- Ébredj, szolga! – a hang úgy csattan a hátamon, akár az ostor, ijedten ülök fel, pedig fáradt vagyok és legszívesebben csak aludnék naphosszat. Magához int, én meg kénytelen vagyok nehézkesen feltápászkodni. – Ez a tiéd.

A kíváncsiságom legyõzi a fáradtságomat, egyesével kipakolok mindent az asztalra, a szemeim elkerekednek a sok szikrázó szépség és a friss gyümölcsök láttán.

- De hát ezek… Hogyan? Miért? – nem is értem, miért kapom. Tényleg az enyém? A ruhák között férfi ruhákat is találok, nem tudom honnan szerezték, de nagyon megörülök neki.

- Reval és asszonya küldte. – Fogalmam sincs ki az a Reval, de aztán beugrik, hogy az újdonsült apuka lehet. Mammon az asztalhoz lép egy gõzölgõ kupával, amit letesz a falapra és felvesz egy smaragdzöld ékszert. – Ezt tedd fel a bokádra.

Ha csak ez a kívánsága, engedelmesen felcsatolom a lábamra és még elkapom sárga karvaly szemei elégedett villanását.

- A friss gyümölcsöket és zöldséget honnan szerezték? – kérdezem, hiszen imádom, de itt a kies pusztaságban… Belaharapok a lédús gyümölcsbe és behunyom a szemem az élvezetre. Pont, mint otthon!

- Asszonyaink életben tartásához kell. Vannak a hegy mélyében nagy termeink, amelyek közel vannak a meleg vízforrásokhoz, ott termeljük. Napfény híján tündék erejébõl nyerik az életet, a társaid is odakerültek. A kerteket gondozzák a többi tündével együtt. Asszonyaink is segítenek, de csak ritkán mehetnek oda, mert nem akarjuk, hogy megfertõzõdjenek valami kórsággal.

- Tehát ott vannak a többiek? – éhes vagyok és szükségem van az erõmre, de még inkább a társaimat szeretném gyógyítani vele. – Jól vannak? Láthatom õket? – ezek a legfontosabb kérdések.

- Igen, néhányan ott vannak, akik életben maradtak. A többiek kiszöktek a hidegbe és halálra fagytak. Idd ezt meg, és egyél amennyit csak tudsz.

- Látni szeretném õket, kérlek! – kérlelem.

- Most még nem. Legyengült vagy, õk pedig lehet, hogy már betegek, és megfertõznének téged.

- Kérlek szépen… - a szemeim is megtelnek könnyekkel, úgy vágyom az enyéim után. Fejét rázza és megint csak utasít leülve az asztalhoz.

- Fogadj szót, szolga. Ha tovább folytatod a nyaggatásom, feldühítesz. Egyél és igyál. Nem fázol?

Megrázom a fejem és kénytelen-kelletlen leülök. Megiszom a meleg teát, de a lelki szemeimmel az otthonomra gondolok, a barátaimra, a napsütötte zöldellõ fákra.

Mikor kiiszom az utolsó kortyot is felállok, álmos vagyok, aludni szeretnék már, de elkapja a karom. Az õ írdatlan fizikai ereje még nem tudja azt az erõhatást kifejteni, ami még nem okoz fájdalmat.

- Ülj ide – morog és a térdére ültet, megint mit akar tõlem? Félve nézek fel az arcára és ideges is vagyok. Feltart az ajkaimhoz egy eperszemet és jobbnak látom most nem ellenkezni. Engedelmesen megeszem és minden falatot, melyet odanyújt, elnyammogok. Igazából egyszerre vagyok ideges a helyzet szürrealitása miatt, egy csupa izom, erõteljes jég tünde ölében ülök, aki egy karlegyintéssel ketté tudna törni, és elképesztõ méretei, mogorva modora ellenére mégis próbál gyengéden viselkedni. De én nem vagyok nõ, nem lehetek az asszonya, akkor miért csinálja ezt? Magához akar édesgetni, hogy ragaszkodjak hozzá? És mi lesz, ha, ne talántán, amit kizártnak tartok, de mégis beleszeretnék… találna magának egy nõt… Nem, nem, nem, miért gondolok én egyáltalán erre? Talán a furcsa illata, ami megmagyarázhatatlanul hat rám. Finom, férfias illat ez, nem is tudtam, hogy szeretem az ilyet, de rajta egészen új élmény.

- Minden gyógyítás ennyi energiádba kerül? – kérdez és hajamra simít.

- Csak akkor, ha nagyon súlyos az állapota – valóban súlyos volt, órákig küzdöttünk együttes erõvel. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha a kismama meghal. Meghámozok egy narancsot, hogy lefoglaljam a kezem, a gerezdeket szétválasztva eszem egyesével a cikkeket, igyekszem nem megrándulni, ahogy Mammon végigsimít a nyakamon. Nem értem, mit szeret a bõrömön annyira? Csendben tûröm a simogatást, a kutató tenyeret, és bármennyire is küzdök az érzéssel, jól esik a gyengéd érintés. Érzem, hogy elönti az arcomat a forróság, amikor a mellbimbómat érinti, az ölembe ejtem a kezem, lassan elhúzódom, ezt nem kellene… Tenyere a combomon megbizserget, mikor pedig a kezét köntösöm alá csúsztatja, már nem bírom türtõztetni magam.

- Ne… ezt ne… kérlek… - hangom halk, de nincs is szükség hangosabbra, tekintve az éles hallásunkat. Hideg ujjaival a hajamba markol, de durva rántás helyett egész óvatosan húz vissza magához.

- Ne mozdulj – suttog a fülembe, mint egy érzéki ígéret és én végigborzongok. A keze vészesen közeledik egyre feljebb a combomon, az eszem azt súgja, tiltakozzak, meneküljek, de ez az érintés most más, mint az eddigiek, kedves és adakozó. Megrándulok, ahogy megérint, ellenkeznem kellene, de a testem hazug áruló, széttárom neki a lábam, mint egy… mint egy… még gondolni sem bírom, már gyakorlatilag fordított lovagló pózban ülök az ölében, térdhajlatom az õ térdén nyugszik, túl nehéz a fejem, mellkasán keresek támasztékot, fülemben mindkettõnk szívverését hallom. A kezeivel körbefon, ezt pedig, amíg még vannak gondolataim, muszáj mondanom.

- Mammon… Mmmamm… on… ne… ne…

Az egész testem forróság önti el, a világ lekorlátozódik a jégelfre, még nem ért hozzám így, de nem tudom, melyik lenne a könnyebb, az erõszakot elviselni, vagy a gyengéd törõdésére áhítozni. Azt hittem tudok parancsolni a testemnek, de tévedtem, a józaneszem teljesen elszáll, ösztönbõl kezdem el ringatni a csípõmet, gyakorlatilag hozzádörgölõzöm a kemény testéhez. Mellkasomból apró nyögések, sóhajok szakadnak fel, a körmeimmel Mammon karjába vájok, sebesen repülök fölfelé, aztán megpillantom csukott szemhéjam alatt a csillagokat. Testem ívbe feszül, olyat élek át, amit talán még egyszer sem. És ezt csak a kezével csinálta!

Úgy ernyedek el, mint a szõnyegen egy zsák krumpli, erõs karja fogja a derekamat, el ne szökjek, majd érzem, hogy mögöttem matat

Ajkaimra tapad, nyelve a számban, és érzem, mikor lecsap rá a kielégülés. Hát csak ennyi lenne a titok

Felkel felem a székrõl, majd az ágyhoz visz, én pedig próbálok ellenkezni az ellen, hogy megtisztogasson és leszedje rólam a ruhát, hogy úgy is meg tudom csinálni, de egy kicsit késõbb… csak pihentetem pár percet a szemem… De aztán egy semmihez sem fogható puha, meleg takaró fedi el a testem, ez pedig akkora csapást ad, hogy minden elsötétedik elõttem.

*

Hangos kopogás ráz fel az alvásból, a hátamat melengetõ test kicsúszik mellõlem, kómásan ülök fel követve tekintetemmel távolodó alakját az ajtóig.

- Ki az?

- Evenran vagyok, barátom!

Nyílik az ajtó és egy barátságos elf az, legalábbis arra következtetek, ahogy üdvözlik egymást és beengedi õt.

- Üdv, barátom.

A belépõre felhúzom magamon a nyúltakarót, mert így is elég kellemetlen, ha Mammon lát engem, nem kell még a többi is.

- A szolgálódhoz jöttem, úgy tudom gyógyító.

- Valóban az. Kinek van rá szüksége és miért?

- Az asszonyom vérzik… Bármennyit fizetek neked, ha elvihetem a gyógyítót hozzá.

Vérzik egy nõ? Magam köré tekerem a takarót és kikászálódom az ágyból. Ez a dolgom, gyógyító vagyok, ilyenkor még az alvás is várhat. Mammon mellé állok, kicsit megijeszt a heges arc, de aggódva nézek fel, biztosan rengeteg kemény csatát vívott…

- Természetesen segítek, máris felöltözöm, és…

Mammon maga mögé tol hirtelen, nem értem miért, hisz csak a vállamról siklott le a takaró… Mammon rámordul Everanra, az elf azonnal elfordul.

- Nem beteg? Ha fertõzõ láza vagy köhögése van, nem engedem hozzá a szolgámat.

- Nem, semmi ilyen baja nincs, esküszöm az istenekre.

Mammon a szekrény felé mutat, én pedig azonnal oda lépek, hogy felöltözzek. Kénytelen vagyok sietni és magamra cibálom, amit találok. Viszonylag gyorsan jutunk el a másik hálókamrához, a két elf kint marad, mire én belépek a Helena nevû lányhoz, akit a szülésnél ismertem meg.

- Helena, jól vagy? – nézem meg õt tetõtõl talpig óvatosan.

- Jól vagyok, Cynnamon, de Everan ragaszkodott hozzá, hogy idehívjon.

- Mi történt? – ráncolom a homlokom, mire ugyan olyan vörös lesz az arcom, mint az övé, mire végigmondja a dolgot. Ebben sajnos nem sokat segíthetek…

Pár jó tanáccsal azért ellátom, a továbbiakra tekintettel, majd szép álmokat kívánva ott hagyom a takaróba csavarodott lányt. Everan azonnal hozzám lép, és lehajol, hiszen legalább két fejjel magasodik fölém. Én se vagyok olyan alacsony, de itt… Ez óriások otthona…

- Szóval? Életben marad?

- Hát ööö igen, nincs semmi baja, ne aggódj – pirulok.

- Miért vérzett? Megsebeztem? Meggyógyítottad a sebeit?

- Nem, mert nem volt sebe. – érzem, hogy a vér az arcomba tódul, igazán, nagyon-nagyon nem akarom ezt a beszélgetést! – Tudod, ha egy emberlány elveszíti a… szóval azt… mármint a szüzességét… - nyekergem vörösen, még a fülem hegye is pipacs színû lesz. - Akkor természetes dolog, hogy egy kicsit vérzik… Szóval emiatt ne aggódj. Helena jól van, elmesélte, hogy mennyire óvatos voltál és olajat is használtatok… Izé… ezt mindig így tegyétek. Lehet, hogy a következõ… néhány alkalommal fog még vérezni egy kicsit, de lehet, hogy már nem fog egyáltalán, úgyhogy… Khm… én most azt hiszem jobb, ha megyek is…

Mammon hatalmas termete mögé rejtõzöm, és most elõször imádkozom, bárcsak hamar visszamehetnék a kamrájába… Még ilyet!

