Az egyetlen dolog, ami kicsit enyhíti ezt az egész kényszerrel megtartott maradiságot, hogy a bátyám és a családja is jön velünk. Sajnos máshonnan, szóval nem velünk utaznak, pedig ha a benzinkutaknál pihenõ közben játszhatnék a két kis lurkóval, vagy csak nézhetném, ahogyan a bátyám hülyéskedik, már az bearanyozná a napom. De így? Így csak bámulok magam elé és magamban azért rimánkodok, hogy érjünk már oda minél hamarabb. Mondjuk ez az egyetlen jó dolog ebben a maradiságban, hogy csak akkor megyünk el nyaralni, hogyha tényleg ott az egész család, illetve a szûk családi kör. Ha minden rokonunk jönne, akkor felkötném magam, de szerencsére még az ötlet is annyira irreális, hogy még a szüleim fejében se forduljon meg megvalósítani. Már a karácsonyokat alig éljük túl. Van egy üres pajtánk, azt szoktuk kidekorálni, meg behordani az asztalokat, fûtõtesteket, de ha még a család barátai is ott vannak, akkor nem férünk el, pedig nem kicsi az a pajta.

Ráadásul tényleg az a legidegesítõbb ebben az egész nyaralósdiban, hogy tényleg árgus szemekkel figyelnek, tényleg mindent tudnak… és itt nincs olyan, hogy lelépek a városba, vagy az erdõbe levegõzni, mert együtt kell maradni, mert családi nyaraláson vagyunk… Fárasztó. Ha elfelejtem megköszönni a pincérnek a kihozott innivalót, vagy csak a fagyit az árusnak, akkor azonnal másfél órás elõadást kell hallgatnom a jómodorról. Vagy ha ebéd elõtt valami édességet eszünk… vattacukrot vagy bármi mást, már abból is katasztrófa van. S persze nyaralás ide vagy oda minden nap pontban ugyanakkor kell enni és minden elõre el van tervezve. Aztán ha ritka alkalmakkor, amikor tábortüzet gyújtunk és rablóhúst sütünk, nos, akkor is elõkerülnek az evõeszközök… ha meg kézzel merek enni… Már ha rágondolok, elõre felidegesítem magam. Még jó, hogy ez nem olyan, mint a rokonlátogatások szoktak lenni. Ott általában gyomorgörcsöm van, mivel a legtöbb rokonunk is pont ugyanilyen, a többit meg nem is látogatjuk. Bátyámékat sem látogatjuk olyan sûrûn, mert el mert menni színésznek. Tiszta röhej. Attól még, hogy valaki ellentmond a családi hagyományoknak és nem azzal akar foglalkozni, amivel a szülei a legjobban tudnák támogatni, hanem vannak saját megvalósításra váró álmai, attól még nem lesz kevesebb.

Aztán a másik, amivel az õrületbe tudnának, sõt szoktak kergetni, hogy a rokonok és a szüleim sem hagynak nekem békét a lányokkal. Bátyám sem, de õ tényleg csak érdeklõdésbõl kérdezi, hiszen újabban ritkán beszélünk, meg õ is tudja, hogy bármilyen barátnõm is lenne, az elsõk között kapná fülébe az infot. De a szüleim meg a rokonok… Mikor lesz már barátnõm? Mikor lesz az esküvõm? Ugye tudom, hogy jó lenne, ha huszonöt éves koromra már eljegyeznék valakit? Családot kéne alapítani, kellene egy kis unoka stb. Meg nézd már meg azt a lányt, hát nem édes, meg bemutatunk neked valakit, aki igazán passzolna hozzád és hasonlók. Ha elõre engedek udvariasságból egy lányt, vagy ha elejt valamit és felveszem neki, vagy ha viszonzom a recepciós kisasszony mosolyát a szüleim máris összenéznek és mosolyognak és utána egyfolytában kérdezgetik, hogy tudom-e már a nevét? Vagy kommentelik, hogy milyen csinos lány, kedvesnek néz ki, meg felvilágosítanak róla, hogy szerencsétlen gyanútlan lány merre jár, mit csinál, milyen ruhát húzott fel ma… legrosszabb esetben még beszélgetni is leállnak vele és persze, hogy engem mutogatnak meg rólam beszélnek neki. Annyira gáz, hogy azt el sem lehet képzelni, és akkor egyesek még csodálkoznak, hogy miért akarok minél messzebbre elmenni vagy elköltözni, vagy bármi, csak ne legyek a közelükben. Persze ezt is szépen tönkretették nekem az egyetemmel… Aztán már a bátyám sem látogathatom egy jó ideje bármikor, hiszen családja van. Mindig mondja, hogyha nem bírom már, akkor menjek csak nyugodtan, de akkor sem vagyok képes arra, hogy zavarjam õket…

