Elõzékenyen magam elé invitálom, hisz mégis õ van hazai terepen, de úgy tûnik, neki más elképzelése van, megint.

-   Ki maga?

-   A Doktor.

-   Milyen Doktor?

-  Ezt a beszélgetést mintha már egyszer megejtettük volna. Nem lépnél tovább? – értetlenül felvonom a szemöldököm. Ilyen értetlenségbe rég ütköztem.

-   Nem, amíg nem kapok válaszokat.

-   Azokhoz elõbb kérdések kellenek. – vigyorodok el pimaszul. Nem fogom megkönnyíteni a helyzetét, élvezett figyelni, hogy kattognak a fogaskerekek a kis buksijában. Nagyon jobban leszünk mi ketten.

-    Miért hitte az üres papírra a fõnököm, hogy maga ellenõr?

-    Mert ez egy hipnotikus papír. Azt mutatja, amit én vagy a papír nézõje látni akar.

-    Szóval bárki lehet ezáltal?

-    Nagyjából.

-    Miért épp John Smith? Ez a neve?

-    Neeem, de régóta ezt használom, ha rendes névre van szükségem köztetek.

-    Maga földönkívüli?

-    Igen.

-   Aha.

Aggódva figyelem, ahogy elsápad, azt hiszem megint sokkoltam, és gyorsan követem, míg elbotorkál a székhez. Minden izmom ugrásra készen feszül, hogy elkaphassam, ha esetleg nem tud idejében leülni, de a szerencse mellém szegõdik, és egyben jut el a célig.

-    Jól van? – kérdem.

-    Igen. Honnan jött?

-   Nem hinném, hogy ez a legalkalmasabb történelem órát tartani. Amúgy is megbeszéltük, hogy tegez.

-   Bocsánat még nem állt rá a szám.

Halovány mosollyal figyelem, és nem tudom megállni, hogy a belsõmet ne öntse el a melegség és szeretet. Igen úgy tûnik, hiába fogadom meg, hogy többet nem érzek ilyet õ mégis ilyen hamar bejutott a páncél mögé. Ezek szerint az öregség mellé nem csak bölcsesség, ravaszság, hanem érzelgõség is párosul, sok egyéb mellett persze.

-    Pandora… - szólítom meg halkan. Szeretném tudatni vele, hogy itt vagyok, még ha most nem is tudná, pontosan mire is gondolok.

-    Ne most, épp regenerálódom a hallottak után.

Nem tudom megállni vigyorgás nélkül ezt a kijelentését, épp megjegyezném, hogy én ezt nagyobb sokk után szoktam csinálni és arany fény kíséretében, mikor bekapcsol a 6., 7. … sokadik érzékem, és a tekintetem keresés nélkül megtalálja a Síró angyalokat.

-     Pandora, fuss. – szólítom fel azonnal.

Valami nem stimmel, nem kéne itt lenniük, vagy most mászkálniuk, hisz ide hallom az emberek nyüzsgését, de mintha nem is egy helyen lennénk. Mozdul, megfogom a kezét és az ajtó felé tolom, s kijutva zárom is. Elmerülök a két szép kék tengerben, amik ugyan azzal a lánggal égnek, mint az enyémek. Kezem nyújtva invitálom magammal a veszélyekkel, csodákkal és lehetetlen álmokkal teleszõtt világomba. Tenyerembe simul enyémhez képest pici, puha keze, és nem tudom nem vigyorogni futás közben, Akció van és társam, micsoda egy társam! Végül az ókori felirattal ellátott terembe kötünk ki, hallom a zár kattanását és a szapora légvételét. Felmérem a környezetem és kíváncsiságomnak engedve eltûnök a vitrinek között. Fejcsóválva figyelem menyi pontatlanság van a leírásokban, pedig ez a kor megéri a figyelmet. Hmm, biztos tetszene Pandorának. Épp egy ismerõs darabnál állok, mikor meghallom panaszos hangját.

-   Mi történt? – nézek ki a vitrin mögül.

-   Bevertem a fejem… és vérzik.

Vigyorogva fordítom vissza a figyelmemet a múlt egy ismerõs darabjára. Ez legyen a legkisebb baja, míg velem van, de legrosszabb esetben adok egy puszit a bibijére, ha annyira fájlalja. A gondolatra elfog a röhögés, ahogy beúszik a szemem elé a kép, hogy felháborodottan tátog, és dühösen dobbant, miközben kikéri magának a viselkedésem. Vagy zavarba hoznám? Nem tudok jobban elmerülni a gondolataimban, mert lágy hangja visszahúz.

-   Homérosz Illiaszának egy része. Pontosabban egy jól sikerült hamisítvány, de a mester eredeti szavait használva. – felhorkanok mondatának végére. Persze teljesen eredeti volt az öreg. - Baj van?

-   Homérosz semmit nem tudott volna, ha nem mesélem el neki, hogyan zajlottak a részletek. Szerinted honnan tudhatta ennyire pontosan Agamemnón sátrának belsõ díszítését mikor oda nem léphetett be?

-   Hát… biztosan…

-   Persze, én bementem, mert Odüsszeus jó barátom volt és elkísérhettem. – mesélem neki, miközben emlékeim felszínre törve újra vetítik a történteket. Micsoda kaland is volt!

