 Karakter: Sherlock Holmes
Megjegyzés: Watsonomnak
Kezdés: Nyitány!
A hegedű keserédes dallama lengi be a kis szobát. Beférkőzik a könyvek közé, átjárja minden porcikámat. Szemem lehunyva élvezem a megváltó hangulat eljöttét. Mintha egy hirtelen jött ügyet kaparintanék meg, mintha megint lenne értelme az életemnek. Mintha szükség lenne rám valahol. A szomorú valóság azonban, hogy több mint egy teljes hónapja nem történt semmi érdekes, vagy rejtélyes London utcáin. Már a bűnözők sem a régiek, kiveszett belőlük a feltűnési vágy, hogy a világon mindenki tudja: Itt Vagyunk! A felügyelő tegnapi látogatása csak még inkább elvette a kedvem minden fajta reménymorzsától. Kisbolti betörés gumipisztollyal, hat kamera szeme láttára. Idióták és elcseszett félnótások lézengenek, az utcákon azon töprengve mit kezdjenek magukkal. De ha csak egyetlen is kiemelkedne a szürke tömegből, ha csak egy lenne, aki az ütődöttségnek csupán szikráját mutatja, annak az egynek esküszöm, kezet csókolnék… vagy kezet fognék inkább, lényeg, hogy akkor bebizonyítaná az emberiség, az idiotizmusból is van kiút!
20 perccel később… immáron a kanapén.
Tényleg nincsenek nagy igényeim… csak egy zseni, aki elköveti az évszázad bűntényét! Furmányos gyilkosság, értékpapírok meglovasítása, emberrablás, mérgezés, zsarolás, merénylet, ármány, cselszövés, VALAMI! Milyen különös világ lenne, ha minden fordítva lenne. Fejem a hirtelen ötlettől vezérelve most lelógatom a kanapéról. Lábam a plafon felé meredezik, mint két pálcika. Hajammal a padlóst súrolom. Milyen érdekes lenne. A padló teljesen sima, fehér csak egy csillár töri meg az összképet. A mennyezet azonban zsúfolásig berendezési tárgyakkal. Hasztalan csecsebecsék. Ha mindent eldobnánk a szoba, mennyezettől a padlóig üres lenne, mennyivel szebb lehetne, tisztaság a világ mocska nem szennyezné össze. Talán ez lenne a megoldás.
- Nocsak! – arcomra elégedett csodálkozás ül ki, amikor észre veszem a szemközti falon mászkáló apró fekete pontot.
Vadászkopókat megszégyenítő gyorsasággal ugrok fel a kanapé kényelmes öleléséből. Két lépéssel átszelem a szobát, hogy közelebbről is szemügyre vehessem az apró betolakodót. A légy, mert egy undorító, zümmögő rovar az aktuális csendháborító, békésen tisztálkodik a falon. Horkantás kíséretében sétálok vissza a kanapéhoz, közben magamhoz veszem fegyverem. Elhelyezkedek az ülőalkalmatosságon ugyan abban a pozícióban, amiből a szárnyas szörnyeteg felvert. Cél és tűz.
Lövés dördül, a légy tartózkodási helyén egy apró lyuk tátong. Nyögések közepette kelek fel ismét, hogy ellenőrizzem megszűnt-e a légitámadás veszélye. A hullának azonban hűlt helye sincs. De akkor hova tűnhetett? Nem nagy rejtély, de a semminél jobb. Megkezdődik a nyomozás!
- Watson! Legyen oly kedves és jegyzeteljen, ahogy szokott. Az eltűnt áldozat körül belül fél centi hosszú, fekete, apró szárnyakkal. Az utolsó ismert tartózkodási helye a tetthely, tehát a fal. A golyó becsapódásának szöge és a törmelékekből arra következtethetünk, hogy az áldozat valahol a tároló szekrény környékén fekszik. A helyet többször átvizsgáltam, de holttestnek nyoma sincs.
Rejtélyes eltűnés borzolja London város lakossága kedélyeit. A misztérikus csendháborító csodálatos feltámadása, Krisztust megszégyenítő csoda véghezvitele. Lelki szemem előtt már egymást kergetik a szalagcímek és a tartalom. Érzem, hogy a rozsdás fogaskerekekre éltető olaj folyik és azok hálás nyikorgással állnak újra munkába. Arcomra elszánt arckifejezés költözik, a megszállott! Így fognak emlegetni.
