Még soha senkitõl sem kaptam kézcsókot, így természetes, hogy zavarba jövök, ezen a felvett szemkontaktus sem segít. Végül is abban maradunk, bent részletesen átbeszéljük az egészet, szóval fel is keltjük a lurkókat.

Lucas igazi hõsként vállalja be a „nehéz rakomány” szállítását, míg nekem a londiner szerep jut osztályrészül. Beérve a gyerekeke el is tûnnek az emelet irányába játszani, így nekiállhatunk a lassagne elõkészítésének.

Rövid idõn belül elõ is hozakodhatunk azzal a témával ami valószínûleg most mindkettõnk fantáziáját kellõképp mozgatja.

Igazság szerint nem szívesen hagyom Lucas anyjára a kislányt és itt  a hangsúly nem azon van, hogy Lucas anyja. Mindig is érzékenyen érintett az, amit mások gondoltak rólam és az, hogy valaki másra tukmáljam a húgom míg én szórakozom…teljesen elfogadhatatlan. Ez a legfõbb mozgatórugója a tiltakozásomnak, de mivel túl hiú vagyok bevallani, így ráfogom arra, nem szeretném, ha Lucas idõ elõtt „coming-out”-olna.

Az ételt boldogan fogyasztjuk az asztal körül, kellemes, meleg érzés tölti el a belsõmet végignézve az asztaltársaságon. Azt hiszem, hozzá tudnék szokni a látványhoz. Boldog lennék egy ilyen családdal, ha nem lenne tabu. A szívem örül, az agyam tompán sikít: Nem játszhatok papás-mamást Lucassal. Nem fair a gyerekekkel szemben!

A mosogatást követõen kettesben átrágjuk még egyszer a részleteket, idõpontot egyeztetünk, aztán egy apró csók után távoznak is.

…

Hazudnék, ha azt mondanám nem izgulok a randink miatt. Annak ellenére, hogy tudom, tetszem Lucasnak még így is szeretnék neki tetszeni, szóval sokadik ruha szett és hajpróbálgatás után végül sikerül elérnem a végleges formámat, tehát neki is indulhatok a napnak.

Ma szabadnapom volt, így az oviba ugyan én vittem Ginát, de elhozni már Lucas hozta Bennel együtt, hogy aztán odaadhassa pár szabad órára a nagyiékhoz. Kíváncsi lennék még is mit mondott, miért hagy ott két gyereket. Kétlem, hogy beavatta volna a szüleit a részletekbe…. Nem tudom, mit várhatok ettõl a találkozástól, de valószínûleg jobban izgulok,mint a férfi. Ezen a várakozással töltött idõ sem segít.

Már azt is megfontolom, hogy visszaülök a biciklire és hazatekerek – szívem gyávábbik fele kérdés nélkül, dalolva tenné meg, hogy aztán azt mondhassa a számon kérõ telefonhívásra válaszul, hogy õ idõben itt volt, de senkire sem vár fél óránál tovább- ám Lucas az utolsó pillanatok egyikében mégiscsak begurul a csinos családi autóval.

Hamar kipattan, a maga férfias eleganciájával hozzám siet és bocsánatkérõ mosollyal észrevétlenül az alkaromra érint. A forgalomra hivatkozik, szabadkozik.

Persze én megértem…Azt hiszem bármit elhinnék neki kételkedés nélkül.

A jegyeket gavallér mód meg is veszi, így nekem az egyetlen dolgom csak az, hogy hallgassam, kövessem és csodáljam. Igazából világ életemben azt vallottam, hogy az emberek általánosan minden nap három új dolog megtanulása után mondhatják azt, érdemes volt aznap felkelni. Lucas ezt megnégyszerezte, az pedig, hogy ezt a tudatot a kezét fogva s a mesterséges éjszakai égboltot kémlelve tudhatom magaménak…egyszerûen felbecsülhetetlen.

A kiállítást követõen még megnézegetünk olyan tárlatokat is, melyekre egyébként nem lenne indokolt a belépés, így az örömöm még nagyobb.

Lényegében a randevú remekül sikerül.

Apró, tétova csókkal válunk el egymástól, hogy aztán órákkal késõbb, már a gyerekek társaságában ismét találkozhassunk.

…

Amíg a srácok fent játszanak, addig mi a konyhában enyelgünk. Szó szót követ, apró, titkos simításokkal kényeztetjük a másikat. Folyamatosan csak mosolygok mint egy debil, soha sem hittem volna, hogy ennyire jó lehet bárkivel is az együtt töltött idõ…úgy értem, nem Lucas az elsõ aki mellém kerül az életben, de õ az a bizonyos Elsõ. Ha ránézek már mosolygok, ha elmosolyodik úgy érzem összeszorul az orrom és szúrni kezd, ahogy levegõt veszek. Megmoccan a hasam valahányszor hozzám ér és ezerszer édesebb a csókja is, mint bárkié akitõl valaha kaptam. Egyszerûen…jó vele, és az, hogy a gyerekek is ennyire kijönnek egymással csak még csodálatosabbá teszi az egészet.

Derekam a pultnak döntöm, hagyom hogy velem szemben álljon, megtámaszkodjon kezein csípõmet közrefogva, közelebb hajol, az ajkaimra csókol.

Széles mosollyal viszonzom, az arcára simogatok, hüvelykujjam végigfuttatom a mosolygó íven melyre ajkai hajlanak.

-          Olyan jó lenne veled több idõt együtt tölteni…úgy értem…veletek- suttogom. A mosolya még szélesebb lesz, egy pillanatra leszegi a fejét, elneveti magát.

-          Tudom mire gondolsz…mi lenne, ha nálunk aludnátok a hétvégén? – suttog vissza.

-          Nem lehet –rázom meg makacsul a fejem, kicsit lentebb csusszanok, hogy közelebb kerülhessek hozzá.- kizárt, hogy még egyszer feltekerjek ezen a héten arra a hegyre, már így is leszakad a combom, a kocsit pedig felejtsd el, már amúgy is többet utaztam benne, mint az eltelt öt évben. Valami egészen másra gondoltam.

-          Másra, hm?- keresi ajkaival az enyémet. Halkan felnevetve engedek neki, egy apró csók után meg is adom a választ.

-          Ti alszotok nálunk. 

Némi fenntartással ugyan, de belemegy. Aztán az öröm már csöppet sem lesz kétes, ahogy a kicsit is megtudják és mintha valahogy Lucas is jobban oldódna.

…

Miután élet-halál harcot vívunk Ginával a barbik és egyéb játékok rendezésében folytatott vita során és a létezõ összes szankciót és lehetséges lépést felsorolom neki a játékok a helyükre kerülnek, a pizza a sütõbe, a süti a hûtõbe, mi pedig az ablakba, ahol várjuk vendégeink érkezését.

-          Ti most Ben apájával barátok vagytok?- pislog fel rám a szõkeség. Lesandítva rá biccentek aprót, a hajába simogatok.- Jó, de a legjobb barátod akkor is én vagyok, igaz?

-          Te mindig a legjobb barátom leszel, soha sem veheti el senki a helyed.

-          Megígéred? Kisujj eskü?

-          Kisujj eskü.

Az aprócska ujjba akasztom az enyémet, megszorongatom és még meg is rázom, aztán megpecsételem egy kézfej puszival, amire fel is nevet, visongva próbálja elhúzni a kezét. Persze én belemegyek a játékba, már az egész kislányt húzom magamhoz, hogy nyálas puszikkal illessem az arcát, nyakát, kezecskéit, egyszóval ahol szabad bõrfelületet érek.

-          Csiga puszi!- vigyorgok rá, kinyújtva a nyelvem közeledek fogvatartott áldozatom felé, aki torka szakadtából sikít és nevet egyszerre, próbál hátrébb húzódni a végzetes arcon nyalástól.

Végül is a csengõ menti meg. Kacagva fogok a csuklóira, talpra húzom és az ajtóhoz sétálva derítem ki kik azok. Gina még zihál ugyan, de kitörõ örömmel rohan oda kis barátjához, hogy meg is ölelhesse õt, aztán a táskára fog és már rohannak is be.

Jó kedélyûen hunyorgok Lucasra, felé nyújtom a kezem.

-          Meg is jöttünk, hogy felavassuk a házat.- megkerül, míg õ vetkõzni kezd, én addig elrakom az útból a táskát, vendégpapucsot kerítek nekik.- Úgyse aludtunk még sehol.

Nem aggódom a vetkõztetés felõl, a hanyagul lépcsõre dobott kis sötétkék kabátból és csálén letúrt gumicsizmácskákból pontosan sejtem, a civilbe vedlés sikerrel járt. Szórakozottan markolom fel a ruhadarabokat, a kabátot gondosan felakasztom a többi közé, a cipõt pedig Gina rózsaszín csizmácskája mellé állítom.

Lucas bocsánatkérõ mosollyal simít a felakasztott kabátra, amire a válasz csak egy szimpla fejrázás. Megesik az ilyen.

-          Hoztunk volna virágot is, de az igazság az, hogy mással készültünk helyette.

-          Ó igazán, mivel?

-          Mivel ez egy fontos mérföldkõ a kapcsolatunkban.- itt lényegében nem tudom, hogy a kettõnkérõl beszél, a srácokéról, vagy a mi kis furcsa „családunkéról”, de ahogy mondja megmosolyogtat.- ezért ezzel az aprósággal készültünk!

A táskából két üveg kerül elõ. A színesebbet kézbe veszem, szakértõi mozdulatokkal forgatom, vizsgálgatom.

-          Nahát, almás gyerekpezsgõ! Azt hiszem akkor valóban komolyra fordulhatott a dolog, hiszen ez nem mindennapi ital.- biccentek elismerõen, bújkál a szám szélén a mosoly.- Hány bubis is ez…? Öt?

-          Hat.- javít ki, a komoly arca láttán kitör belõlem a nevetés.

Õ is nevetni kezd, és így minden sokkal egyszerûbb. Nem akarom, hogy komolyra forduljanak a dolgok…mármint szeretném, de…a gyerekek miatt annyira nem. Jó érzés vele lenni, de egy kapcsolat egészen más dolog, és még egyikünk sem állna készen egy kapcsolatra. Én semmiképp.

Hirtelen hatalmas sírás-rívás tölti ki a lakást.

Egy pillanatra megáll bennem az ütõ, látom Lucas arca is eltorzul, de még mielõtt elindulhatnánk a sértettek fel is bukkannak. Ben robog le elsõként, nagy hangon sírdogálva, szemüvegét markolja fél kézzel, a másikkal mintha próbálná megérinteni az arcát, de aztán rögtön el is húzza a kezét. Õt követi Gina, aki szintén sír, bár mivel õ a barbiján és Ben ûrhajóján kívül mást nem markol, így azt hiszem, megvan a ludas.

Ben közénk szalad, jobban mondva apja lábszárának, átölelve a combját fúrja bele a fejét, feltûnõen csak arcának egy oldalát dörgöli bele Lucas farmerjába mialatt szakadatlanul bömböl. Gina persze vádlón toporog, még nagyobb hangon ordít, így próbálja meg kis társát túllicitálni.

-          Hé, mi a gond bajnok?- guggol le a férfi fiához, kitörölgeti a könnyeket a szemeibõl.

-          CSI…GA….PU….SZIT ADOTT- hüppögi el Ben a problémát, az említett területet oda is tartja Lucas elé, hogy az lássa mirõl van szó, de persze a nyálat már rég ledörzsölte magáról.

Kifejezéstelen arcom sok mindent elárul Gina számára, aki abban a pillanatban oda is rohan hozzám, nyújtja a kezét, hogy vegyem fel. Cserébe fejet ingatok, keresztbe fonom a mellkasom elõtt karjaim, felvonom a szemöldököm.

-          Még is mi a mentsége a csiga puszira, kisasszony?

-          AZT MONDTA, HOGY A BARBIM NEM MEHET, MERT NEM VOLT NEKI ÛRHAJÓS KIKÉPZÉSE!

-          Te meg azt mondtad, hogy ha nem jön a barbid te se jössz!- vág vissza Ben az apja mellõl.- De neked jönni kell, mert te leszel a feleségem!

-          Mert azt mondtad, hogy a barbim buta ûrhajósnak! NEM BUTA A BARBIM!

Ismét nagy gyerekzsivaj lesz, igazából a logikai menetét nem is értem, tanácstalanul pislogok Lucasra, aki legalább olyan szakavatottnak tûnik a témában mint maguk a kölykök, mert igazán megértõen bólogat és asszisztál az egész konfliktus helyzethez.

-          Ben…Ben, csitt.- simogat a kisfiú hajába, aki már kivörösödött a nagy vita hevétõl.- Srácok, csönd legyen, mindenki higgadjon le. Ha jól sejtem az egész sírás kiváltó oka a csiga puszi volt, igaz?

-          Igen, megpuszilt! A fiúk nem puszilkodnak lányokkal, meg senkivel se! – vágja rá Ben azonnal, mire Gina csak sértetten keresztbe fonja maga elõtt a kezeit, csücsörítve toppant a lábacskájával, ezzel is jelezve saját igazát.

-          Nos, Ben…ha valaki nagyon szeret valakit, vagy nagyon kedvel valakit, akkor bizony szoktak puszilkodni. Mint mikor én megpuszilom a fejed alvás elõtt. A puszilkodás jó dolog, mert kimutatod a szereteted vele…a csiga puszi…nos, a csiga puszi pedig egy nagyon különleges dolog, mert ez a szeretetnek egy nagyon-nagyon-nagyon magas foka. Mintha már felnõtties lenne, érted?

-          Akkor a csiga puszit a nagyok csinálják? – szól közbe Gina. Mintha megvilágosodna, mintha már értené eddig miért „erõltettem” a csiga puszit.

-          Igen, a nagyok- biccentek.- például, mivel nagyon kedvelem Lucas bácsit, ezért Lucas bácsi megérdemel egy csigapuszit, hogy tudja mennyire örülünk, hogy itt van. Lucas bácsi pedig elég nagy hozzá, hogy örüljön ennek a gesztusnak, mert tudja, hogy csak és kizárólag a szeretet miatt kapja.

Lucas Eliam Styles valószínûleg ebben a pillanatban azt kívánja bárcsak soha sem tette volna be a lábát ebbe a házba, bárcsak soha sem lépte volna át a küszöböt. Mellé hajolva fogok a vállára, s arca közepétõl a halántékáig szépen fel is nyalom a bõrt a képén.

Fogalmam sincs milyen fejet vághat, de a gyerekek abbahagyják a sírást és nevetésben törnek ki. Elégedett mosollyal vágom csípõre a kezemet, lepillantok a férfire, aki még mindig nem hiszi el ami történt.

-          Nos, mondd el kérlek Lucas, milyen érzés volt ez a túláradó szeretet?

-          Nedves…- morog, pulóverje ujjával letörölgeti az arcát, a gyerekek még nagyobb hahotába törnek ki. – Ha lehet egy tanácsom, csináljatok barbi ûrhajót kiképzõ központot és okosítsd ki azokat a lányokat- suttog még fia fülébe, aki határozottan biccent, Gina kezére fog és egy „van egy ötletem” felkiáltás keretében ismét el is tûnnek. Sírásnak nyoma sincs.

Felegyenesedik, bár már száraz az arca mégis még mindig törölgeti, hitetlenkedve mered rám.

-          Te…megnyaltál.

-          Igen.

-          Komolyan…megnyaltál…az arcom közepétõl egészen a fejem tetejéig…

-          Igen!-bólintok ismét.

-          Remélem azzal tisztában vagy, hogy ennek még itt nincs vége.

-          Pontosan tudom, Mr. Styles.

 Még mielõtt felém léphetne hátrálok is egy lépést. Nem szeretném, ha idõ elõtt tapasztalná ki a gyenge pontjaimat…például az oldalam, a bordáim vonalát, a vádlimat, könyök és térhajlataimat. Rettentõen csiklandós vagyok.

