|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Blackflame | 2014. 12. 22. 10:54:48 | #32122 |
 Karakter: Matthew Anderson - Matt
Megjegyzés: Beavatómnak
Alig félórával később nekem minden kiesik, és feketeségbe borul előttem a világ.
Ignis gyorsan és hatékonyan tanított, az alapok elméletét hamar elsajátítottuk. Megtanultuk a helyes felállást, a kéztartást az ütéseknél és persze néhány ütést is. Már csak a gyakorlás maradt hátra. Először a boksz-zsákokon gyakoroltunk, amíg ő fel-alá járkált közöttünk kijavítva hibáinkat. Némelyikünknek már tudta is a nevét.
- Dean, túl merev vagy! - kiáltja oda a mellettem gyakorló fiúnak, miközben egy másiknak javítja a tartását. - Így! Érzed mennyivel stabilabb? - Válaszul egy bólintást és egy félénk igent kapott amivel látszólag megelégedett, majd tovább állt.
- Kristin, túl laza a csuklód! Így meg fogsz sérülni! - szólt oda neki Ignis, mellettem pedig egy szó nélkül elsétált amitől csak még jelentéktelenebbnek éreztem magam.
Persze folytattam a gyakorlást. Próbáltam figyelni a csípőmre, a lábaimra, a csuklómra és a vállaimra, de fogalmam sem volt jól csinálom-e.
Bevittem két gyengébb ütést a bal, majd egy erősebb ütést a jobb kezemmel. Ütéseim tompa puffanásai a piros anyagon, belevesztek a zajba. Tovább csináltam. Újra ütöttem, ezúttal a bal kezemmel indítottam, majd csak utána a jobbal. Mielőtt észre vettem volna, teljesen belemelegedtem.
Kezdtem leizzadni és fáradni, de egyre csak azt hajtogattam magamban hogy "Tovább". Egyre csak püföltem a tehetetlen piros zsákot, amíg Ignis erőteljes hangja ki nem szakított gondolataim közül.
- Oké! Úgy látom ez egész jól megy. Mit szólnátok ha ki próbálnánk élesben is? - kérdezte egy baljóslatú mosoly kíséretében. Láttam az embereken hogy meg akarják kérdezni pontosan mit is jelent az "élesben" mégis inkább fegyelmezetten hallgattak. Végül is, előbb-utóbb úgyis kiderül nem?
Ignis végig nézett rajtunk, az elégedettség tükröződött rajta. Tekintetével sorra vett minket, majd egy bátornak született fiún megállapodott.
- Connor! - szólította meg, a fiú pedig kissé előrébb lépett.
- Matt! - szólított meg engem. Teljesen ledöbbentem és tettem egy bizonytalan lépést előre. - Gyertek ide! - parancsolt ránk Ignis, mi pedig mellé léptünk. - A küzdőtérre! - intett fejével maga mögé, Connor pedig szó nélkül követte utasításait.
- Ugye nem... - próbáltam volna tiltakozni, de ő csak erőteljesen meglökött.
- Mozdulj már zöldfülű! - majd kissé halkabban hozzá tette - Mutasd meg mit tudsz!
Azonnal megértettem mi következik most. Harc. Igazi verekedés. Köztem, és aközött a bátornak született között aki most is engem méreget gyanakvó tekintettel.
Connor legalább egy fejjel magasabb volt nálam, és sokkal izmosabb is. Ahogy felálltam vele szemben, azonnal tudtam hogy ki marad majd alul. Természetesen én.
- Kezdhetitek! - mondta Ignis.
Megfagyott körülöttünk a levegő. A teremben csak halk, fojtott levegővételeket lehetett hallani - mindenki feszülten figyelt. Connor és én mozdulatlanul álltunk egymással szemben, talán mindketten arra vártunk hogy a másikunk támadjon elsőként.