-   Odüsszeus és te? Barátok?

-   Mit gondolsz kitõl vette a faló ötletét? Ugye nem gondoltad, hogy ennyire leleményes volt? Haza is csak azért jutott épségben, mert segítettem neki. - bár lehet, hogy nem kellet volna, de késõ ezen agyalni.

 A múltat megmenteni, átírni egyszerû, de úgy változtatni rajta, hogy ne kavarjak be a saját idõvonalamba, nehéz, sõt lehetetlen fõleg, ha annak a kimenetelét, vagy eredményét kéne. Hát igen az is az egyik, amit nem tudom megtenni, helyre hozni a saját hibáimat, így nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy rosszul döntsek.

Hangos dübörgés visszhangzik a teremben, felnézve pedig meg is találom a zaj forrását. De miért csak velünk törõdnek, miért minket követnek? Annyian vannak itt, miért tudnak mozogni? Agyam lázasan dolgozik, és minden múlt béli találkozásunkat átpörgeti. Tudom, hogy valami nem stimmel, mintha nem is egy helyen lennénk. A dolgok nem a megszokott mederben haladnak és ez sosem jelent jót.

Automatikusan nyúlok ki, és fordítom Pandora ide-oda mozgó fejét a helyes irányba. Ki kéne jutnunk a TARDIS-hoz, de elõtte.

- Az angyalok…

- Pandora kérlek, ne ijedj meg, és ne pislogj. Most oda fogok, menni és szeretnék nem a múltban kikötni, vagyis a TARDIS-om nélkül semmi kép, szóval… ALLONSY!!!

Kabátom szárnyként suhog mögöttem, lefékezek a szobrok elõtt és elõbányászok egy csipeszt, még szerencse, hogy minden féle elfér a zsebeimben. Lassan kinyúlok és megpróbálok egy kis kõdarabot szerezni. Egyik szemem az angyalom, amit épp „darabolok” a másik a többin. Sikerül mintát szereznem, és lépek hátra, mikor egy kéz, egy kõbõl kifaragott kéz kap oda, ahol az elõbb még a vállam volt.

- Pandora!! Ha lehet, elõször ismerj meg, csak utána iktass ki! – kiáltom hátra meglepetten.

- De nem pislogok!! Ég is a szemem rendesen.  – érkezik a válasz. Én pedig… a szobrok lassan mozdulnak, és indulnak. A mozgásuk darabos és nem túl gyorsak, de ez lehetetlen! Talán csak akkor ha… hátrálva kapom elõ a szonikust és kezdem elemezni körülöttük a teret. A csavarhúzóm viszont úgy dönt aksit kéne cserélni, (pedig nincs is olyanja!), és akadozik itt nekem.

- Gyerünk már! – mordulok dühösen és kezdem a tenyeremhez csapkodni.

- Erre most nem érünk rá!! Gyerünk ki innét! – csendül mellettem Moon hangja és érzem, hogy elkapja a kezem és kezd maga után húzni.

- De várj, várj! Kell ez az adat, hogy biztos legyek az elméletemben. – mondom, miközben az angyalok felé tartom, a végre mûködni hajlandó, „fegyverem”. Viszont olyan határozatsággal vonszol kifele a hölgyemény, hogy tartok tõle nem fogok elég infót kapni. Most komolyan mekkora erõ van ebben a picuri lányban?! Elhallgat a zümmögés én pedig boldog vigyorral nézem az eredményt. Allonsy! Igazam van, mint mindig. Kezem úgy fordítom, hogy megtudjam fogni Pandoráét, és rá mosolygok.

- Tudom, miként nyerhetünk, és azt is miért tudnak mozogni. – nyomok egy puszit az arcára. Olyan izgatott vagyok! Nevetve kezdek futni, s magyarázni. – Az a lényeg, hogy nem teljesen ebben a dimenzióban vannak. Úgy tûnik, van valamilyen torzulás a térben, amit arra használnak, hogy bármikor mozoghassanak. De, amint visszacsaljuk, õket a helyükre akkor meg tudom szüntetni az anomáliát. – futva fordulunk be a terembe ahonnan a könnyezõk indultak. Elengedem társam puha kezét… puha? Ez most, hogy jön ide? Na, mindegy. Ellenõrzöm az itteni tered, … aminek semmi baja.

- Pandora van egy kis gond.

- Azon kívül, hogy üldöznek minket mikor nem is mozdulhatnának?

- Igen.

- Mi?

- Ez nem az a hely, amire szükségünk van. – vigyorodok el hülyén, és zavartan vakarom meg a tarkóm. Hupsz. A kõ csikorgására az bejáratra kapjuk a tekintetünk, és láthatjuk az egyre gyorsabb mozgással érkezõ vendégeink. Ez így nem lesz oké.

- Nos, azt hiszem most jött el az ideje felkeresni a hajóm. Szóval fut… honnét is vannak ezek a szobrok? – kérdem elgondolkodva.

- Úgy érted a múzeumnak?

- Persze, hogyan máshogy?

- Egy görög igazgatótól…

Zene

                -Nos, üdvözöllek a TARDIS- ban Miss..- pillant rám várakozó tekintettel.

- Moon. Pandora Moon.

