegyhez láncolják uralkodói teendõi. Bánt a  dolog, azonban egy idõ után így látom helyesnek.
A Megye határához érve mélyet szívok a levegõbõl. Titkon, a szívem mélyén még mindig szerelmes vagyok a vidékbe, azonban ez az érzés semmi ahhoz képest, amit Thorin iránt érzek, mégis, jól esik itt lennem.
Frodót nehéz meggyõznöm, ám végül velem tart. Újra nyugodt évek köszöntenek ránk.

***

Toll serceg a papíron. Ezernyi oldal van tele, ám lassan az utolsó is csatlakozik hozzájuk. Ráncos kezem elégedetten simít végig a kötet fedelén, mikor azt a kész mûvemre fektetem.
-Befejeztem. – suttogom, s mint vártam, válasz is érkezik rá.
- Elolvashatom? – a hangja olyan, akár annak idején, s ha lehetséges, a kor csak szebbé tette, ahogy õt magát is. Az apró, finom ráncok, az õszbe forduló, de még mindig sötét éjszakára emlékeztetõ hosszú, hullámos haj… A kiállása pedig olyan, akár egy alig húsz éves fiatal törpé. Király még mindig, s a szerelmem örökké.
- Természetesen. – újra elmosolyodom, majd felemelkedve a karjai közé fúrom magam, beszívva az oly ismerõs, mégis mindig új illatát.
- Mirõl szól? – kérdi, hátha most már elárulom neki, min dolgoztam egy éven át. Eddig mindig kérdésére elutasító választ adtam.
- Egy délceg törp hercegrõl, akit hatalmas csapás ért, ám mégsem törõdött bele,  népének új életet adott, majd felkerekedett, hogy életét is kockára téve visszaszerezze a birodalmat azoknak, akik beléje helyezték minden bizalmukat. S nem hiába, hisz’ újra a törpök népéé a hegy, s Erebor olyan gazdag és erõs, mint soha elõtte.
- Te könyvet írtál rólam? – kérdi hitetlenkedve, miközben mosolyba fordulnak ajkai.
-Igen. De azért én is kaptam benne egy csekélyke szerepet.
-Pedig a részed a történetben nem volt kevés.
- Ha így gondolod ,írd le te magad. – nem hagyom, hogy válaszoljon, csókkal pecsételem le ajkait, majd mikor elválunk, tekintetét fogva tartva, kezem az arcán tartva csak ennyit suttogok:
-Szeretek, Thorin…

                                                                                     ***

Frodó kívánságára a nagykorúságának napját a Megyében ünnepeljük. Ekkor adom át neki a Gyûrût. Visszatérek Ereborba, ám a kor hirtelen útólér.
Kirobban a háború, Frodó élete az én ostobaságom miatt kerül veszélybe.
Vigasztalhatatlan vagyok.
Gyõzünk.

                                                                                    ***
A tündék rendkívüli kegyben részesítik Frodót, Thorint s jómagam. Átkelhetünk a Szürkeréven, elhajózhatunk Valinorba… S mikor átérünk a tengeren, az öregség a múlté. Újra olyanok vagyunk, mint találkozásunk pillanatában, mert megkaptuk az örök fiatalság és halhatatlanság ajándékát.
Hitetlenkedve simítunk egymás arcára, az enyémen örömkönnyek peregnek alá.
- Szeretlek. – suttogom,  a sírástól elfúló, újra fiatal hangomon.
-Örökkön- örökké, Bilbó. – feleli.

- Igen, szeretlek. Ennyire nehéz ezt elhinned? – Nem is tudom, hogy ez most sértõ-e.
- Igen, ennyire. Hiszen elárultalak. Kérlek, ne szakíts félbe. Ezt… ezt el kell mondanom. Elárultalak.  Átadtam az Arkenkövet az ellenségeidnek. Azért cselekedtem így, hogy megmentsem az életedet, azonban ez sem ment fel az alól, amit ellened elkövettem. Az lenne a normális, ha haragudnál rám, ha gyûlölnél, mivel én is gyûlölöm magam, amiért ezt tettem veled. Nem szerethetsz ezek után… Nem, nem, ez egyáltalán nem normális… Minden bizonnyal csak álmodom, nem vagy itt és nem állítasz képtelenségeket… - Hátrálni kezd, én viszont megye utána.  – Nem hallod? Ne gyere utánam, ne gyere a közelembe. Nem azt érzed, amit mondasz. Meg kellene ütnöd, meg kellene ölnöd… - Befejezendõ ezt a sok szamárságot, az ajkaimat az övére tapasztom, ami igencsak hatásosnak bizonyul. Nem is sír.
- Magam is el tudom dönteni, hogy mit érzek irántad. Nincs szükségem a kioktatásodra.
- Akkor sem szerethetsz…
Hirtelen elég eszement lépésre szánja el magát: kibújik a karjaim alatt és elszalad. Pislogva nézek utána, bár szerencsére nagyon nem kell erõltetnem magam ahhoz, hogy emlékezzek: miért is csinálok bolondot magamból.
Még sérülten és fáradtan is sokkal gyorsabb vagyok nála így a fogócska rövid távon véget is ér.
- A te állapotodban nem kellene ostoba hobbitokat üldöznöd…
- Akkor az ostoba hobbitnak nem kellene elszaladnia – felelem.
- Bizony, hogy el kell szaladnia, ha félti azt a személyt, aki az életénél is fontosabb, és meg akarja védeni attól, hogy hatalmas hibát kövessen el.
- Elég legyen ebbõl a beszédbõl, Bilbó! Válaszolnál végre?
- Nem tudom, miért nem vagy képes megérteni egy ilyen egyszerû dolgot. Nem lehetek veled. Jobbat érdemelsz.
- Nem. Te kellesz.
- De miért…?
- Mert szeretlek, Zsákos Bilbó.
- Én is szeretlek. Ha már nem tudlak meggyõzni… Akkor elmondom, mi az, amit igazán szeretnék. Visszatérek veled Ereborba. Veled akarok élni. Melletted. Örökké, amíg csak lélegzem, bármennyi idõt is jelentsen ez. Hozzád tartozom, Thorin. Csakis hozzád…

Egy pillanatig csak nézem õt és nem felelek semmit. Mit is felelhetnék erre? Szeretem, ezt tudja. Vele akarok lenni, ezt is tudja.
- Komoly kötelezettség, amit vállalsz, Bilbó – nézek rá. – Ha ezt komolyan gondolod, akkor már nem visszakozhatsz, ha elbizonytalanodsz. – Már szólna, de leintem. – Bár ha még egyszer elbizonytalanodsz bennem, magadban vagy a szerelmünkben, nem foglak visszatartani, sõt, magam engedlek utadra. Értetted? – Bólint.  – És most, drága Bilbóm, segíts felkelni innen, mert elég rosszul érzem magam – mondom és mellé fekszem, hogy fel tudjon kelni és ténylegesen segíthessen.
- Rosszul vagy? – kérdezi aggódó hangon.
- Hosszú napom volt, kedvesem. Nyertem egy háborút, bosszút is álltam a családom minden tönkretevõjén, visszaszereztem a hazánkat, aztán jöttél te, és elszaladtál elõlem – mosolygok rá. – Nem volt egyszerû. – Egy pillanatig meglepve néz rám, majd felkacag õ is és én is. Mellém lépve, a derekamat ölelve vezet be a házba, és bár én kértem, hogy ezt tegye, igyekszem nem rá támaszkodni, hiszen, ha teljes súlyommal nehezednék rá, nem bírna el és még a páncélomat is viselem.

Beorn végül valóban hazatér vacsorát készíteni. Mi ekkorra már bent ülünk a tûz mellett és egymást ölelve ámuljuk a levegõbe csapó lángokat. Õ felkap egy adag zöldséget és mellénk telepszik.
- Mesélj nekem, Hegymély Királya.
- Mi mindent szeretnél hallani? – fordulok felé, de nem eresztem ki a karomból kedvesemet.
- A csata? – kérdezi, és elkezdi pucolni a szerzeményeit.
- Nehéz volt és hosszú, de nyertünk. – A rövid összefoglaló után persze elmesélem neki részletesebben is, ami történt, és õ érdeklõdve hallgatja. Láthatóan örül a sikerünknek.
- És a családod aranya?
- Mire hazatérek Bilbóval az oldalamon, már nem lesz ott egy érményi, betegséget terjesztõ arany sem – dicsekszem elégedetten. – Gandalf is ott lesz és segít a többieknek.
Még sokáig beszélgetünk mindenfélérõl. Közben elkészül a leves, amibõl mindhárman jóízûen lakmározunk, persze, õ egyedül annyit, mint mi ketten Bilbóval – pedig jómagam is szép adagot eszem. Finom és éhes is vagyok.
- Még egy kérdés, aztán magatokra hagylak titeket éjszakára, dolgom akadt az erdõben.
- Hallgatlak – fordulok felé. 
- Miért õ? – bök a mutatóujjával a hobbit felé.
- A szívemnek nem tudok parancsolni, s nála kevés szebb és vitézebb lény él Középföldén, ha engem kérdezel. Sõt, egyik sem különb nála – felelem.


* * *



Beorn távoztával kettesben maradunk. Feszeng, érzem, ahogy én magam is, de tudom, mit tehetnék. Beorn kádja akkora, hogy ketten is elférünk benne és melegített bele vizet is, sõt, említette is, hogy fürödjünk le lefekvés elõtt.
- Vetkõzz le, segítened kell nekem – mondom neki, és magam is elkezdem lehámozni magamról a ruháimat és a páncélt.
- Hogy… mi?  - áll meg elõttem.
- Le szeretnék fürödni, de egyedül nem leszek rá képes. Segítened kell nekem.
Bólint és õ maga is vetkõzni kezd, amire direkt nem figyelek oda. Hamarabb készülök el, mint õ és elõre bemászom a kádba, próbálván úgy helyezkedni, hogy ne vegye észre a sebeimet, de ez persze nem sikerül. Ahogy megfordul és meglát, megint megjelenik egy könnycsepp a szemében.
- Eszedbe se jusson sírni emiatt – intem meg, és a kezem felé tartva segítek neki beszállni a kádba.
- De hát…
- Csak semmi de hát. Király vagyok, a harc is a természetem része, amivel együtt kell, hogy járjon a sebesülés. De élek, és veled lehetek, ami nekem mindennél többet ér – mosolygok rá.
Közelebb bújik hozzám, mire az álla alá nyúlva felemelem a fejét és megcsókolom. Lágyan, eleinte mindenképp lágyan, de ahogy átadja magát nekem, a csók is egyre szenvedélyesebbé válik. Szép lassan õ is elkezd feloldódni, és végigsimít a mellkasomon. Nekem sem kell több bátorítás és hamarosan már a kád szélére támaszkodva, nyögve hagyja, hogy felkészítsem magamra.
- E… elég! – kér halkan.
- Nagyon régen voltunk együtt és eszemben sincs fájdalmat okozni neked, kedvesem – csókolom meg a tarkóját. – Legyél még egy picit türelemmel.

Persze, ahogy az övé, az én türelmem is véges, így nem telik bele sok idõbe, hogy a testünk egybeforrjon. Õ halkan nyöszörög, a szemében mégsem gyûlnek könnycseppek, pedig biztosan fáj neki. De én csak csókolom, simogatom és ismét birtokba veszem a testét, hiszen…
- Mindennél jobban szeretlek, drága Bilbóm, és mindenem  tiéd – suttogom a fülébe, miután már a karomban remegve piheni ki õ is az együttlétünk pillanatait. – A kincseim, a birodalmam, a népem, a hazám és a szívem is. Minden a tiéd, kedvesem – mosolygok rá.

Mély levegõt véve szakítom el tekintetem és megfordulva elindulok. Nem tehetek meg pár lépést sem, mikor ismerõs hangot hallok a hátam mögül.

-Hová igyekszel, Zsákos Bilbó? –tudom, ki az, aki a nevemen szólít.

-Haza. Zsáklakba. Oda tartozom. – felelem kurtán, mégis, hagyom, hagy érjen utol.

-Látom, idõpazarlás lenne téged marasztalnom. Elszántnak tûnsz.

-Az vagyok. – húzom ki magam megerõsítésképpen, azonban a tekintetem minden bizonnyal elárul.

- Ez esetben tényleg felesleges próbálkoznom. Csupán egy tanácsot adhatok, az pedig, hogy megfogadod-e, rajtad áll.

- Miféle tanácsot?

- Ha nem szakítanál folyamatosan félbe, elmondhatnám, Bilbó. – fed meg Gandalf, azonban a tekintetén azt látom, hogy inkább szórakoztatja a dolog, mintsem bosszantaná. – Menj arra, amerrõl jöttünk. Rövid és sokkal biztonságosabb útvonal, mint a többi. Beornhöz is betérhetnél. Szeretném tudni, hogy van. Megírhatnád.

- Megfogadom a tanácsodat, Gandalf. Még akkor is, ha érzem, nem csupán érte és a testi épségemért aggódsz, hanem forralsz valamit.

-Nahát. Tényleg? – teszi fel a költõi kérdést, arcán mosollyal, miközben kezével a ruhája egyik zsebében kutat. Kis idõ múltán elõkerül a pipája, amit módszeresen el kezd kitakarítani, majd pedig megtömni.

-Szeretnél… szeretnél még valamit mondani, vagy indulhatnék?

-Óh, hogyne. Menj csak, nem állt szándékomban feltartani téged. Viszont van valaki, aki szeretne hozzád csatlakozni. – megint az a sejtelmes mosoly… ekkor látom meg a mögötte megbújó pónit. Minden feszültségem elszáll, s most már én is mosolygok. – Egész idáig követett téged, megtagadva a gazdája kérését. Hûséges hátas.

- Igen, az… - suttogom, miközben a hûség szó hallatára arcomról leolvad a mosoly. – Hát, akkor ég veled, Gandalf. Örültem, hogy megismerhettelek. – mivel barátom elõre gondolkodva már felnyergelte és málházta kedvenc pónimat, nincs más teendõm, mint a nyergébe szállni. Elindulunk, azonban hirtelen megállítom. – Gandalf… A törpökkel… Bármikor meglátogathattok. Tea ötkor van…Még kopognotok sem kell. – félszegen elmosolyodom, a gondolataimba merülök, így ha mond is valamit, nem hallom. Újra elindulunk. Vissza a Megyébe…

Lassan haladok, jóval lassabban, mint ahogy kellene vagy ahogy a póni hátán illene. Azonban nincs okom a sietségre, illetve félek, miszerint ha hazaérek és már nem lesz célom, összeomlok. Amíg van, ami lekössön, van, ami elõttem áll, talán nem következik be.

Keserédes érzések kerítenek hatalmukba, mikor a hatalmas kapun át megérkezem a kertbe, majd pedig megpillantom az én méreteimhez képest óriási házat. Itt semmi sem változott, ugyan olyan, mint pár hónappal ezelõtt… Pedig már semmi sem lesz olyan, mint akkor.

Hirtelen kinyílik az ajtó és kilép rajta a bõrváltó.

-Zsákos úr. Számítottam rád. Maradnál, igaz? Már késõre jár. Veszélyes lenne elindulnod.

-Ha nem zavarok… - felelem félszegen, miközben leszállok a hátasomról.

-Nem állítanám az ellenkezõjét. De el sem küldhetlek.

- Ez igazán…. kedves.