- Már egy éve veled van, és még csak most hágtad meg az asszonyod? – ez egyre rosszabb lesz… A hõhullámba fogok belehalni…

- Nem tehettem mást, olyan kicsi és törékeny jószág, amikor megszereztem, rettegett tõlem. Végre már nem fél, és megszokott engem, ezért lassan eljutottunk idáig. Örülök, hogy minden rendben, köszönöm Mammon. Meghálálom a segítséged, abban biztos lehetsz.

Végre visszatér a kamrájába Helenához. Végre…

- Nem fázol? – fordul felém Mammon, mire meglep. Miért törõdik így velem, ha máskor olyan erõszakos? Ki érti ezt?

- Egy kicsit, a lábaim… A folyosó kissé huzatos… - motyogom, aztán még jobban meglepõdöm, ahogy felkap és ölben cipel vissza. Mivel egészen felélénkültem és az erõm is egészen visszatért, tudni akarom mi van a társaimmal.

- Mikor láthatom a társaimat? Hol vannak? Jól vannak? – rengeteg kérdést teszek fel.

- Idõvel láthatod õket, de amíg ennyire hideg van, a betegségek gyorsan terjednek, én pedig nem kockáztatom meg, hogy elkapj valamit. És most vegyél egy forró fürdõt. –végre letesz a kamrájában. – Addig hozok neked friss gyümölcsöket.

Arcomra kiül a bosszúság és nem is foglalkozik velem! Egyszerûen elmegy. Na, jó! Hát így állunk!

Azért mindennek megvan a határa! Én békés teremtés vagyok, odaadó, türelmes, de õ… Õ… Mammon… képes volt engem felmérgelni! Mérges vagyok! Idõvel láthatom õket? Hogy a Végzet hegyének kénköves forró lávájának utálatos bûzét! Hát, nem! Most fogom látni õket!

A szekrényhez lépek és Mammon egyik nadrágját húzom magamra, elegem van a nõi göncökbõl! Meg kell kötnöm a derekamon, de mégis jobban érzem magam ettõl, a meleg bõr érzése elûzi a hideget. Az egyik ruhát a derekamnál elszaggatom és inget csinálok belõle, a hajam feltekerem a fejemen, majd Mammon egyik tõrével a falról levágom a súlyos fonatot. A tincseim így már alig a vállamig érnek, de nem érdekel, az ágyhoz lépve úgy rendezem a ruhákat és a hajamat, mintha én feküdnék a takaró alatt.

Halkan kiosonok a kamrából, ellenkezõ irányba indulok, mint amerre sejtem Mammont menni, a folyosón hideg van, a sárkánytüzek bizonyos távolságra égnek a falakba vájt üregekben megvilágítva az utat, de fényük lágy és alig ég, lehetõséget adva, hogy elõkaparjak minden tudást, amit még otthon ellestem a harcosoktól.

Titkon néztem õket, én nem vagyok harcos, de lenyûgözött az a nesztelen mozgásuk, amivel szinte láthatatlanul mozognak az ember orra elõtt. Mi mindenre nem képes valaki, ha cél hajtja!

A vérem dobol a fülemben, lekushadva lépdelek nesztelenül az árnyékban, egyszer viszont megtorpanok, amikor lépteket hallok, az egyik szikla mögé húzódom be a fal apró résébe, kezeimmel megérintem a sziklát és csendesen kérem, hogy vonjon be a kisugárzásával. Ez egy régi trükk, amit még gyerekkoromban tanultam el, gyakran bujkáltam a társaim elõl, idõvel pedig rájöttem, hogyan lehetek a szemnek én is láthatatlan. Nem minden tünde képes erre a trükkre, de ahogy képes vagyok a test energiáit a gyógyításra használni, úgy más energiáját is fel tudom használni és magamat vele elrejteni.

Visszatartom a levegõt, a súlyos léptek egyre közelednek, de én lapulok, mint az a bizonyos a fûben. A jég elf elhalad mellettem, õ most egy nagy sziklát érzékel és a földpulzáló erejét. Amint elég távolra jut, a gondolataimban arra jutok, milyen büszke is lenne most rám a királyom!

Óvatosan haladok tovább, de most már beleolvadok a sziklák energiájába, nem vagyok láthatatlan, de a fülnek és az érzékeknek igen, és az árnyékban mozogva csak árnytáncnak tûnök pusztán a sárkánylángok fényében.

Nem tudom mióta osonok a sötétben, de egyszercsak felbotlom valamiben. Hideg, mint a jég, homlokom ráncolva nézek elõre és hajolok le, viszont a jégtömb érintésére bennem is megfagy a vér. Ez nem jég, és nem szikla…

Térdre hullok négy tündetársam jéggé dermedt teteme mellett. A szívem erez darabra törik szét, bõrük már kék, hajuk zimankós, ujjaimmal lágyan érintem meg egyikük szép, meggyötört arcát, ami most már békés a haláltól.

Nem, nem, nem, ez nem lehet… Tehettem volna valamit… Megmenthettem volna õket… Mammon miért nem hagyta??? Miért kellett ezt?!

Könnyek patakzanak le az arcomon, a korábban kicsírázó érzést a mellkasomban fogvatartóm iránt felváltja a jeges düh és az indulat. Hazudott nekem… Azt mondta, jól vannak, növényeket gondoznak a mélyben… A többiek is erre a sorsra jutottak. Ha egyáltalán a kegyetlenséget túlélték.

Papolhat nekem itt az összes asszony, de ezek itt nem kedvesek, nem törõdõek, ezek gyilkosok, állatok!

Elmormolok egy halk imát a három test lelkéért, kérem a Valákat, áldják meg õket és nyújtsanak számukra békét, öleljék magukhoz a sokat szenvedõket.

Arcomon elmaszatolom kezemmel a könnyeket, elég a sírásból. Ezt nem bírom, nem akarom, nem tudok olyanok mellett élni, mint „ezek”. Inkább a halál!

- Várjatok rám – suttogom egyik halott társam fülébe, homlokon csókolom és a mellkasomba a bánat után a jeges eltökéltség költözik.

Korábban féltem, de most nem érzek semmit, a hideg mintha az elmémre is rászállt volna, folytatom az utam, behunyt szemmel kérem a hegyet, hogy segítsen. Tenyerem a sziklafalon nyugtatva a hegy lelke felkavarodik, érzem, de ahogy körbejár már érzem a változást. Nem tart veszélyesnek, de idevalónak sem. Ösztönös lény, érzi, hogy ami nem oda való, annak nincs itt helye, és én szerencsére pont ilyen vagyok. Mintha fény gyúlna a sötétben, látok egy aranyló szálat, amit senki más nem.

Halkan követem az utat, amit maga a hegy lelke mutat nekem. Érzem pulzáló erejét, kavargó haragját, mint egy felborzolt vadállat, vár valamire, de nem tudom mi az, mit érzek? Hirtelen több energia is fáklyaként gyullad fel, mintha az egész hegyet látnám, ha behunyom a szemem, látom, ki merre mozog, látom Mammont, ahogy a kamrája felé tart. Ha észreveszi, hogy eltûntem… nincs sok idõm!

Megszaporázom a lépteim, követem a hegy kínálta kiutat, de amikor egy oldalfolyosó lépcsõjére érek, megcsap egy félelelmhullám, olyan, amitõl még én is a falnak esem. Olyan erõs félelmet érzek, amire nincs szó, jobbra húz, eltérítve a kifelé vezetõ úttól.

Menjek, vagy maradjak segíteni? Megacélozom szívem és természetemmel ellenkezve folytatom utam a biztos halál felé, de fülem sikoly üti meg. Jaj, ne! Ez egy gyerek…

Megtorpanok a felfelé vezetõ lépcsõn, érzem a hegyet felkavarodni, a jég elfek az övéi, a gyerek csapdában van.

Az agyam azt súgja, itt a tökéletes alkalom, hogy elszökjek, hiszen minden jég elf a gyerek megmentésére siet majd, nekem pedig akadálytalan lesz az utam fölfelé… De… a szívem azt üvölti, segítsek…

A következõ segélykiáltás eldönti a kérdést, villámgyorsan kérem a hegyet, mutassa az utat, a világító aranyszál pedig hirtelen kanyarodik jobbra egy falrepedésbe, én követem. Mintha cikkcakkban futnék, szûk a járat, valami titkos alagút féle lehet, a sok pókháló azt mutatja, nincs gyakran használva. Csak reménykedem, hogy ezek nem olyan pókok, mint otthon az erdõben… Nem akarok erre gondolni, a félelem egyre erõsödik, a keskeny alagútnak pedig hirtelen vége.

Csak a reflexeimnek köszönhetõ, hogy az utolsó lépések után meg tudok kapaszkodni a sziklákban, mert a lábam alól elfogyott az út! Egy mély szakadékhoz értem, lepillantva pedig a vér is meghûlik az ereimben.

Egy elf gyerek, talán hét-nyolc esztendõs lehet, egy lándzsával hadakozik egy… egy nem is tudom, minek nevezzem ellen… Még soha nem láttam hasonlót, mintha részben skorpió, részben sárkány és harmadrészt oroszlán lett volna. A feje sárkányé volt, az elsõ lábai és gallérja oroszlánsörény, a teste többi része pedig skorpióban ért véget, félelmetes fullánkkal, amivel, iszonyú erõvel csapkod a gyermek felé. A kis elf meglepõ erõvel és gyorsasággal ugrik el elõle, de látszik, hogy az életéért küzd.

- Vigyázz!

Kiáltok le, amikor megpillantok egy a sötétbõl elõmerészkedõ másik szörnyeteget is.

A kis elfnek, ha nem segít valaki, vége lesz… Az aranyszál, ami ide vezetett most lefelé mutat, én követem a szemeimmel és alattam bizonyos méterenként sziklakiszögellések meredeznek ki. Ösztönösen ugrom le, majd a következõre, még engem is meglep a fürgeség, amivel haladok, mert nem jellemzõ rám, de most nem magamért küzdök!

A gyerek mellé huppanok az utolsóról is leugorva. A kis elf már az ereje végén jár, hasra vágom magam vele, mikor a fullánk felénk lódul, és a fejünk fölött vágódik bele a sziklákba, sarokba szorultunk, nem érnek ide idõben! Meg fogunk halni!

A gyereket megragadva odébb hempergünk jobbra, a szörnyeteg ránk sziszeg, a másik társa is megérkezik. Egész testemben remegek, de a gyereket a hátam mögé tolom.

- Meg se moccanj! – szólok rá.

Lecsendesítem háborgó lelkemet, nem vagyok harcos, gyógyító vagyok, de egy gyógyító is lehet veszélyes, épp azért, mert ismeri a test gyengeségeit. Ahogy össze bírjuk foltozni a beteget, úgy le is rombolhatjuk az állapotát.

Dühös vagyok, elkeseredett, és ez a két szörny éppen kapóra jön, hogy levezethessem rajtuk. Miattuk oda a szabadulás! Hát nem!

Pokoli haragra gerjedek, az egész testem fehéren izzik fel az erõmtõl, amit csak gyógyítás során szoktam használni. Tenyereimet feltartva a két szörnyre koncentrálok. Ha egy betegemnek nagy fájdalmai vannak, transzba ejtem, vagy elhitetem az elméjével, hogy nem fáj, így békésen tûri a gyógyítást és nem ordítozik a fájdalomtól. Ezt fordítva is meg tudom tenni, ezért vagyok az egyik legerõsebb gyógyító palánta odahaza.

