|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Laurent | 2014. 10. 23. 17:33:06 | #31679 |
 Karakter: Leon Orson Langley
Megjegyzés: ~Lulu~ Szöszpillának
Lulunak LOL:
Jó ötletnek bizonyult a kártyázás, amíg a vetkőzést nem tették fel pénz híjján tétnek. Kiszállva az egészből végül tettem egy kanyart az újak körül. Csak a biztonság kedvéért. Nem mintha fitogtatni szeretném az erőmet, azért ekkora egóval nem vagyok megáldva, de ha látják, hogy itt a barlang szájában egy ilyen alak osztja a pofonokat, talán kevésbé ugrálnak. Én nem akarok Odüsszeusz Küklopszja lenni. Páran hozzámcsapódtak, érdeklődve, megbeszéltünk néhány szabályt, párat újratárgyaltunk, majd látszólag mindenki elégedetten somfordált tovább. Idelent a hotelban nem tilos semmilyen bűn élvezete, hiszen ennél jobban elítélni már nem lehet minket. Akkor meg miért ne? Igaz, úgy kell csinálni, hogy hivatalos ellenőrzésen ne bukjunk le, de hát...
Kicsivel megcsúszva, de épp zárásra érek a szintemre. Épp csak intek az őröknek, jelezve, hogy ollé, nem szöktem meg – még - és cammogok is tovább, eggyel feljebb. Ideje azt a fura félszeműt helyrerázni. Nem csípem a zendüléseket. Felesleges lyukakat sem kedvelem a bőrömön. Véremet is jobb szeretem bent folyatni. Tehát ha békét akarok, akkor jobb a bajt megelőzni, nemde?
~*~
Nos, az ilyen párbeszédek rengeteg nyomós érvet követelnek meg egy magamfajta diplomatától, de annyira kikezeltem a szökési kísérleteiből, hogy most a kórteremben ápolják. Szereztem egy kis kóbor nyuszikát a rajongóim táborába, és a főnöktől buksisimit is kaptam, hogy milyen csendes, és békés időszakot élünk, mióta bent vagyok. Tökre kapott fizuemelést, én meg egy ígéretet egy saját új huzatra. Ez is valami. Mire eljön értem az aggastyánkor, komolyan gondolom, hogy luxus cellám lesz...
Így egy kis pihi után irány a zuhany. Haloványan érzékelem, ahogy az új ovis lakótársam sündörög mögöttem. Hallom fél füllel a pletykákat, meg a sutyorgásokat, mint olyan, rengeteg olyan kellemetlen talpnyalóm van, aki azt hiszi, hogy ha hülyeségeket traktál rám, vagy felesleges infókat ad tovább, akkor megmenekül. Francokat. De valahol magamban azt hiszem azért is nem kérem számon tetteit, mert nem tartozik rám, másrészt meg nem vitáznak miatta. Még. Addig meg nem idegeskedem. Bár lehet, hogy ráncosan is jól néznék ki...
Nyugodtan lépek a fürdőbe, pár arc magánzárkából álmodozhat most a meleg zuhanyról... Ruhátlanítás után a zuhanyrózsa alá állok habtestemmel, és megengedem a vizet. Szeretem élvezni. Az egyetlen, ami jólesik idelent. Meg a külön, jóillatú tusfürdőm. Nem az a tömegszar, amit a többinek adnak. Kényelmesen lepakolok, még mindig folyó víz alatt, és vizes hajamba túrva a víz felé fordítom arcom.
Ezért is ér kissé kellemetlenül, amikor valaki vesén talál. Valami kóbor végtaggal. Egy pillanat, amíg mellkasom teleszívom levegővel, és próbálok csillapodni. De nem megy. Hát már itt sincs nyugalma az embernek? Megfordulva nézem a csatateret, és kezd elegem lenni abból, hogy a nap fénypontját ilyennel mossák el. Ha jönnek az őrök, holnapi nincs zuhany. És még a tusfürdőig sem jutottam el. Gyerekek, ez így nem lesz jó.
Öklöm száztíz kilós induló sebességgel zúdul bele a verekedők közé, és bár a finoman égkék tincsek időben ellibbennek, nem úgy az, akinek valószínűleg egy drága plasztikai műtétet végzek az arcán egy töredék másodperc alatt. Lendületből fordulok és érkezik a bal horog a kettes vágányon, de ez most nem talál. Csak burkolatot. Nem olyan emberi bőr fajtát. És a márványcsempe ropiként reccsen, fugástól, meg mindenestől. Égkék szemek néznek rám higgadtan, nem bunyóra szilajodva. Helyes. Ez az utolsó szó?
A szemöldökeimet hagyom felkúszni a homlokomra, kérdőn, de nem szól, nem is próbál ellentámadni. Helyes. Érdekes. Lehet, hogy neki is a nyugi kell? Akkor megleszünk, tudom én. Ezt nyugtázva végül elfordulok, ügyet sem vetve az eszméletlenül heverő alakokra. Az értékes perceim vesztegetem itt az idiótákra. Újra megnyitom a csapot, szerencse, hogy tűzforró víz zúdul alá. Remélhetőleg még várnak egy kicsit, mielőtt megölik egymást. Legalább amíg végzek...
~*~
A vacsorát a cellánkban kapjuk. A zuhanyos incidens nem volt jó ötlet. Holnap beszélnem kellene a többiekkel? Nem szívem vágy a gyerekpesztra, de ha ez kell ahhoz, hogy zavartalanul élhessek idelent, hát meg fogom tenni. Szemem sarkából átpillantok a másikra, aki épp a tükör előtt álldogál, molyol valamivel. Kinyúlva lustán rádiót kapcsolok, és a hírekre lehunyom a szemem. Néha szeretem hallgatni őket. Tökre fogalmam sincs, kik lehetnek ezek az alakok, de néha olyan, mintha már ismerném őket, annyit hallok róluk. Végül valami gazdasági rizsa közepén kazettára váltok. Régi rock slágerek. Nem tehetek róla, annyira jó ritmusúak, hogy lehetetlen őket nem szeretni.
Lábam a dallamra lengetve halkan dudorászok, míg valami duginasi után kutatok a kis szekrényemben. Csokipapír zörgés, majd lehunyt szemmel szimatolok. Ó, igen! Buborékos csoki! Annyira mókás kis édesség, és rosszabb, mint a drog. Nem tudod, mikor szoksz rá, egyszer csak több és több kell belőle.
Végül lámpaoltás jön. Lekapcsolják az áramot, így a rádióm elnémul. Páran felmorrannak, szokásos bosszús motyogás jön, ahogy páran két szó között rekedtek az olvasásban.
- 'éjt.
Dünnyögöm a cellatársamnak. Érzékelem, hogy kapok valami választ, de nekem ez is elég. Legalább nem áll neki a szart is kidumálni belőlem. Élvezni fogom a vele töltött időt... már amikor épp nem a popóját mentem meg, hogy élhessek idebent. Bár megállapítottuk, hogy elég helyes kis popó... A fenékről jut eszembe...
Az álom itt talál el meglepetésszerűen.