-Gyere. A pónit bízd rám. Már forr a víz, készíts addig egy teát. – mielõtt kettõt pisloghatnék, már el is tûnnek a szemem elõl, magamra hagyva a gondolataimmal. Kérésének megfelelõen betérek a házba és nekilátok elkészíteni az italt. Remeg a kezem. Akármennyire igyekszem megnyugodni és nem rá gondolni, akárhová tekintek, mindenhol õt látom. Hallom a hangját, ahogyan a nevemet suttogja. Eszembe jut az emlék, mikor az egyik oszlop tövében, az ölében ébredtem… Az elsõ, önkéntelen, tudat alatti védelmezõ mozdulata…

Megrázom a fejem, mintha ezzel kirázhatnám belõle. Nevetséges ötlet, de legalább elmondhatnom, hogy megpróbáltam. Akármennyire is szeretném, tudom, sosem fogom elfeledni, sem pedig az iránta tanúsított érzelmeket elhalványítani. Magamba roskadva ülök le az egyik székre és várom a vendéglátómat, aki hamarosan megérkezik. Helyet foglal velem szemben, így kevésbé érzem magam kisebbnek.

-Vitatkozik a gerlepár? – teszi fel a hirtelen kérdést, amit nem tudok hová tenni.

-Tessék? Kirõl beszélsz? – értetlenkedem.

-A király és te. Kire gondolhatnék?

- Mi nem vagyunk gerlepár. Hogy õszinte legyek, párnak se mondhatnám már magunkat.

-Annak tûntetek. A Hegynél is.

- Az már a múlt. – sóhajtom és érzem, ahogy összefacsarodik a szívem.

-Nekem nem úgy tûnik. A tekinteted mást mond.

-Attól, hogy szeretem, még nem változik semmi. Elárultam, ezt pedig sosem fogja megbocsátani, ahogy én sem magamnak.

-Hobbitok… - sóhajtja, s kellemetlen csend telepedik ránk. Hogy õszinte lehessek, nem gondoltam volna, hogy valaha vele errõl fogok beszélgetni. Ahogyan azt sem, miszerint ennyit fog hozzám szólni. Nem éppen egy csevegõs személyiségnek ismertem meg. Talán Gandalf kérte meg rá? Igen, minden bizonnyal annak a minden lében kanál mágusnak a keze van benne…

-Köszönöm, hogy befogadtál. Holnap írok Gandalfnak és útnak indulok. Nem szeretnék a terhedre lenni.

-Maradhatsz. Egy szájjal kevesebb vagy több, már nem számít. Ha pedig mennél, menj. Te döntöd el.

Szájához emeli kupáját, felhörpinti a tea maradékát, majd felállva elindul a fekhelyéhez. Sóhajtva magam is követem a példáját. Olyan helyet keresek, ami minél messzebb van attól az oszloptól és lefekszem. Nem tudok aludni, azonban legalább megpróbálom. Újra és újra látom magam elõtt az arcát, mikor bevallom neki, miszerint az a kõ igazi, én vettem el, én adtam az embernek és a tündének. Látom a gyûlöletet a szemeiben, hallom a megvetéssel teli hangját…

Halkan felnyögök és forgolódni kezdek. Hiába. Sehogy sem tudok megszabadulni a képtõl. Hajnal tájékán sikerül elaludnom, s mikor felkelek, már jócskán benne járunk a napban. Talán dél is elmúlhatott.

-Látom, felébredtél. – a hangra összerezzenek. Sietve felállok s az asztalhoz igyekszem. Mintha megérezte volna, mire van szükségem, már fel is tette a vizet.

Suttogva megköszönöm a kedvességét, többre nem futja. Nyomorultul érzem magam, még jobban, mint tegnap. Szótlanul fogyasztom a tûz mellett a teámat, Beorn pedig nem akar faggatni, így a teendõivel foglalatoskodik, így csendben emészthetem tovább magamat. Elárultam, akit tiszta szívembõl szeretek, elhagytam, holott térden állva kellett volna könyörögnöm a bocsánatáért. Ostobább vagyok, mintsem azt gondoltam. Azonban már nem mehetek vissza. Nem láthatom õt soha többé….

A kopogás hangjára összerezzenek, s ekkor döbbenek rá, miszerint elsírtam magam. Mire kettõt pisloghatnék, Beorn már ott terem, kinyitja a hatalmas ajtót és üdvözli a túloldalán lévõ személyt.

- Nocsak, nocsak. A Hegymély Királya? Nem könnyû megszabadulni tõletek –mikor meglátom, ki az, elfelejtek levegõt venni és mintha a szívem is megállna.– Nem adok nektek sok idõt, de napnyugtéra hazatérek. Még vacsorát kell fõznöm, ezek szerint mindhármunknak. 

Mielõtt tiltakozhatnék az édeskettes ellen, már magunkra is hagyott. 
- Mit keresel te itt? – kérdem minden udvariassági formula nélkül. Nem tudom elképzelni sem, miért jött volna ide. 
- Nem voltál rá kíváncsi, hogy mi lesz velem, hát jöttem, hogy elmondjam .És fontosnak tartottam feltenni a kérdést, hogy mi a fészkes fenéért mentél el csak úgy? 
Képtelen vagyok szólni, csak felállok, majd pedig lassan elindulok felé, míg a könnyeim megállíthatatlanul záporoznak. Attól félek, ha hozzáérek, elillan, akár egy látomás. 
- Gyûlölsz még? – suttogom. 
- Soha nem gyûlöltelek. Nem én mondtam mindazt, hanem a sárkánykór. És bár mindenre emlékszem, nem tudtam ellene semmit tenni. Ellenben azt meg kell mondjam, ha arra vársz, hogy térdre fogok ereszkedni elõtted, és úgy könyörgök a bocsánatodért, akkor, bármennyire fontos vagy nekem, tévedni fogsz. 
- Fontos vagyok neked? – számomra teljességgel hihetetlen, hogy azok után, amit vele tettem, még fontos lehessek a számára. Ami pedig a könyörgést illeti… Nekem kellene a lábai elõtt hevernem, nem pedig neki. Megbántott, igen, azonban amit én követtem el ellene, ezerszeresen súlyosabb, mint bármi, amit õ mondott vagy tett. 
- Ez csak természetes. Már figyelmeztettelek, ne feltételezd rólam, hogy minden útszéli hobbitot ölelgetek, csókolok és a magamévá teszek – az, hogy felemlíti ezt a mondatot, segít kissé felengednem, a mosolya pedig megerõsít abban, miszerint nem hallucináció a jelenlegi szituáció.

- És most mi lesz?
- Az csak tõled függ. – megfogja a kezem és finoman, mint régen, cirógatni kezd.– Ha meg tudsz nekem bocsájtani, és együtt tudsz velem élni, akkor a szívem továbbra is a tiéd. És már csak a tiéd. Mert mire visszatérünk Ereborba, az arany már nem lesz ott. Soha nem leszek többé olyan. Igazságos uralkodója akarok lenni a népemnek, veled az oldalamon. De elõtte… ha fontosnak tartod, visszatérhetünk Zsáklakba a holmidért, már ha hajlandó vagy velem élni továbbra is…Bárhogy is döntesz, el fogom fogadni. De tudnod kell, hogy tiszta szívembõl szeretlek téged, Zsákos Bilbó.

A szavainak köszönhetõen elfelejtek ismét levegõt venni. Valószínûleg, ha ez így megy tovább, meg fogok fulladni egyszer, azonban ez érdekel jelenleg a legkevésbé.

-Szeretsz…? – kérdem, miközben a nemrég elapadt könnyeim tudatomon kívül újra utat találnak maguknak. Fogalmam sincs, mikor lettem ilyen érzelgõs, azonban ez sem érdekel. Egyetlen egy szó visszhangzik a fejemben csupán, megállás nélkül… Szeret.

-Igen, szeretlek. Ennyire nehéz ezt elhinned?

-Igen, ennyire. Hiszen elárultalak. – látom, miszerint közbeszólna. Elhúzódom tõle, megrázom a fejem. – Kérlek, ne szakíts félbe. Ezt… ezt el kell mondanom. Elárultalak.  Átadtam az Arkenkövet az ellenségeidnek. Azért cselekedtem így, hogy megmentsem az életedet, azoban ez sem ment fel az alól, amit ellened elkövettem. Az lenne a normális, ha haragudnál rám, ha gyûlölnél, mivel én is gyûlölöm magam, amiért ezt tettem veled. Nem szerethetsz ezek után… Nem, nem, ez egyáltalán nem normális…Minden bizonnyal csak álmodom, nem vagy itt és nem állítasz képtelenségeket… - folyamatosan hátrálok, miközben õ egyre csökkenti a köztünk lévõ távolságot. Tekintetében elszántság csillog. – Nem hallod? Ne gyere utánam, ne gyere a közelembe. Nem azt érzed, amit mondasz. Meg kellene ütnöd, meg kellene ölnöd… - nem hagyja, hogy befejezzem. Ajkai kérlelhetetlenül tapadnak az enyémekhez, miközben kezével ahhoz az oszlophoz szegez, ahol az elsõ ittlétünkkor aludtunk. Ellenkeznék, azonban sokkal erõsebb nálam. Ujjai gyengéd erõszakjával lejjebb kényszeríti az államat, hogy nyelve elõre törve találkozhasson az enyémmel. A fejemben lévõ hang tiltakozik, sikít, ordít és dühöng, azonban a testem önkéntelenül reagál a közelségére. Hamarosan abbahagyja a harcot és válaszol a csókra. Azonban mielõtt belemerülhetnék, véget is ér. Meg kell kapaszkodnom az erõs vállaiban, hogy ne zuhanjak szégyen szemre a padlóra. Viszont, legalább a sírást abbahagytam.

-Magam is el tudom dönteni, hogy mit érzek irántad. Nincs szükségem a kioktatásodra.

-Akkor sem szerethetsz… - a vágy miatt nem sikerül magabiztossá varázsolnom a hangomat, amin õ csak mosolyog.

Mielõtt kettõt pisloghatna, kibújok a karjai alatt és futásnak eredek. Feltépem az ajtót és már kinn járok, mikor sikerül magához térnie a számára egyáltalán nem logikus lépésem okozta kisebb meglepettségbõl. Odakint tekintetemmel a pónit keresem, azonban hiába. Nem látom sehol, megállni pedig nem akarok, mert akkor talán elszáll az akaraterõm utolsó morzsája is. Bármennyire is szeretném, nem fogadhatom el, amit felkínált. Nem lehet egy olyan hobbit társa, aki hátbaszúrta…

Más lehetõség nem lévén futva igyekszem elmenekülni elõle. Akármennyire is igyekszem, gyorsabb nálam. Sikerül elkapnia és a földhöz szegeznie. Úgy magasodik felém, mint azon az éjjelen… A pír hirtelen ellepi az orcám, a tekintetemet pedig muszáj vagyok leszegni, nehogy árulóm legyen.

-A te állapotodban nem kellene ostoba hobbitokat üldöznöd… - nyögöm, mikor teljes súlyával rám nehézkedik, elejét véve minden további szökési kísérletemnek.

-Akkor az ostoba hobbitnak nem kellene elszaladnia.

-Bizony, hogy el kell szaladnia, ha félti azt a személyt, aki az életénél is fontosabb, és meg akarja védeni attól, hogy hatalmas hibát kövessen el.

-Elég legyen ebbõl a beszédbõl, Bilbó! – szól rám, azonban a hangjában nyoma sincs haragnak vagy bármilyen indulatnak, inkább, ha tippelnem kellene, enyhe megbántottságot vélek felfedezni abban a gyönyörû tónusban, amitõl mindig hevesebben kezd verni a szívem. – Válaszolnál végre?

Lehunyom a szemeimet, a tagjaim pedig teljesen elernyednek.

-Nem tudom, miért nem vagy képes megérteni egy ilyen egyszerû dolgot. Nem lehetek veled. Jobbat érdemelsz.

-Nem. Te kellesz.

-De miért…? – hangom nem több már suttogásnál.

-Mert szeretlek, Zsákos Bilbó.

-Én is szeretlek. – Mielõtt folytatnám, mély levegõt veszek. Kezem az arcára simítom. – Ha már nem tudlak meggyõzni… Akkor elmondom, mi az, amit igazán szeretnék. – pár pillanatig elcsendesedem. Érzem, ahogy megfeszülnek a tagjai. – Visszatérek veled Ereborba. Veled akarok élni. Melletted. Örökké, amíg csak lélegzem, bármennyi idõt is jelentsen ez. Hozzád tartozom, Thorin. Csakis hozzád…

Egy pillanatban viszont megérzem, hogy már nem vagyok egyedül. A megjelenõ Dwalin kérdõre von, nem érti, miért ne harcolhatnának a többi törppel együtt.
- Inkább gyûjts össze mindenkit, és vigyétek szintekkel lentebb az aranyat. Annak nem eshet baja – adom parancsba és fordulok is meg, de a legnagyobb megdöbbenésemre nem teszi, amit parancsolok, hanem szembe száll velem. Elmondja, hogy csalódott bennem és soha nem érezte még, hogy olyan kicsi lennék, mint amennyire most vagyok. Kiabálva közli, hogy az arany engem is megrészegített, nem engedheti, hogy így vezessem a csapatot. De persze tenni nem tesz semmit, addig nem mer elmenni. Amikor elzavarom, mert nem szívesen ontanám a vérét, õ távozik, én meg oda megyek, ahol korábban a forró arannyal akartuk a sárkányt megállítani – sikertelenül. Fel és le járok a végtelen teremben, az arany visszaveri minden tûzcsóva fényét a padlóról, aztán érzem, hogy megint szét akar hasadni a fejem. Sokadszorra már…

Órák, napok, hetek, talán évek is eltelnek, amíg állok a fejemre szorított kezekkel és nézem, ahogy életem minden pillanata lepereg a szemem elõtt.
Akkor meghalok? Most? Miért…?
Amikor Bilbó arcát látom, ahogy kéjben fürdõzve a nevem suttogja, felüvöltök.
Elvesztettem.
Akkor már mindennek vége… de akkor…
Hirtelen meglátom saját magam, szinte látomásként, ahogy elnyel a mozdulatlan arany, ami a padlót fedi. Ekkor válik világossá…
Tényleg megfertõzött a láz. Nem tudom, hogy mikor, nem tudom pontosan, hogy mit és miét tettem, de egy dolgot tudok. Már úgyis elvesztettem Bilbót a saját hibámból, most itt az ideje, hogy hõsként haljak meg, segítve saját népem, akiket részeg elmémre hallgatva kergettem bele a veszedelembe.


Miközben kitörünk a harang ütötte lyukon és a sereg élére állok, már nem is jut eszembe más, se Bilbó, se arany, se… semmi. Csak kaszabolok minden ellent, aki az utamba kerül, hogy legalább a fajtám eme kis részét megmenthessem, ha már elvesztettem a szívemnek legfontosabbat.
A következõ pillanatban furcsa hang üti meg a fülem, mintha ork ordítozás lenne. Ami nem is lenne ugyan meglepõ – tekintve, hogy egy ork sereggel küzdünk éppen. De ez a hang felülrõl jön.


Miután üdvözöltem testvéremet, akit talán akkor látok utoljára, parancsba adom Fílinek, Kílinek és Dwalinnak, három legjobb harcosomnak, hogy tartsanak velem a hegy tetejére, ahonnan a hangot hallottam, és ahol pár pillanatra maga a fehér ork is feltûnt. Õk persze nem ellenkeznek, miért is tennék.
Persze nem érünk fel olyan hamar, mint szeretném, de így is feljutunk, ám ekkorra szinte kiürült a hely. Néhány ork lézeng csupán, akikkel bármelyikünk elbánna egymaga is. Épp megvitatnánk, hogy merre tovább, amikor hirtelen olyan hangot hallok a hátam mögül, amibe beleremegek.
- Thorin… - Szinte suttog, mégis fáj tõle mindenem. Leginkább a szívem… - Menjetek el innen. Most! Azonnal! Azog egy másik serege az ellenkezõ irányból támad, bekerítik ezt az õrtornyot. Nem lesz kiút. 
- Nincs sok híja, az a patkány odabent van. Menjünk utána! – kiálltja Dwalin, de ekkor válik számomra világossá, hogy hova is tûnhetett el mindenki innen.
- Nem! Épp ezt akarja, be akar csalni minket. Ez egy csapda. Menj, vidd innen húgom fiait! Nincsenek biztonságban.