- Még ma, ha lehet! - türelmetlenkedett Ignis egy pillanatra elvonva figyelmemet, mire Connor felém lendült. Az első ütésével azonnal az arcomat célozta, csupán a szerencsémen múlt hogy időben lebuktam előle. Adrenalin száguldott végig ereimben, a pulzusom az egekbe szökött. Connor újra támadt, ám ezúttal is kitértem előle. Láttam rajta hogy egyre jobban dühítem. A következő támadással ismét az arcomat célozta. Megint csak lebuktam előle ám ő pont erre számított, jobb térdét máris a levegőbe lendítette.
Ezután elmosódott minden. Valahonnan messziről hallottam ahogyan valaki felsikít, körülöttem pedig furcsa szögben megborult a világ. Kellett egy pár másodperc mire ráeszméltem, hogy én zuhantam a földre. Éles fájdalmat éreztem az arcom tájékán és láttam valami pirosat. Vér volt az. Az én vérem.
"Gyerünk, szedd össze magad! Állj már fel, Matt!" Parancsoltam magamra, de ahogy megpróbáltam lábra állni a fájdalom újabb hullámban tört rám, ezúttal az oldalamba hasított bele. Újra. Majd újra. És megint csak újra.
Connor volt az, aki rúgásaival egyenesen a bal bordáimat célozta. Pokolian fájt. Próbáltam körbetekinteni, de csak elmosódott foltokat láttam úszni mindenfelé és távoli morajlást hallottam magam körül.
"Gyerünk már Matt, kelj fel!" gondoltam. Még egy-két kínkeserves perc és újra a saját lábamon álltam. Próbáltam stabilan állni és a harcra összpontosítani, de nem ment.
Végül Connor az utolsó ütésével véget vetett a harcnak. Nem igazán éreztem semmit, már csak arra emlékszem ahogy elsötétült előttem minden.
Szerkesztve Blackflame által @ 2014. 12. 22. 10:57:05
|
| Nauki | 2014. 11. 30. 13:14:42 | #32001 |
 Karakter: Ignis - Amanda Readnes /kitalált karakter/
Megjegyzés: Beavatottamnak
Hallottam, hogy mögöttem a hálóba egy test csapódik. Elengedem a fiú kezét, s hagyom, hogy a kijelölt területre vezessék. Nagyjából húsz perc alatt leugrott az összes újonc, mindegyiküket egyesével bemutattam, s hagytam had élvezzék ennek minden egyes pillanatát. Néhány társam mellém sétál, majd velük az oldalamon a Beavatottak elé lépek. hátra teszem kezeimet, s magam mögött összefonom őket. Némán szemlélni kezdem a társaságot. a legtöbben közülük Őszinték és Műveltek, kisebb létszámot képviselnek az Önfeláldozók, s mindössze egy közülük Barátságos, s akkor még ott vannak a Bátornak születettek, akik egy kupacban állnak, elszeparálódva a többiektől. Oldalra nézek, s látom, hogy Valtor előrelép, megtörve a beállt csendet.
- A bátornak születettek jöjjenek velem, az újoncokkal pedig Ignis foglalkozik majd – int fejével felém. Szúrós tekintettel nézel rá. A lekincsinlés a szemében, amivel a csoportváltókat szemlélte szembetűnő és ez nekem nagyon nincs az ínyemre, nagyon nincs.
- Oké, Ignis vagyok és én leszek a kiképzőtök – amint megszólalok a beszélgetés nagyrészt abbamarad, de vannak, akik még így is veszik a bátorságot, hogy velem párhuzamosan végezzék ezt a tevékenységet.
- Komolyan egy csaj fog kiképezni? - jegyezi meg egy Művelt hátulról. Villám gyorsan a derekam mögé szíjazott tokból előcsúsztatok egy kést, s nemes egyszerűséggel elhajítom felé. A fiúnak nincs ideje kitérni, hisz, ha lenne is, meg lenne dermedve a félelemtől… a félelemtől, ami még a lelkében él, de ha rajtam múlik nem sokáig. Késem a falba áll csillogása onnan köszön vissza.
- Annak ellenére, hogy csak egy újonc vagy, kicsit sokat képzelsz, magadról nem gondolod? – kérdezem. A többiek csak a vérző arcú fiút figyelik némán, aki immár meghunyászkodva, lehajtott fejjel suttog felém.
