Nem vagy egyedül…
A nevem Ezio Auditore Da Firenze, s ez az én testvériségem. A bosszú vezetett engem a gyilkosság és árnyak közti világba. Mint a sötétségben gyúlt gyertyafény mutatta meg nekem, hogy holmi kis emberek közt, egy nagyobb s jóval veszélyesebb dolgok állnak mint azt mi láthatunk. Olyan akár a pokolból kiszelt kis darabka, amit a Szentek tisztaságának leplébe takarnak. Holmi emberek halhatatlan istent játszanak. A népeket gyötrik és közbe elfeledkeznek a tanokról, hogy minden ember szabad. A Templomosok…. azok kik bort isznak miközben vizet prédikálnak, de inkább nem is bort hanem vért isznak. Mind a Szentségek makulátlan szüzességébe s megronthatatlansága mögé bújva egy maszkként ontják millió ártatlan vérét. s vajon miért? A hatalom édesen csend fülükben és suttogja nekik a összes démon ezt.
Lerakom pennám, és megdörzsölöm a szemem. Egy kis gyertya volt mellettem mi megvilágította munkaasztalom. A hold magasztosan az ég tetején virított, ezüstös fénye akár egy láng, beragyogott mindent. Késői órák ezek, de az álmok mégsem ragadnak szememre. A nyugtalanság és az izgalom vegyes keveréke forog bennem.
Rémisztő, de gyengeségem nem hagy nyugodni. Haldoklott mikor otthagytam a pápát, Rodrigo Borgiát. Haldoklott… de nem halt meg, habár mérget vett be. Gyenge voltam és ezt tanúsítottam nekik? Az a vénember nem hiszem meghalt volna íj könnyen aki az utat maga előtt tarolta, hogy eme magasztos s hatalmas helyet foglalhasson el az emberiség történetében, és az egyházéban is.
Kábultan összezavartan álltam ott egy helyben a fényben mint egy megrettent gyermek. Pislogtam a napra mintha eddig egy poshadt cellában töltöttem volna napjaim. Mint aki félt tőle. Szívemben akár egy jégkarom , s elmém suttogta zajtalanul Meg kellett volna ölnöd! De ez csak hab volt a tortán. Látomások sora és képfoszlányok kavarognak elmémbe. Találkoztam egy különös istennővel, ki magát Minervaként, a bölcsesség római istennőjeként mutatkozott be. Megmutatta nekem a jövőt s a múltat, ahogyan emberi szem fel sem foghatta volna. Ez a felelősség és tudás mi birtokomba szállt, meggyűlöltette velem azokat a dolgokat, amikre büszke voltam hogy megtanultam. S most is érzem ahogyan a jéghidegen besüvítő szél az ablakon, olyan jéghideg érzés lesz rajtam úrrá.
Nem haltak meg… a templomosok és a velük egybekelt gonosz nem pusztult el. Még nem.. és olyanok akár egy szörny, a nagy halhatatlan hidránál is több a fejük nekik. Elmém akkor romokban s lángokban állt. Egyedül egy mondatot suttogtam magamnak:
Ezio Auditore da Firenze vagyok. Erős, az orgyilkos hagyományok mestere. Nem tudom eldönteni, a mai napig se. Álmodtam vagy maga a valóság volt? nem tudom eldönteni. Az akivel találkoztam, Minerva egyszerre volt emberi s emberfölötti. Hatalmasabb mint bármi más. Megmutatta nekem hogy az Éden almáját hogyan kell használni. Nem áll szándékomba ily nagy erőt birtokomba vennem. Túl sok minden van benne… maga Altair is tanulmányozta a régi időkben. S mily különös. sose láthattam de itt lebeg szemem előtt kinézete. Mintha sokszor láttam volna életembe, holott ő jó pár száz évvel ezelőtt élt e földön, Izraelben.
Mély levegőt vettem és felsóhajtottam. Hátradőltem és a szék nyikorog alattam. Felnézek a plafonra. Fejem zsong és a zavartság üvölt bennem. Nézem ahogyan a gyertya fénye fodrozódik a falon. Játszik az árny és a fény világa. Hadakoznak egymással ki legyen az Úr. A fény csodálatos színek kavalkádját mutatja, a bordóra festett falon, a megcsillanó csillár fényes ragyogása, ám a sötétségben minden elvesz a színekkel és ragyogással együtt. Bekebelez minden élhetőt. Bekebelez mindent… Csukom le lassan szemeimet.
***
Megriadok álmomból. Mintha véltem volna újra látni Minervát. Szavai belém vésődtek abban az órában.