Nem olyan sokkal késõbb az események viszont mégis rosszra fordulnak. Azog megjelenése után halált ígér nekem, ezt úgy is tudom, hogy nem értem õt. Harcosok vagyunk mindketten, még akkor is, ha õ egy alávaló féreg. Így hát tudom. Érzem.
A csata kezdetét veszi hát, mindenki harcol, szikrákat vernek az egymáshoz csapódó pengék, egymást érik a fájdalmas nyögések, de végül ketten maradunk. Õ és én. Amire már oly’ rég várok és egyszer már elérkezettnek is hittem. Most végre tényleg megtörténik.

Nem sokat szólunk. Õ sem látja értelmét a fenyegetésnek, engem pedig túlontúl hajt a harag, nem lenne értelme kinyitnom a számat. Helyette vadul támadok, szinte idõt sem hagyva neki, ahogy apámtól és nagyapámtól láttam és tanultam, s amire mindig azt mondják, hogy ez illik valóban egy törp királyhoz. A Hegymély Királyához.

Órák telnek el, hiszen közben majdnem besötétedik, mire sikerül halálos sebet ejtenem rajta. Ám utolsó erejével még a belém döfi kardját, és bár érzem, hogy nem tépi fel a bõröm, az ütés miatti fájdalom szörnyû és a többi sebem is rettenetesen sajog. Mintha itt lenne a vége. Nézem az alant elterülõ csatát, mégsem látok semmit, csak összeesésem után az Õ arcát.
- Bilbó…
- Most ne mozogj. Feküdj nyugodtan.
- Örülök, hogy életben vagy.
- Ne beszélj. Szükséged van az erõdre…
- Megbocsátással akarok távozni. – Mert most úgy érzem, hamarosan távozom.
- Ne is mondj ilyeneket!
- Visszavonom… a szavaimat és a tetteimet a kapunál. Csak az tesz ilyet, aki igazán szeret. Bocsáss meg. Túl vak voltam, hogy lássak. Sajnálom, hogy ilyen veszélybe sodortalak.
- Nem! Örülök, hogy osztozhattam veled a veszedelmekben! Örülök, hogy veled lehettem. Általad megismerhettem, milyen a szerelem, megtalálhattam az igaz boldogságot, azt, aki valójában vagyok, aki csak melletted lehetek…
Hallom, hogy még beszél, de nem értem. Lehunyom a szemem és csendben várok. A halálra, a megváltásra, bármire, ami következik.

Nem tudom, mikor térek magamhoz. Azonnal mozdulnék, hiszen az utolsó emlékem õ, de valaki visszanyom az ágyra.
- Nyughass! Még messze nem vagy olyan állapotban, hogy mozoghass – hallom meg Gandalf hangját. A szemem csak ekkor nyitom ki.
- Hol van? – kérdezem tõle.
- Elment. Balin próbált vele beszélni, de hajthatatlan volt. – Nem szomorkás a hangja, mintha még tudna valamit, amit én nem.
- Akkor nekem is indulnom kell…
- Mégis hogy mehetnél el innen? – lép be Balin. – Te vagy a királyunk, endet kell tenned, le kell tenned egy birodalom alapkövét! Az egészet veszni hagynád egy hobbit kedvéért? – kérdezi dühösen.
- Talán nem vagy elégedett azzal, hogy elment? – kérdezi Gandalf.
- Meg sem várta, hogy Thorin felébredjen – jegyzi meg Balin elszomorodva.
- Nos, az okokat én magam sem tudhatom, abban viszont biztos vagyok, hogy holnap reggel bõven ráérsz elindulni utána, Thorin. Addig pihenj – adja parancsba a mágus.
- De Gandalf… - Balin vitatkozna talán, de csak leinti.
- Az a tömérdek arany, ami itt felgyülemlett, neki olyan, mint a méreg – mutat rám. – Kitennéd szándékosan ennek? Az elsõ feladatunk eltüntetni azt. Abban pedig segítek én magam is. – Balin pár pillanat múlva bólint, én pedig lehunyom a szemem és mintha valaki parancsba adta volna, alszom ismét.

Reggel frissen kelek. Az, hogy jól vagyok, talán túlzás, de nem vagyok olyan rosszul, mint tegnap. Egy póni hátán bõven elleszek úgy vélem. Indulásom elõtt még parancsba adtam Balinnak, hogy akármikor térek vissza, ha egyáltalán visszatérek, nem akarok nagyapám aranyából egy érmét sem itt látni. Adja az embereknek, cserélje el, és tegye rendbe annyira Erebort, hogy mire visszatérek, már ismét folyhasson a munka. Persze nem örültek, hogy én is távozom, de senki sem akadályozott meg benne. Gandalf viszont jelezte, hogy mindenképp menjek Beorn felé, Bilbó is épp arra tart, õ maga adta neki parancsba, hogy arra menjen, amerrõl jöttünk. Én magam bizonytalan vagyok, hogy hol érem utol hiszen pihennem is kell, és kétnapos elõnnyel indult. De ha máshol nem, hát Zsáklakban meg fogom találni.


Beorn háza most is olyan, mint korábban volt. Furcsa és hatalmas. Mégis, a kertben legelészõ pici póni nem illik bele a hatalmas bõrváltóról alkotott képembe, így mosolyogva lépek az ajtóhoz, hogy bekopogjak rajta. Beorn az, aki kinyitja nekem.
- Nocsak, nocsak. A Hegymély Királya? Nem könnyû megszabadulni tõletek – bök a háta mögé, ahol a tûz mellett az én drága, megszeppenten pityergõ hobbitom ül, és bámul rám hatalmas szemekkel. – Nem adok nektek sok idõt, de napnyugtéra hazatérek. Még vacsorát kell fõznöm, ezek szerint mindhármunknak.

Ahogy õ távozik én beljebb lépek és zárom az ajtót.
- Mit keresel te itt? – kérdezi.
- Nem voltál rá kíváncsi, hogy mi lesz velem, hát jöttem, hogy elmondjam – jegyzem meg, de nem bántó hangon. – És fontosnak tartottam feltenni a kérdést, hogy mi a fészkes fenéért mentél el csak úgy?
Még mindig nem szól egy szót sem. Lassan feláll, elindul felém, miközben a könnyei szaporán potyognak, és megáll elõttem.
- Gyûlölsz még? – kérdezi, szinte suttogva.
- Soha nem gyûlöltelek. Nem én mondtam mindazt, hanem a sárkánykór. És bár mindenre emlékszem, nem tudtam ellene semmit tenni. Ellenben azt meg kell mondjam, ha arra vársz, hogy térdre fogok ereszkedni elõtted, és úgy könyörgök a bocsánatodért, akkor, bármennyire fontos vagy nekem, tévedni fogsz.
- Fontos vagyok neked? – kérdezi, és érdeklõdve felnéz rám.
- Ez csak természetes. Már figyelmeztettelek, ne feltételezd rólam, hogy minden útszéli hobbitot ölelgetek, csókolok és a magamévá teszek – mosolygok rá halványan, mire érzem, hogy az õ feszültsége is enged picit.
- És most mi lesz? – kérdezi halkan.
- Az csak tõled függ. – Megfogom a kezét, tenyerembe fektetem, és simogatni kezdem. – Ha meg tudsz nekem bocsájtani, és együtt tudsz velem élni, akkor a szívem továbbra is a tiéd. És már csak a tiéd. Mert mire visszatérünk Ereborba, az arany már nem lesz ott. Soha nem leszek többé olyan. Igazságos uralkodódja akarok lenni a népemnek, veled az oldalamon. De elõtte… ha fontosnak tartod, visszatérhetünk Zsáklakba a holmidért, már ha hajlandó vagy velem élni továbbra is… - Látom az arcán bizonytalanságot, ezért még egy dolgot hozzáteszek. – Bárhogy is döntesz, el fogom fogadni. De tudnod kell, hogy tiszta szívembõl szeretlek téged, Zsákos Bilbó.

- Szerelem… - hangja sziszegéssé torzul az elfojtott dühtõl. – Ezt suttogtad a tünde hegyes fülébe is? – szavai tele vannak megvetéssel, ám nem ezek okoznak szinte fizikai fájdalmat, hanem a jelentésük.
- Mi? – kérdem kábán, letaglózottan. Maga a feltevés olyan hatással van rám, mintha már a pengéje a szívemet járná át.
- Talán az emberébe is? Talán mindkettõjébe egyszerre?! – üvölt, ahogy a torkán kifér.– Nyomorul, aljas… - keze a magasba lendül, majd arcomon csattan. Az ütés erejétõl megtántorodom, majd a földre huppanok. Fejem leszegve várom a sorsom, ám csizmába bújtatott lábakat látok, mik köztem és közte magasodnak. Kíli az, ki saját testével védelmez.
- Mit csinálsz? – kérdi.
- Megbüntetem az aljas, hitszegõ, mocskos tolvajt, aki elvitte az Arkenkövet az ellenségnek! – a vádra a fiatal törp elsápad, felém fordul, azonban csak egy szót tud kinyögni.
- Bilbó…?
- Na, gyerünk, mond el neki is! Dicsekedj el vele, hogy megloptál engem!
- Nem loptalak meg! – csattanok fel, én sem értem, miért. Eddig kész voltam feláldozni magam érte, elfogadni a megérdemelt büntetést, ám azzal, hogy árulással, majd pedig lopással vádolt, felpiszkálta a büszkeségem és becsületem, miktõl a halál kapujában sem vagyok hajlandó megválni.
- Akkor mivel magyarázod, hogy valami, ami az enyém, általad került máshoz?
- Az az én részem volt! A kincsbõl! – felegyenesedem, a szemébe akarok nézni. Még akkor is, ha már nem azt a lényt látom tükrözõdni benne, akit szeretek.
- Hogy lett volna a tiéd? – kérdi, keze ütésre lendül, mégsem találhat el. Kíli nem engedi neki. Egyelõre…
- Az én részem. Ami jár nekem! –tudom, az osztozkodás nem így mûködik, mégis ragaszkodom ehhez. Mivel nem akartam, hogy az õrületed újabb szárnyakat kapjon, ezt választottam. Nem magam miatt. Nekem a kincs nem kell. Miattad. Érted.
- Az az egy õ többet ért, mint itt minden kincs, hát nem érted?! – újra üvölt, érzem a belõle áradó feszültséget, gyûlöletet. Látom szemében az ölési vágyat.
A hangzavart hallva a többiek idesiettek, s most, mondhatni, tátott szájjal figyelik az eseményeket.
- Az az én részem volt. Az egy tizenegyed részem a kincsbõl. Nem loptalak meg. Kész vagyok teljes jussomként betudni.  Megváltoztál, Thorin. A törp, akit Zsáklakban megismertem, soha nem kételkedett volna rokonai hûségében! – Per pillanat már én vagyok az, aki nem tudva gátat vetni indulatainak, torka szakadtából üvölt – A törp, akibe beleszerettem, soha nem… soha nem tenne olyanokat, soha nem mondana olyanokat… - mire végzek, hangom nem több rekedt suttogásnál. Nem vagyok képes befejezni.
- És én? Én talán egy mocskos kis tolvajba szerettem bele? – kérdi tõlem. – Elvágni a torkát- parancsolja, viszont életében talán elõször, senki sem engedelmeskedik neki. Szerencsémre, mivel a kettõs sokktól megnyikkanni sem tudok. Szerettem volna tõle hallani ezt a szót, ám nem így, s nem úgy, hogy rögtön utána a halálomat követeli. Mástól. Tõle elfogadnám, mástól nem.
- Nem adtam talán parancsot?! – mindenki dacosan a szemébe néz, mégis mozdulatlan marad. – Hát, akkor megteszem én!
Erõs szorítást érzek karomon, majd mellkasomon, miközben a sereggel szembefordít, egyik kezével mozgásom korlátozza, másikkal egy tõrt szegez a torkomnak. Szemeimet lehunyva várom a végsõ pillanatot. Nincs erõm ellenkezni. Nem érdekel immár semmi. Elvesztettem a számomra legfontosabbat, minek köszönhetõen az életem feleslegessé, üressé vált.
Hirtelen a penge távolodik el tõlem, majd õ maga is. Értetlenkedve, kissé kábán nyitom ki a szemeimet, s ekkor pillantom meg Gandalfot.
- Hát, nem alakítod valami fényesen a Hegymély Királyának szerepét, Thorin. Ha nem tetszik neked a betörõm, kérlek, ne tegyél kárt benne. Ad vissza. Nekem.
Tagjaimba újfent erõ költözik, mirõl érzem, nem a sajátom. Késztet arra, hogy a többiek között futva átszeljem a távolságot egészen a kötélig, leereszkedve pedig megálljak Gandalf mellett. Eddig tart csupán. Amint elmúlik, összerogynék, azonban a mágus fél kézzel tart.
- Na, mit mondasz? Visszaadjuk az Arkenkövet jussunkért cserébe? – kérdi Bard. Tekintetemet Rá szegezem. Arca eltorzul az utálattól, attól, hogy nem teljesíthette jogos bosszúját.
- Soha többé nem közösködöm mágusokkal, vagy megyei patkányokkal! – üvölti Gandalfnak. Újabb szúrás. Szívem ezernyi sebbõl vérzik, lelkem belül zokog.
- Halljuk a válaszod! Mit akarsz? Békét, vagy háborút? – kérdezi az ember ismét.
Mielõtt szólna, hatalmas holló ereszkedik elé. Mintha mondana neki valamit.
- Legyen háború – ejti ki a súlyos szavakat. Hát nem látja, hogy a vesztébe rohan?
Csillogásra leszek figyelmes a szemem sarkából. Oldalra fordulva a törpök egész seregét pillantom meg. Thranduil tünde nyelven ad parancsot, mire katonái szembefordulnak újdonsült ellenségükkel. Magam, még mindig Gandalf mellett, félig kábán követem, egyre közelebb érve a törpökhöz.
-Az kicsoda? – kérdem, utalva feltehetõleg a sereg vezetõjére, ki a hatásosság kedvéért egy kisebb emelkedõre vágtat, megálljt parancsolva a többieknek. Mintha csupán arra várna, hogy odaérjünk.
-Dáin. Thorin unokatestvére, a Vasdombok ura.
-Hasonlóak…?
-Mindig is azt mondták, Thorin a józanabb kettõjük közül.
Remek. Itt vér fog folyni…
- Szép reggel, nem igaz? – kérdi szinte baráti hangot megütve – Mondjátok, nem vennétek fontolóra az ajánlatom – hangja egyre hangosabb -, és takarodnátok el elõlem, hogy fivéremhez mehessek?! – A végére üvölt.  A Hegybõl helyeslõ morranásokat hallani.
Az emberek meghátrálnak, azonban Gandalf elõrelép, magához ragadva a szót.
-Ugyan már, Dáin.
-Szürke Gandalf. – ajkait lebiggyeszti.- Szólj ennek a csõcseléknek, hogy távozzanak, vagy eláztatom a földet a vérükkel!
-Semmi szükség a vérontásra! Itt és most nincs. Egy ork sereg tart erre. Össze kell fognunk ellenük.
-Nem hátrálok meg semmiféle tünde elõl. Fõleg nem ezen álnok erdei manótól. Õ nem akar mást, csupán rosszat a népemnek. Ha nem takarodik az utamból szép szerivel, hát széthasítom a csinos kis fejét!
Ezeket hallva, van valami igazság a kettejükrõl szóló pletykákat illetõen, bár, a Sárkánykórban leledzõ Thorin sem egy ma született bárány.
- Gyerünk fiúk! Csatarendbe! Kalapáljuk el ezeket a fickókat!
A tündék válaszként olajozott mozdulatokkal felkészülnek a támadásra, ám ekkor megremeg a föld, sebébõl hatalmas, féregszerû lény vágódik ki, maga után alagutat hagyva.
-Rémférgek… - nyögi Gandalf.
-Jajj, ne már. – csatlakozik hozzá Dáin is, felismerve, miszerint most nem az emberek és a tündék az ellenségei. Kürtök egész hada szólal meg, minek következtében orkok százai özönlenek elõ az alagutakból. Tagjaimba a meglepettség után új erõ költözik. Akármit is tett velem Thorin, akármennyire megsebzett és megalázott, újra feléled bennem az iránta tanúsított szerelem és hûség. Ha kell, meghalok, de védelmezem, míg van bennem erõ. Dáin ocsúdik elsõként, törpjeivel az élre vágtat. Viszont Thranduil nem ad parancsot. Nem tesz semmit.
-A tündék...nem harcolnak? – kérdem, miközben látom, ahogy az aprócska törp sereg egyre közeledik a hatalmas hordához.
-Thranduil! Hisz ez õrültség! Segíts nekik! – a tünde arcán…félelem…igen, félelmet látok. Mégis, az utolsó pillanatban röpke parancsszóval harcra utasítja seregét, kisegítve ezzel a maroknyi törpöt. Az embereknek ekkor más gondjuk akad. Szeretteiket, kiket a városban hagytak, az ork sereg másik fele veszélyezteti. Mivel itt nem tehetek semmit, úgy döntök, a városiakkal tartok. Lélekszakadva rohanunk megmentésükre, ám késõn érkezünk. Már benn vannak, asszonyokat, gyermekeket gyilkolnak. Kezeim maguktól teszik a dolgukat, az ellen sokszor nem is tudja, honnan érkezett meg hozzá a halál. Fogalmam sincs, mennyi idõ telik el. Percek? Órák? Csupán az ellen fogyását sikerül figyelemmel kísérnem…Sikerül visszavernünk valamennyire õket, hála a harci lázban égõ asszonyoknak. Égtelen robajlásra leszek figyelmes, így az egyik pillér felé veszem az irányt. Látom, amint hatalmas, aranyszín harang töri apró darabokra Erebor kapuját, majd pedig Thorinnal az élen kirohannak a törpök. Az ekkor már falnál rostokoló Dáinék utána vetik magukat, ékként hatolva az orkseregbe.
-A törpök észhez tértek! – ujjongok az immár mellettem lévõ Gandalfnak.
-Összefognak a királyukért. – suttogja meghatottan.
Tekintetem le nem venném az ébenszín hajkoronáról, ám újabb sereg özönlik a városba. Erõszakkal kell elszakítanom magam tõle, s a saját bõröm mentenem. Holtan nem sok hasznom láthatja…
Mikor sikerül kissé szabadulnom, látom, amint hátasával egy emelkedõn vágtat felfele, pár bajtársunkkal egyetemben.
-Gandalf! Ez Õ! Thorin!
-És Fíli, Kíli meg Dwalin! A legjobb harcosait hozza.
-Ugyan minek?
-Hogy levágják a kígyó fejét.