- Te jó ég Sherlock! Mit művelt a fallal?
A hisztérikus hangra, mint a megrémült párduc reagálok. A faltól ellökve magam azonnal az ajtónál termek és szemtől- szemben találom magam…
- Ohh… Mrs. Hudson. – mormogom pár centire szerencsétlen asszonytól.
- Hallottam a lövést miközben épp teát főztem. Siettem, ahogy tudtam. Mi történt?
- Maga hazug vénasszony! – rivallok a nőre, aki szájtátva készül a válasszal, de belé folyton a szót miközben köntösöm összehúzva magamon gyors tényfeltárásba kezdek.
- Maga nem teát főzött. A sarki hentessel készült randevúra, miért tagadja?
- Na de Sherlock én…
- Az öltözete nem a hétköznapi, elegáns kisestélyi hozzá illő magas sarkú cipővel, amit itthonra nem hord, pláne nem teafőzéshez. A körme néhány órája lett levágva és még nem száradt meg a rákent lakk. A Jobb kisujján elkenődött a festék, amikor maga a ruhát vette fel. A nyaklánca arany. Általában nem hord ékszert, csak ha templomba vagy randevúra készülődik. Délután fél négy van, kizárt, hogy templomba menne. Az ajkain látszik a rúzs, amit mielőtt feljött volna ide megpróbált elkenni. És a hajában van egy csat, aminek az égvilágon semmi célja nincs csupán a díszítés. És! – emelem fel a hangom az időközben megsemmisült nőnek esélyt sem adva válaszra. – Érezni magán a parfümöt, amit Johntól kapott még karácsonyra, amire azt mondta akkor, megjegyzem illuminált állapotában. „ – Majd akkor használom, ha Jack a hentes végre elhív valahová.” Ügy megoldva, kérem a következőt.
Mindezt a tőlem megszokott monoton hangon egy szuszra darálom el, a lehető legkevesebb levegővétellel megtűzdelve. Makacsul a kanapéval szemközti immár golyó lyuggatta falra meredve a szemem sarkából észlelem, amikor Mrs. Hudson szó nélkül távozik. Cipője sarka sértetten kopog a lépcsőn. Szemem lehunyom, és a hangokra koncentrálok. A léptek most megszakadnak. Ugyanekkor egy erőteljesebb is becsatlakozik a ritmusba. A női cipők gyorsabb ütemre váltanak, míg a férfi, mert a tompaságuk erről árulkodik, szintén gyorsabban haladnak az ellenkező irányba, tehát felfelé. Nyílik az ajtó, már ha annak lehet nevezni a csapódást, ami kíséri, és nyomban beazonosításra kerül a behatoló. Igaz számomra már réges -rég nyílván való az érkező kiléte.
- Drága John! – arcom felé fordítom, hogy fél szemmel barátomra pillantsak. Arcáról mérhetetlen düh és idegesség olvasható le. Visszakerülök az eredeti pozíciómba és várom a szemrehányást.
- Mit művelt szegény Mrs. Hudsonnal? Az előbb futott belém a lépcsőn, folytak a könnyei és mikor megkérdeztem mi történt még jobban rákezdett a sírásra. Ezt csak maga képes kihozni az emberekből.
Hallgatásba burkolózva várom a csillapodásának édes pillanatát, ehelyett csak még idegesebb lesz.
- Mit művelt a fallal? Bele van lőve? …
A hirtelen jött csend arra késztet, hogy pillantásom elszakítsam a bensőm megnyugtató termeitől és John felismeréstől bosszús arcába nézzek. Pár pillanatig keresi a szavakat, ujjával mutogat rám és száját nyitja- csukja, mint valami édes ebihal. Ilyenkor jövök rá miért is jelent nekem ennyit ez a hétköznapi ember. Én ilyenre nem vagyok képes, ő az egyetlen, aki rádöbbent az egyszerűség szépségeire.
Gondolataimat azonban félbeszakítja, amikor megtalálja a megfelelő szavakat, s azokat egymás mellé illesztve értelmes mondatokat alkot.
- Maga drogozott. Vallja be, hogy kábítószer van a dologban. A függönyök behúzva a hegedű a fotelbe dobva, a falat meglőtték és az egyetlen olyan embert bántotta, meg aki szereti magát és elviseli a nap huszonnégy órájában.