- Oh, milyen különleges neved van. Szólíthatlak Pandorának? Most, hogy ezen is túl vagyunk, találjuk ki, hogy intézzük el a Síró Angyalokat. Van egy tervem, de ahhoz a segítségedre is szükségem lesz. Persze egy kicsit veszélyes, de ígérem, vigyázok rád. Kapaszkodj! Allonsy!

Miközben eldarálta mindezt, rám kacsint mintegy megnyugtatás céljával. Kár, hogy nem nyugodtam meg. Zökkenések után landolunk… én hanyatt õ pedig rám nevetve segít feltápászkodnom.

- Gyere, sok dolgunk van, ha még nyitás elõtt végezni szeretnénk. Tényleg mikor is van az?

- 5 perc múlva. – suttogom megdermedve a rám zúdult rengeteg információtól.

- Oh, nos, akkor kérlek, dolgoz úgy mintha mi sem történt volna. Ne feledd, míg azt hiszik, valaki látja õket addig mozdulatlanok. Semmi bajod nem fog esni. Kicsit késõbb, de csatlakozok hozzád, és zárás után elintézzük õket.

Tekintete mintha valamiféle bátorítást sugallna, de nyomban elillan a kellemes érzés mikor konkrétan kilök a fülke ajtaján.

Mibe keveredtem?

**

                - Adtam magának elég idõt nem? Megmondtam, hogy mostanra készüljön el az értékelés erre tessék. Az õr eltûnt maga meg úgy néz ki mintha földönkívülit látott volna a munka meg sehol. Holnapig kap haladékot, ha nem lesz meg az értékelés búcsúzzon el az állásától Miss Moon.

- Elnézést! John Smith vagyok….

Váratlan érkezése akaratlanul is megkönnyebbüléssel tölt el. Egy üres papírt nyom a fõnökasszony orra alá. Értetlenül keresem, a tekintetét mikor megszólal a hárpia. Megdöbbenésemtõl minden szó bennem ragad.

- Az ellenõrzéstõl jött! Nem is szóltak ide, ha ezt tudom… az igazgató nincs bent, de kérem, nézzen meg mindent, amit csak szeretne. Miss Moon a segítségére lesz mindenben.

Szigorú szemekkel pillant, rám majd elsiet. Biztos hívja az igazgatót az ellenõrzésrõl. De mégis, hogy lehet ez?

-          Furcsa egy nõ. Estig van idõnk! Mit szolnál, ha körbe vezetnél? Biztos tudok pár érdekességet mondani.

Mosolyog, rám majd karját emeli, hogy kezdhetjük a sétát. Na, azt már nem, ilyen könnyen nem szabadul.

-          Ki maga? – nézek rá vádló tekintettel.

-          A Doktor.

-          Milyen Doktor?

-          Ezt a beszélgetést mintha már egyszer megejtettük volna. Nem lépnél tovább? Vonja fel egyik szemöldökét.

-          Nem, amíg nem kapok válaszokat.

-          Azokhoz elõbb kérdések kellenek. – vigyorog. Egyértelmû, hogy élvezi a helyzetet.

Magabiztossága és legfõképp készségessége elbizonytalanít. Nagy levegõt veszek és belekezdek.

-          Miért hitte az üres papírra a fõnököm, hogy maga ellenõr?

-          Mert ez egy hipnotikus papír. Azt mutatja, amit én vagy a papír nézõje látni akar.

-          Szóval bárki lehet ezáltal?

-          Nagyjából.

-          Miért épp John Smith? Ez a neve?

-          Neeem, de régóta ezt használom, ha rendes névre van szükségem köztetek.

-          Maga földönkívüli?

-          Igen.

-          Aha.

Ez talán így konkrétan kimondva egy kicsit sok volt. Szédülök és kiszáradt a szám is. Mégis a szívem nem tudom becsapni, ami remény szagot, érez. Eltámolygok a teremben álló eredetileg a biztonsági õrnek fenntartott székhez és leülök. A Doktor követ, arcán enyhe aggódást vélek felfedezni.

-          Jól van? – kérdi.

-          Igen. Honnan jött?

-          Nem hinném, hogy ez a legalkalmasabb történelem órát tartani. Amúgy is megbeszéltük, hogy tegez.

-          Bocsánat még nem állt rá a szám.

Arcom tenyerembe temetve igyekszek egyenletesen lélegezni.

-          Pandora…

-          Ne most, épp regenerálódom a hallottak után.

Hirtelen feszült csönd támad, majd újra megszólal.

-          Pandora, fuss.

Fejem felkapva pillantok a férfira, aki meredten bámul a terem végében álló… síró angyalokra. Lassan felkelek a székbõl szemem továbbra is a szobrokon tartva. A Doktor pedig észlelve a mozgásom megragadja a karom, hogy az ajtó felé irányítson. Amint kiérünk rajta villám gyorsan zárja be mögöttünk. Rám emeli igézõ tekintetét, majd felém nyújtott kezét habozás nélkül elfogadva rohanni kezdünk. Az aulába érve a recepciós rosszalló tekintettel kíséri menekülésünk. Fel a lépcsõn át a képcsarnokon, be az ókori terembe. Magam mögött berántom a hatalmas ajtót és a zárban lévõ kulcsot ráfordítom. Hátam a hûvös fának vetve csúszok le guggoló pózba. Lihegve veszem számításba a lehetõségeket. Nincs belõlük túl sok. Milliónyi kérdéseim közül ismét kiválasztok egyet és a Doktorra emelem tekintetem… aki már nem áll mellettem. Riadtan ugrok föl, hogy ugyanazzal a lendülettel beverjem a fejem a kilincsbe.