- Sa... sajnálom... - rebegi a fiú.
- Jól is teszed – szúrom még oda, majd tudomást sem véve a szájhősről ismét megragadom, a figyelmüket- Gyertek utánam, még nincs vége a napnak... – azzal hátat fordítok és lazán magam mellé ejtve kezeimet, engedek a tartásomon és elindulok újdonsült szállásuk felé. A csoportváltó Beavatottak szállása felé vezető út teljesen kihalt, mégis a Kút felől zajongás kúszik felénk. A vasajtó előtt megállok, s kitárom előttük.
- Nos, akkor egy ideig ez lesz az otthonotok- mosolyodom el sejtelmesen, majd eléjük vágva lemegyek a lépcsőn a párás szobába- Az ágyaitokon megtaláljátok a ruháitokat tartalmazó csomagot, akinek nem megfelelő a méret, az szóljon nekem. Valamint azon az oszlopon- mutatok az említett épülettag felé- olvassátok el a csoport kiáltványt és véssétek jól az eszetekbe. Öltözzetek át és a régi ruháitokkal a kezetekben tíz perc múlva legyetek kész. Értetek küldök majd valakit- fejezem be, majd otthagyom őket, éppen lépnék ki az ajtón mikor egy vékony női hang utánam szól. A Barátságos lány az.
- Vegyesen leszünk?- kérdezi félve. A korlátnak támaszkodom és mosolyogva nézek le rájuk.
- Pontosan- kacsintok, becsukom magam mögött az ajtót és az edzőterembe megyek. Ott leveszem a dzsekimet, hiszem nem lesz rá szükségem, itt mindig meleg van. Az eredményjelző melletti oszlop tövébe előkészített táskámba rakom. Előveszek belőle viszont egy pár ujjatlan kesztyűt, amiket fel is húzok. Egy sima ujjatlan felső van rajtam, aminek a háta mélyen ki van vágva, így tökéletesen szellőzik, s tetoválásaim is mind látszanak. Kivéve a bokámon lévő, amit a hosszú fekete nadrág és a bokacsizma takar. Nekiállok nyújtani, hogy valamelyest megmozgassam magam, hátha szükség lesz rá. Lépteket hallok, s beszélgetést. Abbahagyom, s a küzdőtérre felugorva fogadom őket.
- Nos ez lenne az edzőterem, a többit a kiképzőtökre hagyom- mosolyog rám Mike, aki egy csokoládébarna bőrű kopasz, közel velem egykorú férfi, néha szoktunk együtt inni. Intek neki, majd visszatekintek az idei csoportváltókra.
- Látom megszabadultatok a ruháitoktól- nézem üres kezeiket, vannak arcok, melyeken szomorúság táncol, de vannak, akik teljesen fel vannak tüzelve- Csak kíváncsiságból, ki olvasta el a kiáltványt? –látom, hogy csupán a barátságos lány keze lendül a magasba. Csak megcsóválom a fejemet.
- Valahogy éreztem- fonom össze kezeimet melleim előtt.
- Még átöltözni is alig volt idő, nem, hogy olvasgatni- szólal meg a tömegből hangosan egy lány. Kihívón felvonom a szemöldököm, leugrom a megemelt térről. A többiek okosan utat engednek nekem. Megállok a nálam egy fejjel alacsonyabb lány előtt.
- Mi a neved, melyik csoportból jöttél?
- Kristin vagyok ex őszinte- hajol meg bohókásan. Válaszul elkapom a vállát alulról mérek a gyomrába egy ütést tenyérrel és átfordítom, háta hangosan csattan a betonon. Leguggolok a feje mellé, halk fájdalmas nyögések szakadnak ki belőle.
- Nos Kristin, had áruljak el valamit: Nem hiszünk, az üres fejekben, az üres szavakban és az üres tettekben- azzal felálltam és visszaugrottam a küzdőtérre- Remélem, az utóbbi példából megtanuljátok, hogy az engedelmesség és a csöndesség néha igazán fontos erény. Látom az arcokon a megrökönyödést. Az őszinte lányt, felsegítik páran, akik valószínűleg vele egy helyről érkeztek. Egy kéz lendült a magasba én pedig intettem, hogy szólhat.