…

A vacsora úgy telik, mintha igazi, nagyszabású gálaest lenne. Gina hercegnõnek maszkírozva ropogtatja a pizza héjat, Ben ûr-cowboy lett állítása szerint, Lucassal pedig csak néha találkozik össze a tekintetünk, de ez is bõven elég ahhoz, hogy összeránduljon a gyomrom. Eleget téve szakmámnak, mûvi pontossággal mutatom be az asztalfõhöz állva a jó elõre behûtött gyerekpezsgõt, a gyerekek kuncognak, a csillagász csak tenyerébe támasztva állát figyel szórakozottan, érdeklõdést mímelve.

-          Ki fogja végezni a kóstolást?- kérdem erélyesen.

-          ÉN, ÉN!- nyújtózkodik a kisfiú, mire biccentek és egy-két kortyot a poharába öntök.

Nagy szakértelemmel húzza le az egészet, utólagosan nyammog egy kicsit, aztán biccent, jelezve mindent rendben talált. Ezt követõen Ginának öntök, majd Bennek tele.

Míg õk boldogan szürcsölik a szénsavas almalevet, mi felnõttek valami egészen mással koccintunk. Lucas egy méregdrága pezsgõvel delegált, állítása szerint azért, mert ez egy különleges alkalom amihez különleges ital kell. Ünnepelünk.

Hogy mit is?

Az elsõ „itt alvást”. Igazából az elsõ házon kívül alvást, mert a nagyiékon kívül eddig még nem nagyon ruccantak ki.

A fürdetést elvállalja õ, bár az egyetlen feladata az, hogy teleengedje a kádat és a gyerekek mellett ücsörögjön, míg azok nem végeznek a pancsolással. Én pedig cserébe addig megvetem a gyerekeknek az ágyat, és a saját szobámba magunknak is. Vele ellentétben, nekünk cseppet sem nagy a lakásunk, mindössze két hálószobára korlátozódik. Az egyik régen a szüleimé volt, a másik a miénk, ám a halálukat követõen én átköltöztem az övékbe, Ginának pedig sajátja lehet. A régi ágyam is örökölte, így elég széles ahhoz, hogy két ilyen csöppség, mint õk nyugodtan elférjenek rajta.

Lelkileg felkészülök arra, hogy Lucas velem fog lefeküdni az ágyba és hazudnék, ha azt mondanám, arra nem, hogy nem fogunk aludni, ha érted mire gondolok. Lelkem egy része mindennél jobban szeretné, de az eszem még csak a gondolatra is sikoltozva kezdi tépni a képzeletbeli haját és köre-körbe rohangál a koponyámban. Hülye ötlet.

Ettõl függetlenül az éjjeliszekrénybe be vannak készítve a szükséges óvintézkedés eszközei, így azt mondhatom, minden eshetõségre fel vagyok készülve.

Még egy utolsó pillantást vetek a megvetett ágyra, az éjjeliszekrényre, aztán elégedetten biccentve kapcsolom is le a villanyt, és elõkészítem a terepet az esti filmezéshez.

A srácok már tisztán, pizsamában érkeznek meg, pontosabban az „ûrsikló” hozza õket, aki hóna alatt a két lógó, nevetgélõ gyerekkel csak még férfiasabb látványt nyújt.

-          Engedélyt kérek a rakomány lepakolásához.- darálja robot hangon, mire a gyerekek kedélyesebben sikoltoznak, kacagnak.

-          Engedély megadva- intek a kanapé felé, hangom ugyan olyan robotias.

Óvatosan teszi le õket, mi is beülünk, a film pedig elindul. A popcorn csak úgy fogy, a srácok szeme pedig nagyjából fél óra után el is kezd leragadni, annak ellenére, hogy õk erõsködtek, sokáig szeretnének fent maradni.

Széles mosollyal pillantok Lucas felé, aki mintha megértené mire gondolok, viszonozza a mosolyt, biccent, felnyalábolja a gyerekeket és a szobába viszi õket. Egyedül érkezik vissza, leroskad, fél kézzel átkarol, én a vállának döntöm a fejem és összefûzöm az ujjainkat. Egy pillanatra a kardigánjába fúrom az arcom, nagyot szippantok.

-          Imádom a parfümöd, annyira jó…olyan…férfias.

-          Köszönöm.

-          Nem, tényleg! Soha se cseréld le!

Válasz helyett szabad kezével az arcomra simít, közelebb hajol és megcsókol.

Jólesõen sóhajtok a csókba, kissé hozzáfeszülök.

-          Nincs vendégszobánk, a saját szobámban vetettem meg neked is az ágyat, magam mellett…jó?-fogom suttogóra.- de ha nem jó, akkor átpakolok ide a kanapéra neked….

-          Jó lesz úgy, ne aggódj…jobb nem is lehetne.

Az elsõ csókot követi egy újabb, majd újabb. A gyerekek alszanak, így egyáltalán nem aggódom amiatt, hogy meglátnak minket. Ahogy belemelegszünk a dolgokba a film másodlagos háttérzajjá szelídül, az egyetlen fontos hang kizárólag Lucas szuszogása és a saját hangos szívverésem. Örökkévalóságig tartó percekig ostromoljuk egymást csókokkal, kezei felkalandoznak a póló alatt a derekamra, míg az enyéim egészen más irányt vesznek. A mellkasáról a hasára térek, a hasáról pedig lentebb és már azt hinném minden rendben is fog menni, mikor a csuklómra fog. Olyan hirtelen történik, hogy fel sem fogom miért állít le. A kezem félig a nadrágjában van, fél térdelõ állapotban magasodok felé, mindketten kapkodjuk a levegõt. Most…mi van? Még sem akarja…?

Kérdõ, zavarodott tekintetemre csak megrázza a fejét, kihúzza az alsóból a kezem és az ujjaimra csókolgat.

-          Ne haragudj rám.- kezdene bele, de még mielõtt elkezdené a sajnálkozást azonnal meg is rázom a fejem, csókot nyomok az ajkaira.

-          Megértem, nem vagy rá felkészülve…

-          Nem errõl van szó, csak én még…soha…és Ben anyján kívül nem volt senkim, és…- vág bele ismét a zavart monológba, de mielõtt befejezhetné az ölébe tornázom magam, két kezem közé fogom az arcát és biztosan tartom, hogy a szemembe nézhessen, így suttogok.

-          Soha semmi olyan dolog nem fog történni köztünk, amit te nem akarsz, és ígérem mindent megteszek, hogy csodálatos legyen…Mindig, és itt nem csak a szexre gondolok.

Kínlódva néz rám, látom, hogy böki valami a csõrét, A homlokának döntve a sajátom simogatom hüvelykemmel az arcát nyugtatóan, bátorító mosollyal biccentek aprót így ösztönözve arra, hogy megkérdezze amit megszeretne.

-          Te már…voltál valaha együtt férfival? – a válaszom egy szelíd bólintás, mire nyel egyet, fészkelõdni kezd.- Miben más…?

-          Tudod, nem tudom…nem igazán tudok viszonyítani, mivel nekem soha sem volt barátnõm. Egyszerûen nem érdekeltek a lányok, és barátom sem volt sok, viszont akik voltak anyáék halála elõtt…nos, õk sokáig voltak. Gina óta nem volt komoly kapcsolatom, aztán..jöttél te… és…veled sem vagyok komoly kapcsolatban, de…tõled nem csak egy éjszakát akarok, Lucas…

A csöndes révedésébõl kivéve már elkönyvelem magamban, a mai programnak lõttek. Lucas egyre inkább feszültebb lesz, idegesen fészkelõdik, egyszerûen nem tud koncentrálni. Nyugtatóan csókolgatom a nyakát, masszírozom a felkarjait, de õ csak köti az ebet a karóhoz a kérdéseivel.

-          És mondd csak…fájni fog? Mi van, ha nem megy…? Én…nem vagyok meleg…

-          Már mint mire gondolsz? – pislogok fel rá értetlenül, aztán az arckifejezésbõl amit vág rögtön meg is értek mindent. Egy csapásra letisztul a kép mi aggasztja a legjobban. A halk nevetésem szelíd mosollyá szelídül, megingatom a fejem, végigsimogatom rövid szakállát mindkét kezemmel.-  Lucas…te azt hitted, hogy…? Az igazság az, hogy ha nagyon szeretnéd egyszer, akkor…akár kipróbálhatjuk, hogy te legyél alul, de én passzív fél vagyok a kapcsolatokban.- látva az arckifejezését ki is javítom magam, hogy érthetõbbé váljon- „Én vagyok a lány”. Szóval nem kell félned attól, hogy fájni fog…egyébként nem. Kellõ odafigyeléssel nagyon-nagyon kellemes mindkét fél számára. És ami a melegséget illeti…nem kell, hogy meleg legyél. Elég, ha csak engem szeretsz.

Úgy döntök, adok valami különlegeset Lucas Eliam Stylenak.

A lábai közé csusszanok térdelésbe a földön, magunkra rendezem a pokrócot, így engem teljesen eltakar, õt pedig félig. Még mindig szorítja a kezeim, így ujjaimmal a kézfejeire simogatok.

-          Engedd, hogy szeresselek…lazíts egy kicsit, csak add át magad a dolognak.

-          Nem is tudom, elég rég volt, és a gyerekek…-sutyorog fojtottan.

-          A gyerekek alszanak, fel sem fognak kelni reggelig.- túrom fel a pólóját, alhasába csókolgatok amennyire tudok. – Kérlek, Lucas…annyira szeretném, kérlek! Csap próbáld meg elengedni magad, és hagyd nekem…ha nem tetszik ígérem abbahagyom, és nem próbálkozunk többet!

A szorítása lassan enyhül, majd el is enged, kezei tétován a hajamra, arcomra találnak, gyöngéden megsimogat. A tenyerébe nyomok egy csókot, aztán gondosan magunkra is rendezem a takarót és a nadrágja kibontásához látok.

Mosolyogva kell konstatálnom, nem akkora a baj, mint hittem. Pár cirógatás, apró, jól irányzott csókocska és a férfi máris készen áll egy „új barátság kezdetére.” Nem gondolok bele mire gondolhat odafent, kit képzelhet a helyembe. Lehunyva a szemeim fogadom tövid a számba, fejem mozgatni kezdem, kezeimmel rásegítek a masszírozásra, így lesz teljes a gyönyör.

Érzem, a pulzusa és a légzése emelkedik, elgyöngült ujjai a hajamba találnak, kezét a fejemnek támasztja, kapaszkodik belém. Csípõje néha önkéntelenül meg-megemelkedik, gyakran lök egyet-kettõt elõre, terpeszt, feszeng, mely mind-mind remek jel. Nem tart sokáig, a férfi összerándul , légzése szabálytalan lesz, majd ki is hagy egy pillanatra. Ujjai görcsbe rándulnak a tarkómnál markolt hajamban, közelebb húz magához és átadja egész lényét a gyönyörnek.

Elégedett mosollyal tûröm, hagyom, hogy lazuljon a szorítás, hogy kiheverje a mámort. Nem engedem csak úgy pihenni, mielõtt végleg elbúcsúznék az eddig ismeretlen területtõl apró csókokkal illetem, megtisztítom és csak azután csúsztatom vissza a nadrágjába.

Kikukucskálva a takaró alól az elsõ dolog ami a félhomályban fogad, az Lucas elégedett, boldog arca. Szemeit lehunyja, fejét hátrabillenti, arcvonásai egészen ellazultak, de a légzése még mindig szapora, rendezetlen. A világ leggyönyörûbb férfija ül elõttem, én pedig lehet, hogy ostoba vagyok, de szerencsésnek érzem magam ebben a pillanatban, hogy az enyém…boldognak érzem magam, mert látom, hogy õ is boldog és tudom, én tettem azzá.

-          London…-mormog rekedtes hangon, utánam nyúl, átkarolva húz fel magához, és már talán megszokásból, de adná is a csókot, de még õt megelõzve idõben hátra is húzom a fejem.

-          Á-á…fogmosás elõtt nincs puszi az ilyen akciók után!

Halvány mosollyal az arcán biccent, végigsimít rajtam.

Én eltûnök a fürdõbe, õ kikapcsolja a TV-t és követ. Együtt készülünk a lefekvéshez, együtt mosunk fogat, ám az átöltözést még külön bonyolítjuk. Már biztosra veszem, hogy ma nem kerül sor az éjjeliszekrényben honoló aranytartalék alkalmazására, így mellkasára hajtva a fejem bújok oda, kézzel-lábbal átölelem, lehunyom a szemeim.

-          Lucas…- mormogom hosszú idõ eltelte után. A válasz egy hasonló morgás.

-          Örülök, hogy megtaláltalak…nagyon fontos vagy nekem.

…

Másnap a gyerekeket mi keljük, vagyis Lucas. Miután felöltöztünk és megittuk a reggeli kávénkat én a harapnivaló elkészítését vállalom magamra, õ pedig a gyerekek felkeltését és leparancsolását. Nyugodtan és gyanútlanul fogyasztjuk a reggeli mûzlinket, amikor Gina egyszer csak váratlanul megszólal.

-          Mit csináltatok tegnap este a takaró alatt a sötétbe a nappaliba?

Lucas azzal a lendülettel ki is köpi az aktuális tejes falatot ami a szájába van, Ben nevetve tapsikol, miszerint „apu szökõkút lett”, Gina azonban tovább kíváncsiskodik.

-          Mégis honnan veszed, hogy csináltunk bármit?- vonom fel a szemöldököm.

-          Láttam!

-          Még is mikor láthattad, mikor már aludtál?

-          Hát úgy, hogy nem aludtam, mert le kellett jönni pisilni, de akkor láttam, hogy mozog a takaró, és… mit csináltatok?- kezd bele egyszuszos darálásába. A szemeim meg sem rebbennek, kihúzva magam pillantok le húgomra.

-           Nos, Lucas bácsinak fájt a pocakja, mert tegnap túl sok pizzát evett, úgyhogy gyógypuszikat kellett rá adogatnom, hogy ne sírjon annyira. Emlékszel, mikor kisebb voltál, tele volt a pocakod és nagyon fájt neked is puszilgattam, és akkor elmúlt.

Lucasra pillantok, aki heves bólogatásba kezd, Gina és Ben aggódva pislog az említett férfire, szinte egyszerre kérdezik meg.

-          De már jobban vagy, igaz?

-          Nos, hála London gyógypuszijainak már kutya bajom! De kérlek, ne mondjátok el senkinek se ezt…félek, hogy ha megtudnák, hogy sírtam a fájós pocakom miatt kinevetnének a dolgozómban.

A gyerekek együtt érzõen lapogatnak a férfi kezére, Ben még meg is öleli az apukáját. Elõkerülnek a kisujjak is, hogy kisujjesküt tehessenek, aztán minden mehet a régibe.

Lucas hálás arccal folytatja a reggelit, a gyerekek veszekednek azon, hogy ma mit játszanak, míg haza nem kell menniük, én próbálom nem elnevetni magam.

-          Ma megírhatnánk a levelet a Jézuskának, hogy mit hozzon nektek karácsonyra,még mielõtt Benéknek el kell menniük… mit szóltok?

-          JÓ!- harsan fel a két kisgyerek hangja.

Nos, Lucas…van feladat.

- Ne csináld, Lucas… nekem… ez nem játék. Ne játssz velem, kérlek – susogja, majd felnéz rám, s mélyen a szemeimbe néz. Honnan veszi, hogy játszom vele? Miért játszanék? Olyannak ismerne?

-  Honnan veszed, hogy nekem ez játék? – bököm ki végül.

-  Te magad mondtad, nem vagy meleg és nem is csókolóztál férfiakkal eddig, mert nem volt rá gusztusod. Valószínûleg azért tetted, mert magányos vagy, és ez így rendben van…de nem akarok életed egyik legnagyobb tévedése lenni, ami miatt szégyenkezned kéne, és nem akarom elhinni azt sem, hogy gondolhatsz rám máshogy, mint egy barátra. Fájdalmat okozol nekem ezzel, Lucas… nem érted?! – hiába a halk szavak, a lényege mondanivalójának erõteljes. Látom, hogy fáradt, hogy gyötri a dolog, de azt nem tudom, milyen szavakkal tudnám megnyugtatni. Magam sem tudom mit akarok. Egy biztos: elveszíteni nem.