-          Aucs… - nyöszörgöm, fejem tapogatva.

-          Mi történt? – dugja elõ fejét az egyik vitrin mögül.

-          Bevertem a fejem… és vérzik. – szörnyülködöm, miután szemem elé tartom az imént még fejbúbom tapogató kezem.

A Doktor elvigyorodik, és feje ismét eltûnik a kiállító pult mögött. Bosszankodva követem. Mellé érve vetek egy pillantást az általa szemlélt tárgyra.

-          Homérosz Illiaszának egy része. Pontosabban egy jól sikerült hamisítvány, de a mester eredeti szavait használva. – Horkantása abszolút nem tetszik. – Baj van?

-          Homérosz semmit nem tudott volna, ha nem mesélem el neki, hogyan zajlottak a részletek. Szerinted honnan tudhatta ennyire pontosan Agamemnón sátrának belsõ díszítését mikor oda nem léphetett be?

-          Hát… biztosan…

-          Persze, én bementem, mert Odüsszeus jó barátom volt és elkísérhettem.

-          Odüsszeus és te? Barátok?

-          Mit gondolsz kitõl vette a faló ötletét? Ugye nem gondoltad, hogy ennyire leleményes volt? Haza is csak azért jutott épségben, mert segítettem neki.

Hosszan fürkészem, szemei csillogását. Annyi minden kavarog azokban a szemekben, a múlt és a jövõ. Az egyetlen ember… aki nem is ember, aki esélyt kapott megérteni és választ találni a történelemben felvonultatott miértekre.

Jobban megfigyelve az arcot, a felszíni öröm, eltûnik, és a helyét átveszi a sok szenvedés, öröm, fájdalom és gyász, amit átélt. A férfi, akit még csak nem is ismerek, egyszerre annyira ismerõsnek tûnik. A Doktor idõn és téren át.

Hangos dübörgés zökkent ki gondolataimból. Forgolódva keresem a hang forrását, amikor a Doktor elkapja izgõ- mozgó fejemet és az ajtó felé fordítja.

-          Az angyalok… - suttogom.

-        -  Irány az Új Plútó! Gyerünk Szexy nézzük meg a Tükör tavat és a Jégsellõk ünnepét!- kiáltok mosolyogva, miközben lehúzom a megfelelõ karokat és benyomok pár gombot.

A kicsikém hatalmas rázkódások közepette landol, minek köszönhetõen a kanapén köttök ki …. De jó, hogy ide raktam! Elégedetten pattanok fel és viharzok ki az ajtón a csillogó dom… az esõbe??? Felvonom a szemöldököm és visszahátrálok a TARDIS-omba, hogy megnézzem mégis hol kötöttem ki.

-        -  London, 2014. Október. – nooss nem egészen ide indultam és mostanában nem is akartam a Földre jönni. Kellemetlen.

Ismételten elindulok, vagyis indulnék, de az Idõ Lord tervez a TARDIS végez. Sikeresen bekapcsolt az egyik pajzs, így láthatatlanul csücsülünk a V&A múzeum elõtti parkban.

-         - Akaratos vagy. – morgom. – De sosincs véletlen!- csapom össze a tenyerem és már az épület bejárata felé tartok. Hmm, egész kis pofás lett. Mikor utoljára erre jártam csak az alapzat volt meg és a tervek körül is viták voltak. Ez sem most volt, lehet, hogy majd beugrok az átadásra.

Minden gond nélkül engedem be magam a szonikus csavarhúzómmal. Juj, éjszaka a legjobb a múzeum látogatás! Az emberek nem is tudják, mennyi nem evilági, veszélyes dolgot gyûjtenek össze. Zavartalanul mászkálok és keresem a baj forrását mikor agy ijedt kiáltás szakítja át a csendet. Rohanva érkezek a nagy duplaszárnyú faajtó elé, ami zárva. Minek kell visszazárni? Most komolyan, mintha bezárnád magad a vad ált mellé a ketrecbe. Elõ kapom a szonikust, hogy adatot szerezek, és meg bütyköljem a zárat. Még egy döbbent, kétségbeeset üvöltés és..és kövek csikorgása. Ne, ne, ne, ne!!!

-         - Ne pislogj! Bármit teszel ne érjen hozzád és NE PISLOGJ!! – üvöltöm teli torokból. NYILJ MÁR KI! Dühömben rávágok az ajtóra és kattan a zár. Végre! Kivágom az ajtót, de … nincs bent senki.

