- Fogd, és itasd meg vele, bármi áron- nyom a kezembe egy kristálypoharat- most menj!

  – Ne! – sikoltok fel, majd erõtlenül rogyok térdre. – Miért tetted…? Ez… ez… olyan...

 - Igazságtalan? Mert ennek egy cseppje is elég lett volna, hogy életben maradjon az, akit szerettél?

 - Igen…

 - Mert ha te megihattad volna, akkor talán teljes értékû angyallá válhattál volna?

 - Sajnálom, de ezek csupán gondolatok… Kérlek, ne büntess meg…- lelkileg felkészülök a fájdalomra, mikor leül mellém, de csak mikor felém nyújtja a kezét, én pedig meglátom a cseppeket az ujján veszem csak észre, hogy mit is akar valójában. Azok a cseppek...csábító, mégis tilos...de ha õ akarja, és önként adja...nem! Nem szabad...

 Könnytõl üveges tekintettel nézek az arcára, és hagyom, hogy egyre közelebb hajoljon és ajkaimon végig simítva nekem agyja azt, amire olyan nagyon vágytam. Félve nyalom le ujja hegyérõl a maradékot. Oly régóta álmodoztam errõl, nem is magamnak, de valahogy mindig is kíváncsi voltam rá milyen.

 Forró villámcsapásként árad szét a testemen a torkomból pedig nyögés szökik. Sosem hittem volna, hogy ilyen bénító érzés. Fejemet hátra vetve élvezem a kellemes borzongást.

- Istenem… - suttogom. Egyre nehezebben bírom magam tartani, míg végül már nem is küszködök. Erõtlenül dõlök hátra, a puha szõnyegre és szemeimet behunyva hagyom, hogy tudatom messzire repüljön. Olyan valós minden... a fák, az illatok, az érintések... bár örökké tartana...

 Lassan azonban kitisztul a tudatom, a madarak és pillangók tovarebbennek és a virágok és úgy tûnnek el, mintha ott se lettek volna. Kósza álomképek csupán, bûnös, mézédes délibábok.

 - Miért tetted? – suttogom erõtlenül. Lassan nyitom ki szemeim, bár ne kellene, had kapaszkodjak még az elmúlt álomkép foszlányaiba.

 - Talán mert annyi szenvedés után megérdemelsz te is egy kis boldogságot

 - Nem gondoltam volna, hogy…

 - Törõdöm veled? – fejezi be helyettem. - Talán így is van. Talán csak elszórakoztatott a látvány, nem számított kivel teszem. Hogy mi az igazság, azt soha nem fogod megtudni, Primula.

 Ujjaim arcára csúsznak majd gyengéden siklanak végig bõrén. Egyszerre engem is megnyugtat ez az érzés, talán magam miatt, talán mert érzem, hogy háborgó lelke, még ha csak rövid idõre is, de megnyugvást talált.

 Lassan emelkedik fel, majd sétál vissza zongorájához és újra játszani kezd. Gyönyörû zene, és most már még szebb.

 Lélegzet visszafolytba figyelem õt. Válla fölött átlesve vissza tekint rám, mosolyomra pedig egy magának utat törõ napsugárral válaszol.

https://www.youtube.com/watch?v=QuNhTLVgV2Y ( bocsi, csak így tudom feltenni)

Nem tudom, voltam-e valaha is ilyen boldog...nem hiszem...

 Órákon keresztül hallgatom még a játékát, néha dúdolgatok hozzá, néha csak õt magát figyelem. Ahogy vonásai kitisztulnak, ahogy mindenrõl és mindenkirõl megfeledkezve játszik, szemeit behunyja és élvezi ahogy a dallamok lelkét simogatják.

 Ahogy termet nézegetem meglátok valamit az egyik polcra téve. Nesztelenül állok fel és megyek oda, nehogy megzavarjam õt.

 Egy újabb hangszer. Egy hegedû...ócska, ütött-kopott, de még mûködõképes. Kiveszem a tokjából és elkezdem behangolni. Fel se tûnik neki, csak mikor melódiájáoz csatlakozva én is játszani kezdek. Mindig is szerettem a zenét, a hangszereket és szerencsére elég sok hangszeren tudok is játszani, de a kedvencem mégis a hegedû maradt.

 Ez a szomorú szavú, síró hangszer mely könnyeket csak mások szemébe...engem mégis megnyugtat a hangja.

 Hangjára megdermed és felém fordul, csak néz némán, majd egy apró mosoly kíséretéven vissza fordul és újra játszani kezd. Nem ismerem azt a számot amit játszik, csak mozdulataira, hangjára, érzéseire figyelek, mégis tökéletes az összhang.

 Teljesen belemerülünk mindketten, így mire abba hagyjuk már jócskán beesteledik.

 - Nem is tudtam, hogy tudsz hegedülni. Méghozzá egész jól- apró mosolya még ott ül ajkai szélén, mikor lecsukja a zongora fedelét.
- Sok mindent nem tudsz még rólam, mesterem- teszem el én is a megviselt hegedût, majd indulok el az ajtó felé- Szép álmokat...- suttogom alig hallhatóan majd becsukom magam mögött az ajtót.

.oOo.

Az este hátra levõ részét a kertben, egyedül töltöm. A boldogság és melegség amit a zenétõl kaptam ideíglenesen elnyomja a fájdalmamat, és igyekszem ezt kiélvezni. Bár az esõ még néhol szemerkél, sokkal szelídebb és az ég is tisztább. Vajon meddig lesz képes fent tartani ezt a törékeny állapotot?

- Ahhoz nincs elég erõm, hogy magamat gyógyítsam. Bárki mást képes vagyok meggyógyítani, de magamat soha...

- Értem. Ez különös, hisz általában fordítva szokott lenni. Igazából az is különös, hogy egyáltalán képes vagy rá.