~*~
- Lola!
Koppan valami fémszerű a rácson, én pedig máris ébren vagyok. Pedig az egész elég halk volt. De hát aki a helyemben van, nem hajtja a fejét álomra egy ilyen helyen némi biztosíték nélkül. Felülök, és a vakító fénybe grimaszolva nézek az őrre.
- A huszonkettes... Nem tudjuk szétszedni őket.
A hang sürgető, és a zár kattan halkan. Minden cécó nélkül felállok, és bár alig három másodperce még békésen álmodtam, marha ébren kanyarodok balra. A két hülye. Mindenki tudja, hogy kábszeresek, és azt is, hogy jó elején új szállítmányuk jön. Olyankor jön az osztozkodáson a vita. És ilyenkor meg jövök én. Mint az a hülye gyerekmese a kiskakasról, akinek a torkán akadt valami...
- Uraim? Beszéljük ezt át...
Lépek be a cellába, ami szintén halkan kattan mögöttem. A létesítmény sűrű csöndjébe fojtott nyögések, fájdalmas, elhaló kiáltások, némi koppanás és halk puffanás vegyül. Aztán egy szusszanással minden elhalkul. Őrök... ezek is tuti a rendőrakadémián végeztek. Felkapva egy bögrét halkan kopogtatok. Kapok megint egy vakut a képembe, megállapítják, hogy én vagyok, és kieresztenek. Sűrű hálálkodás jön, szerencsére a többieket nem ébresztik fel.
- Érvéntelen. - dörmögöm mély baritonomon a sötétbe. - Minek van magának sokkolója, meg altatópisztolya?
Újabb rizsa arról, hogy hát mégiscsak hatékonyabb vagyok. Elhiszem én ezt angyalom, de ha ez a helyzet, akkor eleve hozzájuk csukjatok éjjelre, mert marha morgós hangulatom lesz, ha reggel felkelek ezek után. Utálom, ha felkeltenek. Reggel a belső órám ébreszt, amikor a nap kel. Néha a szundító őrnek is én szólok, hogy heló, melóm van.
Puffogva dőlök el az ágyamon, és alszok el megint hirtelen, mint egy szívroham.
~*~
- Hé, baromarc! - hangom olyan barátságos, mint egy menstruáló, kölykét védő, sérült anyamedvéé. - Eressz ki, hallod? Ne aludj már! - hangulatom pedig veri a Himalája magasságát, csak mínuszban.
Szemforgatok, ahogy a kulcsokkal szerencsétlenkedik, majd végre nyílik az ajtó. Nem hiszem el. Ennyi balféket! Az irodába battyogok, és a csipás szemű, papírmunkától vöröset látó titkárnyanya orrára kötöm mi dolgom, és papírozunk. Jelentések, számlák, statisztikák... Mert más az, amit a kamera lát, meg megint más az, ami bent folyik. Mintha az ember elhinné, hogy a szappanoperák ezer évada tucattörténet, ami minden szomszéddal megesik.
Hangulatom végre gyémánt állagúra puhul, mire kiszabadulok. Öröm a hétfő reggel. Komolyan. Visszamegyek a cellába, strigulázni a napot a naptárban, majd mosakodás, öltözés. Semmi szemérem, itt, ahol rácsok adnak nekünk gyűrűsdoboznyi magánéletet, felesleges az ilyen bohóckodás. Álmosan nyomok be egy kis csokit még, majd mosakodás, és elnyammogom a fűrészpor ízű reggelit. Hogy ki találta kis a műzlit! Szarjon tengeri sünt egy hónapig!
Szobatársam csendes, unott arccal fejteget valami rejtvényt, és kicsit felderülni látszik, ahogy a csendben rádiót kapcsolok. A többiek is, hiszen nekik is most pihi van, ami tudnilevő, hogy izgalmas, mint egy nyugdíjas házgyűlés a névtáblák betűstílusát illetően.
Ergo a rádió egy oltári találmány, és ezzel mindenki egyet ért. Ahogy az adással is, mert ha valakinek nem tetszik, akkor szabadfoglalkozás alatt meggyőzzük, hogy a demokrácia milyen fantasztikus találmánya az emberiségnek.
- Leon, itt mivel foglalják le magukat a rabok? - érkezik a kérdés fentről. A rádió zaja úgyis elnyomja a hangunkat, aki akarna se tudna kihallgatni minket.
- Általában szökéssel, droggal, szexeléssel, veréssel ha nem vagyok ott, edzéssel, meg ilyesmivel.
- Úgy értem, ilyenkor. - szinte látom, ahogy a szemét forgatja.
- Bedilizéssel. Ilyenkor mindenki megbánja bűneit... - unott hanggal sorolom, már-már gunyorosan. - és elhatározza, hogy jó lesz, és megváltozik, vallást vált, meg néha nemet is. Egyszóval marhára semmit. Ha van hobbid, ilyenkor élhetsz ennek.
- Hobbi? - fújtatva sóhajtok. Mi vagyok én, az idegenvezető diktafon?
- Olvasás, festés...
A hangsúlyt a levegőben lógva hagyom, folytassa gondolatban azzal, amivel akarja. Nem érdekel a folytatás. Ki akarok szabadulni. Talán ha sikerül időben elkapni a többieket, még egy meccset is lejátszhatnánk. Kaptunk új labdákat, és a kosárpályát végre megint megnyitották. Talán még az újfiú hasznát is vennénk. Meg vigyázni kell rá, hogy ne halódjon meg, amíg az én cellatársam. Rossz statisztika ugye....
-Hé, kölyök... Tudsz kosarazni?
|
| Lureka | 2014. 04. 17. 22:34:58 | #29770 |
 Karakter: Devon D. Grein
Megjegyzés: ~ Laumnak
Hosszú órák múlva halk motoszkálás zavar meg elmélkedésemben. Szememet résnyire nyitva nézek le és pár pillanat múlva meg is jelenik a látóteremben a cellatársam. Arcot mos, majd a fülbevalójával játszik, utána elkezd tornázni. Semmi komolytalan feszítés, csak annyit csinál, hogy kicsit megmozduljon a vérkeringése. Érdekes.
Végül a fémpoharával kopog a rácson és pár perc múlva jön is egy őr és kiengedik. Kíváncsian nézek utána, de ahogy visszakattan az ajtó zárja lehunyom a szeme. Itt legalább nyugi van és nem kell senkibe sem belevernem a nemleges válaszom. Ez az egyik legnagyobb bajom a börtönnel. Mindenki dugni akar, mert nincs jobb szórakozása. Egyébként még egész jól elviselném a tömeget. De a kanos tömeg már zavar.
Pár óra múlva újra kiengednek. Ebéd.
Vissza az étkezőbe, újabb tálca, újabb moslék, és újabb dilemma, hogy hova a faszba üljek. Végül a reggeli helyemre teszem le magam újra. Itt legalább ismerem a tagot, aki most a gyengélkedőben pihen, szóval a hely egészen szabad. Legalábbis annak kell lennie.
