Hosszas forgolódás után kászálódok ki az ágyamból s fáradtan mozgatom meg elgémberedett tagjaim. Biztos vagyok benne, hogy a korai kelés akár ezer év múlva sem lenne jóbarátom. Még álomtól ködös tekintettel szlalomozok át a nappalin, s az ott található sötét és kissé komor bútorokon, amelyek tökéletesen tükrözi a ház elõzõ tulajdonosa - néhai keresztapám - ízlését. Fekete, méregzöld és ezüst. Pontosan rá vall. A Mardekár örök, tiszteletet és tekintélyt követelõ színei. Perselus Piton számára ezek voltak a legfontosabbak. A fegyelem alapköveinek tekintette õket, tanítási módszereinek szerves részei voltak. Még velem is szigorú volt, még gyermekként sem kegyelmezett nekem – de talán ennek köszönhetem azt, hogy most ott tartok, ahol.

Ahogy ezen gondolatok cikáznak a fejemben, kissé elszorul a mellkasom, így egyre sürgõsebbnek látom a reggeli feketém elõvarázsolását.  Az alkaromra erõsített apró kis bõrtegezbõl, amit alváshoz se veszek le, elõhúzom a pálcám. Az asztalra levitálok egy bögrét, aztán már benne is terem a sötét, gõzölgõ lé. Leülök a hozzám legközelebb esõ székre, s a Reggeli Prófétát is odavarázsolom magamhoz. Kortyolok párat a bögre tartalmából, majd belelapozok az újságba, de ezt rögtön meg is bánom...

 Amint meglátom az egyik fõcímet, a kávé visszafordul és savasan marni kezdi a torkom. Kisebb megfulladás kerülget, mire visszanyerem lélekjelenlétem, s az odavarázsolt narancslével visszaküzdöm a kávét a gyomrom felé.
Átkozott. Szent. Potter.
Elképesztõ, hogy még az eltelt, hosszú évek után sem tudok megszabadulni ettõl a névtõl. A Nagy Csata után minden, minden, de tényleg MINDEN a Kis Túlélõ körül forog. Hiába hagyta ott a Roxfortot, hiába nem tesz semmi érdemlegeset vagy említésre méltót, vagy ha tesz is, csak a pletykafirkászok számára értékelhetõt, de akkor is dicsõítik.
Zavar. Idegesít. Bosszant. Elõcsalogatja a bûntudatom sötét, mély, leláncolt rejtekébõl.
Dühösen öntöm a mosogatóba kávém maradékát és inkább öltözködni kezdek. Másokkal ellentétben nekem munkahelyem van, s meg kell dolgoznom az elismerésért, elfogadásért. Magamra kapkodom kényelmes, egyben kellõen elegáns munkahelyi szerelésem, kék medimágus köpenyem pedig egyik karomon áthajtom és már hopponálok is.
A Mungóban a szokásos korareggeli pörgés fogad, már meg sem lepõdöm, sõt, egy halovány mosolyt is megengedek magamnak, miszerint legalább itt normális mederben folynak a dolgok, s senki sem emlegeti azt a bizonyos személyt.
A recepcióhoz sietek, lejelentkezek - hisz pont én vagyok az ügyeletes - és már megyek is az elsõ pacienshez. Viszont jókedvem viszonylag gyorsan alábbhagy, mikor a mellettem elsétáló két nõvérke éppen a Potter-Weasley szerelmi drámát taglalja. Hiába mellõztem eme cikkek elolvasását, sajnos mindig, mindenrõl értesültem munkatársaim által... s ma kifejezetten irritál, hogy mindenhol csak róla hallok.
Egyébként sem hagy nyugodni... Mindig ott motoszkál bennem, belülrõl emészt. Tudom, teljesen tisztában vagy azzal, hogy mit köszönhetek neki, s abban is tisztában vagyok, hogy sokkal, ó, de mennyivel tartozom neki.
Megmentette az életemet, apám neki köszönheti, hogy jelenleg nem az Azkaban egyik sötét egérlyuknyi cellájában várja a halála napját, és a pálca... Évek óta elõ sem vettem, azóta rá sem néztem, mióta elrejtettem a padláson egy dobozka mélyére.
Gondolataim rányomják bélyegüket hangulatomra, így elsõ paciensem egy igazán morcos Dr. Malfoyt kap kezelõorvosául.