Elengedem, és a trónomhoz sétálok. Hajam sötét felhõként lebben arcom körül, hátravetem vállam felett. Már megszáradt, de még nincs befonva. Elegánsan leülök, szárnyaim a párnázott háttámlának támasztom. Primula elõttem áll, félelem nélkül tekint fel rám.

- Az egyik angyal gazdám tanított rá, de sajnos inkább átok, mintsem áldás... nem tudtam megmenteni azt, aki fontos volt számomra – szavai elhalók, kék szemei egészen sötétek a szomorúságtól. Félrehajtott fejjel figyelem, mennyire bátor. Kérdezés nélkül beszél hozzám, mások kevesebbért is keményen megbûnhõdtek.

- Érdekes lény vagy, Seran. Megtartalak, de ha jót akarsz magadnak, nem okozol csalódást.

- A nevem Primula... uram.

- Primula... különös, hogy pont egy virágról kaptad a neved. – És pont egy mérgezõ virágról. - Most menj, majd érted küldök, ha látni akarlak.

***

 (zene)

Villámok cikáznak a sötét égbolton. Az ablakon egyenletes ütemben dobolnak az esõcseppek, ujjaim a hófehér zongora billentyûin siklanak. Hiába gyönyörû a zenedarab amit játszom, nem bírja lekötni figyelmem. Egy pohár vérvörös bor csillog elõttem, a kandalló meleg fénye átsejlik az italon, és így a vérre emlékeztet, amit nem oly rég ontottam saját kezemmel a harcmezõn.

Michaela… Õ nem jött el. Elmehetnék érte, hiszen máskor is elmentem érte a világ végére is, hogy visszaszerezzem, de már nem vagyok rá képes. Hogy miért? Mert jól tudom, hogy amint meglátnám, már nem forró szerelem áradna szívemben és lelkemben, hanem harag, és ismét bántanám.

Egy pillanatra, a gondolat erejéig megtorpannak ujjam a billentyûk felett. Igen, bántanám õt. Hiszen nem oly rég, õrjöngve estem neki, kis híján letéptem a szárnyait, amikor megtudtam, hogy összejátszott az ellenségemmel.

Fájdalom hasít mellkasomba, ujjaim erõsen rácsapnak a billentyûkre, fejem lehajtom, és reszketõ indulataim hatására odakint hangosabban és erõsebben dörrennek a villámok.

Palotámban néma csönd van. Érzem alattvalóim jelenlétét, szívdobbanásait, tudom hogy visszafojtott lélegzettel várnak. Arra várnak, mit teszek. Tudják jól, hogy mennyire labilis vagyok, hiszen ma reggel is Michaela egyik futárát élve kibeleztem mindenki szeme láttára. Csupán annyi volt a bûne, hogy elhozott nekem egy levelet tõle, amelyet nem olvastam el, hanem mágiám lángjával szénné égettem. Utána õrjöngtem, s csak mostanra sikerült megnyugodnom annyira, hogy gondolkodni is képes vagyok immár.

Nyílik a terem ajtaja, s nesztelenül besurran valaki, egy szolgáló. Bátor cselekedet, hisz' az elõzõ próbálkozó véres tetemét nem oly régen takarították fel a folyosóról, ahová kihajítottam.

- Mester…

Felemelkednek ujjaim a billentyûzetrõl, és nehéz csend telepedik körénk. Felnézek, sárga szemeim fényesen izzanak. A szolgáló egészen a zongoráig eljött, kezében egy kristálypoharat tart, jól tudom mi van benne, s azt is, hogy miért.

- Mit akarsz, Primula?

Érzem a megkönnyebbülését. Azt hitte, õt is bántani fogom… Világoskék hosszú selyemköpenyben van, a kedvenc színem, nem véletlenül adhatták rá. Haja selymesen csillog, apró fonataiban lágyan szikráznak az apró kristálykövek, amit ügyes kezek gondos munkával belefontak. Sebei eltûntek teljesen, csupán sápadtsága és reszketõ ajkai rontják az összképet.

- Kérlek bocsáss meg, Mester. Damon úr küldött ide…

- Pusztít az árvíz?

- Igen, Mester… Hatalmas károkat okoz a vihar, amit okozol… Kérünk téged, hogy próbálj megnyugodni… Itt van ez is, Damon úr szerint talán segít… - Felém nyújtja a szikrázóan csillogó kristálypoharat, de annyira remeg a keze, hogy majdnem kicsordul belõle a fehéren világító folyadék. Manna. A legkülönlegesebb és legdrágább ital a világon, csak nagyon kevés angyal tud szerezni belõle… Az igaz szerelem örömkönnyeibõl fakad. Bárki aki megissza, a legtisztább boldogságot érzi tõle, a fehér mágia feltölti testét és lelkét, minden fájdalma, sebe gyógyul, megtisztul az elméje, a halandóknak pedig nagyon hosszú életet ad. Mindenkire így hat, de az arkangyaloknak csupán olyan, mint halandóknak az aszpirin. Megvetõen elhúzom a számat, és felállok székemrõl.

Primula felé lépek, de õ tágra nyílt szemekkel hátrál elõlem. Azt hiszi, õt is bántani fogom. Látta mit mûveltem az angyalfutárral, látta mit tettem az imént a szolgálóval, azt hiszi erre a sorsra jut õ is. Ezért is küldték be hozzám, mert õérte nem kár. Fejében ezer gondolat kavarog, a manna erejérõl, arról, hogy ha tudott volna szerezni imádott gazdájának, akkor még ma is együtt lehetnének, arról, hogyha beleinna, talán kinõnének a szárnyai és erõs angyallá válhatna, arról, hogy milyen bolond ötlet ez, hiszen azonnal megölném, ami nem is lenne baj, de pokolian fájdalmas módon végeznék vele, ahogy a többiekkel. Rettegése kiköltözik arcára, azt gondolja hogy épp a fejében olvasok.  