Látom, hogy bizonytalan, hogy összezavarodott. Inkább leteszem a poharamat a cipõs szekrényre, s ezalatt átgondolom mit is mondhatnék. Az a lényeg, hogy szívbõl jöjjön, nem igaz? Az menni fog. Két kezem közé fogom arcát, óvatosan, ha netán ellenezné, el tudjon tõlem húzódni, majd hüvelykujjaimmal a könnyeit törölgetem le orcájáról. Nem néz rám, de nem fogom ezért számon kérni, biztos új neki a helyzet. Nekem is, csak az alkohol erõt ad.

- London… jól érzem magam a társaságodban, amit már rég mondhattam el bárkirõl is a fiamon kívül és ezt nem akarom elveszíteni. Nem tudom mi ez az egész, de… én szeretném megpróbálni. Nem játszom veled – próbálkozom továbbra is, de õ csak pityereg és pityereg, végül már nem törlöm a könnyeket, inkább csak maszatolom. -  Ne sírj már, így olyan csúnya vagy!  Megmosolyogtatlak – közlöm vele nemes egyszerûséggel, mosolyogva, míg az ujjaimat inkább arra használom, hogy a lebiggyesztett ajkaiba életet leheljek. Úgy tûnik sikerrel járok, mert a mûvelet közben felnevet.

- Fú, de hülye vagy… - jegyzi meg, de betudom egy bóknak.

- Köszönöm. Gyere, maradt még egy kis bolognai, megmelegítem neked – karolom át a vállát, majd elindulok vele a konyhába. Enni mindig jó, teli hassal boldogabb az ember.

- Lucas…

- Igen?

- Ha józan leszel… ezt még átbeszéljük.

×××

Az elkövetkezõ események gyorsan történnek, utoljára akkor volt ilyen eseménydús életem, mikor egyetemre jártam és a volt feleségemnek udvaroltam. Furcsa ezt újra átélni, egy kis huncut lurkóval az oldalamon, de nem bánom. Miután nagyjából átbeszéltük a dolgokat Londonnal, máris jobb minden. Persze vannak még kérdések, de nem tettem fel õket, s gondolom õ is így van vele. Mindegy is, ez a nap a gyerekeké, újra, hisz Virginiának balettelõadása van, amire mi is hivatalosak vagyunk.

Bent sokáig öltöztetem, eleinte nem tetszik neki a dolog, de mikor elmagyarázom neki, hogy így olyan mint egy kis herceg, aki a kis hercegnõjét megy megnézni, máris tetszik neki a dolog. Én nem fordítok olyan nagy figyelmet a saját ruhámra, öltönyt igaz nem veszek, de igyekszem valahogy kinézni. Ben még egy tulipán is kap, amit útközben veszünk, hogy friss legyen.

Mikor odaérünk, hamar összefutunk Londonnal, aki széles mosollyal az ajkán mér végig minket.

-  Odanézzenek, milyen csinosak ezek a férfiak. – Ezen jót mosolygok, míg a fiam lelkesen mutatja a szép, rózsaszín tulipánt, hogy Virginiának hoztuk, de titok, hogy együtt. A kiképzett bátyó rögvest veszi a lapot, s a gyerekek testbeszédes nyelvével biztosítja az izgatott fiamat arról, hogy ez a titok a sírba fog szállni. Ezután elindulunk a terembe, hogy helyet foglalhassunk, amiket London stoppolt le érkezésünk elõtt.

- Kifejezetten jó helyet csíptél meg – biccentek felé elismerõen.

-  Igyekszem mindig úgy ülni, hogy Gina láthasson. Gondold csak el, mekkora öröm lesz, mikor meglátja a szépfiút. – Cirógat a fiam hajába, amit nagy nehezen sikerült csak lenyalnom neki. Ben is emlékszik rá, így kicsit durcásan húzza el a fejét, hogy aztán apró kezecskéivel megigazítsa a haját. Hercegnek kell lennie, nem borzos bohócnak.

Az elõadás tündéri, sok kicsi lelkes apróság próbál nagylányosan, kecsesen balettozni a zenére, több s kevesebb sikerrel. Én kifejezetten élvezem, de valószínûleg azért, mert az álom család nálam még egy kislánnyal lenne teljes. Asszony nélkül azonban ez nehéz lett volna… most azonban itt van London és Virginia. Nem tudom mit fog nekünk hozni a jövõ, de remélem csak jót.

Mikor Gina is csatlakozik köreinkbe, a két apróság remekül elvan magának. Együtt elmegyünk vacsorázni, s én vezetek. Gina és Ben remekül elvan hátul, a üléseikben, biztonságban. London még elég feszült az anyósülésen, egészen addig, míg a feljárójukra nem gördülök. Végig azon járt addig az agyam, mit mondjak neki.

- Mondd csak, gondolkodtál azon, amirõl tegnap beszélgettünk? – szólal egyszer csak meg, miután már a kocsi csendben áll alattunk.

- Igen… - lehelem a választ.

- És…? – itt az ideje, hogy ne csak szavakkal mutassam ki az rézéseimet, igaz? Nem tudom, hogy kell egy férfinak udvarolni, de ezt már letisztáztam magamban. Úgy fogok, mint egy nõnek, s ha majd valami nem tetszik neki, szól. Elmosolyodom hát, majd a combján pihenõ kezére simítok gyengéden, hogy aztán ujjainkat összefonjam.

- Arra gondoltam elmehetnénk randevúra a planetáriumba… kettesben. Azt hiszem tudnék neked új dolgokat mutatni és igazán tetszene.  Mit felelsz? – Nem válaszol, helyette a kezünkre néz, majd megfordítja a felállást. Nem nagyon érdekel kinek van a keze alul, fõleg, hogy cirógatni kezdi ujjával az enyémet. Mereng, nézeget, s kicsit aggódom a válaszán, de amin kiejti száján, elmosolyodom.

- Boldoggá tennél vele.

Felemelem kezeinket, majd az övét az ajkaimhoz igazítom, hogy csókot hintsek rá. Persze nem vagyok rest, közben mindvégig õt nézem, mosolyogva. Láthatóan zavarba jön a gesztustól, de nem húzza el a kezét.

- Akkor, menjünk s vacsorázzunk, mint egy kis család – mosolygom, amit õ helyeslõ bólintással nyugtáz. Felébresztjük a két csöppséget, akik kézen fogva aludtak addig hátul. Felkapom mindkettõt, amin jót nevetnek, London pedig a kis táskáikat hozza csak utánuk, no meg Gina tulipánját.

- Én vagyok a szuperszonikus ûrhajó! – ecsetelem, míg próbálok a két lurkóval a kezeimben szaladni, amit õk nagyon viccesnek találnak. Én is, egészen addig, míg ki nem fogyok a szuszból, és õk csak biztatnak, hogy fussak még.

- Szerintem kifogyott az üzemanyag ebbõl az ûrhajóból, bent tankoljuk fel – jön London, hogy megmentsen. – Mondjuk lasagnával – teszi hozzá, mire mindkét utasom lelkesen felujjong.

Bemegyünk, leöltözünk, a két kicsi elmegy játszani, mi meg addig neki is esünk fõzni. London mondja mit csináljak, én pedig lelkesen segítek. Persze, néha nem bírom ki, vagy megcirógatom kezét, vagy átkarolom a derekát, ha elmegy mellettem, s orrunkat összeérintem. Nem akarom egyelõre még megcsókolni, nem akarom, hogy azt higgye, könnyedén veszem a dolgot.

Miután a vacsoránknak már csak sülnie kell, megterítünk, majd leülünk beszélgetni, hogy a randevút hogy is oldjuk meg. Õ nem tudja senkire se bízni Ginát, én viszont képes vagyok megkérni édesanyámat, hogy vigyázzon a két kicsire. Látom, hogy feszélyezi a dolog, így átnyúlok az asztalon, hogy megfogjam a kezét.

- Nem kell aggódnod. Addig nem szólok nekik semmit, míg te nem szeretnéd.

- Köszönöm – mosolyodik el hálásan. – Nem akarom, hogy megbélyegezzenek, mikor… - elhal a hangja, nem fejezi be, de tudom mire érti. Mikor nem biztos, hogy meleg vagyok. Ezzel tisztában vagyok, senki másra nem tudnék úgy nézni, mint rá. Egy férfi se tudna rávenni arra, hogy megcsókoljam, vagy randevúra hívjam. Ez csak róla szól.

Megvacsorázunk, akár egy család, majd utána leülünk mesét nézni. London közben el-eltûnik összepakolni, mosogatni, s hiába ajánlom fel a segítségemet, visszaültet a két kicsi közé, akik lelkesen dõlnek nekem. Látom, hogy néha benéz ránk, s mosolyogva figyeli a hármasunkat. Lehet csak csodálja a képet, s azért ment el dolgára, ki tudja.

Már lefekvés idõ van, mikor elindulunk Bennel haza. Elköszönünk, adok puszit Ginának és Londonnak is, szigorúan arcra. A kisebbik jót kuncog azon, hogy szúrós puszi, majd viszonozza, míg a nagyobbik, nos, õ szégyenlõsen mosolyogja a dolgot, s csak utána lehet arcomra egy csókot.

A randevúra pár nap múlva kerül sor. A két kicsit anyámékra bízom, amit nem bánnak. Nem kell magyarázkodnom, apa úgyse kérdezi, anya meg csak mindentudóan mosolyog. Arra pedig, hogy a kicsi lány Ben leendõ asztronauta felesége, csak legyintve nevetnek. Nem bánják az extra lurkót, sõt, anyámon látom, hogy tetszik neki a dolog.

Úgy beszéltük meg Londonnal, hogy a planetárium elõtt találkozunk. Neki még dolgoznia kellett, s biztos nem akarta, hogy a munkahelyén vegyem fel. Mikor meglátom, már ott áll, s várakozóan nézelõdik. Szívem hevesebben kezd el verni, s már alig várom, hogy kiszállhassak a kocsiból. Gyorsan leparkolok, majd odasietek hozzá. Sokan vannak erre, így nem viszem túlzásba a köszöntést, nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát.

Az elõadásra már foglaltam jegyet, egymás mellett ülhetünk majd a sötétben, hátradõlve a székekben. Mivel én már mindent tudok, amit elmondanak, õt figyelem, ahogy csillogó tekintettel pásztázza a planetárium tetejére kivetített dolgokat.

- Tetszik? – kérdezem, míg a szék karfáján pihentetett kezére simítok, s mutatóujjammal apró köröket kezdek el rajta leírni.

- Nagyon. Gina úgyse tudna még egy ilyet végigülni… Bár, mióta Bent ismeri, kicsit nyugodtabb lett - susogja, amin jót mosolygok. Összekulcsolom ujjainkat, majd figyelem õt tovább.

Mikor vége az elõadásnak, a helyünkön ücsörgünk még kicsit, ugyanis a sor végén ülünk pont, így hát ki kell várnunk, míg mindenki elmegy. Körbevezetem, s mivel ismerek itt jó pár embert, megengedik, hogy több dolgot is láthassunk, mint egy hétköznapi látogató. Az egyik ilyen helyen, mikor senki nem figyel, nem bírok magammal, óvatosan odahúzom magamhoz, s gyors puszit hintek az ajkaira. Mikor értetlenül pislant rám párat, rákacsintok. A válasza erre csak egy széles mosoly, fejrázással. Hihetetlen vagyok, tudom.

Késõ délutánra vége is a programunknak, s mivel õ biciklivel érkezett, nem tudom hazavinni. Megköszönöm neki a programot, ahogy õ is, elmondjuk mennyire jól éreztük magunkat, míg egyre közelebb kerülünk egymáshoz, végül pedig az õ vállamra való simítása adja meg az engedélyt ara, hogy óvatosan, gyengéden s érzelmesen megcsókoljam.

Nem tart sokáig, de mikor elhúzódom, míg hintek egy puszit az orrára, amit kuncogva fogad.

- Hamarosan úgyis találkozunk, hiszen hazahozod Ginát – mosolyogja. – Meg fognak minket látni, ha tovább itt enyelgünk – teszi hozzá.

- Igazad van. Akkor… hamarosan.

Elválnak útjaink, én elmegyek a szüleimhez, hogy felvegyem a két boldog rosszcsontot, majd haza is viszem a kisasszonyt. Egy negyed órácskára ott is ragadunk, a kicsik még játszanak, mi pedig apró csókokat váltunk. Nem bírok betelni az ajkaival, annyira édesek és puhák. Végül úgy válunk el, hogy hétvégén mi fogunk átjönni, s mi alszunk náluk. A kicsik ennek nagyon örülnek, de valamiért engem is elfog a várakozás.

Szerencsére hamar eltelik az a pár nap. Bennel együtt számoljuk õket, s együtt örülünk, mikor összepakolunk s elindulunk. Mikor odaérünk, Ben már lelkesen viszi a kis táskáját, hogy becsengessen, én pedig lezárom a kocsit, majd a nagyobb táskával meg is indulok utána. Mire odaérek, London kinyitja az ajtót, s széles mosollyal fogad bennünket.

- Meg is jöttünk, hogy felavassuk a házat – lépek be a házba a fiam után, míg Londonra kacsintok. – Úgyse aludtunk még sehol

Nekikezd valamit makogni de ez csak olaj a tûzre, zavaromat és bûn bánatom jobban tetézi. Sajnálja. Briliáns.

-          Én…Sajnálom. Én… nem tudom mi ütött belém… - kezd bele a mentegetõzésbe elhúzódva. Csak most veszem észre milyen hûvös is az idõ és mennyire ég az arcom, a fülem…szorul a tüdõm is. Szégyellem magam.

-          Még te kérsz bocsánatot? – visszafordulva a panoráma irányába veszek ajkaim közé egy újabb szál cigarettát, remegõ kézzel pattintom fel a zippot. Hogy lehettél ennyire ostoba, London? Miért kellett tönkretenned… olyan ideális volt, annyira gyönyörû lehetett volna a barátságotok és még mindig gondolhattál volna rá bármikor, ha elunod magad. - Túl rendes vagy, Lucas Styles. Túl rendes…

Csak toporog mellettem, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem mond semmit, ez pedig csak még inkább zavarba hoz, ideges leszek tõle. Nem tudom, mi járhat a fejében, nem tudom mi lesz most. Õ nem meleg.

-          Meg se kérdezed miért tettem?

-          Nos… - krákog egyet.- Volt már feleségem s van egy fiam is…- A szárnyaszegett monológra kínomban felnevetek, pöccintve egyet a cigarettán pillantok felé. A tekintetembõl ki lehet olvasni, szívesebben vetném most le magam az erkélyrõl, mintsem hogy bemenjek és átessünk ezen a bizonyos kínos beszélgetésen.

-          Azonban én is férfi lennék. Méghozzá olyan, aki kedvel téged. Nem tudom te miért csókoltál meg, de én azért kezdeményeztem, mert már… nem is tudom mit reméltem.

-          Gondolom egy ilyen megnyilvánulást részemrõl, biztos nem.

Valóban nem. Azt hittem felképel, vagy ellök magától, esetleg idõben elhúzza a fejét, de erre egyáltalán nem számítottam. Úgy értem az este folyamán sokszor játszottam le a fejemben, miközben mellette ültem és nézhettem a pöttyös szemét, „mi lenne, ha” de soha sem gondoltam volna, hogy valaha lesz olyan pillanat, mikor valóban megtörténhet ez.

-          Õszintén? Minden ostoba reményemet felülmúlta. – Nem merek ránézni, szégyenemben már a sírás kerülget. Ég az arcom és ez a beszélgetés egyre kellemetlenebb lesz. Inkább lehajítom az elszívott cigi maradványát miután eldekkeltem a földön. - Legalább ha rosszul csókolnál…! Akkor betudnám egy botlásnak s azt mondanám, egye-fene, elfelejtelek, nem reménykedem… de így!