Nem is tévedek, csak az egyik kerül elő a reggeli barátaim közül, de ő is csak leül a pad másik végébe. Igaz elég dühös, de leszarom. A lényeg, hogy nem akar senki fel..
- Hello – ül le elém váratlanul egy másik, bár ez izmosabb. Hidegen pillantok fel, majd szó nélkül hagyva a dolgot kanalazom tovább a krumplis izét. – Te is ma érkeztél igaz? H szükséged van.. – kezdi el a rizsát, és szinte meglepődök, hogy nem arcoskodással kezdi. Persze te segítesz, én adós maradok és ledolgozhatom. Egyre jobb.
- Nincs. Kösz – zárom le hidegen a dolgot, mire az ő arcáról is leolvad a mézes-mázos dolog. Hm..
- Látom még senki sem verte beléd a jó modort – morogja kelletlenül. Ebben igazad van. Nem sok olyan emberrel találkoztam eddig aki meg tudott verni és megélte a másnapot. Balszerencséjükre egyik sem eresztett golyót a fejembe.
Érzéketlenül pillantok fel, és nem kell körbe néznem, hogy érzékeljem a haverjai megfeszült izmait.
- Nem érdekel mások szabálya – válaszolom nyugodtan, és mintha egy vezényszót hallottak volna, úgy mozdultak. A szembe lévő pattan először ki az asztal mögül, én pedig elmosolyodok. Tökéletes. Az asztal szélét megragadva csúszok le, végig a padlón, majd a túloldalon állok fel, nagyjából két métere a bekerítéstől. Barmok.
A legközelebbi szinte azonnal mozdul, de könnyedén hárítom az ütését, és a könyököm véletlenül a gyomorszájában landol. Két lépést tesz, és azonnal kiadja az ebédjét. Egy mínusz.
A következő mozdul felém, de mielőtt elérhetne egy pofon csattan az arcán, és arrébb bukdácsol. Meglepve nézek fel a támadóra, de mire realizálnám, én is kapok egyet az arcomra. Döbbenten lépek hátra egyet és felnézve fedezem fel cellatársamat a tagban. Ez.. megütött?!
Düh lobban bennem és a többiek is hasonló tekintettel bámulnak rá. Mit képzel ez? Csak agy idejön és megoldja az amit én is megtudtam volna? Tegnap is sikerült, ezekkel sem lett volna nehezebb dolgom.
- Bébiszitterkedsz, Lola? Új kurvád akadt? – csattan az egyik ellenfelem hangja, de elég egy hideg pillantás a cellatársamtól és már is félre néz. Ez..? - Csak gondoltuk, hogy beszélgetünk vele. – teszi hozzá halkan, és társai egy lépést hátrálnak, mintha ott se lennének, csak ők is a bámészkodó tömeg részét képeznék. Mi a..?
Végül egy félhosszú fekete hajú, vékonyka pasi lép ki a tömegből a barbár felé lépve. Zöld szemei, olyan éhesen csillognak, mintha kihagyta volna az elmúlt 3 heti étkezést. Ch.. Hátsóját kéjesen rázza, és egy intéssel elzavarja a közelben lévőket, majd a bébi csőszömre pillant. Keze szinte azonnal mozdul és bátortalanul simít a mellkasára, de amikor a másik nem mozdul, sokkal hevesebben és határozottabban simít végig rajta. Testét is hozzá simítja, csípőjével szinte egy álló öl táncot bemutatva, amivel elrontja, az ételnek hála amúgy sem jó, szájízem. Ez.. undorító. Komolyan már csak az kéne, hogy itt helyben ledobja a nadrágját és felajánlja magát. Körülbelül olyan szinten van. Felpipiskedve suttog a pasi fülébe, de úgy tűnik neki sem tetszik a produkció mert halk, hideg hangon szól rá, amitől azonnal elhátrál. Lekaparja magát és a kezét is a tagról, majd elsétál ugyan olyan seggrázással mint amilyennel jött, de természetesen még visszanéz és csókot dob. Mint egy… lecsúszott utolsó lebúj, legbejáratottabb ribanca. Tuti, hogy egy szalámit is fellehetne nyomi, és csak a hidegsége miatt érzékelné, hogy valami nem stimmel. Undorító ribanc..
Pár pillanat múlva a cellatársam is megmozdul. Zsebre dugott kézzel indul el valahova, de alig lép ki az ajtón már indulok is utána, és távolról követem, amíg el nem érünk egy elég bizarr üvegház szerűséghez. Száraz föld, mesterséges fény, beteg, sárgás növények. Mindennek a közepén pedig ő fekszik, a fűben, behunyt szemekkel. Hm..
Csendesen lépkedek hozzá, bár nem hangtalanul. Tudni akarom, hogy miért csinálta ezt. Nincs szükségem segítségre, és nem vagyok hajlandó senkinek sem fizetni csak úgy. A szükség törvényt bont.. de amíg ez nem következik be, nem fekszek be senki alá.
- Hé te! – szólok hozzá, mire szemöldök ráncolva felnéz. Tekintete kérdő, de arcán nem látszik, hogy különösebben érdekelné, hogy itt vagyok, vagy behajtani akarná az előbbit. Akkor meg mi a francért szólt bele? Nem vagyok hülye, csak úgy senki sem segít a másiknak egy börtönben. Mindennek megvan az ára..
- Igen? – kérdez vissza türelmetlenül, mégis jobban zavar, hogy nem látom miért..
- Az ebédlőben... Miért nem hagytad, hogy én intézzem el a dolgokat? – kérdezem meg végül amit akarok, de válasz helyett csak lehunyja a szemeit, és nem szól. Nem válaszol, nem néz rám, nem csinál semmit, csak fekszik, mint egy darab fa. Egy darab kibaszott nagy fa..
Mérgesen rúgok az oldalába, mire végre felnéz kissé mérgesen pillantva a lábfejemre, de nem érdekel. Kevés dolog van a világon amitől félek. Pontosabban egy. Az pedig nem ez a hatalmas barom.
- Mi van, megkukultál?
Halkan sóhajt, majd váratlanul ragadja meg a lábam és ránt le a földre, hogy csak a földre csapódás fájdalmát van időm kiadni magamból. Mérgesen mozdítom a kezem, hogy megbosszuljam az előbbit, de mielőtt egy kicsi kárt tehetnék benne, elkapja csuklóim, és fölém gurulva ül a csípőmre. Anyád.
Gyanakodva nézek fel rá, főleg amikor egészen közel hajol. Ha meg akar dugni… azt nem fogom mozdulat nélkül hagyni.
- Mert nem az oviban vagyunk. – suttogja, és mély dörmögő hangjától libabőrös lesz a testem. - Én csak olyan békésen akarok itt éldegélni, ahogy lehet. És mivel senki sem tesz érte, kipróbáltuk, nem megy, hát akkor én fogok. Itt az is kap, aki kezdte, az is aki folytatta. Ez a szabály. Nem játszunk „ki kezdte” játékot. Törődj- vagy halj bele. – mondja csendesen, és kíváncsian nézek fel rá. Békét akar? Egy férfi zárdában?! Békét..?