Fehér nadrágomon sötét vérfoltok, és a felé kinyújtott kezem is mocskos a rászáradt vértõl. Primula megtorpan a menekülésben, és óvatosan, lassan elindul felém, látván hogy várakozom rá. Megkapom végre a poharat, fehér mágiája fényesen ragyogni kezd közelségemtõl. Belenézek a kehelybe, és a fájdalom késként hasogatja ismét a szívem. Michaela… A mi szerelmünkbõl soha nem fakadt manna, de még utódunk sem született… Milyen kegyetlen a sors, milyen szánalmas bolond vagyok én.

Odakint felerõsödik a szél, az ablaktáblákat rázza a vihar, villámsorozatok dörrennek a közelben.

- Mester, kérlek – hallom a halk sóhajt, és ez eltereli figyelmem a fájdalmamról. A kandalló tüzébe hajítom a poharat, amely hangos csilingeléssel törik ezer apró darabra, a lángnyelvekben sisteregve válik semmivé a manna. – Ne! – sikolt Primula, térdre rogy a kandalló elõtt. – Miért tetted…? Ez… ez… olyan...

- Igazságtalan? – kérdem tõle halkan. – Mert ennek egy cseppje is elég lett volna, hogy életben maradjon az, akit szerettél?

- Igen…

- Mert ha te megihattad volna, akkor talán teljes értékû angyallá válhattál volna? - Vállai megremegnek, és lehajtott fejjel felcsuklik.

- Sajnálom, de ezek csupán gondolatok… Kérlek, ne büntess meg…

Leülök mellé, a kandalló kellemesen melengeti hátam. Felé nyújtom vértõl mocskos kezem, de nem érintem meg az arcát. Elõször nem érti, de amikor ránéz a kezemre, látja mutatóujjamon a csillogó mannacseppeket, amelyek a pohárból fröccsentek rá. Nem mer megmozdulni, könnyes tekintete arcomra siklik, izzó szemem rabul ejti, bénultan hagyja nekem, hogy lassan szétkenjem puha ajkain. Borzongó kéj, félelem és undor süt tekintetébõl, s mégis kinyújtja apró kis nyelvét, és lenyalja ujjamról a maradékot. A manna a legteljesebb boldogságot, a tökéletes gyönyört nyújtja, s csupán egy cseppje is elég neki: pupillái kitágulnak a kéjtõl, torkából kéjes nyögés szakad fel. Hátrahajtja fejét, csodálattal bámul felfelé, a tágas boltívekre.

- Istenem… - suttogja, s erõtlenül hátrahanyatlik a puha szõnyegen. Fölé hajolva figyelem az arcán tükrözõdõ örömmámort, a kéjtõl rángatózó testét. Ujjai tétován markolják a semmit, de könnyei nem apadnak el. Kezeimre támaszkodva fölötte térdelek, és közelrõl nézem arcát. Pihegõ légvételei bõröm simogatják. Gyönyörû gondolatai vannak a virágokról, a zöld mezõkrõl és a kéken csillogó tengerrõl, hallom a zenét is, amit szeret. Halkan énekelni kezdi, édes hangon lágyan és lassan, a gyermekkori legszebb emlékeinek kedvenc dalát.

Lassan csitul az érzelemvihar benne, behunyt szemekkel ernyedten hever alattam. Gondolatai egyre tisztábbak.

- Miért tetted? – suttogja. Felnyílnak tisztán csillogó ezüstkék szemei. Közvetlen közelrõl látom íriszében az ezüst pöttyöket.

- Talán mert annyi szenvedés után megérdemelsz te is egy kis boldogságot – válaszolom. Kétkedve néz fel rám.

- Nem gondoltam volna, hogy…

- Törõdöm veled? – fejezem be helyette. - Talán így is van. Talán csak elszórakoztatott a látvány, nem számított kivel teszem. Hogy mi az igazság, azt soha nem fogod megtudni, Primula.

Odakint a vihar halk morajjá szelídül. Megérzem hajamban a kezét. Meglep a simogatás olyannyira, hogy mozdulatlanná dermedve hagyom. Egy évezrede nem érintett senki Michaelán kívül, az õ simogatását és törõdését pedig már évszázadok óta nem éreztem. Ez a kis apró gesztus, ez a hálás cirógatás oly jól esik, hogy teljesen kiürül a fejem. Behunyom a szemem…

Újabb érintés, apró remegõ ujjak az arcomon. Félénk cirógatás, mint kis selymes lepkeszárnyak a nyári virágszirmokon. Háborgó lelkem lassan elcsitul, és sóhaj fakad mellkasomból. Ez jó… Jó érzés.

Talán tényleg csak ez hiányzott, egy együttérzõ vigasztaló érintés…

Felemelkedem róla, és a zongorához sétálok. Õ a kandalló elõtt marad, oldalára fordulva figyel engem, szõke haján játszadoznak a kandalló meleg fényei. Égszínkék ruhája körülötte hullámzik, festõi látvány.

A billentyûre találnak ujjaim, lassan folytatom, amit félbehagytam. Odakint szelíd szitáló esõvé halkul a tomboló vihar. A felhõk vékonyodnak, érzem a testemben bizsergõ erõt.

Primulára nézek, és félénk mosolyára válaszul egy halovány napsugár sejlik keresztül a felhõk között. 

Felém emeli a kezét és körmei hegyével megérinti az arcom, majd állam alá nyúl és feljebb emeli a fejem. Megremegek mikor tekintete találkozik az enyémmel. Alaposan, pontról pontra végig mér, akár egy dísztárgyat vagy egy megvásárolni kívánt jószágot. Vajon elégedett azzal amit lát? És vajon mi jár a fejében?...a külsõm eléggé elüt az átlagtól, talán a fekete hajú angyalnak is ez tetszett meg, talán ezért vagyok még életben...

- Ez itt az enyém, a másikat elvihetitek, osztozzatok meg rajta.- nagyot nyelek és akaratlanul is a fiú felé pillantok. Félnem kellene, hogy mit mûvel majd velem, de én mégis õérte aggódom...szép fogják tépni. Az a három bestia...

- Igen, Mester.