- Ezennel vége. Az üzeneted átadtuk. A népemnek el kell hagynia ezt a világot. Mi már nem tehetünk többet. A többi rajtad áll Desmond.
Demond…. ki az a Desmond? De mielőtt még bármi mást is kérdezhettem volna tőle eltűnt a szemem elől. Mint egy kámfor egyik pillanatban ott ált, s utána már csak hűlt helyét láttam. A kamra elsötétedett, és a melengető fény is eltűnt. Újra közönséges lett, amiben az előbb egy csoda zajlott le.
A nap édesen cirógatta arcom, a madarak daloltak. Felkelek a székből és megmozgatom a nyakamat. Azt hiszem elaludtam. A munkaasztalon a gyertya már rég kialudt, a kanóc leégett, csak a melléfolyt viaszcseppek díszítik asztalom. Szerencse hogy a tintát nem borítottam ki.
Firenze. A nagyvárosok egyike, ahol jóformán az ember kiélheti magát. Az esti fényben viháncoló szajhák, na meg a jó bor társasága. Az édes mázos fesztiválok, és bálok, hol álarc mögé bújhatsz és azt tehetsz amit csak akarsz. Valóban imádtam Firenzét, de nem csak ezért. A pokol a bujaság mellett ott van a magasztosabb lét is. A gyönyörű házak, gazdaság árulkodik e városról. A művészek Szentgálja. A reneszánsz bölcsője. Az Arno-folyó két partján terül el a város. Néha érezni lehet a víz édes illatát. Kolostorok templomok egymáson, a hívők számára. Persze aki a húsban és a testben hisz annak is vannak megfelelő bordélyházai. A tiszta erény mellett ott lapul a falak közt a test szenvedélye. A szép kis takaros utcák mellett az összehányt és emberi ürüléktől szagos zsákutcák. A pokol és a mennyország tökéletes keveréke. Amit szemed kíván megtalálod. Most hogy így belegondolok, lehet az volt a bajom hogy nem melengette senki az ágyam. Általában egy két szőke szépség, barna vagy fekete szokott segíteni alvási gondjaimon. Be kell vallanom akármilyen ember vagyok, hitfélő vagy nem, azért férfi vagyok… és a férfinak vannak igényei. Az igény közt persze bármi lehet. Család, pénz na meg persze az éjszakai szenvedély. Ugyan ahány nemes annyi szokás, de az biztos a legtöbbjük mégis mást preferál, mint az asszonyát. Ő csak azért van hogy szüljön utódot nagyon ritka az hogy szeretik egymást. A házasság csak egy üzlet, hogy még több kincs összegyűlhessen. Mindenki azt hiszi hogy nemesnek lenni csupa vidámság és kacagás. Tévednek. Olyan szoros és megrendíthetetlen etikett uralja a teret, hogy aki félrelép az már halott is. Viszont amiről nem tudnak az nem is fáj. Habár többségében a nők tudják hogy férjük megcsalja valami jöttömment utcai hölggyel, és nem csak eggyel. Ha van választék akkor uraim kell válogatni. Nem szabad egynél megmaradni, hiszen a kaland öröme el is illan hamar. A jött tűz amit érzel a vágy kiolthatatlan lángja lobban akkor azt meg is kell tenni.
Igaz lassan ez a láng kialszik belőlem. Be kell vallanom fiatalabbként, nem mintha most olyan öreg lennék, jobban kerestem a kurtizánok társaságát. Persze ők is viszont. Igen sajnos nincsen új arc akit ott ne ismernék meg. Egyszer kétszer biztos volt már mindegyik ágyamba, és nem röstellem használni szerszámomat, igaz őket sem kellet noszogatni, hogy vadul beleéljék magukat. Emlékszem valaki ajánlott egy vérbeli kis nőszemélyt, azt hiszem Chi-chi-nek hívták. Talán voltam is vele? Oh igen… igen, emlékszem. A köldökében lévő gyöngyszem. Érdekes kis teremtés be kell vallanom. Nincs mit rejtegetnie hiszen vannak oly idomai amire minden nő sárgulna az irigységtől, amellett jó a kézügyessége…
Akaratlanul is elmosolyogok. talán meg kéne látogatnom… de nem most nem lehet. Egy régi barátomhoz fogok menni. Leveszem hálóruhám és felöltöm magamra az egyszerű nemesi öltözéket. Fehér buggyos ingemhez tökéletesen illett a bézs színű mellény. Melléje egy sötétzöld nadrág és egy jó kis csizma. Elegáns de nem feltűnő. Majdnem mindenki ilyenekben császkál. ekkor odamegyek a tükör elé és megnézem magam jól áll e a ruha. Mintha rám öntötték volna. Tökéletes lesz. Barátomnak úgy is tetszik az elegancia és a szépség, és valljuk be, én mindkettőben bővelkedem. Felkapom a pár lapot az asztalomról majd a földszint felé indulok.