-          Sajnálom, hogy megnehezítem a dolgodat, London… Azonban ezt meg kell beszélnünk. Nem csak magunk miatt, hanem a bent édesdeden alvó apróságért is. Õk ezt nem szenvedhetik meg, érte õket elég veszteség már így is.

London Gretan, mibe keveredtél…
Remegõ kézzel simítok végig kese hajamon hátrafelé, így próbálva magam nyugtatni, arcomon is elvégzem ugyan ezt a mozdulatot.

-          Tudom… Éppen ezért se akartam megtenni. Azonban olyan gyenge vagyok…

Tekintetem a padlóburkolatra szegezem, monológom közepette szemöldökeim összefutnak. Perifériás látásom segít abban, hogy észrevegyem a felém induló kezet ám idõben el is húzom azt. Bevonulást kezdeményez így felveszem a földre ejtett takarót, a hátamra terítem és besétálok vele. Nem értem miért mosolyog, minek örül ennyire…?  Nem kéne, hogy jó kedvének legyen, tombolnia kellene!

Beérve felnyaláboljuk a kölyköket, óvatosan a gyerekágyba eresztjük a két csöppséget, majd egy gondos takargatás és tompa homlokcsókot követõen nekiindulunk a nappalinak. A sírás kerülget, úgy érzem magam, mint aki a saját kivégzésére megy. Egyszerûen nem akarom ezt a beszélgetést, nem szeretném elveszíteni Lucast az pedig, hogy az én hülyeségem miatt szakadjon meg Gina és Ben barátsága egyenesen elviselhetetlen teherként nehezedik rám.
Leroskad a kanapéra, egy pillanatra megfordul ugyan a fejembe, hogy mellé üljek, de inkább a vele szembe tolt fotelba huppanok. Szeretném látni az arcát, ha már minden áron át kell esni ezen.

-          Hozzak valamit inni?- nemlegesen ingatom a fejem.- Igazad van, ezt tiszta fejjel kell átbeszélnünk.

-          Pontosan.

-          Nem tudom hol kéne kezdenünk… lehet az lesz a legjobb, ha elsõnek én beszélek. Te addig szedd csak össze a gondolataidat. – Fészkelõdik a kanapén.- Kezdjük azzal, hogy én nem… nem vagyok meleg s eddig egy férfit se csókoltam meg. Nem volt rá ingerem. Nem tudom mi változott, lehet rég csókoltam meg bárkit is, s tudom, hogy ez szörnyen kegyetlenül hangzik, de inkább vagyok az, mintsem hiú ábrándokkal s ostobaságokkal etetlek be… s magamat is.

Véletlen voltam. Egy véletlenül elkövetett hiba, a baleset maga. Ez még talán rosszabbul is érint, mintha egyszerûen csak bemosott volna egyet. Ahogyan ott kint csókolt, az nem lehet véletlen, de…õ azt mondja az volt. Kifogásokat keresek neki, de már érzem az ügy veszve van és nem fog változni. Kifogásokat keres magának ahogyan én is kifogásokat keresek neki.

-          A magány nagy úr.- suttogom magam elé. Hogy elsõsorban rám vagy rá gondolok nem tudom megállapítani pontosan. Azt hiszem mindkettõnkre. Magányosak vagyunk és pont kapóra jött a másik.- Én viszont tudom, hogy csak a férfiakhoz vonzódom. S az olyan édes, törõdõ, kedves s férfias férfiak a gyengéim, mint amilyen te is vagy. – Vérszegény mosollyal pillantok fel rá, idegesen gyûröm a pulóverem ujjait.- Nem tudom mit szeretnél megbeszélni Lucas, de nekem nincs igen mit mondanom. Rég meg akartalak csókolni, vonzódtam hozzád, bár õszintén, ki nem? Az összes anyuka téged bámul, az óvónõk is el vannak ájulva tõled. S teljesen megértem, ha azt mondod, hogy tartsuk a távolságot… ugyanis én nem tudom garantálni, hogy ilyen ne következzen be megint, ha olyan kedves vagy velem. Egyszerûen… Nem tudom, hogy csinálod, de teljesen beloptad magadat a mindennapjaimba.

-          London…

-          Ne kérdezd miért, hogyan, mikor. Nem tudom. Azonban Gina nekem mindennél fontosabb, szóval kérlek, ha annyit megtennél értem, hogy mondjuk nem löknél el magadtól annyira, hogy a gyerekek lássák kárát… annak nagyon hálás lennék.

-          Nem foglak ellökni. Ben s Gina ugyan úgy össze fognak járni, ez nem lesz hatással semmire. Szépen elfelejtjük.

-          Igen. Akkor ennyivel letudtuk, igaz? .- biccent.- Akkor én el is foglalnám a vendégszobát, hogy kialudhassam magamat. Jó éjt, Lucas.

-          Jó éjt, London.

Életem legkeményebb éjszakáját élem át, a nappal sem kutya. Ahogy tudjuk, kerüljük egymás közvetlen társaságát Lucassal, Ettõl függetlenül a gyerekek semmit sem érzékelnek. Mikor Gina távozás elõtt megkérdezi jöhet-e még, és ha igen mikor, megáll bennem az ütõ. Elsápadva pillantok Lucasra, aki diplomatikus „nesze semmit fogd meg jól” válasszal le is tudja a kölyköt.

***

Ha tehetem, kerülöm Lucast. Bár megbeszéltük, hogy ebbõl a gyerekek semmit sem fognak érezni mégis szégyellem magam, ha csak rá gondolok. Nem értem miért tettem amit tettem, de egyre csak rajta jár az eszem, még a kasszazárást is elrontom a standolásról nem is beszélve. Rossz kedvem is van ráadásul, ezt pedig csak tetézi a tény, miszerint ma túlórázni kell betegség, vagy egyéb probléma miatt. Nem tudok a húgomért menni és nincs más, akit elküldjek így ráfanyalodom a vészhelyzet hívásra. A kellemes férfihang a vonal túloldalán kedélyesen biztosít arról, hogy a gyerekeket épségben hazaviszi én pedig alázatosan meg is köszönöm.

Este érkezem meg Lucasék házába. Letámasztva a fal mentéhez a biciklit tenyerelek szaggatott ritmusban a csengõre.  Ajtót nyit a maga tökéletes mackós testével, sármos kis mosollyal köszönt, odébb áll, hogy beléphessek, közli, a kölykök valószínûleg már erõsen bóbiskolnak. Ekkor pillantom meg a kezében a szinte üres borospoharat.

-          Nem zavarunk sokáig.

-          Soha nem zavartok Ezen ne aggódj, tényleg. Azonban emiatt nem tudlak titeket kocsival hazavinni.

-          Semmi baj, biciklivel hazamegyünk.

Már indulnék is  a húgomért, ám egy vaskos kéz a felkaromra fog. Nem durván, de határozottan.

-          Itt is maradhatnátok estére, túl késõ van már ahhoz, hogy fáradtan egy kislánnyal a hátad mögött járd a várost.

-          Nem fogadhatom el!

-          S miért is nem? Mert talán megint megesne valami, ami miatt kerülhetsz?- A hangja õszinte, a tekintete egyenes és tisztának tûnik. Rövid szünet után újabb kérdést tesz fel.- És ha én is akarom?

-          T- -tessék?

Hogy a csókot Lucastol vagy a Cabernet Sagvinontól kapom, nem tudom megmondani. Érzem a csókjában a bor ízért, de a szagát még nem a ruháin, így talán ilyesféle eszközök nélkül él. Az aprónak induló ám egyre mélyülõ csókja egyszerre borzongat kellemesen és rémít meg. Szerencsére van annyi lélekjelenlétem, hogy nem viszonzom. Õ a tarkómra csúsztatva szabad kezét húz még inkább magához, én két kezem a mellkasára támasztva tolom el, fejem elszakítom tõle.

-          Ne csináld,Lucas…nekem…ez nem játék. -  lehelem magam elé rák vörös arccal. Mintha a fülemben érezném szívem lüktetését. – Ne játssz velem, kérlek.

Tekintetem az övébe mélyesztem, mintha választ keresnék. Okot, amiért megtette. Magyarázatot a csókjára.

-          Honnan veszed, hogy nekem ez játék?

-          Te magad mondtad, nem vagy meleg és nem is csókolóztál férfiakkal eddig, mert nem volt rá gusztusod. Valószínûleg azért tetted, mert magányos vagy, és ez így rendben van…de nem akarok életed egyik legnagyobb tévedése lenni, ami miatt szégyenkezned kéne és nem akarom elhinni azt sem, hogy gondolhatsz rám máshogy, mint egy barátra. Fájdalmat okozol nekem ezzel, Lucas…nem érted? !

Suttogok, nem szeretném, hogy meghalják a gyerekek, vagy mások. Akárki…igazából azt sem szeretném, ha ezt az egészet õ meghallaná, viszont a beálló csöndnek ami közénk kúszik túlságosan nagy az ereje ahhoz, hogy egy ilyen tökéletes monológnak ne adjon helyet.  Ég az arcom és szúrnak a szemeim, minden bizonnyal közrejátszik a kimerültség is ebben az egészben. Éhes vagyok és fáradt is… Perceknek tûnõ pillanatig állunk egymással szembe, akár két szobor. Lucas kimért mozdulattal teszi le a cipõs szekrényre poharát, hatalmas, puha tenyerei közé véve arcomat simogatja le az idõ közben elinduló könnycseppeket a hüvelykjeivel.
Nem húzom el a fejem, nem nézek rá, csak állok ott megsemmisülve, mint egy rakás szerencsétlenség.

-          London… jól érzem magam a társaságodban, amit már rég mondhattam el bárkirõl is a fiamon kívül és ezt nem akarom elveszíteni. Nem tudom mi ez az egész, de… én szeretném megpróbálni. Nem játszom veled. Ne sírj már, így olyan csúnya vagy!  Megmosolyogtatlak.

Mondandója felénél már bujkál a szája sarkában a mosoly, a végszóra két mutatóujját szájzugaim szélébe akasztja és mosolyra tolja az ajkaim. Önkéntelenül is elnevetem magam, kidörzsölve a maradék nedvességet a szemembõl nevetek fel tompán.

-          Fú de hülye vagy…

-          Köszönöm. Gyere, maradt még egy kis bolognai, megmelegítem neked.- karolja át a vállam, bíztatóan szorongat kicsit magához, felkaromra paskolgat aztán a konyhába terel, mintha második fia volnék. Készségesen hagyom neki magam.

-          Lucas…

-          Igen?

-          Ha józan leszel…ezt még átbeszéljük.

***

Józanságát követõen átbeszéltük a dolgokat, persze nem aznap reggel. A közös reggelit követõen bizony útnak kellett indulnunk, hiszen bár az óvoda megvár, a baba-balett fellépés nem. Idõben be kell vinni Virginiat a fõpróbára, délután négykor pedig már kezdõdhet is a Rapunzel címre keresztelt ugrabugrálás. Természetesen a hódolót és annak apukáját is meginvitáljuk az elõadásra de már csak telefonról, akik készségesen el is fogadják a meghívást.

Fél négykor találkozom velük a bejárat elõtt. Lucas a szokásos lezser eleganciájával delegál, ezzel szemben fia igazán kitett magáért. Csinos ingecske, hozzá illõ cipõ, nadrág, no és persze az elengedhetetlen csokornyakkendõ. Aprócska kezében egy szál tulipánt szorongat nagy odaadással.

-          Odanézzenek, milyen csinosak ezek a férfiak.- biccentek elismerõen, bújkáló mosollyal. Lucas csak elvigyorodik, Ben büszkén kihúzza magát, ágaskodva mutatja lelkesen mit hozott az õ szerelmének. Apu segített neki kiválasztani, mivel a szerelmének lesz ugyebár, de ne mondjam el a lánynak, mert ez titok.

Ujjammal kulcsot formálok, szám elé emelem, elfordítom elõtte, majd úgy csinálok, mintha eldobnám a láthatatlan zárnyitót ezzel örök hallgatásomról biztosítva a gyermeket. Besétálva vezetem õket a terembe ahol egyhamar helyet is foglalhatnak az általam lestoppolt székek egyikén.

-          Kifejezetten jó helyet csíptél meg.- biccent elismerõsen a „csillagos apuka”.

-          Igyekszem mindig úgy ülni, hogy Gina láthasson. Gondold csak el, mekkora öröm lesz, mikor meglátja a szép fiút.- cirógatok Ben hajába, aki durcásan fel is pislant rám, elhúzva a fejét igazgatja meg a nagy gondossággal lefésült tincseit.

Maga az elõadás unalmas és egyben lebilincselõ is. A koreográfiát betanító fiatal lány a gyerekek mellett mutatja mit is kéne csinálni, koordinálja õket a mozgásban. Ettõl függetlenül mindenki nagyon boldog és lelkesen teszi azt amire tanították a vastaps pedig nem marad el.
Gina boldogan rohan le végeztével a színpadról, a karjaimba veti magát, illedelmesen köszön Ben apukájának is, végül élete szerelmével kezdenek csacsogni mindenféle dologról, miután megkapja a virágot.
Az estét egy közös vacsora koronázza meg.
Bár legyõzöm az iszonyt, még is fenntartásokkal ülök be Lucas mellé a kocsiba. Igazából ki sem vettük a másik gyerekülést, valószínûleg azért, mert tudtuk, nekem amúgy sincs rá szükségem, Lucas pedig inkább bent hagyja, elvégre nem egyszer fordult már elõ, hogy neki kellett hazahoznia a lánykát az elmúlt idõszakban.

Mire az autóval a kocsifejárónkra gördülünk a csöppségek egymás kezét fogva alszanak a gyerekülésekben. Óvatosan pillantok a férfire aki leállítja a motort és a kéziféket is behúzza.

-          Mondd csak, gondolkodtál azon, amirõl tegnap beszélgettünk?

-          Igen…

-          És….? – kérdem kissé idegesen.

Halvány mosoly fut át az arcán, combomon pihenõ kezemre csúsztatja az övé, gyöngéden, bátorítóan szorít rá, ujjait az enyémek közé fûzi.

-          Arra gondoltam elmehetnénk randevúra a planetáriumba… kettesben. Azt hiszem tudnék neked új dolgokat mutatni és igazán tetszene.  Mit felelsz?

A kezeinkre pillantok, tétován fordítok rajtuk, hogy az õ kézfeje legyen alul s pihenjen lábamon. Elgondolkodva simogatok végig mutatóujjammal az ujjain, körmein, csuklójának vékony bõrén.

-          Boldoggá tennél vele.

- Na? Hogy tetszik? – érdeklõdöm. Rögvest mosoly kúszik az ajkaira, s látom, hogy igen közel áll ahhoz, hogy jól kinevessen. - Hé, ne nevess ki! - állok mellé, majd figyelmeztetésként finoman oldalba lököm a könyökömmel. Neki sem kell több, rögvest elhagyja az önkontrollja s nevetésbe tör ki.  

- Sajnálom, de annyira komikusan festesz… Legalább annyira, mint én! Azt hiszem közeledik a karácsony, ideje lesz meglepjem magunkat egy-egy férfiasabb köténykével.

- Lehet nem fog ártani – értek vele egyet. A továbbiakban sok mindenrõl beszélünk, mint a család s a gyerekek, amiket megtold a fiú pár utasítással. Például megmondja mennyi lisztet kell kimérnem, vagy odaad egy tálat, hogy keverjem össze a benne lévõket.

- Mi is lesz ez? – szánom rá magamat, hogy megkóstoljam a tésztát.

- Brownie. Kiváló lesz, hidd el nekem! – biztosít.

- Már most is elég jó – vallom be mosolyogva.

- Ne egyél annyi nyers tésztát, mert meg fog tõle fájdulni a pocakod! – figyelmeztet kedves hangon, míg óvatosan a kezemre fog, nehogy tovább rosszalkodjak, mint egy gyerek. Összenézünk, tekintetünk összegabalyodik, nem tudunk a másiktól elszakadni. Kissé zavarba jön, majd végül elenged s elvonul mosogatni. Na, az én házamban legalább ennyit csinálhassak!

- Ne, hagyd csak, majd én! – lépek mellé.