Újabb roham közeledik, ám sokkal kisebb, gyengébb. Újra elveszítem az idõérzékem. Mire eszmélek, nincs már más, csak halottak. Emberek, tündék, orkok. Tagjaim remegnek az aggodalomtól, fáradtságtól egyaránt. Gandalf oldalán Thranduilhoz sietek. Fia, Legolas meghozta a szörnyû hírt, miszerint újabb sereg tart Hollóbérc felé…Oda, ahová Thorin ment. A segítségét kéri, ám megtagadja tõle. Állítása szerint elég tünde vér folyt már hiába. Fáradtságomat mintha elfújták volna. Az van halálos veszélyben, ki számomra ezen világon a legkedvesebb! Értesítenem kell. Megmenteni. Más nem érdekel!
-Majd én szólok nekik.
-Ne legyél ostoba. Nem élnéd túl.
-Miért nem?
-Mert útközben észrevesznek és megölnek.
-Nem fognak. Nem látnak meg.
-Szó sem lehet róla, Bilbó.
-Pedig megyek.
-Azok ellenére, amit mondott és tett, még mindig képes lennél feláldozni magad Thorinért?
-Minden kétség nélkül… - sóhajtom, s mire kettõt pisloghatna, már szaladok, egyenesen a bérc felé. Félúton eszembe jut a gyûrû. Ha egyszer kisegített, miért ne tehetné másodjára is? Láthatatlanul közlekedem az orkok között, néha csupán hajszál híján kerülve el a nem nekem irányzott, mégis halálos csapásokat. Örökkévalóságnak tûnik, míg elérem a tetejét. Végig azon imádkozom, ne késsek el, éljen, mert még élnie kell…S ekkor megpillantom, Dwalin oldalán. Tõlük nem messze guggol Kíli és Fíli. Alig kapok levegõt a megerõltetéstõl, lekapom ujjamról a gyûrût, majd a nevét nyögöm.
-Thorin…
-Bilbó! - Megfordul, arcán meglepettség suhan át. Tekintete mintha…Tisztább lenne. Biztosan a fáradtság játszik velem.
-Menjetek el innen. Most! Azonnal! Azog egy másik serege az ellenkezõ irányból támad, bekerítik ezt az õrtornyot. Nem lesz kiút.
-Nincs sok híja, az a patkány odabent van. Menjünk utána! – kiálltja Dwalin s megindulna, ám Thorin elkapja a karját és visszatartja.
-Nem! Épp ezt akarja, be akar csalni minket. Ez egy csapda. Menj, vidd innen húgom fiait! Nincsenek biztonságban. – ellenkeznének, mégis teljesítik a parancsot. Ketten maradunk, mégsem szólunk egymáshoz. Nekem nincs immár mit mondanom neki, ahogy neki sem. Mire Dwalin visszaér, Azog is megmutatja magát. Ork szavakat köp felé, miket egyáltalán nem értek, azonban láthatóan Thorinnak sikerül megfejtenie az értelmüket. Rohanni kezd felé, hiába kiállt utána Dwalin, kezei már csupán a levegõt markolják. Követjük hát, rendíthetetlenül. Kezembe ismerõsen simul Fullánk markolata. Orkokon kell keresztülvágnunk magunk, míg valamilyen rejtélyes oknál fogva Thorint akadálytalanul átengedik. Hatalmas denevérek száguldanak át fejünk felett, miközben az éj teremtményei özönlenek. Vállt válnak vetve harcolunk a sokszoros túlerõ ellenében, miközben szívem vadul kalapál, gondolataimat egyetlen dolog tölti ki: Hová lett? Mit csinál? Utána kell mennem, meg kell védenem!
Sikerül annyira megközelítenem, hogy már láthatom. Megkönnyebbülten fújom ki a visszatartott levegõt.
Csupán egyetlen pillanatig lankad figyelmem, s ezt egy leleményes fajzat azonnal ki is használja. Erõs ütést érzek a halántékomon, majd elsötétül minden.
Mikor magamhoz térek, azonnal õt keresem. Felé rohanok, érzem, sõt, tudom, valami nincs rendben, valami történt vele. Lábainál az élettelen Azog fekszik, miközben tekintetét le nem venné az alant dúló csatáról. Hallom nehéz lélegzetvételét, látom nehézkes tartását…Mielõtt odaérhetnék, térdre zuhan, majd elterül a befagyott vízesés jegén. Arca, nyaka csupa vér…Legszívesebben sírva fakadnék. Lerogyom mellé, fejét gyengéden ölembe hajtom, hátha így kényelmesebb.
-Bilbó… - nyögi, beszéde nehézkes.
Mielõtt válaszolnék, végigsimítok csatakos tincsein.
-Most ne mozogj. Feküdj nyugodtan.
-Örülök, hogy életben vagy.
-Ne beszélj. Szükséged van az erõdre…
-Megbocsátással akarok távozni.
-Ne is mondj ilyeneket! – hangom sírós, ám szemeim szárazok maradnak. Nem lehet, hogy a késõn érkeztem. Nem halhat meg a karjaimban!
-Visszavonom…a szavaimat és a tetteimet a kapunál. Csak az tesz ilyet, aki igazán szeret. Bocsáss meg. Túl vak voltam, hogy lássak. Sajnálom, hogy ilyen veszélybe sodortalak.
-Nem! Örülök, hogy osztozhattam veled a veszedelmekben! Örülök, hogy veled lehettem. Általad megismerhettem, milyen a szerelem, megtalálhattam az igaz boldogságot, azt, aki valójában vagyok, aki csak melletted lehetek…Ez sokkal több volt, mint amit egy Zsákos érdemel!
Óvatos csókot lehelek ajkaira, miket nem viszonoz. Mikor felegyenesedem, pillái átölelik egymást. Egy röpke másodpercig elfog a rettegés. Meghalt! Nem! Nem! Nem!
Azonban a mellkasa emelkedik, s süllyed…Ruháján halálosnak szánt szúrás általi szakadás van. Nem…Ekkor kisüt a nap, csupán egyetlen pillanatra, s ott, ahol a sebnek lennie kellene, csillanást vélek felfedezni. Óvatosan arrébb hajtom a szövetet…Mithrill…Rajta van a mitrhill ing! Nem fog meghalni, csupán elájult…
Könnyeim utat találnak maguknak örömömben. Hamarost megérkezik Balin, oldalán Gandalffal. Készségesen átadom nekik, hiszen jobban el tudják látni sebeit, mint én magam. A mágus karjaiba véve viszi le egészen a Hegy lábához, hol rögtönzött ispotályokat állítottak fel, sátrakból. Míg a vizsgálat tart, szinte eszemet veszi a rettegés. Fertályóra múltán Balin dugja ki a fejét, arca sugárzik az örömtõl.
-Kapott pár súlyos sebet, de életben marad. Nincs okunk az aggodalomra.
-Hála az égnek… - hangosan engedem ki a visszatartott levegõt, majd könnyebb szívvel sóhajtok fel.
-Nem mész be hozzá? Mióta magához tért, mást se mond, mint sem látni kíván.
-Nem. – hátat fordítok öreg barátomnak. – Most, hogy tudom, jobban van, nincs maradásom. Visszatérek Zsáklakba. – mély levegõt veszek. – Elárultam, s ezt sosem fogja nekem megbocsátani, ahogy én sem magamnak. Jobb lesz, ha távozom. Mindkettõnknek. Ég veled.

 Megindulok a sátrak labirintusában, fejem leszegve, könnyeim pedig úgy potyognak, akár a tavaszi, lágy esõ…

- Titkolózol elõttem… Valamit eltettél, nem igaz? – Összerezzen, kezei a mellényéhez kapnak. Hát ott rejtegeted?! - Mutasd! Az micsoda?
- Semmi…- hazudja.
- Ne hazudj! Látni akarom! – És láthatom is. Ujjai között egy… makk?
- Ez meg mi? – kérdezem, teljesen ledöbbenve.
- Egy makk. Még Beorn kertjében szedtem, az elsõ… csókunk után. Emlékként.
- Egész úton megõrizted…?
- Igen. Azt tervezem, elültetem Zsáklakban, a kertemben, ha egyszer visszatérek.
- Apró jutalom… - suttogom, és nyelek egyet.
- Egyszer majd megnõ. A nyári napokon árnyékot ad, és emlékeztetni fog a kalandomra. A jó és rossz dolgokra egyaránt.
Mosolyogva nézek rá. Drága hobbitom. Jobb vagy te, mint Középfölde minden népe együtt.
- Több olyan lény kellene, mint te, Zsákos uram. Szebb lenne a világ, ha jobban becsülnék az aranynál az otthon kényelmét… - Érzem, ha megsimogathatom az arcát, ha megérinthetem most, akkor vége lesz ennek az õrületnek, akkor elmúlik ez a keserû íz a számból.
- Thorin, a túlélõk özönlenek Suhatagba. Több százan lehetnek.
Erõs ujjak ragadják meg a lelkem és rángatják vissza a sötétbe, ismét csak arra tudok gondolni, hogy milyen jogon?! Itt minden engem illet.
- Azok az átkozottak az aranyért jöttek! Azt hiszik, a sárkány végzett velünk és itt minden az övék! Ennél nagyobbat nem tévedhettek volna! Mutassuk meg nekik, hogy van még élet a Hegyben! Mindenki azonnal a kapuhoz! Helyre kell hoznunk! Egyetlen nyomorult ember sem teheti be ide a lábát.
- Mégis hogyan? A bestia ezernyi darabra zúzta… - akadékoskodik Balin.
- A törmelékbõl. Remek alapanyag olyan törpök kezében, akik alkalmasak is valamire. Na mozgás! Te pedig itt maradsz, betörõ!

Szerencsére a kapu építésekor nincs probléma, hiszen örpök vagyunk, hajnalra már teljesen sikerül elzárni a bejáratot.
- Bilbó, gyere ide! – parancsolok rá a hobbitra, mikor elkészül a kapu. – Nézd, hobbit, mire képesek a törpök!
Felvezetem a lépcsõn, mérhetetlenül büszkén figyelve az arcát. Ami kint van, az viszont meglep. Tündék serege, akik eddig nem voltak itt, nem is lep meg. Sunyi, alattomos népség ez!
 - Üdv Thorin, Thráin fia! Örülünk, hogy bár nem reméltük, de életben találunk – mondja az ember, akivel Tóvárosban találkoztunk.
- Miért jöttök a Hegymély Királyának kapujához háborús fegyverzetben?
- A Hegymély Királya miért barikádozza el magát, mint valami rabló a fészkében?
- Talán azért, mert arra számít, hogy kirabolják!
- Uram… Nem kirabolni jöttünk. Hanem tisztességes alkut kötni. Hajlandó vagy beszélni?
Bilbót megragadva egy bólintás után a lépcsõ aljához megyek, ahol hagytunk egy kis rést, számítva arra hogy tárgyalni akarnak majd.
- Hallgatlak.
- Tóváros népének nevében arra kérlek, hogy tartsd be az ígéreted. Adj nekik részt a kincsbõl. Új életet akarnak kezdeni. 
- Nem tárgyalok senkivel, amíg fegyveres sereg áll az ajtóm elõtt. 
- Megtámadnak, ha nem jutunk megállapodásra. – Fyenegetni merészel engem?! - Ezt pedig nem szeretném. Te igen, Thorin?
- Nem ingatnak meg a fenyegetéseid.
- És a lelkiismereted? Nem azt súgja, hogy segítened kellene? A népem megtette. Betartotta a szavát. És nem kapott mást, csak sárkánytüzet, halált és szenvedést. Ezek után sem tartod jogosnak a kérésünket?
- Nem! Csupán a busás jutalom ígéretének fényében segítettetek! 
- Megállapodtunk!
- Ez nem volt alku… Kényszer, hogy életben maradhassunk!
- Tehát ez a válaszod? Háborút akarsz?
- Igen… Legyen háború…

Elfordulok, és a többieket látom, de nem szól senki semit, amyg fel nem érünk ismét Ott a hobbit ragadja magához a szót.
- Mégis mire készülsz? Nem… keveredhetsz háborúba…
- Ez nem tartozik rád.
- Már megbocsáss, de ha netán nem vetted volna észre egy seregnyi tünde áll odakinn! A pár száz dühös halászról nem is szólva! Dur… durva túlerõben vannak…
- De már nem sokáig. – Nem árulom el neki azt, amit döntõ csapásnak szánok. A törpök seregét.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, te semmirekellõ hobbit, hogy sose becsüld alá a törpöket. Visszaszereztük Erebort. Most pedig meg is védjük. A szemtelenségedért pedig… a csata után még megkapod a büntetésedet. – Nem szólok neki többet, a többiekhez fordulok. – Pusztítsátok el a hidat!