~*¤*~

Már estefelé jár, mikor úgy döntök, kell pár percnyi szünet. A pihenõ szoba felé veszem az irányt, hogy szusszanjak pár percet, mikor ismerõs hang üti meg a fülemet. A gerincem vonalán végigfut a hideg, izmaim megfeszülnek. Lassan és kimérten fordulok a nõvérpult irányába, lehunyt szemekkel veszek egy mély lélegzetet. Majd olyan nyugodtsággal, amilyet csak vérmérsékletem megenged, lassan nyitom ki szemeimet.
- Sajnálom, Dr. Harrolds jelenleg nem elérhetõ – darálja monoton hangon az ügyeletes Tonna Donna – alias Helga -, s közben mereven az elõtte álló kócos fekete fejet bámulja.

S bõven volt idõm jól az emlékezetembe vésni ama jellegzetes sziluettet, de mindenek elõtt azt a kócos hajkoronát iskolás éveim alatt, hogy most könnyû szerrel felismerjem Szent Pottert.

Ugyan olyan szakadt és kölykös, mint diákként. Csak most a kopott talár helyett  kopott farmert visel, s hatalmas inget. Pálca helyett pedig egy igencsak sápadt kisgyereket tart a kezében.

Merlin szakállára…

- Nem érdekel. Akkor mondjon egy másik gyermekorvost, és azonnal meg is keresem – mondja egyre türelmetlenebbül. Érzem, ahogy homlokomon egy ér egyre inkább pulzálni kezd, arcizmaim – ha lehet – még jobban megmerevednek. Legszívesebben sarkon fordulnék – s majdnem meg is teszem. De aztán megállít valami. Talán az eszem. Talán a munkám iránti elkötelezettségem. Talán a lelkiismeretem… De visszafordulok.

- Hagyja, kérem, Ms. Flambert! Innen átveszem, úgyis én vagyok az ügyeletes – köpöm a szavakat fogcsikorgatva, mire a nõvérpultnál terpeszkedõ hölgyemény megkönnyebbülten, de talán egy kicsit aggodalmas tekintettel szusszant fel. A kócos szénszínû lobonc tulajdonosának arcára pillanatnyi döbbenet ül ki, majd gyorsan tovalebben álmélkodása, mikor a karjaiban tartott kölyökre pillant.

Elindulok az egyik vizsgáló felé, majd odaintek Potternek, hogy kövessen. Elégedetten konstatálom magamban, hogy az értelmezõ készsége fejlõdött és a felfogása is felgyorsult, ugyanis rögvest meg is indul utánam.

- Fektesd le az ágyra – utasítom a terembe érve, mindenféle bájolgást, udvariasságot és formalitást mellõzve. Nem érdekel mit, gondol. Az õ szemében biztosan nem vagyok több, mint egy ex-halálfaló, így én is maradok az egykoron megismert Rakás Szerencsétlenség képe mellett.

Potter szófogadóan és egy szó nélkül teljesíti parancsom és óvatosan elfekteti a gyenge, túlságosan sápadt gyereket. Tizedmásodperc alatt végigmérem. Megcsodálom gyermekien ártatlan vonásait, kócos kis buksiját. Nem csoda, Potter az apja – könyvelem el magamban, majd elkezdem kivizsgálást. Bõre nedves és tûzforró, nem nehéz megállapítani, hogy láz gyötri gyenge kis testét. Szemei fátyolosak, könnyfüggöny rejti fénye vesztett, pajkos kis szemeit. Egy spatula segítségével megvizsgálom a torkát is. A mandulái meg vannak püffedve és vöröses színûek. Szinte biztosan mandulagyulladás, de azért meghallgatom a tüdejét és a szívét is a biztonság kedvéért.

Mikor befejezem a vizsgálatot, elõkeresem a receptes füzetem, majd felkarcolom rá cikornyás betûimmel a szükséges bájitalt, amely rövid idõn belül helyrehozza a kölyköt.

- Mandula gyulladása van. Ezt itasd vele négy napon keresztül. Ha nem lesz jobban, hozd vissza és akkor kap valami erõsebbet – hadarom unottan s a kezébe nyomom a fecnit. – Bár szerintem nem lesz gond – biggyesztem még hozzá.

- Rendben van – bólogat lelkesen, a kerek kis szemüvegét igazgatva. Milyen… gyerekes. Mintha megrekedt volna a felnõtté válás küszöbén. Vagy csak a külleme teszi? Nehéz elképzelni, hogy nem nõtt fel a Voldemorttal folytatott küzdelem során. – Köszönöm – böki ki halkan, talán kissé zavartan is. Én pedig köpni-nyelni nem tudok. Kínomban csak felhörrenve nevetek egyet, Malfoyosan fel húzott orral.

