- A francba már ezzel a szarral! – tör ki Emilia, a jegyzetei pedig már szállnak is a társalgó másik végébe, tökéletes parabolaívet írva le a levegõben.

Amikor a füzet néhány milliméter híján eltalálja a másik tanulni próbáló csoport egyik hallgatóját, az érintett gyilkos pillantást vet az irányunkba. Emilia megpróbál az asztal alá csúszni, míg Nikola, Tatiana, Walter, Leopold és én hangosan felnevetünk. Bocsánatkérõen intek a srác felé, õ pedig grimaszolva ugyan, de legalább visszapasszolja az ominózus füzetet.

Sóhajtva nézek le az elõttem sorakozó papírtömegekre. Mindegyiknek teleírtam mindkét oldalát, miközben Nikola és Walter megpróbálták a fejünkbe verni a felsõfokú matematika rejtelmeit. Példák, definíciók és minden, ami szem-szájnak ingere, mégis ugyanolyan hülyének érzem magam, mint mielõtt elkezdtünk tanulni. Azt hiszem, sosem fogom megérteni ezt az egészet. A matek zárthelyik és vizsgák eredménye örökké csak a szerencsémen fog múlni.

Az órámra sandítok, a szívem pedig áruló módjára egy kicsit hevesebb dobogásba kezd. Ha még sokáig vesztegetem az idõmet a matek megértése iránt táplált hiú reményeimmel, egészen biztosan elszalasztom Iant – márpedig ezerszer inkább Õ, mint a matek.

- Hát srácok, én azt hiszem feladom – állok fel az asztaltól, és kinyújtóztatom az elgémberedett tagjaimat.  – Ti, matematikusjelöltek – mutatok az ominózus kettõsre – biztosan örököltétek a differenciálegyenlet-megoldó géneket, de nekem nem volt részem ebben az áldásban, úgyhogy holnap a szerencsémre bízom magam.

- Differenciálegyenlet-megoldó gének? – nevet fel Tatiana. – Ezt az apádtól tanultad?

- Az apám sebész. Ez saját találmány – vigyorodom el.

- Akkor menj inkább genetikusnak. Azt hiszem, én is veled tartok – sóhajt fel Leopold. – Annyi esélyem ott is lenne, mint ezen átmenni holnap...

- Ugyan már, Adamnek úgyis mindig akkora mákja van, hogy átmegy mindenen – vet rám egy sötét pillantást Emilia.

- Én is szeretlek – puszilom meg az arcát vigyorogva, aztán elkezdem összeszedni a papírjaimat.

- Nem gyûlünk inkább össze nálunk? – veti fel Tatiana. – Megnézhetnénk valami jó filmet lazításképpen.

Mindenki egyetérteni látszik, én viszont megrázom a fejem és újra az órámra pillantok. Mindösszesen tíz percem van, hogy visszaérjek a szobánkba és bekapcsoljam a gépemet.

- Nekem sajnos idõre egyeztetett programom van – húzom fel a vállaimat bocsánatkérõen.

- Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg regisztráltál arra a társkeresõ oldalra – kapok egy újabb sötét pillantást Emiliától.

- Em! – rivallok rá tágra nyílt szemekkel, de már késõ, mindenki felém kapja a fejét.

- Micsoda?

- Társkeresõ oldal?

- Beszélgetsz valakivel?

- Mióta tart a dolog?

- Milyen a srác?

- Találkoztatok már?

Felsóhajtok és a plafonra emelem a pillantásom. Ennyit a közös titokról.

- Csak barátok vagyunk – rázom meg a fejem, de érzem, hogy szégyenszemre elpirulok.

- Hát persze – vigyorodik el Emilia ördögien –, csak barátok.

Újabb kérdések hada zúdul rám, úgyhogy gyorsan menekülõre fogom a dolgot és az ajtó felé veszem az irányt.

- Em majd mindent elmesél nektek, ahogy ismerem – mosolygok a kíváncsi és csalódott arcokra, aztán már ott sem vagyok.