Gyors léptekkel letrappolok a falépcsőn, testem csak úgy lebeg a lépcsőfokokon, amíg rákötöttem derekamra a vörös selyemövet, már ki is léptem az ajtón. A nap beragyogta az egész várost, az ablakok tárva nyitva álltak, és néha a járókelők kellemetlenségére megcsillant rajtuk a fény, amitől egy pillanatra megvakulhat az ember. Csodálatos idő van. Enyhe kis szél fújdogált, így nem fő meg az ember feje, és nem is vacog a hidegtől. Pont tökéletes.
Hat éve már hogy ismerem őt. A fiatal göndör szőkeséget, kis szeplőkkel. Mikor anyámmal elmentem a fiatal pártfogolt festőnkhöz hogy megvegyünk pár képet tőle. Akkor beszélgettünk először s tudtam barátságunk örök lesz. Leonardo Da Vinci, teljes neve Leonardo di ser Piero da Vinci. Neve jelentése Leonardo, a vincibeli Pierro fia. Különleges egy fiatalember. Ahogyan én, ő is imádja a fiatal hölgyek társaságát (habár pletykákból hallottam, hogy csak a szépségüket értékeli). Egy igazi mester a maga módján. A művészet az ő léte, és én segítem munkásságát. Egy csomó kép családi rezidenciám falán, az ő munkássága figyelhető meg. Nem is tudom mihez hasonlítani. Olyan hátborzongatóan igazinak tűnik. Mintha egy kis darabot a földből kiemelne, és bezárná a vászon érdes szerkezetébe. Egy röpke pillanatot ragad meg, ami örökké élni fog.
A műhelye felé veszem az irányom. Olyan különös errefelé az emberek. Mindenki mosolyog és nevetgél. Az árusok egymással beszélgetnek. Igazán kedves hely ez.
Szó szerint berobbanok a műhelyébe, az ajtón lévő szélcsengő milliónyi kis hangja megzendül.
-Leonardo!- mondom lelkesen.
Körbenéztem és sehol senki. Érdekes. Mindig itt szokott lenni. Nyitva van minden és nincsen itthon se. Megrázom a fejem. Egyszer tényleg baj lesz ebből, hogy mindent tárva nyitva hagy. Ekkor hátrafele megyek. Ha nincs elől akkor hátul szokott festegetni. A megérzésem jó volt. ott hátul festett egy vörösesbarna hajú márványbőr színével és élénk gesztenyebarna szemeivel. Egy aktot állt egy elkészülő remekműhöz.
A gyermek észrevett és azonnal vörös lett az arca.
-Perfecto!- mondja Leonard.
Halkan felnevettem, észre se veszi, hogy én mögötte állok.
-Áh megint egy remekművet készítesz!
Egy kicsit megborzad, nem számított rám.
-Áh Ezio! Barátom. - fordul meg mosolyogva.- Nem számítottam jöttedre.
-Tudom.- mosolygok rá.- Ha bejelenteném, magamat akkor nem kaphatlak el alkotás közben.
-Igaz, igaz.- mondja.- Azért szólhattál volna előtte is.
- Oh szóval nem is szeretsz vendégül látni?- mondom játékosan.
-Jaj dehogynem Ezio! –rakja le a palettáját és az ecsetét, int a gyereknek nem kell többet várnia hazamehet. Ekkor engemet felkísér a lakosztályába és azonnal beleültetet engemet a fotelba.
-Mond barátom,- ül le velem szembe- mi járatban?
-Csak hoztam egy meglepetést.- bányászom elő nadrágomból a papírdarabkákat.- Gondoltam érdekelni fognak így elhoztam egy kiruccanásomból.
Ekkor a szemei megcsillantak akár egy ékkő a gyertyafényben. Majdnem kitépi kezemből a papírokat, alig tudtam elengedni őket. Ekkor tüzetesen átnézi, majd újból felém néz.
-Hiszen ez csodálatos!- mondja lelkendezve és felpattan. Én is örültem a boldogságának. Ekkor hirtelen hozzám ugrik és megölel.
Ekkor felnevettem.
-Szivesen bármikor barátom.
