|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| SmexyBLU | 2014. 10. 18. 18:09:29 | #31632 |
 Karakter: Cecil Bordeaux (saját karakter)
Megjegyzés: Randi
Épp csak sikerül kirohannom az épületből, amikor a tető beszakad a fát felemésztő lángok alatt. A torkomban dobogó szívvel futok minél távolabb, közben minduntalan hátranézve a vállam felett, hogy megbizonyosodjam arról, hogy a doktornő kijutott-e onnan élve, vagy a csapattársával együtt beszorultak a kis házba. Amikor látok egy vörös meg egy fehér foltot kitámolyogni a gomolygó füstből, már kevésbé aggódom, azzal nyugtatom magam, hogy a nő még életben van, holott nem tudom, miért foglalkozom ezzel. Megszorítom a puskámat, és a tűzzel többet nem törődve a csapatom felé iramodom.
~*~*~*~*~
Vacsora után nyúzottan, kedvtelenül támolygom be a szálláson a szobámba. Ledobom a cuccaimat a földre, és ahogy vagyok, cipőstül esem az ágyra, csak utána nézve körül a helyiségben. Elsőre semmi furát nem veszek észre, egyedül azt, hogy az ágyam gondosan be van vetve, holott tudom, hogy amikor kikászálódtam belőle, a takaróm félig a földre lógott, és a lepedőmet is összegyűrtem az éjjeli forgolódásban. Most viszont precízen felvert párnán pihen a fejem, és ez az, ami gyanakvást kelt bennem. Felkönyökölök, és gyors mozdulatokkal vizsgálom át az ágyamat, ahol a párna és a matrac közé csúsztatva egy apró, összehajtott cetlit találok. Egy kicsit élénkebben ülök fel az ágyban, és a fáradtsággal nem törődve széthajtom a kis papírt, amin három takaros, géppel írt szót találok:
E s t e t í z. R a k t á r a k.
Összeszoruló torokkal futom át még egyszer a szavakat, hogy biztosan az emlékezetembe véssem őket, aztán felkelek az ágyról, és a függönytelen, csupasz ablakhoz megyek. Óvatosan kilesek rajta a sötét, de még csillagtalan éjszakába, és amikor már biztos lehetek afelől, hogy nincs kint senki, résnyire nyitom az ablakot, felveszem a párkányra kikészített olcsó, kék, műanyag öngyújtómat, és a kezeimet kidugva a sötétbe felkattintom, majd a lángba tartva a papírt, elégetem az üzenetet. Egy kis sóhajjal csukom be végül az ablaktáblákat, amikor az utolsó kis pernyét is lefújtam a kezemről. Gyorsan visszamegyek a szoba biztonságos félhomályába, és az előbbi fáradtsággal nem sokat törődve szedelőzködni kezdek.
A cetlit apám hagyta, amíg nem voltam itt, ugyanis esedékes a heti találkozónk, amit mindig más időpontban és természetesen más helyen ejtünk meg. Hogy senki ne tudjon róla, szigorúan a lelkemre kötötte, hogy a csapataink előtt nem mutatkozhatunk együtt, és minden nyomot, ami gyanús lehet, azonnal semmisítsek meg, különösen az ilyen üzeneteit. Nagyon kényes a biztonságra, és azt hiszem, még úgy sem tett le a kém kiképzésem folytatásáról, hogy nyilvánvalóan alkalmatlan vagyok rá, de azt hiszem, most már büszke lehet, mert ha mást nem is, a körültekintést és az alaposságot eltanultam tőle az évek alatt.
A falon függő digitális óra szerint már fél tíz van, ami egy kicsit meglep, mert a világos, nyári éjszaka, meg a késői hazatérés is megzavarta az időérzékemet. Kapkodva veszem fel újra a táskámat és kis gondolkodás után belesüllyesztem a puskámat is egy póttár kíséretében. Hiába készülök csak az apámhoz, attól még muszáj elővigyázatosnak lennem, főleg, hogy a csapataink közti semleges zónába készülök, ami a békés neve ellenére is a legfőbb harcok színtere, pont az állítólagos semlegessége miatt. Mind a RED, mint az én csapatom rá akarja tenni a kezét a most üresen álló raktárakra, úgy öt percre innen, és ezért, meg a kedves, kém apám által örökölt paranoia miatt eszemben sincs fegyvertelenül kitenni a lábamat a szobámból.
Amikor végül elkészülök, már csak azt kell kitalálnom, hogy osonjak ki a bázisról anélkül, hogy a társaim észrevennének, de elég végigmennem a hálókörlet folyosóján ahhoz, hogy rájöjjek, kár emiatt idegeskednem, még mindig ügyet se vetnek rám, amíg nem csinálok valami nagy bajt. Ha tudnák, hogy egy ellenséges kémmel készülök randira éppen, szerintem sortűzzel várnának haza, épp ezért próbálok még kisebb feltűnéssel kiosonni a bázisról, aztán belevetem magam a sűrűsödő éjszakába.
~*~*~*~*~
Pontosan nem tudom, hová kéne mennem, így óvatosan lépek be az első, és ahogy nézem, egyetlen félig nyitott ajtón a hatalmas, hangárszerű helyiségbe. Odabent félhomály van, csak a magasban lévő, széles, porlepte ablakok nyújtanak egy kis fényt, épp annyit, hogy ellavírozhassak a felhalmozott ládák és kis kacatok között. A falhoz simulva, dobozról-dobozra haladok befelé, de legfeljebb tíz lépést tehetek, amikor megállok az egyik láda oldalánál és belesuttogok a sötétbe.
- Apu? Itt vagy? - ismétlem meg vagy kétszer, mire egy kis zajt hallok a csarnok tőlem távolabbi végéből. Kis neszezés és léptek zaja hallatszik, mire ijedten rezzenek össze, és visszahúzódom az árnyékok biztonságába. Arra számítok ugyan, hogy apu azonnal feltűnik valahol a hátam mögött, amivel annyira imádja rám hoznia frászt, és érzékeltetni velem, ennyire sebezhető vagyok mindig, de ehelyett még mindig csak halk zörgést hallok valahonnan a jobb oldalamról. Dühös vagyok, hogy apám még nincs itt, mert mindenképp beszélni akartam vele arról, hogy miért szabadította rám a doktornőjüket. Idegesen pillantok a hangok irányába, de kezd olyan érzésem lenni, hogy csak valami egér motoszkál, és szépen át lettem vágva.
