- Manhattanbe, megy, 2 hétre, valami verseny miatt – Violet hangja gúnyosan csendül mellõlem, bár még mindig magam elé nézek, hangjából bárki megállapítaná, hogy mennyire elégedett magával.

- És most erre pontosan mit is vársz tõlem? – húzom fel a szemöldököm, habár még mindig a kecsesen, és hihetetlenül boldogan pakolászó Sophie-t figyelem.

- Nem is bánkódsz? Hiszen annyira oda voltál érte, még le is smároltad, nem igaz?

- Mintha érdekelne, hogy mit érzek… - nyögtem fájdalmasan.

- Óóó, nagyon is érdekel Tate, bár sokkal inkább érzelmeid tárgya, mintsem a te beteg érzéseid… - feleli elfintorodva.

- Hagyd õt békén Violet…

- Ezt már mondtad, de nem hagyom, hogy õt is tönkretedd, úgy, mint engem.

-  Leszállok róla..

- Tessék?

- Jól hallottad.. – felelem vontatottan, majd amióta belépett Violet, most nézek elõször rá, egyenesen a szemébe. – Ha nem bántod többé, én megígérem, hogy eltûnök az életébõl.

- Kételkedek benned, Tate, de legyen.. És, hogyan szándékozod ezt közölni vele? Hiszen a remek kis hazugságodnak köszönhetõen azt hiszi, hogy a szomszédban laksz. Benjamin nem hazudhatja mindig, hogy nem vagy otthon…

- Most megmondom neki… - felelem lassan, majd szándékomnak hitelt adva baktatok le, ki, a bejárati ajtó elé, hogy becsöngethessek. Miután ezt megtettem, Sophie anyukája nyit mosolyogva ajtót, kezét egy konyharuhába törölgetve.

- Jó napot kívánok, Ms. Gerdaner! – villantok rá egy megjátszott, ám szerintem igazán õszintének tûnõ vigyort.

- Á, szervusz Tate, gyere be, biztosan Sophie-hoz jöttél – invitál be kedvesen mosolyogva. Akármit is mondd Sophie, igazán irigyelni tudom, hogy ilyen anyukája van. – Egyébként… - kezdi óvatosan, a földet mustrálva, mire nekem azonnal leesik, hogy hová szeretne kilyukadni, pedig még el se kezdte. – Történt köztetek valami Sophie-val? A napokban nem nagyon láttalak itt.. – magamban elkönyveltem, hogy milyen udvarias, hogy Sophie kirohanását arról, hogy mennyire utálja az összes fiút, nem említette meg, majd torkomat megköszörülve válaszolok.

- Semmi különös… - felelek óvatosan, hiszen fogalmam sincs, hogy Sophie mennyit mondott el neki az egészbõl, bár a kapcsolatukat alapul véve nem sokat… A számomra igen hosszúnak tûnõ kínos csöndben észre sem vettem, hogy felértünk, csak amikor már Mrs. Gerard várakozóan rám nézve áll félre az ajtóból, ahol Sophie bizalmatlan tekintetével találom szembe magam. Ahogy belépek, érzem, hogy a sziklaszilárd elhatározásom, mi szerint én megbántom Sophie-t, szépen lassan kezd szertefoszlani.

- Szia – köszön csendesen, miközben az ablakpárkánynak támaszkodik.

- Szia…- kezdem óvatosan. Halkan nyelek egyet, érzem, hogy a torkomban gombóc képzõdik, majd tekintetemmel bõröndjére bökök – Mész valahova?

-  Elmegyek. Vissza Manhattanbe…egy idõre..holnapután indulok – mondja, majd egy tincset kisimít bájos arcából. Ha lehetséges, így szemtõl szembe még rosszabbul érzem magam, mint ez elõtt…

- Értem – felelem, de képtelen vagyok a folytatásra. Hiába fogalmaztam már meg Hayden-nel karöltve egy szöveget, amivel kellõen megbántanám ahhoz, hogy többet ne akarjon a közelembe se jönni, a szavak nem jönnek a számra. Ezen pedig Violet hátam mögül érkezõ lankadatlan szuggerálása sem segít.

- Tate… Tettem valamit? Rosszat csináltam, hogy kerülsz engem? Sajnálom, ha igen.. – néz egyenesen rám, eltökélt tekintettel.

- Sophie, nem tettél semmit…- kezdeném, de félbeszakít.

- Akkor miért kerülsz? Ennyire megbántad? Vagy neked csak ennyit jelentett? Nem akarok egy spanyol szappanoperába illõ párbeszédet. Tate, én kedvellek téged. Tényleg kedvellek. Viszont ha te nem gondolod ezt, csak mondd meg – mondja továbbra is határozottan, leheletnyi dühvel a hangjában, miközben közelebb lép hozzám. – Csak mondd a szemembe, hogy megbántad. – Egyszerûen képtelen vagyok megszólalni, talán nem is akarok, csak nézem, ahogyan ez az apró termetû lány milyen magabiztosan áll velem szemben, a kérdéseire választ keresve, amikre én azonban nem felelhetek semmit.. – Nem azt kérem, hogy minden titkod tárd fel, csupán azt, hogy ebben az egy dologban legyél velem õszinte. Nekem ez az elsõ csókom volt Tate. Ha neked csak szórakozás volt, vagy megbántad, akkor azt mond a szemembe… - kérlel már elvörösödve, hogy a dühtõl, vagy a csók zavarba ejtõ gondolatától, azt magam sem tudom. Gondolataim ezerfelé cikáznak, legszívesebben mindent elmondanék neki, de hát hogy is mondhatnám a szemébe, hogy igazából halott vagyok, és jobb lenne, ha elkerülne, különben a szintén halott volt barátnõm súlyos károkat fog tenni benne?!

- Szó sincs róla, hogy megbántam volna… - felelem végül a földet mustrálva. Egyszerûen nincs képem a szemébe nézni.. – Én…én… én is kedvellek Sophie nagyon is, és eszembe sem volt játszadozni veled…- ekkor nézek csak fel, amikor is Sophie zavarodott tekintetével találom szembe magam. Ekkor már nem bírok magammal, és néhány lépéssel az egész szobát átszelve lépek hozzá, és ölelem meg jó erõsen. Úgy szorítom, hogy értse.. érezze, amit én..mintha csak a testemmel akarnám közölni azt, amit ki azonban nem mondhatok..Meglepetésemre, bár nagyon óvatosan, de visszaölel, mire még erõsebben kapaszkodok belé. – Annyira sajnálom, Sophie…- mondom fájdalmas hangon. – Nem mondhatom el, miért, de nem lehetsz a közelemben, különben veszélybe kerülsz… - nyögöm vállába temetett arccal.

- Ó, el ne olvadjak itt a sok nyáltól…- hörgi Violet gúnyos hangon.

- Hagyd békén..- szûröm fogaim között felnézve rá, mire köddé válik.

- Akkor most mi lesz…? – kérdi Sophie, én pedig kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért meghagyja ennyiben a dolgokat, és nem kérdezõsködik… Én vállánál megragadva távolodok el tõle, miközben tekintetét keresem. Még mindig zavarodottnak tûnik, de valamivel nyugodtabb, mint mielõtt bejöttem. Válasz helyett igyekezek mélyen a szemébe nézni, mintha a tekintetemmel akarnám megszólítani.

- Én…szeretném még ezt a pár napot veled tölteni, amíg elutazol..utána eltûnök, és sosem látsz többé…de addig..felejtsünk el mindent, ami történt, és csak…legyünk úgy, mint ez elõtt.. – látom rajta, hogy mérlegel, majd a szemembe nézve bólint.

- Rendben, két nap…

És úgy is lett. Pár perc nyugalmi idõ után tényleg képesek voltunk úgy tenni, mintha misem történt volna. Egy vicces „divatbemutató” kíséretében segítettem Sophie-nak kiválasztani, hogy mit vigyen magával, utána filmet néztünk, majd késõ estig beszélgettünk. A napközben különbözõ nassolnivalókkal bemászkáló anyukájától engedélyt kértünk, hogy itt maradhassak éjszakára, aki egy kisebb felvilágosító óra kíséretében rá is bólintott. Annak ellenére, hogy rendkívül kínos volt, én viccesnek találtam. Olyan hajnali 1-2 körül sikerült is elaludnunk, legalábbis Sophie aludt, én pedig néztem õt, biztonságos távolságból, a földön lévõ matracról. A következõ nap hasonlóképpen telik, szinte észre sem veszem az eltelt idõ mennyiségét, csak akkor, amikor Sophie már felöltözve, bepakolt bõrönddel áll a szoba közepén, és indulásra készen fontolgatja, hogy mit hagy itthon.

- Nos, azt hiszem, minden meg van – feleli olyan véglegességgel a hangjában, mintha soha többet nem térne ide vissza. Bár talán az lenne számára a legjobb.

- Remélem, kellemesen utazol majd..- mondom a szokásosnál halkabban, halvány mosolyt erõltetve az arcomra.

- A fülhallgató mindent megold...- mosolyog õ is erõltetetten, mire pár némán telt másodperc után biccentek felé, majd a szobáját elhagyva válok köddé. A padlás felé menet éppen azt fontolgatom, hogy megkeresem Haydent, hogy beszélhessek vele, amikor hirtelen hatalmas puffanás, majd Sophie kiáltása rázza meg a fülem. Még a hideg is végigfut a gerincemen, ahogyan a lépcsõ fele rohanva Sophie után kiáltok. Hamar meg is találom, a lépcsõ alján fekszik, jobb bokáját tapogatva, miközben alsó ajkát beharapva igyekszik visszatartani a fájdalomtól a szemébe gyûlt könnyeit. A lépcsõ tetején pedig ott áll Violet, száját elégedett vigyorra húzva, mire én –természetesen úgy, hogy az élõk ne hallják-, azonnal rárivallok.

- Mit mûveltél? Abban egyeztünk meg, hogy nem bántod!

- Meggondoltam magam – ránt egyet a vállán, majd mielõtt bármi mást mondhattam volna, köddé vált. Halkan szitkozódva baktatok le a lépcsõn, Sophie mellé, aki riadtan néz fel rám.

- Te meg hogy kerülsz…? – kezdené, de nem hagyva, hogy befejezze, felhajtom nadrágja szárát, mire felszisszen, én pedig a már most dagadó bokájára emelve a tekintetem szólok hozzá, nyugalmamat megõrizve.

- Ehhez mentõt kell hívni…- mondom, ám mielõtt Sophie mobiljáért érdeklõdhetnék, Mrs. Gerard ront be aggodalmas arccal, majd Sophie bokáját meglátva még jobban elszörnyed.

- Uram isten, mi történt? – kérdezi teljes pánikban, mire én õket otthagyva lépkedek feszes tempóban a nappaliba, ahol a vezetékes telefont felvéve tárcsázom a mentõket. Miután õket értesítettem, visszamentem a lépcsõhöz, ahol Mrs.Gerard éppen lábra próbálta segíteni Sophie-t.

- Mrs.Gerard, kérem, hagyja, a mentõk hamarosan itt lesznek..- felelem továbbra is higgadtan, miközben átveszem Sophie-t, aki hálás pillantást küldd felém, miközben visszaültetem óvatosan a földre.

- Annyiszor elmondtam, hogy vigyázz a lépcsõn…- feleli Sophie anyukája teljes aggodalomban, szorosan ölbe tett kézzel.

- Ezzel nem segítesz…- morrantja a földön ülõ lány, fájdalomtól eltorzult arccal.

- Mrs. Gerard, esetleg megoldható, hogy hozzon egy hideg vízbe áztatott rongyot? – kérdezem az említettre nézve, mire sietõsen bólint, majd eltûnik a konyha felé.

- Hogy kerültél ide? – kérdi Sophie rám emelve a tekintetét, mire én mellé guggolva hajolok jó közel hozzá.

- Sajnálom….Ha visszajössz a kórházból, többet nem hagylak magadra…- súgom neki bizalmasan, mire eléggé összezavarodik, de nincs ideje további kérdéseket feltenni, ugyan is anyukája visszatér, rá pár perccel pedig sziréna hallatszik, és mentõk érkeznek a házba. Sophie-t hordágyra teszik, majd Mrs. Gerard-al együtt elhajtanak a kórházba. Én csak nézem a távolodó mentõautót, miközben elhatározom, hogy soha többé nem fogom hagyni, hogy Sophie-nak baja essen.

*~*~*~*~*~*~*

Két nap telt el az óta, hogy Sophie-t kórházba vitték, és még mindig semmi hírt nem kaptam róla. Így hát tûkön ülve vártam, hogy hazaérjen valaki, akivel pár normális szót tudok váltani Sophie állapotáról. Violettel azóta nem találkoztam, de Vivien-nel azért közöltem aggodalmaimat, aki megígérte, hogy elbeszélget lányával. Dél környékén egy örökkévalóságnak tûnõ idõ után végre begurul Sophie anyukájának kocsija, és a már jóval nyugodtabb Mrs.Gerard vágtat be a házba. Én kihasználva hanyagságát, a csengetést kihagyva sétálok be a konyhába, ahol épp tányért és kanalat készít ki, valószínûsíthetõen Sophie-nak.