- Miért volt szükség erőszakra, csak feltett egy kérdést- a fiú, aki most szólt, a sérült lányt támogatja.
- Hiszünk abban, hogy a félelem felismerése szabályokat állít elénk. Egyéb kérdés?- nem lendül kéz, s nem szólal meg senki. Mindenki hallgat- Helyes. Most, hogy ezt így megbeszéltük, ismertetném veletek a kiképzés rendjét- unottan az eredményjelző tábla felé sétálok, ahol a nevek az ugrás sorrendjében sorakoznak- Ez itt egy eredményjelző. Akik a vonal alá esnek, azok jelen állás szerint ki fognak esni és el kell hagyniuk a Bátrakat- néhányan meglepetten sóhajtoztak, sutyorgás támadt, a felháborodott arcok mindent elárulnak, hogy mi is játszódik le bennük.
- Senki nem mondta, hogy bárki is kieshet!- hallom, hogy ezt hajtogatják egymás között.
- Aki nem alkalmas arra, hogy közénk tartozzon, az nem is fog! Ezt jobb ha észben tartjátok. Attól még, hogy ezt a csoportot választottátok, nem biztos hogy a tagjai lesztek! Nektek nehezebb dolgotok van, nézzétek a táblát, remélem faltűnk, hogy a Bátor származású Beavatottak is ezen a listán szerepelnek. Nem lesz külön listázás, egybe vagytok számon tartva. Törekedjetek, hogy a vonal fölé kerüljetek. Igyekszem, majd a lehető legjobban felkészíteni benneteket, de ehhez az kell, hogy ne kételkedjetek abban, amit mondok. Ha elolvassátok a kiáltványt, szinte biztos vagyok benne, hogy minden kérdésetekre választ fogtok kapni- veszek egy mély levegőt- Nos kezdjük, mert szorít minket az idő- összecsapom a tenyereimet, visszasétálok a küzdőtérre és elkezdem nekik magyarázni, hogy kell beállni a pusztakezes harchoz.
|
| Blackflame | 2014. 10. 15. 21:21:24 | #31617 |
Karakter: Matthew Anderson - Matt
Megjegyzés: Beavatómnak
Behunyt szemekkel hallgatom a vonat zakatolását és újra felidézek magamban mindent ami ma eddig történt. Egészen idáig szinte nem is volt időm elgondolkodni a körülöttem történő dolgokon, csupán sodródtam az események árjával.
Alig egy-két órája még a beavatási szertartásomon ültem a szüleim mellett. Még mindig bennem volt az a bénító és ugyanakkor izgalommal telt érzés, mint akkor amikor felolvasták a nevemet.
- Matthew Anderson - Az egész termet betöltötte nevem visszhangja, én pedig remegő lábakkal léptettem ki és néztem szembe mind az öt csoporttal, majd megfordultam és végignéztem az előttem álló tálakon és tartalmukon. Sorra végigjártam őket a szememmel. Ott volt előttem az őszinték jelképe, az apró üveglapok és egy szikrányi haraggal vegyes megvetés gyúlt bennem mikor a saját csoportomra gondoltam. A következő tálban a barátságosok fekete földje pihent, itt elidőztem egy-két másodpercig. A barátságosok szinte mindig kedvesen mosolyogtak, számomra úgy tűnt békében és boldogságban élnek. A következő tálban tiszta víz állt, amely mellett gondolkodás nélkül sétáltam el. Nem kellett gondolkodnom rajta, nem akartam a műveltekhez tartozni. Ezután az önfeláldozók jelképe következett - szinte teljesen egyforma, szürke, lapos kövek. Ennek a csoportnak a feladata a legnemesebb, hiszen ők mindenki mást képesek önmaguk elé helyezni és önzetlenül segíteni mindenkinek, még a csoport nélkülieknek is. Tisztelem őket, de nem vagyok közéjük való, én képtelen lennék arra, amire ők nap mint nap. Az utolsó tálban fekete szén parázslott - a bátrak jelképe. Itt is megálltam egy pillanatra, és merengve néztem a tál tartalmára. Nem tagadhatom, a bátrak csoportja vonzott a legjobban, akik szabadok voltak, akik számára nem létezett határ, vagy szabály. Megszületett bennem a döntés.