Vissza pillantok új gazdámra aki csak tovább méreget. Vajon mik a céljai...mért pont én?

- Most hagyjatok magunkra.- a vámpírok szó nélkül hajtanak fejet, majd Seranjaikat terelve elhagyják a termet.

Hirtelen elengedi az állam és a hajammal játszva, ujja köré csavarja az egyik tincset.

- Mire gondolsz most? – hogy mire gondolok? Arra, hogy hogyan lehet egy angyal lelke ilyen sötét, hogy mért fáj neki ennyire... mióta az eszemet tudom, mindig is megéreztem ha a mellettem lévõ szenvedett. Érzem a fájdalmát, a reményvesztettségét és egy kis kíváncsiságot is.

- Se-semmire, Mester…- nyögöm ki végül

- Akkor én elmondom, mire gondolok. Azt gondolom, hogy túl sok a seb rajtad, és elcsúfítanak. Miért nem gyógyítottad már meg a harapásnyomaid?

- Ahhoz nincs elég erõm, hogy magamat gyógyítsam. Bárki mást képes vagyok meggyógyítani, de magamat soha..- lesütöm a szemeim. Ez annyira kínos. Talán hiányosságom, talán büntetés, nem tudom

- Értem. Ez különös, hisz általában fordítva szokott lenni. Igazából az is különös, hogy egyáltalán képes vagy rá- elenged és vissza sétál a trónjához. Én szótlanul követem és megállok elõtte.

- Az egyik angyal gazdám tanított rá, de sajnos inkább átok, mintsem áldás... nem tudtam megmenteni azt aki fontos volt számomra- szinte alig hallhatóan beszélek. Fájdalmas emlék, nem is értem miért hozom fel.

Egy olyan emlék, melyet inkább el kellene felejtenem, mintsem a szívemben dédelgetni. Az az ember, bár jót akart és örültem neki, csak fájdalmat okozott azzal hogy felnyitotta a szemem és szeretni tanított.

- Érdekes lény vagy, Seran. Megtartalak, de ha jót akarsz magadnak, nem okozol csalódást

- A nevem Primula... uram.

- Primula... különös, hogy pont egy virágról kaptad a neved- halvány mosoly jelenik meg arcán mire kicsit én is megnyugszom- most menj, majd érted küldök ha látni akarlak.

Szótlanul, leszegett fejjel megyek vissza a helyemre. Talán félnem kellene...még ha nem is miatta, a többi szolga, ahogy hallottam ölni is képesek azért, hogy õt szolgálják, én pedig puszta véletlen kerülök a közelébe. Azért, aki vagyok, vagy akinek hisz... azt hiszem jobb, ha a többieknek nem szólok errõl.

.oOo.

Másnap reggel.

Mint ahogy általában szoktam, hajnalban kelek és kezdem el a munkám, reggelit készítek, takarítok, a többieket ébresztem. Mire a nap is felbukkan már javában dolgozik mindenki. A tegnap este jól helyben hagyott társaim sebeit begyógyítottam így õk is munkaképesek, egyedül az a fiú áll egy helyben és kémleli a távolt, mintha attól jobb lenne a lelkének.

- Hé..- érintem meg a vállát.- Minden rendben?- össze rezzen, majd haragos fejjem fordul felém, de hamar megenyhül

- Mond, Primula... ha megkérlek valamire, ugye megteszed?- nem igazán tudok rájönni, mire is gondol- Te lettél Urram mester seranja, csak tudsz valamit...valami hasznosat, hogy hogyan juthatunk ki innét- a vállamnál ragad meg és ránt félre magával. Nem igazán értem, hisz innen nem lehet megszökni. Minden mozdulatunkat, kimondott szavunkat látják és hallják. Semmi értelme ezen gondolkoznunk

- Én...nem tudom. Nem beszéltünk semmitõl, azt sem tudom mit vár tõlem, miben legyek a szolgálatára, nemhogy hogyan szökjünk meg...és... mért akarnánk megszökni? Hová mellénk ezután? Nincs senkink és semmink, azért...

- Azért vagyunk, hogy szolgáljunk, tudom. Figyelj. Nem örülnél annak, ha nem kellene lesned a parancsait? Ha a magad ura lehetnél és végre...nem kellene elfojtanod az érzéseid?-

Össze rezzenek és elkapom a tekintetem. Gyenge pontot talált, és szépen bele is döfött...ez gonosz volt

- Ábrándozás helyett inkább csináld a dolgod, különben megint félholtra vernek, de tõlem ne várd, hogy újra meggyógyítsalak- félre lököm és vissza térek a többiek közé. El kellene felejtenem amit mondott, meg sem történtnek nyilvánítanom...de nem megy. Mi van, ha igaza van? Ha tud valamit... egy olyan helyet, ahol békében élhetnénk.

A vörös férfi elégedetten számolgatja a kapott összeget, majd egy mosoly kíséretében biccent a másik felé és eltûnik

- Végre...azt hittem sosem megy el!-sóhajt fel a fekete férfi majd megáll elõttem és méregetni kezd, egy fokkal finomabb mozdulatokkal mint a másik. Arcán végigfutó fintorból ítélve nem igazán tetszik neki amit lát, fõleg mikor a sebhelyemre téved a tekintete. Igen...mivel magam ejtettem a sebet sosem fog elmúlni a többivel ellentétben.

Félre húzza a ruhám és végig simít a seben, én csak lesütöm a szemeim, magam sem tudom, hogy az érintése miatt, vagy mert szégyenlem tettemet.

Ahogy látom, sikerült megszerezned az utolsó szükséges Serant- a férfi hátra billenti fejét és válla fölött les hátra a másikra.

- Damon, örülök, hogy ide értél. Õ itt az új szerzeményem, remélem megfelel- finoman megrántja a lánc végét, jelezve parancsát. Felállok és közelebb lépek hozzájuk.