Ruganyosan áll fel, és megáll előttem, de én nem mozdulok. Csak nézem ezt a kibaszott óriást és próbálom megérteni, hogy miért akar ő itt egy déli szigeteki békét csinálni, ami láthatóan veszett ügy. Bár.. mindenki lenyugodott amikor odajött. Vagy kibaszott jó harcos.. vagy van valami a kék szemek és a szőrös pofa mögött amitől félnek.
- Élj és hagyj élni. Ha nem tetszik, akár most is a torkodra léphetek. – teszi még hozzá egy gyilkos vad pillantás kíséretében hozzá illő fél mosollyal, de ez a legutolsó dolog amivel meg tud ijeszteni. Több ilyet láttam, mint azt bárki gondolná. Ami jobban meglep, hogy.. mindenki tisztelte valamiért odalent.. valamiért.. aminek lehet hasznát tudnám én is venni majd a szökésemben. Bár előbb körbe kéne néznem. Ha megtudom oldani egyedül is akkor nem fogok egy ilyen barbárral tárgyalni.
Sarkon fordul, mire felülve szólok még utána, de nem reagál. Csak elsétál, mint aki jól végezte dolgát, és újabb embert térített az ő béke útjára. Ch..
Barbár barom.
Mégis milyen szöveg ez? „Élj és hagyj élni.” Jó vicc. Egy kibaszott farkaktól hemzsegő férfizárdában van és neki ez a szlogenje? Mégis.. Az ebédlőben félelem és tisztelet övezte. Még talpnyalói is voltak. Pedig nem úgy néz ki, mint egy kemény drogbáró aki mindent magának akar. Avval többet tudnék kezdeni, de vele… Kőagy barbár. Nem hiszem, hogy tegnap zárták be, akkor nem lenne ekkora hatalma, viszont a bőrének színe elárulja, hogy délről jött. A kis vackok a hajában pedig nem egy új divat maradványai. Mexikóból jöhetett, vagy valami hasonló elhagyatott, meleg napos helyről. De ami érdekesebb, hogy a természet törvényeit követi. Nem ont szükségtelenül vért, és nem esik neki senkinek. Ellenkező esetben, már az agyvelőmben pihennék itt. Farkas törvénye van, de nem pszichopata. Ez igazán jó jel.. Sőt. Ha így van akkor csak nyugalom kell neki. Ahogy nekem is. Nem basztatjuk egymást és minden szép lesz. Viszont nem elhanyagolandó tény, hogy nem szereti a hisztit és rendet tesz ha valakit basztatnak. Hm..
Arcomra halvány mosoly kúszik és kényelmesen feltápászkodva porlom le magam. Ebben az esetben nincs más dolgom mint a problémás percekben a közelében lenni, és ha rájön a nyugi 5 perc gondosan kikerülni az ökleit. Ez nem lesz olyan nehéz. Nem kell érte fizetnem, se könyörögnöm, csak kussolni. Végre egy jó dolog is van ebben a kibaszott farok zárdában.
~~~***~~~
A délután sokkal békésebben telt, mint gondoltam. Körbe jártam a helyet, felfedeztem minden szobát, és helyet, ahol pihenőt el lehet tölteni és még maradt is egy órám relaxálni. Nem árt tudni ki lehet veszélyes, és ki játssza csak az agyát, mint egy kiéhezett ribanc a meleg bárban. Van itt minden, amire egy rendes rabnak szüksége lehet. Edző terem, kosárpálya, könyvtár, fürdő, orvosi… Viszont csak szintenként van pihenő és az is maximum 2 órás.. Se több, se kevesebb. Este ugyan így fürdés. Egy szint egy órát kap. Aki nem végez az így járt. Igazán kedves. Kaptam fogkefét, a cellában van kis mosdó, meg ami kell.. Viszont törölközőt csak este kapunk, és egy hétre két váltás ruha van. Ami nem tetszik. Nem mintha otthon naponta váltogattam volna a melegítőm. De a tudat, hogy volt még 10 ugyan olyan megnyugtatott. Az egyszemélyes tusoló kabinomról és a zárt ajtókról nem is beszélve. Itt viszont mindenki együtt fürdik egymás seggében, szó szerint. Igaz eddig senki sem kapott el, de a fürdőben potenciális áldozat leszek. Főleg a törött csontok után. Nem vagyok kiskedvenc. Ez gond. Kibaszott nagy gond.
Fáradtan fújom ki a levegőt, majd újabb fűszálat tépek ki a száraz földből és kezdem el apró kis darabokra szedni. Egyik lábam felhúzva dőlök az üvegház falának, és nézek magam elé faarccal. Itt legalább nyugi van. A cella az első hely ahol keresnének a barmok, de ide szinte senki sem jár. Az ősemberen kívül legalábbis, de őt sem láttam ebéd óta. Csak a többi rab bámult rám, mint valami olcsó krémes süteményre. Élveteg, gyilkos, kanos.. Van itt mindenféle. Mint odakint. Csak ott nem akartak minden sarkon hátba támadni és nem volt mindenki gyilkos. Bekerültem a legalja közé. De nem leszek itt örökké. Nem. Az ajtók nem olyan vészesek. Fellehet törni a zárat, vagy elcsenni a kulcsot. Az őrök nagyképű beszariak. Csak egy kis balhénak kell kitörnie és hopp.. már nálam is van egy kulcs. Nem fogja elmondani senkinek az áldozat, mivel egy ilyen helyen az egyenlő a saját halálos ítéletével. Rávarrhatják az egész balhét és bekerülhet ide a rabjai közé. Pillanatok alatt szétcincálnák. Már csak az a nagy kérdés, hogy hogyan jutok át a felszínen lévő géppisztolyokon? Mert az egy dolog, hogy idelent elvagyok puszta kézzel és békésen elverekszek 5-6 emberrel, részemről sérülésmentesen. De.. Nem vagyok golyóálló, és nem tudok fénysebességgel mozogni. Kurva életbe apám tudta, milyen helyre kell bezárnia, hogy ne halljon felőlem jó ideig, és biztonságban legyen a szottyadt segge. Fent borozik St. Lousie-ban én meg rohadjak meg föld alatt. Egy kibaszott börtönben. Minden nap veszélyben. Kétszeres életfogytiglanal. Kurva jó. Farkak és ribancok között.. Kész röhej. Ez az egész.. olyan mint egy kibaszott szar vi..
- Hé te! Hol van Leon? – kellemetlen dühös hang tolakodik a gondolataim közé. Érdektelenül nézek fel, és a tag láttán még a bosszútól is elmegy a kedvem. Az a ribanc az ebédlőből. Már csak ez hiányzott. Érzékeltem, hogy valaki bejött, de reméltem, hogy az ősember és nem egy ilyen.. ilyen.
- Ne szórakozz velem! Hol van Lola?! – kérdi újra még mérgesebben, de képtelen vagyok komolyan venni. A hangja irritál, az arca még jobban, és az egész kisugárzásából árad a dugni akarás. Mint egy pulyka aki boldogan ugrál, hogy őt tömjék ki hálaadáskor. Undorító..