- Ne viccelj, neked még meg kell fõznöd a kakaót! – emlékeztet.

- Úgy volt Ben is segít, de nem látok rá sok esélyt… - vallom be.

- Igen, azt hiszem, el van foglalva.

Elvagyunk a konyhában, a gyerekek pedig az emeleten játszanak. Mikor azonban eljön az idõ, mindenki izgatottan kezd szedelõzködni. Felmegyünk a tetõtérben kialakított félig nyitott csillagvizsgálóba, hogy aztán a süti s kakaó kíséretében figyelhessük a szép tiszta eget.

A két lurkó lelkesen hallgatja a szavaimat, s úgy érzem, hogy London a hátam mögött se közömbös a téma iránt. Távcsõvel nézünk erre, nézünk amarra, közben pedig a lelkes kis csillagászokat okítom arról, mit is látnak épp lelkük tükre elõtt. Mikor érzem, hogy biza már nem vagyok olyan érdekes s õk maguk is elboldogulnak, visszavonulót fújok s leülök apárnák között lévõ London mellé. A mellette lévõ tálcán akad még süti, s mielõtt a kis haspókok fel nem falnák elõlem, én magam is belekóstolok.

- Isteni lett! – adok hangot elégedetten az ízlelõbimbóim boldog dalának.

- Mert szeretettel készült – indokolja mosolyogva. – Ott volt egy hullócsillag, kívánj valamit! – lelkesedik fel, akár egy gyermek, majd lehunyt pillákkal koncentrál. Mosolyogva figyelem, míg az utolsó süti falatot a számba tömöm. Édes látvány, édes ízzel.

- Megvolt. Te mit kívántál? – füllentem. Nem lenne nehéz kitalálni valami kis kívánságot, mint például jó egészség, jó jövõ a fiamnak vagy valami hasonló.

- Nem szabad elárulni, ha megtenném nem válna valóra! – makacskodik.

- Na, gyerünk már! Ha elmondod én is elmondom.

- Nem lehet! – erõsködik továbbra is, amit picit azért nem értek.

- De miért? – kérdezek rá.

- Mert szeretném, ha valóra válna – susogja. Van valami abban, ahogy mondja… nem tudnám leírni mi, de beleborzongok kellemesen.

Remekül telik az este további része, olyan meghitt s családi. Rég volt ilyenben részünk, szóval a varázsa még erõsebb. Ben és Gina elvonulnak kis világukba, s a számunkra nem komoly problémának tûnõ dolgokon merengenek. Lehet e Barbie az ûrben? Mennyi játék férhet egy ûrhajóban? Hogy tartanak majd rendet, miközben lebegnek? Nem is az én fiam lenne, ha nem jönne azzal az ötlettel, hogy majd lekötik õket, hogy bajuk ne essen. Addig diskurálnak az élet nagy gyermek gondjairól, hogy teli hasuk lassan álomba ringatja õket.

- Imádni valóak… - állapítja meg London halkan.

- Tudom mire gondolsz. – értek vele egyet mosolyogva.  

- Ki kell mennem egy kis friss, hegyi levegõt szívni – tereli hirtelen a témát London, majd szinte kimenekül az erkélyemre. Úgy vagyok vele, hogy egy kis magányra van szükséges, addig is betakargatom a gyerekeket, akik a párnákon aludnak édes álmot. Azonban a fiú még mindig nem tér vissza, így egy halk sóhajjal elindulok hát utána. Persze szigorúan egy takaróval, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy kint leszünk mi még.

Az erkélyre érve megcsap a cigaretta szaga, ami kicsit meglep. Végül mellé lépek s megfogom a jéghideg korlátot, hogy a kósza gondolataim is odafagyjanak.

- Azt hittem a csillagokat jöttél ki nézegetni. – kezdek bele a beszélgetésbe, majd a csinos kis plédet kihajtom s egy könnyed mozdulattal a hátára borítom. Ajkára mosolyt csalok ezzel,d e nem bánom. – Nem szeretném, ha megfáznál

- A csillagokat is. Nem akarok egyedül melegedni és te sem vagy jobban felöltözve – feleli mosolyogva, s igaza van. Ajkai között a cigivel manõverezi a pléd másik felét körém, így még közelebb húzva magához. Miután végez csak állunk egymás mellett, õ pedig tovább pofékel.

- Nem kéne dohányoznod… - szólalok meg végül.

- Miért? – érdeklõdik, azonban nem ugranak be a szakzsánerek.

- Árt a szépségednek? – kérdezek rá, ahelyett, hogy felhoznám a szervi problémás dumákat. Gratulálok Lucas!

- Szóval szerinted szép vagyok? – kérdezi nevetve. Most, hogy így mondja… szerintem többször állapítottam már meg magamban, hogy milyen szép, modell alkat, csinos pofival. Tényleg szép, mindene. A lelke is.

- Nos, ha ettõl jobb lesz neked, azt kell mondanom, hogy szerintem te is határozottan szép vagy. Vagy, inkább…azt hiszem nem ez a megfelelõ szó rá, azt kell mondanom jóképû. Kiváltképp a szemeid tetszenek. Ha jól emlékszem az egyikben van egy kisebb, sötétebb folt… Mutasd csak! – csevegi nekem könnyedén, ami egyszerre lep meg s nyûgöz le.

Fejemet kicsit lejjebb hajtom, majd mosollyal az ajkamon hagyom, hogy az esti sötétben kémlelje szemeimet. ide-oda mozgolódik, keresi azt a foltot, nagyon meg akar gyõzni. Emellett én is ráébredek, hogy remekül áll a cigaretta a kezében. Szörnyû, hogy még ez is jól áll neki.

- Tudod mit kívántam a szobában, mikor a hullócsillagot láttam? – tereli hirtelen a szót valami olyasmire, amire nem számítottam. Hangja halk, mégis olyan erõteljesen cseng a fülemben, mint még soha. Van benne valami titokzatosság, amit eddig nem fedeztem fel benne. Nem felelek, csak tagadóan megrázom a fejemet, majd próbálom felvenni vele a szemkontaktust. Talán a szüleivel kapcsolatos?

- Hogy, ne haragudj rám… - böki ki, mielõtt már én kérdeznék rá türelmetlenségemben.

- Miért haragudnék? – értetlenkedem összevont szemöldökkel. Hisz nem csinált semmi rosszat, sõt!

- Ezért. - Lábujjhegyre áll, majd nagy döbbenetemre egy határozottabb lepke puszit hint ajkaimra.

Enyhe cigaretta szag csap meg az õ édeskés férfias illatával. Nem tudom hogy jutottunk el idáig, de õszintén, ez most cseppet sem érdekel. Mikor is csókoltam már bárkit is? Olyan régen… hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik egy kis intimitás. Azonban ennek nem kéne oknak lennie arra, hogy miután visszaereszkedik én ahelyett, hogy elmennék, óvatosan visszahajlok az ajkaira s az õ apró pusziját felváltom egy csókkal.

Nem gondolkozom, bele se gondolok a következményekbe, egyszerûen csak közel akarom magamhoz érezni. Lassan kóstolgatom ajkait, amik cigaretta-kakaó-brownie ízek keverékeit hordozzák magukon. Nagyot szusszanok, mire õ belekapaszkodik a felkaromba, s ugyan olyan hevesen viszonozza a csókot. Egyik kezemmel átkarolom, magamhoz húzom, õ pedig felsimít a vállamra, majd óvatosan átkarolja a nyakamat. Nyelvem a nyelvére simul, s annyira belefeledkezünk a csókba, hogy a pléd is a földön landol.

Egyszerûen nem tudom megfogalmazni mi ütött belém. Egészen addig nem is akarom, míg a levegõhiány miatt el nem válnak ajkaink. Akkor aztán a döbbent tekintete, a csóktól duzzadt ajkai s közelsége mind arra emlékeztet, hogy a szájízemnek nem kéne ennyire édesnek lennie.

- Én… - próbálok valami hangot kiadni, de nem igen jön össze. – Sajnálom. Én… nem tudom mi ütött belém…

- Még te kérsz bocsánatot? – kérdezi halkan, míg kicsit elfordul tõlem. Keserûen felnevet, majd remegõ kézzel elkezd a zsebében matatni, ahonnan elõkerül egy újabb cigi s az öngyújtó is. – Túl rendes vagy, Lucas Styles. Túl rendes… - Felizzik a vékony cigaretta vége, majd London az ajkaihoz emeli s egy nagyot szippant belõle. Töröm a fejemet, vajon mit mondhatnék ezek után, de akár egy elsõ szerelmes kis tizenéves, ötletem sincs mivel járathatnám a számat.

- Meg se kérdezed miért tettem? – kérdi halkan, még mindig oldalra meredve. Vagy nem akarja a bamba arcomat látni, vagy zavarban van.

- Nos… - köszörülöm meg a torkomat. – Volt már feleségem s van egy fiam is… - Erre csak halkan felnevet, majd rám emeli szemeit.

- Azonban én is férfi lennék. Méghozzá olyan, aki kedvel téged. Nem tudom te miért csókoltál meg – kezd bele, majd újra az elterülõ városi fényeket figyeli helyettem -, de én azért kezdeményeztem, mert már… nem is tudom mit reméltem.

- Gondolom egy ilyen megnyilvánulást részemrõl, biztos nem – grimaszolok enyhén, hisz erre még én se számítottam, pedig biza több mint harminc év köt össze önmagammal.

- Õszintén? Minden ostoba reményemet felülmúlta – suttogja a szélbe. Újra beleszív a cigarettába, majd hirtelen ledobja az erkélyre s eltapossa. – Legalább ha rosszul csókolnál…! – nyögi. – Akkor betudnám egy botlásnak s azt mondanám, egye-fene, elfelejtelek, nem reménykedem… de így!

- Sajnálom, hogy megnehezítem a dolgodat, London – felelem. – Azonban ezt meg kell beszélnünk. Nem csak magunk miatt, hanem a bent édesdeden alvó apróságért is. Õk ezt nem szenvedhetik meg, érte õket elég veszteség már így is.

- Tudom… - simít végig gondterhelten az arcán. – Éppen ezért se akartam megtenni. Azonban olyan gyenge vagyok… - Nem hagyom, hogy eméssze magát, keze után nyúlok, mire õ zavart tekintetét rám emeli.

- Menjünk be, eleget levegõztünk – mosolygok halványan. Az érzéseim kuszák, életembe nem gondoltam férfira úgy, mint egy nõre. Nem akartam megtapasztalni se ezt a fajta újdonságot, erre kisgyerekes apukaként mégis megtettem. Öreg voltam én már ehhez, legalábbis úgy éreztem.

Aprót bólint, lehajol a takaróért, majd azt a hátára terítve követ be a házba. Láthatóan a gondolataiba merül, de nem hibáztatom érte. Én is összerakom a képet, amit eddig inkább nem akartam felfogni. Meleg. Nincs barátnõje, mert nem akar, s nincs barátja, mert… nem tudom, ezt majd megkérdezem tõle. Rengeteg kérdésem van, de még nem tehetem fel neki.

- Fektessük le a kicsiket – szólok oda neki, mire õ helyeslõen bólint egy aprót, majd együttes erõvel Bent s Ginát bevisszük a fiam szobájába s ágyába. Kicsik még, kényelmesen elférnek az ágyban, akár csak legutóbb.

A feszült csend akkor hág kettõnk között a tetõfokra, mikor már a nappali felé tartunk. Gondolom, ott majd beszélgetünk. Nem lesz könnyû, elõre érzem, de meg kell tennünk. Elsõnek én ülök le, a kanapéra, õ azonban inkább egy fotelt választ magának. Mocorog benne, láthatóan nehezen találja a helyét. Kényelmetlen helyzet, az már biztos.

- Hozzak valamit inni? – érdeklõdöm, mire õ megcsóválja a fejét. – Igazad van, ezt tiszta fejjel kell átbeszélnünk.

- Pontosan – sóhajtja.

- Nem tudom hol kéne kezdenünk… lehet az lesz a legjobb, ha elsõnek én beszélek. Te addig szedd csak össze a gondolataidat – mozgolódom én is egy kicsit a kanapén. – Kezdjük azzal, hogy én nem… nem vagyok meleg s eddig egy férfit se csókoltam meg. Nem volt rá ingerem. Nem tudom mi változott, lehet rég csókoltam meg bárkit is, s tudom, hogy ez szörnyen kegyetlenül hangzik, de inkább vagyok az, mintsem hiú ábrándokkal s ostobaságokkal etetlek be… s magamat is.

- A magány nagy úr – suttogja. – Én viszont tudom, hogy csak a férfiakhoz vonzódom. S az olyan édes, törõdõ, kedves s férfias férfiak a gyengéim, mint amilyen te is vagy – mosolyodik el keserûen. – Nem tudom mit szeretnél megbeszélni Lucas, de nekem nincs igen mit mondanom. Rég meg akartalak csókolni, vonzódtam hozzád, bár õszintén, ki nem? Az összes anyuka téged bámul, az óvónõk is el vannak ájulva tõled. S teljesen megértem, ha azt mondod, hogy tartsuk a távolságot… ugyanis én nem tudom garantálni, hogy ilyen ne következzen be megint, ha olyan kedves vagy velem. Egyszerûen… - keserûen felnevet, majd tanácstalanul széttárja kezeit s rám néz. – Nem tudom hogy csinálod, de teljesen beloptad magadat a mindennapjaimba.

- London…

- Ne kérdezd miért, hogyan, mikor. Nem tudom – folytatja. – Azonban Gina nekem mindennél fontosabb, szóval kérlek, ha annyit megtennél értem, hogy mondjuk nem löknél el magadtól annyira, hogy a gyerekek lássák kárát… annak nagyon hálás lennék – néz óvatosan rám. Ezernyi érzés cikázik az arcán, s azt hiszem én is így festhetek.

- Nem foglak ellökni – felelem halkan, mert látom rajta, hogy ez érdekli a legjobban. – Ben s Gina ugyan úgy össze fognak járni, ez nem lesz hatással semmire. Szépen elfelejtjük – teszem hozzá, mire szemei fájdalmasan csillannak.

- Igen – bólint aprót a száját összeszorítva. – Akkor ennyivel letudtuk, igaz? – Most rajtam a sor, hogy helyeslõen bólintsak egyet. – Akkor én el is foglalnám a vendégszobát, hogy kialudhassam magamat. Jó éjt, Lucas.

- Jó éjt, London – köszönök el én is tõle.

Nem alszom túl sokat az este folyamán. Gondolataim mindig visszakalandoznak a hihetetlen csókra, s csak töröm a fejemet mindenféle ostobaságon. Délelõtt próbálok normálisan viselkedni, hogy London is így tesz. Nevetve játszik a gyerekekkel, kiszolgálja õket kérdés nélkül, s egyedül akkor látom rajta az aggódást, mikor távoznak, s Gina felteszi a kérdést mikor jöhetnek újra. Persze kedves mosollyal válaszolok, hogy amilyen hamar csak lehet, így mind a két lurkó fellelkesül.

×××

Már öt napja azon jár az agyam, miért csókoltam meg Londont a csillagnézés éjszakáján. Igazából, meglepõdöm azon, mennyire nem zavar úgy a dolog, mint hittem eleinte. Sõt. Ellenkezõleg. Alig tudom elfelejteni azt az íz mámort, amit a csókja adott nekem. Reggelente futólag futunk csak össze, láthatóan karikás szemei aggodalmat keltenek bennem. Nem merek rákérdezni mire fel, félnék, hogy a válasz egyezne a gyanúmmal.

Péntek délutánra jár már, szedelõzködöm, hogy bemehessek Benért az oviba. Kérdezgette, hogy hétvégén jönnek e Gináék, de mindig nemmel feleltem neki. Nem nagyon beszéltünk ilyenrõl Londonnal, pedig megígértem neki, hogy a félreértésünk nem fog a két kicsi barátsága közé állni. Épp úton vagyok az oviba, mikor hirtelen csörögni kezd a telefonom, London nevével a kijelzõjén. Mikor felveszem egy roppant zavart s kétségbeesett hang szól bele a telefonba, hogy megkérhet e arra, hogy hazavigyem magunkhoz Ginát, ugyanis váratlanul be kell ugrania egy kolléganõje helyett, s legkorábban csak nyolckor végez. Érzem a hangján, hogy komoly erõ kell neki ahhoz, hogy megkérjen erre, de ezer örömmel állok a szolgálatára.  Ezerszer megköszöni, majd lerakja a telefont.