A penge után nyúltam, majd egy vágást ejtettem vele bal kezemen, a parázsló szén fölé emeltem és néztem ahogy a vérem egy cseppje a tálba hull, ezek után pedig a bátrak diadalittas kiáltása töltötte be a termet.
Most pedig nem is olyan sokkal később már a vonaton ülök, nem tudva hová, merre tartunk. Csak megyünk.
- Készüljetek! - szól figyelmeztetően egy nő, az emberek pedig összeszedik magukat és a szerelvény egy-egy ajtajához állnak. Fogalmam sincs mi fog következni, de én is feltápászkodom a földről és közelebb lépek a többiekhez.
Az ajtók már nyitva állnak, és egyszer csak egy fekete ruhás alak vetődik ki az egyik kocsiból majd földet ér az egyik szemben álló ház tetején. A következő pillanatokban azt sem tudom hova kapjam a fejem, egyszerre mindenki nekibátorodik és követi az imént kiugró példáját - szóval ez a következő feladat.
Már alig néhányan vagyunk csak a kocsiban, és rohamosan közeledik az utolsó néhány métere a velünk szemben lévő ház tetejének. Megacélozom magam, és teszek néhány lépést hátra. Remegni kezdek, érzem ahogy az adrenalin áramlik az ereimben ezt pedig csak tetézi a vonat zakatolása mely most inkább tűnt sürgetőnek és fenyegetőnek mint békésnek. Sóhajtok hogy kicsit megnyugtassam magam, lassan elszámolok háromig, majd indulok.
Nekifutok, és amint elérem az ajtót kivetem magam rajta. Alig néhány tizedmásodpercig tartott az egész, majd sikerül talpra érkeznem. Még mindig remegett a lábam, ám a pulzusom és a légzésem lassan visszaállt a normális ütemébe.
Senki nem foglalkozik velem - az utolsóval - persze ezen nem lepődöm meg. Egyébként sem vagyok valami emberközpontú, jól tűröm az egyedüllétet.
- Figyelem, ide hozzám! - szólt egy férfi nyugodt hangon - Eric vagyok, a vezetőtök. Az út a bátrakhoz, erre vezet - mutatott le maga mögé, ám mi nem láthattuk mi van odalenn - ha nem mertek leugrani, nincs helyetek köztünk.
- Mi van odalenn? - kérdezte valaki a tömegből.
- Majd meglátod. - válaszolta az Eric nevű férfi hűvösen. - Ki lesz az első ugró?
Először néma csend, majd halk morajlás vesz körül, az agyam zakatol. Az imént utolsóként ugrottam, nem akartam újra így járni. Már épp fontolgatom hogy jelentkezzek, ám valaki megelőz. Felemelt kézzel lép előre.
- Én vállalom! - jelenti ki a szőke srác mire Eric félre lép, hogy a fiú az ő helyére állhasson. A fiú arca elsápad ahogy le tekint, majd nyel egyet és végül leveti magát.
Újra néma csend. Valami nem túl bíztató zajt vélünk hallani néhányan, majd néhányan odasúgnak a mellettük állónak.
- Következő! - szól parancsolóan Eric, én pedig jóformán bele sem gondolok abba hogy mit teszek, csak előre lépek.
- Majd én. - jegyzem meg inkább magamnak mintsem a jelenlévőknek, és arra indulok ahol néhány másodperce még a szőke srác is állt. Nem gondolkodom, csak cselekszem. Fellépek az alacsony falra majd onnan nézek le.
Nem tudom mire számítottam, csak egy sötét lyukat látok magam alatt - a szomszédos alacsonyabb épület beszakadt mennyezetét, az alatt pedig sötétséget. Visszatér a remegésem, a pulzusom az egekbe szökik.