Sóhajtva megrázom a fejem és a lépcsõk felé indulok. Hát persze, Emilia és a titoktartás... Ha a szinonimaszótárnak lenne ellentettje, ez a két szó biztosan egymás mellett szerepelne. Persze nem fog összedõlni a világ, ha a többiek is megtudják, de nem akarom, hogy innentõl kezdve napi téma legyen a dolog. Mondjuk... ha jobban belegondolok, talán ideje is lett volna már, hogy beszéljek róla, mert Ian kezd eléggé központi szerepet betölteni az életemben.

Már úgy értve, mint barát. Hivatalosan. Ahogy mindenki tudja – Ian is. Azt már csak én tudom, illetve Em sejti, hiszen szinte jobban ismer, mint én magamat, hogy részemrõl már egy kicsit többrõl szól a dolog...

Tény, hogy Ian adatlapján be van állítva, hogy a fiúk is érdeklik, és az is tény, hogy részben ezért mertem írni neki néhány hete, amikor elkezdtünk beszélgetni. Viszont tudni illik azt is, hogy soha nem tettem célzást erre, ahogy õ sem, pedig nálam is be volt állítva, hogy kiket keresek. Egyszerûen csak elkezdtünk beszélgetni, és furcsamód az egész a jól ismert klisé szerint zajlott: olyan volt, mintha már évek óta ismernénk egymást. Percek alatt megtaláltuk a közös hangot, és onnantól kezdve ment minden a maga módján. Egyre többet beszélgettünk, aztán napjában már akár többször is, ha volt rá alkalmunk.

Rögtön felkeltette az érdeklõdésemet is, és most már a beszélgetéseinkre célzok. (Persze, akkor is így volt, amikor megláttam a feltöltött képeit, mert hát... nem kicsit levettek a lábamról. Em rögtön rá is vágta, hogy kamuprofil, amikor megmutattam neki, mert szerinte „egy ilyen pasinak nem kell társkeresõ oldal”... amiben van is igazság.) Már eleve a nevét is furcsálltam, hiszen ki regisztrálna egy társkeresõ oldalra Mr. Elvárás néven? Késõbb azonban elgondolkoztam rajta, hogy vajon melyik félre vonatkoznak az elvárások, õ viszont az egészet a nevének a jelentésével magyarázta, amit meg is értettem, mégis... Valamiért úgy éreztem, mintha csak félig mondana igazat, de ezt nem akartam szóvá tenni.

Na meg ott van az a furcsa kettõsség, amire Em is rávilágított, hogy egy ilyen helyes, a képek alapján jó ízlésû és jól – meg drágán – öltözött srác miért online ismerkedik, hogy nem hordja fenn az orrát, hogyhogy nem valami világhíresség. A beszélgetéseink alatt mindig végtelenül kedves, mindig odafigyel, hogy ne csak róla legyen szó, sõt... néha azt veszem észre, hogy minél inkább el akarja terelni magáról a szót. Azt már biztosan tudom, hogy nem szeret sokat beszélni magáról. A családjáról is csak annyit mesélt, hogy nincsenek testvérei, és hogy nem túl bensõséges a kapcsolata a szüleivel. Még azt is végtelenül szerényen vallotta be, hogy az orvosin tanul, méghozzá nem is alacsony átlaggal.

Szóval a srác elképesztõ. És rejtélyes.

Az én halálomat végül mégis az okozta, amikor elõször beszéltünk webkamerán keresztül. A hangja... Amikor megszólalt, kis híján lefordultam a székrõl. Aztán kiderült, hogy nem csak a billentyûzeten pötyögve tud hihetetlenül édes lenni – a végsõ kegyelemdöfést pedig a mosolya és a nevetése adta meg a szívemnek. Ott végleg elvesztem. Végre Em orra alá dörgölhettem, hogy márpedig az én Ianem igenis létezik, õ pedig rögtön ugrott erre a jelzõre, és azóta is folyamatosan azzal nyaggat, hogy olyan vagyok, mint egy szerelmes tinédzser.

A legszomorúbb viszont az, hogy igaza van – tényleg kezdek belezúgni Ianbe.

