A száján egy döbbenetesen hatalmas vigyorral lépdel hozzám a fatörzs mellõl, nem vagyok hajlandó a szemébe nézni. Elég már nekem az, hogy a diadalittas viselkedésének és pökhendiségének szele önmagában is képes levinni a fejemrõl a fejfedõt. De mégis végigront rajtam a rossz érzés, ahogy a kezét az arcom elé emelve a csuklyára fog és húzni kezdi, a szám is összepréselem, de… nem történik semmi. Fogja magát és egyszerûen elsétál mellettem, mintha csak meg akart volna szivatni.

- Mégsem veszed le?

- Arról nem volt szó, mikor bontom ki a nyereményem – vet hátra egy pillantást. Azt hiszi én vagyok a nyereménye?  Idegesen hessegetem el a gondolataimat, amik megrohamoznak a kibontás szó miatt. Kezd elegem lenni abból, hogy folyamatosan heccel. Téglát fog találni az arcában, és azt majd kibontogathatja a fülei mögül. Fogja magát és elindul felfelé a dombon, kisvártatva követem csak, míg elszámolok magamban ötig. Azt hiszi annyira nagyon mulattató, amit mûvel, meg hogy szórakozhat velem, mert ki vagyok szolgáltatva bizonyos dolgokban az úri kényének. Olyan a szám íze, mintha citromba haraptam volna.

Dühösen vágom én is a lábam a domb oldalába, a hátam közepét mintha húzná valami visszafelé, ezért hátranézek a városra. Soha nem voltam még ilyen távol tõle, valamiért egyszerre megrendít és egyszerre szabad, önfeledt érzés. Mintha megszabadultam volna minden gondomtól, annak ellenére, hogy újabb szakadt a nyakamba, ami mondhatni hordozható, nem maradt a városban. Másrészt pedig érzem a pékségek illatát, a kofák reggeli ricsaját, az általános utcazajt is hallom, a patadobogást. Most minden csendes, csak a szél zörgeti meg kissé a búzamezõn a kalászokat. Nem tudom megállni, hogy ne lopjak még pár pillantást a városról, amely hálátlanul és embertelen módon bár, de felnevelt.

Mikor végre a dombtetõre jutunk, nem nézek hátra, csak az elõttem levõ hátára vetek pár semleges pillantást. A mérgem felspannolta ugyan, de hamar le is apadt. Nem tudok sokáig haragudni valakire, vagy napokig bosszús lenni. Ha mégis tartom a haragot, az inkább a  büszkeség miatt lehetséges.

- Kezdek éhes lenni – szólal meg. Pedig kezdtem élvezni így ezt a… pár métert, míg néma volt.

- Talán többet kellett volna lopnod – jegyzem meg minden nélkül, az általa ellopott almára utalva.

- Jó elõre leszögezhetjük, hogy nem szeretek lopni.

- Ennek ellenére mégis profi tolvaj vagy – hangsúlyozom ki azt a bizonyos szót. Nem csak fal- meg légtornász, hanem egyszerûen megkaphat bármit egy kézmozdulattal. Valahol bosszant a dolog, valahol pedig az is igaz, hogy én is megtehettem volna, számtalanszor volt nagyobb szükségem egy darab kenyérre, mint bárki másnak.

- Hidd el… a szíveket is legalább ilyen ügyesen rabolom el – jön megint ide hozzám ezzel a kétértelmû kijelentésével és még érthetõbben karolja át a vállam. Lefitymáló horkantással jelzem, hogy nem hatott meg és levakarom magamról, borsódzik a hátam, ha megérint.

Az erdõbe érünk végre valahára, nem szeretem a nagy és nyílt terepeket, mert idegessé tesz, hogy ennyire nyíltan ki vagyok téve mindenféle tekintetnek. Hamarosan beesteledik, a magamfajta jól tudja, hogy ilyenkor mennyi veszély leselkedik egy ennyire árnyékos, sûrû akadályokkal teletûzdelt helyen. Eszem ágában sincs az úton haladni, a fák között biztonságosabb, hamarabb megfigyelhetjük, kik jönnek mennek anélkül, hogy õk rólunk tudomást szereznének. Csak magunkhoz hasonlóakkal ne találkozzunk, akik szintén így gondolkodnak és a fák között mászkálnak.

Különösen érzem magam. Sosem voltam még erdõben. A szagok, az illatok, a szél is teljesen máshogy érint meg. Ez valami hihetetlen élmény, mintha hallanám a mókusokat a fában motoszkálni és a baglyokat mocorogni. A fû, az avar és a bokrok látványa és ilyen közelsége olyan hatással van rám, mint kisfiúkra az Olimpiai Cirkusz.

A botrányosan újszerû érzésre az is ráfejel, hogy a drága útitársam önmagához képest annyira csöndes, mint a sír.

- Elvitte a cica a nyelved? – nem én nyertem a fogadást, és mégis befogja a száját? Túl szép és túl gavallér gesztus lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Rám néz, mint aki nem tudja hová tenni a dolgot. Túl sokáig néz, már megint. – Mit bámulsz ennyire?

- Semmit – rendezi le egy szóval, ami gyanús.

- Valami nagyon leköthette a figyelmed, ha válaszolni sem vagy hajlandó.

- Mi volt a kérdés? – értetlenkedik, amitõl legszívesebben eldobnám az agyam. Te aberrált tulok. Legyintek, hogy felejtse el és hagyjuk a dolgot, mielõtt még jobban felbosszant. Kihasználom az alkalmat és egy terebélyesebb fánál – életemben ekkorát még nem láttam soha - az ellenkezõ irányba kerülök. Komolyan, egyszer vérlázítóan tudálékos, most meg mint egy ostoba falusi paraszt, aki még rendesen kérni sem tud.

Némán haladunk tovább, mikor hirtelen vágódnak az ujjai a felkaromba és maga elé ránt. Nem értem most megint mi a baja. Most ért el a borsónyi agyáig, hogy mit mondtam percekkel ezelõtt?

- Indulj meg nyugati irányba, hamarosan utolérlek – közli, de mikor a kérdõ tekintetemre egy jól irányzott taszajtással válaszol, inkább úgy döntök szót fogadok és eltûnök arra, amerre mondta. Hátrapillantok egyszer, lendíti a kezét, hogy haladjak szaporán.

- Hé, te ott!

Rendben, nem kell kétszer mondani, hogy vegyem sietõsebbre a tempót. Gyorsan inalok a fák között, egyszer kis híja, hogy nem buktam fel egy kiálló gyökérben. Könnyen lavírozok a fák között, azonban ezek a nyamvadt buktatók mindenhol ott vannak. Nem állok meg, míg nem érzem úgy, hogy biztonságos, márpedig sokáig nem marad abba a viszketõ érzés a halántékomon, szóval a sötétben csalóka bár, de jelentõs távot teszek meg. Lassítok és pár toppanással egy fához érek, aminek a kezem nekinyomva állok meg végleg. Kifújom magam párszor, a szúró oldalamhoz nyomom a szabad kezem. Ez a talaj nem arra termett, hogy gyorsan fussak, megszoktam, hogy a kikövezett és keményre döngölt sikátorok földje nem puhul és nyomódik le a talpam alatt, nagyobb erõt kell kifejtenem futás közben, ami hamarabb kifáraszt.

Arno percekig nem jelenik meg, mélységes csendben hallgatózok, hátha meghallok valamit, de az erdõ neszein kívül nem sok információ jut el hozzám. Annyi bizonyos, hogy hadakozik, nem hinném, hogy az elbûvölõ modorával jobb belátásra bírna akár katonákat, akár útonállókat. Nem aggódok érte, bár felmerül a kérdés, mit teszek, ha lekaszabolják. Visszamegyek a városba? Vagy nézzek új élet után?

Nem sokáig van idõm ezen gondolkodni, mert hamar elõválik a sötétbõl az alakja, hunyorogva nézem a ruházatát és õt saját magát, nyomok után kutatva.

- Lemészároltad õket? – kérdezem kertelés nélkül.

- Nincs szükségünk felhajtásra – mondja, míg vesz pár mélyebb levegõt, hogy rendezze a légzését.

- Akkor a kis önálló ested mire volt jó?

- Hogy ne kerülgessük egymást – érvel egyszerûen, az alkarját hozzádörzsöli az egyik fához, látom, hogy a fa kérge sötéten megcsillan a holdfényben. Teljesen ránk esteledett.

- Az elsõ szimpatikus ötlet a szádból a mai nap folyamán.

- Kerülhet még más számodra szimpatikus dolog a számból – villant felém egy sokat sejtetõ mosolyt.

- Hagyjál lógva – háborodok fel halk hangon. Most ölt meg egy embert, vagy embereket, képes úgy kezelni, mintha semmi lenne. Igaz dolgom velük nem volt, egyik sem volt rokonom vagy kutyám, a haláluk engem se kellene izgasson. De a vér a ruhán más érzéseket kelt bennem.

- Arra a sorsra jutottál volna, ha nem jövök el érted, lehetnél kicsit… hálásabb is.

- Vannak rá ötleteid, hogyan háláljam meg, mi? – teszek a jobb kezemmel egy szélesebb kézmozdulatot. Mindig ide lyukadunk ki, állandó jelleggel.

- André – mondja ki a nevem, a sötétben valahogy másképp rezeg a levegõben, mint mikor elõször hallottam tõle. Tiszta libabõr lesz tõle a nyakam, direkt nem pillantok még a vértõl harmatos lábára se. – Nézz csak rám!

- Várhatod – közlöm, mire megragadja a jobb vállam és maga felé húzza, hogy szembe álljak vele. – Ez az, kend csak belém! – mordulok rá.

- Micsodát is? – hajol közelebb, amitõl rögtön teszek hátra egy lépést, viszont õ nem tágít, azonnal csökkenti a kialakult távot, nekem pedig egy fa simít végig a gerincemen, amitõl meglepõdve rezzenek össze és kapom fel a fejem. A bal kezével lazán megtámaszkodik a hátam mögött levõ fának és idegtépõen az arcomba mászik. A szája vészesen közel van az orromhoz és a csuklyám szegélyéhez

- Trikolor piperkõc – sziszegem a képébe. Egy pillanatra még a szél sem mozdul, mikor elneveti magát. – Ha ennyire rád jött, keress egy vadászházat és rakd meg a vadász lányát.

- Épp azt akartam mondani, mikor vagdalkozni kezdtél – kezdi és a szabad kezével tébolyító módon kicsit elemeli a csuklyát az arcom oldaláról, majd visszaengedi -, hogy van itt egy erdei viskó, aminek a pajtájában elrejtõzhetnénk.

Összepréselem a számat, igyekszek nem fújtatni, mint egy bika, szerencsémre sikerül is. Csak módfelett ocsmányul meredek rá, legszívesebben megfejelném, ha tudnám, nem nekem fájna jobban.

- Ahol van hat katona, ott több is van, veszélyes lenne úgy mászkálnunk, hogy te még saját magad sem tudod megvédeni – teszi be a kiskaput, mire egy számomra is fájó mosollyal felemelem a kezem és határozottan a mellkasának nyomva odébb taszítom magamtól.

- Jobban tetszett, mikor befogtad azt az hatalmas… - pofád. Fogom magam és kerülöm ki ívesen még a nem látszódó árnyékát is.

- Szóval végig tetszettem? Tudtam én – már MEGINT vigyorog!

Nem szólok egy kurva szót sem, egyszerûen ignorálnom kell és kész. Megnyugszom és nem veszek róla tudomást.