- Nézz rám, Seran. Mi a neved?- csendül fel a szõke férfi hangja. Szelíd, mégis fagyos és távolságtartó, akárcsak tekintete. Hideg kék szemei a lelkemig hatolnak.

- Primula, uram. Utolsó, halandó gazdámtól kaptam ezt a nevet

- Õmiatta akartál véget vetni az életednek?- csak bólintok. Minden egyes kimondott szóval egyre súlyosabbnak érzem bûnömet.

Többet nem is kérdeznek csak egymásra pillantanak, nyilván telepátiával kommunikálnak, hogy én ne halljam majd sarkon fordulnak és elhagyják a szobát.

Vajon mire készülnek? Mit szánnak büntetésül? Talán nem feleltem meg nekik és most meg akarnak szabadulni tõlem...

nem tudom mennyi idõ telt el mióta magamra hagytak, percek, órák, talán napok...egyedül a szoba magányában elvesztettem az idõérzékemet.

Újra nyílik az ajtó és egy fagyos szempár mutatkozik elõször. Damon...ha jól emlékszem így nevezte a másik angyal. Belép, majd félre áll, hogy beengedje a mögötte állókat. Négy Seran társam, két fiú és két lány, hárman emberföldrõl és egy odafentrõl.

- Nemsokára értetek jövök, addig ismerkedjetek- még utoljára végig néz rajtunk majd elhagyja a szobát.

.oOo.

Kitereltek minket a trónterembe, hogy az uruk láthasson minket. Mint utólag kiderült, a szõke férfi és a másik kettõ angyal szolga...ha õket nagyoknak hittem, vajon milyen lesz az új gazdám?

Mind térdre borulunk mikor kinyílik a terem ajtaja és belép rajta a nagyúr. Hatalmas, fehér-ezüst szárnyai vakítón ragyognak, ébenfekete haja csuklyaként öleli körbe tökéletes, márvány szerû arcát szemei pedig izzanak, akár egy drágakõ.

Fenséges léptekkel szeli át a termet majd foglalja el helyét a trónon.

- Mesterem, üdvözöllek ismét köztünk- hajol mélyre Damon mester, mint ahogy a többi Seran megmondta, jobb szereti ha így szólítjuk.

- Õk a Seranok? Semmi angyali nincs bennük, mégis oly ritkák manapság. Hogyan tudtál szert tenni rájuk?- szemeiben ürességet és fájdalmat látok, ahogy õt nézem... szinte már érzem a szívét mardosó kínt. Hatalmas, erõtõl duzzad legbelül mégis magányos a szíve pedig vérzik...akár egy sebzett szarvas.

- Nagyon nehezen, Mesterem. –mellénk lép és a karomba kapaszkodó lány arcán simít végig – Néhányat a halál küszöbérõl hozták vissza, de van közöttük egy, aki önként vette fel a láncot, s van aki árván hagyott maradt, majd önnön kezével vetett véget életének, de nem volt elég alapos.-szeme sarkából rám néz, majd elengedi a lányt és felegyenesedik. A Mester szemei is engem fürkésznek, egy ideig én is õt nézem de képtelen vagyok sokáig elviselni fájdalmas tekintetét.

Újra kivágódik az ajtó és ezúttal egy csapat páncélba burkolózott férfi lép be rajta.

Kehrenek...azt hiszem. Hallottam már róluk, hatalmas, könyörtelen harcosok akik csak teremtõjüknek engedelmeskednek és habozás nélkül képesek egymást is lemészárolni, de sosem hittem volna, hogy alkalmam lesz õket élõben, fõleg ilyen közelrõl látni.

Kicsivel mellettünk állnak meg, meghajolnak uruk elõtt majd érdeklõdve méregetnek bennünket.

- Fiaim. Ígértem nektek jutalmat, ha sikerrel jártok és komolyan is gondoltam. Mindegyikõtök kap egy Serant.- hogy mi van? Azt mondta Seranokat kapnak? ez...képtelenség. Az egész testem megdermed, tudván, hogy mi vár ránk. Egymásba kapaszkodva remegünk a földön, Mona pedig, rajtam kívül az egyetlen aki nevet is kapott, kis híján el is ájul. Damon mester dühödten lép elénk. Ezek szerint õt is bosszantja a dolog.

- De Mester! Te is tudod, hogy ez tabu! Vámpír nem kaphat angyalt, nem táplálhatja õket a vérük, még akkor sem, ha csupán Seranok! Az ég haragjával kísértesz?!- a nagyúr csak legyint, mire a terem túloldalára röpíti szolgáját. Vértõl pirosló teste a falnak csapódik majd eszméletlenül zuhan a földre. Nem halt meg...érzem.

A Seranok ugyanúgy képesek mágiára, gyógyításra mint a feletteseink, annyi különbséggel, hogy míg õk teremtésük pillanatától tudói mindennek, minekünk tanulni kell, ám a legtöbbünknek megtiltják. Néhányan képesek vagyunk gyógyításra, jövendölésre, némely társunk, akit másra szántak esetlen harcra is ám ez ritka.

Akárhogy is...megrémít a hatalma és az érzéketlensége. Ha egy szolgával így bánik, mit tesz velünk?!

- Ma éjjel elvihetitek õket, töltekezzetek fel vérükbõl és nedveikbõl, s holnap, ha sikerrel jártok a harcmezõn, akkor végleg megkapjátok õket. Azonban ha csalódnom kell bennetek, jobb ha kimúltok.- int felénk, mire a Kehrenek egyetlen szó, vagy megegyezés alapján felkapnak egyet közülünk. Mindenki egyet, nincs vita, hogy ki kié legyen.

Az egyik fiú dühöngve próbál szabadulni. Talán õt karcosnak nevelték, mint Rómában a gladiátorokat. Sikerül kiszabadulnia és futni kezd, de a gazdája egyetlen mozdulattal ártalmatlanná teszi. A fiú nyekkenve csapódik a földnek, majd kezd hörögni, fulladozva vért köpni. Épp hogy csak hozzá ért, mégis mekkora pusztítást végzett.