- Ez a dolgom, Potter – válaszolom megindulva az ajtó felé, sürgetve eme kellemetlen találkozó végét. Hála Merlinnek, veszi a célzást és összeszedelõdzödik: zsebre vágja a receptet, a gyereket pedig karjaiba veszi.

- Nem mellesleg… így már értem miért ragaszkodik annyira Weasley a házassághoz – döfök oda még egyet utoljára, kárörvendõ hangon. S kivételesen örülök, hogy a nõvérkék ennyire szeretik a pletykafirkász rovatokat.

Potter eme kijelentésre megmerevedik, majd értetlenül bámul rám s a gyerekre felválva. Nem értem, mit nem ért ezen. Már a szurkálódást se fogja fel a gyenge elméje?

- Mondjuk azt nem igazán tudom eldönteni, hogy melyikõtökre ütött – göngyölítem tovább a beszélgetést, abban a hitben, hogy eljut az agyáig.

- Õ nem az én gyerekem Malfoy. Õ a kis Teddy Lupin – feleli savanykás arckifejezéssel, majd jobban átöleli az említettet. – Magamhoz vettem a szülei halála után – Úgy é, mint egy gyomrom rúgás. Errõl fogalmam sem volt. S talán még egy kicsit rosszul is érzem magam emiatt… Nagyot nyelek majd rezzenéstelen arcokkal kitárom az ajtót.

- Harry, de te még túl fiatal vagy! De Harry, nem értesz a gyerekneveléshez! De Harry, még az iskolát sem jártad ki! Harry, neked Ginnyvel kell összejönnöd, nem az apad halott barátjának a gyereket fölnevelned! - utánozom egyre dühösebben és dühösebben a Weasley család nõi tagjainak legutóbb a fejemhez vágott mondatait. Még Herimone is melléjük állt, pedig tõle vártam volna legkevésbé, hogy így álljon hozzá ahhoz, hogy legálisan is magaménak követeljem Teddyt. Bár, nem kellene csodálkoznom, neki mindig is a tanulás volt a mániája. Nem meglepõ, hogy ki van akadva, hogy hiába szeretném megszerezni a RAVASz-t, NEM fogok visszamenni a Roxfortba. Igaz, hogy eddig az volt az otthonom, de túl sok minden rontja el a varázsát, otthonosságát ahhoz, hogy én visszamenjek még egy évre. Erre persze Hermione teljesen kiakadt, és életem három nõi alakja egyszerre üvöltötte le a fejemet, különféle szitkokat, majdnem-átkokat lövellve felém. Hihetetlen, hogy hirtelen milyen hárpiák lettek… vagy mindig is ilyenek voltak, csak én nem vettem észre?

Mondjuk… ha belegondolok, hogy Fleur-rel hogy bántak már a Billel való kapcsolata elején, és még most is hogy elmondják mindenféle kurvának a háta mögött, pedig már rég boldog házasságban élnek, és úton van a közös gyerekük… Eddig is hárpiák voltak, ám most, hogy az eddigi évekkel ellentétben kivételesen nem azt teszem, amit elvárnak tõlem, most velem szemben is kimutatják a foguk fehérét. És én még azt hittem, hogy ha vége a háborúnak, tényleg újra összejöhetek majd Ginnyvel, hiszen én tényleg szerettem õt, ám aki így viselkedik… ráadásul nem csak velem szemben, hanem mindenkivel ilyen hisztis hárpia. Hisztis, õrült, pénzéhes hárpia. Emlékszem, pár napja George eljött látogatóba hozzám, és betoppant Ginny, aki teljesen elkezdett hisztizni, és megvádolt engem azzal, hogy megcsalom a bátyjával, csak azért, mert elvileg velem lett volna találkozója, és nem jelentem meg Rita elõtt, hogy bejelentsük az eljegyzésünket.

Igen. Az eljegyzésünket.