***

A háziak már behúzódtak a szobájukba, a pajta ajtaja résnyire nyitva van, amin észrevétlenül surrantunk be. Nincs ló vagy más állat, ami zajt csaphatna. Elég hûvös az éjjel, ha van is kutyájuk, azt is beengedhették a házba. Hatalmas nagy szénaboglya terpeszkedik az egyik sarokban, amihez hamar megindul. Végig somolygott míg ideértünk, amitõl úgy éreztem, megesz a fene. Leül a hatalmas kupac szélére és a kardját maga mellé támasztja. A füves zizegés valahogy otthonosabbá teszi a marhára sötét helyet.

- Én õrködöm elõször, aludj – biccent a fejével a szénaboglya mellette levõ részére. Fogom magam és a legtávolabbi részre, a fal mellé húzódom.

- Nem fogok aludni – támaszkodom neki a szénának háttal, ami fülsüketítõ zörgéssel, mégis kényelmesen fogad magába. Úri pojácák élvezhetik ezt egy karosszékben, hogy valami puhán tartja az elnehezedõ testüket.

- Akkor készülj fel, hosszú éjszaka lesz – hallom a kaján hangját a túloldalról.

Hogy a kénköves pokol emésztene el végleg!

- Ha mégis elaludnál, felébresszelek? – istenem, hány másodpercig is volt csönd? Hányig?

- Maradj ott ahol vagy – szögezem le. Egyáltalán nincs szükségem arra, hogy itt a fülembe szuszogjon. Elég csak arra gondolnom milyen érzés volt a legutóbbi és borzongok tõle.

- Figyelmeztetlek, ha elbóbiskolsz, beledöntelek a szénába.

Akaratlanul is elképzelem a helyzetet, bizseregni kezd a combom és a szám is. Annyit beszél róla és tesz rá célzásokat, hogy érzem, kavarogni kezd a fejemben minden, nem szabad ilyesmire gondolnom, hogy belenyom.

Mély levegõ. Mélyet.

- Már benne fekszek.

- Nocsak!

- Nem fognád be a szád? – már majdnem elkínzott a hangom. Remélem, hogy hamar odaérünk majd, ahová kell, mert bizony úristen meg fogok bolondulni.

- Gyere ide és fogd be te.

- Van itt egy tégla – ajánlom fel. Halkan kuncog és elvan magának, de nem szól a továbbiakban. Ebben a vaksötétben pontosan tudom, hogy hol van, ennyi nekem éppen elég. Az elém kúszó képekrõl pedig azzal próbálom elterelni a figyelmemet, hogy a széna egy hosszabb szálára csomókat kötögetek.

- Valld be, hogy élvezted – szegem fel az állam diadalittasan.

- A hideg kirázott tõle.

Természetesen nem felejtõdik el egy egészen erotikus kép bekúszni a szemeim elé. Imádom a lúdbõrzõ bõr látványát, az ízét, a tapintását. Olyankor mindig tudom, hogy jó úton járok.

- Tehát tetszett – jegyzem meg hangosan.

Gondolkodva fürkészem mindeközben a környezetet. Valahogy nem akaródzik kipattanni a jó gondolat. Talán túl régóta vagyok már egyedül.

 – Ölben vigyelek, vagy a hátamon? – hümmögök, miközben egy közeli épület kiszögelléseit szemlélem.

Felé nézek, mire megindul felém. Képzeletben a nyakam karolva ugrik a karjaim közé, de valójában csak elsétál mellettem. Meglepetten kapok utána, hiszen nem véletlenül javasoltam, amit javasoltam. Ennyire ostobának néz?

Elkapni nem tudom, mivel vált a súlypontján, így közvetlenül a képembe tud hajolni.

- Nem – sziszegi.

Tetszik, hogy ennyire harcias.

- Sosem próbáltad még? Nyugi, foglak – rántom fel a szemöldököm féloldalas mosollyal.

- Ennyire bizsereg a markod utánam? – hajol kicsit közelebb.

Ha tudnád, mi mindenem bizsereg!

- Nem, csak biztos vagyok benne, hogy nem menne – vetem oda végül.

- Te meghághatod a drágalátos tetõdet, én gyalog megyek.

Kissé meglep a stílusa. Eszembe sincs a tetõvel hágni. Sokkal inkább mással volna kedvem.

- Hágni a tetõt? Fura ízlésed van – provokálom az állam vakarva. - Versenyezzünk, ki ér ki hamarabb a városból észrevétlenül? A nyertes szabja meg a nyereményt.

- Akkor be fogod fogni a szád, míg oda nem érünk, ahova kell – lép el tõlem.

Egy pillanatra elönt az önelégültség. Hiszen akármit kérhetnék… bármit… még azt is, hogy a ruháját ledobva tárja szét nekem a lábait.

- Ha ez megtörténne, bár erõsen kétlem, akkor majd a két kezemmel kormányozlak, merre kell menni – bólintok.

- Meglátjuk – fröcsögi, és meg sem várva az én feltételeim, megindul.

Egyszerû menet lesz. Felkapaszkodok a kiálló gerendák végeiben, majd a tetõ gerincén egyensúlyozva ugrok át a szomszédos ház erkélyére. A korlátra kapaszkodva vetem át magam egy újabb, hosszabb erkélyre. Innen ugrok át egy korhadó fára, ami nagyot roppan a súlyom alatt. Átlendítem magam, így könnyedén bukok át egy romos kéményen, ami az utamba áll. Szabad az út, ismét teljes gyorsasággal rohanok a cserepes tetõn.

Látom, ahogy a kölyök felkap valamit, majd arra a tetõre dobja, ahová épp ugrani szerettem volna. A cserepek zajosan pottyannak le a földre. Morogva fékezek le, majd fordulok egy teljesen más irányba. Átugrok egy boroshordót, amit egy szakadt külsejû férfi görget, majd átrohanok az út túloldalára.   

Még épp idõben érkezek, jócskán a fiú elõtt csapom a tenyerem a falnak. Ahogy elnézem, összesározta magát, ráadásul jól ki is fáradt. Látod, fiúcska? Ezért nem közlekedünk a mocsokban.

- Bon jour, André – dõlök a falnak.

Bosszúsan mered rám, akár egy játékvesztett kisgyerek.

- Nyögd ki mit akarsz és haladjunk – morogja.

- Ne olyan hevesen, bár, szeretem, ha valaki olyan – vigyorgok rá.

Tudom, hogy mivel tudom igazán felhúzni.

- Azt a szolgáltatást két utcával odébb tudtad volna igénybevenni.

- Ejha, látom, tudsz azért egy s mást – hümmentek elismerõen.

- Vannak dolgok, amirõl fogalmad sincs, hiába játszod az eszed. Mit akarsz?

- Vedd le a csuklyádat – vágom rá rögtön. – Az elõbb annyira iparkodni akartál, hát tessék, lássuk!

Ahogy vártam, makogni kezd.

- Nem értem miért olyan fontos ez.

- Te már láttad az én arcom, itt az ideje, hogy én is lássam a tiédet – mutatok felé.

- Félsz, ha megszökök, nem ismernél fel?  - kérdi, de nem felelek. – Vedd le te, ha annyira akarod.

Vigyorogva lépek elé, de hiába a közvetlen közelségem, nem néz rám. Lassan a kámzsája csücskére fogok, majd megemelem az anyagot. Minden izma megfeszül, ám hamar elengedem a szövetet, és minden elõzmény nélkül ellépek mellõle. Némi habozás után fordul csak utánam.

- Mégsem veszed le? – kérdi.

- Arról nem volt szó, mikor bontom ki a nyereményem – pillantok hátra rá.

Elsötétül a tekintete, de nem véletlen ostromlom folyvást kétértelmû közbevágásokkal. Mosolyogva igazítom meg a kardot az oldalamon, majd indulok meg az elénk magasló, sárgás domb felé. egy hanyagul kitaposott földút vág át a város melletti búzamezõn. A száraz rögök halkan roppanva törnek szét a csizmám talpa alatt. Úgy tûnik, erre nem esett. Felettébb örülök a ténynek, hogy nem kell derékig gázolni a sárban.

Látom, hogy gyakran hátrafordul, a várost szemléli. Talán még nem is járt a határain kívül, nem tudom. Az biztos, hogy soha többé nem fog visszatérni ide.

***

- Kezdek éhes lenni – jelentem ki fennhangon, mikor felérünk a dombtetõre.

Már jócskán esteledik, így egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy elejtsünk valamit.

- Talán többet kellett volna lopnod – fintorog rám.

- Jó elõre leszögezhetjük, hogy nem szeretek lopni.

- Ennek ellenére mégis profi tolvaj vagy – nyomja meg a jelzõt.

- Hidd el… a szíveket is legalább ilyen ügyesen rabolom el – karolom át a vállát.

Felhorkant, majd lefejti magáról a kezem. Halkan nevetve tûrök el egy ágat az arcom elõl, itt már az erdõ kezdõdik. Viszonylag rövid idõ alatt megjárható, ám amit megtanultam, az az, hogy nem tanácsos éjjel a sûrûben kóricálni. Pláne nem az úton, hiszen rengeteg útonálló és katona használja a földutakat.

Csodálkozom, mikor ösztönösen indul meg az út mentén a fák között. Halványan mosolyogva lépek mellé, majd a tarkómhoz kapok. Az ösztönöm megint a koponyám hátsó részét kaparja. Mélyen beszívom a levegõt, majd elmerülök a különös, húzó érzésben. Rajta kívül nem látok mást a közelünkben. Pár mókus ugrál a fentebbi ágakon, de fenyegetõ veszélynek nyoma sincs. Nem értem, mit érzek?

- Elvitte a cica a nyelved? – kérdi gúnyosan.

Kérdõn nézek rá, nem értem, milyen macskáról beszél.

- Mit bámulsz ennyire?

- Semmit – morgom vissza.

- Valami nagyon leköthette a figyelmed, ha válaszolni sem vagy hajlandó.

- Mi volt a kérdés? – hüledezek.

Legyint egyet, majd szótlanul kerül meg egy vastagabb törzsû fát. Akár egy hisztis fehérnép, legszívesebben kupán vágnám.

Szótlanul sétálunk tovább, ám egyre nõ bennem a feszültség. Érzem, hogy közelednek felénk. Ismét feszült figyelemmel pásztázom végig a területet… ezúttal azonban nem kerüli el a figyelmem, ami a legutóbb is. Hat fegyveres katona közeledik felénk az úton. A fenyegetõ közelség ellenére még mindig nem vettek észre minket. Egyetlen éles kanyar választ már csak el tõlük.

Megragadom André karját, majd magam elé perdítem. Kérdõn néz rám, de ezúttal nincs idõm cicázni.

- Indulj meg nyugati irányba, hamarosan utolérlek.

Kérdõn néz rám, de mikor meglököm nyugat felé, szaporán szedni kezdi a lábát. Hátrafelé tekintget, de intek neki, hogy szedje a lábát.

- Hé, te ott! – dörren felém egy reszelõs férfihang.

Ahogy sejtettem, megláttak volna, ha mindketten egyszerre mozdulunk.

- Útonálló! – kiáltja egy másik.