- Gyerünk már! - sürget Eric, és szúrós tekintettel méreget. Nagy levegőt veszek, a levegőbe lépek és szinte azonnal zuhanni kezdek a sötétség felé, ám amilyen gyorsan kezdődött olyan gyorsan is ér véget - szinte amint leugrottam már is valami furcsa anyag fogja fel a zuhanásomat. Egy kiáltás szalad fel torkomon, képtelen vagyok türtőztetni magam. Még feldob néhányszor a háló amire érkeztem, utána pedig csak heverek ott zihálva.
- Zöldfülű, ideje onnan kipattanni! - szólít meg egy vöröses hajú lány határozottan, én pedig azonnal észbe kapok és kiugrom a hálóból, majd felegyenesedem és a szemébe nézek.
- Mi a neved zöldfülű? - tesz felém egy lépést.
- Matt - válaszolok minél határozottabban.
- Nos Matt, a Bátorság vezényeljen utadon! - mondja, majd hozzáér a karomhoz a megfelelő irányba terelve - A második ugró Matt! - kiáltja még, bár ez a mondat már nem nekem szól.
Ezután hangos sikoly tölti be a teret, majd szinte azonnal meghallom a háló csapódását - megérkezett a harmadik ugró.
Nagyjából húsz perc elteltével már az utolsó ugró is megérkezett, és ő is csatlakozott hozzánk. Egy csoportban állunk a háló mellett, a további utasításokra várva. Néhány bátor lép elénk, majd szembe fordulnak velünk. A középen álló nőt azonnal felismerem vörös hajáról, és a szemében égő különös parázsról. Lassan végigmér minket, a csend tapintható - mind visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy mi következik most. A minket néző bátrak összesúgnak, halkan diskurálnak valamiről, majd előre lép közülük egy férfi.
- A bátornak születettek jöjjenek velem, az újoncokkal pedig Ignis foglalkozik majd - int fejével a vörös hajú fiatal nő felé, akinek leheletnyi meglepettség és döbbenet suhant át arcán, majd alig néhány pillanatig még szúrós pillantással nézett az elcsörtető férfi után mielőtt hozzánk fordult volna.
- Oké, Ignis vagyok és én leszek a kiképzőtök - Amint meghallottuk a hangját, nagyjából mindenki befejezte a beszélgetést. A legtöbben érezzük hogy jobban járunk ha csendben maradunk, néhányan mégsem zavartatják magukat.
- Komolyan egy csaj fog kiképezni? - jegyezi meg valaki halkan ám hallhatóan, és egyszerre egy kés repül felé. A fiúnak ideje sincs kitérni a felé repülő fegyver elől, mely néhány centi hosszú, sekély vágást ejt arcán, utána pedig a falba áll.
- Annak ellenére hogy csak egy újonc vagy, kicsit sokat képzelsz magadról nem gondolod? - kérdezi tőle Ignis fenyegetően. A tekintete izzik, hangja szigorú és csak úgy árad belőle a harag. Meghűlt bennem a vér látva a reakcióját, és a többiekkel együtt a reszkető, és immár vérző arcú fiút bámultuk. Az arcán lévő vágásból szivárgott a vér, sötétkék ruhája arról árulkodott, hogy korábban a műveltek közé tartozott.
- Sa... sajnálom... - rebegi a fiú.
- Jól is teszed. - jegyzi meg a lány, majd mintha mi sem történt volna - Gyertek utánam, még nincs vége a napnak... - teszi hozzá sejtelmesen, majd hátat fordít és elindul. A következő percekben, szinte kézzel fogható volt a csend.