És így is lett. Miután ott végeztünk, a fegyvertárba vonulunk. Mindenki készül, amíg a kezembe nem akad egy különlegesség. Bilbóra pillantok. Neki adjam? Nem akarom, hogy meghaljon. A csata után jól szórakozhatok még vele.
- Tolvaj! Gyere ide! – Amikor elém ér, feltartom neki a mirthill-bõl szõtt inget. - Erre szükséged lesz. Vedd fel! Ez az ing ezüstacélból készült. Mithrill… Nincs penge, ami ezt átdöfné. A kettõnk közti kapocs jelképe.
- Megtisztelõ az ajándék… Szavakba sem tudom ölteni, mennyire. Köszönöm… Mégsem fogadhatom el… - Hangja halk, a szemembe sem néz.
- Márpedig viselni fogod!
-Kérlek, Thorin, hagy magyarázzam el…
- Hallgatlak… De ha ostobaságot mondasz, esküszöm, drágán megfizetsz.
- Azért nem fogadhatom el, mert neked nagyobb szükséged van rá. Én csupán egy jelentéktelen hobbit vagyok, nem kár értem, ha megsérülök vagy meghalok. Viszont te vagy a Hegymély Királya, Erebor Ura, A Törpök Vezére. Nem dicsekedhet el senki sem azzal, hogy téged megsebzett. Vedd hát fel te az inget, Thorin! Mutasd meg nekik, hogy rajtad nem fognak a pengéik.
- Van némi igazság a szavaidban… Nem hagyhatom. 
Beszélni azt még mindig tud, ezt meg kell hagyni. Teszem hát, amit mondott, és a segítségével magamra öltöm én az inget.
- Nehéz igaz barátokra lelni. – Megragadom a karját, és elviszem onnan. Már tudom, nem õ az, aki meglopott, hiszen nem akarja a halálomat!  – Vak voltam! De kezdek tisztán látni. Elárultak! Engem…
- Elárultak…? – A tekintetében félelmet látok. Felfogta hát, hogy mekkora baj, ha nem kerül hozzám? Remek.
- Az Arkenkõ… Az egyikük ellopta. 
- Thorin… Elértük a küldetésünk célját. Újra tiéd a hegy. Tiéd a szerelmem is… Ez neked nem elég?
- Nem! Nem elég. Kell a Kõ is…
- Nézd. Tettél egy ígéretet. A kincs többet ér neked mindennél? A becsületednél? Az érzelmeimnél és a szavamnál? Thorin, én is ígéretet tettem. Ott voltam. 
- Hálás vagyok. Nemes érzelmek és nemes tett. De a kincshez senkinek semmi köze. Ez az arany az enyém. A miénk… Nem fogok megválni egyetlen érmétõl sem, amíg élek!
- De Thorin… a szavad adtad…
- Ne prédikáljon nekem a becsületrõl egy tolvaj! – Hatalmas pofonnal jutalmazom ellenkezését. És örüljön, hogy ennyivel megúszta.

- Hol a félszerzet? – lépek Kíli mellé, miután útjára engedtem a hollót. Segítség kell...
- Veled láttam utoljára – feleli. – Talán eltévedt?
- Menj és nézz szét a katakombákban, a járatokban. Vidd, aki kell – adom ki a parancsot.
- És ha baja esett? – kérdezi egyenesen a szemembe nézve. Egy pillanatra fájdalmasan megdobban a szívem. Ajkaimon majdnem kiszökik három szó: csak õt ne.
- Akkor rajtatok töltöm le a mérgem, amiért hagytátok veszni õt. – Nem ordítok, nincs rá szükség. Kíli fejet hajt és elsiet, én pedig a bejárathoz megyek.
Órákig gondolkodom, hogy hol hatolhattak be azok a férgek, hogy elvigyék õt és megzsaroljanak vele, de ha így lesz, akkor mit tegyek. Csak az jár a fejemben, hogy nem veszíthetem el.
Ekkor látom meg, ahogy felfelé mászik egy kötélen.
- Mégis hol jártál, tolvaj? – kérdezem. Elárult volna?
- Én…én…
- Igen? Folytasd, találj ki valami hazugságot!
- Sosem hazudtam neked semmirõl.
- Most is hazudsz! Tudom, hogy nálad van a kõ! Add ide!
Remegve hátrál tõle. Talán…
- Már nincs nálad… Odaadtad annak a hitszegõ hegyesfülû tündeuracskának, igaz?! – Nem is kérdezem, üvöltök.
- Igen, Thorin. Neki adtam, mert azt hittem, ezzel elejét vehetem a háborúnak. Tégy velem azt, amit jónak látsz. Azzal a tudattal halok meg, hogy megmentettem azt, ami számomra még az életemnél is fontosabb: téged. Szeretlek…

- Szerelem… - sziszegem, és közelebb lépek. – Ezt suttogtad a tünde hegyes fülébe is? – kérdezem tõle.
- Mi?
- Talán az emberébe is? Talán mindkettõjébe egyszerre?! – Már üvöltök. – Nyomorul, aljas… - Felemelem a kezem és hatalmas pofont adok neki, nagyobbat, mint eddig bármikor. Már lépnék közelebb, hogy ismét megüssem, vagy belerúgjak, ha már a földön fekszik, de Kíli megáll elõttem.
- Mit csinálsz? – kérdezi.
- Megbüntetem az aljas, hitszegõ, mocskos tolvajt, aki elvitte az ARkenkövet az ellenségnek! – nézek Kílire, aki elsápad, majd hátrafordul, Bilbó felé.
- Bilbó…?
- Na, gyerünk, mond el neki is! Dicsekedj el vele, hogy megloptál engem!
- Nem loptalak meg! – feleli vissza.
- Akkor mivel magyarázod, hogy valami, ami az enyém, általad került máshoz?
- Az az én részem volt! A kincsbõl!
- Hogy lett volna a tiéd? – kérdezem, és lépnék oda, hogy megüssem, de Kíli még köztünk áll és nem enged hozzá.
- Az én részem. Ami jár nekem!
- Az az egy õ többet ért, mint itt minden kincs, hát nem érted?! – Ismét üvöltök. Meg tudnám ölni. Meg akarom ölni…
Ekkorra a többiek is odasereglenek.
- Az az én részem volt. Az egy tizenegyed részem a kincsbõl. Nem loptalak meg. Kész vagyok teljes jussomként betudni. – Felmorranok, de folytatja. – Megváltoztál, Thorin. A törp, akit Zsáklakban megismertem, soha nem kételkedett volna rokonai hûségében! – Most õ az, aki üvölt. – A törp, akibe beleszerettem, soha nem… soha nem tenne olyanokat, soha nem mondana olyanokat… - A végére ismét suttog.
- És én? – nézek rá és érzem, ahogy könnycseppek szúrják a szemem. – Én talán egy mocskos kis tolvajba szerettem bele? – kérdezem tõle. – Elvágni a torkát- adom parancsba.
Oldalra pillantva látom, hogy a nap elsõ sugaraival  a sereg megérkezett. Az ellenség.
- Nem adtam talán parancsot?! – kérdezem a többiektõl, de senki nem mozdul. – Hát, akkor megteszem én!
Elkapom a hobbitot, és a sereggel szembe fordítom, majd egy tõrt szegezek a nyakának, de mielõtt belevágnék a húsába végigszáguld a testemen a rettegés. Úgy engedem el, mintha égetne… ekkor jelenik meg Gandalf.
- Hát, nem alakítod valami fényesen a Hegymély Királyának szerepét, Thorin. Ha nem tetszik neked a betörõm, kérlek, ne tegyél kárt benne. Ad vissza. Nekem.
Valamiért… valamiért messzebb lépek. Gandalfra nézek és a testem minta nem is magétól mozdulna. A tekintete börtönbe zárja az enyémet, nem érzek semmit, nem tudom, mennyi idõ telik el. A tagjaimból elszáll a rettegés, és mire a tekintetem ismét szabad lesz, a hobbit már sehol.
- Na, mit mondasz? Visszaadjuk az Arkenkövet jussunkért cserébe? – kérdezi az ember.
- Soha többé nem közösködöm mágusokkal, vagy megyei patkányokkal! – üvöltöm Gandalfnak.
- Halljuk a válaszod! Mit akarsz? Békét, vagy háborút? – kérdezi az ember ismét.
Végigtekintek a seregen. Tudom, nincs esélyünk. De amire várok, ekkor megérkezik.  Egy hatalmas holló száll elém, fejét meghajtja, miután a szemembe néz.
Dáin közeledik…
- Legyen háború – mondom ki a súlyos szavakat, majd a hegyoldalban, a nap sugaraival érkezve megjelenik fivérem, egy hatalmas sereggel. Látom, mennyire megdöbben mindenki, maga Gandalf is, aki rögtön a fivérem elé siet, aki hátasával egy kisebb emelkedõre vágtat és onnan kezd beszélni.
- Szép reggel, nem igaz? – kérdezi csevegõ hangon, de arcán látni, mennyire komoly. – Mondjátok, nem vennétek fontolóra az ajánlatom – hangja egyre hangosabb -, és takarodnátok el elõlem, hogy fivéremhez mehessek?! – A végére üvölt.
Csapatom, társaim és én magam is kiáltásokkal biztatjuk õt. A mágus lé lép, de hangját most elnyeli a messzeség, mintha direkt nem érne el engem. Már épp támadna fivérem, ám végszóra a földet hatalmas robaj veri fel. Évekkel késõbb is tudom, mi ez. Ezt a hangot évek, évszázadok, évezredek múltán is megismeri az ember… rémférgek…
és nyomukban egy megszámlálhatatlanul sok orkot felölelõ sereg lépdel. Dáin azonnal támadást indít, mindenki más némán figyel. Társaimnak hamar megjön a hangjuk és ki akarnak mászni a falon. De nem fogom hagyni… nem veszíthetem el õket is.

A többiekkel együtt megindulunk a sziklák felé, ahonnan látható Tóváros. Szóra képtelenül, egyetlen pisszenés nélkül nézzük, ahogy lángba borul a település. Idáig hallani a harangok figyelmeztetõ kongását, míg végül azok is elhalnak. Hatalmas fekete árny lebeg a lángörvényben, ahol a nyelvek szinte az ég alját nyaldossák.
A bûntudat szinte ezernyi cafatra szaggatja a lelkemet. Vesztét okoztuk azoknak, akik segítettek nekünk. Nem öltük meg a sárkányt. Sõt. Dühét ezerszeresre növeltük, növeltem, majd pedig akaratlanul is másokra irányítottam. Én tehetek az egészrõl. Százak halála szárad mostantól a lelkemen…
Könnyeim mintha elapadtak volna, száraz szemekkel figyelem az emberek halotti máglyáját. Mindenki meghalt…Miattam.

Ekkor olyasmi történik, amirõl álmodni sem merészeltünk. A sárkány röpte megtörik, majd zuhanni kezd s hatalmas robajjal a földbe csapódik. Nem mozdul többé. Vége…?
-Az embereknek sikerült! Megölték a sárkányt! – Balin az, ki elõször ocsúdik fel a döbbenetbõl. Örömittas hangjára mindenki tagjaiba élet költözik. Felpattanva egymást ölelik, mintha az elõbbi bánat a múlté lenne. Hogyan képesek most örülni?
Tekintetemmel Thorint keresem, ám nem látom sehol. Együttesen térünk vissza a Hegybe, ahol már vár minket, királyokhoz méltó, díszes köpenyben.
- Miért jöttél el? Láthattad volna – lépek elé, idõközben a többiek örömének árnya ráragadt hangulatomra. – A sárkány halott, hallod?
- Akkor talán ideje lenne, ha mindenki azt tenné, amihez ért – jegyzi meg. Hangja más, ahogyan a tekintete is, ahogyan végigmér. Lúdbõrös lesz minden porcikám, ám nem a kellemesebb érzelmektõl.– Te velem jössz. Ti pedig – int a többiek felé -, mire visszatérek, megtaláljátok az Arkenkövet. Világos?
- Thorin… furcsa vagy – jegyzi meg Balin.
- Van neked annál jobb dolgod is, hogy engem elemezgess – morran rá.
- Hova viszed Bilbót? – kérdezi Fíli.
- Használni fogom a testét arra, hogy jobban érezzem magam. – Elkapja a karom, mire satuként fonódnak ujjai, fájdalmasan szorítva. Legszívesebben felszisszennék, azonban a meglepettségtõl nem tudok. Nyíltan kifejezte, mit szeretne velem tenni…A többiek elõtt. Ez egyáltalán nem vall rá…. – Igyekezzetek. Mire visszajövök, legyen meg, vagy valakinek baja is eshet – hangjában nyílt fenyegetés hallatszik. Mi történt?
Távol visz a többiektõl, egy nyugodtabb, eldugottabb helyre, elrejtve a kíváncsi tekintetek elõl. Használni akar.