Merlinre, mikor elõször meghallottam ezt a képtelenséget! És még õ csodálkozott, hogy azonnal kiátkoztam a lakásomból. Persze, rohant utána Mollyhoz, hogy panaszkodjon rám, hogy milyen egy erõszakos, érzéketlen, szemét alak vagyok, aki nem veszi figyelembe az érzéseit. Olyan rivallót kaptam, hogy ha a híres reflexeim nem léptek volna életbe, és némítottam volna azonnal le azt a szart, akkor még a Mungó kiváló gyógyítói is csak lemondó sóhajjal eresztenének útra halláskárosodásom kezelhetetlensége miatt. Merlinre, ezek a nõszemélyek…!

Mégis hogy képzeli azt, hogy önkényesen megszervez egy találkozót az általam egyik legjobban utált nõvel, akinek be akarja jelenteni, hogy eljegyeztem õt! Hogy merészeli azt akár csak képzelni is, hogy ezek után én eljegyzem õt?! Elõbb teszek eleget a vádjainak, miszerint „megcsaltam” George-dzsal, mint hogy elvegyem feleségül ezt a hárpiát. Merlin, hogy Molly hogy elrontotta egyetlen lányának a nevelését… ugyanolyan hárpia lett belõle, mint amilyen az anyja. Oké, hogy elég nehéz egy tucat gyereket fölnevelni, akik nagyrészt fiúk, szóval egyetlen nõként el kell a szigor és a kiállás, de egy baráttal, egy férj-jelölttel, vagy akár egy férjjel sem szabad úgy bánni, mintha egy neveletlen kölyök lenne. Szerencsétlen Arthur… eddig nem is gondoltam bele a helyzetébe, de már látom, hogy nem véletlenül túlórázik annyit még akkor is, ha semmi munkája sincs. Ilyen feleség és ilyen lány mellett én se sûrûn akarnék haza menni. Egyáltalán nem akarnék hazamenni.

Éppen ezért, kizárt dolog, hogy én valaha elvegyen Ginny Weasleyt! Majd szépen talál magának egy olyan balekot, akit be tud hálózni, de esküszöm, hogy elõbb leszek buzi, és jövök össze Draco Malfoy-jal, mint hogy feleségül vegyem azt a… azt a… azt a nem is tudom, micsodát! A hárpia túl szép elnevezés rá.

Nem lesz belõlem egy papucs férj, az egyszer biztos. Nem azért gyõztem le korunk legnagyobb sötét varázslóját, hogy aztán a családomnak nevezett örült egyedek megmondják, hogy mit csináljak. Tiszteltem Dumbledore professzort, amit tett életében, az hihetetlen és kivételes, de elég volt általa manipulálva és dróton rángatva lenni, nincs kedvem továbbra is mások kénye-kedve szerint élnem az életem. Most már eléggé sok mindent tettem mindenki másért, hogy végre egyszer önzõ lehessek, és azt tehessem, amit csak akarok.

Ami Teddyvel kezdõdik, és egy teljesen ártalmatlan, nyugis munkával végzõdik, kapcsolat pedig kizárva.

Éppen ezért fogok George-dzsal közös vállalkozásba. A WVV tökéletesen jól megy, viszont Fred nélkül George nem szívesen foglalkozik ezekkel, így a következõ generációra bízta a termékek készítését, és nagyjából minden ezzel járó dolgot. Õ már csak leokézza a dolgokat, meg néha egyszer-egyszer rájön az alkothatni akarnék, de most, Fred halála után ennyi idõvel sem sikerült teljesen visszatérnie a világba, így közös vállakozásba kezdünk. Remélhetõleg mindkettõnk számára kedvezõ hatású lesz, hiszen mind a ketten menekülni akarunk ugyanattól az élettõl, ugyanattól a családtól, hasonló emlékektõl. Varázs-kávézót nyitunk, de nem az Abszol Úton, hanem a mugli Londonban. Mivel sok kvibli és mugli születésû van, aki bár imádja a varázslatot, inkább a muglik közt maradna, számukra, és a nyitottabb gondolkodású muglik számára nyitunk egy varázslatos kávézót. Nem teljesen varázslatos dolgok, muglik számára is megmagyarázható lesz, de akikben van egy aprócska mágia is, érezni fogja azt az érzést, amit a Roxfortba érkezéskor érez az ember. Ez a tervünk, és meg is fogjuk valósítani, hiába próbál bárki is lebeszélni minket róla. Nem megyek vissza tanulni, nem megyek aurornak sem, barista lesz belõlem. Teddy pedig a fiam lesz, George fog segíteni fölnevelni az én kis Tekergõ leszármazott, metamorfmágus keresztfiamat.