- Kérem, nagyuram, gazdám. -Hajolok meg mindkettõ elõtt- had lássam el a sebeit, különben meghal!- rémült tekintettel nézek a szemébe, reménykedem benne, hogy lesz oly kegyes és engedi, hogy meggyógyítsam.

- Mért kellene meggyógyítani, magának kereste a bajt?- kérdi a vámhírharcos sértõdött fejjel.

- Legyen- sóhajt a nagyúr- mentsd meg az életét, de csak azt, a sebeit nem gyógyíthatod be!- meghajlok majd a fulladozó fiúhoz térdelek. Minden erõmre szükségem van ahhoz, hogy megmentsem az életét.

Mikor már eláll a vérzés és újra, rendesen tud lélegezni és beszélni karomnál fogva ragad meg és húz magához.

- Mért kellett megmentened?! Szabad lehettem volna...- karjánál ragadja meg gazdája és rántja fel a földrõl. A fiú felnyög a fájdalomtól, de most már nem próbál menekülni.

Valóban meg akart halni? Talán én öltem meg igazán azzal, hogy megmentettem az életét....

Új gazdám rántására zökkenek vissza gondolataimból.

- Most pedig menjetek és élvezzétek ajándékaimat!

.oOo.

Meztelenül, vérzõ testtel térek magamhoz másnap délelõtt. A mellkasom és a combjaim felhasítva és kiszívva, harapások és karmolások mindenütt... a nyakam csurom vér...beugrik pár kép. Ahogy szemfogai a húsba vájtak, ahogy nyelve mohón itatta fel a kiserkenõ vért...a szívem össze szorul a testem pedig magzat pózba rándul az átnedvesedett lepedõn. Fájdalom járja át összetört testem... bár hagytak volna halálra hagyni a mocsokban!

Órákig fekszem még így, mire csillapodik annyira a fájdalom, hogy fel bírjak kelni. Magamra borítom a lepedõt , azzal sem törõdök, ki lát és ki nem, úgy botorkálok vissza a Seranok szobájába. Öten kaptunk egy kis szobát, de legalább volt saját helyünk. Levetem magam az ágyul szolgáló pokrócok és párnák közé, fejemet alájuk temetem, hogy könnyeimet más ne láthassa.

Az egyik lány jön oda hozzám. Õt is jól helyben hagyták, de már nem vérzik neki.

- Jól vagy? Ne segítsek?- simítja végig a hátam mire még jobban össze görnyedek- Ne haragudj... hozok vizet és törülközõt, hogy megmoshasd magad.

Szerencsére a mások által okozott sebek hamar begyógyulnak, így pár óra múlva már fel is tudok öltözni.

Gazdáink nincsenek itthon, így könnyebb dolgunk van. Házi és háztáji munkák, a szolgáknak segíteni amiben csak kérik, ám a nagyúrhoz egyikünket sem küldik, ahhoz van külön szolga. Állítólag elõfordult olyan is, hogy valaki ölt, csak hogy õt szolgálhassa.

.oOo.

Másnap, kora reggel.

Gazdáink vissza tértek, illetve majdnem mind. Az öt vámpírból csupán három tért haza, az enyém, illetve a tegnapi sérült fiú gazdája oda veszett. Döbbenten állunk a nagyteremben, egymásra nézünk tanácstalanul, majd megkockáztatok egy futó pillantást vetni a nagyúrra.

- Urram Mester.- legalább megtudtam a nevét- ötünk közül ketten kudarcot vallottak, a Seranjaiknak mi lesz a sorsuk? Engedelmeddel..

- Majd én gondoskodom a Seranok sorsáról- mennydörgi, majd feláll és közelebb jön. Mély meghajlással tisztelgünk elõtte.- máris találtam számukra egy megfelelõ helyet- megáll, alig egy méterre tõlem, én pedig felnézek rá, egyenesen a szemeibe.

Sárgán izzó szemeim a felhõk páráján keresztülsejlõ díszes aranykapura szegezõdnek. Gyûlölök ide feljárni, de Gabriel – az elsõ közülünk - nem hajlandó elhagyni ezt a helyet.  Könnyû megtalálni a tornyait, a legmagasabbak és legdíszesebbek. Minden arkangyalnak van tornya a mennyekben, egyedül neki van három. Kell az egójának. Ch.

Hófehér szárnyaim ezüst erezetén szikrázik a napfény, ahogy belibbenek a középsõbe. Falak nélküli terem csupán, pazar kilátással. Õ már vár rám, díszes aranyhímzéses hófehér, földig érõ leplében. Aranyszõke haja apró fonatokban terül szét körülötte, hidegen izzó jégkék szemeivel engem figyel.

- Üdvözöllek, Urram.

- Ahogy én is téged, Gabriel.

- Hogy érzed magad? Felszállt elmédrõl a köd, hogy újra köztünk lehetsz?

Dühösen megvillannak sárga szemeim, és figyelmen kívül hagyom a megjegyzését.

- Napokon át élvezném a kedvességed, de ha már idehívtál, szeretném tudni, miért.

- A Tanács nevében van mondandóm. - Felhúzom egyik szemöldököm, hagyom hogy folytassa. – Michaela súlyosan megsérült, és követeli a kizárásod a Tanácsból. Ezúttal túl messzire mentél, Urram.

Bevillannak képek arról amit tettem, de visszaûzöm õket a tudatom mélyére.

- A Tanácsnak semmi köze a magánéletünkhöz, nem tûröm, hogy az a céda belerángasson titeket!

- Csillapodj, Urram! Ne feledd, kivel beszélsz!

Bosszúsan fel s alá sétálok, a bennem háborgó heves harag szinte felemészt… A fájdalom mardossa mellkasom, úgy érzem elpusztulok…

Karba font kezekkel megtorpanok, és tekintetem egy távoli, fényesen ragyogó pontra szegezem. 