Halványan mosolyogva fordulok feléjük, majd lassan megindulok a földút felé. Csörömpölve húzzák elõ a kardjaikat az oldalukról. Az egyik vészesen gyorsan indul meg felém, de egy pillanatra sem fog el az ijedtség. Hátrafeszítem a csuklóm, mire az alkaromra erõsített penge elõugrik a rejtekébõl. Csak egy kattanás hallatszik, a sötétben észre sem veszik. A katona meglendíti a kardját, majd a fejem felé csap vele. Elõrehajolva fordítom ki a testem, teljes fordulatot véve, így a katona veszít az egyensúlyából, én pedig lendületet vehetek. Felegyenesedve a rám meredõ férfi felé suhintok, és elvágom a torkát. Hörögve rogyik össze, a társai megrökönyödve bámulják a rángatózó testet. Elég idõm van így arra, hogy a kardom elõrántva lekaszaboljam a két elõrébb állót. Két tökéletes vágást ejtek a mellkasukon, majd megpördülve a tarkójukba is belevágok. A hófehér nadrágjaik hamar vérpettyektõl válnak szennyezetté. A társaik egyszerre rontanak nekem. Nehezebb dolgom akad velük a sötétben, így teljes mértékben az ösztöneimre hagyatkozok. Elkapom az elsõ csuklóját, majd a kardját a szembenálló felé fordítom, hogy kivédjem a rám mért csapást. Megforgatom a pengéket, amik fülsiketítõ nyikorgással válnak el egymástól. Továbbra sem engedem el a katona csuklóját, m ég inkább magamhoz húzom, hogy csaknem a hátamnak ütõdjön a mellkasa. Jókorát fejelek a képébe, hallom és érzem is, ahogy megreccsen az orra. A saját kardját állítom a hasába. A hozzám közelebbi férfinek átvágom a bokáját, míg a másiknak a karjába vágok. Õk is hasonlóan végzik, mint a társaik.

Pihegve egyenesedek fel, majd nézek végig a földön heverõ, remegõ férfiakra. Már egyik sem lélegzik, úgy mozognak, mintha drótokon rángatnák õket. Elfintorodok a vér szagától, de ezzel egyidejûleg eszembe jut az útitársam.

Hunyorogva nézek körbe, mikor megpillantom a sárgás körvonalát a fák között. Lerázom a kardomról a vért, majd visszacsúsztatom a helyére, és nekiiramodok.  

- Örülök, hogy ilyen rövid idõ alatt már rajongásig fokozódott a szimpátiád – toldja meg a kijelentésem egy csuklyafelhúzással karöltve, majd az ajtó felé veszi az irányt.

- Sosem állítottam ilyet! – lépek utána, hogy kövessem kifelé menet. Persze, halálosan belezúgtam ebbe a viselkedésébe. Nincs más vágyam, mint egy idegennel civódni órák hosszat és felhergelni magam a semmin.

Lemegyünk a lépcsõn, sokan az asztalon horkolnak, nõk ölében alszanak teljesen kiütve. Az állapotokat inkább át se akarom tanulmányozni. Megszoktam az ilyen látványt és a hozzátartozó szagokat, de tudom, hogy nem bírnám sokáig, az ilyen helyektõl mindig is távoltartottam magam. A szobát kifizeti és kimegyünk az utcára, ahol még jobban tetõznek a bent látottak. A hajnal varázslatosan meg fogja világítani a kihányt fõtt krumplit. A drága „kísérõm” ellop nem is egy, hanem kapásból két almát az egyik szundikáló árustól, nem teszem szóvá, hogy legszívesebben beleverném az orrát.

Hamarosan az én orromat veri be az iszonytató szag, ami egyre jobban átitat minket, ahogy a külváros kiéltebb részéhez érünk. Mindenre ami szent…

- Mit mûvelnek itt? Hullát málasztanak? – takarom be a szám és az orromat, hogy a penetráns szagok ne tépjék szét a fejem belülrõl. Már az orrom belseje is szabályosan fáj, olyan erõs.

- Nem lepõdnék meg – érkezik a válasz, de õ is nagyon lefelé nézeget, hogy ne kapja telibe ezt a borzalmat. Általános a káosz és az ordítozás, mintha egy rakás olaszt költöztettek volna ki ide, akik nem törõdnek a tisztasággal és a renddel, plusz nem adnak sokat a rendes házakra. Nem voltam itt túl sokszor, néhány alkalommal vetettem be ide magam, ha nagyon szorult a hurok, azonban szerencsére nem rögzült ez a bûz a fejemben. Másik oka is van, hogy nem jártam ide olyan gyakran. Mégpedig az, hogy nagyon közel kerülhet itt az ember a város határához.

- Mi lesz a határõrökkel? – kérdezem meg. Mindenre van valami zseniális megoldása.

- Hogy? – fordul felém az arca.

- Azt kérdeztem… mi lesz… a határõrökkel? – mondom neki szépen, lassan, hogy felfogja mit akarok tudni.

- Nem vagyok süket… maximum siket – vigyorodik el megint szélesen, mire inkább összehúzott szemekkel körülnézek, csak ne kelljen néznem ezt az élvetek arckifejezését. Bosszantó, nem tudtak volna valaki értelmeset küldeni értem, ha már valakit ennyire érdeklek? Mert minden kétséget kizárólag õt is érdeklem: kiborítás szintjén. Fúj, az a nõ a tenyerébe fújta az orrát és kicsapta a ház tövébe.

- Jobban is bízhatnál bennem – szólít meg és váratlanul átkarolja a vállam, majd magához húz. Mi a fenét csinál ez a félkegyelmû?

- Miért tenném? – fordítom el tõle a rögtön a tekintetemet a másik oldalra. Ott egy használt gatya a mocsokban. Végképp nem tudom, merre nézzek.

- Nos, két okból kifolyólag. Az elsõ az, hogy nincs más választásod. A másik pedig az, hogy az ösztöneid igencsak a józan eszed ellen beszélnek – fejti ki a véleményét mindent tudóan. Morcosan pillantok fel rá és lekaparom magamról.

- Már megint úgy beszélsz, mintha ismernél.

- Ha ennyire zavar az ellenkezõje, akkor tegyünk ellene. Mi a neved? – dob el egy sóhajt.

- Pontosan tudod, mi a nevem – mutatok rá a tényre. Az ágyban igen érthetõen kimondta kétszer is.

- Fogalmad sincs, hogy zajlik egy ismerkedés? – köpi szinte rám a kérdését, amitõl rossz érzés kerít hatalmába és veszek egy mélyebb levegõt a fogaim között. Nem, képzeld, nem tudom. Nem sokan óhajtanak velem összeismerkedni, ha mégis, az elég húzós, szó szerint.

- André Larue – legyél boldog ezzel.

- Mégis megy ez – húzza száját megint szélesre, újfent kivillannak a fogai. Lesajnálóan megrázom a fejem erre az egész bájolgásra, mire ismét átkarolja a vállam és von magához, ezúttal kissé erõsebben. Érzem az oldalát a karomhoz nyomódni, ahogy a szíve dobogását is a felkaromon. Már megint mit nyomakodik ilyen közel, mintha hetedhét országra való jópajtások lennénk.

- Tégy úgy, mintha nem átkoznál érte, hogy itt vagyok. Úgy kevésbé leszünk feltûnõek.

- Nehéz menet lesz – hogy ne látszódjon, mennyire máshol akarok én most lenni. Legfõképpen egyedül, mindenkitõl mentesen.

- Velem mindig izzasztóak a menetek – jegyzi meg pofátlanul, de nem a szemembe, amitõl érzem, hogy a lábszáram vibrálni kezd. Már épp mondanék neki valami hasonlót, hogy visszafogja magát a fene nagy szájából, elkapja a vállaimat és bependerít az egyik penészes falhoz. Megdöbbenve érzem, ahogy odadönt és kis híján az arcomhoz nyomja az övét. Egybõl kiráz a hideg az ilyen fokú közelségétõl, mintha rám akarna telepedni teljesen.

- Mit mûvelsz? – sziszegem idegesen. Túlságosan is közel van a szája, az orra, mindene. A csuklya miatt még közelibbnek érzem, nem tudom miért, de fenemód borzongat a dolog.

- Hallgass és ölelj át!

- Tessék? – csodálkozok el teljesen. Hogy mit csináljak?

- Öleld át a hátam! – dörmögi ide lehalkítva a hangját. Másodpercekig vacillálok, hogy most mi a fene van, a karjaitól ki se látok, mi zajlik odakint, így végül átemelem a kezeim a háta fölött és felteszem õket a válla alá. Egy ideg cikázik végig a hátamon, ahogy hallom a lélegzetvételeit ilyen közelrõl. A szívem gyorsan dobogni kezd, majd ki is hagy egy ütemet, mikor füttyszóval értékelik az összeborulásunkat.

- Elképesztõen gyûlöllek – csikorgatom a fogaimat, megremeg a gyomrom attól, hogy érzem a testébõl a hõt, a hideg falhoz képest.

- Csak irigyled, hogy nem neked jutott eszedbe – vigyorodik el megint, amitõl a gyomrom összeszûkül, ezúttal a kellemetlen fajtából és nem azért, mert éhes vagyok. Két kézzel a derekamra fog és kisegít az utcára. Ekkor látom meg az õröket, akik tántorogva, egymásba kapaszkodva próbálnak meg elérni valahová.

- Ezért kellett a falhoz nyomni? – borzongva dörgölöm végig a karjaimat, de valami síkos és nyálkás dolog hántódik le róla. Nem felejtek el úgy nézni rá, hogy legszívesebben belökném egy trágyadombba.

- Valld be, hogy élvezted – emeli fel egy kicsit a fejét és látom, ahogy a szemöldökét felemeli.

- A hideg kirázott tõle.

- Tehát tetszett – kap rajta egybõl, mire összeszorítom a számat. Mikor hátrébb lép és rájövök, hogy az oldalt levõ épületet fixírozza, kezdek gyanakodni, mit akar. – Ölben vigyelek, vagy a hátamon? – gondolkodik el hangosan.

Lerázom a kezeimrõl a szennyet és megindulok felé, rögtön érdeklõdve rám mered, de egyszerûen elsétálok mellette, tovább az utcán. Ahogy az várható, egybõl utánam nyúl, viszont nekem meg sikerül kikerülnöm a mozdulatot, ezt kihasználva teszem felé az egyik lábam és áthelyezve rá a sújt billenek meg felé, hogy az arcába mondjam:

- Nem.

- Sosem próbáltad még? Nyugi, foglak – ígéri meg, egy sokat sejtetõ vigyorral.

- Ennyire bizsereg a markod utánam? – fejelek rá gáláns felajánlására.

- Nem, csak biztos vagyok benne, hogy nem menne – provokál nyíltan. Képzeld, én is tisztában vagyok vele, éppen ezért nem fogsz rávenni még a Szent Jézus arcképével sem, hogy felmenjek oda. Ráadásul veled.

- Te meghághatod a drágalátos tetõdet, én gyalog megyek.

- Hágni a tetõt? Fura ízlésed van – vakarja meg elgondolkodón az állát, miközben engem méreget egy sejtelmes félmosollyal. - Versenyezzünk, ki ér ki hamarabb a városból észrevétlenül? – teszi még hozzá, majd leereszti a kezét és teljes vigyort produkál. – A nyertes szabja meg a nyereményt.

- Akkor be fogod fogni a szád, míg oda nem érünk, ahova kell – billenek vissza a hátsó lábamra és lépek ki elõle.

- Ha ez megtörténne, bár erõsen kétlem, akkor majd a két kezemmel kormányozlak, merre kell menni - fogadja meg és õ is hátrébb lép.

- Meglátjuk – vetem oda és megindulok az utcán lefelé.

A síkos macskakövek nem mentesek minden kosztól, de jól tudok már rajtuk közlekedni, hamarosan döngölt földes utcákba érek. Gyorsan szedem a lábaimat, élesen beveszek egy kanyart, mikor két hatalmas asszony közös erõvel cipel valami vasból készült lavórt, kénytelen vagyok átcsúszni alatta, mire bõszen ordibálni kezdenek és utánam is vágják a kérdéses eszközt. Kikerülök egy földre loccsanó moslék-folyamot, mikor a város széli fákat meglátom. És egy napfelkeltében ugráló fekete árnyékot elõttem a földön. Felpillantok, látom, ahogy egy kiálló, nedves, korhadt fán átlendítve magát egy fordulattal átbukfencezik a levegõben egy roskadozó kéményt, majd pár cserepet felpattintva iramodik meg kifelé az utcából.