Halk mormolásba kezdek, a két szörny elméjét célzom be, a mantrám közben elhitetem a fejükkel, hogy szörnyû fájdalmat élnek át minden restrészükben. A sárkányfejek sikoltozó hangot hallatnak, a vermet betölti a ragyogásom, elmosódott szavaimat visszaverik és messzire repítik a falak. A két fenevad fájdalomtól tekereg, a földhöz verik magukat, majd egymás ellen fordulva kezdik marni egymást. Sikolyok, karmolások, harapások, hörgések kísérik önpusztításukat, fullánkjaikkal egymást célozzák, én egyre jobban fáradok, hiszen most vagyok túl nemrég egy kimerítõ gyógyításon, de a haragom erõt ad.

Még soha nem csináltam ilyet, eddig mindig a gyógyításra használtam az erõmet, de most… most elõször arra, hogy pusztítsak.

A két szörny harcának hirtelen szakad vége, amikor két lándzsa fúrja át a fejüket a földhöz szegezve. Utolsó halálhörgést hallatva múlnak ki, én pedig kimerülten csuklok össze. A testem ragyogása elhal, a fülemben lassan csökken a zúgás, lihegek, mint aki lefutotta a maratont.

Egy pillanattal késõbb két puffanást hallok, mint két súlyos test ugrása a sziklafalról. Felnézek és egy dühös, ijesztõ sárga szempárba nézek. Vasmarok ragadja meg a karomat és ránt fel, mögöttem a gyerek halálra váltan néz, õt is nyakon csípi valaki, aki bizonyára az apja lehet, mert olyan kiosztásban részesül, amilyenben én is fogok… Egy pofon csattan a gyerek arcán, de én elkiáltom magam.

- Ne bántsd!

- Hallgass! – szól rám Mammon, ránt egyet a karomon és a mellkasának zuhanok.

Ekkor tudatosodik bennem, hogy a szirt, ahová korábban kilyukadtam, most végig tele van jég elfekkel, de az arcukat már nem látom, elhomályosodik a látásom.

Egy hirtelen mozdulattal kap fel Mammon a lábaimnál és dob keresztbe a vállán, ellenkezve kezdem el püfölni a hátát, hogy hagyjon, tegyen le, de nem tesz, elindul velem, dühösen, gyorsan…

Hiába tiltakozom, már csak a kamrájában áll meg, úgy hajít el, hogy csak nyekkenek az ágyon, de megragadja a bokáimat és kihúz a szélére.

- Megszöktél! – jelenti ki a nyílvánvalót, mire bennem megint feltámad a harag. – Azt mondtam ne dühíts fel, különben – emeli a karját és az arcomon nekem is pofon csattan. Fáj, de ez most jó fajta fájdalom, kezeim ökölbe szorulnak, elérem a tûrõképességem határát!

- Hazudtál! – ordítom vissza, mire egy pillanatra meglepõdne. – Azt mondtad, láthatom a társaimat! Kértelek! Könyörögtem! – meglepõdésében lazul a szorítása, kirántom a lábam a kezébõl és elhátrálok tõle a falig, de le se veszem róla a haragtól villogó zöld szemeim. – Három társamat láttam holtan!!! Tudod mit, ti nem vagytok mások, csak gyilkosok! Aljas, barbár haramiák! Persze, a nõkkel jól bántok, miután elraboljátok õket otthonról, ti Sauron fattyai – sziszegem haragosan a sértéseket. – Igen! Megszöktem! Inkább a halál, mint hogy úgy éljek, mellettem halnak meg az enyéim! – kiabálok vele megint.- Megmenthettem volna õket! - szemeimben könnyek csillognak. - Megmenthettem volna, ha engeded... Szörnyetegek vagytok!

- Jól bántam veled – sötétedik el az arca, benne is felizzik a harag, megindul felém, én meg gazella kecsességével futok el elõle a kamra másik végébe, be a szekrény mögé. – Megmondtam, hogy láthatod õket, ne ellenkezz! Elfelejted, kivel beszélsz, te itt nem vagy senki, csak egy fogoly, akár azonnal meg is ölhetlek, de csak miután elvettem mindent, amit még adni tudsz, ezt akarod, szolga?

- Nem vagyok szolga! – ordítok vissza. - A nevem Cynnamon! De mit is érdekelne téged, te GYILKOS!

Felmordul és megragadva a szekrényt, eldönti az útból, megragadja a karom, magához ránt, nyekkenek a kemény mellkasán, aztán pillanat mûve, hogy az asztalon találjam magam, reccsen a súlyom és Mammon rám nehezedõ alakja alatt. Lábaim próbálom összeszorítani de vele köztük igen nehéz, küzdeni akarok, besokalltam, elegem van.

- Gyûlöllek! – kiabálom érzékeny tünde fülébe, egyik karjával elengedi a kezem, csak hogy újabb pofont kapjak, de ez végzetes hiba, mert ebben a pillanatban a mellkasára, pont a szíve fölé tapasztom a kezem. Most, hogy megízleltem a pusztítást a két szörnnyel, könnyebbé, erõsebbé válik a csábítás a belsõmben, szemeim felizzanak, erõm kiengedem és Mammon egész testét mozdulatlanságba dermesztem.

Sárga szemei csodálkozva kerekednek el, ahogy felismeri, képtelen mozdulni.

- Ha csak hozzám mersz érni, életed utolsó mozdulata lesz – sziszegem fenyegetõn, mint egy sarokba szorított, sebzett állat. – Megölhetsz, de én esküszöm, hogy megállítom azt a hideg szívedet és magammal viszlek a sírba!

A hatalom íze, ahogy megdermesztettem, hihetetlen energialöketet adnak, nem hittem, hogy ez ilyen könnyû, azt hittem a sötét suttogás a bensõmben valami rossz, de ez nem az. Nem érzem, hogy rossz lenne, sõt, tetszik! Mivel magamat nem látom, nem vehetem észre azt sem, hogy a ragyogó zöld szemeimbe apró fekete pöttyök kúsznak, ahogy belül a lelkemet simogatják a sötét árnyak.

Milyen csábítás…

- Mammon Yelino, úgy sejtem kérdésed van felém. – az óriás, akinek a tulajdona lettem bólint, de nem mozdul mellõlem.– Sajnos jönnek a vihar-napok, így a vágyott asszonyokat csak Olvadáskor szerezhetitek meg.

Te jó ég, asszonyokért indultak! Ezek nõket akartak rabolni maguknak! Ó, Istenek!

Reszketegen állok, míg társaim kivezetik a terembõl, én ott maradok, egy erõs, magabiztos kék színû kéz kulcsolódik a karomra. Felnézek rá és várom, hogy mi lesz a sorsom. Félek, fázom és fogoly vagyok. Azt hiszem, meg kell békülnöm a sorsommal…

- A neved? – hangja a tenger morajlását idézi fel bennem.

- Cynnamon vagyok, a Bakacsinerdõbõl jöttem. – halkan válaszolok, hiszen jobb, ha engedelmeskedem. Muszáj… Talán majd megszökhetek egyszer… Vagy elenged…

- Igen, sejtettem, hogy nem Völgyzugolybeli tünde vagy, az õ hajuk barna. Én Mammon vagyok, a gazdád. Mától engem szolgálsz, cserébe megvédelek az éhségtõl, a betegségtõl, hidegtõl és a többi harcostól.

Bólintva veszem tudomásul a dolgot, zilált hajam elõre hullik, takarva az arcomat.

- Kérdezhetek?

- Igen.

- Én egy vagyonos tünde vagyok, és ha minden aranyam, ezüstöm neked adnám, elengednél?

- Nálad van a kincsed? – kigúnyol, megvet engem… Mit is várhatnék, õ egy ízig-vérig barbár…

- Sajnos nincs, de el tudom hozatni…

- Mi csak drágaköveket használunk, Cynnamon.

- Szerezhetek azt is, veszek neked amennyit csak szeretnél… - a világ minden kincsét megszerzem és a lábai elé vetem, ha elengedne. Még Móriába is bemennék mithrillért, habár tudom, mindez hasztalan.

- Erre még visszatérünk, most menjünk.

Karomnál fogva vezet el, éles hallású fülem olyan hangok ütik meg, melyek éles sebeket ejtenek a szívemen! Ó, ne, ne bántsák õket! Mammon ránt a karomon, egyensúlyom ingadozva, de engedi, hogy kövessem. A látvány, ami elém tárul örökké kísérteni fog, rémálmaimban és csukott szemmel. Ez a kínok leg megalázóbb formája, nem csak a testet, de a lelket is derékba töri… Ki képes ilyesmire? Hát persze, õk! Miért, miért jöttünk ide? A katona, akit megmentettem, egy másodpercre összekapcsolódik a tekintetünk, a szívembe mar a bûntudat, ha nem mentem meg, most nem kellene mindezt elviselnie. Bár hagytam volna meghalni!!!

Könnyeim patakokban folynak le az arcomon, a szívem hasogat, mennyi kín, mindezt a testi vágy miatt! Egy ajtó elõtt állunk meg, szabályosan belök rajta, kicsit tántorgok. Az ajtó csukódásával minden külsõ zaj megszûnik, hálát adok érte, mert még egy perc és ostobaságot mûvelek…

- Miért…? – nyöszörgöm megrendülten. – Miért bántják õket? Mit tesznek velük? Miért…?

Nem bírom, arcom kezeimbe temetem és vállam rázkódik az érzelmektõl. Sosem bírtam a fájdalmat, mindig mindenkinek enyhítést akartam, gyógyulást hozni. Mindig volt egy gonosz, aki sebeket okozott valakin, én pedig a gyógyítást ajándékoztam az áldozatoknak.

- Azért teszik ezt, mert újabb hosszú hónapokig asszony nélkül maradnak – a válaszra felemelem a fejem és ránézek. Micsoda? – Nem harcolni indultunk a csapatunkkal, hanem asszonyokat szerezni, erre vártunk egész életünkben, és miattatok ez meghiúsult. A vérünk forr, így hát nem jöttünk haza üres kézzel, tudván hogy nem mehetünk el, amíg a Viharok Ideje tart.

- Velem is… - suttogom, de kimondani nem bírom. Ne, ne, ne… Azt nem bírom ki, abba belehalok.– Velem is ezt fogod…?

Félve nézem, ahogy a kardját a falnak támasztja, majd elém lép és egy pillanat múlva már ruhátlanul állok. Ijedten igyekszem eltakarni magam. a hajam csak elöl rövidebb, hátul nagyon hosszú, most azt kívánom, bár vele takarózhatnék a vizslató, sárga szempár elõl. Megragadja a csuklóim és szétfeszíti a karjaim, a küzdelem ellene olyan, mintha egy légy akarna nekimenni egy hatalmas medvének.

- Ne bánts… - könyörgöm.

- Gyönyörû vagy. – elengedi az egyik csuklóm, de a keze már más helyen ér hozzám. Ó, Egek! Ezt nem bírom ki! – Megtenném én is veled, de nem akarom, hogy megbetegedj és elpusztulj. Így hát nyugodj meg, nem foglak bántani.

Elenged, de ujjai nyoma nyomot hagynak a bõrömön. Olyan hideg… Gyanakodva nézem, ahogy egy gyönyörûen faragott szekrényhez lép, kivesz egy nõi ruhát, még soha nem viseltem nõi ruhát, de most még egy bûzös kecskebõrt is magamra vennék. Felém nyújtja, én összezavarodom. - Vedd ezt fel.

Óvatosan veszem el tõle, másodperc tört része alatt magamra öltöm, a tünde anyag, bármilyen vékony is, melegít, nem engedi át a hideget. A köntösön meglepõdöm, de azt is felöltöm, a papucsnál pedig legszívesebben ugrálnék én is, mint a nyúl, aminek a prémjét viselem.