- Ki van ott? - hallom a bizonytalan, kicsit riadt suttogást, ami belehasít a beálló csöndbe, miközben egy kísértetszerű, fehér leples alak bontakozik ki a felállított ládák árnyékából. Előttem úgy két méterre, tőlem egy kicsit jobbra, vagyis a hang irányából jön, és a vörösök fiatal doktornőjét ismerem fel benne, mire értetlenkedve pislogok párat, de nem tűnik el a szemeim elől.
- Ne lőjön! - szólok rá még mindig az árnyékok közül, és reménykedve abban, hogy komolyan veszi a felszólításomat, életem legnagyobb hülyeségét teszem meg: fegyvertelenül kilépek elé. Tényleg csak pár méterre vagyunk egymástól, ha akarnám, két nagy lépéssel előtte teremhetnék. - Mit keres maga itt? - kérdezem száraz szájjal, ahogy próbálom kivenni az arcát a tompa ellenfényben.
- Inkább te mit keresel itt? - kérdez vissza egy kicsit felháborodva, mintha másra számított volna. Talán elrontottam egy találkozóját? - Édesapáddal kellett volna találkoznom! - mondja kicsit bosszús hangon, amit nem hagyok figyelmen kívül.
- Apámmal? Itt? Miért? Maguk csapattársak, bármikor össze tudnának futni a bázison is! - Akárhogy igyekszem, nem tudom leplezni a lassan rám törő kiakadást és a meglepettséget, ami szinte süt a hangomból. Mi dolga lehet még ennek a nőnek az apámmal? Jelentés kell adnia rólam? De mielőtt rákérdezhetnék, a doktornő egy kicsit közelebb jön hozzám, ejtett vállakkal, csalódottan.
- Igen, tudom - kezdi úgy, mintha kioktattam volna, amitől egy kicsit rosszul érzem magam, mert nem úgy értettem -, de ő ragaszkodott hozzá, hogy itt találkozzunk. Azt mondta, hogy valami fontosat akar tőlem, és… várjunk! - néz rám most már közvetlen közelről, mire megrettenek, és hátrálok egy lépést, egyenesen neki az egyik hatalmas doboz oldalának. - Te is ezért vagy itt?
- Talált, süllyedt, doki - próbálom adni a lazát, miközben épp a portól fuldoklom. Úgy tűnik, hogy a nő megszán emiatt, mert maga felé fordít, és az első tiltakozásom ellenére is addig paskolja a hátam, amíg abba nem marad a köhögésem. - Köszönöm - nyögöm ki végül könnyes szemmel felnézve rá, és reménykedem abban, hogy ezt nem veszi észre.
- Nem hagyhatlak megfulladni - közli tárgyilagosan, amikor végre leveszi rólam a kezét, én pedig úgy érzem, egy hatalmas súly gördül le a mellkasomról, és most, hogy nem ér hozzám, már normálisan tudok lélegezni. Ez mondjuk nem teljesen igaz, mert az előbb elfojtott lélegzetem után most szinte kapkodok a friss levegő után, ami hamar zihálásba csap át, és ez sem kerülheti el a mindig körültekintő doktornő figyelmét. - Rosszul vagy? - És már tűri is fel a köpenye ujjait, gondolom, hogy munkához lásson, de nekem nem hiányzik egy sor injekciós tű a torkomból, így csak gyorsan megrázom a fejem, jelezve, hogy minden rendben van, közben próbálom normaliználni mind a légzésemet, mind a szívverésem.
- Igen, csak menjünk ki innen - kérem, megerősítve, hogy minden rendben, csak ne kezdjen el gégemetszést rajtam, mire a nő bólint egyet, és egy kicsit távolabb húzódva tőlem egymás mellett elindulunk a nyitott ajtó irányába. - Miért nem lőtt? - kérdezem, amikor már a raktár előtti kis, kétfokos betonlépcső tetején állunk a mélyfekete árnyékba húzódva. Oldalra pillantok, és látom, hogy a doki elkínzott arccal ül le a felső lépcsőfokra, mintha csak fájna neki, hogy ezt megkérdeztem.
- Ha akartam, se tudtam volna! - nyög fel, ahogy felkönyököl és a tenyerébe támasztja az állát, így néz rám, én pedig még úgy is, hogy fölé magasodom, megremegek a pillantásától. Gyorsan leülök mellé a lépcsőre, és várom, hátha mond még valamit, de nem megy bele a részletekbe. Nem akarom elbízni magam, de egyre nyilvánvalóbb, hogy a nőnél nincs fegyver, amitől egy kicsit jobban érzem magam a társaságában.
- Ne aggódjon, nem fogom bántani - mondom halkan, közben kerülöm a tekintetét. Tudom, hogy nevetségesen hangzik, amit mondok, hiszen képtelen lennék ártani neki már csak azért is, mert nő. Elvből nem bántok nőket, főleg nem harctéren kívül, azt pedig, hogy tuti sokkal képzettebb, mint én, már meg sem említem. Hallom, ahogy felsóhajt mellettem, amitől egy kicsit megijedek, mert nem hittem volna, hogy rosszat mondtam.
- Ne magázz már, nem vagyok olyan öreg! - mondja végül, mire hullámokban önt el a megkönnyebbülés, de ezzel együtt érzem, hogy fülig vörösödöm. Hálás vagyok azért, hogy sötétben vagyunk, és így nem láthatja, milyen piros az arcom a szégyentől. Azt hiszem, menne a ruhája vörös keresztjeihez.
- Jó, akkor hogy hívjalak? - ízlelgetem a tegező formát úgy egy perc csend után, mire a doktornő felől is egy kis hallgatást kapok csak válaszul. Kezdem azt hinni, hogy megint valami rosszat mondtam neki, és már inkább bocsánatot kérnék, és mondanám, hogy felejtsük el, vagy nem is tudom, amikor meghallom a hangját a jobbomon, mire akaratlanul is oda fordítom a fejem.
- Johanna - mondja tömören, és mire ránézek, épp becsukja a száját. Talán feltűnik neki, hogy figyelem, mert felemeli a fejét és összeakad a pillantásunk. - Téged hogy hívnak?
- Cee - felelem gondolkozás nélkül, mire kérdőn pillant rám.
- Ez valami becenév? - Kelletlenül bólintok. - Mi a valódi neved?
- Nem mondom meg. Kérdezd meg apámtól - mosolyodom el keserűen az apám említésére.
- Ne félj, lesz hozzá egy-két kérdésem, ha találkozunk - komorodik el ő is. - Például, hogy mi a francért rángatott ide hozzád az éjszaka közepén!
- Fogalmam sincs… de ha már azt akarta, hogy találkozzunk, miért is ne? - sütöm le a szemem, de a mosolyt nem tudom eltünteni az arcomról. Mi van velem? Igazából haragudnom kéne emiatt!