Rágyorsítok a tempóra, az egyik ablakpárkányról elkapok egy fém tányért, a cuppogó földön rohanva látom, hogy közeledik egy kegyetlenül megpakolt tetõvázhoz, amire a háziak frissen égetett cserepeket tettek fel, hogy érje õket a szél, és száradjanak. Egybõl fogom a tányért és felhajítom oda, többet le is verek, mire az utcán mászkálók odakapják a tekintetüket. Az árnyék megszûnik az utcafronton ugrálni, kénytelen volt lejönni a tetõrõl, hogy ne keltsen feltûnést.

Hiába azonban minden igyekezetem és leleményességem, sárosan és legyõzötten kell megállnom az egyik méretes fánál, amihez épp elõttem másodpercekkel ér oda és rácsap a tenyerével. Elfordul a fa törzsétõl én pedig idegesen törlöm meg a számat, ahogy ránézek.

- Bon jour, André – dõl neki a fának és fonja össze mellkasa elõtt a karjait. Ekkor látom meg, hogy az egyik kezében egy cserépdarabot fog.

- Nyögd ki mit akarsz és haladjunk – morgom oda neki bosszúsan.

- Ne olyan hevesen, bár, szeretem, ha valaki olyan – vigyorog. Én megütöm. Meg fogom egyszer ütni.

- Azt a szolgáltatást két utcával odébb tudtad volna igénybevenni.

- Ejha, látom tudsz azért egy s mást – húzza oldalra a száját, gödrök keletkeznek az állán, ahogy elismerõen néz rám.

- Vannak dolgok, amirõl fogalmad sincs, hiába játszod az eszed. Mit akarsz?

- Vedd le a csuklyádat – mondja, amitõl felemelkedik mindkét szemöldököm egészen a homlokom tövéig. Micsoda? – Az elõbb annyira iparkodni akartál, hát tessék, lássuk!

- Nem értem miért olyan fontos ez.

- Te már láttad az én arcom, itt az ideje, hogy én is lássam a tiédet – mutat rám a cserépdarabos kezével.

- Félsz, ha megszökök, nem ismernél fel?  - kérdezek, de mikor nem érkezik válasz, bosszúsan lecsapok a karomról egy adag sarat és rá meresztem a szemeimet. – Vedd le te, ha annyira akarod.

- Hová mész… André? – kérdem tõle.

 Még elég rekedt vagyok, mint minden reggel. Talán így egy kis határozottság sûrül a hangomba.

- Hajnalodik – motyogja szinte.

Hát persze… távolról hallani az éledezõ város zaját.

- Én meg kiugrom az ágyból? – mordulok rá.

Miatta egész sokat kellett ugrálnom ide-oda, örültem volna, ha tudok pihenni még egy kis ideig. Annak viszont örülök, hogy nem akaródzott neki megszökni. Végtére is loholhattam volna utána, hogy aztán megkötözve cipeljem végig a néptelen mezõkön.

A hátamra fordulok, majd végigdörgölöm az arcom, hogy felébredjek végre. Érzem, ahogy megemelkedik az ágyról, az ujjai halkan koppannak az ablakpárkányok. A ruhája halkan surrog, majd a csontja fülsiketítõen roppan az ásító csendbe.

- Miért, mikor akarsz indulni? – kérdi.

- Amikor megindulok – szusszanok.

Felé fordulok, majd felhúzom az egyik lábam. Kellemes bizsergés önti el a combom és a vádlim.

- Nincs határidõ, hogy leszállíts?

- De, ha odaértünk.

- Nem vágott még senki sem képen a viselkedésedért? – kérdi felém fordulva.

A felháborodott arckifejezésén csak vigyorogni tudok.

- Nõk, többnyire. De te nem vagy az… vagy igen? – húzom szélesebbre a vigyorom. -  Nem láttalak fürödni.

- Ki tudja – rántja meg a vállát.

- Ennyire akarod, hogy lássalak? – fonom össze az ujjaim a tarkóm alatt.

- Nyisd ki a szemed akkor – morogja.

Nevetve bámulom, nem hagyja, hogy zavarba hozzam, pedig szívesen eljátszadoznék vele ilyen téren. Kíváncsi volnék, meddig menne el.

Percekig csak bámuljuk egymást, mikor megunom a tétlenkedést, és felülök. Nem hiányzik, hogy a csapos bûzös lehelete szivárogjon be az ajtóréseken, ahogy az anyámat szidva ordibál.

Lassan felöltözök, magamra öltöm a csizmáim és a fegyvereim is.

- Nem szükséges sötétben utaznunk, te is be tudsz olvadni napközben, mint én – vetem oda, miközben az övemet igyekszem becsatolni.

- A sziporkázó humorod és a nap, tökéletes páros – jegyzi meg.

Hirtelen ötlettõl vezérelve lépek felé, mire oldalra tér ki elõlem. Az ösztöneiben van a menekvés, pedig még csak nem is ártó szándékkal közeledek felé. Megállok a mozdulatban, majd vigyorogva húzom fel a csuklyám a fejemre.

- Örülök, hogy ilyen rövid idõ alatt már rajongásig fokozódott a szimpátiád – fordulok el, majd indulok az ajtó felé.

- Sosem állítottam ilyet! – indul meg utánam.

Szótlanul fizetek a szállásért, majd indulok kifelé a mocskos utcára. Félhomályban hányásfoltok, tócsák, kiborított ételmaradékok feketéllnek a házfalak tövében. Undorodva húzom el a szám, majd kapok fel két almát egy álmos gyümölcsárus standjáról.

A város széle felé haladva egyre elviselhetetlenebb a bûz. Fintorogva szegem le a fejem, hogy inkább a saját ruháimat szagoljam. Kétségtelen, hogyha nem lenne muszáj, nem erre jöttünk volna.

- Mit mûvelnek itt? Hullát málasztanak? – beszél ki a kölyök a tenyere mögül.

- Nem lepõdnék meg – rázom meg a fejem.

Nem idõzünk sokat a rothadó városszélen, hamarosan kiérünk a romosabbnál romosabb házak közül. A kutyák veszett vonyítása és az asszonyok öblös kiáltásai már jócskán sértik a fülemet. Nem vagyok különösebben finnyás, de egy határnál már nekem is fogy a türelmem.

- Mi lesz a határõrökkel? – szólal meg hirtelen.

- Hogy? – nézek le rá.

- Azt kérdeztem… mi lesz… a határõrökkel? – tagolja el a mondandóját.

- Nem vagyok süket… maximum siket – vigyorgok rá.

Összeszûkült szemekkel felszusszan, majd körbenéz. Lehet, azt gondolja, ennyire meggondolatlan vagyok. Pedig nem véletlen vágtunk át azon az orrfacsaró bûzön. Ezen az oldalon nem sokan közlekednek, így az õrök figyelme is jelentõsen lanyhul. Befelé is erre jöttem, még csak azt sem kérdezték meg, hová valósi vagyok. Bent fetrengtek az ivóban. Igaz, ha épp kint lebzseltek volna, meg kellett volna ölnöm õket.

- Jobban is bízhatnál bennem – karolom át a vállát, és vonom magamhoz.

- Miért tenném? – bámul oldalra tüntetõlegesen.

- Nos… két okból kifolyólag. Az elsõ az, hogy nincs más választásod. A másik pedig az, hogy az ösztöneid igencsak a józan eszed ellen beszélnek.

Enyhén csücsörítve néz fel rám, majd lefejti a karom a válláról.

- Már megint úgy beszélsz, mintha ismernél.

- Ha ennyire zavar az ellenkezõje, akkor tegyünk ellene. Mi a neved? – sóhajtok fel.

- Pontosan tudod, mi a nevem.

- Fogalmad sincs róla, hogy zajlik egy ismerkedés? – vetem oda.

Élesen beszívja a levegõjét, majd kicsit elõrébb húzza a csuklyát a fején.

- André Larue.

- Mégis megy ez – vigyorogok el.

Látom, ahogy megrázza a fejét, de nem tud érdekelni a csökönyös nem tetszése. Újból átkarolom, ezúttal kicsit erõsebben fogok a vállára.

- Tégy úgy, mintha nem átkoznál érte, hogy itt vagyok. Úgy kevésbé leszünk feltûnõek.

- Nehéz menet lesz.

- Velem mindig izzasztóak a menetek – nézek körbe.

Nyitná a száját, mikor két pityókás õr vágódik ki elõttünk a kocsmából. Nevetve csapják össze a tenyereiket, ám lomha mozgásuk ellenére gyorsan kell cselekednem. Berántom egy melléképület oldalához, majd a falnak döntve hajolok a képébe, mint aki épp szerelmes szavakkal igyekszik lekenyerezni valakit.

- Mit mûvelsz? – fúj rám, mint egy dühös macska.

- Hallgass, és ölelj át!

- Tessék? – képed el.

- Öleld át a hátam! – morgom neki fojtott hangon.

Pár pillanatig mérlegel, majd közelebb húzódik hozzám, és a lapockáimra csúsztatja a kezét. Elismerõ füttyentéseket kapunk a hátunk mögül. Bevallom, nem csak az õröknek, nekem is tetszik a mûsor. Két egyszerû mozdulattal végezhettem volna velük, de mivel nem vagyok sem felvágós, sem pazarló típus, kihasználtam az alkalmat, hogy kicsit a közelébe férkõzhessek. Szeretem az olyanokat, akikkel egy kicsit is lehet kacérkodni. Ráadásul amilyen pimasz, emberére akadtam benne. Hasonlít a fiatalkori énemre.

- Elképesztõen gyûlöllek – szûri ki a fogai közül.

- Csak irigyled, hogy nem neked jutott eszedbe – vigyorgok rá.

A derekára fogok, majd kibillentem a fal mellõl. Lassan elhalnak az õrök lépései, ahogy a szomszédos utcára fordulnak be. Koncentrálva fordulok a szegényes házak falai felé. Az áttetszõ masszából még további két õr vöröslõ alakját veszem ki. Ha egyedül volnék, nem esne nehezemre felkapaszkodni a recsegõ tornácokra, majd onnan felugrani a tetõkre, de egyvalamire rájöttem az eddigi játék alatt: újdonsült kis barátom nem épp a falmászás elhivatott szerelmese. 

- Nem így értettem – mondom végül egész halkan, tudom, hogy úgyis hallja a hangzavar ellenére. Túl zavart vagyok, felbosszantani meg nem akarom, szóval jobb, ha töröljük az elõbbi kifakadásomat.

- Akkor hogy értetted? – dõl közelebb az asztal felett.

- Össze-vissza hadoválsz az életemrõl meg magadról. Mintha ismernél – ez több, mint rémisztõ egy olyan számára, aki azt sem tudja pontosan megmondani, melyik évben látta meg a napvilágot.

- Azon az odaúton segíthetünk – húzódik megint mosolyra a szája. Nem tágít a dologtól, így nekem sincs más választásom. A hátamon végigvibrál valami kellemes-kellemetlen érzés, amitõl kényelmetlenül kihúzom magam a széken. Fájnak a szemeim a gyertya fényétõl, ráadásul fáradt is vagyok. Most, hogy három nap múltán ételt vehettem magamhoz, minden tagom tompán lüktet, erõsen húz a föld magához. El tudnék aludni most ülve is akár. A gondolatok is nehezebbekké válnak, alig tudom összekötögetni õket, pedig irdatlan lassúsággal vánszorognak a fejemben.