- Nézz körül, ismerd meg az új otthonod.

Mikor elfordul, óvatosan veszem szemügyre a szobát. Gyönyörû faragások, lángoló üstök, a szobát teljesen leszigeteli a puha prémek tömkelege, falikút, halkan csobogó vízzel, praktikus fõzésre kialakított üst, rajta forró vízzel teli társa. Tekintetem megakad az erkély ajtaján, lassan odalépek, hogy kinézzek a gyönyörû, mégis oly’ kegyetlen hegyekre. Milyen szörnyû… Innen nincs kiút, ha megpróbálok elszökni, meghalok. Vagy õ öl meg elõbb, vagy a jég. Hirtelen feleszmélve látom a felém nyújtott rézkupát, benne gõzölgõ teával.

- Köszönöm – kezdek megnyugodni, hogy talán mégsem fog bántani. – És köszönöm, hogy megmentetted az életemet, ha te nem veszel magadhoz, én már…

- Idd ezt meg, mert különben megbetegszel. Fázol még?

Elképedek és ennek nem egyetlen jele a rácsodálkozott pillantásom. - Egy kicsit… - óvatosan kortyolok a finom teába, mágikus növény leveleibõl készült, átmelegíti az egész testemet, még a fülemet is kezdem érezni végre.

– Sárkánytûz.

- Igen… ha jól tudom, vérrel táplálkozik – ennyi megragadt bennem, meg az, hogy sose dugjam bele a mancsom. A királyom nagyon a fejünkbe verte, minden tünde gyermeknek komoly leckét adva vele. Az otthonom gondolatára összefacsarodik a szívem. Mammon végighúzza az egyik tenyerén az éles tõrt, megrezzenve nézem, ahogy körbemegy a szobában és vérével életre kelti a tûzzel teli üstöket, a szobát perceken belül hullámokban forrósítja fel a lángok tánca. Mikor a végére ér, az egyik csontból faragott székre ül le.

- Fázol még? – kérdése meglep, mégis pici örömöt érzek, mert figyel.

- Már nem… Meggyógyíthatom a sebed? – a gyógyítás azon kívül, hogy hasznos, meg is nyugtat engem.

Kinyújtja a kezét, néma engedély jeleként, lassan közelítem meg, poharam leteszem az asztal faragott lapjára, helyet foglalok vele szemben. Kezem a sérült tenyere fölé emelem és gyógyító mágiát elõhívva gyógyítom be a sebet, mintha ott sem lett volna.

- Mik a terveid velem? Milyen feladatokat kapok majd? – kérdem a gyógyítás után, csak hogy lefoglaljam a kezem a meleg prémszegélyt simogatom.

- A gyógyítás egy különleges képesség, ez még hasznomra lesz. Egyelõre itt maradsz velem. Sok asszony belehal a szülésbe, te tudsz segíteni rajtuk, és majd az én jövendõbeli asszonyomat is te fogod életben tartani.

Ez sok mindenre magyarázatot ad, az egész szoba, a nõi holmik.

- Az ajánlatom a drágakövekrõl még mindig áll, ha úgy gondolod… - próbálkozom még egyszer.

- Még megfontolom. Most vesd le a köntöst és feküdj az ágyra.

- Tessék? –nyögök fel ijedten. Ne, ne, ne, nem lehet, ugye nem? – De.. de azt ígérted, hogy…

- Nem háglak meg, de attól még enyhítened kell a hevületemen. Nem teszek kárt benned, mert nem akarom, hogy megbetegedj. Indulj!

- Nem… nem akarom! – soha! Nem bizony, nem, nem, nem, az elmém elutasítja ezt az egészet. Felrémlenek a társaim kiáltásai és gyötrelmei. Az ajtóhoz ugrom egy gazella kecsességével és próbálom felrántani. Inkább a fagyhalál…

- Cynnamon. Nem teszek kárt benned, de ha nem engedelmeskedsz, akkor megbüntetlek.

Hangja csendes, de fenyegetõ, hátammal felsimulok az ajtóra.

- Megbüntetsz…? Hogy… hogyan…?

- Egyszerûen megverlek. Ha szót fogadsz, akkor nem kell szenvedned, nekem bárhogy megfelel.

Néhány pillanat múlva teljes dicsõségében áll elõttem, nem rejtegeti hatalmas tekintélyét, és nem csak a felsõteste kidolgozott izmos… Megver… Visszhangzik a fejemben, viszont tudni kell rólam, hogy nem viselem jól a fájdalmat, egy konok törp még Völgyzugolyban tutyi-mutyi alaknak nevezett, igen, elismerem, az vagyok.

- Mit… mit kell tennem? – félek, de ha hagyom magam, talán hamarabb szabadulok…

- Vetkõzz le, és feküdj az ágyra.

Nem akarom teljesíteni a kérést, de azt mondta, nem fog bántani, ha engedelmeskedem. Levetkõzöm és felmászom az ágyra. Hátamra fekszem, és szinte védelmezõn kulcsolom össze ujjaim a hasamon.

- Nem fog fájni – suttogom erõtlenül – megígérted…

Fölém térdel és mintha nyugtatóan simogatná a hajamat. Tenyerét végighúzza a mellkasomon, olyan hideget áraszt! Nem meleg a teste, mint nekem, hanem hideg, mint egy hüllõnek, bele is borzongok. Magába szívja az illatom, még soha nem kerültem ennyire kiszolgáltatott helyzetbe. Persze, tudtam, hogy mûködik a férfiszerelem, de ez egyáltalán nem volt szerelem, csak testiség.

- Nyisd ki a szád. Nem tart sokáig…

Engedelmesen megnyitom ajkaim és csukott szemmel, titkon elborzadva a gondolattól némi izgatottsággal is engedem a dolgot. Mit mûvelek? Miért nem ellenkezem olyan nagyon? Igyekszem arra gondolni, ha hagyom magam hamarabb szabadulok, tényleg nem tart sokáig, már fel is lélegeznék egy kiadós köhécselés után, de aztán újra kezdi. Eleinte nehéz, mert még soha nem csináltam ilyet, nem ismerem a módját, ezért görcsbe áll az állkapcsom. Azzal nyugtatom magam, hogy ha ezzel enyhítek a vágyain, akkor nem fog többet akarni, máshol. Nem akarom, hogy velem is úgy bánjon, mint ott kinn a többi barbár. Amíg elég a szám, addig biztonságban vagyok.

***

A hajnal sugarai kúsznak be az erkélyajtó üvegablakain, zavarja a szemem, majd lassan ki is nyitom, ám a vakító aranyfény arra ösztökél, hogy eltakarjam. Elsõ percekben nem tudom, hol vagyok, álmosan és kócosan emelem fel a fejem. Egy rövid ideig azt hittem az egész jég elfes történetet csak álmodtam, de ahogy az álom kimegy a szemembõl, rá kell jönnöm, hogy mégis igaz volt.

A kör alakú szoba miatt nincsen kimondott sarok, ahová elbújhattam volna éjjel, így az ágytól legtávolabbi falrészhez kuporodtam, mivel a falon és a padlón is puha, meleg prémek zárják el a hideget, így összegömbölyödve nem fázom. Azt hiszem, ez lesz az én kis sarkom, a csordogáló falikút mellett. Meglepetésemre, egy puha, meleg farkasbunda van rajtam takaró gyanánt, pedig határozottan emlékszem, hogy amikor ide másztam, nem húztam magamra egy prémet sem.

Egyedül vagyok, ami mély megkönnyebbüléssel tölt el. Visszaejtem a fejem a prémszõnyegre, arcom a puhaságba temetem, igyekszem eltûnni a farkasbunda alatt. Szerencsére a prém elég nagy volt ahhoz, hogy a testem maradéktalanul eltakarja. A sárkánytüzek csak úgy ontották magukból a meleget. Éhes vagyok és a halk csobogás a kútból nem segít azon, hogy megszokott reggeli teendõimet visszatartsam. Még felkelni sincs kedvem. Búsan merengek a tegnapi eseményeken. Mi kerestük magunknak a bajt… Nem! Elrond úr kereste nekünk a bajt. Pedig a királyom figyelmeztetett, hogy legyek óvatos. Nem voltam az.

A csoport, akik ránk támadtak, nem ellenünk indultak, hanem asszonyokért. Megzavartuk õket, mindent csak magunknak köszönhetünk. Ha békén hagyjuk õket… Akkor mi lett volna? Raboltak volna nõket? Elszakítva az otthonaikból, a családjuktól… Bár, ha jobban belegondolok, velük nem bánnának úgy, mint velünk. Emlékszem annyira a Jég elfek jellemébõl, hogy a nõk szinte kincsek, a tenyerükön hordozzák õket, mindent megkapnak, amit akarnak, mindezért csak az ágyat kell megosztaniuk az új urukkal és gyereket szülni.

Mammon azt mondta, életben kell tartani a nõket… Lassan körülnézek a szobában nappali fényben is, más szemmel nézve a dolgokat. Igen, kétségkívül mindene meglenne egy asszonynak itt, és azt a feladatot szánja nekem, hogy életben tartsam… De én itt el fogok pusztulni. Napfényre van szükségem, növényekre, virágokra… Fákra, hiszen erdei tünde vagyok!

Félelemmel teli szívemben várakozom, nem szeretek egyedül lenni, ezért vágyom is a társaságot, de ugyanakkor rettegek is tõle. Már a nap is leszáll a horizonton, az erkélyajtó ablakai sötétek, csak a szobát melengetõ sárkánytûz lángjait tükrözik vissza. Hogy elvonjam a figyelmet a gyötrõ tehetetlenségemrõl népem õsi balladáit kezdem halkan énekelgetni.

Egy idõ után el is bóbiskolhatok, mert egyszer csak az ajtó nyitódására ébredek, felkapva a fejem ugrom álló helyzetbe, a falhoz lapulva. Mammon lép be, arca mintha bosszús, nem, kimondottan haragos volna.

- Gyere.

Jeleni ki, én pedig pislogok, mintha olyan nyelven beszélt volna, amit nem értek.

- Hova? – szólalok meg mégis.

Türelmetlenül mordul fel, mire összerezzenek. Elõszökik emlékezetembõl a fenyegetés, miszerint, ha nem engedelmeskedem, megver, mégis megdermeszt a félelem a lehetséges jövõmtõl.

- Az egyik asszony szül – mondja, hogy mozgásra bírjon. Összeráncolom a homlokom. – Haldoklik.

Azonnal elönti a vérem a forróság, a gyógyító énem felülkerekedik a félelmeimen. Mindig másokat helyeztem saját magam elé, most sincs ez másképp.

- Mikor kezdõdött? – kérdezem, õ pedig meglepetten pislog egyet, mintha nem számított volna rá, hogy ilyen hamar átlendülök a holtponton.

- Pirkadatkor.

Felszisszenek, az óta fél nap is eltelt, a legrosszabb sejtelmeim kúsznak a felszínre.

- Vezess hozzá! – lépek elé, zöld szemem aggodalomtól csillog.

Egy pillanatig tûnõdve nézi az arcom, de bólint, kinyitja az ajtót, megragadja a karomat, ám óvatosan fog, mintha törékeny lennék. Az is vagyok, az õ hatalmas erejéhez képest. Egyetlen csapása szétzúzná a koponyámat, ha akarná.