- Jó napot! – köszönök, mire Mrs.Gerard rémülten rezzen össze. – Elnézést, nem akartam megijeszteni, és zavarni sem szeretnék, csak nyitva volt az ajtó és..

- Ugyan, ne szabadkozz, tudod, hogy nem zavarsz – ereszt meg felém egy kedves mosolyt.

- Csak érdeklõdnék, hogy Sophie hogy van?

- Jobban. Szerencsére nincs komoly baja, csak elmozdult a csontja, de már rendbe is rakták, pár nap múlva pedig – ugyan csak járó gipszel, és szigorú ágytilalommal – de hazajöhet.

- Értem…ezt neki hoztam..- nyújtok felé egy virágcsokrot, amit elõzetesen Benjaminnal válogattam össze anyám kertjébõl való virágokból.

- Nahát, ez csodaszép, Sophie biztosan nagyon fog örülni neki… üzensz neki valamit? – kérdi õszinte kíváncsisággal, mire egy pillanat gondolkodás után válaszolok.

- Hogy gyógyuljon meg hamar…- bólintok, majd ellenõrizve, hogy a levelem gondosan a csokor közepébe van tûzve, átadom Mrs.Gerard-nak. Ez után egy kisebb bájcsevejt követõen tûnök ismét el, majd Sophie szobájába érve vetem az ágyra magam. Egy tincset az arcomból kifújva kezdem a plafont mustrálni. Vajon tényleg jó ötlet volt Sophie-nak azt írni a levelemben, hogyha hazajön, akkor mindent elmondok neki…?

-          - Csshhh, én vagyok, Tate – hallok egy lágy, ismerõs hangot, amitõl kissé megnyugszol, bár a szívem még mindig õrült iramban kalapál.

-          - Tate… valami… valami van ott – tájékoztatom, s kinyújtom a kezemet. A hangom remeg.

-          - Sophie… bízol bennem? – kérdezi halál nyugodtan. Ilyenkor hozza fel ezt a témát? Miért ilyen nyugodt egyáltalán?!

-          - Igen… - nyögöm ki végül.

-          - Remek… figyelj rám… akármit is láttál, nincs ott semmi. Csak koncentrálj és mondd utánam: Hagyj békén! – De van ott valami! Biztos vagyok benne! Nincs ott semmi, nincs ott semmi, nincs ott semmi, nincs ott semmi…. Végül hangosan is kimondom, mire Tate elveszi a kezét és pedig meglepetten futtatom végig tekintetem a szobán. Tényleg nincs itt semmi.

-          - Tate… valami itt volt, én láttam… - a hangom remeg, nagyon közel állok a bõgéshez… Azt hiszem kezdek begolyózni…

-         -  Semmi baj, gyere – magához ölel, nekem pedig jól esik az érintése. Vállamat átkarolva kísér fel a szobámba, majd leülök az ágyamra. Nem akarok aludni. Mindig csak rettegve, izzadtan kelek a rémálmaimtól… - Aludnod kéne – simít a kezemre, én pedig ellenkeznék, de félbeszakít. – Semmi baj nem lesz, megígérem… Ha gondolod… itt maradok veled – bólint egyet, s bebújva a takaróm alá, átölelem.

-          - Mi lesz, hogyha megint rém  álmodok? – aggodalmasan nézek fel rá, mire megnyugtatóan simít végig a hajamon.

-          - Aludj csak… ma éjszaka szép álmokat festek neked, ígérem – lehunyva szemeimet, ellazulva átengedem magam.

Álmodok a barátaimról, Manhattanrõl. Azt álmodom, hogy anyu felmond és otthon marad velem, újra táncolok, és Tate-tel indítunk egy blogot ahol filmkritikákat írunk. Amióta ideköltöztünk ez az elsõ álmom, amibõl nem akarok felébredni. Görcsösen akarok kapaszkodni minden apró kis boldog morzsába.

Egyedül ébredek, kidörgölöm az álmot a szemembõl. Nagyot sóhajtok és homlokomat megtámasztom felhúzott térdeimen. Kivételesen ki tudtam magam aludni, és pár hete elõször nem borzalmasan indul a reggelem, azt leszámítva, hogy egymást kergetik a gondolatok a fejemben. Mit keresett itt Tate? Hogyan jutott be a házba? Szorosabban nyomom a homlokom a térdemhez, hátha valami választ kapok, de semmi. Ezt vele kell majd megbeszélnem. Lerúgom magamról a takarót, majd egy reggeli zuhany után öltözködni kezdek. Fésülködés és… valaki dobálja az ablakom. Bosszúsan odalépek, s kihajolok rajta, mire Tate pillant fel.

-          - Le tudsz jönni? – bólintok, s szinte egy ugrással lent termek. Õ a kerítés tetején ül. Muszáj mindig valami veszélyes helyre mászogatnia? – Hogy aludtál?

-          - Meglepõen jól…- válaszolok kissé távolságtartóan a kérdésre. – Az éjszaka…? – kezdem, de lógva hagyom a levegõben  kérdést.

-          - Mi van vele? – vonja meg a vállát nem törõdöm módon.

-          - Hát… elõször is… mit kerestél nálunk? – vonom fel a szemöldököm.

-          - Ébren voltam, a kertben, és hallottam a sikolyodat – feleli egyszerûen, mintha ez a világ legegyszerûbb dolga lenne.

-          - És.. ami a pincében volt…

-          - Nem volt ott semmi – tudtam hogy ezt fogja rávágni. Tudtam.

-          - Akárhogy is, én láttam valamit, de miután azt csináltam, amit mondtál… már nem volt ott.

-          - A helyzet az… - kezdi – hogy a húgom is gyakran… látott dolgokat, és nála bejött – vonja meg a vállát.

-          - Értem – bólintok. Szóval van egy húga? Ezt eddig nem is mondta… Akkor csak volt neki? Hiszen múlt idõben beszél róla. – Áhh, most már tuti, hogy begolyóztam – jelentem ki mosolyogva.

-         -  A normális emberek elég unalmasak  - felkuncogok a mondatán. Lehet van benne valami…

Felajánlom, hogy filmezzünk, amit el is fogad. A versenyeimrõl papolok neki, mennyit készültünk rá a partneremmel, milyen kategóriákban indultunk, mennyire élveztem, és hogy nagyon hiányzik. Ez hiányzik a legjobban. Háttal vagyok az ajtónak, amit nyitva hagytam, s mikor befordulnék Tate megragadja a vállaimat. Értetlenül állok a dolog, s reagálni sincs idõm, ajkát a számon érzem. Jólesõ bizsergés árad szét a testemben, majd behunyva szememet, sután próbálok visszacsókolni. Ez az elsõ csókom. Végül finoman elhúzódik, én pedig paradicsom pirosan állok elõtte, még teljes kábulatban.

-          - Ez meg mi…? – kezdem, mikor végre rátalálok a hangomra.

-          - Sajnálom, most mennem kell – vág közbe, majd hátrálva sarkon fordul és elsiet. Utána iramodok, de már nem tudom utolérni.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Az elkövetkezõ négy napom a pokol. Mivel eddig is elõrébb jártam a tananyagban, s hogy eltereljem a gondolataim, csak még jobban elõre haladtam, már nem tudok mit csinálni. Történelembõl és matematikából, körülbelül 3 hét múlva vesszük majd azt, amit a könyvtárban már megtanultam, de nem akartam haza menni korán, meg úgy otthon lenni. A könyvtár legalább nyugodt. Megelégelem az önsajnálatot, s rögtön miután ledobom a táskám az ágyamra, és caplatok át a szomszédba. A kisfiú kint játszik az udvaron, tõle kérdezem meg, hogy itthon van e a bátyja. Nincs. Csalódottan és dühösen megyek vissza  a házba, és szinte becsapom magam mögött a bejárati ajtót.

-          - Utálok minden fiút a Földön – jelentem ki indulatosan, ahogy elhaladok anyám mellett. Ezek az utolsó napjai mielõtt visszamegy dolgozni.

-          - Gondoltam, hogy egyszer ez is el fog jönni – sóhajt mosolyogva. – Szeretnéd elmesélni?

-          - Nem – mondom határozottan és indulnék tovább a szobámba.

-          - Pedig ha megbeszélnéd, lehet tudnék segíteni megoldani a problémát – ajánlja fel, mire megforgatom a szemem.

-          - Tizenhat évig simán meg tudtam oldani a problémáimat egyedül. Ezzel meg tudok birkózni – zárom le a dolgot és felmegyek a szobámba.

Gonosz volt tõlem, tudom. De nem csak az én hibám. Ha részt vett volna az életemben, akkor nem ez lenne. Lehet még normális anya-lánya kapcsolatunk is kiépülhetett volna, de már mindegy. Nem fogom ezen is felhúzni magam. Csörög a telefonom, a kijelzõn egy ismerõs név, de túl ingerült vagyok ahhoz hogy tudjak örülni neki. Benyomom és kihangosítom, hogy közben tudjak pakolni.

-          - Haló csajszi! Visszaírni egy levélre már luxus? – jön a szokásos csipkelõdõ hangnem. Halványan elmosolyodom.

-          - Tudod, én már csak ilyen elfoglalt ember vagyok – mondom ugyanúgy csipkelõdve, mire felnevet a másik felén a vonalnak.

-          - Persze… Rólam meg jól elfeledkezel… - veszi szomorúra a figurát.

-          - Van elég bajom enélkül is, ne játszd a fejed  - mondom, miközben pakolászok a szekrényemben.

-          -Jajj micsoda problémák lehetnek! Négy hete élsz ott és máris szakítottak veled vagy mi a franc? – csipkelõdik, de csak csöndet kap válasznak. Ez olyan amibe most nem akarok belemászni. – Õ istenem az egekben, ráhibáztam, mi? Sophie babár máris dobta élete elsõ pasija?

-          - Ki foglak belezni, ugye tudod?  - mondom félig fenyegetõzve, félig viccelõdve.

-          - Remélem, nem éhezteted magad emiatt – jegyzi meg, és hallom, hogy mosolyog.

-          - Globálisan nincs étvágyam mióta itt vagyok – válaszolok vissza vállrándítva.

-          - Ez az ne is egyél. Minek az? A végén még életben maradsz! – mondja nevetve, mire én is felkacagok.

-          - Hülye – jelentem ki.

-          - De tényleg nézd meg az e-mailt, amit küldtem – köti a lelkemre. – Majd rögtön válaszolj is rá.

Beleegyezek, még kis apróságokról beszélünk, majd leteszem és felpattintom töltõre. Addig elnyúlva az ágyon olvasok, mikor meg pittyeg, hogy feltöltött beledugva a fejhallgatómat lemegyek az utcára sétálni egy kicsit. Gyakran szoktam így bolyongani a környéken, mindig ugyanazokat a köröket teszem meg. Lefoglalom magam egy kicsit, elmenekülök otthonról. Mindig úgy érzem valaki figyel, és ez az érzés kikészít.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Nagyon vissza kell fognom magam nehogy mindenki dobhártyáját tönkretegyen sikolyommal. 2 hét! Amennyiben anyum elenged visszamehetek 2 hétre Manhattanbe, kellek a csapatnak egy versenyhez. Olyan boldog vagyok, hogy madarat lehet velem fogatni. Két hét távol a háztól apámtól.  Két hét a tudat nélkül hogy Tate a szomszédban van és semmiképp sem akar velem beszélni mert valamiért sosincs otthon. Csupán anyut kell megfûznöm. A suliból hazafele menet el is kap engem, nagy bevásárlásra indult a kocsival. Nem teketóriázom rögtön elõállok a tervemmel.

-          - Nem is tudom… Az iskola… - kezdi, de félbeszakítom.

-          - Anya. 3 héttel elõrébb járok az anyaggal, mint õk. A suli nem akadály, ráadásul a kapitány ad igazolást is – mondom tárgyilagosan. – Beckynél lennék, ha kell naponta hatszor telefonálok. Csak két hét, és nem a világvégére megyek – gyõzködöm tovább, mire egy sóhaj után belemegy.

Izgatottan szedem le szekrényem tetejérõl a bõröndöm , és kezdem el válogatni mit szeretnék magammal vinni. Még suliban visszaírtam, azóta kaptam egy SMS-t Beckytõl, hogy két nap múlva indulok ezzel meg ezzel a busszal kell felutaznom, õ ott fog várni. Még a magnót is bekapcsolom, és zenét hallgatok miközben sorra rakom egyik cuccot a másik után. Kopognak az ajtómon, anyu nyit be.

-          - Kicsim, vendéged van – mondja mire összehúzom a szemöldököm. Tate áll mögötte, anya utat enged neki a szobába, én pedig lekapcsolom a magnót.

-          - Szia – mondom neki, és nekidõlök az ablakpárkánynak távol tõle.

-          - Szia… Mész valahova? – siklik tekintete a bõröndömre.

-          - Elmegyek. Vissza Manhattanbe… egy idõre… holnapután indulok – mondom, és kisimítok egy tincset az arcomból. Nem tudom hogy kellene viselkednem teljesen zavarban vagyok, bár valószínûsítem, hogy ez az arcomon is látszik.