Feláll az asztaltól és a kezét elém tartja, megremeg a bal szemhéjam a kesztyûs kéz láttán. Nekem is kesztyû kellene, hogy a törmelékes halmokon kevés sérüléssel átverekedhessem magam. Erõsen markol a felkaromra és ránt fel a székbõl, a  csapos pultjához rángat, ami pár összetákolt hordóból áll. Egy szobát kér, gondolom szemmel akar tartani. Ami a szemem elé tárul, egész normális látvány. Ha egy ilyen helyem lenne, ahol mindig megalhatnék és nem találnák meg soha, nos… nem lenne rossz.

- Ennyire aggódsz, hogy elszököm?

Vállrándítással és egy futó pillantással válaszol a kérdésre.

- Csupán feledékenység. Az én koromban már megengedhetõ – összevonom a szemöldökeimet erre a kérdésre. Ugyan, nem lehet több huszonötnél, mégis úgy beszél, mint aki most fogja tölteni ma éjjel a negyvenediket.

Behatóan tanulmányozza a szobát, miután leveszi a kardját és az ágyra ül. Figyelem, ahogy nézelõdik, majd a rombusz alakún rácsozott ablakra pillantok.

- Nem túl kicsi ez a szoba? – neki meg nekem alapból nem lenne elég. Az ágy méreteit elnézve csak egyikünk aludhat rajta kényelmesen.

- Van pénzed nagyobbra? – válaszol csípõbõl egy kérdéssel. Ó, hogy… mit vigyorog már megint, borzasztó. – Na, látod. Ide legalább nem jönnek a templomos barátaid. Gyere, a felét megkapod.

Micsoda? Egy ágyon akar osztozkodni? Kétkedve mérem végig újra, nem tûnt olyannak, aki más férfiak társaságát nem csak italozás és harc kedvéért keresi fel. Lényegtelen, nem számít. Túlságosan is férfias a megjelenése, a legtöbb kétes elemû férfi nem rendelkezik ilyen fizimiskával. Ezzel a gondolattal teszem le magam az ágy túlsó végére, mikor megérzem, hogy húzni kezdi a csuklyámat hátulról, egybõl ráfogok elölrõl és mogorván nézek rá. Most akkor mi van?

- Nem veted le? – mozdul a borostás áll az arcom irányába.

- Miért tenném?

- Nos, ha ruhában akarsz fürdeni…

- Fürdeni? – nézek rá meglepetten. Mégis mire gondol? Majd odaköt, míg végez? Mert itt hagyni a szobában úgysem fog. Kiborít ez a férfi. Úgy ráncigál magával, mint egy rongybabát, mivel nincs más választásom, tudja, hogy úgyis azt kell tennem, amit mond.

- Fürdeni. De ha nem akarsz, felõlem nem kell – köszönöm szépen az engedélyt. - Én viszont nem hódolok az úri divatnak, hogy bûzölögjek, mint egy pöcegödör.

Elkezd vetkõzni, én pedig nem fordulok el. Nem vagyok úri kisasszony, hogy elfordítsam zavartól égõ rózsás orcámat, ha fedetlen férfitestet lát. Megremeg a jobb szemem, ahogy arra gondolok, végig kell néznem, ahogy lemezteleníti magát. De akkor a fegyvereket is leoldja és ruha nélkül úgysem iramodik utánam. Nem egy rossz gondolat.

Felfedi elõttem a fejét, haját, arcának vonalait mostmár behatóbban tudom tanulmányozni, ahogy karakteressé teszik. A borosta tovább folytatódik, nem kis meglepetésemre hosszú haja van. Számomra úgy tûnt, hogy rövid a hajviselete, de mégsem, összefogva hordja a tarkóján. Végigcikázik valami az egyik lábszáramon.

- Én is szeretnék fürödni – mondom végül. Elmosolyodik és csípõre vágja a kezeit, mint egy diadalmas háziasszony, aki az egész tepsi croissant-t beletukmálta a gyerekébe.

- Akkor gyere!

- Itt mered hagyni a ruhád és a fegyvereid? – dõlök meg hátra meglepetten. Ezt nem gondolhatja komolyan, egy ilyen lebuj kellõs közepén, ahol az ember alól még az ágyat is kilopják, ha nem alszik elég éberséggel.

- Gyere! – nyitja ki az ajtót és jelzi az irányt kifelé. Megyek már, megyek. Úgy érzem magam, mint azok a gyerekek, akiket iskola után mindig óbégatva vár valamelyik szülõjük. Nem vagyok az ilyesmihez hozzászokva. Arról nem is beszélve, hogy a hátam folyamatosan borsódzik. Odalent még nagyban zajlik a mulatság, a nagy durranásból ítélve most vertek csapra egy hordót.

Az összes ajtón beles, amit módfelett pofátlannak tartok, de csodák csodájára senki sem hajít egy kést a feje mellé, mivel minden szoba, ahová benyit, teljesen üres. Összehúzom a szemeimet, de nem szólok egy árva szót sem. Ha gyorsan megperdülök és visszarohanok a kardjáért, akkor sem lennék elõre. Sajnos be kell látnom, hogy a fegyverforgatáshoz és az önvédelemhez nem sokat értek. Felesleges lenne bármiféle menekülõakciót tervezni, míg résen van. Vagy míg… ébren.

A fürdõt látva egy régi római fürdõ jut eszembe leginkább. Amit a birodalom bukása óta nem takarított más, csak az ablakpárkányon befolyó esõvíz, a szagok pedig arról árulkodnak, hogy más is igénybevette már.

- Itt csak koszosabb lesz az ember – állapítom meg.

- Az nem olyan biztos – néz bele az egyik kancsóba. Ráigazolást kaphatott a kijelentésére, mert egybõl felém fordul és kilép a helyiségbõl. – Ne használd el az egészet.

- Itt hagysz? – rökönyödök meg. Most ez szórakozik?

- Jobb szeretnéd, ha bámulnálak? – vet felém egy hetyke, sokat sejtetõ vigyort.

- Nem, nem szeretném – az arcom jobb oldalára csapom lesajnáló pillantással karöltve a kezem. Ekkora… idiótát. Fáradt vagyok ehhez a cécóhoz.

- Nem félek, hogy megszöknél. Úgysem mernél – inti le a feldobott, kimondatlan témát és otthagy. Becsukom az ajtót és körülnézek, majd a fent feketeséget árasztó ablakra nézek. A fél fülem se férne ki. Halk sóhajjal nekilátok, hogy megmosakodjak. Nagyon rég nem láttam már ilyen tiszta vizet, szóval az arcomra lehet a kelleténél többet használok fel. Felfrissít, de a gondolataim még mindig fásultak. Annyira idegõrlõ, hogy az ösztöneim szerint ismerem. Már most úgy beszélgetünk, mint akik ismerik egymást. Pedig amolyan elrablási szakaszban leledzünk. Csak én a saját két lábamon követem, nem köt gúzsba. Egyszerûbb így. Felesleges ezzel macerálni.

Mikor végzek, kinyitom az ajtót és látom, hogy törökülésben ül  a küszöbbel szemben és a zsebébe tesz valamit ,majd felkel, és helyetcserélünk. Nem fürdik sokáig, pedig nagyobb felületet kell körbedörgölnie, mint nekem, de a macskamosdás kifejezést lehet õ a gyakorlatban is ismeri. A szobába megyünk vissza, ahol zúgó fejjel ülök, majd dõlök az ágy szélére, miután ez a jóember is felmászott rá.

- Nem fogok rád feküdni az éjszaka, ha ezen aggódsz.

Meg is lepõdnék egy kicsit, nem vitatom. Öntelt. Nem ez járt a fejemben.

- Cseppet sem – fordulok el tõle, hogy a hátamat mutassam neki. Nem szokásom álmomban forgolódni vagy dobálni magam, így összegabalyodni sem fogunk.

- A sok bosszúság árt az egészségnek, André – mondja, a fülemet pedig szinte felsérti, ahogy kimondja a nevem. Még a szívem is megáll egy pillanatra.

- Honnan…? Áh, hagyjuk – törõdök bele. Ha utánam küldték, nyilván a nevem is megmondták neki, nem pedig a szép szerencséjével és szemeivel olvasta ki a körvonalaimból a nevem. Felpolcolja a párnáját a feje alatt, majd felhagy a mozgással. Lehunyom a szemeimet, igyekszem nem a lüktetõ fejfájásra gondolni, meg arra, hogy egy vadidegennel fekszem egy ágyban. A legmeglepõbb az összes közül az, hogy ágyban.

Napját nem tudom, mikor feküdtem utoljára ágyban.

És megint nem azon ütközök meg, hogy ezzel az Arno nevezetûvel osztom meg a fekhelyem. Ahogy normális tempóban vesz levegõt, az ágy enyhén megmoccan, minden lélegzetvételénél. Akkor vesz pont levegõt, mikor én is.

***

Egybõl elnyom az álom, de mintha nem is hunytam volna le a szemem, úgy nyílik fel szinte rögtön. Lehet csalóka érzés, de tudom mit jelent ez: közeledik a hajnal. Nem tudom mikor jöttünk ide fel, de az esõ kopogása enyhült a tetõn, a jobb combcsontom pedig fájdalmasan lüktet, mivel egész éjjel görcsösen hátatfordítottam. Megmozdítom a bal kezem, hogy felnyomjam magam fektembõl, de minden elõzmény nélkül szakad meg a szomszédom nyugodt szuszogása és markol a vállamra, majd elõl a nyakamhoz és úgy ránt oda közvetlenül az arca elé.

- Hová mész… André? – rekedtmély a hangja, meglepve nézek a szemeibe, amik… csukva vannak. Jobb, hogy meg sem próbáltam szökni az éjjel vagy keríteni a száraz számra egy pohár vizet. Nyelek egyet, ahogy az alvástól meleg lehelete a képembe vágódik.

- Hajnalodik – válaszolok halkan.

- Én meg kiugrom az ágyból? – méltatlankodik, bosszússá válnak az arcizmai, majd elengedve fordul a hátára és dörgöli meg kisvártatva az arcát. Felkelek mellõle és az ablakhoz lépek, de nem látok mást, csak a szomszéd épület falát. Az elsõ emeleten vagyunk, képtelenség, hogy kilássak ebbõl a mocskos utcából. A két kezem a párkányra teszem, majd behajtom a karjaim közé a fejem és behajolok a lábaim felé. A gerincem egy hangosat roppan ennek a mozdulatnak köszönhetõen, halkan felszusszanok az érzésre.

- Miért, mikor akarsz indulni? – roppantom ki a bal csuklóm, miközben kimeredek az ablakon.

- Amikor megindulok – érkezik a válasz az ágy felõl.

- Nincs határidõ, hogy leszállíts?

- De, ha odaértünk.

- Nem vágott még senki sem képen a viselkedésedért? – kérdezem egykedvûen, felé fordítva az arcom, el az ablaktól. Látom, ahogy felém néz és egy széles vigyor terül szét az arcán. Remek, már tudom mi fog következni. Újabb beszólás.

- Nõk, többnyire. De te nem vagy az… vagy igen? – villannak meg a fogai, majd hozzáteszi: -  Nem láttalak fürödni.

- Ki tudja – vetem ellen. Az sem lepne meg, ha át tudna nézni a falakon.

- Ennyire akarod, hogy lássalak? – fonja össze a kezeit a tarkója alatt, kidagad a mellkasa a ruhája alatt, a piros kendõ megfeszül a nyakán, ahogy nagy levegõt vesz. Veszek én is egy nagy, mély levegõt.