Gyönyörû, jégbõl és sziklákból kivájt járatokon haladunk keresztül, sok-sok ajtó elõtt. Nincs lehetõsem körülnézni, mert Mammon hosszú lábaival olyan sebesen vonszol, hogy az én lábam szinte alig érinti a talajt. Amikor hirtelen megáll elõttem, én felkenõdöm a hátára. Aprót nyekkenek és visszahõkölök, de a fogás a karomon nem enged elesni. Átlesve Mammon válla felett egy igen ijesztõ jétgündével nézek farkasszemet. Nem nagyon érzek kedvet ahhoz, hogy kibújjak Mammon háta mögül, nevezzenek csak gyávának.

- Tud segíteni? – kérdi bosszúsan az elf Mammont.

- Meglátjuk – hangzik a válasz.

- Ha miatta halnak meg… - nem szükséges kimondania, a levegõben ott terjeng a folytatás „szörnyûséges kínok várnak rám”.

Érzem, ahogy Mammon megfeszül, de nem felel, az ajtó túloldaláról, ami az elf háta mögött van szörnyû nõi sikoly hangzik fel. Az én érzékeny fülem miatt fájdalmas grimasz ül ki az arcomra.

- Hadd nézzem meg – szólalok meg határozottan, az se érdekel, ha szétkapnak, de segítenem kell azon a szegény nõn.

Az elf rám néz, minden bizonnyal õ az apa, majd a következõ sikolyra már beleegyezõen bólint és eláll az utunkból.

- Az asszonyt mentsd – mormolja halkan, én pedig pontosan megértem, miért. Ha igaz, amit eddig errõl a társadalomról tudok, akkor gyermeked bármikor lehet, de asszonyod csak egy. Elszántan bólintok, mindkettõt szándékomban áll megmenteni.

Mikor nyílik az ajtó és belépek, a pillantásom egybõl a vajúdó emberi nõn akad meg, akit nõk koszorúja fog körbe. Három csodálatosan szép tünde nõ, egy törp asszony és egy szintén embernõ. Mindannyian kétségkívül legszebbjei fajtájuknak, a tünde lányok aggódva ápolják a vajúdó teremtést, egyik lágy énekszóval igyekszik terelni figyelmét a fájdalomról, a másik a homlokát, arcát törölgeti, a harmadik pedig halvány gyógyító mágiával igyekszik életben tartani a kicsit a hasában. A törpe asszony gyógynövényeket õröl egy mozsárban, az embernõ pedig a vértõl tocsogó rongyokat cseréli a nõ altesténél.

Ajjaj, ez nagyon nem fest jól, pár hosszú lépéssel a nõkhöz lépek, a három tündenõ felismeri a lényemet.

- Te gyógyító vagy – sóhajt fel megkönnyebbülten a szõke tündelány, aki apró erejével igyekszik gyógyítani.

- Cynnamon vagyok – mondom nekik és közéjük lépve letérdelek az ágyhoz, végigsimítok a vajúdó embernõ kíntól eltorzult arcán.

- Ithil vagyok – mutatkozik be a vele szóba elegyedõ tündelány.

- Én Hiranniel – köszönt a halkan éneklõ fekete hajú tünde. – Õ Brennil – mutatja be a harmadik tündelányt, aki csak egy fáradt, elegáns bólintással üdvözölte. Az emberi nõ neve Syenna, mint kiderült és a vajúdó lány pedig Mirian.

- Én Annys – köszönt a törp asszony zsörtölõdve. – Csinálj is valamit, ne csak bámészkodj!

Bár mindez igen hosszú idõnek tûnt, a valóságban ez a jelenet pár másodperc alatt zajlott le. Mivel Athelas nem volt, a tündelányok nem sokat tehettek. Mirian újra felkiáltott, egyik kezem homlokára, másikat hasára csúsztatva beszéltem hozzá. Lágy, megnyugtató mágiát sugároztam felé, amitõl a kín enyhült a testében, arca ellazult, szinte megbûvölten nézett a szemembe.

- Ezt hogy csináltad? – kérdezte a másik emberlány, Syenna elképedve.

- Csak elbûvöltem, hogy meg tudjam vizsgálni – válaszolok. Elhúzom a kezem arcáról és értõn tapogatom a hasát. – Ez nagyon nem jó – szalad ráncba a homlokom. – nem fordult meg…

A törp asszony felszisszen ennek hallatára. Felemelem a fejem és körbenézek.

- Kell még forró víz, tiszta vásznak… - Annys kezeiben tört növényekre nézek. – Ez jó! Nagyon jó – csillan elégedetten a szemem.

- Meg tudod menteni õket? – Brennil óvatosan törölgette Mirian sápadt arcát.

- Nagyon sok vért vesztett – aggodalmaskodom. – Minél tovább tart, annál nagyobb a veszélye, hogy elveszítem õket. – Mirian arcához hajolok, a lány könnyes szemekkel néz fel rám, kezével Syenna kezét szorítja.

- Nagyon fáj… - suttogja, rekedten a kiáltozástól. – Meg fogok halni… - szeme tele félelemmel.

- Meg kell fordítanom a gyermekedet, hogy ki tudjon bújni – próbálom õt a valóságban tartani. Nem hagyjuk, hogy bajotok legyen, de segítened kell. Segítesz nekünk, Mirian? – hangom olyan lágy, mint a hegyek közt csordogáló tiszta vizû patak sodrása.

A lány elszántan próbál bólogatni, én pedig elszántan bólintok. Figyelmem visszatér a hatalmas pocakjához, felkelek és kitapintom a megfelelõ pozíción. Nagyon kell vigyázni, hogy a megfelelõ erõt fejtsem ki, a megfelelõ helyeken, mert komoly károkat okozhatok a picinek és az anyának. A baba mozgolódik a tenyereim alatt, mintha küzdene, világra akar jönni, de nem tud. Minden tudásom összeszedve, lágy, gyógyító erõt sugárzok magamból, a bõröm fehéren felfénylik, mantraként mondom népem õsi gyógyító szavait. Lassan, óvatosan fordítom meg a gyermeket, hogy fejjel lefelé legyen. Mikor érzem, hogy megtaláltam a megfelelõ pozíciót, nem nyomom tovább.

- Forró vizet – kérem, és azonnal elém is tartják a gyógynövényekkel megszórt, kisebbik tálka forróvizet. Felgyûröm karjaimon az anyagot és megmosom a kezem, karjaimat, tisztának kell lennem. Amint a mosakodással végzek, az ágy végéhez ülök a székre, felhajtom a véres hálóing alját és elborzaszt, amit látok. Rengeteg vér, ez nagyon nem jó. Annys segít nekem letörölgetni a vért egy tiszta gyolccsal, elnézést mormolva a nõ testébe nyúlok. Elég tág, hogy a kezem csuklóig el tudjon tûnni. Helyes, ez jó lesz! Kihúzom a kezem és újra Mirian arcához térek vissza.

- Rendben, nagyon ügyes vagy, kedvesem – mosolygok rá megnyugtatóan. A lány elsírja magát.

- Kérlek… Legyen vége – könyörög szívszaggatóan.

- Hamarosan, drágaságom, hamarosan – duruzsolok neki, de még nem kérhetem, hogy nyomjon, ahhoz túlságosan kimerült, ha minden erejét összeszedi is, és kibújik a baba, nem lesz több ereje, félek, hogy belehal. Meg kell gyógyítanom a testét annyira, hogy kibírja a további erõfeszítéseket.

- Nem bírom tovább – zokog, én is vele zokognék legszívesebben.

- Dehogynem! – bátorítják a többiek.

- Csodálatosan kitartasz.

- Menni fog, ne félj.

- Mindketten életben maradtok.

Hálásan mosolygok a lányokra, majd vissza a kismamára.

- Látod? Bíznak benned.

Mirian újra felkiált, de most nem szabad nyomnia, homlokára téve a kezem a mágiámmal igyekszem elbódítani, olyan állapotba hozni, ami az álom és ébrenlét között inog, végül mágikus álomba ringatom õt és a születengõ gyermeket is. Homlokomon gyöngyözik az izzadtság, de pihenniük kell.

Nem tudom, mennyi idõ telik el, csak a két test gyógyítására koncentrálok, a fényem betölti az egész szobát, lágyan, nyugtatóan pulzál. Hosszas folyamat ez, miután majdnem egy napig küzdött, nagyon megviselte, sokat kell gyógyítanom rajta ahhoz, hogy a szülést kibírja, maradandó károk nélkül.

Fél füllel hallgatom Hiranniel énekét, Ithil segít a gyógyításban, Brennil Mirian testét mosdatja, Annys gyógynövényekbõl készített teával mossa le a vért a lány lába közül. Syenna eddig erõs arca most megtört és fájdalmas, eddig nem vettem észre, mert ült, de most rájövök, hogy neki is kerekedik a hasa, kezével védelmezõn simogatja. Mikor összeakad a tekintetünk, én bíztatóan, melegen rámosolygok. „Ne félj” üzeni a tekintetem.

Annyira belemerülök a gyógyításba, hogy egy hirtelen mély hang úgy csapja meg a hátam, mint egy ostor.

- Mi történik? – a kérdésben harag, aggodalom, türelmetlenség vegyül.

Nem hagyhatom abba a gyógyítást, ezért nem fordulok hátra, figyelmem az anyának szentelem, Ithil válaszol helyettem.

- Mirian teste nem bírja ki a végét, ha a teste nem gyógyul és erõsödik meg hozzá. Cynnamon gyógyító, mágikus álmot bocsátott rá és a születendõ gyermekre.

Hálás voltam, hogy nem nekem kell válaszolnom, engem is épp eléggé kimerített a gyógyítás Athelas nélkül.

- Meddig tart még?

- Egy ideig – mordulok fel, mert nem hagynak koncentrálni. Nem tudom, kit torkolltam le, az sem, mi lesz a következménye, az anya és a baba az elsõ.

Még legalább ennyi idõ telik el, mikor abbahagyom a gyógyítást. Eléggé kimerített, de nem pihenhetek. Felébresztem a mágikus bûvöletbõl Miriant és a gyermeket a hasában. A nõ zavartan nézett fel rám, csillogó barna szemekkel.

- Figyelj rám jól – cirógatom meg az arcát. – Mindjárt szörnyû kínokat fogsz átélni, de nem adhatod fel. A tested készen áll, már csak egy kis erõfeszítés és vége lesz, megígérem. Te is ígérd meg nekem, hogy segítesz, nem adod fel és megszülöd ezt a gyermeket, érted?

Mirian tágra nyílt szemekkel bólint, tekintetébe visszatér az elszánt csillogás. Akarja a gyermekét, szereti és a világra akarja hozni.

Pár perc vihari elõtti csend, aztán hirtelen a semmibõl tér vissza a lány fájdalma. Megragadva Ithil és Syenna karját kiáltva rántja testét görcsbe a fájdalom.

- Most, Mirian, most! – parancsol rá Annys.

A nõ mindent belead, fogait összeszorítva nyom, én pedig már látom kibújni a gyermek fejét.

- Nagyon jó! – kiáltok fel. – Még egyszer, melin!

Három kínkeserves fájdalomgörcs után óvatosan kihúzom a gyermeket az anya testébõl, a zsinór, ami összeköti az anya testével tekeregve szorítja a felordító gyermeket. Egy tûz fölött felhevített, majd forralt vízzel átöblített késsel elvágom az összeköttetést a két test között, Annys segít tiszta gyolcsba bugyolálni az ordító csecsemõt, Mirian megkönnyebbülten nevet fel, könnyei patakokban folynak az arcán. El sem tudom képzelni, mit érezhet most! Egy jég tünde babát nem egyszerû kihordani, még egy tündének sem, pláne egy halandónak.