-          - Értem – kínos csend, mikor a barna szemeibe nézek csak még jobban elpirulok, érzem.

-          - Tate… - szólítom meg. – Tettem valamit? Rosszat csináltam, hogy kerülsz engem? Sajnálom, ha igen – nézek a szemébe, és próbálok annyira határozottnak tûnni amennyire csak tudok.

-          - Sophie, nem tettél semmit… - kezdi de félbeszakítom.

-          - Akkor miért kerülsz? – kérdezem, és ökölbe szorítom a kezem. – Ennyire megbántad? Vagy neked csak ennyit jelentett? – kérdezem kissé dühösen. – Nem akarok egy spanyol szappanoperába illõ párbeszédet. Tate, én kedvellek téged. Tényleg kedvellek. Viszont ha te nem gondolod ezt csak mond meg – lépek közelebb hozzá. – Csak mond a szemembe, hogy megbántad.

Nem mond semmit, csak áll némán, én pedig végig a szemébe nézek. Nagyon sok minden kavarog a fejemben. Harag, csalódottság, és egy kis öröm, hogy itt van és megkeresett legalább. Sóhajtok egyet s félre nézek az arcáról.

-          - Nem azt kérem, hogy minden titkod tárd fel, csupán azt, hogy ebben az egy dologban legyél velem õszinte. Nekem ez az elsõ csókom volt Tate. Ha neked csak szórakozás volt, vagy megbántad, akkor azt mond a szemembe – mondom pipacspiros arccal.

Tudnom kell az igazat. Akarom tudni. 

Egy kis idõ elteltével Sophie szobájában ülök az ágyán, persze számára láthatatlanul, amikor egy adag ropival csoszog fel a konyhából. Kényelmesen elhelyezkedve kezd a laptopján filmet nézni, amit én is nagy érdeklõdéssel figyelek. Bár õ nem tudja, nekem még is kellemes érzés, hogy vele vagyok, és a film is viszonylag érdekes... Szinte hihetetlen, hogy évek alatt mennyit változik a filmipar.. Mikor vége, félig leragadó szemekkel indul lefelé a konyhába, ahova én szorosan a sarkában sétálva követem. Ilyenkor éjszaka a többiek is sokkal aktívabbak, és nem lenne szerencsés, ha mondjuk, az egyik nõvérbe botlana... Visszafele szinte futva megy, biztosan érzi az én, és a többiek jelenlétét is, és bár valószínûleg az enyém a legintenzívebb, mégsem akarom hagyni, hogy éjszaka egyedül mászkáljon ebben az elátkozott házban...

*~*~*~*~*

Reggel megvárom, amíg szépen elkészül, és megreggelezik, utána csöngetek csak be. Kissé még mindig furcsa, hogy úgy kell tennem, mintha a szomszédban laknék, hiszen eddig mindig megvolt az indokom, amiért bekéredzkedés nélkül a házban lebzselhettem, de azért lassan kezdek hozzászokni. Pár perc elteltével fáradt csoszogást hallok az ajtó másik oldaláról, majd Sophie nyit ajtót álmos tekintettel.

- Te mindig ilyen friss vagy? – kérdezi, mire csak még szélesebben elvigyorodom.

- Veled ellentétben úgy tûnik igen – felelem féloldalasan rásandítva, mire aranyosan elmosolyodik.

- Jól van miszter, nem te küszködsz alvás problémákkal – mondandójára alig észrevehetõen szóra nyitom a szám, de azonnal be is csukom, amikor rájövök, hogy elég abszurd lenne, ha benyögném, hogy nekem is folyton rémálmaim voltak, amikor itt laktam... – Javaslom, menjünk fel a szobámba, ahelyett, hogy itt álldogáljunk – int fejével a lépcsõ felé.

- Csak utánad – vigyorgok vidáman.

- Te vagy a vendég szóval irány elõre – utasít vidáman, mire engedek alapvetõ udvariassági elveimnek, és fürgén szedve a lépcsõfokokat megyünk fel. – Tate, kérdezhetek valami nagyon furcsa dolgot? – néz rám kissé elmélázó tekintettel, miután a szobájába érünk. Én mielõtt válaszolnék, levágom magam a szõnyegére, õ pedig még mindig kissé zavaros tekintettel foglal helyet velem szemben.

- Mit szeretnél kérdezni? – hangomból igyekszek elrejteni az aggodalmat, hogy még is mit szeretne kérdezni... bár ebbõl az arckifejezésbõl ítélve lenne 1-2 tippem...

- Hát... ez nagyon furán fog kijönni... – hebegi óvatosan. – De te idevalósi vagy... a szüleim meg hallani sem akartak errõl, amikor kérdeztem õket, mielõtt idejöttünk... de... meghalt ebben a házban valaki? – mondja ki végre, miközben a szõnyeg bojtját birizgálja zavarában. – Tudom, hogy hülye kérdés, de csak van valami nagy gebasz ezzel a hatalmas házzal, ha már ilyen olcsón meg lehetett vásárolni... – mondandójára kissé lefagy arcomról szokásos vigyorom... erre most mit mondhatnék?! Igen, én is itt haltam meg...

- Minden házban halt meg valaki – nyögöm ki végül a kelleténél halkabban a lehetõ legoptimálisabb választ a kérdésre.

- Jó tudom – fintorodik el. – De itt állandóan azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, hogy valaki mindig itt van rajtam kívül – mondja, majd most elõször, amióta beléptünk a szobába, a szemembe néz. – Jó, most biztos õrültnek gondolsz...

- Pontosan. – vágom rá vigyorogva az egybõl eszembe jutó választ, miközben bizalmasan közelebb hajolok. – Gyere, menjünk együtt a diliházba. – mondandómra végre eltûnik eddigi zavara, és õ is elmosolyodik.

- Bolond vagy – löki meg gyengéden a lábamat. – Bocsi, hogy ilyenekkel fárasztalak – sóhajtja fáradtan. – Csináljunk valami vidámat inkább – amióta ismerem ezt a lányt, most elõször érzek komolyabb lelkifurdalást amiatt, hogy nem mondom el neki az igazat arról, hogy mi folyik itt. Hiszen... a miatt érzi rosszul magát, hogy ilyen „hülyeségekkel” fáraszt... Pedig ha tudná, hogy mennyire beletrafált az igazságba...

Filmnézéssel töltjük el az idõt, miközben minden második mondat után valami kommentárt fûzünk a katasztrofális párbeszédekre. Sophie anyukája néha feljön, hoz rágcsálnivalót, innivalót, és minden alkalommal megkínál valamivel, amit én mindig csak mosolyogva nyugtázok... Mintha csak az egykori nagymamámnál lennék... De egyszerûen nem tudok nem mosolyogni erre a gondolatra... Sophie anyukája annyira kedves... Nem úgy, mint az enyém, akinek az egész pereputtya ebben a nyamvadt házban kísért... Éljen a dicséretreméltó anyai ösztön... vagy mifene.

- Én mondtam, hogy ez nem a mi filmünk – bök meg óvatosan a film végeztével. – Látod- látod, ha hallgatnál rám.

- Én már csak ilyen álmodozó vagyok – kuncogok fel.

- Így is lehet mondani – feleli õ is mosolyogva, és lecsukja a laptop tetejét. – A lényeg, hogyha legközelebb azt mondom egy filmre az elsõ félóra után, hogy nem a mi filmünk, akkor kikapcsoljuk rögtön – szögezi le vidáman. – Maradsz kajálni? – fordul végül felém.

- Nem, köszönöm – borzolom össze a hajam egy mosoly kíséretében.

Szívesen maradnék még, de nem szeretnék túlságosan tapadósnak tûnni. A másik fele pedig, hogy tudom, hogy Sophie anyukája nemsokára visszamegy dolgozni, így esélyt adok rá, hogy arra az idõre, amíg még itthon van, együtt tölthessék az idõt.

A nap további részében felhagyok Sophie figyelésével, e helyett a padláson labdázok kisöcsémmel, estefele pedig Hayden csatlakozik, és vele kezdek el kártyázni. Furcsa módon a házból talán vele jövök ki a legjobban, ha nem épp a férfiakat akarja levadászni, akkor elég kedves tud lenni, és ami a legfontosabb, hogy megért. És nem utolsó sorban egyet is ért velem. Átérzi azt, ami köztem és Violet között történt, és támogat is. Jókedvûen zajló játékunkat azonban egy mélyrõl érkezõ, vérfagyasztó sikoly szakítja félbe. Én egy pillanatra teljesen ledermedek, majd amint realizálom, hogy a hang Sophie-hoz tartozik, a kezemben lévõ lapokat elhajítva kezdek el szélsebesen lefelé száguldani. Elsõ utam a lány szobájába vezet, ahol azonban az ágyat üresen találom... agyamban villámgyorsan cikáznak a gondolatok, az adrenalinnak köszönhetõen, hogy mégis hol lehet Sophie... aztán szinte pofoncsapásként ér a felismerés... Hát persze.. a pince.

Az eddiginél még gyorsabban vágtatok le a ház legalsó helyiségébe, ahol körbetekintve elõször Sophie-t látom meg, a helyiség közepén állni, teljesen ledermedve. Majd észreveszem azt is, amitõl ennyire megrémült... Nora legelsõ gyermeke. Én csak egy nagy sóhaj kíséretében pattanok Sophie mögé, és takarom el a szemét. Õ összerezzenve sikkant fel, inkább a meglepetéstõl, mintsem a félelemtõl, de azért alaposan megrémiszthettem.

- Csshhh, én vagyok, Tate – mondom lágyan, mire az elõttem álló lány felhagy a ficánkolással.

- Tate... valami... valami van ott – mondja igencsak rémült hangnemben, nagyjából a lény felé mutatva.

- Sophie... bízol bennem? – kérdezem továbbra is nyugtató hangnemben. Pár csöndben eltelt hezitálás után azonban gyengéden bólint.

- Igen...

- Remek... figyelj rám... akármit is láttál, nincs ott semmi. Csak koncentrálj és mondd utánam: Hagyj békén! – õ bizonytalanul áll pár másodpercig, ám végül elismétli a mondatomat, mire a hozzánk már igencsak közeljáró lény eltûnik. Én óvatosan elemelem a kezem a szemei elõl, mire õ meglepetten néz körbe...

- Tate... valami itt volt, én láttam... – jön kissé remegõ hangja, mire gyengéden magamhoz húzom, és végigsimítok a haján.

- Semmi baj, gyere – kérlelem, és vállát átkarolva továbbra is szorosan magam mellett tartva kísérem fel egészen a szobájáig. Odáig egy szót sem szól, és felérve is csak riadt tekintettel ül az ágyára. Én óvatosan ülök le mellé, és kézfejére simítok. – Aludnod kéne – szóra nyitná a száját, de megelõzve szólalok meg ismét. – Semmi, baj nem lesz, megígérem... Ha gondolod... itt maradok veled – mondandómra nem igazán gondolkodik, csak bólint, és a takarója alá fészkeljük magunkat, ahol azonnal hozzám bújik.

- Mi lesz, hogyha megint rém álmodok? – kérdezi aggodalmasan, mire finoman ismét hajára simítok.

- Aludj csak... ma éjszaka szép álmokat festek neked, ígérem – mondandómra gyengéden lehunyja a szemét, majd pár percen belül elalszik.

Én egész éjszaka csak õt figyelem, ahogy szorosan hozzám bújva szuszog csendesen. Pár órával késõbb mászok csak ki mellõle, amikor megbizonyosodom: ma éjszaka tényleg szépet álmodik.

Dühödten vágtatok le a pincébe, ahol – természetesen úgy, hogy az élõk nem hallhatják – ordibálni kezdek.

- Violet! Violet, azonnal gyere elõ! – pár másodperc elteltével valóban megjelenik az általam keresett személy, olyan megjátszott ártatlan ábrázattal, hogy még a gyomrom is felfordul tõle.

- Mit akarsz?!

- Hagyd békén Sophie-t.

- Nem tudom, mirõl beszélsz – magyarázza elmélázva, az ujjára csavarva egy pókhálót.

- Ne játszd a hülyét, tudom, hogy a te kezed van ebben, csak azt nem értem miért... De mindegy is... hagyd õt békén.

- Különben?! – teszi fel felháborodva a kérdést – Megölsz? – már a lépcsõn fölfelé tartva fordulok felé egy vigyor kíséretében.

- Tudod te, hogy vannak sokkal rosszabb dolgok is a halálnál... de Violet... nem akarlak bántani – beszélgetésünk ezzel a mondattal zárul, ha válaszol is valamit, akkor azt már nem hallom. Jóval nyugodtabban térek vissza az emeletre, ahol Sophie még mindig csendesen alszik. Hála az égnek.