- Urram, barátom. – Lágy és kedves, baráti a hangsúly, ezért vállam felett a mögöttem álló álomi szépségû nemtelen angyalra pillantok. – Jöjj vissza közénk, szükséged van ránk. Elméd s jövõd egyre homályosabb, már Õ sem mutat veled kapcsolatban semmit nekem… Ha újra köztünk élnél, lassan gyógyulni kezdene sérült lelked, s újra teljes fényedben ragyoghatnál…

Megrázom a fejem, fekete hajam sötét felhõként lebeg körülöttem.

- Nem. Te is tudod, hogy Lisolant és én háborúzunk, Michaela elárult engem, átjátszotta Lisolant kezére a földem egy részét. Vissza akarom szerezni, és megleckéztetni azt a ribancot is, aki volt olyan ostoba, hogy becsapjon engem.

- Urram. Michaela már ezereszer és még ezereszer becsapott téged, megsebezte a szíved. Meddig fogod még ezt elviselni? Elméd megbomlik majd, s nekem kell lemennem érted, hogy évezredek óta világító fényed kioltsam. Hát erre vágysz?

Felé fordulok, és a szomorú szemeibe nézek.

- Elmegyek.

Nem várom meg válaszát, széttárom vakító fehér szárnyaimat, és kiszállok a toronyból. Hosszan vitorlázom az áramlatokon, s ahogy szállok alá, gondolataim úgy sötétülnek, szívem pedig ismét forrongó gyûlölettel telik meg.

Birodalmam felett most esik az esõ. Hónapok óta nem sütött a napfény, a bennem háborgó sötét energiák miatt ilyen kietlen és mocsaras a táj. Az itt élõ emberek a tõlem való félelmükben elköltöztek, a kontinensemen csupán az engem félõk maradtak, de így is megszámlálhatatlanul sok alattvalóm van, vámpírseregem pedig szépen gyarapodik. Angyal szolgáim vakon követnek, és a Kehren-ek is, vagyis a vámpír hadvezéreim. Õk a saját teremtményeim, nem is tehetnének mást, mint hogy vakon engedelmeskednek nekem. Égbe törõ tornyaival, az én fekete palotám fényûzõen fest, mégis ugyanazt az erõt és hatalmat sugározza, mint mindig. Beszállok legmagasabb tornyának széles ablakán, és kecsesen, lábammal alig érintve a talajt, megállok. Fekete ébenfából faragott trónom körül égnek a fehér viaszgyertyák, a fal mellett vámpírõrök és angyalszolgák állnak. Damon, a leghûségesebb angyalszolgám már vár rám, mellette a földön öt Seran térdel, mind tágra nyílt szemekkel bámulnak rám.

Damon meghajol, és õk is a földre borulnak.

- Mesterem – köszönt. – Üdvözöllek ismét közöttünk.

Csak bólintok, lassan a trónomhoz sétálok, szárnyaimat összecsukom és leülök. Lenézek a földön térdelõkre, alaposan végigmérem õket.

- Õk a Seranok? Semmi angyali nincs bennük, mégis oly ritkák manapság. Hogyan tudtál szert tenni rájuk?

- Nagyon nehezen, Mesterem. – Damon szõke rövid haja meglebben, amikor lehajol az egyik Seranhoz, és arcát megérintve a szemébe néz. – Néhányat a halál küszöbérõl hozták vissza, de van közöttük egy, aki önként vette fel a láncot, s van aki árván hagyott maradt, majd önnön kezével vetett véget életének, de nem volt elég alapos.

Óhatatlanul megérzem, ki az. Mintha tükörbe néznék, ugyanaz a tekintet bámul vissza rám az arcából. A reménytelenség, a fájdalom és a harag, az elhomályosult elme szürkesége…

Telepátiámmal hívom a Kehreneket, kivágódik a terem túloldalán a duplaszárnyas ajtó. Öt hatalmas, sötét mágiától vibráló félelmetes vámpírharcos siet felénk. Gyönyörûek, erõsek, veszélyesek, okosak és a végletekig hûségesek. Az én gyermekeim. Mélyen meghajolva üdvözölnek engem, majd kíváncsian nézik a térdelõ angyalokat.

- Fiaim. Ígértem nektek jutalmat, ha sikerrel jártok és komolyan is gondoltam. Mindegyikõtök kap egy Serant.

Damon felszisszen, és a sápadtan sírni kezdõ Seranok elé áll.

- De Mester! Te is tudod, hogy ez tabu! Vámpír nem kaphat angyalt, nem táplálhatja õket a vérük, még akkor sem, ha csupán Seranok! Az ég haragjával kísértesz?!

Intek kezemmel, mágiám lecsap rá, Majd a terem másik végében, vérzõ sebekkel, ájultan elterül. Zavartalanul folytatom, de a Seranok túl hangosan zokognak, és egymásba kapaszkodva remegnek.

- Ma éjjel elvihetitek õket, töltekezzetek fel vérükbõl és nedveikbõl, s holnap, ha sikerrel jártok a harcmezõn, akkor végleg megkapjátok õket. Azonban ha csalódnom kell bennetek, jobb ha kimúltok. 

Újabb nap egyedül, magatehetetlenül és kiszolgáltatottan. Csuklyámat az arcomba húzva haladok a tömeggel szemben, körülöttem széles sávban szétválik a halandók monoton, feketébe burkolózó csordája. Talán tudat alatt tudják mi vagyok, talán egy latyakban és sárban mezítláb lépkedõ fiú látványa borzongással tölti el õket.

Idõrõl idõre megállok, felemelem a fejem és végig nézek az emberek néhol szörnyülködõ vagy épp üres tekintetén majd újra leszegem fejem és megyek tovább. Mellkasomhoz szorítom a kezem és érzem, hogy a vér már teljesen átitatta kötéseim. Magam sem tudom miért akartam végezni magammal, hisz elõbb utóbb úgyis meghalt volna, úgyis elveszítettem volna, ahogy minden más halandó gazdámat. Nem szabadna, hogy fájjon, hisz nem érezhetek iránta semmit, nem szerethetek bele...egy Serannak nem lehetnek érzései...