A gyermeket anyja mellkasára teszik, aki könnyeivel küszködve szorítja magához erõtlen karjaival. Megkönnyebbülten sóhajtok fel én is, de itt még nincs vége a dolognak, kis rásegítéssel a test kidobja magából, aminek még ki kell jönnie, én pedig közben gyógyítom a megviselt anya testét. Kezem végighúzva a kékesszürke bõrû csecsemõ fölött elégedetten bólintok, semmi baja, életerõs, egészséges. Az anya teste már egy kicsit többet igényel. Mikor pedig ezzel is végzek, hagyom, hogy a lányok tegyék rendbe a kismamát, lepedõt cserélnek, lemosdatják, tiszta hálóinget adtak rá, a kisfiút is megfürdetik, tiszta pólyába rakják. Mindenkinek megvan a dolga, kivéve nekem, aki lerogytam oda, ahol épp helyet találtam, egy faragott láda mellett a falnál. Mosolyogva nézem a jelenetet, az sem zavar, hogy csurom vér vagyok, még az arcomra jutott, meg a hajamra, hiába fogtam hátul kontyba.

- Ti boldogok vagytok itt? – egyáltalán nem láttam rajtuk, hogy szenvednének. Syenna felháborodva nézett rám.

- Hogy kérdezheted ezt? Persze, hogy azok vagyunk! Itt mindent megkapunk, amit csak akarunk. Tiszelnek és a tenyerükön hordoznak minket, figyelmesek és gyengédek.

Na, ezt valahogy nehezemre esik elképzelni… De amikor a tündelányok is szelíden bólogatnak, megrökönyödöm.

- Talán kegyetlennek tûnnek, de nem azok – mosolyog rám elnézõn Ithil.

- Csak légy nõ… - morgom, a barátaimra gondolva.

- Ismerd meg õket – tanácsolja, én legyintek.

Az ajtón dörömbölés, épp mikor végeznek, szeretnék felállni, de nem visz a lábam. Azért csak feltápászkodom, és amikor vélhetõen az apát beengedik, én indulok is meg kifelé. Sajnos nem jutok messzire, mert elállja az utam. Tudom, mit akar tudni, így megelõzve a dolgot bólintok.

- Egészségesek mindketten, de pihenniük kell.

Szerencsére nem kell többet mondanom, botladozva, kicsit talán bódultan tartok kifelé. A folyosón Mammonnal találom szembe magam, aki végignéz rajtam. Zavartan lenézek én is, na igen, a ruha tönkrement.

Álmos vagyok, fáradt és elcsigázott. Hagyom, hogy megragadja a karom és elvonszoljon, vissza a szobája felé. Félúton megtorpanok, megvetem a lábam ezzel jelezve, hogy nem megyek. Mammon megáll és rám néz, én eléggé ki vagyok merülve ahhoz, hogy ellenkezni merészeljek.

- A társaimat akarom – mintha egy hisztis kisgyerek lennék. – Muszáj látom õket… - kiskutya tekintetet vetek be. – Meg kell õket gyógyítanom…

Ki tudja, mit mûvelhettek velük, egész nap arra készültem, hogy kikönyörgöm a társaim meggyógyítását, nem pihenek, semmi nem érdekel, de a társaimat szeretném, enyhíteni meghurcolásukon.

- Késõbb – jelenti ki, de én, ahogy húzna tovább, újra megtorpanok.

- Nem! – sziszegem, erre már bosszús pillantást kapok. – Egy tapodtat sem mozdulok, amíg nem láthatom õket! – sápadt arcom elönti a szín. – Elég fájdalmat láttam, nem tudok tovább ülni tétlenül, úgy, hogy bántjátok a társaimat és én nem tehetek értük semmit!!!

- Ne bosszants fel – mordul rám. – Azt mondtam, késõbb láthatod õket, ha nem jössz, megverlek.

A szín kifut az arcomból, talán tényleg túlfeszítettem a húrt. Lehajtom a fejem és megindulok. Visszaérve a szobába megállok a falnál.

- Ne haragudj… - suttogom fásultan. – Nem akartam, de tudnom kell, mi van velük… - tekintetem megkeresi sárga íriszét és fogva tartja. – Kérlek, segíts nekem. Képtelen vagyok csak itt ülni, míg kínozzák õket… Nem tudom elviselni a tudatot, hogy nem segíthetek… - átölelem magam véres karjaimmal. – Kérlek szépen…

Hosszú ideig nem szól, majd elfordul tõlem, az asztal mellett az egyik székre mutat, amin van egy férfi nadrág és egy ing, igaz, kicsit nagyok, de mégiscsak jók lesznek.

- Fürödj meg és öltözz át – közli. – Most el kell mennem, ne hagyd el a szobát. Ha odakint látlak… - nem fejezi be a mondatot, de tudom, mi a vége. Büntetés.

Ennél többet úgysem remélhetek, magamra hagy, én pedig vizet forralok az üstben, megtöltöm a rézkádat, levetem véres ruháimat és felsóhajtva merülök el a vízben. Lecsutakolom magamról a vért, a hajam is megmosom, igyekszem gyorsan végezni, hogy kész legyek, mielõtt visszaérne.

Csontig hatoló hideg szél fúj keresztül a kies tájon, kopár sziklák, sárga fû és ételt keresõ hollócsapat kering a levegõben. A napot sötét fellegek takarják, a páncélozott tündesereg fegyelmezett oszlopokban és sorokban masírozik a hegyek felé, jómagam majdhogynem a legvégén vagyok, egy barna kanca hátán. Alattam a ló nyugodt léptekkel halad, nem okoznak gondot számára a patája alá kerülõ sziklák és fagyott föld kitüremkedései.

Kétségeim voltak ezzel a küldetéssel kapcsolatban, jó ideje vendégeskedtem Bakacsinerdei tünde létemre Völgyzugolyban, Elrond udvarában, és bár én nem osztottam királyom, Thranduil nézeteit Elronddal szemben, mégis elkezdtem kételkedni a döntései helyességében. Százfõs seregével csak mi, gyógyítók tartottunk a menetoszlop végén, hárman vállaltuk a tízbõl a ránk kiosztott feladatot. Én is csak azért, mert a királyom, már gyerekkoromtól kezdve arra okított tetteivel és uralkodásával, hogy semmi nem ér fel a tündék életével. Óvni kell, védelmezni, így beleegyeztem, hogy velük tartok, annak ellenére, hogy a legkevésbé vágyom fel a hideg hegyekbe.

A hideg ellen jobban összehúzom magamon prémszegélyû köpenyemet. Tehetek bármit, a szél akkor is utat talál a szövet között, megborzongok. Sosem szerettem a hideget, az én lételemem a napsütés, a meleg társul. Emlékszem, a Bakacsinerdei telekre, szinte az összes hideg hónapot az Örök Nyár kertjében böjtöltem ki.

Aprót köhögök, szorosabbra húzom a sálamat nyakamon, annyira vágyom most egy meleg szobára, kandallóra és forralt borra. Mi értelme a bajt keresni? Mert Elrond úr azt akarja, mérjük fel északi testvéreink erejét… Érzem, hogy a baljós fellegek valami sötétet, fájdalmasat hoznak magukkal. Minél bentebb megyünk a kietlen vidéken, annál erõsebb érzés ösztönöz arra, hogy visszafordítsam Melint, a lovamat.

Sok-sok megtett mérföld után, felfelé a világ teteje felé már a hópelyhek is elkezdtek lefelé szálingózni. Gyönyörû, mesterien megtervezett, mégis természetes hókristályok táncolnak a szemem elõtt, olvadnak el a meleg kezemen, melyet még kesztyûbe bújtatva is kikezd a hideg.

Mégis, oly távol az otthonomtól valami megmagyarázhatatlan húz a távol felé. Titkon emiatt mentem Völgyzugolyba, és egyre messzebbre. Nem tudom, mi az, ami húz, vonzz magához, de valami ismeretlen, valami hív. Talán a sors vagy a szél játéka ez, de gyermekkorom óta érzem az ismeretlen hívását. Sosem voltam felfedezõ, nem akartam felfedezni, nem hajtott a kíváncsiság, de ha kérdezték, annyit meg tudtam mondani, hogy valami belõlem hiányzik és az hív magához a távolból. Mintha nem egész lennék, csak valaminek a fele, az érem egyik oldala. Meg akarom találni azt a valamit, ami a másik felem és kitölti ezt az ürességet.

Felidézem a pillanatot, amikor a királyom elé léptem és megkérdeztem. Õ rám emelte ragyogó kék szemeit, végighallgatott és a nagy bölcsességével válaszolt is.

- Köszönöm, felség…

Mintha egy örökkévalóság telt volna el az audiencia óta, és még mindig nem találtam meg, amit kerestem. Életem során sokféle teremtménnyel találkoztam, emberekkel, bõrváltókkal, koboldokkal, törpökkel, mágusokkal és orkokkal, de nem jutottam közelebb a megoldáshoz.

Itt, közel a világ csúcsához, ahol a hideg csontig hatol, különös izgatottság vesz erõt rajtam, valami van a közelben, valami, ami végigbizsergeti minden érzékemet. Mi lehet az? Földanya, Nap apa, Hold nõvér és Szél fivér, mit mutattok nekem?

A semmibõl egy hosszú, fekete nyíl csapódik a földbe elõttem, fegyelmezett kancám most ijedten ágaskodik fel, alig tudok a nyeregben maradni. A tündeharcosok villámsebesen rendezõdnek harci alakzatba, az elsõ sorban pajzsaikkal élõ láncot alkotnak, a másodiktól kezdve hátrafelé íjaikat felhúzva várakoznak arra, hogy támadóink megmutassák magukat. Szinte a semmibõl bukkannak fel, hatalmas termetû, kék-szürke bõrû jég tündék, kettõt pislogok és körbe vagyunk kerítve. A völgyzugolyi tündék harcba kezdenek, íjaikat megfeszítik, nyilaikat kilövik, lovam idegesen toporog, tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy a jég tündék ellen a meleghez szokott tündék túl kevesek. Mi lennénk létszámfölényben, mégis azt látom, hogy egy kis csapatnyi ellenségnek meg sem kottyanunk. Nyilak záporoznak körülöttem, harci kiáltások és acélpengék csörrenései érkeznek felém minden oldalról. Tõlem pár méterre egy harcosunkat szúrja át páncélján keresztül egy penge. Ösztönösen akarok leszállni a lóról, de Melint valami megijeszti, felágaskodik és levet magáról. A fagyos földön puffanok, lovam menekülõre fogja, nem hibáztatom. A tõlem pár méternyire heverõ harcoshoz sietek, el akarom állítani a vérzést, de már késõ, halálos sebet kapott, kék szemei fennakadnak és szinte látom, ahogy lelke távozik a testébõl. A szívem vérzik, kezem arcára emelem és ujjaimmal lecsukom szemeit.

- Nyugodj békében… - mondok érte gyors imát és a következõ sebesülthöz sietek. Könnyebben sérült, ám karja természetellenes szögben áll, vállából nyíl áll ki. Egyik gyógyító társam lova sodródik mellénk, alig bírom elkapni a kantárját és megfékezni, mielõtt halálra taposna. Felsegítem a harcost a hátára.

- Kérlek, vágtass haza!

Ha csak egy tündét tudok megmenteni a százból, akkor megteszem, maradjon életben, vigyen hírt, üzenje meg a szörnyû véget, hogy emlékezzenek ránk, ha mindennek vége. A lovon ülõ tündeharcos fel akar segíteni maga mögé, de én ellenkezem, egy másik tündét lökök a szabad karjába, akit együttes erõvel segítünk fel, õ a lóról, én a földrõl. Jókorát csapok a ló farára, amitõl az megindul szélsebesen hazafelé.