*~*~*~*~*

Reggel, miután megbizonyosodok róla, hogy Sophie felébredt, és el is készült, apró kavicsokkal kezdem el dobálni az ablakát. A tegnap éjszakára elkerülhetetlen, hogy ne adjak magyarázatot, és az még mindig jobbik eset, hogy én jövök el hozzá, mintha õ keresne „nálunk”. Az, hogy tegnap nem jutott eszébe, hogy például hogy kerültem oda, az valószínûleg csak a hirtelen sokkhatásnak volt köszönhetõ, elõbb- utóbb felvetõdött volna benne a kérdés, hogy mi a francot kerestem a házukban hajnalok hajnalán... Miután ablakot nyit, meglepetten néz rám, mire én csak elvigyorodok.

- Le tudsz jönni? – ó bólint, majd az ablakot becsukva indul el valószínûleg hozzám. Én leülök a kertben található magas kõkerítésre törökülésben, úgy várom õt, aki pár perc elteltével meg is érkezik. – Hogy aludtál? – kérdezem úgy, mintha mi sem történt volna.

- Meglepõen jól... – kezdi óvatosan. – Az éjszaka...? – teszi fel félbehagyva a kérdést.

- Mi van vele? – vonom meg a vállamat.

- Hát...elõször is... mit kerestél nálunk? – vonja fel a szemöldökét.

- Ébren voltam, a kertben, és halottam a sikolyodat – felelem egyszerûen a Hayden-nel már elõre kitalált történet elsõ részét.

- És... ami a pincében volt...

- Nem volt ott semmi – vágok közbe, mire egy nagy sóhajjal reagál.

- Akárhogy is, én láttam valamit, de miután azt csináltam, amit mondtál... már nem volt ott.

- A helyzet az... – kezdem óvatosan – hogy a húgom is gyakran... látott dolgokat, és nála ez bejött – vonom meg a vállam, nem is annyira a hazugságot mondva. Hiszen a húgom tényleg látott dolgokat, a különbség csak annyi a mondandóm, és a valóság között, hogy õk ketten ugyanazokat látták, amik igencsak létezõek...

- Értem – bólint finoman, miközben látszik rajta, hogy elgondolkodik. Valószínûleg vagy további kérdéseken, vagy az éjszakával kapcsolatban, vagy azon, hogy miért beszélek múlt idõben a húgomról, de végül egyiket sem teszi fel. Egy keserû nevetést halatt, amely végül viszonylag vidámmá teljesül.

- Áhh, most már tuti, hogy begolyóztam – mosolyára végre én is elvigyorodom, majd hucnut mosollyal folytatom.

- A normális emberek elég unalmasak – végre tiszta szívbõl felkuncog, majd felajánlja, hogy ha van kedvem, akkor ma is filmezhetnénk. Én vidáman belemegyek, és apró kis semmiségekrõl fecserészve megyünk fel a szobájába. Beérve éppen vidáman mesél a táncversenyeirõl, amikor a küszöb roppant hangos nyikordulása hallatszik. Szerencsémre én vagyok szembe az ajtóval, Sophie pedig háttal, így azonnal meglátom a „jövevényt”. Violet áll az ajtófélfának támaszkodva, felvágott erekkel. Gondolom Sophie-t akarja megrémiszteni. Feldühödött agyam sebesen kutat megoldás után, amivel elérhetném, hogy a velem szemben álló lány ne forduljon meg. Már félig fordulna, amikor az egyetlen létezõ megoldást alkalmazva határozottan, de finoman megragadom a két vállát, és magam felé fordítva õt megcsókolom. Ajkaim gyengéden érintik az övét, mely igen kellemes érzéssel tölt el. A testem egészében kellemes bizsergés fut át, miközben pár másodperc elteltével, nyelvemmel lágyan utat török a szájába. Ekkora már sikerül felocsúdnia a döbbenettõl, és meglepetésemre visszacsókol. Ekkor nyitom csak ki a szemem, és szúrós pillantást lövellek az ajtóban álló Violet felé. Éppen azon filózok, hogy meddig tudnám elhúzni a csókot, és hogy közben mivel tudnám Violetet eltûntetni, amikor hirtelen Hayden tûnik fel mellettünk egy kaján vigyor kíséretében, persze úgy, hogy Sophie ne láthassa.

- Hagyd békén! – rivallja, mire Violet köddé válik. Én felmentési akciójára reagálva felkuncogok csók közben, amit az elõttem álló lányka valószínûleg nem tud mire vélni. Hayden csak bíztatóan a vállamra simít, majd õ is eltûnik. Ekkor húzódok csak finoman el Sophie-tól, akinek arca a paradicsom árnyalatával vetekszik. Milyen aranyos. Ha ez a csók normál körülmények között történik, valószínûleg sokkal jobban tudtam volna figyelni rá, bár azért így is elég jó érzés volt. Pár pillanatig csak zavartan pislog, majd végül halkan szólal meg.

- Ez meg mi...? – kezdené, de közbevágok.

- Sajnálom, most mennem kell – mondom, majd elhátrálva tõle viharzok ki a szobából. Ez így nem mehet tovább. Véget kell vetnem ennek az egésznek, hiszen csak veszélybe sodrom. Még hallom, ahogyan a nevemet kiáltozva utánam szalad, de hiába is ér utól, számára már láthatatlan vagyok. Sajnálom Sophie...

*~*~*~*~*

Négy nap. Ennyi idõ telt el azóta, hogy Sophie-val beszéltem. Ez idõ alatt igyekeztem õt el is kerülni, csak éjszaka követtem, hogyha mászkált valahova. Délutánra jár az idõ, miközben én Benjaminnal beszélgetek a kerítésen keresztül. Igazán aranyos kis kölyök, és bár nem tudja, hogy valójában én vagyok az apja, mégiscsak kötõdik hozzám. Társalgásunkat lépések zaja zavarja meg, amint Sophie lépdel ki a ház ajtaján egyenesen a szomszédba tartva. Odaérve mosolyogva tudakolja meg a fiamtól, hogy otthon vagyok e. Õ fél szemmel rám sandít, mire én a fejemmel nemet intek. Õ alig észrevehetõen bólint, majd közli a lánnyal, hogy most sajnos nem vagyok otthon. Sophie kissé lehangolva jön visszafelé, amit én sajgó szívvel nézek végig.

- Remélem, tudod, hogy nem csinálhatod ezt a végtelenségig... –jön Hayden hangja mellõlem.

- Igen – sóhajtok mélyen.

- Legalább a csókot el kéne magyaráznod neki... aztán lerázhatod, ha ragaszkodsz hozzá, de így most teljes kétségek között vergõdik...

- Tudom...

- Akkor mi tart vissza? – vonja fel a szemöldökét.

- Attól félek, hogyha megint szemtõl szemben beszélek vele, nem fogom tudni azt mondani, amit akarok.... Félek, hogy nem fogom tudni elküldeni...

-          - Tudod, én úgy vagyok vele, hogyha a sírás és a nevetés között kell választani, akkor mindig nevetek – miközben beszél hozzám, elnyúlok az ágyamon. Nincs túl sok kedvem álldogálni.

-          - Érdekes elmélet, bár nem hangzik rosszul – gondolkozom el.

-          - Megkönnyíti a dolgokat – mosolyog rám, s letelepszik az ágyam szélére.

-          - Mármint?

-          - Könnyebb elviselni õket – mosolyog továbbra is, és egy mozdulattal kisöpri az arcomba lógó tincseket. – Itt vagy például te. Elszakítottak az otthonodtól, a barátaidról, a tánctól. De még is kénytelen vagy egy ideig elviselni. És akkor most gondold el, hogy nevetve vagy inkább sírva töltenéd ezt az idõt – elmosolyodom, és biccentek egyet. Elvégre van benne ráció.

-         -  Igaz, bár egyedül nem olyan buli nevetni… Sõt, egy idõ után csak oda jegyet nyersz vele a diliházba – válaszomra felnevet, és én is szélesebben elmosolyodom.

-           - Hát keríts valakit, akivel nevethetsz – erre a mondatra eltûnik belõlem az a vidámság. Nem, nem kell senkit sem keresnek, nincs szükségem másokra! Csak nyûg! – Játszunk – meglepetten tekintek rá.

-         - Mégis mit?

-          - Mondok egy idézetet egy versbõl vagy híresebb mûbõl, és ki kell találnod melyikbõl van – fejti ki, mire vidáman felkuncogok. Tetszik ez a játék.

-          - Ebben jó vagyok – húzom ki magam magabiztosan.

-          - Csak ne bízd el magad – vigyorog, s sejtelmesen csillognak fekete szemei.

Ha azt mondom, hogy feltörli velem a padlót, az enyhe kifejezés. Persze, volt amiket eltaláltam és tudtam, de õ mindent kitalál, amit én mondok. Valami elképesztõ amilyen tudással rendelkezik ez a srác. Végül tetetett dühvel, hozzávágok egy párnát nevetve. Õ azzal a rendíthetetlen mosolyával néz vissza rám.

-          - Mondjuk döntetlennek, nekem azért sokkal több idõm van olvasni.

-          - Hogyhogy? – kíváncsiskodom.

-          - Magántanuló vagyok – feleli egyszerûen. Ó, ezzel sok kérdésemre kaptam választ.

-          - Ó, akkor ez megmagyarázza, hogy miért nem láttalak a suliban. És hogyhogy magántanuló lettél? – faggatom tovább.

-          - Az iskola egy igazán kegyetlen hely… - kezdi el, kissé elrévedve. – Anyám szerint pedig a tudásunk elveszik a közoktatás rendszerében.

-          - Nem lenne rossz, ha ezt anyukád az én szüleimmel is közölné – nevetek keserûen.

-          - Nem szereted a sulit?

-          - Ki nem állhatom. Mindenki olyan… idióta – felelem õszintén.

-          - Ezzel nem tudok vitatkozni – nevet, majd feltûri pulóverének ujját, mire érdekes dologra leszek figyelmes. Vékony hegek futnak végig a csuklóján, amiket nem tudok nem észrevenni. Rögtön megérintem balkezét, és végig futtatom ujjaim a hegeken. Tate, aki mindig olyan vidámnak tûnik és mosolyog, öngyilkos akart lenni? Ugye, nem teszi ezt már magával?

-          - Ezek…? – nem mondom végig a kérdést, tudja mire célzok.

-          - Nem voltam mindig magántanuló – vonja meg a vállát, mintha holmi semmiségrõl lenne szó. – És anyám régi pasiját se bírtam túlzottan… - még mindig kezeimbe zárba karját felpillantok a szemébe.

-          - De mostanában már nem csinálod, ugye? – kérdem kétségbeesetten. Nem, õ nem tehet ilyet!

-          - Nem, már jó ideje nem – mosolyodik halványan, mire kissé én is megnyugszom. A csendes, már meghittnek mondható pillanatot az ajtó csapódása zavarja meg. Tate az ablakhoz megy, majd kinéz rajta. Nagyot sóhajt – Úgy látom, itt lettem hagyva – én is kikelek az ágyból és halkan kuncogva mellé lépek. Szélesre tárja az ablakot, mire felvonom szemöldököm, válaszul csak vigyorog.

-          - Most megyek, ha gondolod, holnap átjövök – vigyorog tovább, majd kiugrik. KIUGRIK?!

-          - Te nem vagy normális – állapítom meg, mikor látom, hogy egyben földet ér, nevetnem kell.

-          - Helyes – vigyorog fel, és elindul az anyja és a testvére után.

Mosolyogva csóválom a fejem, ahogy becsukom az ablakot. Nem százas ez a fiú, de talán nem is baj. Mindig, olyan vidám…és ha akarom, ha nem én is felvidulok tõle. Érthetetlen.  Kissé szórakozottan járkálok a szobámban, végül elõszedem laptopomat, és elfeküdve az ágyamon, bekapcsolom a buherát, majd filmezni kezdek. A film után megnézem a mailjaimet, madj irány a fürdõ.

Pizsamában csoszogok le a konyhába, hogy vigyek fel valami rágcsálnivalót a szobámba, ahhoz a filmhez, amit még meg akarok nézni. Legnagyobb meglepetésemre anyuval találkozom a konyhában, de õ is meglepetten pislog rám. Õ a hálóköntösében van, s kifelé tekintget az ablakon, mintha várna valamire.

-          - Hát te? – kérdezem, miközben felnyúlok a konyhaszekrényt kinyitva, kiveszek egy kis tálat, majd a rágcsásfiókból elõvarázsolok egy csomag ropit és egy adagot teszek a tálkába.

-          - Várom apádat – ül fel a konyhapultra, és fáradtan beletúr a hajába. – Nem kellene már neked aludni?

-          - Péntek este van – vonom meg a vállam. – Jobb lenne, ha valahol épp hánynék nagy részegségemben, ahelyett, hogy itthon filmezek?  - kérdem felvont szemöldökkel.

-          - Tudod jól, hogy nem erre gondoltam – forgatja a szemeit. – A ropit lehetõleg ne borítsd ki az ágyadban.

-          - Nem vagyok már tízéves, tudok vigyázni erre – fogom meg a tálkát, és elindulok kifelé. – Ja, anya… - kezdem.

-          - Igen? – ejt meg fáradt mosolyt, elnyomva egy ásítást.

-          - Tate holnap átjönne, gondoltam szólok – nézek rá, mire csak bólint egyet.