Ha tudnák… ha tudnák, hogy valamiért a fiúkat jobban szeretem bámulni… és hogy egy-egy igazán férfias hangra felkapom a fejem, vagy feláll a szõr a hátamon… De persze lehet, hogy csak annyira frusztrálnak a pártalálással és annyira felidegesítenek, hogy már csak azért sem nézek a lányokra. Sõt, inkább biztos. Tudat alatt tuti ezzel akarok nekik visszavágni, és amikor majd elköltözök és békén hagynak, na, akkor majd mindjárt jobban fognak érdekelni a telt, nõi idomok. Ebben száz százalékig biztos vagyok. Csupán egy nyugodt, laza környezet kell, elvárások nélkül. De ehhez bizony még sok idõ kell, ahogyan ahhoz is, hogy végre elérjük a campinget, szóval… Kényelmesen hátradõlni, fület fülessel és dübörgõ zenével süketté tenni, mobilnet bekapcs és éljen a szerepjáték adta szánalmas, önbecsapó szabadság. De legalább néha-néha valóra válik, elérhetõ közelségbe kerül. Sajnos ez csak néhány alkalom, legjobb esetben évi egy… Az is egyetlen egy árva napig tart, a legkorábbi busztól vagy vonattól a legkésõbbiig. Egy pillanatnyi boldogság és önfeledtség. Annyira, de annyira fáj a szívem érte, hogy nem maradhatok ezeken az rpg-s találkozókon több napot. Sosem csinálják egy naposra õket, mert túl sok felhasználó túl sok helyrõl érkezik, ezért mindig kibérelünk valami kisebb házat, jó sok szobával valahol a város szélén. Na jó, nem mindig kibérelünk valami kis házat, hanem mindig ugyanazt és egy jó nagyot. Mindenki úgy ad bele, hogy az ott töltött idõt lefedje az összeg. Én mindig kevesebbet fizetek, mert ugye én csak egy napot, sokszor még annyit sem maradhatok. Aztán az egész bérlés azért olcsóbb, mert az egyik admin rokonáé a hely, és ha már egyszer nyaral, akkor miért ne lehetne ott egy több napos banzai? Pláne, hogy sosem teszünk tönkre semmit. Meg mindig közösen fõzünk valamit, ha jó idõ van, akkor sátrazunk, ha meg éppen ítéletidõ járja, akkor bent a házban ütünk össze valamit, filmet nézünk, játszunk, iszunk és mindenki ott alszik, ahol éppen gondolja vagy találja magát. Tavaly mesélték, hogy valaki a lépcsõ korlátján szundított el. Egyszer… egyszer biztos, hogy végig fogok maradni! Olyan jófejek, olyan jól érzem velük magam, és el sem hiszem, hogy mindig nekem kell elsõnek lelépnem. Miért is? Persze, hogy a kedves családom miatt! Ugye ha azt mondom, hogy bátyámékhoz megyek, akkor ott hívnak fel, konzultálnak bátyámmal és lebukok, mert engem is mindig a telefonhoz kéretnek és jobb ötlet még nem jutott eszembe. Na meg aztán a másik meg az, hogy nem vagyok valami jó hazudozó. Mindig megfeledkezem az apró részletekrõl, amikben elbotolhatok, ha véletlenül az arcom és a hangom nem árul el. De… de majd csak sikerül egyszer…