Összeszedem minden bátorságom. Mivel a többiek nem hallhatnak, nyíltan megkérdezhetem tõle, mégis mi folyik itt. Valami történt vele, annyi bizonyos, én pedig szeretném megérteni.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan? Mi a fene van veled? Te… - mielõtt folytathatnám, keze emelkedik és az arcomon csattan. A döbbenettel vegyes fájdalomtól még levegõt venni is elfelejtek. Az ütés erejétõl a falnak esem, majd pedig végigcsúszva annak mentén a földre kerülök. Nem bírnak el a lábaim. Egyetlen tagom sem engedelmeskedik az akaratomnak, minden porcikám remeg a félelemtõl.
Hirtelen fölém tornyosul, cibálja, szaggatja a ruháimat. Védekezésre képtelenül tûröm, szemeimet szorosan összezárom. Félek tõle!
- Hogy képzeled, hogy így beszélhetsz velem?! Te nem vagy más, csak egy kis… - Kinyitom a szemeimet, mert látni akarom az arcát. Látni, mivé vált, látni a saját kudarcomat. Tudom, semmi esély rá, mégis bizakodom, megpillantom a huncut fényt a tekintetében, ami igazolja, hogy ezt nem gondolta komolyan, ez nem más, mint egy otromba tréfa, amit a buta hobbit nem ért…
Feláll, megtámaszkodik, kezeit fejére szorítja, mint az, akinek szörnyû fájdalma van. Félelmemen felülkerekedik szerelmem és aggodalmam.
- Thorin… - hangom nem több halk suttogásnál.
- Hallgass – fogai között préseli ki a szavakat.
- Mi van veled?
- Azt mondtam, hallgass! – üvölt rám, mire összerezzenek. Azonban fájdalmas kiáltását nem bírja abbahagyni, a falak ezerszeresen verik vissza. Szeretnék segíteni neki, annak ellenére, amit tett, amit majdnem megtett. Kezemmel meg akarom érinteni, hátha sikerül valamilyen módon elmulasztanom fájdalmát, azonban a kezemre csap, majd elsiet. Magamra hagy kétségek között, növekvõ félelmemmel…

Szomorúan veszem magamhoz ruháimat, amik mondhatni, túlélték az elõzõ eseményeket. Egyedül mellényem gombjai bánták a támadást. Szerte széjjel hevernek a hideg köveken. Miután sikerül összeszednem magam valamelyest, elindulok, mert meg szeretném osztani a történteket Balinnal. Õ az egyetlen, akinek beszélhetek a kétségeimrõl, akitõl tanácsot kérhetek, hogyan fordíthatnám vissza ezt az egészet.
Egy kisebb helységben találok rá, mi vélhetõen a irattár lehet, hiszen telis tele van tekercsekkel. Az asztalnál ül, fölégörnyedve, halkan zokogva. Hátrapillant, nem is igyekszik elrejteni könnyeit.
-Sárkánykór…Ettõl tartottam. Már láttam ilyet. Ez a tekintet…A nagyapjának is ez okozta a vesztét. Az arany iránti, csillapíthatatlan vágy. Heves, mohó szerelem, Bilbó..
Szavai úgy hatnak rám, akár ha csorba tõrt forgatnának a szívemben. Aggodalom, kétség, bánat, bûntudat, kudarc egyvelege szabadul fel bennem. Megsemmisülten hajtom le a fejemet, gondolataim villámként cikáznak. Nem sikerül végrehajtanom a feladatomat. Nem bírtam megmenteni a szívét…De…Talán még nem késõ.
-Balin ha…ha Thorin…Megkapná a követ…Ha, ha megtalálnánk…Az segítene ratja?
Fürkészõ tekintettel mér végig. Lehetséges, sejt valamit?
-Az Arkenkõ mindennek a koronája. A csúcsa e nagy gazdagságak és hatalmat ruház arra, akinek a birtokába kerül. Véget vetne- e az õrületének? Nem, Bilbó. Félek, az csak növelné és általa végleg elnyelné az elméjét a betegség…
-Remélem, sosem kerül hozzá a kõ.
-Én is, fiam … Ennek ellenére folytatjuk a keresés. Induljunk. – suta mozdulatokkal letörli könnyeit, felegyenesedve elindul a termek felé. – Nehogy veszélybe kerüljön az egyetlen, igazi kincs, ami a birtokába került.
Mégis, mire célozhat ezzel?

Felérve szembetalálom magam Thorinnal. Elkapom róla a tekintetem, sietõs léptekkel az aranyhegyek felé veszem az irányt.
- Zsákos! – üvölti. Felé fordulok, ám a félelemtõl földbe gyökerezik a lábam. Igen, félek tõle. Attól, amivé ez a halom sárga érme tette. – Ide hozzám. Most.
Nem akarom magamra haragítani, így eleget teszek a parancsának. Elõtte megállva, lehajtott fejjel várom az elkerülhetetlent.
- Te mellettem maradsz.
- Miért? – kérdem halkan.
- Mert azt parancsolom. – államnál fogva felrántja fejem, közelebb húz magához, végül pedig erõszakosan megcsókol. Durván, fájdalmat okozva, mohón és önzõn, csakis saját magára gondolva.
- És talán késõbb a szádat a kérdezõsködésen és a visszabeszélésen kívül valami másra is használhatod – jegyzi meg, amint elszakítja magát tõlem. Tekintete véresre horzsolt ajkaimon nyugszik, mikrõl letörli a rubint nedvet, majd ujját közéjük erõlteti, egyértelmûvé téve számomra, mire gondol.
- Kérlek… - suttogom megtörten – Legalább menjünk el innen. Bármit, de ne a többiek elõtt…
- Talán gondod van a közönséggel, hobbit? – kérdi gonosz mosollyal ajkán.  
- Nem szeretném, ha mindenki látná, ahogy…
- Ahogy? – hajol közelebb – Ahogy kiélem rajtad minden vágyam és te semmit sem teszel majd, csak kiabálsz a kéjtõl, könyörögsz nekem, hogy még jobban, még mélyebbre és erõsebben, véresre marod a hátam karmok nélkül is, majd… - A fülemhez hajol, utolsó szavait már csak én hallom. – Majd akkorát élvezel, mint eddigi életedben még soha?
- Po… pontosan… - hebegem megsemmisülten, megalázva – Ez csak rád és rám tartozik. – Bízom benne, hogy sikerül jobb belátásra bírnom. Nem élném túl, ha a többiek elõtt tenné azt velem, amihez kedve szottyan… A szavai után is kétséges, hogy bármelyikük szemébe tudok nézni. Nem kettõnk kapcsolatát szégyellem, hanem azt, ahogyan ez tudomásukra jutott. Szeretem Thorint, ezt akár világgá kürtölni is képes lennék. Viszont nem így. Bárhogyan, de nem ezzel a módszerrel.
- Te vagy a felelõs a keresésért. Ha egy aranytallér eltûnik, ezerszeresen hajtom be rajtad, értetted? Ha bárki bármit eltesz, te szólsz nekem, és akkor talán meggondolom, hogy elvonuljunk, mielõtt használlak.
- Miért én? Miért engem bízol meg egy ilyen komoly feladattal?
- Mert benned még mindig megbízom. Te nem lopnál meg engem, nem igaz?
Hirtelen nem tudok válaszolni. Kezem ösztönösen mellényem zsebére simítom.
-Nem, sosem lopnálak meg, Thorin. Az engedélyed nélkül  nem vennék el semmit, ami téged illet, és nem engem. - tekintetem a földre szegezem. Nem tulajdonítottam el a követ. Csupán nem találtam még megfelelõ alkalmat arra, hogy visszaadjam neki, most pedig a kór állja az útját. Amint sikerül túllépnie rajta, azonnal megválok tõle. Addig viszont nem.
-Titkolózol elõttem…Valamit eltettél, nem igaz?– hangjára összerezzenek, ösztönösen hátrébb lépek, kezem a mellényem zsebébe csusszan. Megragadja a karom, erõszakosan visszaránt.
-Mutasd! Az micsoda?
-Semmi…-felelem elhalóan, mire ujjai még erõsebben szorítanak.
-Ne hazudj! Látni akarom!
Nagyot nyelve, megbántottan elõhúzom a kezemet. Ujjaim lassan nyílnak ki, végül mégis láthatóvá válik az apró, barna kis tárgy.
-Ez meg mi? – kérdi halkabb hangon.
-Egy makk. Még Beorn kertjében szedtem, az elsõ…csókunk után. Emlékként.
-Egész úton megõrizted…? – hitetlenkedve ereszti el a karomat.
-Igen. Azt tervezem, elültetem Zsáklakban, a kertemben, ha egyszer visszatérek.
-Apró jutalom…
-Egyszer majd megnõ. A nyári napokon árnyékot ad, és emlékeztetni fog a kalandomra. A jó és rossz dolgokra egyaránt.
Arcán mosoly suhan át, olyan, mint akkor, ott, a kertben. Úgy érzem, évek teltek el azóta a meghitt pillanat óta… Tekintete pedig mintha most tisztábban csillogna.
-Több olyan lény kellene, mint te, Zsákos uram. Szebb lenne a világ, ha jobban becsülnék az aranynál az otthon kényelmét…- keze megindul felém, azonban Dwalin hangjára a mozdulat félbe marad, ujjai ökölbe szorulnak.
-Thorin, a túlélõk özönlenek Suhatagba. Több százan lehetnek.
Izmait újra átjárja a feszültség, szemébõl eltûnik az iménti meghittség.
-Azok az átkozottak az aranyért jöttek! Azt hiszik, a sárkány végzett velünk és itt minden az övék! Ennél nagyobbat nem tévedhettek volna! Mutassuk meg nekik, hogy van még élet a Hegyben! Mindenki azonnal a kapuhoz! Helyre kell hoznunk! Egyetlen nyomorult ember sem teheti be ide a lábát.
-Mégis hogyan? A bestia ezernyi darabra zúzta… - Balin arcán újra átsuhan a szomorúság. Azt sajnálja, amit magam is. Egy röpke pillanatig felcsillant a remény, majd el is illant…
-A törmelékbõl. Remek alapanyag olyan törpök kezében, akik alkalmasak is valamire. Na mozgás! Te pedig itt maradsz, betörõ! – hangja nem tûr ellentmondást. Tekintetemmel követem õket, míg végleg el nem tûnnek a szemem elõl. Egész éjjel nem hallani mást, mint kövek roppanását, Thorin falak által felerõsített hangját. A magány szinte eszem veszi, mivel nem tudok mást csinálni, mint töprengeni. Azon, amit elrontottam. A kudarcomon. Nem tudtam megóvni a szívét. Elbuktam, ennek okán pedig veszélybe került minden. A többiek élete is. Mert ha nem találja meg a követ…Végez velük.

-Bilbó, gyere ide! – nyers hangja úgy hat rám, mintha villám csapna belém. Összerezzenek, nyakam behúzva azonnal hozzá sietek. Látom az arcán, elégedett a reakciómmal. – Nézd, hobbit, mire képesek a törpök! – a rombadõlt kapuhoz vezet, ahol néhány órával ezelõtt hatalmas lyuk tátongott, most pedig masszív, erõs kõépítmény kúszik egészen a mennyezetig, ami igencsak nagy szó ezekben a hatalmas termekben. Felvezet a lépcsõkön, minek köszönhetõen elsõként pillanthatom meg az aranyló csillogást. Elõször azt hiszem, a szemem káprázik, azonban hamar sikerül meggyõzõdnöm ennek ellenkezõjérõl. Aranyvértbe bújt tündék serege sorakozik Suhatag falain. Egy magányos lovas vágtat a Hegy felé, akiben közelebb érvén Bardot vélem felfedezni. Fogalmam sincs, a többiek mikor csatlakoztak kettõsünkhöz, azonban most mellettünk állnak, várva a fejleményeket.
-Üdv Thorin, Thráin fia! Örülünk, hogy bár nem reméltük, de életben találunk. – mondja az ember, tekintetét Thorinon nyugtatva.
-Miért jöttök a Hegymély Királyának kapujához háborús fegyverzetben?
-A Hegymély Királya miért barikádozza el magát ,mint valami rabló a fészkében?
-Talán azért, mert arra számít, hogy kirabolják!
-Uram…Nem kirabolni jöttünk. Hanem tisztességes alkut kötni. Hajlandó vagy beszélni?
Thorin nem válaszol, szimplán csak bólint, engem pedig karon ragadva magával hurcol le, egészen a fal tövéig. Egy lyukhoz sétál, ahol láthatják egymást Barddal, azonban az utóbbi engem nem érzékelhet. Fekete holló száll hirtelen fel, röptét hamar szem elõl tévesztem, így a tárgyalófeleknek szentelem inkább minden figyelmemet.
-Hallgatlak.
-Tóváros népének nevében arra kérlek, hogy tartsd be az ígéreted. Adj nekik részt a kincsbõl. Új életet akarnak kezdeni.
- Nem tárgyalok senkivel, amíg fegyveres sereg áll az ajtóm elõtt.
-Megtámadnak, ha nem jutunk megállapodásra. Ezt pedig nem szeretném. Te igen, Thorin?
-Nem ingatnak meg a fenyegetéseid.
-És a lelkiismereted? Nem azt súgja, hogy segítened kellene? A népem megtette. Betartotta a szavát. És nem kapott mást, csak sárkánytüzet, halált és szenvedést. Ezek után sem tartod jogosnak a kérésünket?
-Nem! Csupán a busás jutalom ígéretének fényében segítettetek!
-Megállapodtunk!
-Ez nem volt alku…Kényszer, hogy életben maradhassunk!
-Tehát ez a válaszod? Háborút akarsz?
-Igen…Legyen háború…

Elfordítja tekintetét az emberrõl, s ennek köszönhetõen szembetalálja magát mindnyájunkkal. A torkomat összeszorítja a már annyira ismerõs bánat. Nem sikerült… Sokszoros túlerõvel szemben is inkább a harcot választja, mintsem megváljon egyetlen érmétõl is...Hová lett az a Thorin, akit megismertem? Az a Thorin, akibe beleszerettem? Remélem, ott van, valahol mélyen, s még sikerülhet felszínre hoznom…Mert ha nem, itt vér fog folyni…És mindenki halott lesz, aki fontos nekem.
A lépcsõkön felkaptatva figyeljük, ahogyan Bard Suhatag felé vágtat. Nem hagyhatom tétlenül, hogy megölesse magát. Ha az életemet elveszi, de az övé megmarad, hát legyen! Valakinek muszáj felébresztenie. Rá kell jönnie, õrültség, amit tesz!
-Mégis mire készülsz? Nem…keveredhetsz háborúba…
-Ez nem tartozik rád.
-Már megbocsáss de ha netán nem vetted volna észre egy seregnyi tünde áll odakinn! A pár száz dühös halászról nem is szólva! Dur…durva túlerõben vannak…
-De már nem sokáig
Szólnék, azonban a torkomon akadnak a szavak. Mégis, mirõl beszél?
-Ezt hogy érted?
-Úgy értem, te semmirekellõ hobbit – fenyegetõen felém magasodik – hogy sose becsüld alá a törpöket. Visszaszereztük Erebort. Most pedig meg is védjük. A szemtelenségedért pedig…a csata után még megkapod a büntetésedet. –a többiekhez fordul. – Pusztítsátok el a hidat! – parancsára Dwalin, Kili és Fili erõs gerendákat ragad, amikkel letaszítják a törp kõmás fejét a kapu tetejérõl, porrá zúzva az említett helyet. Se ki, se be…
-A fegyverraktárba! Most!
Mindenki készségesen engedelmeskedik a parancsának. Elõkerülnek a mellvértek, pajzsok, sisakok, vállvértek, fejszék…Szótlanul, bánatosan figyelem a készülõdést, egészen addig, míg Thorin hangját meg nem hallom.
-Tolvaj! Gyere ide! – egyetlen pillanatig habozom csupán, majd lassú léptekkel megindulok felé. Talpig vasba öltözve egy fénylõ, vékony, láncszemekbõl szõtt, ezüstös csillogású inget tart a kezében.
-Erre szükséged lesz. Vedd fel!
Sóhajtva leveszem szakadt kabátomat.
-Ez az ing ezüstacélból készült. Mithrill…Nincs penge, ami ezt átdöfné. A kettõnk közti kapocs jelképe. – segítségével rám kerül az ing. Könnyebb, mint a legvékonyabb szövetanyag.
- Megtisztelõ az ajándék…Szavakba sem tudom ölteni, mennyire. Köszönöm…Mégsem fogadhatom el… - suttogom, tekintetemet a földre szegezve.
-Márpedig viselni fogod!
-Kérlek, Thorin, hagy magyarázzam el…
-Hallgatlak…De ha ostobaságot mondasz, esküszöm, drágán megfizetsz.
Nagyot nyelek, torkom egészen összeszorult. Mély levegõt veszek, tekintetem az övébe fúrom.
-Azért nem fogadhatom el, mert neked nagyobb szükséged van rá. Én csupán egy jelentéktelen hobbit vagyok, nem kár értem, ha megsérülök vagy meghalok. Viszont te vagy a Hegymély Királya, Erebor Ura, A Törpök Vezére. Nem dicsekedhet el senki sem azzal, hogy téged megsebzett. Vedd hát fel te az inget, Thorin! Mutasd meg nekik, hogy rajtad nem fognak a pengéik.
-Van némi igazság a szavaidban…Nem hagyhatom.
Leveszem s felé nyújtom. Leveti páncélját, majd hagyja, hogy ráadjam. Kezem véletlenül végigsimít ébenszín tincsein a mozdulat közben, mire jólesõen felsóhajtok. Vajon mikor érinthetem meg újra anélkül, hogy rettegnék, mit reagál rá…?
-Nehéz igaz barátokra lelni. – hirtelen megragad a karomnál fogva és arrébb vezet a többiektõl. –Vak voltam! De kezdek tisztán látni. Elárultak! Engem…
-Elárultak…? – suttogom a szavakat. Rájött volna? Tudja, hogy nálam van a kõ?
-Az Arkenkõ…Az egyikük ellopta.
-Thorin…Elértük a küldetésünk célját. Újra tiéd a hegy. Tiéd a szerelmem is… Ez neked nem elég?
-Nem! Nem elég. Kell a Kõ is…
-Nézd. Tettél egy ígéretet. A kincs többet ér neked mindennél? A becsületednél? Az érzelmeimnél és a szavamnál? Thorin, én is ígéretet tettem. Ott voltam.
-Hálás vagyok. Nemes érzelmek és nemes tett. De a kincshez senkinek semmi köze. Ez az arany… - mintha megszédülne – az enyém. – Hirtelen pontosít. - A miénk…Nem fogok megválni egyetlen érmétõl sem, amíg élek!
-De Thorin…a szavad adtad..
-Ne prédikáljon nekem a becsületrõl egy tolvaj! – keze újra a magasba lendül és a földre sújt. Érzem, felszakadt az ajkam, mibõl vér kezd csordogálni.
Szó nélkül magamra hagy, fejemben pedig már körvonalazódni kezd a terv, hogyan is vethetnék véget ennek az õrületnek…