-          - Jól van. Meddig marad? Apád holnap nem lesz itthon, szóval akkor hármasban leszünk – magyarázza.

-          - Nem lesz itthon? – kérdezek vissza, kicsit meglepõdve. Most költöztünk ide, õ pedig kitalálta, hogy itthonról fog mindent intézni, akkor meg mégis mi dolga van?

-          - Azt mondta valami el kell intéznie, ezért vissza kell mennie Manhattanbe – vonja meg a vállát, de látom rajta, hogy nem igazán örül a dolognak.

-         -  Jól van, majd lehozom a tálat, mielõtt lefekszem – mondom egyszerûen és felmegyek a szobámba.

Újra elhelyezkedem az ágyon, s egy párnát berakok a mellkasom alá, hogy még kényelmesebben nézhessem a filmem. Eszegetem közben a kis ropimat, a film vége felé közeledve egyre gyakrabban érzem úgy, hogy leragadnak a szemeim. Mikor vége, lecsapom a laptop tetejét, és álmosan kezemben az üres tálkával lemegyek a konyhába. Az egész házban sötét van, és teljes a csönd, amitõl kiráz a hideg. A lehetõ leggyorsabban leviszem a konyhába, a tálat, majd szinte visszamenekülök a szobámba.

Mikor egyedül megyek valahova a házban éjszaka, mindig úgy érzem mintha valaki követné minden lépésem. Gyûlölöm ezt az érzést, mintha sosem lehetnék egyedül, mintha megfojtanának. Bebújok a takaróm alá, és feloldva a telefonomat, fordulok az oldalamra. A telefon legalább ad némi fényt, ami pedig nekem megnyugvást. Tudom, hülyeség, hogy valaki ennyi idõsen fél a sötétben, de nem tudok tenni ellene.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Nem akarok kikelni reggel az ágyból, szinte végigforgolódtam az éjszakát, ám erõt veszek magamon és nagy nehezen ülésbe tornászom magam. Összekellene kapnom magam, hiszen nem tudom Tate mikor jön át, így jobb mindig készen állni. Felkapom itthoni fekete farmeromat, ami ki van szakadva a térdénél, valamit egy My Chemical Romance-os pólót, és felkötve a hajam, lerobogok a konyhába reggelizni. Anyu a nappaliban ténykedik valamivel, éppen csak felpillant, mikor hallja lépteimet. Csendben nyugtázzuk egymás jelenlétét, számomra hihetetlenül furcsa még mindig, hogy itthon van. Mondjuk hamarosan vissza megy dolgozni, így nem kell félnem hogy túlságosan hozzá kell szoknom a jelenlétéhez, jobban félek attól, hogy egy bizonyos szõke vigyori jelenlétéhez fogok túlságosan hozzászokni.

Alighogy a mosogatóba helyezem a tányéromat, csöngetnek az ajtón. Letisztáztam anyummal, hogy ma én nyitok ajtót, szóval lerázom a vizet a kezemrõl és odacsoszogok a hatalmas bejárati ajtóhoz. Lenyomom a kilincset, s kikukucskálva a kis nyíláson nézek rá a fiatalemberre. Egy fáradt mosollyal kinyitom rendesen az ajtót és beinvitálom.

-          - Te mindig ilyen friss vagy? – kérdem meg, miközben megtörlöm még mindig vizes kezem. Mindig olyan vidámon csillognak a szemei és az az állandó mosoly.

-          - Veled ellentétben úgy tûnik igen – csipkelõdik egy csöppet, de csak elmosolyodom.

-          - Jól van miszter, nem te küszködsz alvás problémákkal – bökök vissza. – Javaslom menjünk fel a szobámban, ahelyett, hogy itt álldogáljunk – intek a lépcsõ felé.

-          - Csak utánad – vigyorog. Megint.

-          - Te vagy a vendég szóval irány elõre – utasítom. – Tate, kérdezhetek valami nagyon furcsa dolgot? – nézek rá, miután becsukom magam mögött a szobám ajtaját. Egyszerûen leül a szõnyegemre, én pedig törökülésbe helyezkedem elõtte.

-          - Mit szeretnél kérdezni?

-          - Hát… ez nagyon furán fog kijönni… - hebegek. – De te idevalósi vagy… a szüleim meg hallani sem akartak errõl amikor kérdeztem õket, mielõtt idejöttünk…. de… meghalt ebben a házban valaki? – bököm ki végre, miközben birizgálom a szõnyegem bojtját. – Tudom, hogy hülye kérdés, de csak valami nagy gebasz ezzel a hatalmas házzal, ha már ilyen olcsón meg lehetett vásárolni…

-          - Minden házban halt meg valaki – jegyzi meg halkan, én pedig még mindig a szõnyeget birizgálom.

-          - Jó, tudom – húzom fel egyik szemöldököm. – De itt állandóan azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, hogy valaki mindig itt van rajtam kívül – vallom be, majd felnézek a szemébe. – Jó, most biztos õrültnek gondolsz…

-          - Pontosan – hajol közelebb. – Gyere, menjünk együtt a diliházba – vigyorodik el, a szemei huncutul csillognak  mire én is elmosolyodom.

-          - Bolond vagy – lököm meg a játékosan a térdét. – Bocsi, hogy ilyenekkel fárasztalak – sóhajtom. – Csináljunk valami vidámat inkább – ajánlom.

Elütjük az idõt, igencsak kreatívan töltjük, szénné elemzünk egy rossz filmet, amit a laptopomon néztünk meg. Anyu néha feljön, behoz innivalót, rágcsát, kínálgatja Tate-et mindenfélével, megnézi, mit csinálunk, aztán el is hagyja a szobát. Minden olyan nyugodtnak tûnik, mintha a rémálmaim és az a borzalmas iskola sehol sem lenne, nem is létezne.

-          - Én mondtam, hogy ez nem a mi filmünk – bököm meg a vállát. – Látod-látod, ha hallgatnál rám.

-          - Én már csak ilyen örök álmodozó vagyok… – kuncog fel elmerengõ arckifejezést vágva.

-          - Így is lehet mondani – csukom le a laptopot. – A lényeg, hogy ha legközelebb azt mondom egy filmre az elsõ félóra után, hogy nem a mi filmünk, akkor kikapcsoljuk rögtön – szögezem le mosolyogva. – Maradsz kajálni? – fordulok felé.

-          - Nem, köszönöm – mosolyog vissza, és összekócolja tincseit.

Nem sokkal késõbb Tate haza indul, én pedig szobám magányában próbálom elütni az idõt. Végül a tanulás mellett döntök, nem baj, ha elõre kész vagyok a leckékkel, legalább hasznosan töltöm az idõm. Anya egész végig lent matat valamivel, apának ma még színét sem láttam, de ahogy nézem anya sem. Aggódik, látom a szemén.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Korán megyek aludni, és felettébb különös álmaim vannak. Nem is igazán rémálom, nem is igazán álom. Mintha lebegnék és valami húzna maga felé, én pedig engedve a csábításnak indulok meg az erõ felé. Mint egy sötét labirintus, ahol nem látsz semmit, de érzed az akadályokat, körbevesz a mindent eltakar a homály, mint mikor a esõfüggönytõl nem látsz ki rendesen az ablakon. Nyújtom a kezemet elõre, hogy megérintsem azt ami ennyire vonz engem, érzem, hogy itt van, érzem, hogy csak pár pillanat és a markomban tarthatom.

Egy hideg érintésre pattan ki a szemem, és szinte elsikítom magam, mikor észreveszem, hogy nem az ágyamban fekszem. Mióta vagyok én alvajáró? Ami pedig fontosabb, hogy jutottam le minden sérülés nélkül a pincébe alvás közben?!

- Pedig úgy terveztem, hogy nem fogok barátkozni. – jön csilingelõ hangja, miközben egy macska kecsességével nyúlik el az ágyon. – Úgy is hamarosan elmegyek innen.

- De még csak most jöttél. – mondom neki mosolyogva, bár neki fogalma sincs arról, hogy eme mondatom mélyebb jelentést is hordoz annál, mint amit egyelõre ért. Lesz ez még sokkal rosszabb is.

- Igen, de anyáékat nem érdekelte a véleményem errõl az egészrõl. Õk csak kiszakítottak onnan, de vissza fogok menni. Ha kell, kivárom azt a két évet, amíg befejezem a sulit, de nem fognak idekötni. – mondandóján elgondolkodok, felelevenítem az eddigi itt lakó embereket, akik hasonló célkitûzéssel rendelkeztek… egy se tudta elhagyni a házat.

- Pedig nem olyan rossz – mondom végül a riogatás helyett, a számomra nyilvánvaló igazságot. Én mindig is szerettem itt élni, halálom elõtt és után is, bár az utána való része valahogy Violet miatt kellemesebbnek hatott, fõleg, hogy anyámat nem voltam kötelezõ utána elviselni. Gondolkodásom közben elfekszem az ágyon, mire Sophie felhúzott szemöldökét kapum válaszul, mire elvigyorodok. – Na jó, néha tényleg baromi unalmas. Pedig csak meg kell találni a megfelelõ embert. – szemem sarkából közben az ajtóban álló Violettre pillantok, aki rosszallóan rázza a fejét.

- Na, PONT ezért nem akarok barátkozni. Akkor csak nehezebb lenne itt hagyni a helyet. – sóhajára csak egy alig észrevehetõ mosoly a reakcióm.. ha tudná azt, amit én… - Tudod, ha most Manhattamban lennék, éppen lenyújtanék egy táncóra után. Még 24 órája sem vagyok itt, de már hiányzik.

- Milyen régóta táncolsz? – szemben kíváncsiság ül, annak ellenére is, hogy pontosan tisztában vagyok a dátummal, egy fénykép keltezésének köszönhetõen.

- Tíz éve ûzöm az ipart, de csak öt éve kezdtem el versenyszerûen táncolni. Olvasás mellett ezzel töltöttem az idõmet, a fellépõ ruhámat is megõriztem, ott vannak valamelyik dobozban. – lábával a még kipakolásra váró kartondobozok felé int, amellyel egy idõben majdnem megrúg, mire csak egy nevetés a reakcióm. Egyre oldottabb hangulatunkat kopogás hangja szakítja félbe, majd kinyílik az ajtó, és Sophie anyukáját pillantom meg.

- Tate, anyukádék úgy döntöttek elindulnak, biztos mondani fogja õ is, de péntekre meg vagytok hívva vacsorára. Ha gondolod, még maradhatsz, de bármikor szívesen látunk. – mondandójára csak egy mosoly a reakcióm, majd köszönetképp vidáman bólintok.

- Köszönöm, hogy feljött szólni Mrs. Gerdaner. – válaszolom, mire õ mosolyogva biccent, és elhagyja a helyiséget.

- Hát akkor azt hiszem, pénteken látjuk egymást, Tate. – mondja kedvesen, miközben hanyatt fekszik, és macskáéra hajazó tekintettel figyeli, ahogyan feltápászkodok.

- Örülök, hogy találkoztunk. – viszonzom gesztusát, majd kimegyek. Lefelé menet már éppen „eltûnnék”, amikor eszembe jut, hogy Constance – élõ- fiának hisznek, így nem ártana, ha vele együtt hagynám el a házat. Leérve, mosolyogva csatlakozom hozzájuk, majd Mrs. Gerdanertõl elköszönve hagyjuk el a házat.

- Szóval a lányért csináltad. – szólal meg Constance fölényes gúnnyal a hangjában, amint hallótávolságon kívül kerülünk.

- Ki tudja. – felelem egy levakarhatatlan vigyorral az arcomon, miközben flegmán megrántom a vállam.

- Csak óvatosan, lassan már el se fogtok férni. – mondja, miközben egy pillanatra elengedve a fiam kezét, rágyújt.

- A fele társaság miattad került ide, úgyhogy a helyedben nem dobálóznék ilyenekkel. – mondom már komolyabb arccal, majd még utoljára gyengéden összeborzolom Benjamin haját, és feltûnés nélkül kámforrá válok.

A nap további részében nem nagyon csinálok semmit, egy ideig figyelem, ahogy Sophie és az anyukája tesznek-vesznek a konyhában, majd pár percig az idilli jelenetet, ahogy anyja és lánya összekuporodva ül a TV elõtt. Tudom, hogy nem látnak, és nem hallanak, még is úgy érzem zavarom õket, így kimegyek a kertbe, ahol Benjamin nevetgélõ hangját hallom a szomszédból. Mosolyogva nézek át a kerítés fölött, mire õ izgatottan odarohan, és lelkesen kezdi mutogatni új labdáját. A kerítés fölött játszani kezdünk, ám hamarosan abba kell hagynunk, ugyanis Sophie érkezik az udvarra. Benjamin akkor is lát, amikor a többi ember nem, így egy sokat sejtetõ vigyorral az arcomon emelem mutatóujjam a szám elé.