Pár óra múlva megérkezünk úti célunkhoz egy kedvesnek tûnõ városhoz, amirõl csak úgy süt, hogy a fõbevételt a turistákból szedik. Tipikusan az a hely, ahova az ember nyaralni megy. Kedves, teraszos vendéglõk, rengeteg szuvenír bolt, játéktermek, rendben tartott, tiszta parkok és belváros, sok fa, madárcsicsergés és persze az elmaradhatatlan panziók, hotelek, néhány látványosság és a camping. Mindenfele táblák hirdetik, hogy milyen programokban lehet része az ide tévedõnek. Sétahajózás, vagy egyszerû páros hajózás, vízi biciklizés a tavon, ismerkedési est, különbözõ versenyek, összejövetelek, de a bevállalósabbak sem unatkozhatnak. Extrém programokból is rengeteg van. Milyen kár, hogy mi egyik programba sem fogunk becsatlakozni. Legalábbis az eddigi évek tapasztalataiból leszûrve ezt bátran merem állítani. Néha azon is elgondolkodok, hogyan tudunk mi kapcsolatokat építeni, amikor ennyire zárt és majdhogynem már antiszociális a családom. Nem is értem, hogyan lehetünk mi ilyenek a bátyámmal… Na, jó… én inkább beleillek a családunkba, mint õ. De akkor is. Tuti, hogy minket TÉNYLEG a gólya hozott valahonnan nagyon messzirõl.

Jack, a felesége és a két kis lurkó már itt vannak és elfoglalták a miénkkel szomszédos faházat. Úgy irigylem õket. Maguk lehetnek a saját maguk teremtette világban, de én… egész nap a szüleimmel és még össze is zárva… Na, de túlélem, eddig is mindig túléltem.

Szépen berendezkedünk a kis fa camping házban, aztán bátyámmal fel akarjuk fedezni a tópartot. Sejtettem, hogy õt is lázba hozzák majd azok a hirdetések meg a programok. Biztos, hogy valami megbeszélés félét akar tartani, hogy mire kéne ellógnunk és hogyan. Már a gondolatára is totálisan felpörgök. Hacsak egyre tudnék titokban ellógni a bátyám közremûködésével, akkor már megérte eljönni.  

- Ne menjetek messze! Még meg kell keresni a vendéglõt. Fél hétre asztalfoglalásunk van! Ezenkívül nyaralni jöttünk. Örülnénk, hogyha látnálak is benneteket nemcsak étkezésnél – fed meg minket anyánk a sétás ötletünkért. Mindketten bólintunk, ahogyan szoktunk. Mindig ez van, de nem igazán rendíti meg a lelkivilágunk, szóval felkerekedünk köre szimatolni.

- Miért nem tudunk úgy csinálni egyszer, mint más családok? Nézd meg! Mindenki sátrazik, alig van pár ilyen faházikó. Meg rohannak a tóba meg tábortûznél fõzik a vacsorát! – sóhajtok fel körbemutatva, ahol már a sátrakat állítják, kiteregetik a törülközõket, vagy éppen tüzet igyekszenek gyújtani.

- Mert a mi családunk ilyen. Örülj neki, hogy te nem vagy olyan savanyú. Na, de beszéljük meg szépen a részleteket. Én arra a vízi cuccra akarok elmenni, tudod, ahol egy motorcsónak húz, rajtad meg egy ejtõernyõ van – könyököl sunyin vigyorogva a vállamra beigazolva a sejtésem, hogy neki sem akaródzik egész nap a szüleinkkel keresztrejtvényt fejteni egy tóparton egy héten keresztül.

-  Azt én is ki akarom próbálni! – kiáltok fel lelkesen. Imádom, hogy Jack megért mindenben, kivéve egy dologban. Ám mielõtt belekezdhetnénk a tervszövögetésbe, valami nekem vágódik és teljesen leterít a lábamról. Automatikusan becsukom a szemem és fájlalom a tagjaim, aztán a mellkasomra nehezedõ súly hirtelen megszûnik.

- Hupsz, bocsi – hallok egy sajnálkozó hangot, én meg lassan kinyitom a szemem, hogy egy kissé kipirult arccal és csokoládébarna szemekkel nézzek szembe, enyhén nyitott ajkakkal, amik kapkodják a levegõt és a felettem térdelõ fiú hosszabb fekete haja nedvesen tapad arcához és nyakához – Nem akartalak fellökni, nem néztem körül, még egyszer bocsánat. Remélem nem ütötted be a fejed vagy sérültél meg – mosolyodik el és végre valahára feltérdel, feláll és leporolja magát. Még mindig döbbenten nézem, majd mosolyogva felém nyújtja a kezét, hogy felsegítsen, amit zavartan elfogadok. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, egyszerûen… nem tudok megszólalni, csak nézni… Nálunk otthon senki sem mosolyog ilyen...ilyen… nem is tudom, hogy mondjam.