- Már tényleg mindegy - kezdi elgondolkozva Johanna, közben hallom, hogy az előbbi indulat már teljesen elpárolgott a hangjából. - De nem akarok itt maradni túl sokáig. A frász jön rám ettől a helytől! - Úgy borzong meg, mintha fázna, pedig nem hűvös az este, ebből jövök csak rá, hogy az iszony miatt van. Nyelek egyet, és felállok, majd kis vívódás után a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem a földről. Bennem reked a levegő, amíg a tenyerembe csúsztatja az ujjait, és hagyja, hogy felhúzzam a földről, majd szenvtelenül leporolja a fehér köpenyét, amin eddig ült.
- Szeretnéd, hogy visszakísérjelek a bázisotokhoz? - kérdezem tétován, még mindig a földet bámulva, mert képtelen vagyok a doktornő arcára nézni közben.
- Kicsit veszélyes vállalkozás, nem gondolod? - kérdez vissza válasz helyett, és kihallom belőle, mennyire meglepte az ajánlatom. Igazából arra számítottam, hogy élből elküld melegebb éghajlatra, de mivel még tétovázik, egy kicsit felbátorodom, közben szidom magam, miért is vagyok ennyire gáláns a tulajdonképpeni ellenségemmel.
- Vállalom a kockázatot - pillantok fel rá nagy sokára, és összeszorított szájjal, idegesen várom, mit válaszol nekem.
Szerkesztve Geneviev által @ 2014. 10. 18. 19:26:09
|
| Akahige | 2014. 10. 15. 16:08:37 | #31615 |
 Karakter: Johanna Schaefer (Kitalált)
Megjegyzés: esetlen kistkatonámnak
Feküdj! – Kiáltottam rá, és fellöktem.
A fiú elfeküdt a földön, a viskó ajtaján pedig egy piró rontott be lángszóróját előre szegezve. Ő egyértelmű jelzés mutatott arról, hogy meg tervezi pörkölni a mögöttem heverő személyt, de én széttártam a kezem, jelezve, hogy nem fogom hagyni.
- Tűnj el innen, kölyök! – Szóltam rá.
Ő amilyen gyorsan csak tudott, elkotródott onnan, én pedig kettesben maradtam a piróval, aki szabályosan visított a dühtől. A lángok közben kiterjedtek az egész házra. Ő előkapta a tűzoltóbaltáját, és szép nagy darabot hasított le az ajtóból. Én köpenyemet a légutaim elé emelve követtem, ahogy kivezetett az égő viskóból. Végül a ház előtt lerogytam a földre.
- Bmm bmmmm bm?
- Nem, nem őrültem meg, de nem volt szabad hagynom meghalni azt a srácot.
- Bm bmm bm bmmmmm?
- Nem vagyok áruló, csak… ez bonyolult.
- Bmmmm Bmm!
- Nem magyarázhatom el.
- Bm bmmm bmmm bm.
- Hogyhogy ne ismételjem meg minden mondatod?
A piró szép lassan leemelte sisakját. Egy körülbelül korombeli férfi lehetett, haja barna, és nem volt szemöldöke, ami jelezte, hogy szeret a tűzzel játszani. Fején egy fülhallató volt, amit most hátrébb csúsztatott füléről.
- Így vagy úgy, ezt jelentenem kell.
- Ne! Légyszi, ne mondd el senkinek, hogy itt voltam, pláne apámnak.
- Gondolom azt se, hogy megmentettél egy kéket?
- Különösen azt ne. Bármit megteszek.
- Igen? – A férfi szája halvány vigyorra húzódott, ami egyből rosszat sejtetett.
- Bármit, amihez nem kell a testemet használnom.
- Nem is erre gondoltam.
- Hát mire?
- Nem tudom. Tartozol egy szívességgel.
- Rendben.
Éppen ekkor tűnt fel a kém barátom, hogy visszacsempésszen a bázisra, még mielőtt vége a csatának. Ez sikeresen meg is történt. Én visszamentem a rendelőbe, és összedíboltam néhány papírt, hogy úgy tűnjön, eddig adminisztrációt végeztem. épp jókor, ugyanis kopogtattak.
- Jöhetsz!
Fölvettem a sztetoszkópomat, hogy kezdjem a vizsgálatot, de ekkor legnagyobb rémületemre apám lépett be.
- Szia! Csak jöttem nézni, hogy itt vagy-e.
- Mert hol lennék?
- Nem tudom, talán a… te miért vagy ilyen izzadt és piszkos?
- Mert… nem tudom… az vagyok?
Apa egyre közelebb lépett, én meg láttam az arcán, hogy hamarosan ki fogja találni az igazságot.
- Volt nálad bent egy férfi? – Kérdezte végül.
Én belül megnyugodtam, de kívül bosszankodni kezdtem.
- Apa! Az igazi doktornők nem kufircolnak a betegeikkel, az csak a pornóban van.
- És miért van rajtad nadrág?
- Mert ha bugyiban rendelnék, mindenki azt hinné, hogy pornós doktornő vagyok.
- Nem úgy értetettem. A rendelőben mindig szoknyában szoktál lenni.
- Hát, most nem abban vagyok. Azt a szálláson hagytam.
- Ugye nem voltál kint?
- Dehogynem. Egy álcaóra segítségével kicseleztem a bázis őreit, aztán a revolveremmel részt vettem a csatában.
- Ne szemtelenkedj! Na jó, én megyek, mert a pácienseid már nagyon türelmetlenkednek.
|
| SmexyBLU | 2014. 10. 05. 15:49:12 | #31533 |
Karakter: Cecil Bordeaux (saját karakter)
Megjegyzés: Hősnőmnek
Másnap épp csak ebéd után újabb bevetésre vezényelnek, engem pedig a rosszullét kerülget pusztán attól is, hogy meghallom az Adminisztrátor testtelen hangját a bázis minden pontjára kifüggesztett hangszórók egyikéből. Nem igazán figyelek rá oda, próbálok úgy tenni, mintha a parancs nem nekem szólna, de ez persze képtelenség, nem bújhatok ki a munka, meg ezzel együtt sajnos a felelősség alól sem. Pedig az, hogy tegnap is hogy néztek rám a csapattársaim, épp elég volt ahhoz, hogy egy újabb hétre elmenjen a kedvem mindentől, főleg a harctéri bohóckodástól.
Ami meg a többieket illeti, annak ellenére is, hogy tegnap milyen nagy hepajt csaptak a győzelmünk, illetve, hogy pontos legyek, a győzelmük tiszteletére, hamar összeszedték magukat, és alig öt perc alatt távoztak, én pedig egyedül maradtam a bázison.