Senki sem méltat a figyelmére, így egy kötél segítségével leereszkedem a falon, majd pedig úgy rohanok, ahogy tudok, meg sem állva Suhatagig. Az õröket könnyûszerrel kicselezem, mondhatni, szinte mindenre vakok, ami kisebb, mint õ maguk.
Legnagyobb meglepettségemre Gandalffal találom szembe magam, aki éppen Barddal beszélget.
-…nincs esélyük ekkora sereggel szemben… - mondja az ember éppen a mágusnak.
-De azért belevágnak! – szólok illetlenül közbe, mire mindketten felém fordulnak. – Azt hiszed, a törpök megadják magukat? Soha!
-Zsákos Bilbó. – nyögi meglepetten Gandalf.
Azonnal a sátorba vezet, ahol a Tündekirály, Thranduil vár.
-Ha nem tévedek õ az a félszerzet, aki ellopta a várbörtönök kulcsait az õreim orra elõl.
Elfintorodom. Muszáj ezekben a vészterhes idõkben ezen a kis apróságon lovagolni?
-Ö…igen…én voltam. Nagyon restellem. Mentségemre szóljon viszont, hogy te meg akartál ölni és a barátaimat életük végéig a celláidban akartad tartani. – mély levegõt veszek. – Azért jöttem, hogy ezt odaadjam. – az asztalhoz sétálok, mellényem zsebébõl pedig elõhalászom egy rongycsomót. Kibontom. Nem tartalmaz mást, mint az Arkenkövet.
Thranduil elámulva emelkedik fel székébõl.
-Ez a Hegy Szíve. A Király Ékköve.
-És egy egész vagyont ér. – lép közelebb Bard is. – Talán a tiéd, hogy nekünk mered adni?
-Eltettem jussomként a kincsbõl.
-Miért adnád ide? Nem tartozol nekünk hûséggel.
-Nem miattatok teszem. Tudom, hogy a törpök gyakran makacsok, csökönyösek, konokak. De igaz barátok, akik hûségesek, megbízhatóak, bátrak, melegszívûek. A végtelenségig lojálisak. Mindegyiküket megkedveltem…Leginkább egyiküket… - Gandalfra emelem a tekintetemet. - Thorin bármit megadna ezért a kõért. Véget vethetnétek a háborúnak, mielõtt elkezdõdne.
-Elfogadjuk az ajánlatodat, félszerzet. – feleli kurtán Thranduil, majd utamra bocsájt. Gandalffal együtt távozom.
-Pihenj le éjszakára. – kezd bele pár perc csend után a mágus. – Reggel pedig indulj el.
-Mi?
-Menj olyan messzire innen amennyire csak tudsz.
-Már miért mennék?
-Mert ezért meg fog ölni.
-Nem, nem fog. Tudom, a szíve mélyén még érez irántam valamit a megvetésen és gyûlöleten kívül…
-Biztos vagy ebben, Zsákos uram?
-Igen.
-Akkor sem mehetsz vissza.
Egy embert hív, aki vigyázni fog rám az éjjel. Megparancsolja, nehogy le merje rólam venni a szemét. Miután a hálóhelyemre kísér, szinte azonnal megfeledkezik rólam, így szabad az út Ereborig. Sikerül felmásznom, s éppen megkönnyebbülnék, amikor egy erõs kéz nehezedik a vállamra.
-Mégis hol jártál, tolvaj? – hangján érzõdik a visszafogott indulat.
-Én…én… - nem tudok hirtelen válaszolni neki.
-Igen? Folytasd, találj ki valami hazugságot!
-Sosem hazudtam neked semmirõl.
-Most is hazudsz! Tudom, hogy nálad van a kõ! Add ide!
Egész testemben remegni kezdek, ösztönösen hátrálok tõle. Az indulat, mit a szemében látok, halálra rémít.
-Már nincs nálad…Odaadtad annak a hitszegõ hegyesfülû tündeuracskának, igaz?!
-Igen, Thorin. Neki adtam, mert azt hittem, ezzel elejét vehetem a háborúnak. Tégy velem azt, amit jónak látsz. Azzal a tudattal halok meg, hogy megmentettem azt, ami számomra még az életemnél is fontosabb: téged. Szeretlek…

- De Thorin…-folytatnám a meggyõzését, azonban szinte azonnal a szavamba vág.
- Ezért jöttél, nem igaz? – sziszegi mérgesen, válaszolni mégsem tudok neki. Falfehérré válok, mikor meglátom a háta mögött felbukkanó hatalmas testet. Látom a „ez nem lehet igaz” kifejezést az arcán, mielõtt hátrafordulna , hogy szemtõl szembe találkozhasson ellenségei leghatalmasabbikával. Ekkor rontanak be a többiek, karddal kezükben, Thorin köré gyûlve. A sárkány egyenesen felénk indul, mellkasát vörössé színezi a kiokádásra szánt tûz.
- El fogtok égni! – dörren a hangja.
- Mindenki ugorjon! – Thorin parancsára testem azonnal engedelmeskedik. Csupán ennek köszönhetem az életem. A földre huppanunk, de rohanunk is tovább, egyenesen az elõttünk lévõ alagútba.
- És most mi lesz? Talán túljártunk az eszén – mondja Ori.
- Nem, ahhoz õ túl ravasz – válaszolja Dwalin.
- Akkor most mi lesz? – kérdem enyhe kétségbeeséssel. Nem magam féltem, nem is a többieket… Csakis Õt.
- A Nyugati Õrszobába megyünk, ott talán kijuthatunk – úgy mondja, mintha ez lenne a világ legegyértelmûbb dolga.
- Túl magasan van, sosem érjük el – jegyzi meg Balin.
- Ez az egyetlen esélyünk. –a vitát lezártnak tekintve elindul az elõttünk húzódó folyosón, ám ekkor fémes csilingelésre leszek figyelmes. Mindenki tekintete rám szegezõdik, bántón, hidegen. Miért is? Csak nem képzelik…Ekkor felfelé pillantok, minek következtében megfagy a vér az ereimben. Pontosan felettünk halad el, hasáról potyognak lefele az évek alatt rátapadt érmék. Thorin int, folytassuk az utat. Amennyire nesztelenül lehet, rohanunk tovább.

Egy nagyobb szobaféleségbe jutunk, a látványtól pedig mindenki elfelejt levegõt venni. A terem telis teli holtakkal…
- Innen nincs menekvés – sóhajt fel Dwalin.
- Az utolsó rokonaink – mondja Balin. – A reménytelenségben is reménykedve jöttek ide… Próbálkozhatnánk a bányák felé… Eltarthat pár napig, mire… -  nem fejezi be, mire mindenféle halálnemek sorakoznak fel lelki szemeim elõtt. Szeretném megfogni a törpöm kezét, hogy erõt meríthessek belõle, mégsem teszem meg. Nem tehetem. Elõttük nem.
- Nem – jelenti be magabiztosan – Nem fogok így meghalni! Meglapulva és levegõért kapkodva! A kovácsmûhelyekhez, mindenki!
- Észre fog venni minket – ellenkezik Fili.
- Nem, ha szétválunk!
- Thorin… nem fog menni – mondja Balin.
- Talán lesz, akinek sikerül. Megöljük a sárkányt! Ha ez tûzhalált jelent, akkor majd mind együtt égünk el!

Háromfõs csoportokra oszlunk. Én Balinhoz és Thorinhoz kerülök. Talán az utóbbi jelenlétének köszönhetõ, hogy amint kilépünk, azonnal észrevesz minket Smaug.
- Fussatok! Fussatok az életetekért, elõlem úgysem menekülhet senki! – Kérlelhetetlenül felén igyekszik, éppen lángsírba készülne küldeni, amikor Filivel és Kilivel tartó Dwalin magára vonja a figyelmét, így mi megmenekülünk. Õket Bofur csapata menti ki a kelepcébõl. Mindannyian túléljük a hajszát, szerencsére. Loholunk, számomra ismeretlen helyeken, ám egy folyosón utólér minket a bestia. Látom, ahogyan mellkasa izzani kezd. Azonnal megfordulok, a jóval elõttünk járó Thorinnal végtelenségnek tûnõ másodpercekig összekapcsolódik a tekintetünk, ám ekkor Balin megragadja a kabátom gallérját és beránt egy alagútba. Kirontanék, de a hirtelen feltörõ lángok utamat állják. Teljesen lefagyok. Nem halhatott meg…Nem halhat meg! Nem! Így nem!

-Thorin…-nyögöm, szemeimet könnyek teszik fátyolossá.

-Nem lesz semmi baja. Gyere! – Balin nyugodtnak látszik, kezével az alagút belseje felé invitál.
-De a tûz…Odakint volt…

-Életben van, hidd el. Mi viszont nem mondhatjuk majd ezt el magunkról, ha nem megyünk tovább!

Maga elõtt terelve ösztökél futásra. Elállja a visszavezetõ utat, mintha sejtené, miszerint amint alkalmam adódna, visszaszaladnék. Hatalmas terembe érünk, ahol láthatóan réges-régen kovácsolással foglalkoztak. Legalábbis erre enged következtetni a plafonig érõ kohók rengetege.

Ahogy szálingózni kezdenek a többiek, a szívem egyre inkább vasmarokba szorítja a kétségbeesés. Miért nincs már itt? Miért késlekedik? Ha tényleg baja esett, nem élem túl…

Ekkor végre megérkezik. Szemeimet lehunyva kieresztem a benntartott levegõt. Sikerült neki!

- Nem fog mûködni a terv. Nincs elég tüzünk, hogy felizzítsuk a kemencéket – mondja Dwalin.
- Biztos ez?- kérdi, pontosan akkor, mikor meghalljuk Smaug velõtrázó üvöltését. -  A világ legforróbb tüze áll a szolgálatunkban! Ha szólok, mindenki az oszlopok mögé!

Rám néz, arcán halvány mosoly suhan át, mire magam is megpróbálkozom egy hasonlóval. Talán mégsem lesz úrrá rajta a betegség? Sikerült a saját küldetésem…?

Nincs tovább idõm gondolkodni. Elfordul, kihajol az oszlopok között, majd fennhangon kiabálni kezd.

-Nem hittem volna, hogy ilyen könnyû kicselezni téged! – pontosan ekkor bukkan elõ a karmokban végzõdõ szárnya a sárkánynak. Aggódó tekintettel figyelem Thorint. Mire készül? – Lassú lettél és kövér vénségedre! –Biztosan jó ötlet ingerelni? Látom, ahogyan az indulatok kiülnek az arcára. Utolsó döfésként újra megszólal. – Csiga! –hirtelen felénk fordul. – Mindenki fedezékbe! Gyorsan!

Ahogy csak a lábunk bírja, megindulunk az oszlopok irányába. Abban a pillanatban, amikor sikerül a hideg fémnek támaszkodnom, iszonyatos üvöltés hangzik, amit lángtenger kísér. Iszonyatos a hõség, le kell hunynom a szememet, mert félõ, megvakulnék.

-Thorin! Nézd! – hallom meg Balin hangját, mire kinyitom a szemeimet. A kohók beindultak! Ez volt hát a terv!

Smaug nekiveselkedik a tõlünk õt elválasztó oszlopoknak. A fém sikoltásától kiráz a hideg. Az ellentétes irányba indulunk mindannyian. Törpöm Bomburhoz fordul.

-Indíts be a fújtatókat. Eredj! – azonnal engedelmeskedik. Súlyának végre hasznát vesszük, mikor ráugrik a hatalmas szerkezetre, elkapva a láncot, mozgásra késztetve a hatalmas, legyezõszerû masinát.  Thorin ekkor rám szegezi a tekintetét.

-Bilbó! Mássz fel oda! Amikor jelzek, húzd meg a kart! – finoman végigsimít a vállamon, talán, hogy enyhítsen hangjának parancsoló élén.  Egy pillanatig mintha eltûnne az üresség gyönyörû szemeibõl, utat engedve az irántam érzett érzelmeinek.

Ahogy csak a lábam bírja, futásnak eredek. Messze van a számomra kijelölt hely, minden másodperc drága. A kapunak ütõdõ hang szinte az õrületbe kerget, miközben elérem a magaslat alját. Visszapillantva szembesülök azzal, mennyire behorpadt már. Amilyen gyorsan csak tudok, nekirugaszkodom a lépcsõfokoknak. Ekkor a sárkány karmaival szétfeszíti a maradék fém akadályt, és már benn is van. Mellkasa folyamatosan izzik, míg tekintetével minket keres. Az utolsó fordulóban tartok ekkor, majd sikerül elfoglalnom a helyem anélkül, hogy észrevenne. Szembesülnöm kell azzal, miszerint a kar nem éppen hétköznapi méretû. Jóval magasabb, mint én, legalább kétszer akkora. Hiába próbálkozom, nem érem el. Ajjaj…

Fentrõl figyelem, amint a dög megpillantja az egyetlen törpöt, aki a kohók közelében maradt. Thorin!

-Most! – a parancsnak hála sikerül elszakítanom róla a tekintetemet, újra a feladatomra koncentrálva. Elszaladok a meredély szélére, majd nekifutásból hatalmasat ugorva sikerül elkapnom a kar végét. Egész súlyom belevetve sikerül végül lehúznom. Fémes nyikordulás, majd felettem lévõ, két, törpöt ábrázoló szobor szájából vízsugár tör elõ, egyenesen Smaugra. Olyan hangot hallat, mint a leeresztett lufi. Kialudt a tüze!