A csata zajai, elkínzott ordítások, halálhörgések karmolják a mellkasom minden lélegzetvétellel. Istenem, micsoda mészárlás… a jég elfek páratlanul gyorsak, harci táncuk lenyûgözõ, valóban, mintha éles pengékkel táncolnának. Földön heverõ, vérrel borított testek, lábukról ledöntött lovak, földbe fúródott pengék és nyilak tengere, nem messze tõlem egy kék villám tör utat három tünde között, csak amikor kétélû pengéjét egymás után a férfiakba mártja látom meg, hogy mit villámnak véltem valójában egy hatalmas jég elf. Hátra felé botladozom, mire átesem egy földön fekvõ testen. A tünde harcos felnyög, még él! Fölé hajolok és végigfuttatom szemeim a páncélzatán, egy jég elf penge áll ki hasából, megragadom a markolatot és kirántom a sebbõl. A tünde felkiált, de sebére rögtön rátapasztom a tenyerem, gyógyító imát mormolok, kezeim felfénylenek, egész testem ragyog, legnagyobb tehetségem a gyógyítás, roppant rövid idõ alatt hatalmas eredményt érek el. Nem történik ez most másképp sem, a seb összehúzódik, de nem gyógyul meg egészen, ám a biztos halált elkerülte, egyelõre.

Felnézve látom, hogy a kék bõrû ellenség lekaszabolja még egy társamat, felénk közeledik, rettegve hajolok a sebesült harcos fölé, akit épp most gyógyítottam, és testemmel védem a vészesen közelítõ haláltól. Szemem le sem veszem a dupla élõ, mindkét végén pengében végzõdõ kardról, ahogy elemelkedik a levegõbe ahhoz, hogy lesújtson. Összeszorítom a szemeimet, nem bírok bátran szembenézni a halállal, nem akarom látni, Istenek, nem akarok meghalni!

Minden eddiginél erõsebb széllökés sodorja le fejemrõl a köpenyt, a kendõt és a sálat arcom elõl. A szél belekap elõbukkanó, napot idézõ szõke hajamba, hosszú tincseimet egyenként tépi, cibálja, a hideg megüti pirosra csípett arcomat. Képtelen vagyok csukva tartani a szemem, felcsillanó zöld tekintetem tele rémülettel. Attól, amit látok, cseresznyepiros, telt ajkaim elnyílnak a csodálkozástól. Még soha nem láttam jég elfet, ilyen közelrõl. Durva, barna bõrnadrág, ami csak a csípõjéig ér, kékesszürke bõre olyan, mintha nem is lenne vérkeringése, a hegek arról tanúskodnak, jó pár harcban részt vett már. Pillantásom feljebb vándorol az izmos hason, mellkason és végül az arcon állapodik meg. Hosszú fehér haját ugyanúgy cibálja a zord szél, mint az enyémet. Zöld tekintetem borostyán sárga írisszel találkozik, szeme fehérjéje fekete, ajka kék.

Tekintetünk végtelen pillanatra fonódik egymásba, mintha a világ is megfagyna, csak õ és én lennénk az egész harcmezõ közepén egyedül. Gyönyörû a maga robosztus barbár módján, jobb szót nem találok rá. Még nem láttam hozzá foghatót.

Magasba emelt karjában ott a halálos fegyver, de nem súlyt le rám. Karját feje fölött behajlítva, a pengét végigfekteti vállain, bicepsze megfeszül. Fekete körmei magára vonzzák a tekintetem, nem csak azért, mert a fegyvere közepén a markolatot fogja vele, hanem mert azzal a kezével elég egy legyintés és rövid kis létemnek vége.

A harcos alattam felnyög, mozdul, de én a földre szorítom, egyértelmû, hogy a testemmel védelmezem, ha a jég tünde lecsap, vele megyek a halálba. Sárga íriszeibõl semmit nem tudok kiolvasni, talán tûnõdést, de mire vár?

A csata zaja elhal, pillantásom elszakad róla, mert a sok halott társam magához vonzza a tekintetemet. A fájdalom megüli a szívemet, mi lesz most velünk, túlélõkkel, akiknek nem sikerült elmenekülni?

Kürt harsan, a jég tünde fél szemét rajtam tartva fordul társai felé. Követem pillantását és látom hogy többeket felrángatnak a földrõl, mit akarnak velünk tenni? Az elf eltûnik a szemem elõl, mire egy másik lép mögém, felránt a földrõl engem és a sebesült védencemet is. Alig tízen maradtunk, szoros kötélcsomó kerül a kezünkre, egymáshoz kötöznek bennünket és a parancsnok minden bizonnyal kiadja az utasítást.

- Indítsatok! – hogy hitelt adjon szavainak, meg is lódítja a sorban a legelsõ fogolytársamat. A legyõzött katonák egymás után indulnak meg, akit meggyógyítottam, elõttem halad, én vagyok az utolsó. A jég elfek körénk rendezõdnek, a hegyek felé irányítanak, a legfélelmetesebb, magas, hófödte csúcsok felé. Ó, a Valák segítsenek rajtunk…

Még utoljára végignézek a halottakon, elhunyt társaimért halk imát mondok és kérem az isteneket, legyenek kegyesek hozzájuk. A hollók lecsapnak, hogy a tetemeikbõl lakomázzanak, összeszorítom a szeme és mereven a lábam elé nézek. Nem akarom látni…

A táj a gyaloglás közben egyre meredekebb, nehezebb, sziklásabb és csúszósabb is a jégtõl. A hótakaró mindent beborít, kesztyûimet elvesztettem, amikor a harcost gyógyítottam, most kicsire kulcsolom össze ujjaimat, idõnként rájuk lehelek, de lassan már nem érzem õket. Engem nem a hideg hó világába teremtettek, ez a vad világ nekem olyan zord, hogy nem fogok sokáig életben maradni. Nap és meleg nélkül nem. A fagyos hó ropog a talpam alatt, ahogy kapaszkodunk felfelé a hegyoldalon megcsúszom egy sziklán és felkiáltva csúszom lefelé pár métert, csuklóimba hasít a kötél szorítása, ahogy az elõttem lévõ tündék megvetik magukat, nehogy lerántsam magammal õket. Mellkasom zihál, jeges levegõ tölti meg a tüdõmet, inkább hagyjanak itt, úgysem fogom túlélni. Kékre fagyott kezeimmel megkapaszkodom a sziklákban és igyekszem feltornázni magam.

Az égen sötét viharfelhõk hatalmasodnak el, egy fogva tartóm taszít rajtam egyet fölfelé, amitõl majdnem hasra esem újra, de értem a célzást. A sebesült társaim még így is gyorsabban haladnak, mint én, engem gyakorlatilag vonszolnak maguk után, a lábaimba beszivárgott csontig a hideg, a térdemet csak nagy nehézségek árán vagyok képes emelni.

Fogam hangosan vacog, didergek a fagyban, fogalmam sincs mióta trappolunk, térdig érõ hóban gázolunk, mivel a többiek kitaposták nekem az utat, könnyebben haladok. Talán szánt szándékkal kötöztek engem a menet végére, ha az elején kellene haladnom, már biztos lefejeztek volna, csak, hogy megkíméljenek a szenvedéstõl jó esetben.

Szemem sarkában villanást látok, fejem picit oldalra fordítom és egy sárga írisszel találkozom. Ugyanaz a tünde, aki megkímélte az életemet, tekintete bosszús, ám kíváncsi is.

Míg õt nézem, felidézem mindazt, amit róluk tanultam, hogy születésük után megsebesítik õket egy nazgúl tõrrel, fekete mágia itatja át a testüket, izmosak, gyorsak, harci képességeik páratlanok. Nem hiába Jég tündék, a jég világában élnek, míg én az erdõkben, dús fák lombkoronái között.

Eljut vajon sorsom híre királyomhoz? Bárcsak soha ne hagytam volna el az erdõnket, fájdalmasan vágyon újra Thranduil védelme alá, miért kellett eljönnöm? Vajon mit szól, amikor megtudja, hogy elfogtak? Megtudja-e valaha? Küld értem valakit? Nem, egy tünde életét sem kockáztatná, még akkor sem, ha értékes vagyok a számára. Haza akarok menni, kifeküdni a napra, aludnia a puha fûben és hallgatni a madarak csicsergését. Királyom, segíts rajtam, adj nekem erõt… Fohászkodom néma imában.

Beérünk a hegyekbe, hegyvonalak kanyargós csapásain haladunk, milyen messze megyünk még? Talán nem, jég tündék tûnnek fel, immáron nõk és gyermekek is. Te jó ég, gyerekek, egy szál ágyékkötõben, nem csodálom, hogy a bõrük kék! Kíváncsian figyelnek minket, fogolytársaim közül valaki megkockáztatja a kérdést, hogy visznek minket, de csak egy morgós feleletet kapunk.

- A királyunkhoz, õ dönt a sorsotok felett.

Egy hatalmas barlang szájához visznek bennünket, egy sziklákból vájt csarnokba lépünk be, soha nem láttam még hasonlót sem. Nem olyan kifinomult faragások, mint egy törp vájta bánya, de gyakorlatiasabb kezekre utal.

Sok jég tünde sorakozott fel, közöttük nyitnak nekünk utat, a minket megtámadó tündék elõttünk sorakoznak fel, hátul, egy faragott emelvényen egy öreg, kék bõrû jég tünde ül, jégbõl faragott koronával a fején. A harcosok meghajolnak.

- Visszatérteket hát, kik a foglyaitok? – kérdezett a király.

- Felség, a hegyeink peremén portyáztak engedély nélkül.

- Halál rájuk! – kiáltott valaki a tömegbõl, és többen követték. A király felemelte a kezét és mindenki elcsitult.

- Szóval beléptetek a birodalmunkba, felfegyverkezve – esik gondolkodóba a király és tekintete végigsiklik rajtunk. Mikor pillantása megállapodik rajtam, ágy érzem, egész testemben, de még lelkemben is jéggé fagytam. Õ is egy harcos volt, sárga szempár, fekete körmök…

- Mit akartatok? Feleljetek!

- Elrond úr udvarából jövünk, völgyzugolyból – kezd neki egy bátor fogoly közülünk. – Egy árnyék mozog a sötétben, meg akart bizonyosodni felõle, hogy nem régi uratok tért vissza…

- Sauron nem a mi urunk! – csattan fel a király, hangja ostorként hasít a hátamon, össze is rezzenek. – Szövetségesei voltunk, de nekünk nem parancsol senki! Völgyzugoly… - morog a király.

- Megöljük õket? – kérdezi a királyt a jobbján álló harcos, aki nagyon hasonlít arra a jég elfre, aki megkímélte az életemet. Talán rokona?

- Túl kegyes sors lenne… - villan veszélyesen a király szeme. – Elõbb tanulják meg, hol a helyük. A tömlöcbe velük!

Istenek, csak tömlöcbe ne… Hallottam már mondákat a jég elfek celláiról, aki egyszer oda kerül, nem bírja sokáig, szó szerint jéggé dermed, akár egy szobor az örökkévalóságig. Már így is megfagyok… Ezt nem élem túl, itt a vég… Szemem párás lesz, de kipislogom, mert ebben a hidegben még ráfagy. A csarnokban helyeslés hangjai szállnak fel, ugyanaz a tünde, aki megkímélt most a király elé lép, fejet hajt és szót is kap.

- Királyom.

A király kíváncsian figyeli a tündét, vajon mit akarhat?

- Mammon Yelino, ellenvetésed van?