Némán állok fel, eldobálva az apró fűszál maradványokat és ellépek mellette mintha nem is létezne. Nincs kedvem ehhez, és azt hiszem nem is lesz kedvem. Úgy is mindjárt lejár a szabi és megyünk fürdeni. Jobb lesz, ha vissza megyek és besorolok az indián segge mögé.
- Hé! – csattan fel és karomat megragadva állít meg, majd picit rántva rajta késztet, hogy ránézzek a ripacs képére. – Ne szórakozz velem – sziszegi mérgesen. – Amíg nem dugott meg egy senki vagy. Ha akarom, Lola fogja kitekerni a nyakad. Szóval bökd ki hova ment! – hangja halk és fenyegető-féle.. Gondolom azt várta, hogy megijedjek, de a patkány szintről lecsúszott az eltaposandó férgek közé. Hűvös érdektelenséggel meredek a zöld szemekbe, majd egy hirtelen mozdulattal szerzem vissza a karom, és másik kezemet mozdítva vágom feszes ujjaim nyakára. Szemei kistányérrá kerekednek, kezeivel azonnal oda kap, és hörögve próbál levegőhöz jutni. Érzéketlenül nézem, majd gyilkos tekintetébe bámulok unottan. Hisztis, hangos és unalmas. Ezért kellett felállnom?
Kezem magától mozdul újra, és még mielőtt rájöhetne, vagy arrébb léphetne mellkasán csattan tenyerem, amitől az összes levegő kiszökik a tüdejéből. Eleget gyakoroltam, hogy tudjam így van. Főleg egy ilyen csontváz esetében. Az ősembernél meg kéne erőltetnem magam és igen nagy erőt befektetni, hogy ugyan ezt a hatást elérjem de nála…
Térdre esik, kezét mellkasán tartva, mintha segítene a lélegzésbe és köhögve-hörögve próbál éltető oxigénhez jutni. Így már sokkal jobban tetszik. Igaz még mindig kissé hangos, viszont nem traktál a faszságaival.
- Kibaszott hangos vagy – szólok hozzá unottan, amikor végre kezd normalizálódni a légzése, bár még mindig hörög, és fog is a következő néhány órában. Nincs komoly sérülése, csak érzékeny lett a nyelőcsöve. Nehéz lesz lélegezni és inni. De legalább nem az ő hangjától zeng majd az emelet. – Ha megakarod keresni a haverod, csináld. Ne engem baszogass – zárom le végül a témát, majd elfordulva találom szembe magam a keresett taggal, de még csak nem is lassítok. Némán sétálok az ajtóhoz amiben álldogál, hasonlóan zárkózott és érdektelen arccal mint az enyém. Csak előtte állok meg, felnézve rá nyugodt tekintettel, majd aprót biccentek. Nem fogok könyörögni neki, hogy engedjen ki, viszont úgy tűnik nem is kell, pár pillanatig néz le rám, majd ő is elfordul és nyugodt léptekkel indul el a cellánk irányába. Helyes. Én is így gondoltam. Pont ajtó zárásra érek a rácshoz, viszont az ősember nem tart velem. Tovább megy békésen, csak egy pillantást vet az őrökre akik, biccentenek. Hm.. Érdekes. Némán figyelem, ahogy végig lépked a folyosón, miközben mögöttem kattan a zár.
- Ne is reménykedj tündérke. Csak Orson mászkálhat pihenés után is, téged csak kurválkodni hoznánk ki – szól mögöttem az aktuális őr élveteg hangon, mégsem foglalkozok vele. Az ősember mászkálhat amikor akar, ott ahol akar. Vajon van valami, amiért segítene nekem kiszökni innen? Bárkit megdughat a börtönben, a seggem nem opcionális áru ebben az esetben. De a nagyobb gond, hogy nem néz ki olyannak, aki bármire is igényt tart. Csak akkor fog segíteni ha az adósom lesz. Viszont én nem jelentek túl nagy segítséget neki, megoldja a saját erejéből. Ez gond. Újabb gond.
~~~***~~~
Este hét.
Némán sétálok az ősember nyomában. Visszajött egy kis pihenésre a fürdés előtt, aminek kifejezetten örültem. Így könnyebb követni. Persze nem lihegem túl a dolgot, nem mászok a seggébe. Csupán egészséges másfél-két méteres távolságból lépkedek utána a hátát figyelve. Jobb a béke, és a mai napot elnézve kevés puszipajtásom van. Sőt. Viszont a hátbatámadásért nem vagyok oda. Pedig tuti, hogy páran igényt tartanak rám és az a ribanc is felhúzhatta a magát az üvegházas eset miatt.
Szótlanul lépek be a fürdőbe és egy perc alatt felmérem a terepet. Kint levetkőzünk, bemegyünk, elintézzük, kijövünk törülköző és felöltözés. 10 őr áll itt, csúnya tekintettel, mégsem zavar, sem a hátamat szúró tekintetek. Az a.. Lola vagy hogy hívják itt, csupán pár lépésre van. Néhány embert pedig el tudok intézni könnyedén.
Nyugodtan dobálom le a ruhámat az egyik őr elé a padra, majd szinte egyszerre az indiánnal mozdulok a zuhany felé, csak egy méteres távolságban. 12 zuhany, de nem mennek be olyan sokan. Csak hatan-nyolcan lehetünk, ami elég furcsa. Kevés időnk van akkor miért nem töltik fel az..
Hirtelen lép be elém egy meztelen tag és nem kell találgatnom mit akar. Elég a mosolya és a méricskélő tekintet, mögöttem pedig még két ruhátlan izomagy. Fasza..
- Útban vagy – mondom színtelen hangon, mire felvonja jókedvűen a szemöldökét.
- Szívás – válaszolja és már mozdul is. Keze felém nyúl, ahogy a másik kettő is, de könnyedén hajolok el a karja elől, majd két lépéssel táncolok ki a hármasból, mire összeesnek egymást ölelve. Bájos.
Hidegen nézem végig, ahogy kibogozzák magukat, megállapítva, hogy ők sem az eszük miatt kerültek ide. Újra felém lépnek, de könnyedén fordulok ki az első ököl elől, majd a gazdáját kigáncsolva nézem ahogy pofára esik, hangos szitkozódások közben. Hm.. Ha kettőt hatástalanítok, akkor már nem lesz ekkora arcuk..
Könnyedén kerülöm ki a következő lassú mozdulatot, kezemet lendítve taszítok rajta egyet, és saját súlyától esik a falnak. Feje a csempén csattan és kis vörös folt jelzi miért esik a földre. Nem halt meg, de nem akar majd folytatást. Egy..