-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-

A tornacipõ tökéletes arra, hogy az ember csússzon a kövön, a linón és sok egyéb felületen. Bár most ne igazán tudom díjazni, mert nekimegyek egy asztalnak, amin a tárgyak nagy csörömpöléssel dõlnek el. Csúnya pillantást vettek rájuk, de rohanok tovább, már csak egy kicsi kell, hogy elérjem az ajtót. A mûszerek most jeleztek, hogy a síró kõtömbök akcióba lendültek. Nos, jobban örültem volna, ha akkor riaszt a rendszer mikor bement oda a kövi kaja, de ez van. A következõ pillanatban nagy lendülettel nyílik az ajtó. (Még szerencse, hogy nem vágott orrba, kár lett volna érte, egész jó darab.) Meglepõdni sincs idõm, mert rögtön egy angyallal kell szemeznem. Úgy sac per egy perce farkas szemezek a torz fejével, mikor a soros áldozatjelölt elkezd kalimpálni az arcom elõtt és beszélni.

-         - Most szép lassan forduljon meg, és ne pislogjon. – kérem, halkan mire elkezd kötekedni. Imádom az embereket, de olyan értetlenek tudnak leni! – Csak forduljon meg.

Végre teszi, amit mondok és persze, hogy koppan a szitu és már mellettem is van. Közlöm a tényeket, hogy tutin feldolgozza mi a helyzet, majd az egyetlen, jelenleg logikus lépésre invitálom. Figyelmünket a szoborra irányítva zárjuk az ajtót. Elõ vesszem a csavarhúzóm és bezárom, megerõsítem a zárat. Sajna csak azt tudom, mert a fa használhatatlan, se elektronika, se technológia, fúj!

-         - Fuss! – invitálom a hölgyet egy kis testmozgásra, és megkönnyebbülten hallom rohanó lépteit, így meg se állok a parkig. Ott rögtön elkezdem ellenõrizni a fás területet, hisz ki tudja hány könnyezõ angyal mászkál itt, csak más külsõvel. Meg persze a TARDIS pajzsát is feloldom, hogy lássuk még is hol van.

Hírtelen ragadja meg a karom és fordít maga felé. Hmm, azt hiszem, nem értékeli igazán, hogy nem rá figyelek, bár õszintén szólva egy kicsit meglepett ezzel a tettével.

-         - Jól van, rendben. Hallgatom.. - ésss itt is van a szokásos kérdez, felelek játék. Úgy szeretem a reakciójukat!

-          - Elõször is ki maga?

-         - A Doctor.

-         - Milyen Doctor? Maga orvos, ne vicceljen…

-         - Csak a Doctor.

-         - Oké, mindegy. Miért ne pislogjak?

-        -  Az angyalok miatt. A könnyezõ angyalok miatt. Ne pislogj, pislogsz és halott vagy, gyorsak, gyorsabbak, mint ahogy azt gondolnád, ezek itt még ébredeznek, de ha felébredtek… ne fordíts hátat, ne nézz félre és ne pislogj!

-          - Okéé… mégis mik ezek az angyalok?

-        -  Idegen lények, egyidõsek az univerzummal, vagy majdnem, vagy nagyjából, lényeg, hogy kvantumban élnek. Ha bármilyen élõlény nézi õket, akkor kõvé dermednek.

-        -  És mi történik, ha elkapnak? Megölnek?

-         - Meg, bár… nem is megölnek csak majdnem, bár attól még lehet életed, szóval visszaküldenek az idõben. A múltban élsz és az el nem használt életenergiádat a jelenben, ami a te jövõd elfogyasztják.

-         - Maga õrült. – uhh ez most szíven, khm szíveken vágott. Bár, ha jobban belegondolok az örült tudós fizimiska elég menõ.

Elégé elgondolkoztam, mert már csak a hátát látom. Utána futok, elkapom, a vállát mielõtt az vég karjaiba rohanna. Próbálom lebeszélni errõl, válaszul gúnyolódik. Haaa, az emberi makacsság! Így más lévén szorosan mögötte vagyok, hogy megvédjem, ha kell. Sikolya bántja a fülem, nem tudom, mit kell ijedezni mikor szóltam!? Miután megint megbütyköltem egy zárat, elkapom kicsi kacsóját, és vissza a TARDIS-hoz. Beengedem Csodaország kapuján, s egy oszlopnak dõlve figyelem.

-        -  Kívülrõl kisebb…

-         - Na, ez valami új… - suttogom döbbenten. Fürkészve vizsgálom szemeit, majd végre tüzetesen szemügyre veszem. Szép, mégis erõs, határozott és úgy tûnik, sok meglepetést tartogatna, ha velem tartana.

-         - Nos, üdvözöllek a TARDIS- ban Miss..- nézek rá kérdõn.

-         - Moon. Pandora Moon.

-         - Oh, milyen különleges neved van. Szólíthatlak Pandorának? Most, hogy ezen is túl vagyunk, találjuk ki, hogy intézzük el a Síró Angyalokat. – fordulok a vezérlõ pulthoz és beállítom a koordinátákat. - Van egy tervem, de ahhoz a segítségedre is szükségem lesz. Persze egy kicsit veszélyes, de ígérem, vigyázok rád. – nézek rá mosolyogva és kacsintok mellé. Habár úgy tûnik ez nem nyugtatta meg, de bólint. – Kapaszkodj! Allonsy!- kiáltom el magam, s betörök a múzeumba, persze képletesen, közzel a teremhez. A landolás most sem zökkenõ mentes, de ennyi baj legyen. Pandorára nevetek és fölhúzom a földrõl.