- Csssshhh. Õ nem lát. – õ bizalmasan bólint, majd a lány elé gurítja a labdát, további játék céljából. Mosolyogva figyelem a jelenetet, ahogyan lepacsiznak a lánnyal, majd Constance kétségbeesetten rikácsoló hangja zavarja meg a meghitt pillanatot, majd egy rövid bájcsevej után visszaráncigálja a fiút a házba.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

A héten nem sok minden történik, Sophie elkezdett iskolába járni, így még csak azzal sem tudtam elütni az idõt, hogy õt figyelem. Éjszaka párszor meglátogattam õt tudta nélkül rémálmai után, bár tenni nem nagyon tudtam semmit. A ház már is elkezdte bekebelezni a lelkét. Unalmasan telt napjaim után végre elérkezett a péntek, amit eddig annyira vártam. Izgatottam várom a kertben ülve Constance-t, aki a szokásos magassarkú kopogásával érkezik meg. Vidáman csatlakozok hozzá, és egyetlen szó nélkül kopogunk be. Egy magas, magabiztos kiállású, szigorú tekintetû férfi nyit ajtót, aki minden valószínség szerint Sophie apja.

- Jó estét, a nevem Constance, a kisebbik fiam Benjamin, a nagyobbik Tate, még nem találkoztunk, örvendek. – kezdi anyám abban a pillanatban, ahogy kinyílik az ajtó.

- Örvendek, kerüljenek beljebb. – mosolya nem tûnik hamisnak, de azért nem is ugrál örömében az érkezésünknek. Constance magabiztosan elõresiet, majd rájön, hogy neki nem egészen kéne tudnia ennyire a járást, és egy bocsánatkérõ mosollyal marad le a férfi mögött, amit én egy jól szituált csendes röhögéssel konstatálok. A konyhába érve Sophie kedves mosolyával találom szembe magam, amire egy vigyor a válaszom, majd leülök a mellette lévõ székre.

- Na, és hogy tetszik az iskola, Sophie? – kérdezi Constance bájolgó vigyorával, amitõl legszívesebben hányni tudnék.

- Más. – mondja a lány kis gondolkodás után, majd anyja kissé szúrós tekintetét látva folytatja. – Még meg kell szoknom, viszont a suli könyvtára a kedvenc helyem. – a könyvtár szót meghallva egy pillanatra megáll bennem az ütõ, ahogyan a réges rég elfeledett emlékeim felsejlenek, de hamar visszatérek a jelen pillanatba, ahol éppen Sophie édesapja morrant valamit nem túl vidáman.

- Milyen meglepõ… Na és Tate, te is szeretsz olvasni?

- Igen uram, szeretek. – reagálok a kérdésre még mindig kissé elveszve az emlékeimben.

- De azért csak abból, hogy olvasol, nem lehet majd megélni, nem igaz?

- Hát… nem uram. – felelem a kelleténél bizonytalanabbul. Egy szellem honnan is tudhatna ilyesmit?

- Ahhoz tanulni kell, világot járni, és tapasztalatokat szerezni. Nem csak olvasni és táncolni… - erre a gondolatmenetre alapos filózásba esek, hogy milyen lehetne világot látni… hát, én már ezt sosem fogom megtudni. Gondolkodásomból Sophie éles hangja riaszt fel, amint nem túl szívélyesen megköszöni a vacsorát, és elviharzik. Én gondolkodás nélkül pattanok fel, de csak fél-álló pozícióig jutok, amikor rájövök, hogy elég nagy udvariatlanság lenne utána rohanni szó nélkül. Kérdõen emelem tekintetem Sophie anyukájára, aki egy sóhaj kíséretében mosolyogva rázza a fejét.

- Utána mehetsz, ha szeretnél. – mondandójára hálásan biccentek, és az ételt megköszönve indulok el felfelé. Még hallom, ahogyan Mrs. Gerdaner bocsánatkérõen magyarázza Constance-nek, hogy Sophie mennyire forrófejû, de nem hallok többet a beszélgetésbõl, ugyan is beérem a lányt. A szobába belépve hatalmasat sóhajt, majd magyarázni kezd.

- Mindig ez megy. Nem bírja ki, hogy ne kössön bele. Az a legrosszabb, mikor Ellennek hív.

- Ellen? – kérdezem kíváncsian, miközben befelé lépkedünk a szobába.

- Ellenis a második nevem. De nem szeretem, így ritkán használom, viszont apa szereti, és elõszeretettel hív így. Én pedig elõszeretettel nem hallgatok rá. – mondandóján felkuncogok, mire mosolyogva szidalmaz meg. – Kiröhögöd a nyomorom, mondhatom szép dolog.

- Tudod, én úgy vagyok vele, hogyha a sírás és a nevetés között kell választani, akkor mindig nevetek. – mondandóm közben az ágyra nyújtózik, úgy tekint fel rám.

- Érdekes elmélet, bár nem hangzik rosszul.

- Megkönnyíti a dolgokat. – mosolygok rá, és leülök az ágy szélére.

- Mármint?

- Könnyebb elviselni õket. – továbbra is mosolyra húzom ajkaim, amint egy arcába belelógó tincset söprök ki. – Itt vagy például te. Elszakítottak az otthonodtól, a barátaidtól, a tánctól.  De még is kénytelen vagy egy ideig elviselni. És akkor most gondold el, hogy nevetve vagy inkább sírva töltenéd ezt az idõt. – mondandómra szinte vidáman elmosolyodik, majd beleegyezõen biccent.

- Igaz, bár egyedül nem olyan buli nevetni… Sõt, egy idõ után csak oda jegyet nyersz vele a diliházba. – erre felnevetek, majd a szemébe nézve válaszolok.

- Hát keríts valakit, akivel nevethetsz. – arca kissé megkomolyodik, majd a kínos pillanatokat elkerülve törökülésbe vágom magam, úgy szólalok meg. – Játszunk. - kissé meglepetten húzza fel a szemöldökét, miközben a fejét megtámasztva küzdi magát fel.

- Még is mit?

- Mondok egy idézetet egy versbõl vagy híresebb mûbõl, és ki kell találnod melyikbõl, van. – ajánlatomra vidáman felkuncogva bólint.

- Ebben jó vagyok.

- Csak ne bízd el magad. – jelentettem ki vigyorogva. Egy olyasvalakit, mint én, aki már 20 éve halott, és ennek az idõnek nagy részét olvasással töltötte, nehéz lenne ilyesmiben megverni.

Játékunk meglepõen jól sül el, miután sokadszorra nem találja ki az idézetet, én pedig az õszeset, tettetett mérgességgel vág hozzám nevetve egy párnát, mire én azt ölembe ejtem, és úgy nézek rá mosolyogva.

- Mondjuk döntetlennek, nekem azért sokkal több idõm van olvasni.

- Hogyhogy? – néz rám kíváncsian, miközben visszadõl az ágyra.

- Magántanuló vagyok. – felelem nemes egyszerûséggel a már elõre kigondolt válaszom az ilyesfajta kérdésekre.

- Ó, akkor ez megmagyarázza, hogy miért nem láttalak a suliban. És hogyhogy magántanuló lettél?

- Az iskola egy igazán kegyetlen hely… - kezdem, mire szemében még nagyobb kíváncsiság villan. – Anyám szerint pedig a tudásunk elveszik a közoktatás rendszerében. – mondom a való igazat, és bár nem voltam magántanuló, halálom elõtt nem sokkal anyám igen erõsen gondolkodott rajta.

- Nem lenne rossz, ha ezt anyukád az én szüleimmel is közölné. – nevet fel kis keserûséggel a hangjában.

- Nem szereted a sulit?

- Ki nem állhatom. Mindenki olyan… idióta.

- Ezzel nem tudok vitatkozni. – nevetek fel végül, miközben a meleg miatt feltûröm pulcsim ujját, de meggondolatlan vagyok, mivel ezzel egy idõben napvilágra kerülnek a csuklómon éktelenkedõ, saját magam által okozott vágások hegei, amiken Sophie szeme azonnal meg is akad, és aggodalmas tekintettel veszi finoman a kezébe bal kezem, és ujjait óvatosan végigfuttatva a hegeken szólal meg halkan.

- Ezek…? – hagyja függõben a kérdést.

- Nem voltam mindig magántanuló. – vonom meg a vállam, majd hagyom, hogy párszor végigsimítsa újra az alkarom, amikor megszólalok. – És anyám régi pasiját se bírtam túlzottan… - amióta meglátta a hegeimet, most elõször néz a szemembe, tekintetében megértést látok aggodalommal keveredve.

- De mostanában már nem csinálod, ugye? – hangja kétségbeesett, mire azonnal marcangolni kezdd a bûntudat, hogy ennyire figyelmetlen voltam.

- Nem, már jó ideje nem. – halványan elmosolyodok, majd meghitt pillanatomból ajtócsapódás ráz fel. Az ablakhoz érve Constance-et, és a fiamat látom, amint éppen elhagyják a házat, és nagyot sóhajtok. – Úgy látom, itt lettem hagyva. – Sophie mosolyát látva egy halvány kuncogást is megengedek magamnak, amint mellém lép az ablakhoz. A fejemet mosolyogva lemondóan megrázom, majd szélesre tárom az ablakot. A melettem álló lány furcsán nézve rám vonja fel a szemöldökét, mire elvigyorodok.

- Most megyek, ha gondolod, holnap átjövök. – magyarázom, és a válaszát meg sem várva guggolok fel az ablak keretébe, amirõl kiugorva elkapom a közeli fa ágát, amirõl a földre huppanok. Felnézve Sophie riadt tekintetét látom, amint a szája elé rakva a kezét néz rám.

- Te nem vagy normális. – nevet aztán fel, amint meglátja, hogy semmi bajom.

- Helyes. – vigyorodok el, majd amint kikerülök a látószögébõl, eltûnök.

Maximumra tekerem a hangerõt, és behunyva szemem adom át magam a zenének. Nem kell nekem senki és semmi más, köszönöm szépen. Anyu egy darabig az úton próbált eddig is beszélgetést kezdeményezni, hogy felvidítson, de enyhén szólva sem járt sikerrel. Apa meg nem érdekel, ez az egész az õ döntése volt, ez az õ lelkén szárad! Nem várhatja el tõlem, hogy mosolyogva tûrjem, mint holmi baba, akit engedelmesen lehet pakolni ide-oda. Nem. Én nem hagyom magam, nem fogok az új házban megrohadni. Vissza fogok menni, és nem hagyom, hogy eltérítsenek a céljaimtól.

Maga, tiszteletet parancsoló. Ez az a két jelzõ, ami rögtön beugrik, mikor megpillantom az új házat. Nem azt mondom, hogy csúnya, hiszen szép a maga nemében, de nem tetszik. Nagyon nem, nem akarom oda betenni a lábam. Bent is maradok a kocsiban, fog a halál kiszállni, még visszafordulhatunk. Bár ez nem valami valószínû… Nagyot nyögve, táskámat a vállamon átvetve szállok ki a kocsiból, és a lehetõ legkevesebb lelkesedéssel, kezdem el mustrálni apámat. Az õ hibája! Ha õ nem jön elõ azzal a hülye ötlettel, akkor most éppen lenyújtanék egy táncpróba után! A lehetõ legszúrósabb nézésem elõvéve pillantok rá majd sóhajtok egyet és elkezdem elõszedni azt a pár kis dobozom a csomagtartóból.

A bútorokat csak estére tudják bepakolni, így én szobrozok egy darabig a járda szélén ülve hallgattam a zenét – megjegyzem valószínûleg ez lesz a hobbim itt tartózkodásom idejére…- majd mikor anya szólt, felsasszéztam pakolni a dobozaim. Szóval most pakolok. Miközben dúdolok. Elõször is az ágynemû. majd a könyveim, amiket nagyon óvatosan helyezek fel a polcokra. A legnagyobb kincseim, bár úgy tûnik egy részét ki sem tudom majd pakolni, mert apu csak egy könyves szekrényt rakott a szobámba, míg Manhattanben 2 volt plusz 2 roskadásig telt polc. Szóval azok a dobozok egyelõre kipakolatlanok maradnak. A legkirályibb helye rakom a képeimet, a legfelsõ polcra. Két csoport kép, az egyik az egész tánccsoport ahova jártam, a másikon pedig a mi nyolc fõs kis csapatunk. Aztán közös képek a két barátnõmmel, végül egy kép rólam, ami suttyonban készült, de nagyon jól sikerült, így bekereteztettem.

Mikor végzek a könyves szekrényem bepakolásával, elkezdem a ruháimat rendezni. Külön minden csoportosítva van, s mindenhez külön polc, de csoportosítás szerint pakoltam el, így ez elég gyorsan megy.

-          - Sophie, vacsora!  - hallom anyám hangját, Behelyezem az kezemben tartott pólókupacot a szekrénybe, majd futva megyek le a konyhába.

-          - Ellen, nem kellene így rohannod a végén még megcsúszol és leesel a lépcsõn! – szól rám apa, de csak elengedem a fülem mellett . Ha ne m a nevemen szólít, akkor nem érdekel.

-          - Na és kicsim, hogy tetszik a szobád? – rakja le elém anya a tányért

-         -  Az elõzõ szebb volt – jegyzem meg. – Valamint ott volt helye a könyveimnek… Még a felét ki sem tudtam pakolni, mert nincs hely.

-          - Miért nem, hozod le õket ide a nappaliban lévõ könyves szekrényre? – kérdi apa.