A következőre pillantok, de alig mozdul felém a vészjelzőim visítanak, és ösztönösen lépek oldalra, így egy hatalmas ökölnek csak a szele csap meg. Mégis célba ér, a másik arcán, majd az előbb kigáncsolt tagot ülteti vissza a földre és azt hiszem ösztönösen lép felém, keze mozdul…
Hirtelen lépek megint ki, szinte az utolsó pillanatban, de a csattanás vízhangja így is elég nagy, hogy csendet teremtsen a helyiségben. Az ősember jobb keze a csempén csattant szép kis repedést okozva, én pedig mellette állok, és nyugodtan nézek fel rá. Még csak a levegőt sem kapkodom, nem volt ez olyan izgi, de úgy tűnik ő meglepődött, hogy kétszer is elkerültem az öklét. Szemöldöke felvonva, de szeméből nem süt több érdeklődés, mint eddig. Kezét lassan leengedi és úgy bámul rám tovább, én pedig állom az érdektelen kék tekintet. Nem érdekel ha most behúz egyet, de nem fogom kivárni amíg ideérjen az ütés, és szerintem ezt ő is kezdi megérteni. Csupán nem vagyok olcsó árú, és kész. Végül ő töri meg a szemezésünket. Aprót pislog, majd elfordulva sétál az egyik csap alá, megnyitja evvel mindenki tudtára adva, hogy vége a bulinak.
A többiek felé nézzek, néhány döbbent, de még több ideges arc. Csodás. Még néhány ellenség. Kurva jó. Lassan fújom ki a levegőt, meg nyugodtan sétálok az ősember melletti tushoz. A túloldalon mind foglalt ez az oldal viszont üres. Sőt van egy olyan érzésem, hogy Loli melletti csapok mindig üresek szoktak lenni. De ha eddig nem ölt meg, most sem fog. Némán csavarom el a csapot, majd ahogy rám ömlik a meleg víz halvány elégedett mosoly jelenik meg a szám sarkában. Ohh igen.. Legalább ennyi örömöm lesz ebben a kibaszott börtönben. Egy pillanatra lehunyom a szemem és kezemet felemelve simítom hátra hosszú szőke tincseim. Sokkal jobb. Ez kellet már. Ez volt az első napom. A kibaszott hosszú első napom.
|
| Laurent | 2014. 03. 26. 15:44:01 | #29602 |
Karakter: Leon Orson Langley
Megjegyzés: ~Lulu~ Pitémnek
Orson:
Újabb nap a Tökéletes Pokolban. Reggel jött az új szállítmány, és persze mindenki hozzám szalad, ha kinyílik a bicska valaki zsebében. Nem vagyok én bébicsősz, és ezt röviden a tudtukra is adom. Nem az életcélom pelenkásokkal foglalkozni. A behódoló seggbillegetők egy cellába bújtak az egész cécó elől. Én meg zenét hallgatok a lakásomban. Le kéne talán menni az edzőteremben. De valahol szórakoztat az, amikor az újak felmérnek, és belátják, hogy itt másnak babér nem terem. A nagy belépőt jobb holnapra hagyni. Ma szólt reggel úgyis Mika, hogy át akar jönni. Sóhajtva nyúlok el az ágyon, és hagyom magam ellazulni. Úgy érzem, hogy nem sok időm lesz a következőkben. Ahogy jön az új eresztés, a szobám galambdúccá válik, mert az a hájas faszfej odafent azt hiszi, itt gyereknevelde folyik, hogy beteszi ide a gyogyósokat. Csak azért nevelek, mert irritálnak. Nem azért, mert a nagyobb jó meg ilyen szarságok érdekelnek...
Azt hiszem, odakint nyár lehet. A napok itt egyformán telnek, és mivel a szabadulásra nem sok esélyem van, felesleges izgatni magam olyan marhaságokkal, mint a napok vagy a hónapok. Ez az igazi carpe diem, mi?
Persze, ahogy megzörren a rácsom, már tudom, hogy vendégem van. Ez igen gyors volt! Szemeim lassan pillantanak az ajtóra, és nem vagyok elragadtatva. Miért nem lehet egy olyan állatot berakni, mint a hármas szinten Don? Az egy bazi állat, és a szart is kikeféli mindenkiből... Ez a nyikhaj meg... Elfojtok egy sóhajt.
- Jó szórakozást..
Ez Josh, az őr. Szerette egy időben nézni, ahogy kihoztak a sodromból, és csak akkor lépett közbe, amikor már úgy vélte, biztonságos neki. Beszari csimbók. Az újonc meg... Szőke haj, és kék szemek, karcsú, mozgása elegáns. Nem egy putriból jött. Közömbösen néz, felmér, és elégedett vagyok, hogy még így, félmeztelenül, félálomban, tunyulva is vagyok rá akkora hatással, hogy nem áll neki picsázni.
- Üdv.
Úgy érzem, megleszünk mi itt kettecskén. Nem tűnik nagyszájúnak, persze ha mégis az, akkor majd megneveljük, nem fennkölt, vagy arrogáns. Úgy tűnik, ő is csak a nyugalomra vágyik. Ha ez kell, ebben a cellában megkaphatja. Felpattan az ágyra, és a matrac mozgásán látom, hogy elfekszik. Semmi duma, vagy nagyképűség. Elégedett sóhajjal hunyok szemet. A legutóbbi vendégem félholtan távozott. Remélem, ezzel jobban kijövünk majd.
~*~
Dél körül kelek fel. Felettem semmi mocorgás, pedig én igazán éberalvó vagyok. Itt kell is, mert az ember sebtelen torka múlik rajta. Kényelmesen kinyújtózok, és elégedetten hümmentek, ahogy kiroppan az elgémberedett hátam. Felülök, és a hajamba borzolva letudom egyelőre a fésülködést. A mosdóhoz lépve kissé felfrissítem az arcom és magam, majd a mini tükörbe pillantok. Fülbevalómon végigsimítok, majd némi tornagyakorlatokat végzek, hogy az izmaim bemelegedjenek. Élvezem, ahogy bőröm alatt életre kelnek, és engedelmeskednek. Semmi felesleges mozdulat, vagy nagyzás. A fémbögrémmel megverem a rácsot, és megvárom, míg kinyitnak nekem.
- A főnök már keresett. - motyogja a cipőjének a kis beszari.
- Hát keressen még. Majd megtalál.
Dünnyögöm neki, és az ellenkező irányba indulok. Út közben még néhány fontos beszélgetést is elintézek. Mármint, én hallgatok, ők meg beszélnek. Ismernek, nem kell feleslegbe a számat tátani. Negyed óra múlva felkeveredek a titkárságra, ahol tájékoztatnak, hogy új lakótársam milyen ejnyebejnye, és végre békénhagynak.
Az ebédlő tele van. Még. Halk beszélgetés, szemezések, csontropogtatás, csendes káromkodás, de ahogy belépek, az elmaradhatatlan Belső Kör már mászik is elő saját kis sziklája alól, akár egy csúszómászó. Lenéző tekintetem átsöpör rajtuk, és egy kis, nekem való kétszemélyes asztalhoz ülök. Mindenki tudja, aki több ideje van itt, hogy szeretek nyugodtan étkezni. Akik nem, azoknak épp most sutyorognak rólam. Hogy megöltem a férfit családostul, aki a nőmmel kefélt, meg hogy puszta kézzel beleztem ki egy alakot, aki meg akart ölni, hogy úgy raboltam bankot, hogy még a kínai turisták is odaadták az utolsó yent is... Legviccesebb az, hogy a fogkefémmel túrtam ki valaki agyát, mert beszólt nekem. Gunyoros vigyorral eszek. Ezek a sztorik egyre szórakoztatóbbak. Még pár év, és lehet könyvet írok párról.