-          - Gyere, sok dolgunk van, ha még nyitás elõtt végezni szeretnénk. Tényleg mikor is van az?- nézek rá zavartan.

-        -  5 perc múlva. – pislogok egy párat mire ténylegesen is rájövök, akkor ezt most offoljuk.

-         - Oh, nos, akkor kérlek, dolgoz úgy mintha mi sem történt volna. Ne feled, míg azt hiszik, valaki látja õket addig mozdulatlanok. Semmi bajod nem fog esni. Kicsit késõbb, de csatlakozok hozzád, és zárás után elintézzük õket. – nézzek mélyen a szemébe és egy csintalan mosollyal kitessékelem az ûrhajómból. Már ott se vagyok, keresek egy másik rejtekhelyet az épületen belül.

-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-/-

10 óra körül érkezek és rögtön Pandora keresésére indulok. Könnyen megtalálom a teremben, de valami hárpiával beszélget. Vagyis a nõi egyed arról rikácsol, hogy miért nem tud még semmit a szobrokról és blablabla.

-        -  Elnézést! – lépek oda és kicsapom a hipnotikus papírom. - John Smith vagyok….

-          -Az ellenõrzéstõl jött! Nem is szóltak ide, ha ezt tudom…. az igazgató nincs bent, de kérem, nézzen meg mindent, amit csak szeretne. Miss Moon a segítségére lesz mindenben. – hadarja le egy szuszra és fel is szívódik. Fel vont szemöldökkel nézek utána.

-         - Furcsa egy nõ. – fordítom tekintetem a kék szempárra. – Estig van idõnk! Mit szolnál, ha körbe vezetnél? – mosolyodok el. – Biztos tudok pár érdekességet mondani.

-          Óvatosan! Lassan hozzák.

-          Ha bármi baja esik, maguk fizetik ki a káromat!

-          Tegye oda a talapzatra… kicsit balra, nem jobbra, a másik balra… maga féleszû, ha eltöri, beperelem!

-          Hozzák a következõt. Mit gondol Miss. Moon? Jó vétel volt? A görög igazgató azt se tudta mik ezek, a raktárban tartotta õket. Szinte örült, hogy megszabadulhatott tõlük.

Mrs. McCarty a múzeum helyettes igazgatója, ha nincs itt Mr. Brown, elõszeretettel kiskirálykodik. Bõszen bólogatva helyeselek minden szavára… mert amit õ mondd az szent, magamban pedig sajnálom a munkásokat, hogy ennek a nõnek a kornyikálását kell hallgatniuk.

-          Gyönyörûek asszonyom, kár lett volna õket ott hagyni porfogó…

-          Szerintem is, igen. Remekül értek az antikvitáshoz. Mindazonáltal ezek a szobrok remek állapotban vannak még így is.

Elégedetten cöccentett egyet a nyelvével és máris a terem végén nyíló ajtó felé tipeg. Mielõtt elérné, hátrafordul.

-          Figyeljen oda rájuk, addig elintézem a papírmunkát!

-          Igen, asszonyom.

A munkások ezalatt visszatértek az újabb szoborral. Óvatosan letették az elõzõ mellé, hogy azonnal induljanak az utolsóért. Csendben állva figyelem, ahogy cipekednek, közben az elsõ szobrot méricskélem.

Különös, bármilyen tárgyról ránézésre megállapítom, hogy milyen korból származik, a faragásból, festésbõl, hogy milyen kezû volt a készítõ stb. De ezek. Tökéletesen sima felület, görög ruhába öltözött, nõi vagy talán férfialakok. Kezüket arcuk elé tartva mintha nem mernének a világra tekinteni, szárnyuk minden centimétere gyönyörûen megmunkált. Angyalok.

A fiúk közben felhozták az utolsót. Három kõ angyal, félkört formálva, egy állványon. Alattuk a tábla:

Ismeretlen szobrász

Keletkezés: ismeretlen”

Sóhajtok majd az ajtó felé indulok. Hosszú nap volt nincs is más vágyam, mint egy forró fürdõ és egy pohár vörös. Amint elérem, az ajtót különös hang hallatszik, mint amikor a kövek csikorognak egymáson. Nyomban hátra fordulok az új jövevények felé, ám azok eredeti helyükön állnak. Vállat vonok, és a recepcióhoz sietek. Magamra kapom a kabátot és kint is vagyok… az esõben.

-          Bocs Percy! – szólítom meg az éjjeliõr srácot. – Nincs teljesen véletlen egy esernyõd? Nagyon szakad! – nézek rá könyörgõ szemekkel.

-          Dora, tudod, hogy mindenem a tied! – vigyorog rám colgate mosollyal miközben egy nagy barna esernyõt nyújt felém.

-          Kössz Percy!

Biccentek és a bók elõl kitérve újra az esõben állok, immár felszerelkezve. A tócsákat kerülgetve indulok útnak, egyik kezemmel az ernyõt tartva a másikkal a táskát fogva. Út közbe szokás szerint bámulom a parkot, a benne található emlékmûvekkel és szobrokkal. Most egy lélek sem jár arra, ramaty idõ van ahhoz. Csak a szobrok. Egy katona, egy detektív, egy elnök, egy kék telefonfülke, egy modern alkotás. Megtorpanok és visszafordulok. A fülke nincs ott. Megint képzelõdsz Moon. Dorgálom magam, majd elejét véve a további hallucinációnak összehúzom magamon a kabátot és fejem lesütve folytatom utamat.