-         -  Mert ezek az én könyveim és elkeverednének… Nem vigyáznátok rájuk úgy, mint én.

-          - Túlságosan óvod azokat a papírkupacokat. Attól, hogy állandóan bújod, még nem garancia, hogy bekerülsz valami jó helyre!- fejti ki a véleményét, mire lecsapom a kanalam.

-          - Jók a jegyeim? – kérdezem kissé ingerülten.

-          - Igen.

-          - Akkor nincs jogod beleszólni mivel töltöm az idõm! – állok fel az asztaltól. – Köszönöm az ételt!

Apa még utánam kiabál, de nem érdekel, feltrappolok a szobámba. Benyitok a szobába, mire hangos puffanással esik le egyik verseskötetem a polcról. Mi a…? Tekintetemet végig futtatom a szobán. Odalépek, majd egy mozdulattal felkapom s felkapom. Halvány mosollyal az arcomon ülök le az ágyra s olvasni kezdem onnan, ahol kinyílt a könyv. Szeretek olvasni mert eltereli a gondolataim, mert olyankor egy teljesen más helyen járok, messze innen. Én vagyok a fõhõs, vagy éppen a gonosz, nevetek és sírok a könyveken. Ezért imádok olvasni, s ez az amit nem sokan értenek meg. Hirtelen végig fut a hideg a hátamon, és kissé megemelve a fejemet végig pásztázom a szobát. Semmi, nyugi Sophie csak a képzeleted játszik veled.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Reggel úgy döntök kizárok mindent és mindenkit  s ébredés utáni elsõ dolgom, hogy fülemre cuppantom a fejhallgatóm és zene bekapcs. Semmi kedvem lemenni anyáékhoz, de egyszer muszáj lesz. Bár szerintem kiérdemlek még egy nap szunyát. Persze nem bírok magammal, nem bírok ágyban maradni muszáj valami tennem, így inkább folytatom a pakolást, és a felesleges dolgokat felviszem a padlásra. Na, a padlásról elég annyi, hogy rettentõ parás, és hogy soha többet nem fogok felmenni oda. Az egyszer hétszentség.!

Mikor benyitok a szobámba egy teljesen ismeretlen ember ül bent. Gyorsan végig mérem, majd mikor elkönyvelem magamban, hogy talán nem egy pszichopata és nem akar az életemre törni megszólalok

-          - Hát te meg mit csinálsz? – nézel végig rajta még egyszer. Felpillant a könyvbõl, amit az ágyamon hagytam reggel.

-         -  Olvasok – mosolyodik el. Nem mondod ember…A szemem nem azért van, hogy csípje a szappan.

-          - Azt látom, de mit keresel a szobámban, és egyáltalán ki vagy te? – vonom kérdõre, bár már csöppet megenyhültem.

-         -  A szomszédban lakom, és anyukád küldött fel – tudhattam volna! Ó, az a nõszemély!

-         -  Valahogy gondolhattam volna… - sóhajtok, majd én is elhelyezkedem az ágyon, s áthajolva a válla felett kíváncsian rá sandítok. – Szeretsz olvasni?

-         - Nagyon, ez az egyik kedvencem – kopogtatja meg a könyv borítóját.

-         -  Én is nagyon szeretem – mosolyodom el. Aki ezt a könyvet szereti rossz ember nem lehet. – A nevem Sophie, és örülök, hogy találkoztunk, kedves szobámban lévõ idegen. – nyújtom kacsómat.

-          - A nevem Tate, Tate Langdon – vigyorodik el, majd elfogadja a felé nyújtott kezem.

-         -  Pedig úgy terveztem, hogy nem fogok barátkozni – jegyzem még, s elfekszem az ágyon, kezeimet fejem alá teszem. – Úgy is hamarosan elmegyek innen.

-         -  De még csak most jöttél – jegyzi meg, még mindig mosolyogva.

-          - Igen, de anyáékat nem érdekelte a véleményem errõl az egészrõl. Õk csak kiszakítottak  onnan, de vissza fogok menni – mondom határozottam a plafonnak. – Ha kell, kivárom azt a két évet amíg befejezem a sulit, de nem fognak idekötni.

-          - Pedig nem olyan rossz – fekszik el õ is. Felé fordítom a fejem és felhúzom egyik szemöldököm, mire még jobban elvigyorodik. – Na jó, néha tényleg baromi unalmas. Pedig csak meg kell találni a megfelelõ embert.

-          - Na, PONT ezért nem akarok barátkozni – nézek a szemébe. – Akkor csak nehezebb lesz itt hagyni ezt a helyet – sóhajtok. – Tudod, ha most Manhattanben lennék, éppen lenyújtanék egy táncóra után. Még 24 órája sem vagyok itt, de már hiányzik – kúszik egy halvány mosoly az ajkaimra.

-         -  Milyen régóta táncolsz?

-         -  Tíz éve ûzöm az ipart, de csak öt éve kezdtem el  versenyszerûen táncolni – oldalamra fordulok, és felkönyökölve megtámasztom a fejemet a kezemen. – Olvasás mellett ezzel töltöttem az idõmet, a fellépõ ruháimat is megõriztem, ott vannak valamelyik dobozban – intek kecsesen lábammal az irányba, mire majdnem megrúgom szerencsétlent.

Kopogás szakít meg, odapillantok az ajtóra, anya résnyire nyitja ki, és bekukkant rajta, majd mosolyogva belép. Várakozásteljesen nézek rá, õ pedig végig néz kettõnkön, majd megszólal. Keze még mindig a kilincsen pihen.

-          - Tate, anyukádék úgy döntöttek elindulnak, biztos mondani fogja õ is, de péntekre meg vagytok hívva vacsorára – mosolyog a mellettem fekvõ fiatalemberre. – Ha gondolod még maradhatsz, de bármikor szívesen látunk.

-         -  Köszönöm, hogy feljött szólni Mrs. Gerdaner – mosolyog anyámra, mire az visszabájolog és kimegy.

-        -   Hát akkor azt hiszem pénteken látjuk egymást, Tate –fekszek ismét hanyatt és úgy nézek rá, hiszen õ idõközben felült.

-          - Örülök, hogy találkoztunk – vigyorog rám, majd elhagyja a szobát, én meg integetek neki.

Egy darabig még fixírozom plafont, majd hasamra fordulva nyújtózkodom egyet. Rendes fiúnak látszik, udvarias. Megrázom a fejem. Nem Sophie, nem haverkodni vagy itt! Nagyot nyögve tornászom magam ülésbe, majd lemegyek a konyhába segíteni anyának. Kihasználom az idõt amíg itthon van, hiszen hamarosan vissza áll dolgozni, és akkor alig fogom látni. Azt hiszem bírom anyut. Kedves, jófej, még mondhatni megértõ is, csak képtelen nem dolgozni. Még itthon is, állandóan. Ha nyaralni mentünk, akkor is, egyszerûen szinte képtelenség kiszakítani onnan, de most a költözés miatt kivett két hetet, hogy ki tudjon pakolni és egyebek. Kis takarítás, járkálás a környéken. Szóval kapok az alkalmon és segítek neki a kajában.

Sose voltam valami konyhatündér, de azért sok dolgot megtanultam, hiszen a kaját mindig magamnak csomagoltam az iskolába, és sokszor nekem kellett összeütni valamit, hiszen a szüleim nem voltak otthon, hanem melóztak. Anyát meglepetésként éri, hogy konyítok a dolgokhoz, ha nem is profi szinten, és azt mondja büszke, hogy  a lánya tudja hogyan kell vezetni egy háztartást. Hát a lányának nem nagyon volt más opciója, mint megtanulni.

Apa nem ebédel velünk, valamit intéz bútor ügyileg, így egész nap távol van. Anyuval mi ketten megebédelünk, majd beülve a tévé elé filmezünk egy kicsit, igazi csajos este. Jól esik ez az együtt töltött idõ, oda is bújok anyához miközben nézzük a képernyõt. Ritka alkalmak egyike. Majd késõ délután úgy döntök hódolok új hobbimnak és kiülök a járdaszegényre zenét hallgatni. Térdem elõtt összefûzöm a kezeimet, s egyik lábammal halkan ütöm az ütemet, miközben szememmel figyelem a környéket. Minden csendes, olyan csöpögõsen idillinek hat, a zöld pázsittal és ezzel az idegesítõ csenddel, ami mindent belep. Aztán bekúszik valami a látóterembe.,,, Jé, egy labda! Óvatosan felveszem majd, körbekémlelve nézem kié lehet, mikor meglátok egy kisfiút a szomszédból. Tate, öccse?  Rámosolygok, majd visszadobom neki a labdát, amit el is kap, majd odajön hozzám. Hmm… tényleg hasonlítanak Tate-el egymásra.

-         -  Szia, kölyök – mosolygok rá, majd kirakom a kezem. – Ügyesen elkaptad, gyere adj egy ötöst! – csap bele a tenyerembe kis kezével.

-         -  Benjamin! – hallok meg egy nõi hangot.

-         -  Ó, anyukád biztos téged keres, kishaver – nézek rá, mire, ahogy sejtettem megjelenik egy nõszemély, akinek felragyog a szeme, mikor meglátja a kisfiút.

-         -  Benjamin, mondtam már neked, hogy egyedül ne gyere ki a házból! – rója meg a kisfiút, majd tekintete rám siklik. – Oh, kedvesem, biztos te vagy Joy lánya! – húzza mosolyra az ajkait. Gyorsan felpattanok és leporolom magam.

-          - Igen Mrs. Langdon, Sophie vagyok – mutatkozom, majd kezet rázunk.

-         - Constance.

-         -  Igazán örülök! – varázsolok az arcomra egy halvány mosolyt, majd leguggolva a kisfiú elé a szemébe nézek. – Te pedig hallgass anyukádra, rendben, kölyök?

-         -  Gyere Benjamin, menjünk vissza a házba – fogja meg a kisfiú kezét. – Én is igazán örültem.

Azzal ott hagy. Hmm… szép dolog. Visszarakom fejemre a fülhallgatót, majd bemegyek a házba. Ahh, de jól esne most egy jó meleg fürdõ…

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Borzalmas ez a hét. BORZALMAS. Elõször a suli. Na, az valami emlékezetes élmény, azt hiszem ellenségeket már szereztem magamnak, de õszintén kérdezem: Érdekel ez egyáltalán engem? Hát még szép hogy nem! Ez van, nem kell hogy szeressenek, ha elviselnek és nem szólnak hozzám, az nekem már bõven elég, szünetekben elvagyok a kis fülhallgatómmal, órán meg figyelni kell. Bármennyire is utálom ezt a helyet, nem adhatok alább a tanulásból, hiszen jó helyre kell bekerülni, hogy el tudjak innen menni, meg fontos a tudás. Anya mondogatta régen mindig, hogy az az én szerencsém, hogy imádok olvasni és mindenre kíváncsi vagyok. Azt hiszem ebben van valami igazság.

Nem tudok koncentrálni, teljesen K.O. vagyok, mivel már négy éjszakája nem alszom. Egyszerûn lefekszem és rémálmaim vannak, miután pedig felriadtam nem merek visszaaludni. Biztos valami pszichés bajom van, vagy nem tudom, de kezd elegem lenni belõle. Lehet el kellene mennem valami agyturkászhoz aki felír  nekem altatót, biztos nem álmodnék semmit, és végre végigaludnék egy éjszakát. Mint valami zombi úgy vonszolom magam ide-oda, s anya elõszeretettel emlékeztet arra, hogy vendégeink lesznek. Hát, biztos nem leszek aktív résztvevõje a társalgásnak.

Otthon átöltözöm felkontyolom a hajamat, majd lemegyek anyának segíteni teríteni. Apa is itthon van – mindenki nagy örömére, ja, nem… - s õ pedig a nappaliban készülõdik. Elõre érzem, hogy ez egy csodálatos este lesz… Mikor csöngetnek apa megy ajtót nyitni, én támaszkodok a szék támláján a konyhában és várok. Anya még sürög-forog pakolja a kaját az asztalra, majd leveszi a kötényt, mikor bejönnek a vendégek. Rámosolygok Tate-re aki visszavigyorog rám, majd a mellettem lévõ székbe zuttyan le.

-         -  Na, és hogy tetszik az iskola, Sophie? – kérdezi tõlem Mrs. Langdon vacsora közben. Hatalmas késztetést érzek arra, hogy megrántsam a vállam, de tudom, hogy nem lenne túl illendõ, így visszafogom magam.

-         - Más – tudom le a kérdést, egyetlen szóval, de látom anyám tekintetén, hogy ki kellene még préselnem magamból valamit. – Még meg kell szoknom, viszont a suli könyvtár a kedvenc helyem – folytatom, mint a jó gyerek.

-          -Milyen meglepõ… - jegyzi meg apa, mire csak szúrósan rápillantok. – Na és Tate, te is szeretsz olvasni? – emeli tekintetét a mellettem ülõre.

-         - Igen uram, szeretek – válaszol udvariasan.