Persze nem marad időm tétlenkedni; az öltözőhelyiségbe megyek, hogy felfegyverkezzem, de akkor jut ismét eszembe, hogy a pisztolyomat, az egyetlen fegyvert, amivel még bánni is tudok valamennyire, tegnap délután a csatamezőn hagytam. Káromkodva veszem magmhoz a puskámat és csúsztatom a táskám mélyére a baseball ütőmet. Kár is álltatnom magam, nem lesz rá szükségem, mert ha közelharcra kerül a sor, nekem végem van.
A többiek után indulok, de mivel senkit nem veszek észre az enyéim közül, csak a kiáltásokat, meg pár fegyver ropogását hallom, épp csak egy pillanatig tartózkodom a nyílt terepen, majd bevetem magam egy faházba, közben azon imádkozva, hogy ne fussak össze odabent egyetlen vörös mesterlövésszel sem.
A puskát szorosan tartom a kezemben, amíg felrohanok az emeletre, a szemeimet pedig összeszorítom az utolsó lépcsőfokon, pedig tudom, mekkora ostobaságot követek el ezzel. A félelmem mégis erősebb, mint az apámtól kapott alapvető kiképzésem, így megkönnyebbülten nyögök fel, amikor a lábamat újra vízszintese helyezve még mindig épen tudhatom helyén a koponyámat.
Kíváncsian, de nagyon gyorsan nézek körbe, próbálom minél alaposabban felmérni az üres teret, de itt csak egy kém tudna elrejtőzni, attól pedig, hál’ Istennek, nem kell tartanom, hogy késsel a hátamban végzem, mert anyám hatalmas balhét csapna otthon. Kicsit több önbizalommal lépek az ablakhoz, de épp csak kilesek rajta. Nem jó jel, hogy a csapatom mind egy szálig eltűnt, mert ez azt jelenti, hogy rohadtul rossz irányba jöttem! De amikor végre észreveszek egy kék zubbonyt vagy száz méterre a tartózkodási helyemtől, már nem érzem komplett idiótának magam a tévedésemért, sőt, meg is könnyebbülök: a társaim nagy része egy robbanótöltetes kocsi tologatásán fáradozik, a többiek pedig fedezik őket, látható sikerrel.
Úgy érzem, még hálásak is azért, hogy nem lábatlankodom ott, mert amilyen jók ebben nélkülem, olyan hamar vége lenne az offenzívának, ha még rám is figyelnie kéne valakinek. Tudom, persze, hogy segítenem kéne tolni azt az átok kocsit, hogy a RED bázisra érjen, de képtelen vagyok rá. Egyszerűen túl gyenge vagyok ehhez. Helyette a noob, de viszonylag biztonságos módszert, vagyis a kempelést válaszom, és továbbra is az ablakban maradva lelődözgetem a csapatomhoz közelítő vörösöket, több-kevesebb sikerrel.
Már épp csak egy töltény marad a tárban, amikor lépéseket hallok a közelből, előttem pedig szó szerint lepereg az életem. Annyira megdermedek, hogy időm sincs még azelőtt visszahúzódni az ablakból, hogy a zaj okozója a közelembe érjen, így, amikor végre kiegyenesedem, egy rám szegezett revolverrel nézhetek farkasszemet. Gondolkodás nélkül fogom rá a puskámat a velem szemben állóra, de amikor a tegnapi vörös dokit ismerem fel benne, egy kicsit meghökkenek.
- Nem is tudtam, hogy felcserek ilyen fegyvert is használnak - mondom, közben próbálom leplezni a döbbenetemet, amit a nő kezében tartott pisztoly okoz. Hajszálpontosan olyan, mint az apámé, szóval kém cucc, ezért nem tudom, miért ez van nála valami szokásos orvosi ketyere helyett. Várom, hogy mondjon valamit, vagy esetleg lelőjön, ha már így rám rontott, és lehetősége van rá, de mivel egyiket se teszi, egy kicsit megnyugszom. Ha meg akart volna ölni, már rég megtette volna, így csak kis félelemmel engedem lejjebb a puskámat, a csövét elfordítva a mellkasáról, közben megkönnyebbülten látom, hogy a vörös sem szegezi már rám a fegyverét. - Múltkor miért gyógyítottál meg? - kérdezem, ami azóta is foglalkoztat, mert nem tudom hová tenni a viselkedését. Közben először fel sem tűnik, hogy letegeztem a doktornőt, de mire eljut az agyamig, a mondat már rég kicsúszott a számon. Kissé szégyenkezve fordulok oldalra, de csak az zavar, hogy mint nővel szemben, ennyire tisztelet voltam vele. De a francba is, el kéne tudnom vonatkoztatni az illemszabályoktól, amikor épp egy harc közepén vagyunk! Összeszorítom a számat, nem kérek bocsánatot tőle, de nincs is rá lehetőségem, mire újra felé kapom a pillantásom, hallom, hogy beszélni kezd.
- Édesapád kért meg rá. Arra kért, hogy vigyázzak rád a harcmezőn - mondja a doktornő, mire szorosabban markolok rá a kezemben tartott puskára; az ujjaim már zsibbadnak az erőfeszítéstől. Döbbenten pillantok rá, de úgy tűnik, nem veszi észre, mert nem az arcomat figyeli. Hirtelen annyi mindent akarok mondani erre a kijelentésére, és még kétszer annyi kérdésem lenne hozzá, hogy hiába próbálok valamit kicsikarni magamból, nem tudom rendezni a gondolataimat, és semmi nem jön ki a számon. A Medic mintha észre sem venné a reakciómat, vagy csak túl akar már lenni rajta, mert folytatja, de már teljesen más hangon, amitől hideg borzongás fut végig a testemen. - És te miért nem apád csapatában vagy felderítő? Valami tinédzser lázadás?
- Semmi köze hozzá! - vágom rá rögtön, meg sem próbálva leplezni a dühömet, ami hirtelen gyullad bennem. Ettől mintha meghökkenne, de képtelen vagyok ezzel törődni. - Úgy is elmondta, ha már egyszer rám állította magát… - morgom halkabban, közben érzem, hogy szégyenpír kezdi borítani az arcom és a nyakam. Égethetem magamat még ennél is jobban ezelőtt a nő előtt? - És amúgy is… nem vagyok tini! Majdnem húsz vagyok - mondom végül, mintha ez olyan sokat változtatna a helyzetemen. Vagy, mintha rá tartozna, pedig semmi köze hozzá. Sőt, hozzám se, végtére is csak az ellenségem, aki apám kérésére kedves velem. Ettől megint dühös leszek. - Mondja meg az apámnak, hogy nincs szükségem pesztrálásra! - mondom egy kicsit hangosabban, mint szeretném, de ettől megint elszégyellem magam. Miért kiabálok vele? Nem az ő hibája, hogy apu nem bízik a képességeimben… teljesen jogosan. De ezzel csak még rosszabbá teszi ezt az egészet nekem. A saját csapatom utál, az ellenség pedig szánakozik rajtam. Rá sem bírok nézni az előttem álló nőre.