- Nem, Királyom. Utóbbi csatánkban elért eredményeinkért felajánlottál nekünk egy ajándékot – ez a nekünk valószínûleg a harcos csapatára vonatkozik. – Idefelé tanácskoztunk és arra kérünk, add nekünk a foglyokat.

- Emlékszem az ígéretemre – tûnõdik a király. – Tízen vagytok, épp tíz fogollyal… Rendben van – jut döntésre. – A rabszolgasors is büntetés, megérdemlitek a szolgákat. Válassz hát.

Mammon megfordul, és pillantása rajtam állapodik meg.

- A méreg szemû tündét akarom.

Összeszorul a mellkasom, minden szín kifut az arcomból, mit akarhat velem? Félek, rettegek és fázom, de legalább a börtöntõl megmenekültem. De mi van, ha a rám váró sors rosszabb lesz a börtönnél?

- A tiéd.

Mammon a király felé fordul, fejet hajt, elõhúzva egy kisebb pengét elvágja a kötelet, ami a többiekhez köt, leválasztva ezzel. A kötél végét megfogja, jelezve, hogy immáron az övé vagyok.

Társai is így tesznek a király parancsára, tekintetem találkozik azzal a katonával, akit védelmeztem és gyógyítottam a harcmezõn. Bátorító pillantást küld felém, szemem a hasára téved, ahol a vér már ráfagyott megtépázott páncéljára. Némán nemet biccent, ki nem mondott kérdésemre. Nem fáj neki, szívem egy hajszálnyival könnyebb.

Elosztanak minket, a királyon mintha a kimerültség jelei mutatkoznának. Talán beteg? Fürkészõn, gyógyító szemmel vizslatom, ám egy mély, morajló hang csendül fel mellettem.

- Ne bámuld.

Nyakam behúzva a cipõm orrát kezdem tanulmányozni.

- Bocsánat… - hangom alig több a suttogásnál.

https://www.youtube.com/watch?v=xJ_gZ-h2X9Y

Mammon 1

Árnyékhegység

Csontig hatol a jeges szél, hangja a távoli ködkürtök morajával összemosódik. Duplapengéjû kardomon megcsillan a sápadt északi fény, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban pörgetem a levegõben, közben a harci tánc lépéseit gyakorlom. Mesterem legjobb tanítványa vagyok, s ha még élne, büszkén nézne engem edzés közben. Megfeszül a karizmom, megáll a kardom a levegõben, felemelem fejemet és a távoli horizontra nézek sárgán izzó szemmel. Harang szólít, az a harang, amely csak nekünk, a Jéghorda harcosainak csendül. Ereimben a Nazgul vér forrni kezd, testemet felkészítvén a harcra, lábaimmal pedig sebesen futni kezdek, alig érintem a puha hó felszínét, gyors vagyok, akár a téli szél.

A fõtéren már sokan hordatag áll, mind az emelvényen álló királyunkat és a prófétát figyelik. Apám mellé állok, aki nemrég ért vissza a diplomáciai delegációval a Morannon kapun túlról. Azt pletykálják, Rhün királyi városában voltak, de senki nem beszélhet róla, így csak találgatások övezik, mi történhetett. Egyesek szerint békét kötünk a rhün-i elfekkel. Remélem nem így van.

Apám ideges. Arca akár egy jégszobor, sárgán izzó szemei kifejezéstelenül merednek a királyra, de keze a mellkasán keresztben viselt bõrszíjba markolnak, márpedig ezt a mozdulatot ismerem.

- Fiaim, és harcosaim! – mondja királyunk. – Népem hû képviselõje Manrand, az én kérésemre elhagyta Eren Lithui hegyeit, hogy a király meghívásnak eleget tegyen és meglátogassa Rhün királyi udvarát.

Zúgolódás fogadja szavait, de nem a horda harcosaitól, mi némán hallgatjuk szavait. Ami ezután következik, fokozza a bennem tomboló érzéseket, a hideg haragot és a forró gyûlöletet.

- Holnap összeállítom a csapatot, amely elutazik Rhün tündéinek fõvárosába, és lányom új jegyesének kíséretéhez csatlakozik. A téli napforduló elsõ órájában lesz az ünnepélyes kötõdési szertartás.

- Ki lesz Ammona hercegnõ új társa? – kérdezi valaki a tömegbõl, a kapitány az, felismerem a hangját. Õ vette át tanítómesterem helyét a halála után. Leghõbb vágya, hogy Ammona hetedik társa legyen, és ezzel elõrébb juthasson a ranglétrán. Volt rá esélye, de mivel a jégelf asszonyok csak ötvenévente egyszer vehetnek maguk mellé új társat a többi mellé, így újabb ötven évet kell majd várnia, és ettõl szemmel láthatóan nincs elragadtatva.

- Senick ……………

A név hallatán felhördül a tömeg, kezeim ökölbe szorulnak. Sen. Lehetetlen. Gyûlöli a hideget, a jeget és a havat. Mégis hogy lehetséges, hogy idejöjjön, és önként beálljon a hercegnõ társai közé? Ez nevetséges! És mi több, felháborító! Az aljas sunyi gyilkosnak semmi keresnivalója sincs a királyi palotánkban, a király közelében! Nyitnám fekete számat, hogy felordítsak dühömben, és elmondjam amit gondolok, de apám hideg vasmarokkal megragadja karomat, csendre intve engem. Fújtatva nézek rá, és engedek akaratának, mert jól tudom, hogy igaza van. A királyunk szigorú és kegyetlen, nem tûr semmilyen ellentmondást, és én nem akarom, hogy családunk kegyvesztetté váljon. Hát jó. De ezzel még nincs vége, és a bosszút nem fogom elfelejteni, sem félvállról venni, az biztos.

***

- Miért én?

Kapitányom komoran áll a hadtestünk elõtt. Az imént nevezte meg azt a tíz harcost, aki kísérõje lesz a hercegnek, és közöttük vagyok én is.

- Azért, mert te jól ismered õt, Mammon. Együtt nevelkedtetek, gyermekkori barátok vagytok, és fontos, hogy a herceg bízzon bennünk.

Kinyitom a számat, hogy visszavágjak és elmondjam hogy Senick ölte meg a mesterünket, egy aljas gyilkos, de tudom hogy nincs értelme. A háborúnak vége, a két nép békét kötött, szerzõdésük része pedig, hogy a hercegnõ és a herceg összekötõdjenek, vagy ahogy az erdei elfek és az emberek mondanák, összeházasodjanak. Ez a biztosítéka annak, hogy mindkét fél komolyan veszi a szerzõdést, ugyanezen okból töltötte országunkban a gyermekkorát is a herceg, akkor is õ volt a biztosítéka a nemzeteink szerzõdésének, de a háború kitörésekor visszaszöktették õt az apjához. Aztán a háborúban megölte Donma mestert, akit õ is második apjaként szeretett. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor Senick tõre átmetszette mesterünk nyakát, és fekete vére beterítette õt. Soha… Soha nem fogom neki megbocsátani ezt.

***

Soha nem jártam még a havas hegyeken túl. Élõ növényt csak egyszer láttam, amikor Sen egy virágot növesztett fénymágiájával egy marék földben. Tökéletes volt a zöld levelével, és a kék virágszirmokkal, amelyek pont olyan színûek voltak, mint Sen szeme. Édes volt az illata, még tüsszentettem is, amikor beleszagoltam. Sen kinevetett, aztán leszakította és nekem adta. Azt mondta, ajándék. Nem értettem a szó jelentését.

- Buta Mammon – kuncogott. Mindig a teljes nevemen szólított, de az õ nevét becéznem kellett, nem engedte hogy Senick-nek hívjam, mint mások. Azt mondta, csak én hívhatom így, mert a barátja vagyok. – Az ajándék egy tárgy vagy egy gesztus, amit a másiknak önzetlenül adunk. Nem várunk érte viszonzást.

- Miért?

- Mit miért? – félrehajtotta a fejét, selymesen csillogó haja arcába hullott, kék szemei olyanok voltak, mint a napfényes nyári égbolt.

- Miért adnál nekem olyat, amiért nem vársz cserébe semmit?

- Mert barátok vagyunk, és szeretlek. Te is szeretsz, engem?

- Ühüm. Akkor én is adjak neked ajándékot?

- Nem kell viszonoznod, mint már mondtam, ez önzetlen dolog, érted?

- Azt hiszem…

- Buta Mammon – kacagott, és hangja akár a kristálycsengõk Aznulor szentélyében, olyan szép volt.

Leszállok fehér lidérclovamról, és a földet sûrûn borító fûre térdelek, ujjaimmal belemarkolok. Nedves és lágy tapintású, illata kesernyés. Életemben elõször látok ilyet.

Napokkal, majd hetekkel késõbb már megszokom a sok napfényt, színt és szagot, amelyet az új világ hordoz, és nem ámulok el semmi új láttán. Az erdõ jelentését eddig csak a tanultak és hallottak alapján ismertem, ám amikor meglátom milyen is, ismét letaglóz a sok élmény.

A királyi város bejárata két hatalmas szikla között van, amelyet nagy kõszobrok õriznek. Páncélozott elfek sorfala fogad bennünket, kürtök harsannak, és társaimmal együtt követjük a kapitányt. Gyanakodva szemléljük a felfegyverezett tündéket, hiszen nem is olyan régen, még egymással harcoltunk, õk voltak az ellenség.

A palota duplaszárnyas ajtaja elõtt leereszkedik a függõhíd, és belovagolunk rajta. Odabent újabb kürtök harsannak, zene és ének fogad bennünket. Csodálkozva nézem a díszes faragásokat, a sok virágot, a különösen szép színeket a falakon. Milyen különös ez az egész...

Nagyon kicsi, vékony tündék jönnek elénk, testükön nincs páncél, ruhájuk habkönnyû fátyol, hangjuk magasan csilingelõ, gyümölcsöket és boros kupákat hoznak. Engem is megkínálnak. Nem veszek el semmit, csak kifejezéstelen arccal nézem õket. Istenekre mondom, van mit bámulnom, olyan kicsik és törékenyek, és mellkasuk domborodik, ami azt jelenti, hogy ezek asszonynépségek… Nahát. Hogyan képesek így kardot ragadni és harcolni, hogyan tudják kihordani a gyermekeket? Belehalnának már a kötõdési szertartásba is, már ha nem fagynának halálra azonnal, ahogy földjeinkre lépnek. Azt hittem, Sen satnya és törékeny lény, de ezek a nõk még nála is satnyábbak. Olyanok, mint azok a bogarak a folyóvíz felett, két ujjammal szétmorzsolhatnám õket.

Manrand tanácsos elõre sétál, és a kapitánnyal a nyomában mi is követjük. A trónterem hatalmasabb, mint a Jégpalotánk terme, és a trónján már ott ül a király, mellette pedig a társa ül. A királynénak csupán egy társa van, és Sen elmesélte, hogy az õ népükben az asszonyoknak nincs több társuk, csupán egyet választanak, és az egy életre szól. Nálunk kevés nõ van, és a népünk szaporodásának érdekében a nõk ötven évente új társat vehetnek magukhoz, és bárhol, bárkit szeretõjükként fogadhatnak, mert a cél a gyermeknemzés. Asszonyaink olyanok mint mi, erõsek és harciasak, sokszor csak a mellükrõl tudjuk megkülönböztetni õket a férfiaktól és ez így van rendjén. Ugyanúgy harcolnak és vadásznak, mint mindenki.

Nem látom sehol a herceget, pedig sárgán izzó szemeim hevesen kutatják a tündék tömegét, a trónt, mindent.