Persze a gyerekek örülnek a váratlan közös programnak, s remekül viselkednek a kocsiban is.  Otthon megvacsoráztatom õket, a közösen elkészített vacsiból, majd hagyom, hogy a nappaliban mesét nézzenek. Nem fürdetem meg õket, az se baj ha kicsit tovább vannak fent, hisz hétvége van.

Kilencre jár, mikor megszólal a csengõ. London az, fáradtan, de illedelmesen. A két kicsi addigra már félig alszik, így fel se tûnik nekik a szolid csengõ. London alig akar bejönni, de mikor megjegyzem neki halk mosollyal, hogy már szinte aludnak, nagyot sóhajt, s a cipõjét levéve beljebb jön. Ekkor esik tekintete a kezemben lévõ poros pohárra.

- Nem zavarunk sokáig – jegyzi meg halkan.

- Soha nem zavartok – mosolygom. – Ezen ne aggódj, tényleg. Azonban emiatt nem tudlak titeket kocsival hazavinni.

- Semmi baj, biciklivel hazamegyünk – tudja le ennyivel, azonban mikor menne tovább az elõszobából a nappaliba, elkapom a csuklóját.

- Itt is maradhatnátok estére, túl késõ van már ahhoz, hogy fáradtan egy kislánnyal a hátad mögött járd a várost – kérlelem burkoltan, mire õ óvatosan visszább lép, majd rám emeli tekintetét.

- Nem fogadhatom el - vágja rá rögtön.

- S miért is nem? Mert talán megint megesne valami, ami miatt kerülhetsz? – kérdezek rá kerek-perec, hála a kis esti borozgatásnak. Látom rajta, hogy meglepõdik ezen, nyel is egyet zavarában, majd oldalra süti tekintetét.

- És ha én is akarom? - kérdezek rá egyenesen.

- T-tessék? – kapja fel a fejét döbbenten, mire én odahajolok hozzá s sokkal lágyabban, mint elsõ alkalommal, megcsókolom. Önszántamból. Önakaratomból. Akarom, hogy érezze, minden rezdülésembõl, mennyire is akarom.

A szokásos idõben keltem Bent, aki cseppet sem értékeli London húzását, miszerint korán reggel elkerekezett a kis barátnõjével. Elmagyarázom neki, hogy ennek így kellett lennie, ugyanis Londonnak dolgoznia kell, úgy mint nekem, csak még többet s még keményebben, kevesebbért. Persze erre rögtön jön a kérdés, hogy ez így nem igazságtalan? Nem tudok erre mit mondani, csak zavartan elmosolyodom, majd egy nagy sóhaj után puszit hintek a homlokára.

- Sajnos az, Kapitány, de nincs mit tenni. De! – próbálom jobb vizek felé terelni a témát. – Ma este mi hozzuk haza Virginiát, majd fél kilenc pedig hozzájuk megyünk.

- S ott is alszunk? – csillannak fel a szemei, mire én mosolyogva beletúrok az elaludt kócos hajába.

- Nem, nem alszunk.

- Oh… - görbülnek le ajkai.

- No, ne szomorkodj! – csipkedem meg kedvesen az arcát. – Ezt még átbeszéljük. Emellett elõbb mondtam, hogy Londonnak sokat kell dolgoznia, nem igaz? – A válasz csak egy bólintás. – No de reggelizzünk, aztán pedig irány az ovi.
 

×××

Mikor délután felveszem a két lurkót, hihetetlenül boldogan vigyorognak a hátsó ülésen. Egészen indulásig ügyesen játszanak. S ez mit is takar? Jól szórakoznak, de kárt nem csinálnak, nem veszekednek. A játékbarikádról nem beszélek, hisz az hozzátartozik a kísérletekhez: melyik élõlényt vihetik magukkal a bolygójukra?

Fél kilenc elõtt nem sokkal szólok nekik, hogy készülõdjenek. Egy órával azelõtt vacsiztunk, szóval Virginiát nem üres hassal viszem haza. Mindkettõ lefáradt a nagy játszásban, ezt a csend is igazolja, míg Londonékhoz tartunk. Persze mikor az ismerõs környékre érünk, Virginia felélénkül s ennek hála Ben is abbahagyja a bóbiskolást. Mikor kiszállunk a kocsiból, megfogom a kezüket. A parkoló kicsit odébb van a háztól, s inkább leszek veszélyesen óvatos szülõ, mintsem felelõtlen.

London már otthon van, s biztos látott is minket, ugyanis mielõtt csengethetnék vagy kopoghatnék, nyílik az ajtó, a kis szöszke pedig reppen a bátyjához. Puszi, ölelés, minden, ami kell.

- Köszönöm! – mosolyog rám hálásan végül a fiú.

- Ugyan, semmiség – legyintek.

- De igen. Szeretném valahogy meghálálni, de nem tudom – teszi hozzá zavarral és sajnálattal. Oh, ha már így felhozta, nekem beugrik valami.

- Igazából lenne egy módja – válaszolom, mire London szemei felcsillannak egy pillanatra.

- Mégpedig?

- A hétvégém történetesen szabad és egybe esik egy nagy, várt csillaghullással. Köztudott, hogy a csillaghullás megtekintése társaságban, forró csokival és süteménnyel a legélvezetesebb. Bennel sajnos tökéletes forró csokit készítünk, mégis társaság és sütemény hiányában vagyunk. A konyhamûvészet nem tartozik az erõsségeink közé – ecsetelem lelkesen, no egy kis sajnálatot is beleviszek a sütik iránt, de csakis a cél elérése érdekében. Ennyi csak belefér, nem igaz?

- Mi SÜTÜNK! LONDON ÜGYES!- sikkantja Virginia, míg ugrálva tapsikol. Mielõtt bárki mondhatna bármit is, a kezébe veszi az ügyet, s bátyja alkarja után kapva kezdi el õt méregetni. - - UGYE?!

- Hánytól kezdõdik ez a csodálatosság? – adja be a derekát London, s intézi nekem a kérdést.

- Arra gondoltam, kezdõdhetne kettõtõl. Lenne idõnk közösen bevásárolni és nálunk felkészülni a programra – felelem mosolyogva.

- Együtt sütünk sütit?!- kérdez rá csodálkozva a kisfiam. - Mikor legutóbb próbáltuk ûrlelet lett belõle.  – Azt hittem már nem emlékezett rá, de ezek szerint mély nyomot hagyott benne az a süteménynek hívott akármi.

- Ezért segítenek nekünk, már ha benne vannak – intézem szavaimat Benhez, bár jól tudom, hogy a két szõke árgus szemekkel figyel minket.

London végül csak belemegy, apró bólintással jelzi, hogy benne van a hétvégi kis közös programban. Szombat délután kettõre beszéljük meg az új találkát, majd szépen elkocsikázom értük s innen megyünk bevásárolni. Miután minden hozzávalót megveszünk, utána pedig mehetünk kotyvasztani, este pedig csillagokat lesni. S mivel az utóbbi mûvelet sokáig tart, ott is aludnak nálunk. Legalábbis ez a terv, s remélhetõleg így is fog minden történni.

×××

Ahogy telnek a napok, úgy uralkodik el Benen és rajtam is az izgalom. Csillaghullást nézni mindig felemelõ, de ha társaság is van hozzá, az még jobb. Utoljára akkor voltunk kicsit többen, mikor a volt nejem még velünk volt. Persze, erre Ben már nem emlékezhet, aprócska volt még, nagyon. Nosztalgikus az emlék, s nagy meglepetésemre már nem fúj úgy. Annak idején, ha a volt feleségemre gondoltam, mindig belenyilallt a szívem, aztán aznap este vele is álmodtam valami eszméletlen marhaságot, aminek hála a reggelem pocsékul indult. Sõt, belegondolva, egyre több dolgot tûrtem meg a házban, ami hozzá volt köthetõ. Nem vert hevesebben a szívem, ha a tõle kapott pólót vasaltam, vagy ha beszélnem kellett vele.

Egy ismerõs idegen lett számomra, semmi több. Azonban jól van ez így, azt hiszem.

Ahogy Londonék felé vezetek, Ben izgatottan csacsog a hátsó ülésen a gyerekülésében. Ahogy felgördülök a parkolóhelyekhez, nyílik is az ajtó s Virginia szalad ki egy édes, rózsaszín, hercegnõs ruhában. Mögötte zavart mosollyal a bátyja, London, én pedig szórakozott képpel szállok ki a kocsiból.

- Sziasztok! Remélem nem késtem – mosolygom le az éppen odaérõ Ginára, aki lelkesen csimpaszkodik belém.

- Nem, nem, de jöhettél volna hamarabb is – jegyzi meg, mire én elnevetem magamat. – Akkor megyünk sütikéhez valókat venni? – kérdezi csacsogva, míg én kinyitom a hátsó ajtót, hogy Ben is szóhoz juthasson.

- Szia Lucas – lép oda mellém London, hóna alatt a gyereküléssel, vállán táskával s az arcán furcsa kifejezéssel.

- Szia London – mosolygok rá, míg Virginia épp a hátsó ülésre mászik befelé, Ben pedig lelkesen biztatja. – Készen állsz?

- Nem vagyok teljesen biztos benne… - motyogja, míg a kocsi felé pillant. Van ebben a pillantásban valami furcsa, amit nem tudok sehová se tenni.

- Valami baj van? – kérdezek rá gondterhelten, míg egyik kezemet a vállára simítom. Na, ezek után még zavartan el is húzódik.

- Ostobaság az egész, tudod… én… nem nagyon szeretek kocsiba ülni - motyogja.

- Nem bírja a gyomrod? – kérdezem mosolyogva, de hiába a kényszer, hogy újra vigasztalóan a vállára simítsak, az elõzõ elhúzódásának hála inkább nem próbálkozom. – Akkor… felõlem úgy is lehet, hogy hozzánk elviszlek titeket s majd én bevásárolok. Már ha nem bánod, hogy kicsit kettesben kell maradnod a lurkókkal.

London zavartan s kicsit hihetetlenkedve néz fel rám, majd végül zavartan felnevet. Látom rajta, hogy nagyon tanakodik, s talán még szégyelli is magát a dolog miatt. Pedig nincs miért. Ritka ugyan, de megesik, hogy felnõtt fejjel se bírjuk a közlekedõeszközök zörgését és rázkódását.

- Mondanám, hogy itt megvárunk, de… Gina már el is foglalta a helyét – sóhajtja London, míg a hátsó ülés felé bök fejével. – Virginia, elsõnek a gyerekülést kell berakni! – szól oda neki, majd mintha mi sem történt volna el is indul intézkedni. Segítek neki rögzíteni az ülést, majd hagyom, hogy õ ültesse bele a húgát. Mielõtt azonban õ is beülne az anyósülésre, zavartan megköszörüli a torkát.

- Menjünk csak el vásárolni. Négyesben.

- Biztos vagy benne? – kérdezek rá rögtön aggódóan.

- Igen – feleli. – A gyerekeknek is élmény lesz, én pedig kibírom. – Széles mosollyal bólintok szavaira, majd nyitom is az ajtót, hogy beüljek a volán mögé, de még így is megüti a halk szava fülemet. – Azt hiszem…

Felzúg a motor, én pedig lassan kitolatok a feljáróról, hogy elindulhassak a közeli bevásárlóközpontba. London végig eléggé sápadt s keveset szól, de mikor kiszállunk a kocsiból, úgy tûnik jobban van. Gina és Ben nagyon élvezik, hogy együtt mehetnek az agyunkra azzal, hogy felesleges dolgokat pakolnak a kocsiba, de így szép az élet. Mindent megveszünk a sütihez, sõt, az ebédhez is. Üdítõket is veszünk, de szigorúan csak olyat, amit a gyerekek is nyugodtan ihatnak. Gyümölcslé a fõ itóka, ami a kocsiban sorakozik.

Hazafelé London újra eléggé sápadt lesz, sõt, alig akar hozzám szólni az egész út alatt. Már éppen megállnék, mikor közli velem nagy nehezen, hogy menjünk csak tovább, mert csakis akkor lesz jobban, ha végre kiszállhat. Nem túl biztató, de remélem, ha a kicsik elaludtak a csillagnézés közben elmondja mi is történt most. Megkérdezném én rögtön miért van ilyen rosszul, de biztos vagyok benne, hogy nem felelne.

S lám, amint megállok a kocsival s kiszállhat, kezd visszatérni a színe. Mire mindent bepakolunk, mondhatni már kutya baja s boldog mosollyal az ajkán hallgatja Ben s Gina locsogását arról, mennyire várják a sütis-kakaós csillagnézést. Én pedig, nos, én örülök, hogy újra életet leheltünk ebbe a házba, melyben oly rég óta csak ketten vagyunk Bennel. Gyerekzsivajjal sokkal jobb, hát még a konyhában sertepertélõ Londonnal.

Jóképû fiú, s arról szó se essék mennyire tisztelem azért, mert ennyire önfeláldozó a húgáért. Nem tudom honnan merít ennyi lélekenergiát s hogy bírhatja ennyire… lenyûgözõ. Én biztosan nem bírtam volna, még így is, lediplomázva, szülõkkel s volt feleséggel a hátam mögött is sokszor úgy érzem sok ez nekem. Azonban mindenem a fiam, ahogy Londonnak a húga, s azt hiszem ez az az erõ, ami folyamatosan elõre hajt minket, s ha elfáradnánk újra erõt ad.

- Jó felé keresem a habverõt? – szól oda nekem London, míg én a konyhaasztalnál ülök, halvány mosollyal õt bámulva. – M-mi az? – kérdezi zavartan. Nemrégiben odaadtam neki egy kötényt is, hogy ne kenje össze a ruháját, így pedig még mókásabban fest. Mókásan jól.

- Nos, bevallom õszintén, sosem gondoltam volna, hogy bármelyik férfin is jól állna ez a gyümölcsös kötényke. Tévedtem – felelem, mire a fiú zavartan elfordul. – S megyek segítek keresgélni, de azt ne várd, hogy a sütés is menjen… ha ehetõt akarsz, engem kihagysz belõle, mert mindig elszúrom! – sóhajtom. – A gyerekeket pedig jobban leköti a játék, mintsem, hogy segítsenek.

- Pedig segítettek! – feleli London. – Az elsõ öt percben… - teszi hozzá, mire én felnevetek. – Oh, ha a kuktám leszel, nem ártana neked is egy kötényke.

- Legszívesebben azt hazudnám, hogy nincs már több - kezdek bele a számat húzva, majd kihúzom az egyik fiókot ahol a konyharuhák is vannak -, de van még egy fehér fodros. - London szemei felcsillannak, ajkáéra széles mosoly ül, én pedig már látom lelki szemeim elõtt a végzetemet, amin a fiú jókat fog kacagni.

Ahogy leteszem a kagylót Ben nagy szemekkel pislog rám a kanapé karfája mögül. Tudom én, hogy mit szeretne, de egy mosollyal az ajkamon jelentem ki, hogy mehetünk is fürödni. Rögtön lebiggyed a szája, de jó anyám is megmondta, a nevelés néha mosolyfakasztó. Egészen addig durcizik, míg esti mese nem jön, akkor mindenért bocsánatot kér. Tudom én, hogy minden az esti meséért van, de legalább felfogja, hogy adni kell valami, ha kapni akar. Miután elalszik, csókot hintek a göndör tincsek közé, s én is elindulok lezuhanyozni, hogy aztán pizsamában éjfélig dolgozzak, s utána nyugovóra térjek.