Mire a gondolataim áradata a végéhez ér, már az asztalomnál ülök, és az ujjaimmal türelmetlenül dobolva várom, hogy bekapcsoljon a laptopom. Bár tegnap azt mondta, hogy lehet, hogy egy kicsit késni fog, úgyhogy igazából ráérek. Még gyorsan meggyõzõdöm róla, hogy nem most akar szórakozni velem az internet lefedettség a kollégiumban, aztán már nyitom is meg az oldalt, ami az elmúlt hetekben az elsõ helyre ugrott a böngészõmben. Még a Facebookot is megelõzte... de valószínûleg csak azért, mert sosem kérdeztem rá, hogy neki van-e, különben nyilvánvalóan az adatlapján lógnék egész nap.

Erre a gondolatra halkan elnevetem magam és megrázom a fejem – szánalmas vagyok. Én mindenesetre már bejelentkeztem, úgyhogy nincs más dolgom, mint hátradõlni és várni Iant. Addig is magamhoz veszem az elhozott papírokat és elkezdem átnézegetni a jegyzeteimet, hogy legalább valami hasznossal töltsem el az idõt.

Fél óra várakozás után már elkezdek aggódni. Nem vagyok mérges, fel sem merül bennem a gondolata sem, hiszen tudom, hogy Ian szavahihetõ ember, ha nincs itt idõben, akkor biztosan jó oka van rá. Kivéve, ha... Mi van, ha történt vele valami? Nem mondta, hova kell mennie, hogy miért késhet, de hát manapság már egyébként is bármi megtörténhet.

Na jó, nem. Erre még csak gondolnom sem szabad. Biztosan csak közbejött neki valami.

A holnapi ZH miatt viszonylag hamar le akarok feküdni, Iannek viszont még fél 12-kor sincs se híre, se hamva. Próbálok megszabadulni a szörnyûbbnél szörnyûbb agyszüleményeimtõl, de nem segít rajtam az sem, hogy amióta Em is visszaért a szobánkba, állandóan azzal cukkol, hogy most már tuti ejtve vagyok. Inkább elengedem a fülem mellett a célzásokat, és egyszerûen lefekszem aludni – de elõtte még gondosan bekapcsolom a telefonomon is a wifit, és miután magamban hálát adok az oldal kitalálóinak a leleményességkért, megnyitom az oldalból kreált mobil alkalmazást és bejelentkezek.

Talán Ian még hazaér, mielõtt elalszom.

***

Nem tudom, mikor riadok fel, és hirtelen azt sem, hogy mi ébresztett fel. Kábán körbepislogok, és csak akkor látom meg, hogy a fejem mellett felejtettet telefonomon pirosan villog a LED jelzõ. A szívem dobban egy nagyot a mellkasomban, és már kapok is a készülékért – a piros jelzés csak arra az alkalomra van beállítva, ha Ian ír.

Gyorsan megnyitom az alkalmazást, és szinte azonnal buta vigyor kúszik az arcomra. Tényleg Õ az.

Ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj!

Látom, hogy még ír, úgyhogy nem írok neki rögtön vissza. A telefon hamarosan újra jelez a kezemben, a szintén csak Iannek beállított halk hang szinte megnyugtató.

Fogalmam sem volt, hova akar cipelni az anyám, ezért mondtam, hogy lehet, hogy egy kicsit késni fogok, de egy francos születésnapi meglepetés bulit szervezett nekem... Szörnyû volt és csak most tudtam megszökni. Még a telefonom is lemerült, és így nem tudtam szólni, pedig te biztosan vártál rám... Kérlek, ne haragudj rám!

Elmosolyodom, a szívem szokás szerint hevesebben dobog, miközben gyorsan visszaírok. Annyira aranyos!

Írnék tovább is, de pár másodpercen belül újra jelez a telefonom.

Még mindig fent vagy? Nem kéne már aludnod? Holnap zh.

Egyszerre szalad fel a szemöldököm és dobban meg a szívem.

Persze, hogy emlékszem. Mindig megígérem, hogy szurkolok, nem? Akkor már az idõpontokat is fejben tartom. ;)

Halkan felkuncogok, furcsa boldogság tölt el, hogy tényleg elég fontos vagyok neki ahhoz, hogy gondoljon rám. Közben viszont eszembe jut valami furcsaság az elsõ üzenetével kapcsolatban.