- Nyisd ki a szemed akkor – morgom oda neki, mire halkan felnevet. Egymást nézzük pár percig, mikor hátatfordít nekem és kiül az ágy szélére, ott pedig kiropogtatja a nyakát. Nekilát, hogy felszedje a levett holmijait, elveszi a kardját is és kitapogatja az öv végén a csatot.

- Nem szükséges sötétben utaznunk, te is be tudsz olvadni napközben, mint én – mondja, miközben csilingelve becsatolja az övét.

- A sziporkázó humorod és a nap, tökéletes páros – jegyzem meg gúnyosan, mire felém lép egyet, ösztönbõl lépek egyet oldalvást és úgy nézek fel rá.

- Nem véletlen. Nem vagy egyedül ezzel a… képességgel.

- Szóval több hozzád hasonlatos van – jelenti ki.

Lassan megmarkolja a kanalát. Nem tetszik ez a kijelentés.

- És hozzád – helyesbítek.

- Szerinted akkor oda tartozok, ahonnan te is jöttél.

- Fogalmazhatunk így is – nyomom le az asztalt az alkarommal.

- Úgy gondolod, el fogok úgy menni, hogy nem tudom hová és kikhez megyünk? – kérdi gúnyosan.

- Nem gondolom, azt fogod tenni – korrigálok ismét.

- Nagyon szívélyes az invitáció. Az már biztos, hogy nem vagy templomos.

- Na, köszönöm szépen, örülök, hogy eljutottunk idáig – emelem fel a kezem, majd iszok a poharamba.

Engedek neki, kíváncsi vagyok, mire készül.

- De nem csak templomosok próbálnak ártani másoknak.

- Meddig lovagolsz még ezen a témán? – mutatok felé. - Mi rosszabb annál, hogy a szennyben csússz-mássz?

Nem felel, ám ennél egyértelmûbben nem is jelezhetné, hogy rám kívánja borítani az asztalt.

- Nem ajánlom, hogy megpróbáld – figyelmeztetem elõre.

- Pedig nincs a tányérokban semmi – vágja rá csípõbõl.

Hm, tetszik a stílusa, hasonló az enyémhez. Azt hiszem, jól megleszünk az oda úton.

- Mondd el, mire gondolsz, és akkor könnyebb lesz a helyzeted, meg az enyém is.

- Hogy ismerlek – böki ki.

Nem bírom megállni mosolygás nélkül.

- Arra biztos emlékeznél.

- Valami azt súgja, hogy menjek veled, de nem tudom, mennyire bízzak ebben.

- Jobban kitálaltál, mint a csapos – fektetem a karom a szék támlájára, persze, nem felejtek el pofátlanul rávigyorogni. – Nem iszol?

Megtolja felém a poharát, amit igennek veszek.

- Kimegyek – jelenti ki, majd készül is felállni.

Mikor rá akarnék lépni a lábára, elrántja azt, mindketten megmerevedünk. Látom az éledõ ösztönt a felemás szemeiben. Itt az ideje egy kis tesztnek. Felé kapok, mire a kanalával a kezemre vág, majd megpörgeti a csuklója körül. A zuhanó evõeszköz alá tolom a poharam. Tökéletes mutatvány.

- Szerinted más is képes lenne erre? – hunyorodok el, ahogy a kanál egyre lassúbb mozgása abba nem marad. – Eddig is bíztál az ösztöneidben, ezért élsz még. Miért ne hallgatnál rájuk most?

- Az mindennapi – támaszkodik az asztalra, majd hajol felém – De az, hogy valaki megjelenjen és tudálékoskodjon az életemrõl, amit magam sem ismerek, az nem túl gyakori. Könnyen kicselezhetsz, ahogy azt az utcán is tetted.

- Szerinted tudálékos vagyok? – kérdezek vissza az államat vakarva.

Felsóhajt, majd úgy dönt, visszaül a helyére. Nem szól semmit eleinte, csak bámul. Mintha meg akarná jegyezni minden porcikám, hogy aztán rendkívüli pontossággal kielemezhessen.

- Nem így értettem – motyogja.

- Akkor hogy értetted? – hajolok közelebb hozzá.

- Össze-vissza hadoválsz az életemrõl meg magadról. Mintha ismernél – rázza meg a fejét.

- Azon az oda úton segíthetünk – mosolygok rá.

Megfeszül, ahogy kiegyenesedik, ám feltûnik, hogy egyre laposabbakat pislog. Fáradt, ahogy én is. Kiiszom a maradék italomat, majd felállok. Õ ülve marad, ezért hosszú pillanatok múltán felé nyújtom a kezem. Nem várom, hogy megfogja, de mivel nem reagál, a felkarjánál ragadom meg, majd vonszolom a csapos felé. Egy szobát kéret tökéletesen megfeledkezve a tényrõl, hogy minden szobában csak egy ágy van. Csupán akkor szembesülök vele, mikor betoppanunk a kopott szobácskába. Meglehetõsen szûk, ráadásul fogalmam sincs, tisztálkodni merre lehet. Három napja nem ért víz, élvezném, ha megmosdhatnék.

- Ennyire aggódsz, hogy elszököm? – pillant fel rám.

Gondolkodva nézek le rá, majd megrántom a vállam.

- Csupán feledékenység. Az én koromban már megengedhetõ.

Ráncolja a homlokát, de nem foglalkozok vele. Leoldom a derekamról a kardom, majd a falnak támasztom. Az ágy szélére ülök, és gondosan szemügyre veszem a helyiséget. Egy rozoga asztal és egy szék van a falhoz állítva, más bútor nincs is a szobában. Hangyányit elkeserítõ, de nem is vártam többet. No, meg háltam már rosszabb helyen is.

- Nem lesz túl kicsi ez a szoba? – kérdi végül.

- Van pénzed nagyobbra? – kérdezek vissza csuklóból.

Nyikkan egyet, de nem szól semmit. Elégedetten elmosolyodok.

- Na, látod. Ide legalább nem jönnek a templomos barátaid. Gyere, a felét megkapod.

Gyanakodva méreget, de nem szól semmit, az ágy másik oldalára telepszik. Felé fordulok, majd lassan a kámzsájának csúcsára csípek. Lassan magam felé kezdem húzni a szövetet, mire elkapja az elejét. Felém kapja a fejét, mire megint elmosolyodok.

- Nem veted le? – bökök rá az állammal.

- Miért tenném? – kérdez vissza csípõbõl.

- Nos, ha ruhában akarsz fürdeni…

- Fürdeni? – csodálkozik el.

- Fürdeni. De ha nem akarsz, felõlem nem kell. Én viszont nem hódolok az úri divatnak, hogy bûzölögjek, mint egy pöcegödör.

Nem várom meg a válaszát, letolom a fejemrõl a csuklyám, majd levetem a kabátom. Gondosan összetûröm, és az ágyra teszem. Érzem, hogy végig figyel, ezért elfordulok, mikor leoldom a pengéim az alkarjaimról. A kabát alá rejtem a kis szerkezeteket, majd a halom tetejére teszem a puskám. Egészen megkönnyebbülök, hogy nem húzza akkora súly a vállam.

- Én is szeretnék fürödni – böki ki végül.

Mosolyogva teszem csípõre a kezem.

- Akkor gyere!

- Itt mered hagyni a ruhád és a fegyvereid? – hõköl hátra.

Pontosan tudom, hol és kik járnak. Koncentrálva húzom össze a szemeim, mire a falak lassan áttetszõvé nem válnak, és villannak fel az emeleten tartózkodók körvonalai. Két szobával odébb egy fiatal asszony szoptatja a gyermekét, tõle három helyiségnyire pedig két férfi szeretkezik. Nem lehet túl népszerû a hely, ha csupán ennyi vendéggel jeleskedhet.  

- Gyere! – tárom ki az ajtót, és mutatok ki rajta.

Lassan feláll, majd kifarol a néptelen folyosóra. Odalentrõl hallatszik a tivornyázók részeges üvöltése, de egyáltalán nem foglalkozok vele. A legnagyobb ágyúdörgés közepette is el tudok aludni. Kíváncsian pillantok be minden szobába, míg végül a rozoga folyosó legvégén meg nem lelem a fürdõhelyiséget. Nyálkás, csúszós padlóval bír, áporodott izzadtságszag árad az ott hagyott ruhák közül. Önkéntelenül is elfintorodok.

- Itt csak koszosabb lesz az ember – mormogja a fiú.

- Az nem olyan biztos – pillantok be a bekészített kancsóba.

Ahogy sejtettem, tökéletesen tiszta a víz. Nem divat errefelé sem mosdani.

- Ne használd el az egészet – vetem oda a kölyöknek, majd kifelé indulok.

- Itt hagysz? – érdeklõdik némi meglepettséggel a hangjában.

- Jobb szeretnéd, ha bámulnálak? – mosolygok rá önelégülten.

- Nem, nem szeretném – csap az arca jobb oldalára, és nem szalaszt el egy lesajnáló pillantást sem küldeni felém.

- Nem félek, hogy megszöknél. Úgysem mernél – legyintek, majd kisétálok.

Felesleges lenne elfutnia, mivel úgysem jutna messzire. Elõveszem a zsebembõl apám óráját, és figyelem a mutatót, ahogy lustán odébb vánszorog a számlapon. Az a sorsa, mint nekem. Hogy örökké úton legyen, sosem állhat meg.

Hosszú percek után kitárul a kopott ajtó, és teljes menetfelszerelésben lép ki rajta. Feltápászkodok a földrõl, majd szó nélkül besétálok a helyiségbe. Beteszem magam után az ajtót, és neki is állok vetkõzni. Nem szeretnék sok idõt pazarolni a mosdásra, képzelem, milyen hideg lehet a víz.

***

Tompán bizsergõ tagokkal ülök vissza az ágyra. Az ágynemût takaró leplet nem veszem le a saját felemrõl, megtanultam, hogy remekül véd a bolhák és egyéb rovarok ellen. A fiú követi a példám, ruhástul fekszik mellém. Érzem, hogy feszeng.

- Nem fogok rád feküdni az éjszaka, ha ezen aggódsz.

- Cseppet sem – morogja, majd elfordul a fal felé.

- A sok bosszúság árt az egészségnek, André – húzom a fejemre a csuklyám.

- Honnan… ? Áh, hagyjuk – morog ismét.

Vigyorogva pillantok felé, majd gondosan elrendezem a fejem alatt a szövettömeget. 

Amint megismerem a börtönbõl a kivégzõhely felé tartó szekér jellegzetes hangját, úgy döntök, ideje megnéznem, hogy ezen a héten kik azok, akiknek pusztulniuk kell. Szorosan a fal mellett haladok, az épület árnyékos oldalán, hiszen veszélyes ennyi katona jelenlétében mutatkoznom. Érzem, ahogy a reggeli harmattól és a csatornából folyó váladékoktól nedves fal síkosan simít végig a karomon. Felfigyelek egy nagy boglya szénára, amit felpúpoztak egy félreparkolt szekér tetejére. Legvégsõ esetben megbújok benne és megvárom, míg a gazdája ideér és elmegy vele hazáig. Ott majd kisettenkedek és visszajövök.

Az öt elítéltet felvonszolják az emelvényre, az elõre odakészített hurkokat még a szél sem mozdítja meg. Ilyen nyakéket kapnék én is, ha az ott a parókában és harisnyában parádézó málészájú elkapna. Elgondolkodok egy pillanatra. A kötelek mozdulatlan látványa megmozgatja bennem a gondolatot, hogy mi történne akkor, ha a szekér túlmenne a városon.