×××

Reggel alig lehet lelõni a fiamat, aki úgy örül a napnak. Már reggel kelt, tíz perccel az ébresztõ elõtt, végig csacsog és sietett, mert õ nem akar elkésni az oviból. Mikor is késett el? Soha. Persze, ha ezt felhozom neki, édesen az ajka elé teszi mutatóujját és lepisszeg. Gina már bent van, mikor Bent beviszem. Boldogan akaszkodnak egymásba, s míg a fiú öltözik, én pedig figyelem, az egyik óvónõ jön oda, miszerint tényleg én viszem e haza aznap Ginát. Helyeslõen bólintok, váltunk pár szót, majd mikor a kisfiam beindiánszökdel a többiekhez, elindulok dolgozni.

A szokásoshoz híven négykor elindulok hónom alatt pár otthonra hagyott aktával, hazamegyek s még a kicsik gyakorolnak, a felét átolvasom. Mikor menni kell értük, elkezd szemerkélni. Nagyon remélem, mire jön London a húgáért eláll, szegény nagyon el fog ázni.

A kicsik hátul rendetlenkednek, sajnos csak egy gyerekülésem van, amit õk remekül ki is használnak. Igaz, elég egyszer rájuk szólnom, utána nagyjából sikerül jó gyereknek lenniük. Amint belépünk az ajtón, leöltöztetem õket, majd szélnek eresztem a két lurkót. Míg elvannak a fogpiszkálóból épített ûrhajóm csodálásával és tervezgetéssel, miszerint meghódítják a Holdat és a Marsot is, vacsorát készítek nekik. Pizza lesz, házi salátával. nincs erõm se idõm másra már, eldolgoztam a szabad óráimat.

Egyre jobban esik odakint, s mikor fél kilenckor megszólal az ajtócsengõ, jól tudom, hogy London fog az ajtóban várni. Nem is tévedem, de mégis meglepõdöm, hogy mennyire elázott. Akár egy ázott kiskutya, haja vizesen tapad arcához, s szerintem a ruhája is pár árnyalattal sötétebb, mint szárazon…

- Veled meg mi történt? – kérdezem, míg arrébb állok, hogy befáradhasson.

- Gondoltam, legalább egy hónapban egyszer hajat mosok – neveti nyomorát, majd rám kacsint. Megmozdul a gyomrom, de betudom az éhségnek. Szégyellhetné magát, hogy még így is címlapra való. Én egy elázott medvére hasonlítanék a helyében. S miért jött biciklivel? Mondtam, hogy elhozom… mindegy is. A húga boldogan vetõdik rá, lábait öleli, s úgy kezd el neki csacsogni.

- Ben azt mondta nem tud csillagokat mutatni, mert be van borulva az ég. Tényleg be van borulva? Miért vagy vizes? – kezd is bele.

- Be van...- feleli London, míg a fejecskéjét simogatja a kislánynak szeretetteljesen. - Gyere, mennünk kell mielõtt ideér a vihar. Akkor aztán nagy mulatság lesz haza menni.

- Maradjatok, csak most készült el a vacsora – invitálom õket további maradásra.

- Nem lehet, a világért sem szeretnénk zavarni, plusz biciklivel vagyok, ha nem érünk haza a vihar elõtt az elég kellemetlen lesz mindenki számára – feleli rögtön London. Ilyen idõben egy kislánnyal a háta mögött? Nem. Nem engedhetem.

- Ha gondolod haza dobunk titeket kocsival – ajánlom rögtön fel.

- Nem szeretem a kocsit – rendezi le egy ismeretlen hangsúllyal, s egy olyan pillantással, ami minden további erõsködést belém is fojt. Persze… gondolhattam volna.

- Akkor maradjatok itt az éjszakára. Van vendégszobánk, mint említettem – térek át egy másik lehetõségre.

- Nem szeretnénk zavarni, igaz Gina? – kérdezi a kislánytól. - Gyere, menjünk, vedd a kabátod. – Azonban az említett nem akarja venni, a kis fülében csenghetnek még a szavaim. Itt maradhatnak, igen. S úgy látom rajta, neki jobban tetszik az ötlet, mint a hidegben, vizesen dideregni a biciklin.

- Minket nem zavartok, örülünk a társaságnak – ismételem meg, míg arcomon mosoly ül. Érzem én, hogy nyert ügyem van. Nézem egy darabig az ázott fiút, õ pedig tekintetét az enyémbe fúrja. Pár pillanat az egész, de egész testem belebizsereg a tudatba, hogy ezzel sikerül végül rávennem õt a maradásra.

Együtt leülünk vacsorázni, nevetgélünk és jól érezzük magunkat, még akkor is mikor a kicsik fürdetése következik. Akad pár nem kocsis és ûrhajós alsója Bennek, ami megfelel Ginának, kap egy ûrhajós pizsit, ami kicsit nagy rá, de nagyon tetszik neki, hogy hasonlít a pajtásáéra. Meseolvasás, puszi, majd én és London levonulunk a nappaliba. Nem tudom mit kéne tennem, hogy a csend feloszoljon közöttünk, így végül elõveszek egy üveg bort s két poharat is kerítek a szekrénybõl. 

- Aggódnunk kéne? – szólal meg végül, míg a szoba felé néz, ahol a két kicsi alszik. A pohár bort egy apró biccentéssel köszöni meg.

- Ráérünk még vele. Egyelõre – emelem meg poharamat szavai után, majd szemeibe nézve koccintok vele. - Az új kapcsolatokra.

- Az új kapcsolatokra – ismételi szavaimat. Hamar neki is látunk az igazán finom üveg bor tartalmának elfogyasztásához, nem csoda hát, hogy London is hamar feloldódik. Csak úgy csacsog, s le nem tagadhatná jó pár évvel fiatalabb kishúgát. Bókok is kicsúsznak bortól mámoros ajkain, melyeket zavart mosollyal fogadok. Rég dicsért meg bárki is a fiamon kívül, akinek a fogkrémtubus kinyitása is hatalmas nagy feladat.

Egyszer csak finom bõr érinti kezemet, puha, lelket melengetõ érzés. Kicsit meg is szorítja, míg én nagyot szusszanva nézek rá. Úgy tûnik szeretne valamit mondani.

- Nehéz is az egyedülálló apukák élete, igaz, örömapa? Nemsokára rokonok leszünk – dalolja mosolyogva, ami csak fokozza a lelkem melegségét.

- Már alig várom – nevetem õszintén, míg kicsit megszorítom a kezét.

- És mi lesz velünk, ha felfedezik a saját planétájukat, és itt hagynak minket? – fordul felém, ajkán mosollyal.

- Akkor bizony kénytelenek leszünk együtt építeni egy ûrhajót, és utánuk menni – jelentem ki nevetve, amire õ is kacagásba kezd, s helyeslõen biccent is. Aztán fejét a kanapéra hajtja, s lehunyt szemekkel inkább a borospoharát kezdi el markolni. Nem szólok semmit, csak a keze melegét próbálom kiverni fejembõl újabb pár korty borral. Elõre dõlök, a lábaimon könyökölöm, úgy gondolom London hamarosan bealszik. Hagyom is kicsit, majd felkeltem, ha én is álmosodni kezdem.

- Komolyan… miért hagyta el? – hallom magam mellõl a suttogva feltett kérdést, mire oldalra fordítom a fejemet. London az, félig lehunyt pillái mögül figyel engem, teljes testével felém fordulva. – A felesége.

- Nem tetszett neki a Mrs a neve elõtt. Fõleg, hogy az én vezetéknevemet is megkapta – felelem, majd újra beleiszom a poharamba. – Sokat voltam távol, nem hoztam haza a munkát akkoriban. Karriert akart. Nem családot. Én meg nem tartottam vissza – kortyolom ki az utolsó cseppig a poharamból a bort.

- Még mindig szereti? – teszi fel az újabb kérdést egy kis hallgatás után, mire én nagyon sóhajtva felegyenesedem.

- Tisztelem azért, mert kerek perec megmondta, hogy csak tönkretesszük a gyerek életét, ha együtt maradunk. Inkább legyen boldog, elvált szülõkkel, mintsem boldogtalan egy családnak nevezett roncsban – terelem a témát, hisz eléggé kényes. Nem is tudom, szeretem e még. Persze, a régi énjét, aki kacagás közben az orrát felhúzva incselkedett velem az egyetemen. De az a kislány, a lassan nõvé érõ leány már rég eltûnt.

- Szerettem, azt aki volt – nyúlok a boros üvegért és öntök még magamnak egy kicsit. – Nem azt, akivé lett. Azonban a fiam anyja, szóval nem árt vele jó kapcsolatot ápolnom. Baráti szinten – teszem hozzá egy huncut mosollyal, majd beleiszom a poharamba.

- Bennek is így a legjobb, hogy nem azt látja, hogy marakodnak mindenen – jegyzi meg, míg közelebb csúszik. – S nem kéne ennyit innia, reggel vezetnie kell – veszi el óvatosan a kezembõl a boros poharat, majd a sajátjával együtt az üveg dohányzóasztalra teszi. Hálás mosollyal az ajkamon biccentek egy aprót a figyelmességéért. Egy kicsit így ülünk, majd végül én állok fel egy nagy sóhajjal.

- Zuhanyozni vagy fürödni szeretnél? – kérdezem.

- Zuhanyozni – feleli halvány mosollyal.

- Szerzek neked törölközõt meg egy nagyobb pólót, amiben tudsz aludni és… meg is ágyazom a vendégszobában – teszem még hozzá, majd intek a fejemmel, hogy kövessen. Míg bevonul a fürdõbe, én az ágynemûre friss huzatot húzok. Épp a párnát rázom fel, mikor nyílik az ajtó s London les be rajta.

- Kérhetnék egy nadrágot is? – kérdezi zavartan, mire én érdeklõdve fordulok felé.

- Persze! Valami baj van? – indulok meg felé, míg õ kitárja az ajtót. Megállok, majd jót mosolygom a hálóingeket megszégyenítõ pólómon. – Értem… próbálok valamit keresni.

- Értékelném, bár ha már megy aludni lehet felesleges… - lépked be a szobába. – Inkább hagyja. Menjen csak aludni, elleszek én ebben – rakja le az egyik székre a ruháit, amiket gondosan összehajtott. – Csak egy pillanatra megilletõdtem.

- Nem tart semmibõl… - kezdenék bele, de leint.

- Lefekvés idõ van, nem halok bele.

- Ha te mondod – hagyom rá végül. – Akkor jó éjt London. Esti puszit nem kapsz, kinõttél már belõle – jegyzem meg huncut mosollyal, míg õ bemászik az ágyba.

- Sajnos… - sóhajtja, majd zavartan rám néz. – Jó éjt. S köszönöm, hogy maradhattunk.

Biccentek egyet, miszerint nincs mit, majd kimegyek a szobából. Még nekem is le kell tusolnom, fogat kell mosnom, lehet kicsit borotválkozni sem ártana. Végtére is mindegy, hogy reggel vagy este teszem e meg: mind a két esetben álmos vagyok annyira, hogy megvágjam magamat. Este meg még annyi elõnyöm van, hogy nincs ott Ben, s nem figyeli minden mozdulatomat. Vagy még rosszabb, szaladgál a lakásban, míg borotválkozom. Mindig félek, hogy magára borít valamit, vagy elesik és beveri a fejét, esetleg a lépcsõn gurul le. Így aznap is a késõ esti borotválkozásnál maradok. Miután végzem letusolok, majd elmegyek én is lefeküdni. Egy kis alvás sosem árt, s ennyi bor után nem ártana már jócskán.

×××

Reggel már arra kelek, hogy valaki motoszkál a házban. Egy pillanatra még meg is ijedem, de hamar eszembe jut, hogy vendégünk volt. Az órára nézem, még tudnák minimum egy órát aludni… s õk is. Nagyot ásítva, atlétában és egy rövidnadrágban indulok el a nappali felé megnézni, mi ez a nagy motoszkálás. London pakol lelkesen, induláshoz készülõdik. A kicsi Gina a kanapén szunyókál, de már át van öltöztetve.

- Jó reggelt – szólok oda, mire a fiú összerezzen. – Hova, hova?

- Viszem Ginát óvodába, majd megyek dolgozni – feleli nemes egyszerûséggel. – S neked is jó reggelt –ereszt meg egy halovány mosolyt. Furcsa kicsit a fiú, nagyon kapkod.

- Minden rendben? – érdeklõdöm.

- Nem szerettem volna felébreszteni. Ginát sikerült úgy kihúznom Ben mellõl, hogy ne keljen fel, egyik se. Ne haragudjon, próbáltam csendes lenni – vet rám egy sajnálkozó pillantást, majd folytatja tovább a pakolást.

- Bevittem volna a kislányt – jegyzem meg.

- Nem, így jó lesz. Még haza tekerek, csinálok neki enni, átöltöztetem még egyszer meg én is átöltözöm. Nem szeretek ugyan abban az alsóban lenni – harapja el a mondat végét.

- Biztos minden rendben van? – vonom fel a szemöldökömet.

- Persze, nagyon kedves. Túl kedves. Nem szabadott volna elfogadnom, hogy itt maradjunk... – sóhajtja. – Megpróbálok ma én menni Gináért.

- Megpróbálod, vagy biztos vagy benne, hogy tudsz érte menni? – kérdezek vissza, míg a kanapéhoz lépek s leülök a kislány lábához. Édesdeden alszik, kedveskedve megsimogatom a lábacskáit.

- Elmegyek én érte. S ha úgy gondolod, akkor majd el is viszem hozzátok – jegyzem meg Ginát figyelve. London megáll a pakolásban, majd közelebb lép hozzám. A félhomályban felnézek rá, szemei zavartan csillognak, ajkai picit remegnek.

- Túl kedves…

- Segíteni szeretnék – lendítem a kezemet, hogy megcsapkodjam picit kedveskedve a kezét, de hátrébb lép sietõsen.

- Illetlen voltam az este. Bocsánatot szeretnék kérni – hadarja.

- Mert rákérdeztél a feleségemre? Ugyan – legyintek. – Sajnos másról nem tudsz velem beszélgetni… max még a gyereknevelésrõl és az édes kis történetekrõl. No de ha ennyire siettek, nem tartalak fel, nehogy elkéss a munkából – állok fel. – S elmegyek Gináért, majd haza is viszem. Fél kilenc körül, ugye? – válaszul csak bólint, s odasiet húgához, hogy felvegye. Kikísérem õket, majd kicsit integetek is. S ha már felkeltem hamarabb, neki ülök kicsit dolgozni.

Nevetve kapom el Ben lábát, aki épp az asztal alá bújna el az esti fogmosás elõl. Kemény csatán vagyunk már túl, rengeteg csillagot és bolygót hagytunk már el hosszú, ûrbeli fogócskánk során. Én vagyok a gonosz Fogkefe tábornok, míg õ a Fogmanó kapitány, ki menekül a végrehajtásom elõl.

- Feketelyuk, feketelyuk! – sikongatja, de azaz igazság, hogy egy Vörös Óriás vagy Fehér Törpe sem tudna engem megállítani attól, hogy elkapjam, és fogmosásra csábítsam. Gyengéden húzom ki az asztal alól, inkább rugdosson kicsit össze, mintsem fájdalmat okozzak neki. Kis teste alá nyúlok, majd egy gyors mozdulattal felkapom.

- S most Apa, vagyis Fogkefe tábornok elvisz a titkos bázisára s addig csikiz, míg önként meg nem mosod a fogaidat, s tiszták nem lesznek!

- Ne! – jön a kétségbeesett kiáltás a hátamra vetett fiamtól.

- De! – hahotázom gonoszan, majd elindulok vele a fürdõszobába. Nevetve kapálózik, s mikor rárakom a kis, mûanyag fellépõjére, csintalan mosollyal illegeti magát. Ügyes fiú, nem szalad el, jól tudja, hogy ez is fontos része az esti elõkészületeknek. Mellé állok, elsõnek az õ fogkeféjére nyomok fogkrémet. kicsi kezébe adom, bár addig nem lát neki, míg a saját fogkefémet elõ nem készítem.