Otthon kellemes meleg fogad. Október vége van a fûtés már elindult így legalább otthon nem fagyok meg. Kabátot felakasztani, esernyõt megszárítani, cipõt levenni. Észben tartva a menetet csinálom a dolgom. Pár perc múlva a kedvenc szürke melegítõ alsóm, rózsaszín toppom és kötött barna pulcsimban fetrengek az ágyon megtoldva egy pihe-puha zoknival és egy adag capuccinoval.

Akaratlanul is érzem, hogy elnyom az álom, pedig még fürdeni kell, meg fogat mosni, meg… meg…

**

Az esõ ritmusos kopogására kelek. Riadtan nézek körül, odakint még sötét van, tehát nem aludtam el. A kanapéról felkelve támolygok a szobámba. Hajnali 4 óra. Remek akkor van idõm letusolni és enni valamit.

A zuhanyból kilépve egy szál törülközõbe tipegek a konyhába. A reggeli… mûzliszelet. Így jár az, aki nem megy el a boltba bevásárolni. Sovány reggelim után nekilátok öltözni. Hamarabb megyek be, megpróbálom kideríteni miért olyan rejtélyesek, azok az angyalok.

A park mellett elhaladva eszembe jut a tegnapi telefonfülke. Ma azonban nem látom, csalódottság lesz úrrá rajtam bár az okát nem értem. A recepció üres. Percy biztos elaludt a kisszobába. Különös hajnalba látni a múzeumot, olyan üres és csendes. Félelmetes. Kedélyállapotomnak nem tesz jót a hirtelen jövõ zaj. A nagyajtón kopogtatnak.

-          Ki az? – kérdem.

-          Levelet hoztam Miss Pandora Moon kisasszonynak.

Csak a postás nem értem mit vagyok betojva… az viszont különös, hogy ilyen korán jön. Kitárom a nagy tölgyfa ajtót, a postás helyett azonban egy öltönyös fiatalember toporog az esõben, egyik kezében egy esernyõ a másikban egy õsréginek látszó boríték.

-          Kitõl jött? – kérdem gyanakodva.

-          Az édesapámtól. Percy Lawrenctõl. Azt mondta magát keressem. – Azzal átnyújtotta a levelet.

Óvatosan bontom, ki nehogy megsérüljön a tartalma. A borítékból egyetlen papír fecni hullik ki. A férfi érdeklõdve hajol közelebb.

-          Maga tudja mit jelent? – nézek a férfira, aki hasonló értetlen ábrázattal mered a papír tartalmára, mint én.

-          Sajnálom kisasszony, de fogalmam sincs. Ha megbocsát indulnom, kell. Viszlát!

-          Várjon! – szólok, mire félúton hátra fordul.

-          Parancsoljon!

-          Hány éves az édesapja? – kérdem.

-          Jövõre lett volna 84. Sajnos azonban három éve meghalt. Isten nyugosztalja.

A férfi elment én pedig megannyi kérdésemmel itt ragadtam. Töprengve csukom be az ajtót, veszem le a kabátot és már indulok is az emeletre az angyalkákhoz. Mire felérek, már biztos vagyok abban, hogy valami kandi kamerás mûsor része voltam.

A szobrok ugyan ott állnak, mint tagnap este. Ugyan hova mehettek volna, korholom saját gondolataimat. A hajnali félhomályban az angyalok kísértetéjesen hatnak. A biztonság kedvéért felkapcsolom a teremvilágítást. Máris jobb.

Két teljes óra kitartó bámulás, könyvekben keresés és neten böngészés után az eredmény… Semmi. Mérgesen csaptam be a szobrok az ókorban kötetet, amikor odakint csörömpölés hallatszott. Kalapáló szívvel fordítok hátat a szobroknak és az ajtóhoz sietek, fülem a fára tapasztom, amikor majd kiugrik szívem a helyérõl, lábak dobogása, amik közelednek. Nagylevegõ kislány, biztos csak Percy ébredt fel és észrevette a fényt. Nagy lendülettel nyitom ki az ajtót és már a nyelvem hegyén van a Percy megnyugtatására szánt magyarázat… az ajtó túloldalán azonban nem Percy áll.

Egy fiatal férfi, kusza barna hajjal, kék öltönyben, amit eltakar barna ballonkabátja és Convers cipõt visel. Meglepetésemben még kiáltani is elfelejtek. Legalább egy percig állunk, így amikor kezem meglengetem a szeme elõtt ugyanis amióta csak az ajtó kinyílt folyamatosan a hátam mögé bámul.

-          Uram… jól van?

-          Most szép lassan forduljon, meg és ne pislogjon! – adja ki az utasítást, semmi bevezetõ nélkül.

-          Ne hülyéskedjen, ma maga a második, aki ezzel a „ne pislogj” dumával jön…

-          Csak forduljon meg.

Sóhajtok, de engedelmeskedek, a flúgosokkal nem lehet mit kezdeni. Ösztönösen lassan fordulok meg, amit, mint kiderül jól tettem. Közvetlen az orrom elõtt egy kõ kéz van, az érintés pillanatába fagyva.