Persze a vigyor leolvad, ahogy páran pár a kiszemelt husira éheznek ebéd helyett. Nem mindenkinek tetszik a basznak vagy baszol eszme. Többek között az én lakótársam is kipecázták a zavarosból. Mivel étvágyam már úgysincs... Épp csak felállok, és a BK megint felbukkan, mintha szükségem lenne bármire magamon kívül. Most komolyan! A zördülés helyére egy jó tanáccsal felérő erős pofont kiosztok mindenkinek. Hogy az a lakótársam, vagy a kokainüzletfelem, nem zavar. Lecsillapodnak, bár vasvillaszemre hány engem mindegyikük.
- Bébiszitterkedsz, Lola? Új kurvád akadt? - vicsorog az egyik, de elég csak rápillantanom egy roppant közönyös pillantással, mintha egy különösen furcsa kosz lenne a cipőmön, és lesüti a szemét. - Csak gondoltuk, hogy beszélgetünk vele. - motyogja kevesebb önbizalommal, míg a többiek megpróbálnak elpárologni.
Egyik szemöldököm megemelkedik, lassan, gunyoros kérdést hordozva. Kérdeztem én, mi folyik itt? Marhára nem érdekel. De amíg a szinten nyugalmat akarok, nekem kell tenni érte. Mika keveredik végül a közelembe. Ő volt az utolsó, nagyjából egy hónapja, aki az ágyamban járt, valamiféle ,,bennfentesnek” számít most. Pár szóval elhessegeti a kellemetlen alakokat. Szemrevaló, vékony, macskazöld szemekkel, és koboldszerű fekete hajjal, karcsú termettel, ami bizonyítottan hajlékony és sokat kibír. Felpillant rám, és óvatosan kinyújtja a kezét. Nem mozdulok, így bátrabban simít a mellkasomra, és lábujjhegyre állva felágaskodik, hogy a fülembe súghasson. Hidegen hagy. Hozzám simul, csípője tekereg, komolyan néha azt várom, hogy füle meg farka nő és nyávogni kezd.
- Mika.
Nem mondom, hogy nem hallom és érzem a csábítást, érzem a levegőt is forrósodni, hiszen a látvány mindenkire hat. Csak az én kötélidegeimre nem. Hangom mély, halk, de talán a szomszédban is hallották. Megtorpan, és lassan visszahúzódik, olyan arccal nézve rám, mintha azt mondtam volna, nincs Mikulás. Oldalra billentem kissé a fejem, és ő úgy távozik az előtte szétnyíló tömeg között, mint egy primadonna. Kis nimfomániás. Még visszapillant, és csókot dob. Ha csak egy mozdulatot is tennék, repülne az ágyamba. Kár, hogy miután az egész emelet kipróbálta, elment tőle az étvágyam. De idegnyugtatónak nagyon jó.
Időközben a zavargók is megléptek. Zsebre dugom a kezem. Ez itt annak az ordító jele, hogy nem kell küzdenem. Sem védenem magam vagy azt, ami az enyém, sem harcolnom azért. Mások készenlétben kell tartsák öklüket, nekem ez nem adatott meg. Szabad foglalkozás van. Szétszóródnak, én meg az üvegház felé. Mesterséges fény, kissé beteg növények, de csak ez köt régi életemhez. A haloványzöld fűbe fekszek, beszívom a virágok illatát. Nemrég öntöztek, még vizes minden. Lehunyom a szemem, és azt képzelem, hogy a szél helyett Nuah simogat. Az ő hangját hallom közeledni. Léptei alatt halkan zizzen a fű.
- Hé te!
Összeráncolt szemöldökkel nézek fel. Ki az, akinek megint baja van? Az a... Lenodo, vagy Denovo, vagy mi is a neve... ejj, micsoda sértett pofi. Szemei szikráznak, egészen bájos innen, alulnézetből. Nézem, ahogy megáll felettem, és újra végigmér. Unottan nézek rá, várva, hogy megszólaljon, de csak szuggerál, mintha tudnom kéne, mi jár mindenki fejében. Nem vagyok én orákulum!
- Igen?
Megunom, hogy itt szobroz, hogy áll felettem ilyen arccal és szemekkel, hogy csak les. Zavar. Így az ember nem tud pihenni. Szemei úgy zárulnak be, hogy a legkevesebb érzelmet sem tudom leolvasni róla. Mintha érdekelne...
- Az ebédlőben... - mondja szuggesztívan, de még mindig csak nemtörődöm pislogok rá. Most minek szőrözik? - Miért nem hagytad, hogy én intézzem el a dolgokat?
Á, az imázsod sérült meg, vagy a férfiúi büszkeség meg ilyenek. Megszületett megértéssel villannak a szemeim, és álmosan le is záródnak. Mit kell ilyeneken fennakadni? Egy láb tolakodik erőszakosan az oldalamba. Bosszúsan nyitom ki a szemem, és nézek úgy a lábra, mint egy gyerek, aki elől megették az utolsó szem cukorkát.
- Mi van, megkukultál? - azt hiszem ez tényleg fontos téma lehet vagy mi.
Felsóhajtok, és olyan hirtelen kapom el a bűnös bokát, majd rántom meg, hogy a gazdájának csak egy nyikkanásra jut ideje, mielőtt elnyekken. Egy szintre kerültünk. Ahogy megpihen a földön, újra feléled, és nekem akar támadni. Halott ötlet. Ahogy pillanatok alatt leszerelem, és két kezét földhöz szegezve a csípőjére ülök, feldereng benne is valami felismerés. Még csak nem is kapkodom a levegőt. Feléhajolok, egészen közel hozzá, a bizalmatlanságot látom a szemében égni.
-Mert nem az oviban vagyunk. - súgom halkan, szándékosan nem figyelve, hogy megborzong. - Én csak olyan békésen akarok itt éldegélni, ahogy lehet. És mivel senki sem tesz érte, kipróbáltuk, nem megy, hát akkor én fogok. Itt az is kap, aki kezdte, az is aki folytatta. Ez a szabály. - hú, egy napra elegendőt beszéltem már... - Nem játszunk „ki kezdte” játékot. Törődj- vagy halj bele.
Fejezem be, és könnyedén felállok róla. Haja legyezőként terül szét a földön... mellkasa hullámzik...
- Élj és hagyj élni. Ha nem tetszik, akár most is a torkodra léphetek.