- Mehet? – kérdezem, mire õ bólint egy aprót. Egyszerre kezdjük el fogainkat mosni, egyszerre köpjük ki a felesleges habot, s öblítenünk is. Hisz apa s fia között így mennek a dolgok. Miután végzünk az alapos fogmanó kilakoltatással – mert nem halnak meg, csak tovaállnak -, jöhet az alvás.

- Apa, ma aludhatok veled? – jön a kérdéssel a szobája ajtaja elõtt. Elnézem borzos buksiját, aranyos kisgyerekarcát, s kérlelõen csillogó nagy, tõlem örökölt kék szemeit.

- Persze - felelem mosolyogva. Kezem után nyúl, s vidáman táncol oldalamon az ágyhoz, mellyel egykoron édesanyjával osztoztam. Befészkeli magát a takaró alá, majd mikor mellé fekszem kuncogva hozzám bújik. Cuppanós puszit kap a buksijára, amitõl hangosabban kuncog fel.

- Szeretlek Ben – simogatom a haját szeretetteljesen. Mindent odaadnék érte, õ az én mindenem.

- Én is szeretlek apa – feleli suttogva, miközben hozzám bújik. – Oh, apa! – néz fel rám.

- Tessék, kapitány? – kérdezem meg mosolyogva.

- Ne mond el Viginiának, hogy veled aludtam. Fél a sötétben, s azt ígértem neki, hogy majd én megvédem. – Mosoly kúszik az ajkamra. Olyan büszke vagyok rá!

- Ígérem, nem mondom el – nyugtatom meg. – De most alvás! – szólítom fel, de nem kell kétszer mondanom. Elhelyezkedik, s hamar átlép Álomvilágba. Én kicsit virrasztok mellette, s figyelem békésen alvó alakját. Õ a legjobb dolog az életemben.

×××

Reggelhamarabb felkelek, mint kapitány. Megcsinálom a kávémat, majd míg megiszom, újságot olvasok. Ezután nekiesek a reggeli készítésnek, egy kis rántotta jó lesz, Ben is nagyon szereti. Egyszer csak megszólal a mobilom, amit bent felejtettem a szobámban. Kicsit tompa vagyok még, így lassan fogom fel, de mikor elhallgat a telefon, szemöldökömet ráncolva ácsingózom a gáztûzhely elõtt.

- APA, VIRGINIA TESÓJA KERES! – zendül fiam hangja, mire én mosolyogva túrok bele a hajamba. Elintézte nekem a telefont a kis drága. Mikor beérek a szobába, Ben csillogó szemekkel adja át a telefont.

- Kérlek apa, mondj igent! – kérlel, s már sejtem mi van a háttérben.

- Szervusz, mondd csak - szólok bele a telefonba.

- Szia, London Gretan vagyok, Virginia bátyja. – Rá számítottam. Bár mindenben ilyen remekül szerepelnék! - Nem tudom mennyire vagy tájékozott a dologban, de Gina most sírta el magát, miszerint õk megbeszéltek egy randevút Bennel – nevet fel zavartan. - Úgyhogy… esetleg... ha mára nincs más programotok... átjöhetnétek.

Nem terveztem aznapra semmit, esetleg estére egy kis csillagnézést. Nem zavar a meghívás, csak az, hogy a lurkók elfelejtettek nekünk, a felnõtteknek szólni. De mit is vártam? Majd tíz év múlva mérges leszek ilyenért, addig meg ráérek.

- Na, gyerünk már apa, légysziii – rugózik mellettem az egyik kolompos. Beleegyezem a kis találkába, London felajánlja, hogy ebédre menjünk, makarónit készít, amit a lurkók szeretnek. Addig legalább lesz idõm a borzos fiamat aranyos kisfiúnak beállítani. S ha ügyes vagyok, még borotválkozni is akad idõm. Még pár kérdésre válaszolok, majd elbúcsúzunk.

- Te vagy a legjobb apa a világon! – szaladgál körbe a fiam boldog mosollyal az ajkán. Hóna alá nyúlva felkapom, megpiszézem, majd újra a földre teszem.

- Akkor irány a dolgunkra! Hála neked mindent kétszer annyi idõ alatt kell megcsinálnunk.

- És az baj? – kérdezi csüggedten.

- Dehogy is! Testedzésben leszünk, kapitány. Mozgunk, s az jó az egészségünknek, ami azt jelenti, hogy többet tudunk a mi kis csillagvizsgálónkban lenni. – Több sem kell Bennek, vigyorogva nyaggat, hogy siessünk. Persze, persze. Sietek én, segítek neki átöltözni, összekészítem a kis táskáját, s addig-addig szedelõzködöm, hogy a fiamnak minden meglegyen, hogy magamra alig marad idõm. Borostás is vagyok, az éjszaka a hajamat is elaludtam.

Bár, nem randevúra készülök, szóval annyira nem zavar a dolog. Felkapom a kabátot, megfogom a talpig készültségben lévõ kapitány kis kezét, s kimegyünk a garázsba a kocsihoz. Odakint már egész takaros hóréteg van, Benjamin egészen addig csodálja, míg ki nem nyitom a kocsit. Végig boldogan csacsog, így természetesen rádiót sem kapcsolok. Tíz perc alatt a testvérpár takaros kis házánál is vagyunk, s Ben arca már kipirosodott az izgalomtól.

- Jó fiúk leszünk, ugye kapitány? – fordulok hátra, mire kapok egy helyeslõ bólintást tõle. – Akkor induljunk!

Én nyomom meg a csengõt, Benjamin pedig az ajtó elõtt várja, hogy vége bejuthassunk, s végre játszhasson az õ Virginiájával. Az ajtónál motoszkál valaki, majd végül csak kinyílik. London mosolyog ránk, elõtte pedig Virginia ácsingózik, csillogó szemecskékkel, boldog mosollyal. A kislány bátyja igazi háziasszonyként, pardon, házi emberként feszít elõttünk. Kötény is van rajta, amin itt-ott foltok virítanak. Jó látni, hogy ilyen sokrétû ifjú. Ritka a hozzá hasonló. Kezet fogunk, mi, az idõsek, majd Bennel együtt befáradunk.

Mielõtt Benjamin beszaladna a házba a latyakos bakancsával, gyorsan elkapom, s elkezdem levetkõztetni. Csücsörítve pislog rám, míg én csak fél pillanatra méltatom, mosolyt küldök felé, s folytatom tovább a vetkõztetését. A kis túlélõ felszerelést a cipõs szekrényre rakom, majd a ruháinkat a kezembe veszem, s felakasztgatom a fogasra. Benjamin és Virginia ekkor már kuncogva sietnek el együtt. Jól tudom, hogy remekül fogják érezni magukat, s a gondolat miszerint este így legalább hamarabb elaludnak, csak remény. Londonra pillantok, ki engem figyel. Orcája kipirosodott, hatalmas szemekkel pásztázza borostás arcomat. „Igen, be kellett volna iktatnom egy antimacisító borotválkozást, de sajnos nem volt rá idõm.”

- Jól vagy?- érdeklõdöm, ugyanis nem tudom hová tenni a helyzetet. - Minden rendben?

- Persze… csak kissé elkalandoztam – neveti, majd kiköti hátul a kötényét, s leveszi magáról.– Megkínálhatlak egy kávéval?

- Igen, köszönöm – bólintok beleegyezõen. Kávéból sosem elég, fõleg nekem.

Hamar megkapom a gõzölgõ csésze nedûmet, s együtt foglalunk helyet a takaros kandalló elõtt álló karosszékekbe. Takaros kis ház, nem olyan nagy, mint a miénk, de ezzel egyáltalán nincs is gond. Én is sokszor elgondolkozom azon, hogy lecserélem egy kisebbre, de Ben még kicsi egy újabb nagy változásra, így maradunk abban.

- Annyira sajnálom, hogy felkeltettelek titeket… de Gina nagyon akarta, és azt mondta már megbeszéltétek – kezdeményezi a beszélgetést London, természetesen a reggeli incidenssel kapcsolatban.

- Nem keltettél fel minket, semmi baj – legyintek.

- Pedig én úgy hallottam Ben hangjából.

- Nos… hát igen... Bent felkeltetted… de én épp reggelit készítettem – szürcsölöm a kávémat.

- Ne viccelj, én is! – neveti a véletlen egybeesést. Szépen nevet, dallamosan, mondhatni szívmelengetõen. Megmosolygom, hisz ezt meg kell. Jól esik Londonnal beszélgetni, rendes fiú, aki a korosztályához képest érett gondolkodású és roppant talpraesett. Bár ilyen áron… nem jó ezeket a tulajdonságokat elsajátítani.

Azonban újra az a helyzet áll fent, hogy zavaróan figyeli arcom minden rezdülését, ami kellemetlenül érint, nem is tudom miért. Megköszörülöm a torkomat, mire ajka zavart mosolyra görbül, s kinéz az ablakon.  

- Gyûlölöm a telet. Mindig csak ez a hó... remélem hamarosan eláll... szinte lehetetlen kijutni innen, ha leesik a nagy hó- kezd bele egy új témába, gondolom, hogy oldja azt a kis kellemetlenséget. Bár nem is hívnám annak, s biztosan megvan az oka arra, hogy meg-megnézze szõrös képemet. Zavaromban még végig is simítok borostámon, majd inkább becsatlakozom az idõjárási témába.

- Én ki vagyok békülve a havazással, de teljesen megértem az aggodalmadat. Remélhetõleg tovább nem esik, ennyi pontosan elég egy csinos hóemberépítéshez – válaszolom, majd még hozzáteszem. – Inkább most essen, mint tavasszal. A lurkóknak sem árt, mellesleg így nem tocsognak a sárban, csak a hóban. Bár be kell valami vallanom… a hólapátolás nem a kedvenc szabadtéri idõtöltésem – hajolok kicsit közelebb, cinkos mosollyal az ajkamon.

- Nekem se – kuncogja. – Kérdezhetek valamit?

- Persze!

- Csillagászati szempontból melyik évszak a legjobb? – teszi fel a meglepõ kérdést. Jól esik, hogy érdeklõdik a munkám iránt, bár biztos vagyok benne, hogy nem gondolta át milyen lavinát indított el.

- Nos – kezdek bele széles mosollyal az ajkamon, a karfára támaszkova -, ha mint hobbit elemezzük, akkor csak annyi a lényeg, hogy ne legyen felhõs az ég, s akadjon pár hullócsillag, de az se igazán lényeg. Azonban, ha mint munkát… Minden évszakban van valami különleges. Például ott van az augusztusi csillaghullás, amit a legtöbben jól ismernek.

- Igen – bólint. – Amirõl ügyesen lemaradtunk Ginával.

- Sebaj! – vágom rá mosolyogva. – Nemsokára jön a következõ. Kevesen tudják, hogy télen is van egy jelentõsebb csillaghullás. S ha már így szóba került a dolog, remélem tiszta egünk lesz, vagy legalább foltokban. Ha szeretnétek, nálunk nyugodtan kémlelhetitek az eget. Komplett kis csillagvizsgálónk van a tetõtérben berendezve, majd ha elkezdõdnek a próbák, megmutatom Virginiának is, vagy ha te is szeretnéd s erõd is akad hozzá, hogy kicsit betérj hozzánk egy mûszak után… - hagyom a mondat végét a levegõben, erõszakoskodni sem szeretnék, se olyat ráerõszakolni, amit nem szeretne.

A fiú arca mégis felvirul, láthatóan tetszik neki az ötlet, s talán még a fel nem hozott ostobaságomat is sejti a háttérben. Jó, a lurkók biztosan örülnének neki, efelõl semmi kétségem sincs. Nem is csodálom London lelkesedését se, hisz a csillagvizsgálás nem csak a gyerekeknek izgalmas, a kívánás minden elhullott meteor után nem csak õket érinti. Persze vannak olyan felnõttek, akiket egyáltalán hoz lázba az égbolt bámulása.

- Nem szeretnénk zavarni a kelletténél többet… Bár Virginia biztosan nagyon örülne. Nem csak Bennel lehetne, de még a leendõ bolygólyukat is felkutathatnák – jegyzi meg frappánsan, mire elnevetem magam.

- Természetesen azért hoztam fel a témát, mert nem zavarnátok. Sõt, azt se bánom, hogyha a csillaghullás estéjén nálunk maradtuk. – Látom, hogy ezen kissé meglepõdik, így gyorsan folytatom. – Ha csak Virginia alszik nálunk, az is tökéletes, Ben nagyon fog neki örülni. Biztosan jól ellesznek, én pedig ott leszek mindvégig velük. Legalább lesz egy kis idõd magadra is.

- Köszönöm, de… - habozik, majd csak kiböki. – Õszintén bevallom, engem is érdekelne a csillaghullás.

- Én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Mellesleg van egy vendégszobánk is – mosolyogom. – Nos… Hányadika is van? Hetedike, igaz? – válaszul bólintást kapok. – Jövõ hét péntek vagy szombat…?

- Nos, szerintem a szombat jó lesz – feleli egy kis gondolkodás után. – De nem biztos, a beosztásom, nos, katasztrófa. Ha sok a vendég, sokszor könyörögnöm kell hét közben, hogy legalább Virginiát hazahozhassam.

Míg a gyerekek játszanak, mi beszélgetünk. Semmi különösrõl, javarészt a munkáról, hogy mindketten mennyire elfoglaltak vagyunk, de Virginia és Benjamin legjobb pillanatai is szóba kerülnek. Együtt nevetünk a gyerekeken, mindkettõnknek vannak könnycseppelmorzsoló történetei, amin az ember már annyira kacag, hogy megfájdul a hasa s elered a könnye. Ebédidõnél összeülünk, s akár egy nagycsalád nekikezdünk az ebédnek.

Virginia és Ben szépen eszik, se veszekedés, se el nem hangzott „nem kérek többet!” mondat. Az ebéd végén meg is jegyzem Londonnak, hogy talán többet kéne együtt ennünk, ugyanis a gyerekek együtt kész angyalok ilyen téren is. Õ csak mosolyogja a szavaimat, de nem csak ajkaival, hanem egész lényével. „A fiúnak meg kéne próbálnia valami modell szakmát.” fut át agyamon egyszer csak, de inkább ezt meg is tartom magamnak. A szavaiból azt hallottam ki, õ igenis jól rézi magát pincérnek.

Négyfelé kezdem el Benjamint levadászni, ugyanis semmi kedve az apjával hazamenni a nagy lakásba, s a nap hátralevõ részét egyedül tölteni. Durcázik és csücsörít, de szerencsére nem kell vele veszekednem, hiszen okos fiú õ. Megérti, hogy nem lehetünk mindig London és Virginia vendégei, nekik is jönniük kell hozzánk. Persze erre a mondatomra a válasza a kisfiamnak a következõ:

- Akkor most õk jönnek hozzánk? – csacsogja, aminek következtében le tudom ültetni a kis székre, hogy felhúzzam a cipõjét. Így gyorsabb, és látom Virginián, hogy õt is hasonlóan megviseli a dolog.

- Nos, ma nem, kapitány – felelem, majd a kislány felé mosolygom. – Viszont jövõ héten igen.

- Az soká lesz? – kérdezi a kislány a bátyjára nézve, aki tagadóan megrázza a fejét. – Mennyit kell addig aludni?

- Hét estét.

- De az sok! – vágják rá egyszerre. Mi csak mosolygunk a fiúval. Õ a kis szõke tincseket simogatja, én pedig a fiamat öltöztetem felfelé.

- Köszönjük a meghívást és az ebédet is – fogok kezet búcsúzóul Londonnal. – Akkor remélhetõleg jövõ hét szombaton hasonlót tudok nyújtani. Oh, igen, meg akkor hétfõtõl próba, ha jól tudom…

- Igen.

- Akkor mégsem kell olyan sok estét átaludnotok! – csodálok rá, míg a törpék is örülnek a boldogító információnak. Egy gyors búcsú, majd táskástól-ûrhajóstól indulunk is a kocsihoz, amin addigra egy kis hóréteg is kialakult. Ben a kocsiban, én gyorsan letakarítom a szélvédõt, a visszapillantó tükröket, a hátsó üveget s indulhatunk is haza.