- Megmondhatom, de azt hiszem, nem másítod meg ezzel az elhatározását. - Hallom, hogy a cipősarkai finoman a fához ütődnek, szóval vagy itt hagy, vagy közelebb jön hozzám. Összerezzennek, felkapom a fejemet, és mind a tekintetem, mind a puskám csövét rászegezem a már közvetlenül előttem álló dokira. Teljesen összezavarodtam. Félek tőle. A köpenyes nő rezzenéstelen arccal áll alig egy méterre tőlem, a revolverét leengedett kezében fogja. Ő persze nem fél tőlem! Vagy ha mégis, nagyon jól titkolja, és ezzel a szilárd vakmerőséggel csak azt éri el, hogy még inkább inamba szálljon a bátorságom.
- Mit akar tőlem? A saját csapatára kéne vigyáznia! - nyögök fel elkeseredetten, a fegyvert már csak remegő kézzel tartva. Jobban rám hozza a frászt a némaságával és a látszólagos sebezhetőség ellenére sugárzó rettenthetetlenségével, mint azzal, ha a pisztályát a tarkómhoz nyomná, és agyonlövéssel fenyegetne. Feszülten figyelek a Medicre, egy pillanatra el is feledkezve arról, hogy hol vagyunk éppen. Szinte várok arra, mikor gondolja meg magát, veszi semmibe apám állítólagos kérését, és ereszt belém pár golyót abból a nyamvadt revolverből. De a legfájóbb, hogy hiába vagyok erre felkészülve, nem teszi meg.
- Azt teszem éppen - feleli halkan, én pedig akaratlanul is kicsit közelebb hajolok, mintha nem érteném. Mert, ami azt illeti, tényleg nem értem. Ez a nő színvak? Láthatná, hogy teljesen kékben virítok előtte!
- Ezt meg..? - kezdem, de az ezt meg hogy gondolja helyett csak egy nyögésre futja, amikor a doki rám kiált, és egyszerűen fellök.
- Feküdj! - kiabál rám magából kikelve, ahogy eltaszít a fal felé, és lenyom a földre, majd ő is az ablakhoz húzódik, ahogy halk, őrjítő nevetéssel egy vörös Pyro trappol be a kis helyiségbe, közvetlenül az előbb elengedett tűzcsóva nyomában. - Tűnj el innen, kölyök! - sziszegi a nő, de ahogy felnézek, csak a csizmás lábait és a köpenye szabadon szálló két szárnyát látom, ahogy kis terpeszben megáll előttem. Zavarodottan könyökölök fel és még mindig négykézláb magamhoz veszem az eleljtett fegyverem, de ahogy a két vörös felém magasodik, egyből inamba száll a bátorságom. Utálom magam, amiért engedelmeskedem a dokinak, de amint sikerül talpra állnom, eliszkolok onnan, magára hagyva őt a dühöngő Pyroval a lángokban álló épületben.
Szerkesztve SmexyBLU által @ 2014. 10. 05. 15:52:59
|
| Akahige | 2014. 09. 20. 22:50:11 | #31360 |
Karakter: Johanna Schaefer (Kitalált)
Megjegyzés: Blu-nak
- Megtudhatnám, hogy ez mi volt? – Kérdezte apa.
- Felcser vagyok. Az a munkám, hogy embereket gyógyítsak. – Ezt a magyarázatot lényegében a lábaim közül kaptam elő, de ez volt a legjobb, amit hirtelen találtam.
- Igen-igen, de a sajátjainkat – rivallt rám. – Jó ideig az utolsó bevetésedre mentél! Legszivesebben a rendelőben való gyógyítástól is eltiltanálak.
- Mi? Ezt nem teheted!
- Gondolod? Szerinted nem töltöttem elég időt a RED-ben, hogy az igazgató ne hallgasson rám az ilyen ügyekben?
Sajnos megtehette, és meg is tette. A napok ugyanúgy teltek. Én a rendelőben voltam, aztán megszólalt a csengő, mindenki elment a BLU ellen harcolni, én meg továbbra is a rendelőben voltam. Dögunalom volt.
~~~
-… És azt akarta, hogy én hozzam rendbe a kapcsolatát a fiával – mondtam Kaufmannak, egy másik felcsernek. – Ez nincs benne a munkaleírásomban. Miért várta el, hogy egyáltalán meggondoljam.
- Áu! Egy kicsit finomabban, ha szabad kérnem! – Mondta a katona, akinek épp helyre ugrasztottam a vállát.
- Ezt nem lehet finoman csinálni – mondtam egy kicsit elpirulva, ugyanis talán tényleg egy kicsit hirtelen mozdulattal csináltam.
- Tudod, mit gondolok? – Kérdezte Kaufmann oltóanyagot készítve elő. – Hogy te csak a büntetést nem szereted. Igazából azt gondolod, hogy ez egy szükséges rossz valami jóért. Igazából tetszik, hogy újra egyesíthetsz egy apát a fiával. Újra találkozni fogsz a felderítővel, mert szerinted ez a helyes.
- Amennyire tudom, nem pszichológus vagy – jegyeztem meg. – Ne is próbálj úgy viselkedni.
Bármennyire is tiltakoztam, egy kicsit talán egyet értettem vele. Ezt nem akartam per pillanat bevallani se neki se magamnak, de nem is tudtam volna, ugyanis megszólalt a csengő. Automatikusan át akartam öltözni, amikor rájöttem, hogy most nekem nem kell.
- Nemsokára jövök – mondta Kaufmann.
Végeztem a katona kezelésével, és elküldtem.
- Sokat pihentesse, és nemsokára megint visszamehet dolgozni. – leültem a székembe az íróasztal mellé, és a plafont bámulva felsóhajtottam. – Csak én mikor mehetek vissza dolgozni.
- Hamarabb, mint gondolná – mondta valaki mögöttem.
Felpattantam, és felkaptam az asztalomról a mellszobrot, hogy azt használjam fegyvernek. A kém volt az, aki miatt ilyen helyzetben voltam.