- Maga nem szeret? – teszem fel az egyetlen pillanatnyilag érdeklő kérdést, ezzel előidézve egy újabb szavak nélküli és jól látható pirulást kiváltó tátogást.
Hosszú pillanatok múlva, válasz nélkül maradok. Ami még rosszabb John nélkül. Sokszori próbálkozás után sem sikerül értelmes mondatokat alkotni így angolosan távozik. Újra lehunyom a szemem, figyelem léptei hangját. A lépcsőn leérve a dobogás megszűnik, ugyan abban a pillanatban pedig Mrs. Hudson ajtaja kinyílik. Az idős asszony megvigasztalása a legjobb, amit szorult helyzetében tehet.
Újabb motyogással töltött 2 óra múlva.
Az év bűnténye lehetne. Megvalósítása páratlan észre, és ami a legfontosabb intelligenciára utal. Megfelelő ember megfelelő tehetséggel véghezvihetné. Zsarolás, államtitok, emberek mozgósítása a végeredmény? A tökéletes bűntény, ami örökre a megoldatlanság fátylával kecsegtet. Örök dicsőség a bűnelkövetők listáján.
- Hogy jött rá? – kérdi a hang az ajtóban állva.
- Mire?
- Arra, hogy randevúra készült?
- Gyorsan.
- Mégis?
Pajkos fél mosollyal sandítok Watson doktorra.
- Az a féleszű hentes a mi postaládánkba dobta be a romantikus levelét, amiben ma 4 órára kellemes sétára invitálta a mi egyetlen házvezető nőnket. - A mosoly széles vigyorba csap át, aminek kezdetleges mását vélem felfedezni az ő arcán is.
- Ennyi? Egy kósza levél? Semmi szokásos boncolgatás?
- Túl egyszerű volt.
Az apró mosoly immár nála is egyértelmű vigyorrá duzzad, aminek a végén mintha tapsra működnénk, tör ki belőlünk a nevetés. Hosszú tartalmas jókedv ez, amit kivételesen nem szakít félbe semmi.
**
Különös dolog a barátság. Az ember feltétel nélkül megbízik valaki másban, együtt élnek át bizonyos jeleneteket az élet szeletéből, ami egymáshoz csiszolja őket. Az együtt töltött idők értékessé és pótolhatatlanná válnak. A barátság, ami kiállja az idő nyújtotta akadályok próbáját. Csak barátok.
Az asztalnál ül és ír. Mindig ezt csinálja miután hazatért az ügyek intézéséből. Megírja mi történt az elmúlt napokban. Rólam és önmagáról ír. Ujjai komótosan ugrálnak a billentyűkön, olykor meg-megállva a délutáni teáért nyúlva. Nem zavarom, nem szereti, mert kizökken a koncentrálásból. A hegedülés az egyetlen, amit ilyenkor megtűr, sőt kifejezetten élvezi, ha játszom. Kezembe fogom a hangszert és lágyan végig húzom hangszálain a vonót. A kellemes dallamok hallatán John felpillant rám, de nem szól. Lehunyt szemmel kezdek játszani, a dallamok belengik a kis helységet, a gondolatok ilyenkor lágyan kavarognak. Ugyan úgy benne is, mint bennem. Csak barát.
A hangok mintha hozzá szólnának, a húrok között megelevenedik őszbe hajló haja, a sokat látott távolba merengő szempár, a megjelenő ráncok. Egyszóval minden, ami ő maga. Régóta tudom, kimondani mégsem merem. Nem szabad. Csak barát.
- Kész! – dől hátra a székben.
- Mi?
- A blogbejegyzés.
- Megkérdezhetem, hogy mégis miről írt, ha több mint egy hónapja nem kaptam munkát?
- Olvassa el.
Válla fölött belepillantok az alkotásba.
„… a szabadidő, ami ritkán adatik meg ilyen kiterjedt nagyságokban különös oldalát hozzák elő a máskor tettre kész detektívnek…”
- Törölje ki.
- Ugyan miért tennék ilyet?
- Mert maga kiszolgáltatja a magánéletem.
- Ne gyerekeskedjen. Semmi személyes nincs abban, hogy hegedül.
- De van.
- Nincs.
- Már hogyne lenne?
- Mondom, hogy nincs.
- Szeret?
A szokásos reakció. Pirulás, szavak hiába való keresése, izzadás majd a menekülés. Nyomban feláll a székből és kabátját az ajtóban magához véve kiviharzik az életem ezen szakaszából.
|