- Alex! Te puhány! Nem így kell pihenõ idõt kérni. Lustaság! – nevet messzirõl egy szintén fekete hajú fiatal lány, aki szintén ziláltan néz ki.

- Sophie! Talán ha felém dobnád egyszer a nyamvadt frízbit, akkor nem kéne vaktában utána futnom! – kiált vissza, majd újra ránk néz. Jack persze talpon maradt. Lefogadom, hogy õ észrevette a száguldó Alexet, miközben én bámészkodtam és elmerültem a képzeletemben. Ezt még visszakapja. – Még egyszer ne haragudjatok, legközelebb körülnézek. Ha szeretnétek, csatlakozhattok. Kéne egy kis vérfrissítés így az órák óta tartó futkározásunkba.

- Ööö… - bámulok rá, mintha minimum egy ufó lenne.

- Sajnáljuk, de nem lehet. Fél óra múlva vissza kell érnünk a szüleinkhez, de azért köszönjük. Amúgy Jack Lawson – nyújtja a kezét bátyám. Igen… neki mindig könnyen ment az ismerkedés.

- Alex Flores, és akkor majd máskor. Még jó ideig itt leszünk. Aki hátul fújtat izzadtan, az meg a húgom, Sophie. – majd nyújtja felém is a kezét, de hirtelen leakadok. Most kéne bemutatkoznom, ugye?

- A-Andrew… - intek egyet bénán és már köszönök és fordulok is, hogy visszainduljunk, pedig alig indultunk el.

- Mégis mi volt ez? Te nem szoktál így viselkedni – ér utol a bátyám.

- Csak fáj mindenem és bevertem a fejem. Tudod kinek van kedve így játszani és futkorászni. Meg anya is totál ki fog akadni, hogy milyen lett a ruhám – vágom zsebre duzzogva a kezem. Remélem nem túl piros az arcom. Ahogyan az a srác… Alex… fölém hajolt és lihegett… istenem! Ez rosszabb, mint a suli öltözõjében! Nem várhatok! Sürgõsen kell találnom magamnak egy barátnõt és azt a srácot elkerülni!

-Andy! Mégis mit mûveltél magaddal?! – persze, hogy azonnal feltûnik neki… Hahh… mindegy.

- Semmit anya…

- Így nem mehetünk vacsorázni! Azonnal öltözz át – bólintok, és már megyek is új ruháért. Jack meg rohan a feleségéhez és a kicsikhez. Úgy irigylem néha… sokszor. Azt teheti, amit akar.

Azonban egy óra elteltével kiderült, hogy a vacsorából és az asztalfoglalásból nem maradt semmi, ugyanis a hely csõtörés miatt bezárt addig, ameddig a javítások be nem fejezõdnek. Anya szinte tajtékzik, apa meg morog. Az iker nyûgös és nyafog, hogy éhes, a szüleik próbálják õket még türelemre inteni, viszont minden tömve van…

- Vajon nyitva vannak még a boltok? – sóhajtok fel Jack mellett, aki szintén ezen gondolkodott, na meg egy pizza rendelésen.

- Hé! Jack, Andrew! – mindketten megfordulunk a nevünk hallatán és a tömött, díszesen kivilágított utcán tõlünk nem is olyan messze mosolyogva integet Alex és már jön is felénk. Persze, persze, miért is ne? Csak annyit kértem, hogy hadd kerüljem el és persze, hogy mindenhol vele fogok összefutni. De most legalább nem dönt le a lábamról. Még a gondolat is… - Na, mi újság?

- Semmi, zárva a hely ahol vacsorázni akartunk és gondolkodunk, hogy akkor most mi legyen – vázolja a helyzetet bátyám, miközben a szüleink a hátunk mögött perelnek egymással, hogy kinek a hibája, hogy ma nem tudunk vacsorázni. Miért is lennének rugalmasak?

- Ha gondoljátok csatlakozzatok hozzánk. Mi most megyünk boltba megvenni az alapanyagokat és valamit majd összedobunk a tábortûznél. Na? – nézz rám, de miért rám, és miért kezd megint meleg lenni? Meg Jacket is leütöm, ha még egyszer ilyen furán néz rám…

- Megkérdem anyáékat – fordítok hátat nekik és a szüleim párbeszédét figyelem nyitott fülekkel, hogy végre mikor vesznek levegõt, hogy közbe tudjak szólni.