És te emlékszel, mikor van a születésnapom? :)

Ó, nagyon is szerencsésnek érzem magam. :)

Szinte látom magam elõtt azt az édes mosolyát... Te jó ég, tényleg olyan vagyok, mint egy szerelmes tinédzser. Emiliának már megint igaza volt.

Mert az anyám ízlését tükrözte az egész, az utolsó porszemig a padlón. Ráadásul megint össze akar boronálni valakivel, úgyhogy egész este menekülnöm kellett.

Csak azért nem mosolyodom el a lelki szemeim elõtt megjelenõ képen, mert valami furcsa keserûség szorítja össze a mellkasom a gondolatra, hogy az édesanyja kiszemelt neki valakit. Biztosan valami gyönyörû és csinos, szõke hajú, kék szemû lány lehet az illetõ.

Azért menekültem elõle, mert ismerem. És egyébként is... nekem valaki más kell.

A keserû érzés már szinte maróvá válik, de nem hagyom, hogy legyûrjön a dolog. Ian és én nagyon jó barátokká lettünk, és én azzal is tökéletesen elégedett leszek, ha ezt a barátságot a magaménak tudhatom.

Nem hiszem, hogy el tudná fogadni. Bár ha õ is akarna engem, akkor nem hiszem, hogy ez érdekelne.

Erre muszáj elmosolyodnom. Még ha egyértelmûen nem lehet soha az enyém, akkor is átkozottul édes. Remélem, az a bizonyos valaki tudni fogja, milyen szerencsés.

El fogom.

Túl gyorsan jön a válasz, így megint halkan felnevetek.

Túlságosan kiismertél... :)

Hevesen dobogó szívvel mosolyodom el újra. Komolyan mondom, többet mosolygok egy este, mint egész héten együttvéve. Fõleg, ha a bárgyú vigyorokat nézzük... Viszont a téma elterelése nekem is kapóra jönne, hogy elûzzem ezt az egyáltalán nem jogos féltékenységérzetet magamban. Rögtön be is ugrik, hogy a minap mit vettem neki. Csak Emet kísértem el a könyvesboltba, de miközben nézelõdtünk, megláttam valamit, amit egyszerûen képtelen voltam otthagyni. Emlékeztem, hogy egy korábbi beszélgetésünk során szóba jöttek a könyvek és hogy mindketten szeretünk olvasni, õ pedig elpanaszolta, hogy van egy könyv, amiért már szinte minden üzletet felforgatott, de egyszerûen sehol nem kapta meg.

Nos, én megtaláltam. És meg is vettem.

Ajándék? :O

Nem érdemellek meg. :) Most viszont nekem is ki kell találnom valamit a Te születésnapodra... Nem mintha amúgy nem jutott volna eszembe. ;)

Hmm... :) Majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. ;)

Kuncogva kezdek beírni még egy nevetõs smileyt, de... Õ nem írt egyet sem. A mosoly az arcomra fagy, miközben a szívem még hevesebb tempót kezd diktálni.

Persze, miért ne tenném?

Akkor valóban minden követ meg kell mozgatnom érte. ;) Most viszont már tényleg aludj! A szorítás nem ér semmit, ha nem vagy kipihent.

Holnap írj, hogy hogy sikerült.

Neked is. :)

A buta vigyor most már egyértelmûen az arcomra ragadt.

- Adam, ha még egyszer pittyegni hallom a telefonodat, esküszöm, kidobom az ablakon, aztán magyarázkodhatsz a lovagodnak – hallom meg Em álmos és bosszús morgását a másik ágyról.

- Szép álmokat, Em! – kuncogom, de csak egy értelmetlen motyogást kapok válaszul.

Kilépek az alkalmazásból, aztán kikapcsolom a wifit is és a komódomra teszem a telefont. A nyakamig húzom a takarót, majd álmodozó mosollyal lehunyom a szemeimet. Hirtelen már nem is érdekel az a holnapi matek... Inkább jöjjön a nyár és a születésnapom! Vajon tényleg eljönne ide csak miattam?