Karjaimmal és lábaimmal ölelem a vasat, rajta csimpaszkodva figyelem az eseményeket. Aggódó tekintetem hol Thorinon, hol pedig a dühtõl félõrülté váló, nagyra nõtt gyíkon nyugszik. Beindulnak a csílék, ahogyan maga Smaug is. Egyenesen Thorin felé igyekszik. El akarja pusztítani, semmi kétség.  Ekkor Balin valami edényt dob felé, ami azonnal felrobban, felhergelve a már amúgy sem rózsás hangulatban lévõ bestiát.  Az immár mozgó aranyat szállító üstökbõl ekkor Glóin feje bukkan elõ, elvágja a másik sort mozgató kötelet, minek következtében az egész a dög fejére borul. Thorin ekkor megránt egy láncot,  aminek köszönhetõen minden kohó ajtaja kinyílik, kieresztve belõle a megolvadt aranyat, ami egy elvezetõ útvonalon keresztül eltûnik a szemem elõl.  A kötelekbe és fémtartályokba gabalyodott Smaug pörög, forog, dobálja magát, igyekezve lerázni magáról a nemkívánatos koloncot. Nos, az egyik elszabaduló kis híján magával is sodor… Nem lett volna szép halál!  Thorin egy kisebb talicskát tolva az aranyfolyamra veti magát, pontosan akkor, mikor a bestia farka az engem tartó emelvény tartóoszlopának ütközik, kettéroppantva azt. Ahogy megbillen az egész, még egy futó nyögésre telik tõlem.

-Jajj, ne már…

Legnagyobb szerencsémre az összedõlõ magaslat törmelékei nem temetik maguk alá az éppen ekkor alattam elhaladó Thorint, ahogy engem sem. Nyöszörögve igyekszem feltápászkodni a földrõl.  Egyenesen a sárkány lábaihoz érkeztem. Még hallom törpöm hangját, mielõtt eltûnne a szemem elõl.

-Menj tovább, Bilbó! Fuss!

Ez jó ötlet! Sarkamban a sárkánnyal rohanni kezdek. Nem nézek a lábam elé, minek következtében sikerül egy emelkedõrõl lebucskáznom. Egy hatalmas terembe érkezem, ahol pár pillanatig csupán a lélegzetvételem ezerszeresen felerõsödõ visszhangját hallom. Az idill, persze, mint mindig, nem tart soká. Mögülem robajlás hallatszik, ahogyan Smaug nemes egyszerûséggel áttöri magát a falon. Hiába futok, nem a törmelék, hanem a drapéria az, ami maga alá temet.

-Hé! Azt hiszed, becsaphatsz engem, Hordólovagló?

Óvatosan emelem fel a szövet szélét, pont csak annyira, hogy kikukkanthassak alóla.

-Te is a Tóvárosból jöttél! Ez valami titkos ármánya lesz azoknak a mocsok törpöknek és a nyomorult hordókereskedõ taviaknak! Azoknak a nyavajgó gyáváknak a hosszú íjaikkal és fekete nyilaikkal!  Talán itt az ideje, hogy meglátogassam õket… - megfordulva elindul a kijárat felé.

-Jajj ne… - nyögöm. Lesöpörve magamról felegyenesedem. Hangom kiabálássá fokozom, hogy magamra vonhassam a figyelmét. – Õk nem tehetnek errõl! Várj! Nem mehetsz Tóvárosba! –hirtelen megáll, fejét felém fordítja.

-Áhh! Szóval fontosak neked, igaz? – elindul irányomba, azonban nem futok meg, így hamarosan alig két méter választ el tõle.– Remek. Akkor nézheted, ahogy meghalnak. – ismét a kijárat felé fordul. Nem tudom megállítani…Mindenkit elfog pusztítani csak azért, mert én elszóltam magam…

- Itt vagyok te ostoba féreg! – Thorin hangjára azonnal megfordul, nekem pedig a lélegzetem is eláll. Mit csinál? Látom, ahogy egy hatalmas szobor tetején állva, láncokba kapaszkodva magasodik a bestia fölé.

- Teeee – hörgi. Megindul felé.

-Visszaveszem azt tõled, amit elloptál! – nem rám figyel, így sikerül közelebb lopózva egy oszlop mögött elrejtõznöm. Tekintetem végig Thorinon nyugszik.

-Te nem veszel vissza tõlem semmit, törp! Én terítettem le az egykori harcosaidat!  Én csepegtettem félelmet az emberek szívébe! Én vagyok a Hegymély Királya.!

-Ez nem a te királyságod! Ez a törpök hazája! A törpök aranya! És bosszút állunk a sérelmeinkért. – törp nyelven parancsot kiállt, mire a többiek elpattintják a szobrot tartó abroncsokat, megfosztva minden támaszától.  Lehullik maga a kõ is. Thorinnak sikerül egy láncba kapaszkodnia, éppen akkor, mikor eltûnik a lába alól a talaj. A szobor, aminek a tetején állt, immár színtiszta arany. Hát erre kellettek a kohók! A bestia megigézetten nézi a csodálatos látványt nyújtó, fenséges alkotást. Ám hirtelen alaktalanná, folyékony halmazállapotúvá válik maga alá temetve a sárkányt. Thorin arcán diadalittas mosoly suhan át, ahogy látja ellenségét elmerülni a forró masszában. Az öröme azonban nem tart sokáig. Szinte a sírás kerülget, mikor kiemelkedik a sárga fémtóból…Hátam neki dõtöm a hideg falnak, arcomon, akárcsak Thorinén, a hitetlenkedéssel vegyes szörnyûlködés tükrözõdik. Nem sikerült. Életben maradt.

Fájdalmában üvölt, miközben a kijárat felé rohan.

-Bosszú! Bosszú! Majd én megmutatom, mi is az a bosszú! – kitöri a fõkaput, röptét figyelve egyenesen Tóváros felé igyekszik. Lerogyom a földre, szemeimet könnyek marják.

-Mit tettünk…?- nyöszörgöm, választ nem várva, kétségbeesetten, míg könnyeim záporoznak, lelkem pedig a bûntudat igyekszik lángjával elhamvasztani.

- Ez egy rejtvény! – motyogja, ezt még hallom, de ahogy lefelé haladok, a többit már nem. Egyszerûen nem érzem, miért próbálkozik ennyire. Ez nem az õ otthona, neki van sajátja! Most a miénket is akarja?! Aljas… vagy várjunk csak! Talán a kincseket akarja? Az Arkenkövet akarja? Nem tudom… talán. Talán mindvégig csak ezért maradt velünk? Ezért feküdt le velem kétszer is, hogy az ujjai köré csavarjon?  Általam akar nagyobb vagyont, nagyobb hatalmat? Talán a törpök ura is õ akar lenni?!
- Még van esély! De hol a kulcs? Jajj, ne már! Az elõbb még itt volt! – hallom meg a hangját Ökölbe szorulnak a kezeim. Nem juthat be csak õ! Nem hagyom neki. Ha nem él a sárkány, akkor minden kincs az övé lenne, talán meg is ölne érte?
Nem. Nem szabad. Nem hagyhatom, ahogy azt sem, hogy rájöjjön, hogy tudom a tervét. Nem kockáztathatom a többiek életét.
Visszalépek és rögtön a kulcsra taposok, amit a lábával ellökött a keresés közben. Felemelem a földrõl és mellé lépek. Egy ezüst fénycsóva ekkor világítja meg a kulcslyukat. Beleillesztem a kulcsot, fordítom lés sikerül. Nagyot dobban a szívem, miközben benyomom az ajtót.
- Emlékszem ezekre a falakra…A termekre… - súgom. – Te is, Balin?
- Igen…
Öreg barátom sír. Magamhoz húzom és szorosan megölelem. Soha nem hittem, hogy… de. De hittem. Nem reméltem, hogy eljutunk ide. Hogy mindannyian itt leszünk, hogy láthatjuk egykori otthonunk falait. Hallom, hogy Bilbó kérdez az Arkenkõrõl és eszembe jut ismét, hogy már tudom a tervét. Ismét ökölbe szorul a kezem, és a fejemben körvonalazódik a terv.
Ha bemegy és él a sárkány, jó eséllyel megöli. Egy pillanatra keserû íz tölti meg a számat és összeszorul a szívem, de ahogy eszembe jut, hogy mit akar, rögtön elmúlik.
Ha nem él a sárkány, akkor majd én utána fogok menni és megölöm. Nem lophatja el a kincseimet!
- Az, betörõ uram, az Arkenkõ. Amiatt vagy itt. – Hangom nem fejezi ki érzéseimet, nem engedem.
- Értem, nos, akkor indulok is. – És így is teszi, Balin egy darabon l is kíséri.


Amikor Balin visszatér, felvetem, hogy menjünk ki a párkányra. Ott ülünk, nem is tudom meddig, én pedig igyekszem nem arra gondolni, hogy az z aljas kis hobbit mennyi érmét tesz el éppen. Hirtelen hatalmas dörrenés rázza meg az egész hegyet, talán még Tóvárosban is érezni.
- Mi volt ez? – kérdezi Kíli.
- Ez komám… - Balin felsóhajt, majd lassan felém fordul és a szemembe néz. – Ez egy sárkány volt!
Megfagy a pillanat, senki nem szól semmit percekig, csak hallgatjuk a hegy mélyérõl jövõ hangokat.
- Be kell mennünk érte! – rendelkezik Balin.
- Hagyunk neki idõt – mondom határozottan.
- Mire?! Hogy a sárkány megölje? – Az elsõ gondolatom, hogy pontosan, de nem mondom ki, nem mondhatom ki, helyette azt mondom, amit öreg bajtársam arcán látok.
- Te félsz – lépek elé.
- Én… Igen! Félek, Thorin! – Már épp felelnék, de folytatja. – Téged féltelek! Betegség borítja be ezt a kincshalmot, amely a nagyapádat is õrületbe kergette!
- Én nem vagyok a nagyapám – felelem, és elfordítom a fejem, hogy ne lássa a szememben gyúló szikrákat. Nem vagyok a nagyapám.
- De önmagad sem vagy! – mondja könyörgõ hangon. – Az a Thorin, akit én ismerek, nem hagyná, hogy megöljék az õ…
- Nem fogom kockára tenni a küldetés sikerét egyetlen betörõ kedvéért – nézek mélyen a szemébe.
- Bilbó – feleli vissza undortól sápadt arccal. – A neve Bilbó.

Hirtelen jeges ujjak szorítják össze a szívem, de hamar elmúlik.
Be kell mennem. Nem a hobbit kedvéért, hanem azért, mert ha elvette a követ és nem ölte meg a sárkány, nekem kell megtennem.
- Bemegyek.
Választ sem várva rontok be, kivont karddal rohanva a lépcsõn lefelé, amíg meg nem látom.
- Thorin! Mennünk kell! Szmaug életben van, azonban ami még ennél is rosszabb, felébredt!
- A követ sikerült megszerezned? – kérdezem türelmetlenül.
- Nem, nem sikerült, de mennünk kell. – Elkapja a karom és elkezd húzni felfelé, de nem hagyom magam. -Thorin! Indulj már! Hát nem érted? Itt a sárkány!
- Visszamész és megkeresed a követ! – nézek mélyen a szemébe és parancsolok neki.
- De Thorin…
- Ezért jöttél, nem igaz? – sziszegem mérgesen. Válasz helyett elnéz a vállam felett és hátra sem kell fordulni, hogy tudjam, kit lát. Mégis megteszem.
A sárkány olyan rút, ahogy arra emlékeztem, de sokkal nagyobb.
Ekkor rontanak be a többiek. Kardot rántva állnak mellém, a sárkány pedig felénk rohan. A mellkasán már látszik, hogy tüzet készül okádni, de a szavai is megerõsítik.
- El fogtok égni! – dörren a hangja.
- Mindenki ugorjon! – adom ki a parancsot, és így a lángcsóva épp elkerül minket. Egy kincshalom aljára érkezünk, majd berontunk az elõttünk álló alagúton, de a sárkány tüze eléri a köpenyem, amit a többiek után a földre dobva rohanunk tovább.

- És most mi lesz? Talán túljártunk az eszén – mondja Ori.
- Nem, ahhoz õ túl ravasz – mondja ki helyettem Dwalin.
- Akkor most mi lesz? – kérdezi most Bilbó.
- A Nyugati Õrszobába megyünk, ott talán kijuthatunk – adom meg a választ.
- Túl magasan van, sosem érjük el – jegyzi meg Balin.
- Ez az egyetlen esélyünk. – Nem várok választ, elindulok az elõttünk húzódó folyosón, ám ekkor pénzérmék csörrenése veri fel a halálos csendet. Mindenki a hobbitra néz, de hamar világossá válik, hogy nem õ az. Felettünk kúszik a fenevad, így szavak nélkül intek a többieknek, hogy rohanjanak tovább. Hangtalan lépteinknek hála nem vesz észre minket.

Amikor elérjük a Nyugati Õrszobát, mindenkibe bennfagy a levegõ. A terem tele holtakkal, az egykori bejárat beomlott.
- Innen nincs menekvés – sóhajt fel Dwalin.
- Az utolsó rokonaink – mondja Balin. – A reménytelenségben is reménykedve jöttek ide… - Szinte hallom a halálsikolyokat, az utolsó hangokat, ami rokonaink száján kijött. – Próbálkozhatnánk a bányák felé… Eltarthat pár napig, mire… - Nem fejezi be, de mindannyian tudjuk. Éhen halunk? Megfulladunk? Megégünk a sárkány tüzében?
- Nem – jelentem be. – Nem fogok így meghalni! Meglapulva és levegõért kapkodva! A kovácsmûhelyekhez, mindenki!
- Észre fog venni minket – ellenkezik Fíli.
- Nem, ha szétválunk!
- Thorin… nem fog menni – mondja Balin.
- Talán lesz, akinek sikerül – sóhajtok fel. Ujjaim megszorulnak kardom markolata körül. – Megöljük a sárkányt! Ha ez tûzhalált jelent, akkor majd mind együtt égünk el!

Az én csoportom Balinból és a hobbitból áll, ám rögtön észrevesz minket a dg, amint kilépünk.
- Fussatok! Fussatok az életetekért, elõlem úgysem menekülhet senki! – Egyre közelebb ér, már épp tüzet készülne okádni, ám ekkor a Fílivel és Kílivel tartó Dwalin ordítni kezd, ezzel elterelve a figyelmét, amíg mi menekülünk, amíg pedig õk menekülnek, addig Bofurék terelik el a gyík figyelmét, aki egyre dühösebb, tüzet okád, de mindannyian el tudunk menekülni.
Balin, Bilbó s én egy folyosón futunk keresztül, de én elõrébb járok, int õk, ezért a sárkány tüze elõl õk még be tudnak ugrani egy másik alagútba, én viszont csak egy mély tárnát választhatok menekülési útként. Láncokba és csörlõkbe kapaszkodva zuhanok, egy másik szintrõl Dwalin üvölt utána, majd a baltája hangját hallom és már nem lefelé zuhanok, hanem felfelé száguldok, el az engem a tárnába is követõ sárkány mellett. Szerencsétlenségemre azonban Szmaug elkapja a lánc végét amin kapaszkodok és visszaránt. A dög orrán egyensúlyozok, látom a torkából feljönni készülõ tüzet, ami elöl egy láncra ugrom. Ekkor egy hatalmas csille a dög arcára esik, aki erre tüzet okád, én viszont megindulok felfelé, így menekülök meg a tûzhaláltól, Dwalin karjaiba zuhanva.

Végül eljutunk a kovácsmûhelyekhez, amik, ahogy vártam is, hidegek.
- Nem fog mûködni a terv. Nincs elég tüzünk, hogy felizzítsuk a kemencéket – mondja Dwalin.
- Biztos ez?- kérdezem, meghallva a sárkány hangját. – A világ legforróbb tüze áll a szolgálatunkban! Ha szólok, mindenki az oszlopok mögé!
A tekintetem végigfut a társaságon és egy pillanatra a hobbit ijedt arcán állapodik meg. Nem tudom miért, de halvány mosolyt küldök felé, talán azért, hogy ne legyen ennyire rémült? Nem tudom… talán… talán nem is lopta el a kövemet?