- Maga? – Nem tettem re a szobrot, inkább csak magasabbra emeltem. – Maga csak takarodjon szépen kifelé. A maga hibája, hogy itt dekkolok. Ha ezután azt hiszi, hogy segítek a maga helyzetén, azt várhatja.
- Pedig nagyon jól csinálta. Kezdetnek.
- Csak ez engem nem érdekel.
- És ha kiviszem innen, és visszacsempészem a csata vége előtt.
Ránéztem. Egy picit sem enyhült meg a tekintetem. Ide-oda hintáztam forgószékemmel. Már egy hete nem voltam terepen. Hiányzott az izgalom.
- Rendben – bólintottam végül. – De nem garantálom, hogy nem lövöm le önvédelemből.
- Nem hiszem, hogy megtámadná önt.
- Nem tőle védeném magam, hanem apámtól.
- És megkérdezhetném, hogy mivel fogja lelőni? Ha jól tudom, elvették az összes fegyverét.
Ez igaz volt. Nem volt nálam sem az oltópisztolyom, se a gyógyító puskám, még a fűrészemet is elkobozták, pedig az kellhet egy operációnál.
- Annak jeléül, hogy bízom magában – mondta a kém és átnyújtott egy fegyvert.
- Ezt nem mondja komolyan – mondtam, ugyanis egy revolvert nyújtott felém.
- Csak a kémek eszközei elérhetőek számomra. Talán legközelebb szerzek magának felcser fegyvereket.
Ígérete valóban kicsempészett. A bázist ezúttal egy sínen futó bombától kellett megvédenünk. A BLU katonái aggasztóan jól álltak.
- Ne a bomba körül keresse – mondta a kém, és már el is tűnt.
Ennek mi lesz a vége? Megtöltöttem a revolvert, és bevetettem magam a harcolók közé. Próbáltam nem figyelni az engem most is körül vevő „felcser” kiáltásokra, ugyanis most nem tudtam a segítségükre sietni. Jobb híján felmenekültem egy faházba, és bevágtam magam mögött az ajtót. Mikor az ablak felé fordultam, meglepődtem láttam, hogy az illető felderítő görnyedt ott, puskájával kilövöldözve az ablakon. Felém kapta a fegyverét, én meg előkaptam a revolvert. Egyikünk sem lőtt, csak egymásra szegeztük a harceszközöket.
- Nem is tudtam, hogy felcserek ilyen fegyvert is használnak.
Nem válaszoltam. Végül ő egy kicsit lejjebb engedte a puskát, mire én is lejjebb eresztettem a pisztolyt.
- Múltkor miért gyógyítottál meg?
- Édesapád kért meg rá. Arra kért, hogy vigyázzak rád a harcmezőn. - Jó, nem erre kért, de most nem árulhattam el, hogy átállítani vagyok hivatott. – És te miért nem apád csapatában vagy felderítő? Valami tinédzser lázadás?
|
| SmexyBLU | 2014. 09. 07. 17:00:13 | #31260 |
Karakter: Cecil Bordeaux (saját karakter)
Megjegyzés: Doktornőmnek
Ha azt mondom, gyűlölöm a munkám, még igen szépen fejeztem ki magam. Már nem is számolom, hányadik támadásunkra vezényelnek ma, csak a sikertelenségünkkel vagyok tisztában már azelőtt, hogy egyáltalán a fegyvereimet magamhoz venném. A legszomorúbb pedig, hogy az állandó kudarcunk oka, még ha nem is mondják ki a többiek, elsősorban én vagyok.
De nem tehetek róla, hogy nem megy, én soha nem akartam Scout lenni! Ezt dobta a gép. Hiába igyekszem, valahogy nem felelek meg a drága csapatom elvárásainak, mert tehetek bármit, nem segítenek nekem. Persze nem is kéne segítségre várnom, de mondjuk akkor, amikor egy nyílt sebbel az oldalamon vánszorgok végig a pályán, és közel s távol sehol egy medkit, nem jönne rosszul, ha valaki, értem ezalatt a drága orvosunkat, egy picit támogatna, mielőtt összeesem! De nem, miért is? Én csak csináljam a dolgomat, amit, azt hiszem, hogy hivatásos golyófogó szerepkör, pedig átolvastam a szerződésemet anno, ez nem volt benne.
Viszont ha már itt vagyok, nem akarok csalódást okozni apámnak. Vagyis nem nagyobbat annál, minthogy a BLU-ba kerültem, hiszen így is huszonnégy per hét láthatja, milyen rosszul megy a sorom. Most viszont még semmi baj, inkább összeszorítom a számat, és egy rezdüléssel sem árulkodom arról, mennyire tele van már a tököm a mai nappal.
Igazából hálásnak kéne lennem, hogy még életben vagyok a kiképzést követő két hét után, főleg, hogy mind az ellenség, mind a saját csapatom szívja a vérem. De a csapatomnak is bizonyítani akarok, legalább ők higgyék el, hogy azért vagyok itt, mert olyan marha jó Scout vagyok, még ha én tisztában is vagyok az ellenkezőjével. Pont emiatt a bizonyítási vágy miatt kezdek megint magánakcióba, végig sem gondolva, hogy meg fogom öletni magam záros határidőn belül.
Épp csak kinyílnak a kapuk, már rohanok is ki, nem törődve a többi csapattársammal. Nem azért, mert annyira tudom, mit akarok csinálni, egyszerűen csak ők sem törődnek velem. Figyelmen kívül hagyom a kiáltásaikat, és odakint is csak magam elé figyelek futás közben, mert ha csak egy pillantást is vetnék a környezetemre, azonnal inamba szállna a bátorságom. Szorosan fogom a pisztolyt a fél kezemben, menet közben fogva csak fel, hogy be sincs tárazva az a nyomorult, de most már nem állhatok meg fegyvert váltani, vagy épp lőszert előkotorni, főleg nem a harctér közepén!
A legközelebbi épület felé veszem az irányt, távol az első lövedékek zajától és a fájdalmas hörgésektől. Ettől a hangtól borsódzik a hátam, pedig igazán megszokhattam volna már! Kicsit óvatosabra fogom a lépteimet, amikor már a lépcsőn megyek fel, de igazán felesleges a próbálkozásom, így is, úgy is észrevesznek, ha van odafent valaki. Semmi haszna nem volt az egész életemet kitöltő Spy kiképzésemnek, és még csak egy disguise kit sincs nálam. Igazán túl sokat kívánok!
Mivel tényleg semmi értelme a lopakodásnak, újra gyorsítok a lépteimen, de csak azért, hogy minél hamarabb biztonságban tudhassam magam. Még mindig félek ettől az egésztől, nem is tudom, hogy maradt még meg az ép eszem ebben az állandó bolondokházában!