Szerkesztve Blackflame által @ 2014. 11. 02. 09:50:51
|
| Nauki | 2014. 10. 13. 18:00:48 | #31604 |
Karakter: Ignis - Amanda Readnes /kitalált karakter/
Megjegyzés: Beavatottamnak
Nem rég még csak egy beavatott voltam, most pedig éppen a hálóhoz igyekszem, mely a zöldfülűek első próbájának célállomása. Aki nem ugrik, csoportnélküli lesz. Az ugrás az ismeretlentől való félelem leküzdésének kihívása. Én pedig már nem félek az ismeretlentől. Szembe szálltam az összes félelmemmel, de egy valamitől legbelül még is rettegek. Mi lesz, ha kiderül, hogy elfajzott vagyok? Ez a félelem már már lyukat éget a mellkasomba, akárhányszor csak rágondolok. Vajon lesz e Elfajzott a beavatottak között? Vagy nincs még egy olyan hülye, hogy ilyen helyzetbe a számára legveszélyesebb helyre megy?
Ignis ez nem a megfelelő pillanat, hogy magaddal legyél elfoglalva! Dorgálom meg a bennem feléledő aggodalmas énemet. Idén én fogom a legnagyobb részt kivenni az újak kiképzéséből. A beavatottakat mindig két részre osztják. A Bátraknak születettek és a Csoportváltók. Én az utóbbi csapatot fogom tanítani. Remélem, hogy minnél többen túljutnak majd a nehézségeken, s, hogy nem kell megválni senkitől, hisz az mindig nehéz, főleg az oktató számára. Ezért is intenek minket óva attól, hogy közeli kapcsolatba kerüljünk egy Beavatottal. Nem tudhatod, hogy fog teljesíteni, s, hogy hányadik helyen fog szerepelni a neve.
A nagy tömeg zajongása betölti a teret, melybe hideg levegő áramlik a plafonban elhelyezkedő hatalmas üregből. Mindenki izgatott, az érkezők miatt. Átverekedem magam a tömegen, s megigazítva a rajtam feszülő fekete bőrdzsekit és leporolva a fekete bőrnadrágom a háló széléhez állok. Veszek egy mély levegőt, majd a hasadékban zuhanó fiú alak felé tekintek. Az első megérkezett, állapítom meg a hálóba csapódása után. A srácból hatalmas sóhaj szakad ki. Szőke haja rendezetlenül lóg zöld szeme elé. Lenyomom a hálót és kezet nyújtok felé. Látványosan végigmér. Őszinte ruházata a szokásos fekete fehérben feszül rajta.
- Mi a neved? –kérdezem a jól ismert kérdést.
- Shone- válaszolja egy félmosoly kíséretében.
- Nos Shone üdvözöllek a Bátraknál- majd a tömeg felé fordulok- Az első ugró Shone! – emelem a magasba kezét, mire a tömeg őrjöngeni kezd. Félreállok és hagyom, hogy a másik kiképző megmutassa, hol várja a többieket. A lyuk felé nézek, és már látom a második érkezőt. Nosztalgikus emlékeket ébreszt bennem. Második voltam én is. Az elmúlt két évben mindig izgalommal töltött el mikor a második ember leugrott, kíváncsi voltam rá. Talán, csak azért mert ez által kicsit közelebb éreztem magamhoz az illetőt.
Fogalmam sincs, s ezen ráérek még gondolkodni.
A háló besüllyed őrült üvöltés hallatszódik belőle, az zuhanás okozta mámor ereje, ami így hat az emberekre. Sötétbarna már már fekte kócos tincsek takarják el előlem a fiú tekintetét. Lehúzom a háló szélét és kezet nyújtok felé. Mikor nem reagál, megrángatom a hálót.
- Zöldfülű ideje onnan kipattanni- szólítom meg mosolyogva, de határozottan és tekintélyt parancsolón. Felül, megrázza a fejét és rám emeli fásult zöld tekintetét melyben az arany foltokban mégis érdekes csillogással táncol. Mielőtt kezet nyújthatnék felé ügyes mozdulatokkal kiugrik, guggolásba érkezik, majd feláll és rám tekint.
- Mi a neved zöldfülű?- kérdezem felé lépve.
- Matt- ejti ki lágy, mégis férfias hangján.
- Nos Matt a Bátorság vezéreljen utadon- megfogtam a kezét, nem volt túl izmos,de mégis sugárzott belőle az erő – A második ugró Matt!!! –kiáltottam, s hangom túlszárnyalta a tömeg moraját.
|
|