Gondolataimban elmerülve nem veszem észre az elõttem állót és neki megyek. Ijedten ugrok hátra majd leszegett fejjel esedezek a bocsánatáért. Azt sem tudom ki az illetõ, ember vagy angyal, míg engedélyt nem ad nem nézhetek rá.

Dühödten mordul fel, majd ragad meg a hajamnál fogva és taszít a sárba. Csak felnyögök a fájdalomra de nem teszek semmit, erõm sincs és nem is szabad. Néha azon gondolkozom, talán bûnt követtem el elõzõ életemben, hogy most így, szolgaként születtem újjá. Azt sem értem néha mért küldtek a földre. Az emberek nem tudják mi vagyok, csak egy koldust, egy zsebtolvaj fattyút látnak bennem...ennél mg az angyalok is jobban bánnak szolgáikkal.

Fogalmam sincs, meddig fekszem a földön, de a végén már ébrenlét és eszméletvesztés közt ingadozok.

Vajon mi lesz egy Seran sorsa ha meghal? Vissza kerül a mennybe és szolgál tovább? Vajon lesz tovább, vagy a lelkem egyszerûen eltûnik...

Nagy nehezen a hátamra fordulok. Érzem ahogy a hópelyhek az arcomra szállnak majd lassan elolvadnak. Forró könnycseppek folynak végig az arcomon és vesznek oda a sárban...kezd minden elsötétülni. A szemem lezárul, a testem elnehezedik, mintha süllyednék a tengerfenék felé, aztán megállok.

Meleg kezeket érzek ahogy megfognak és felemelnek, ezer és egy apró ujjacska és valami nagy és meleg ami körül ölel.

.oOo.

Lassan térek magamhoz. A mellkasom újra megemelkedik és friss, tiszta levegõ tölti meg a tüdõm. Megmozdítom a karom és bele markolok az engem körül vevõ puha anyagba. Mégsem álom... élek... de miért?

Szemeim lassan nyílnak, beengedve a rengeteg fényt. Kábán nézek végig az egyszerû, de tiszta és otthonos kis szobán. Hol vagyok? Miért vagyok itt? És egyáltalán ki hozott ide?

Ezernyi kérdés, de persze egyikre sem kapok választ...talán majd, egyszer.

Nagy nehezen felkelek, ekkor veszem észre a nyakörvet és a bokáimra szerelt bilincseket. A két bilincset egy viszonylag hosszú lánc köti össze, így járni tudok csak futni nem.

Megint a láncok...a rabság... inkább hagytak volna meghalni!

A fal melletti tükörhöz botorkálok majd végig mérek magamon. A legtöbb sérülés eltûnt, itt-ott pár heg megmaradt, de semmi vészes. Egyedül a mellkasomon ejtett seb maradt meg, ám arra és tiszta kötés került. Egy szál vékony, lepel szerû hálóingben álldogálok a tükör elõtt, hol a sírás kerülget, hol az émelygés.

Már nem reménykedek szabadságban se szép életben, csak azért imádkozom, hogy az új gazdám jól bánjon velem... már amennyire egy angyal szolgával kegyesen szoktat bánni.

Hirtelen nyikorogni kezd az ajtó. A zár lassan kattan, én pedig jobb híján a ruhásszekrénybe bújok ijedtemben. A kulcslyukon át lesem, ahogy egy szolgafiú tálcával a kezében lép be, majd leteszi azt az ágy szélére és pakolászni kezd. Törülközõ, egy tál és vizes kancsó van nála, gondolom, hogy a sebet kimossa vele.

Hozzám hasonló, szõke fiú, egy Seran társam... ott lóg a gyûrû a nyakában ami fogva tartja.

- Fiú...tudom, hogy idebent vagy. Igazán elõ bújhatnál, nincs értelme rejtõzködnöd.-csendül fel a hangja. Együttérzést, bánatot és egy kis idegességet érzek szavaiban. Vajon mi lelte?

Kezemet a számra szorítom, hogy elfojtsam a sikolyom és a hangos légzésem, óvatlanságomban mégis zajt csapok így felfigyel rám.

Közelebb lép majd lassan kinyitja a szekrény ajtaját. Kuporogva ülök a sarokban és csak nézem ahogy mosolyog és felém nyújtja a kezét.

Bátortalanul fogadom el a segítségét és állok fel.

- Hol vagyok?- forgok körbe. Õ csak mosolyog és az ágy felé terel. Leültet, majd félre húzza a ruhám nyakát, hogy a kötésekhez férjen és ellenõrizhesse.

- Mi a neved?- kérdi, hogy elterelje a figyelmem

- Primula... meddig leszek itt, és mi lesz a dolgom?

- Az én nevem Eru, valószínûleg csak rövid ideig leszel itt, ha jól tudom a gazdám nem szándékozik megtartani téged.

Újra nyílik az ajtó, de ezúttal két, jóval díszesebb férfi lép be. Bár nem szabad, futva vetek rájuk egy-egy pillantást. Az egyik talpig vörösben és aranyban, a másik feketében, leomló hajzuhataga szintén az éj színében tündököl. A fiú ijedtében majdnem elejti a kancsót mikor félre áll, hogy közelebb férjenek hozzám.

- Ez volna az, amirõl beszéltem- a vörös férfi az állam alá nyúl és úgy emeli fel a fejem, hogy majd bele reccsen a nyakam.

- Nem rossz, bár kicsit vézna... nem baj, jó lesz!- válaszul a másik elengedi a fejem és a nyakörvemre csatol egy hosszú láncot. Felránt majd maga után húz, én meg szótlanul engedelmeskedem. Egyszer még hátra nézek a fiúra de õ csak keresztet vet és búcsút int.

Mintha börtön kapu lenne, úgy csapódik be mögöttem a szoba ajtaja. Vajon látom még a fiút?