Furcsán csend van az egész épületben, és már kezdem biztonságban érezni magam. Apám persze ezt nem helyeselné, mindig mondta, hogy a legkisebb neszre is figyeljek oda, de most képtelen vagyok. Úgy rohanok, hogy szinte orra esem a legutolsó lépcsőn, és finoman mondva is berontok a félhományos kis helyiségbe. Az ablakokat nagyrészt deszkák fedik, tuti, hogy egy Sniper kis kuckója lehetett valamikor, ahhoz igazán jól van kialakítva. De pont a deszkák miatt alig hatol be fény, és a világos csíkokban táncoló porszemek egy pillanatra jobban lekötik a figyelmemet, mint a fehér köpenyes, akikre rávetülnek.
Annyira váratlanul ér a látványa, hogy először azt sem tudom felmérni, barát-e, vagy ellenség. Na jó, hogy pontos akarok lenni, a csapattárs vagy ellenség kifejezést használnám, de már így is túl sok időt vesztegettem el a bámészkodással! Csak amiatt esik le, hogy egy vörös Medickel van dolgom, hogy furcsán vékony, majdhogynem nőies az alakja, ami egy kicsit sem emlékeztet a mi negyvenes éveiben járó, ízig-vérig férfi Medicünkre.
Kapkodva rántom magam elé a pisztolyt, és remegő kézzel próbálom belecsúsztatni a tárat, de annyira ideges vagyok, hogy az utóbbit kiejtem a kezemből. A szívem kétszeres sebességgel ver, ahogy próbálom a lehető leggyorsabban felszedni, közben végig azon kattogok, miért nem lő már le?! Hogy lehet ilyen szerencsém? De ez a kis elbizakodottság elég ahhoz, hogy nagy igyekezetemben magam is orra essek, és ahogy felnézzek, szembe találjam magam a nő rám irányított fegyverével.
Még mindig markolom a használhatatlan pisztolyt, és remegve szorítom össze a szemeim. Kész, végem, most meghalok! Meghalok! Anyu, apu, sajnálom. Szerettelek titeket! De mire a gondolatmenetem végére érek, csodálkozva látom, hogy még mindig életben vagyok. Hitetlenkedve nyitom ki a szemeim, és akkor tényleg megbizonyosodom arról, amit éreztem: a kellemes, simogató melegség nem az agyam utolsó próbálkozása a halálom elviselhetőbbé tételére, hanem a vörös Medic irányítja rám a gyógypuskáját, és az a puha, cirógatásszerű gyógyító sugár öleli körül a testem.
Volt pár kisebb sérülésem, de azokkal nem foglalkoztam igazán, az oldalamon húzódó mély seb jobban lekötötte a figyelmem, de alig pár pillanat alatt nyomtalanul eltűnik, csak egy kis szakadás emlékeztet rá a felsőmön. Vörös keresztek szállnak körülöttem a levegőben, én pedig csak tátott szájjal pislogok a velem szemben álló nőre. Már épp mondani akarok valamit, magam sem tudom, mit. Kinyögni esetleg egy köszönömöt? De mielőtt rájöhetnék, látom, hogy halálra vált arccal terem előttem, és ekkor jövök csak rá, milyen idióta voltam ismét: nem figyeltem az árulkodó zajra a hátam mögött.
A Medic egy erős lökéssel eltaszít az útból, amitől megint elesem, a földről figyelem, hogy ő is arrébb ugrik a becsapódó lövedékek elől, amik teljesen kilyuggatják a falat ott, ahol az előbb álltunk. Ismét meghűl az ereimben a vér, ahogy felfogom, hogy fél percben belül farkasszemet nézhetek egy Heavyvel, arra nem is jut időm, hogy a nő előbbi tettein gondolkozzam.
- Apa, ne! - hallom a vörös kiáltását, amitől egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek. A lépcső tetején felbukkanó Heavy leereszti a lövésre emelt gépfegyverét, nekem pedig nem is kell több, hogy innen elslisszoljak. Mielőtt bármelyikük mozdulhatna, eltűnök a folyosó másik végén, és hátra sem nézve a kettősükre kiugrom az ablakon.
A lábaim úgy remegnek, mint a kocsonya, szinte fel sem fogom, hogy túléltem az előbbit. Csak odakint veszem észre, hogy voltam olyan szerencsétlen, hogy otthagyjam a pisztolyomat a nő lábai előtt, de eszemben sincs visszamenni érte! Görcsösen rámarkolok a baseball ütőmre, és imádkozom azért, hogy ne keveredjek senkivel tűzpárbajba, mert a szemüvegem nélkül kettőig se látok, nemhogy még célozzak.
Hiába próbálok kimaradni a komolyabb harcokból ezek után, még így sem úszom meg; egy ellenséges Demo bombája a közelemben robban, és nem csak elsodor az utána jövő lökéshullám, hanem, ma már sokadszorra el is esem tőle, a csuklóm pedig kimegy. Nagyszerű! Még jó, hogy legalább fásli van rajta, de a fájdalmamon még a szoros kötés sem segít sokat. A robbanástól még a fülem is cseng, szédelegve kapaszkodom a falba, hogy felállhassak. Sokáig még az sem tűnik fel, hogy a csata véget ért, csak érzem, hogy valaki hátba taszít, hogy induljak vissza a bázisunkra.
Ez a kör a szokásosnál is rövidebb volt, így nem is kell tippelnem, milyen eredménnyel zárult. Nagyon meglepődöm, amikor a bázisra beérve egy kisebb parti fogad, még annak ellenére is, hogy a legtöbbünkön cafatokban lógnak a véres göncök. Medic persze próbálja ellátni az ünneplőket, de elég nehéz a dolga. Morogva szitkozódik valami fura nyelven, amit egyikünk se ért, és inkább hagyja a csudába az egészet. A kezem még mindig fáj, de félek odamenni hozzá segítségért. Valahogy süt belőle, hogy nem vagyok a szíve csücske, és nem merem zavarni ilyen apróságokkal, mint a majdnem törött csuklóm.
Mint mindig, most is összeszorítom a számat, és próbálok észrevétlenül elosonni a többiek mellett, kevés sikerrel. Ilyenkor mit meg nem adnék azért, hogy olyan lehessek, mint az apám! Néha nagyon szívesen lennék láthatatlan, főleg, amikor a csapatom szemrehányó pillantásokat lövell rám, pedig most igazán nem csináltam semmi rosszat! Persze nekik ebből csak a semmi jött le, mert tényleg ne tettem sokat a győzelmünkét, és ettől még rosszabbul érzem magam. Sosem fogadnak be engem? Túl szar vagyok ide, kész.