-         - De azért csak abból, hogy olvasol, nem lehet majd megélni, nem igaz? – fûzi tovább a témát, mire kezdek kissé ideges lenni.

-         - Hát… nem uram – mondja kissé elbizonytalanodva.

-         - Ahhoz tanulni kell, világot járni, és tapasztalatokat szerezni. Nem csak olvasni és táncolni…

-          - Szállj már le rólam, kérlek! –szólok rá, miközben villámokat szórok a tekintetemmel. – Köszönöm szépet a vacsorát, anya, finom volt. Most pedig, ha megbocsáltotok, felmegyek a szobámba – állok fel, majd tányéromat a mosogatóba helyezve, elhagyom a helyiséget.

Kissé idegesen, indulok fel a lépcsõn, nagyokat trappolok, csoda, hogy nem dõlt még össze alattam. Nyúzott vagyok amúgy is, nem hogy még piszkáljanak is engemet, hát no! A szobám ajtaja elõtt érnek be, jobb mondva ér be, Tate. Kitárom az ajtót, majd belépek és egy hatalmasat sóhajtok.

-         - Mindig ez megy – pillantok rá. – Nem bírja ki, hogy ne kössön bele. Az a legrosszabb, mikor Ellennek hív – grimaszolok.

-         - Ellen? – kérdez vissza kíváncsian.

-         - Ellenis a második nevem – magyarázom. – De nem szeretem, így ritkán használom, viszont apa szereti és elõszeretettel hív így. Én pedig elõszeretettel nem hallgatok rá – mondom tovább, mire halkan felkuncog. – Kiröhögöd a nyomorom, mondhatom szép dolog – mosolygok rá. 

Késõ délután van. Éktelen zaj zavarja meg már egészen nagynak mondható bensõséges kis közösségünket. A társaság kevésbé romlott és gyilkos hajlamú fele velem együtt kíváncsian ácsorog a ház ablakaiban, esetleg a kertben, és a költöztetõ kocsiból kiszálló munkásokat figyeli, amint egy mosolygós, ám szigorú tekintetû nõ, és egy határozott férfi irányításával, új bútorokkal töltik meg a házat. Új lakók érkeztek a gyilkos házba, mely mindig igen nagy figyelemnek és felhajtásnak örvendett a részünkrõl. Hiába vagyunk halottak, és hiába is tudjuk ezt, egy új család beköltözése mindig egyfajta reménysugár, egy hamis tiszta lap, mellyel záros ideig, de úgy érezhetjük, élünk. Legalább is a többiek számára ezt jelenti. Számomra eredetileg egy új remény volt, egy remény arra, hogy az általam annyira tisztelt nõszemélynek babát szerezhetek, de miután ezt megkapta, eltûntek a nagyravágyó céljaim, azóta csak egyfajta unalomûzésként tekintek az új család megfigyelésére. Nem érdekelnek különösebben, nincsenek velük terveim, egyszerûen csak figyelem õket, figyelem a reményeiket, a vágyaikat, a lelkesedésüket, majd azt is figyelem, ahogyan ez a ház tönkreteszi õket.

Miután elkezdtek becipekedni, csak jó pár perccel késõbb veszek észre egy morcos, 16 éves lányt, amint szúrós tekintettel mered a bõszen magyarázó férfira. Az apja. Elégé meglepõdök, hiszen amikor a házat jöttek megnézni, õ nem volt velük. A lány elsõre nem túl feltûnõ jelenség, sõt, már- már szürkének, észrevehetetlennek mondanám, és talán pont ez az, ami miatt még is érdekelni kezdd. Hogy miért? Mert én is pontosan ugyanilyen voltam.

Ahogyan telik az idõ, már igencsak beesteledik, mire a bútorok, és a dobozok a kijelölt helyükre kerülnek, és a költöztetõk szépen lassan elszállingóznak. Én a lány szobájában ülök az ágyon, amely sok sok évvel ezelõtt az enyém volt, és figyelem, ahogy dudorászva keres helyet személyes kis dolgainak. Pár kép kerül elõ egy dobozból, melyek azonnal helyet kapnak a hatalmas könyves szekrény legfelsõ polcán. Miután a ruháit kezdi egy másik szekrénybe pakolni és a polchoz lépek, és a képeket tanulmányozom. Õ, és még pár fiatal szerepel rajtuk, akadnak itt csoportképek, amelyiken mindenki mosolyog, pár olyan, amin kevesebben vannak, és egy olyan, amelyen egy táncos lány van. Beletelik pár másodpercbe, mire rájövök, hogy az a táncos lány õ maga. Finoman érintem meg a valószínûleg nagy belsõ értékkel rendelkezõ tárgyat, majd elmosolyodva hátralépek, hogy helyet adjak az éppen arra érkezõ lánynak, aki továbbra is csendesen dudorászva kezdi el felpakolni a könyveit a polcokra. Visszahuppanva az ágyra figyelem õt, és így, jobban megnézve valóban felfedezem mozdulataiban táncos mivoltát. Feltételezem, hogy öntudatán kívül, de rendkívül kecsesen mozog, és úgy ring a doboz és a polc között, mintha csak egy bábu lenne egy zenedoboz tetején. Jó ideig így figyelem õt, amikor lentrõl egy kiáltás hallatszik.

-        -  Sophie, vacsora! – jön egy nõi hang kedveskedõen, mire az e szerint Sophie névre hallgató lány abbahagyva a pakolást rohan lefelé a lépcsõn.

Mikor kimegy a szobából én felállva lépkedek a már felpakolt könyvekhez, és kíváncsian kezdem el ujjaimat végigfuttatni a látszólag már sokszor olvasott könyvek borítóján. Érdeklõdve emelem le a polcról az egyik kedvenc verseskötetem, és lapozok bele. Az ismerõs versek sorai halványan sejlenek az emlékezetem egy rég elrejtett zugában, úgy, mint amikor az ember lát valamit közvetlen a víz felszíne alatt. Halványan látja, de a víz áttetszõ felszíne még sem engedi, hogy az a valami teljes valójában megmutassa magát. Úgy, ahogy vagyok, a polc elõtt olvasni kezdek, csak úgy falom a sorokat, ennek következtében óvatlan is vagyok. A lány lépteit hallom közvetlen a szoba elõtt, így hát jobb híján egyszerûen elejtem a könyvet, amely hangos puffanással nyitva a földre esik ott, ahol épp tartottam. A beérkezõ Sophie furcsálló tekintettel mered rá a könyvre, amint észreveszi, ennek ellenére azonban odalép, és felvéve elmosolyodik, majd ahol a könyv nyitva volt, az ágyra ülve olvasni kezd. Egy ideig mosolyogva figyelem, ahogyan a sorok között teljesen elmerülve olvas, ám hamar nem várt látogató érkezik. Egy alcsony, barna hajú lány áll az ajtófélfának támaszkodva, miközben ölbe tett kézzel az ágyon kuporgó Sophie-t mustrája szúrós tekintetével. Violette.

-         - Nocsak nocsak, látom új játékszert találtál magadnak. – bök a fejével a lány felé, mire én felmorranok.

-         - Ne mondd ezt.

-         - Nem fogom hagyni, hogy vele is azt tedd, amit velem.

-         - Tudod, hogy sosem bántottalak… - erre õ csak megrázza a fejét, majd eltûnik. Én még figyelem egy kis ideig a régi szobám új lakóját, aki az elõzõ beszélgetésbõl természetesen semmit sem halott, majd lemondóan sóhajtva hagyom el a szobát. Ha nem tudnám, hogy nem lát és nem hall, azt mondanám észrevett, ugyanis a fejét óvatosan felemelve kémlelt körbe a szobában, ahogyan én elhagytam azt.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Másnap délelõtt ismerõs tûsarkúk kopogása rázza meg a fülem, amint egy ugyancsak ismerõs arc közeledik a ház bejárata felé, egy tál frissen sült süteménnyel, és egy fiatal fiúval magabiztosan.

-         - Hová ilyen sietõsen? – kérdezem gúnyosan az egyre gyorsabban igyekvõ nõt, mire az kissé összerezzenve fordul felém.

-         - Tate, az isten szerelmére, a frászt hozod rám. – erre a groteszk gondolatra kissé felhorkanok, mire a velem szemben álló nõ csak a szemét forgatja. – Csak jöttem üdvözölni az új szomszédokat. – magyarázatát ezzel le is tudja, ugyanis nekem ismét hátat fordítva folytatja útját, ám én a helyett, hogy elmennék, csak tartom vele a lépést.

-         - Remélem, tudsz róla, hogy undorítóan tenyérbe mászó vagy, Constance. – mondom neki rá sem tekintve, miközben már a bejárathoz érünk.

-         - Muszáj  vagyok, ha továbbra is tartani akarom a kapcsolatot veled, és a többi gyermekemmel. – mondandója közben elengedi a mellette álló csöppség kezét, majd leporolja a ruháját, és egy ártatlan mûmosolyt felvéve csönget be.

-         - Nem mintha annyira hiányolnánk… - mondom a lehetõ legtöbb gúnnyal a hangomban, mire csak egy szúrós tekintettel válaszol, többre ideje sem lenne, mivel nyílik az ajtó, õ pedig ismét tökéletes álca mögé bújik.

-         - Jó napot, én Constance vagyok, õ pedig a fiam, Benjamin. – int mosolyogva a kisfiú felé. – A szomszédban lakunk.

-         - Á, üdvözletem, a nevem Joy. – mosolyog a nõ is az ajtóban, majd kérdõen felém néz. – És a fiatalember? – Anyám hitetlenkedõ arckifejezéssel fordul meg és mér végig, amit a ház tulajdonosa is észrevesz, majd egy furcsa sóhaj után fordul ismét vissza a nõ felé. – Õ a nagy fiam, Tate. - magamban jót szórakozom meglepett reakcióján, amiért nem "tûnem el", dehát ez is egy része a modhatni tervemnek.

-         - Értem, jöjjenek beljebb! – invitál be minket kedvesen, mire mindhármanmmosolyogva követjük a hölgyet a meglepõen ismerõs nappaliba. Annak ellenére is, hogy sok új bútor került bele, szinte teljesen olyan, mint amikor én éltem itt. A nõ kedvesen szeleburdi módon rohan el, hogy teát hozzon nekünk, ám amint kiteszi a lábát a nappaliból, Constance arcáról lefagy a bárgyú mosoly, és szúrós tekintettel mered rám.

-         - Nem tudom mit tervezel, de azt ajánlom ne csinálj semmi hülyeséget. – szûri fogai között a szavakat, mire én csak vigyorogva megvonom a vállam.

-         - Csak ismerkedek. – nem is hazudok ezzel nagyot, a különbség csak annyi, hogy szándékosan jöttem „vele”, mivel igazán meg szeretném ismerni az emeleten lakó lányt, és így találtam a legkönnyebb módot rá. A nõ pár perc múlva jön vissza kedvesen fecserészve arról, hogy mennyire tetszik neki a környék, és hogy mi is mennyire kedvesek vagyunk, hogy így átjöttünk õket köszönteni.

-         - Egyébként nagyon megkönnyebbültem, a környéken nem nagyon láttam a lányommal egykorúakat, de ezek szerint nem lesz egyedül. – küldd felém egy csodás mosolyt, mire hasonlóan reagálok. – Ha gondolod, nyugodtan menj fel hozzá, biztosan nem vagy kíváncsi a felnõttek fecsegésére, a második ajtó jobbra. – hálásan bólintva indulok el azonnal felfelé, ám a szobájába érve nem találom ott õt, de hangokat hallok a fürdõszobából, így nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy hol lehet. Mosolyogva konstatálom, hogy a verseskönyv nyitva pihen az ágyán, ahova odalépek, és a költeményt felvéve ülök le törökülésben az ágyra, ahol azonnal olvasni kezdek. Szinte el is feledkezek róla, hogy miért vagyok itt, amikor egy kissé bizalmatlan hang üti meg a fülem.

-         - Hát te meg mit csinálsz? – jön egy már számomra ismerõs lány hangja az ajtóból, mire én kissé meglepõdve kapom fel a fejem.

-         - Olvasok. – felelem mosolyogva, mire bizalmatlan tekintete nem enyhül, bár azért láthatóan egy kicsit megnyugszik.

-         - Azt látom, de mit keresel a szobámban, és egyáltalán ki vagy te?

-         - A szomszédban lakom, és anyukád küldött fel. – mosolyodok el, mire egy fáradt sóhajjal lép beljebb.

-         - Valahogy gondolhattam volna… - egy újabb sóhaj kíséretében levágódik mellém az ágyra, és kíváncsian les át a vállam fölött. – Szeretsz olvasni?

-         - Nagyon, ez az egyik kedvencem. – kopogtattam meg a kezemben lévõ könyv becsukott borítóját.

-         - Én is nagyon szeretem. – mosolyodik el már vidáman, majd a kezét nyújtja. – A nevem Sophie, és örülök, hogy találkoztunk, kedves szobámban lévõ idegen.

-         - A nevem Tate, Tate Langdon. – fogadom el egy vigyor kíséretében a felém nyújtott kezét, miközben végig az jár a fejemben, hogy meg kell ismernem ezt a lányt.