Nem egyszer merengtem el rajta és vettem komolyan fontolóra, hogy el kellene mennem innen, de mindig arra jutottam, hogy nem szabad. Itt alkalmazkodtam, ezt a helyet ismerem, ez a hely… nem, nem az otthonom. Egy közeg, aminek az oldalát csak szurkálhatom és nyomkodhatom, de nem fog beengedni, nem fog magába olvasztani, csak az oldalán próbálkozhatok, az mindig formálódik a kezeim alatt, de vastagságából nem ereszt, nem hagy rést, helyet.

A tömeg teljesen kikelt magából, még nem látják a halált, de érzik a szagát a levegõben. A csõcselék rosszabb egy megvadult ménesnél, õrült királynál. Csapatostól támadnak és szétmarcangolnak mindent, míg az utolsó porc is mozdulatlanná válik. Talán ismerik az elítélteket, talán nem. De ez is a mûsoruk része. Az a mûsor, amelyik egyre gyakrabban megrendezésre kerül.

Egyre több katona jelenléte kíséri ezt a nagybecsû eseményt, valami van a levegõben.

Valami tényleg van!

A jobb szemem sarkából kutatom át a tömeget, mikor meglátok egy csuklyás férfit, aki egyenesen engem néz. Remek, észrevettek, el kell tûnnöm. Ahogy hátrateszem a lábam és elvonom a testem a kéretlen figyelemtõl, úgy fordulok még a mozdulat közepén, lendületesen vágok neki az utcának, hogy kámforrá váljak. Ezennel letörölhetem a képzeletbeli tábláról azt a számot, hogy öt. Öt napja nem fedeztek fel, ez most nullára csökkent.

A falak között futok, az egyik alsóbb ablakpárkányba kapaszkodva emelem fel magam, hogy átugorhassak egy kitett fás kocsit. Bekanyarodok balra, a lendületem túl nagy, de elég csak a talpam a felém rohamosan közelítõ házfal sarkához nyomnom, hogy elrúgjam magam a megfelelõ irányba. A hideg ellenszél csípi az orrom és az arcom, a gyomrom szabályos csomóban vergõdik. Nem tudom mennyien vannak, jobb minél távolabb kerülni a találkozási ponttól és akkor hamarabb megszûnik a fenyegetettség.

***

Az eddigi esetekkel ellentétben nem. Nem, nem kopik az érdeklõdés az irányomba. Kezdek egyre jobban bepánikolni, a szívem is már olyan iramban ver, hogy alig hallok valamit az utcák zajából. Többször észrevettem a város különbözõ pontjain, hogy engem figyel, határozottan engem nézett ki magának, nem mást, engem. Folyamatosan követ, a legváratlanabb pillanatokban látom az arcát, ahogy az enyémet fürkészi.

 Embertömegek mozognak az utcafronton, az egyik villanásban meglátom egy terhes asszony sziluettje mögött, majd mikor annak parókás ura is elvonul elõtte, eltûnik. Addigra már én is felhúzom a nyúlcipõt és sebes léptekkel vonom ki magam a közegbõl. Ez volt legutóbb a templomnál, azóta is még egy felröppenõ madár miatt hangosabban leesõ vízcseppekre is azt hiszem, jön. Nem tudom ki lehet, de a célja errefelé mindenkinek ugyanaz: a kibelezésem.

Kegyetlenül esik, a kopogás a fejemen elviselhetetlen mértékig fokozódik, mikor meglátom, hogy odafent, a tetõkön ugrálva követ. A torkomon már most érzem a kötél szorítását, a döbbenetem csak még nagyobb lendületet ad. Mióta mászkálnak ezek a tetõkön? Ezért talált meg mindig olyan hamar, marhára nem a földön közlekedik!

A csúszós macskaköveken kaparok végig, átcsúszok egy kirakodott asztal alatt, veszek egy balos kanyart majd átmenet nélkül jobbra vágok, tudom, hogy ide leomlott legutóbb egy kémény, azon sebesen átmászok. A tégla élesen váj csupasz tenyerembe, sosem tudtam rendesen felkapaszkodni valamin, valahogy képtelen vagyok formájukra fogni a kiszögelléseket. Erõsen érkezek talpra, a levegõ kirobban a számból és felhõként az arcomba vágódik, ahogy áthasítok rajta.

Olyan hirtelen kerül elém, hogy teljes elánnal futok neki, durván fog a karomra, emelem a kezem, hogy bemossak neki egyet, mire elkapja a kezem a bõrkesztyûs kezével.

- Abbahagynád? – ráz meg egyszer, csak a sötét arcra tudok nézni a csuklya alatt, még a szemeit sem látom. Felkészülök, hogy megvessem a lábam és csípõbõl kitépjem magam a szorításából, de amint kivitelezném, egy, az enyémmel teljesen szinkronban levõ mozdulattal felbuktat és az egyik tócsában kötök ki a földön. Rögtön felnyomom magam a két kezemmel és guggolva fordulok felfelé egyenesedve.

Elkapott.

Elkapott engem.

- Azt kérdeztem, abbahagynád?

- Miért követsz? – szegezem neki a kérdést fogcsikorgatva. A szívem hatalmasat dobban, ahogy futólag végigmérem az alkatát. Túl könnyedén mozog õ is, sõt.  – Te is templomos vagy?

- Ennél nagyobb sértést nem is vághattál volna a fejemhez – produkál egy sóhajt, amit nem tudok hová tenni. Ki ez az alak és mi a francot akar tõlem? Harmadik napja már, hogy a nyomomban koslat, ha ölni akart volna, már biztosan halott lennék. Nem kaptam választ a kérdésemre. Hiába a sok apró mozaik, ami nem illik a templomosok stílusába, de… ki tudja, mennyit fejlõdnek napról-napra, hétrõl-hétre.

- Ki vagy te?

- A nevem Arno. Arno Dorian – nyújtja kézfogásra a kezét, de eszem ágában sincs hozzáérni. Ha valami fog vagy valamihez tapadok, kevesebb az esélye, hogy kiperdülök belõle.

- Miért követtél engem?

Megint felsóhajt és elengedi végre a karom, erõsen lüktet a szívemmel párhuzamosan a helye, ahol ráfogott. Még a szám is kiszáradt, az esõ pedig még mindig változatlanul szakad, lepereg a kámzsájáról.

- Azt hiszem, errõl egy nyugodtabb helyen is beszélhetnénk – mondja, a hangja csak fokozza bennem a gyanakvást.

Olyan érzés robban iszonyú erõvel a fejembe, mintha ez az egész egyszer már megtörtént volna, mintha találkoztam volna vele így, egy esõtõl ázó, sötét utcában. Más érzések is megtámadnak, de nem engedek ennek a váratlan, csalóka váratlannak. Kizárt, hogy ilyen emberrel találkoztam volna az elõtt. A templomosok nem képesek ilyesmire, mint ez a fazon képes. Hasonlónak érzem magamhoz, és bosszant, hogy nem tudom, miért.

Ráadásul ha olyan helyre megyünk, akkor egy kis káosszal ismét meglóghatok elõle, de egyúttal végleg.

Nem tetszik a dolog, mert nem tudom mit tervez, de õ sem tudja, én mire készülök, tehát mindkettõnknek résen kell lennie.  Beleegyezek, hogy követem a külvárosba, ahol nagyban folyik az éjjeli tivornyázás. Csendben és nesztelenül haladunk a sötétben, a szajhák és a bennük matató csatak részeg férfiak fel sem figyelnek ránk.

A fogadón bentebb lépve megcsap az alkohol tömény, bûzös szaga, ami orrfacsaróan elhasznált meleglevegõvel vág arcon, de egybõl kiérzem a slendriánul elkészített étel illatát is. A gyomrom a kellemetlen, jeges görcsbõl annyira ereszt, hogy megkorduljon és éhesen marcangolni kezdjen belülrõl. Mintha elemésztene valami tûz. Leülünk egy kopott, végigkaristolt asztalhoz, hamar étel kerül elébünk, nem utasítom vissza, azóta nem ettem, amióta követ. Nem volt merszem hozzányúlni olyanhoz, amibe lehet, hogy tett valamit.

Lassan eszem, tudom, hogy nem szabad habzsolni, mert akkor úgy fogom érezni, mintha megint nem ettem volna semmit, olyan gyorsan kerülne a gyomromba, hogy az agyam fel se fogná. A halántékom folyamatosan lüktet, ahogy szemügyreveszem a férfi küllemét egy kicsit. A kámzsa kellõ sötétségbe borítja az õ arcát is, de felfedezem a markáns vonalakat és a borostát. Egy templomos kínosan ügyel az arca simaságára, csupán a nagyvezetõknek van valami a bõrükön, a hagyományos felfestett szépségpöttyön kívül és a többi rusnyaságon. Nem sok jót sugall a kinézete.

Ahogy az enyém sem.

Hamar felismerem a templomosokat, a mozgásukról, ahogy beszéd közben mozgatják a kezeiket és az arcuk különféle izmait. Egyrészt ezért maradtam mindeddig sikeresen távol tõlük, másrészt ebbõl azt is meg tudom állapítani, hogy nincsenek a fogadóban jelen.

Hangosak a bent levõk, az asztalunkon csak egy gyertya ég, a legnagyobb zûrzavarban a legkihallgathatatlanabb egy beszélgetés.

- Mi célból vagy itt? – emelem a számba az utolsó falatokat. Babette lopott legutóbb valami ablakpárkányról hasonló ízût.

- Talán nem véletlen bánt így veled a Sors – fürkész most õ.

- Hogy érted ezt?

- Azt a feladatot kaptam, hogy kutassalak fel – adja meg végül nehezen a választ a legfõbb kérdésemre. Nyilván, többen kutatnak utánam egész Párizsban, de õ miért?

- Kitõl? – ez sem egy olyan kérdés, ami mellett el lehetne menni.

- Velem kell jönnöd – emeli a szájához a poharat és egy emberes adagot küld le a torkán a tartalmából. A piros sál, a kék kabát és a fehér mellény egy francia honhoz hû embert mutatnak. Azok pedig nem épp a templomosok. Az a különös érzés, hogy ismerem, nem csillapodik.

- És ha nem akarok? – vetek rá egy lapos pillantást, míg iszik és tapogatom végig szemmel a ruházatát.

- Nem mondtam, hogy van választási lehetõséged – közli nemes egyszerûséggel. Hátradõlök teljesen a székben és megmozgatom a lábaimat, mire látom, hogy minden rezdülésemre ki van élezve, annak ellenére, hogy ételt és italt vesz magához.

- Te vagy az elsõ, aki utolért - méricskélem, míg a hátunk mögött összeverekednek a fogadó legtúlsóbb sarkában. Csak a fülem rezzen meg a hangokra. Messze zajlik a bunyó, de ilyenkor már három utcával távolabb szoktam lenni.

- Nem véletlen. Nem vagy egyedül ezzel a… képességgel.

- Szóval több hozzád hasonlatos van – rakom fel a bal kezem az asztalra és fogom a kezembe a kanalat. Nem engedek a jólesõ, elnehezülõ, kellemes érzésnek a gyomromban. Húzza a száját a kijelentésemre.

- És hozzád.

- Szerinted akkor oda tartozok, ahonnan te is jöttél.

- Fogalmazhatunk így is – fekteti az alkarjait az asztallapra és dõl elõrébb, még mindig nem látom a szemeit, ügyelek rá, hogy õ se sokat lásson az arcomból, csak amennyit nagyon muszáj.

- Úgy gondolod, el fogok úgy menni, hogy nem tudom hová és kikhez megyünk?

- Nem gondolom, azt fogod tenni – billenti egy kissé elõrébb a fejét, majd hátrébb húzódik. A szívdobogásom egyre jobban erõsödik, valami nagyhoz közelítünk, vagy valami nagy baj jön felénk. Veszek egy mély levegõt és a felfelé tartó, rozoga lépcsõkre pillantok egy rövidet.