Lehajtom a fejem, és a gúnyos megjegyzéseikkel nem törődve kimegyek a hátsó ajtón, majd be is csukom magam mögött. Még így is hallom őket, de legalább a hangjuk tompa morajjá csendesül. Ledobom a táskámat a földre, én pedig leülök a lépcső legalsó fokára. Csüggedten nézek a késő délutáni napba, és figyelem, hogyan vált az ég színe bágyadt narancsból rózsaszínbe, majd égő vörösbe. A vörös Medicen jár az eszem, és nem tudom hová tenni, hogy ilyen jó volt hozzám.
Szerkesztve SmexyBLU által @ 2014. 09. 07. 20:03:50
|
| Akahige | 2014. 08. 25. 17:57:33 | #31145 |
Karakter: Johanna Schaefer (Kitalált)
Megjegyzés: BLU-nak
- Így ni! – Mondtam, végezve a sebkötéssel. – Csak pihentesd egy kicsit, és mehetsz vissza a harcmezőre.
- Puszit nem kapok rá? – Vigyorgott a katona, de én csak a fejébe nyomtam a sisakját, és kacéron nevetgélve kilöktem a rendelőből.
Szerettem ezt a nyugalmat. Ne értsen félre senki, én szeretem az izgalmat, és az akciót, ezért léptem be a mann.co-ba. De jó érzés volt néha-néha két csata között, mikor úgy tudtam gyógyítani, hogy nem süvítenek golyók a fejem fölött. Lehet, hogy apára kellett volna hallgatnom, és orvosnak mennem? Hmmm… nem.
- Következőt! – kiáltottam ki, miközben kezet mostam.
Egy kém lépett be az ajtón, füstöt pöfékelve.
- Azt ugye nem tervezed idebent is égetni? – Kérdeztem, miközben egy hamutálat adtam neki.
Elnyomta a cigarettát, és leült a műtőasztalra.
- Inget föl! – mondtam feltéve a sztetoszkópomat.
A légzésével és a pulzus minden rendben volt. Ha megsérült volna, valószínűleg tudott volna róla, fogalmam sincs, miért van itt egyáltalán. Ekkor jöttem rá, hogy még meg sem kérdeztem.
- Miben tudok a rendelkezésére állni?
- A gyermekemről van szó.
- Akkor a kedves feleségével szeretnék beszélni. – Nagyon reméltem, hogy nem arra célozgat, hogy én legyek a gyerek anyja (volt már rá példa). – Nem mondom, hogy nőknél sok tapasztalatom van, de férfiaknál még sosem vezettem le szülést – kedélyeskedtem.
- Félreért – mondta a férfi halvány mosollyal. – A felnőtt fiamról szeretnék beszélni.
- Ahhoz nem ártott volna őt is elhozni.
- Nem azért kerestem meg, mert felcser, hanem inkább mert nő. Azt kérem, hogy győzze meg a fiam.
Kezdett nagyon rossz irányba terelődni a beszélgetés.
- Ő most a BLU felderítője. Erederileg ő is kém lett volna, de nem elég ügyes hozzá. Erről fogja megismerni.Annyi lenne a kérdésem, hogy állítsa át a RED-hez. Régóta kísérta rémálmom, hogy egyszer a harc hevében őt lövöm le.
- Nem hiszem, hogy ez a munkaköri leírásomban van – mondtam zavartan. – Miért nem próbálja meg maga?
- Rám nem hallgat. Azt reméltem, hogyha valakit (esetleg egy nőt) megkedvel a RED-ből, átáll hozzánk.
- Nem ígérhetek semmit. – Kaptam már különös felajánlásokat, na de ez…
Ekkor azonban megszólalt a csengő. A BLU megint támadott. Ruha át, fegyverek fel, és már indultam is a várakozó szobába. Egy folyó felől támadtak egy csónakházból. Szinte ki se nyílt az ajtó, a golyók és rakéták már záporozni kezdtek mindkét oldalról. Én igyekeztem fedezékben maradni, és a gyógyításra koncentrálni. Hirtelen megláttam, hogy a csónakházhoz közeli faházban egy demoman-ünk megsérült. Kiugrottam a biztonságot jelentő betonépület fala mögül, majd átrohantam hozzá miközben oltópisztolyommal vadul lövöldöztem, és gyógyító pisztolyommal beforrasztottam lábán a sebet.
- Kösz kisanyám! – Kiáltott föl, és fel is pattant, majd kirohant.
A hangos durranások jelezték, hogy újra munkához is látott. Én fölrohantam az emeletre, hátha ott jobb rálátásom nyílik a csatára. Az egyik ablakhoz egy deszka volt támasztva. Azon most berohant valaki. Egy felderítő volt. Pisztolyt akart rám szegezni, de mielőtt megtölthette volna, kiejtette kezéből a tárat, és ahogy hajolt érte, maga is elesett. Én rászegeztem a fegyveremet, mire ő félősen összeszorította a szemét. Ekkor eszembe jutottak a kém szavai. „Nem elég ügyes hozzá. Erről fogja megismerni”. Döntésre jutottam. Felemeltem fegyveremet és lőttem. Ő azt várta, hogy injekcióstűpárnát csinálok belőle, ehelyett vörös fénynyalábok ölelték körül, és meglepette tapasztalta, hogy oldalán a seb beforrt. Már meg akart szólalni, mikor ismerős zúgás ütötte meg a fülem. Gyorsan ráugrottam, és ellöktem az útból, ugyanis egy gépágyús jött fel a lépcsőn, és nyitott tüzet, úgyhogy most ahol álltunk, ott szét volt lyuggatva minden. A korosodó, termetes férfi felért, és ismét felzúgatta fegyverét a fiúra mutatva.
- Apa, ne! – kiáltottam rá, mire ő egy pillanatra leállította a fegyverét. A fiú kihasználta az alkalmat, és kereket oldott. Kiugrott az ablakon, és eltűnt.
- És ezt meg mire véljem? – Kérdezte szigorúan az apám.
Nem tudtam mit válaszolni. Ő karon ragadott, és visszahúzott egészen a bázisig.
- Itt megvárod szépen, amíg a csata véget nem ér – jegyezte meg, és fegyverét felkapva már ment is vissza a golyózáporba. Én magam sem tudtam mire vélni. Nem igazán terveztem, hogy megteszem, amire a kém kér. Még a büntetésemet is jogosnak éreztem. Visszamentem a felkészülő terembe, amíg apámék kivédekezték a BLU támadását.
|
|