Senki sem állhat az utamba. Ha le tudtam gyõzni Voldemortot, simán legyõzök bárkit, aki az életem feletti uralomra pályázik.

---*---*---*---
Három hónap telt el még csak, s már azt kívánom, bár jönne egy sereg Voldemort, mint ez. A rivallók még mindig folyamatosan jönnek, ráadásul Ginny már a Reggeli Prófétát is megpróbálta a saját oldalára állítani egy zokogó elõadással, amiben elõadja, hogy õ szeret engem, és nem tud nélkülem élni, de abba kell hagynom mindazt, amit csinálok, mert nincsen rám jó hatással. Szerencsére George még idõben megakadályozta a totális pusztulásomat és/vagy gyilkosságomat, és õ maga átkozta meg a húgát, majd egy nyilatkozatot írt a nevemben, amiben az én ízlésemnek kissé túlságosan hõsies, és áldozatkésznek igyekezett bemutatni engem, de mivel azóta csak támogató leveleket kaptam random emberektõl, illetve a Reggeli Próféta sem egy szemét, csaló, agresszív leendõ Sötét Nagyúrnak fest le, nem panaszkodom.

Viszont a kávézó nyitás és a gyereknevelés nem túl könnyû feladat. Pláne nem a kettõ együtt. Ugyanis hála Merlinnek, megkaptam Teddy felügyeleti jogát, és a kávézó is alakul, de nem könnyû az egész. Ennek ellenére mégis jól esõ nehézség ez, amit soha le nem cserélnék semmi másra, így igazán nincs mire panaszkodnom, csak és kizárólag a Weasley család és Hermione viselkedésére. De legalább még idõben rájöttem, mekkora õrültség lenne beházasodnom a családba, így még jól is jött ki a dolog. A normális egyedekkel tartjuk Geroge-dzsal együtt a kapcsolatot, Percy, mikor épp nem a Minisztériumban van, még segít is nekünk a megrendelések intézésében, Billék pedig csodás gyereknevelési tanácsokat szoktak adni, a többiek meg nem is kellenek. Fõleg nem Ron, aki egy hét éves barátságot dobott el amiatt, mert a húga és az anyja megõrültek.

Legyen így.

Viszont, ami életemben kevésbé jó dolog Teddy megjelenése óta, az a gyerek betegségek. Hiába félig vérfarkas, állítom, hogy egy másik, hasonló korú kisgyereknek nem volt ennyi betegsége még, mint neki. Minden egyes alkalommal, amikor csak eltrüsszenti magát, már szívbajt kapok, viszont mikor lázas lesz… Rohanunk is egybõl a Mungóba.

Mint ahogy azt most is tesszük. Mármint hopponálok, de ez már részletkérdés. A lényeg, hogy villám gyorsan a Mungóba kerülünk, hogy gyorsan tegyenek valamit a láza és azok a csúnya, piros pöttyök ellen, amik az imént jelentek meg a teste minden egyes részén. Rémisztõ! A recepciós meg csak bámul rám bárgyú szemekkel, ahelyett, hogy intézkedne, de sürgõsen. Hát még ilyet!

- Sajnálom, Dr. Harrolds jelenleg nem elérhetõ – mondja monoton hangon, a sebhelyemet bámulva. Ha nem lenne tele a kezem egy, talán már haldokló gyermekkel, azonnal eltakarnám a homlokomat, de most még zavarni sem zavar, csak idegesít, hogy tenne már valamit, basszus már!

- Nem érdekel. Akkor mondjon egy másik gyermekorvost, és azonnal meg is keresem – mondom türelmetlenül. Nem hiszem el, hogy hagyják, hogy ez a lassú, bárgyú nõszemély itt dolgozzon! Mi van, ha emiatt a csiga lassúság miatt lesz valami baja Teddynek?!

- Hagyja, kérem, Ms. Flambert! Innen átveszem, úgyis én vagyok az ügyeletes – hallok meg magam mögül egy igen csak ismerõs hangot. Meglepetten fordulok hátra, és az egész testem megdermed a meglepõdöttségtõl. Draco Malfoy. Itt. Ráadásul a gyógyítók világoskék köpenyében.

De most még ez sem tud érdekelni. Sokkal fontosabb dolog miatt jöttem ide, semmint azon fönnakadjak, hogy egy volt Halálfaló mit keres az ország legpatinásabb kórházában, ráadásul medimágusként.

Valaki gyógyítsa már meg Teddyt!