- Nagyon szívélyes az invitáció. Az már biztos, hogy nem vagy templomos.

- Na, köszönöm szépen, örülök, hogy eljutottunk idáig – szusszan fel és iszik megint egybõl a poharából. Lehet ennek örömére, lehet valami mozdulatot palástol vele. A lábujjaimra billentem a lábfejem, kezd egyre erõsebben dobolni a vér a fülemben.

- De nem csak templomosok próbálnak ártani másoknak.

- Meddig lovagolsz még ezen a témán? – mutat rám a poharas kezével. - Mi rosszabb annál, hogy a szennyben csússz-mássz?

Nem szólok ehhez a kijelentéséhez semmit. Van stílusa, azt látom. Mélyen elragadó és vonzó.  A verekedést egy nagyon mély hangú nõ szakítja félbe hátul, hátrébb billenek a székkel, mire rám bámul a kupája pereme fölül.

- Nem ajánlom, hogy megpróbáld – jegyzi meg csak úgy, mellékesen.

- Pedig nincs a tányérokban semmi – válaszolok egyszerûen, az egyik kezem feldobom az asztalra, a faragott kanállal.

- Mondd el, mire gondolsz, és akkor könnyebb lesz a helyzeted, meg az enyém is.

- Hogy ismerlek – mondom kertelés nélkül, mire felfelé húzódik a szája széle.

- Arra biztos emlékeznél.

- Valami azt súgja, hogy menjek veled, de nem tudom, mennyire bízzak ebben.

- Jobban kitálaltál, mint a csapos – veti hátra lazán a karját a széken, majdnem látom a fogait, olyan szélesre nyúlt a szája. – Nem iszol?

Megtolom felé a poharat, mielõtt még átnyúlkálna ide elém. Nem akarom, hogy megint hozzámérjen, mert attól úgy érzem, nincs esélyem a menekülésre. Fáradt vagyok, ennyit rég nem beszélgettem senkivel sem. Fõleg nem egy vadidegennel, aki három napig üldözött és végül elmart az egyik utcában.

Sokáig egyikünk se szól semmit.

- Kimegyek – emelem ki az egyik lábam az asztal alól. Hirtelen érzem meg a mozdulatot szintén az asztal alatt, és rántom ki a másikat is. Rá akart lépni a másikra, amivel oda akart szögezni a padlóhoz, így bírva maradásra. Egymásra meredünk, mozdul a keze, amire rávágok a fakanállal és utána gyorsan megpörgetve azt a csuklóm körül a kupájába vágom, amit pontosan a leesõ kanál alá csúsztat.

- Szerinted más is képes lenne erre? – az arca összehúzódásából arra a következtetésre jutok, hogy hunyorog, a kanál pedig még utolsót döccen és végleg megáll a pohárban. – Eddig is bíztál az ösztöneidben, ezért élsz még. Miért ne hallgatnál rájuk most?

- Az mindennapi – támaszkodok az asztalra és hajolok közelebb az arcához oldalvást. – De az, hogy valaki megjelenjen és tudálékoskodjon az életemrõl, amit magam sem ismerek, az nem túl gyakori. Könnyen kicselezhetsz, ahogy azt az utcán is tetted.

- Szerinted tudálékos vagyok? – gondolkodik el hangosan, megdörzsöli az állát, serceg a borosta. Sóhajtok egy halkat, mire lassan rám néz. Pillanatokig maradunk így, mire visszaereszkedek inkább a helyemre és onnan fixírozom az arcát és a karjait. Nem tudom, mit gondoljak ezek után. Úgy tûnik, sokkal többet tud, mint én, ami mondjuk nem nehéz.

Már napok óta különös bizsergést érzek a koponyám hátulsó felében. Közel a cél, a testem pedig mohón reagál az ösztönöm sugalmaira. Évek óta éreztem hasonlót, így nem volt nehéz mesteri szintre fejlesztenem. Állítólag minden rendbeli hasonlóképp mûködik. Ha így van, végre választ kaphatok jó néhány kérdésemre.

Párizs utcái szûkek, a házfalak magasak. Úgy tûnik, nehéz dolgom lesz a fiú megtalálását illetõen. Felkapaszkodok egy téglafalon, majd átugrok egy közeli ház cégérére, hamar feljutok a tetõre. A nedves pallók halkan nyikorognak a talpam alatt, félek, a rozoga épület még azelõtt beomlik, hogy a túloldalára érnék. A helyzetemre való tekintettel átlendülök a szomszéd ház erkélyére, majd felmászok ennek is a tetejére. A cserepek zörgése már biztatóbbnak hat, mint az elõzõ épület fájdalmas zokogása. Hamar átszelem a gerincét, majd ugrok át egy magasabb bérház oldalára. A homlokzat faragványai remek támaszt biztosítanak a lábamnak, ezért néhány pillanat alatt a tetõre érkezek. Elég magasan vagyok már ahhoz, hogy javarészt belássam a belvárost. Alig vannak az utcákon, aminek az okát elõször nem értem. A Notre-Dame felé pillantva azonban világossá válik minden, akasztás készül. Népes tömeg gyûlik a bitófa köré. Öt embert rángatnak az emelvényre, a tömeg õrjöng. Csodálom, hogy nem a nyaktilóval kápráztatják el õket. Úgy tudtam, a templomosok imádják a látványos, véres mutatványokat. Talán ideje volna mutatni nekik egyet.

Leugrok a bérház tetejérõl, majd egy kifeszített kötélbe kapaszkodva földet is érek. Halkan felszisszenek, ahogy a talpamba csípõs fájdalom nyilall. Egy szûk utcából lépdelek elõ, egyelõre senkinek sem szúrtam szemet. Lassan a cirkuszra vágyók közé vetem magam, és megindulok a hóhérok felé. Egy magas, patkányképû férfi sétál fel-alá egy ócska harisnyában. Olyan peckesen rakosgatja elõre a lábait, mint egy díjnyertes kanca a szemléjén. A ruhája felsõbbrendûn kéklik, aranyozott övcsatja pedig kihívóan csillog a hasán. A nyakában függõ nyaklánc vörös posztóként lengedezik a szemem elõtt. Micsoda préda, tekintve, hogy az akasztás okát sem ismerem.

Elindulnék a katonák felé, mikor hatalmasat dobban a szívem. Összerezzenek, ahogy belém hasít a felismerés. Vadászok, hagyom, hogy az ösztönöm rángassa a pórázt. Lassan a bal felemre pillantok, mire minden hirtelen elcsendesedik. Egy kámzsás fiú alakja rajzolódik ki a névtelen tömegbõl. A teste világít, így már egészen bizonyos vagyok benne, hogy õ az. Micsoda véletlen!

Egy szekérnyi széna mellõl figyeli az akasztást. Mikor azonban megindulnék felé, mintha megérezné, hogy figyelem. Felém fordul, de a szemeit nem látom a csuklya sötétjétõl. Szinte észrevétlenül mozdul, húzódik vissza egy mellékutca nyálkás védelmébe.

- Merde! – mordulok fel, majd vágok át a tömegen.

Finoman lökdösöm odébb a tajtékzó férfiakat, nõket, de hamar szem elõl tévesztem a fiút. Idegesen rohanok a mellékutcába, majd nézek körbe, hol is lehet. Azt hiszem, a felszívódás világbajnoka lehet, de rajtam úgysem fog ki.

Ismét a tetõn találom magam, de ezúttal sem sietek. Ha elrohan, azzal nem érek el semmit. Biztos távból követem, még mindig érzem, merre járhat. Azt hiszem, részvétet érzek a sorsát illetõen, nem tehet róla, hogy nincs hová mennie ilyen vészterhes idõkben.

***

Második napja cikázok a csúszós háztetõkön. Borzasztóan esik, õ mégsem vonul be sehová. Azt hiszem, elõlem menekül. Számtalanszor bukkantam rá újra és újra a nyomára. Láttam egy péknél, egy templom sarkában, épülõ barikádok tövében bujdosni. Ám amint észrevett, már indult is tovább. Kétség kívül jó ötlet kimaradni a bajból… tekintve, ha az… elég méretes.

Lerázom a kezemrõl a vizet, majd leereszkedek a macskaköves útra. Elég volt a játszadozásból. Észrevett, mivel viharos gyorsasággal iramodik neki. Követem a példáját, átugrom az utamba kerülõ zöldséges szekeret, majd egy hirtelen ötlettõl vezérelve lefordulok jobbra. Egy kis utcán futok végig, emlékszem, merre kanyarodik. Ha elég gyors vagyok, elé vághatok.

Érzem, hogy közeledik, szinte hallom, ahogy szaporán veszi a levegõt. Egy jól irányzott ugrással az utca közepére érek, õ pedig egyenesen belém rohan. Erõsen a karjára markolok, hiába próbál megütni. Valljuk be, elég gyors, nem hagy idõt magának leblokkolni. A szabad kezemmel elkapom az övét, mielõtt az ökle csattanna az arcomon.

- Abbahagynád? – rántok rajta egyet.

Értetlenül mered rám, a teste teljesen megfeszül. Sejtem, mire készül, ám mielõtt kitéphetné magát a markomból, kigáncsolom. A földre huppan, innen már egészen biztosan nincs menekvés.

- Azt kérdeztem, abbahagynád? – ismétlem meg a kérdésem.

- Miért követsz? Te is templomos vagy? – préseli ki a fogai közül.

- Ennél nagyobb sértést nem is vághattál volna a fejemhez – sóhajtok fel.

Értetlenül néz rám, úgy tûnik, a hirtelen megnõtt kíváncsisága legyûri a túlzott aggodalmat. Lassan felenged a teste, ám a védelmét nem ereszti le. Érzem, hogy a levegõben lógó kérdés ellenére feszülten figyeli minden mozdulatom.

- Ki vagy te? – kérdi végül.

- A nevem Arno. Arno Dorian – nyújtom felé a kezem.

Igyekszem minél barátságosabbnak mutatkozni, hiszen semmi kedvem végigvonszolni õt a fél világon, hogy közben sikongasson, és a hátam verje.

- Miért követtél engem? – néz le a kezemre bizalmatlanul.

Felsóhajtok, majd elengedvén hátrébb is lépek.

- Azt hiszem, errõl egy nyugodtabb helyen is beszélhetnénk.

Gyanakvóan méreget, de végül beadja a derekát. Csendesen baktatunk egymás mellett a külvárosba. Itt kevésbé vagyunk feltûnõek a rosszarcú, borgõzben úszó söpredék közt. Egy félreesõ fogadóba invitálom a fiút. Legalább olyan éhes lehet, mint én, ezért nem is ellenkezik, mikor étellel kínálom.

Csupán az utolsó falatoknál pillant rám, majd dõl hátra.

- Mi célból vagy itt? – harap le egy nagy krumpli darabot a kanala hegyérõl.

Mélyen szívom be az áporodott levegõ, majd leteszem a kanalam, és felé pillantok. Nehéz lesz úgy beszélnem vele, hogy ne sértsem a mester utasítását, miszerint tartsam a szám. Az ereje próbája lesz, hogy meg tud-e birkózni önmagával… akárcsak nekem volt.

- Talán nem véletlen bánt veled így a sors.

- Hogy érted ezt? – kérdi.

- Azt a feladatot kaptam, hogy kutassalak fel – máris megszegtem az elsõ szabályt.

- Kitõl? – ráncolja a homlokát.

- Velem kell jönnöd – markolok a durva fapohárra, majd jókorát kortyolok belõle.

- És ha nem akarok? – bámul rám dacosan.

- Nem mondtam, hogy van választási lehetõséged – teszem vissza az asztalra a poharat.