-          Mintha meg akart volna érinteni vala… Ohhh…!

A felismerés hidegzuhanyként fogad minek hatására két lépést hátrálok, így közvetlen a kabátos idegen mellé érek.

-          Majdnem elkapott. – suttogja, miközben szemét az angyalon tartja. – Zárjuk be az ajtót és futás!

Szemünket rajta tartva hajtottuk be az ajtót, a férfi elõvett az öltönyébõl valami hosszú világító lámpát, majd egyenesen rám nézett.

-          Fuss!

Valamiért egyet értettem vele. Õ futott elõl én pedig szorosan a nyomában. Ki a múzeumból át a parkon egyenesen annak a közepére. Szúró oldalamat markolászva álltam, meg amíg az elemlámpájával vagy mivel világított a fák közé. Teljesen gyagyás az ürge ez biztos.

-          Maga… maga mégis mit mûvel? Mi volt az a szobor? És az ég szerelmére árulja már el, miért nem szabad pislogni? – nem figyelt rám, tovább világított. Érthetõ, hogy bepöccentem.

A harag és az értetlenség egyszerre áramlottak szét bennem. Minek hatására elfeledkezve szúró oldalamról az öltönyös alak felé indulok, mellé érve, amikor még mindig nem foglalkozik velem karját elkapva magam felé fordítom, két kezemet karjaira teszem, erõsen fogva és kényszerítem, hogy rám nézzen.

-          Na, ebbõl elég volt. Magához beszélek, szóval hagyja abba a pittyogást és hallgasson meg! – mintha meglepõdött volna, de csak egy pillanatra.

-          Jól van, rendben. Hallgatom… - nem meggyõzõ, de jobb a semminél.

-          Elõször is ki maga?

-          A Doctor.

-          Milyen Doctor? Maga orvos, ne vicceljen…

-          Csak a Doctor.

-          Oké, mindegy. Miért ne pislogjak?

-          Az angyalok miatt. A könnyezõ angyalok miatt. Ne pislogj, pislogsz és halott vagy, gyorsak, gyorsabbak, mint ahogy azt gondolnád, ezek itt még ébredeznek, de ha felébredtek… ne fordíts hátat, ne nézz félre és ne pislogj!

-          Okéé… mégis mik ezek az angyalok?

-          Idegen lények, egyidõsek az univerzummal, vagy majdnem, vagy nagyjából, lényeg, hogy kvantumban élnek. Ha bármilyen élõlény nézi õket, akkor kõvé dermednek.

-          És mi történik, ha elkapnak? Megölnek?

-          Meg, bár… nem is megölnek csak majdnem, bár attól még lehet életed, szóval visszaküldenek az idõben. A múltban élsz és az el nem használt életenergiádat a jelenben, ami a te jövõd elfogyasztják.

-          Maga õrült. – nyugtázom a nyilvánvalót majd elengedve a Doctort sarkon fordulok és elindulok vissza a múzeumba. A normális embereknek dolgozni kell.

Még a lépcsõig se jutok, amikor rohanó léptek közelednek és a férfi keze a vállamon landol. Fújtatva mered rám.

-          Nem mehet vissza. Azóta biztos felébredtek, nem kell sok és kitörnek a múzeumból.

-          Hát persze… majd nyitva tartom a szemem és nem pislogok

Hangom gúnytól csöpög, de nem érdekel. Ez az idióta lehet az elmeotthonból szabadult, hívnom kellene az ápolókat, lehet, már keresik. Felérve a lépcsõn örömmel tárom szélesre a bejárati ajtót. Alig várom, hogy folytassam a kutatást a szobrok után. Még mindig van egy fél óra mire az igazgató megérkezik. Eredmények kellenek.

A sikolyom messze száll a békés hajnali London városában. Az ajtó mögött ugyanis egy angyal van. Kezét felemelve mintha tolna valamit.

-          Megpróbálta kinyitni az ajtót… - suttogja a Doctor a fülembe. – Csukd vissza.

Azonnal engedelmeskedem, ahogy bezárult az ajtó a Doctor a lámpájával megvilágítja, majd rám néz.

-          Fuss! – szól nyugodt hangon és karon ragad.

Fej-fej mellett rohanunk, vissza a parkba pont oda ahonnan indultunk. Ekkor azonban egy nagy kék fülke magasodik a gyepen. Pontosan ugyan az, amelyiket tegnap hazafelé láttam. A Doctor most elengedi a kezem és egy apró kulcsot bányász elõ a zsebébõl. Fél perc múlva betessékel a fülkébe. Gondolkodás nélkül lépek be, de ami fogad attól tátva marad a szám.

A Doctor mosolyog és nekitámaszkodik egy oszlopnak. Óvatosan kikémlelek az ajtón, angyalnak se híre se hamva, biztos a múzeumi ajtóval bíbelõdik. Kilépek a fülkébõl és körbejárom. Egy átlagos fülke… mégis. Gondolataimat a férfival óhajtom megosztani. Visszalépek a fülkébe és becsukom magam után az ajtót.

-          Kívülrõl kisebb… - suttogom megsemmisülten.

-          Na, ez valami új… - suttogja a Doctor is, aki most hirtelen ugyan úgy meglepõdött, mint én.