Megvillantom azt a vadállatomat, aki miatt ide szinte igazi tárgyalás nélkül dugtak. Két pislantás között, két „csinálj amit akarsz” pillantás között. A félvigyorom letörlöm arcomról, és zsebre dugom a kezem. Micsoda izgalmas nap! Szól még utánam, de hát se tanár, se pszichomókus nem vagyok, hogy itt beszélgessünk. Keressen mást erre. Inkább megyek, és kártyázok egyet a 16-osban Mikáékal.
|
| Lureka | 2014. 02. 28. 15:56:09 | #29442 |
Karakter: Devon D. Grein
Megjegyzés: ~ Laumnak
Némán, faarccal sétálok a rabok között. Hallom, hogy rólam sutyorognak, és többen hozzám is szóltak, de még csak rájuk sem néztem. Nem érdekelnek. Túl sokan vannak, túl hangosak, és túlságosan idegesítőek. Mindig is utáltam a tömeget, ez a csőcselék pedig mindennél rosszabb.
Börtöntöltelékek..
Közép-Amerika egyik legrosszabb hírű börtönébe zártak. Apám megígérte, hogy nem fog ez megtörténni, de tudom, hogy ő jutatott ide. Óvatlan voltam, és elkaptak az utolsó ügynél… tudom, hogy ő intézte így. Érdeke volt. Pénzt kapott. De ezt még megbánja. Ha azt hiszi, hogy evvel elmenekülhet a bosszúm elől nagyon téved. Néhány őr és ajtó még sosem állított meg. Most sem fogok itt rohadni életem végéig..
Leérünk az étkezőbe, és az előttem lévőt követve állok be én is a sorba. Érzem a figyelő tekinteteket, mégsem foglalkozom vele. Friss hús vagyok, egy férfi zárdában. Nem kell sokat gondolkoznom, tisztában vagyok vele miért bámulnak, viszont nem érdekel. Már rég kinőttem abból, hogy megijedjek, néhány éhes szemű férfitól. Könnyen a tudtukra adhatom, hogy nem fogok senkinek sem behódolni. Nem az a fajta vagyok.
Csendben veszem el az ételt, majd a tálcámat tartva pásztázom végig a termet. Seggfejek, nagymenők, arcoskodók, szukák… mindenkinek megvan a helye. Kurva jó..
Szemem egy félreeső üres asztalon állapodik meg, ahol nincs senki, és messze van a ribanc brigádtól is. Jó lesz..
Nyugodtan sétálok oda, majd leülve kezdek el némán enni és tervezni. Föld alatt vagyunk, 6 szint van, minden szinten dupla vasajtó. Kellemetlen helyzet. Gondolom az őröket nem lehet ilyesmivel megvesztegetni, mert akkor már rég megszöktek volna páran. Viszont ez a börtön arról híres, hogy senki sem léphet le idő előtt. Senki…
- Hello cukipofa – dobja le velem szembe magát egy csúnya képű. Mellé gondolom a kutyái ülnek, és az én oldalamra is leül még valaki pad másik végén. Egy pillantást vetek rá, majd visszanézek a tálamra. Barna haj, fekete szem, szürke póló és fekete nadrág, ugyan olyan mint amit nekem adtak, és a kanosság csak úgy árad a pólusaiból. Ch.. – Honnan jöttél?
- Zavarsz – válaszolom, halk közömbös hangon, mire kellemetlen kuncogás tör fel a torkából. Faszom. Nem lenne bajom a börtönnel. Ha nem lenne itt egy csomó fasz, akiknek minimum heti kétszer kell valahonnan egy lyukat szerezni, megfelelő csomagolással, különben túlpörgetik a saját magukat, és a végén a saját farkuk miatt halnak meg. Szerénységem pedig sosem volt egy izomagy.. Nem is vágytam ilyesmire. Többet ér a gyorsaságom, mint hogy 200 kilókat emelgessek fél kézzel. Viszont így egy fasz alakú céltáblát is rakhatnék a seggemre, mert minden második farok feláll a látványomra.
- Lehetnél kedvesebb is, csak barátkozni akarok – szól újra, de hangja olyan élveteg, hogy a maradék éhség érzetem – ami nem fordult fel a moslék látványától - is elillan.
- Én nem – dobom vissza a tömör velős választ.
- Rendben, mondom másképp. Ez az én asztalom és a helyemen ülsz. Ha maradni akarsz fizess – fejti ki sokkal hűvösebb hangon, de az önelégültség halvány szele is érződik. Értem.. Kezem megáll a csimbókos hús vágásában. Lassan teszem le a két műanyag evőeszközt, majd felnézek hideg szemekkel és érzéketlen arccal.
- Nem – jelentem ki nemes egyszerűséggel, és szemei elsötétülnek, a kutyák megfeszülnek, de én csak a seggfejt nézem csendben. Négyen vannak. Gondolom ismerősök és szövetségesekben sincs hiány, de elég hitvány alaknak tűnik. És csak szintenként engedik le a népet enni. Szóval ha nem az egész szint a haverja, akkor olyan 12 fővel kell számolnom. Nincs a rangsor tetején, akkor sokkal több férge lenne. Az első a jobbról jön.. a nyakamat akarja, vagy lerántani a földre, hogy védtelen legyek. Ezt ki kell küszöbölni.. Az őrök messze vannak, szóval 3-4 orr be fog törni mire ideérnek. Hm..
Némán farkasszemezzünk hosszú percekig, majd csak a keze épp hogy megrezzen, de a jobb oldali már mozdul is. Tálcámat megragadva pattanok fel, kitérve a közeledő markoló ujjak elől, közben a tartalmát a velem szemben ülőre borítom. Arcomon halvány mosoly jelenik meg, kezem magától lendül és a műanyag tálca sarka a jobb oldali halántékára csapódik. Felhördülve vágódik az asztalra. Arca véres és kábán emeli fel a testét. Vele már nem lesz sok gond. A másik három döbbenten nézi társát, majd haraggal pillantanak rám, és egy másodperc alatt esnek nekem. A főnök mozdul először, ökle repül, de azt a tálcával védem ki. Lábamat mozdítva rúgom térden, ami fájdalmasan reccsen, míg gazdája felordít a fájdalomtól. Kettő..
Reflexből guggolok le a két újabb csapás elől és egy pördüléssel rúgom ki az egyik lábát, újabb csonttörtét okozva, valahol a sípcsont környékén. Három..
Könnyedén ugrok félre a rúgástól, majd kiegyenesedve nézek az utolsóra, aki dühösen mered rám. A tálcámat valahol elhagytam.. Na mindegy..
Már épp mozdulna felém, hogy leteperjen, amikor egy erős kéz nyúl érte és lefogja. A következő pillanatban én is megérzem a négy kemény férfi kezet a karomon. Kurva élet..
Ellazulva hagyom, hogy lefogjanak, az ellenkezésből csak bajom lehet, de így is ordibálnak a fülem mellett, ami dobhártyámnak nem igen tetszik. A mondandójuk nem érdekel. Önvédelem volt, szóval bekaphatják a szabályzatukkal együtt. Végül az egyik kemény gyomron vág, és én összegörnyedve nyögök fel. Kurva élet.
- Ez nagy hülyeség volt újonc.. – mordul rám az egyik magas őr és úgy rángatnak el, mint valami veszélyes állatot. Rohadjatok meg.. Fogamat szívva tűröm, hogy elhurcoljanak a gúnyos tekintetet tűzében egészen az igazgató irodáig.
- Hát ez? Megsérült a dugásban? – kérdi gúnyosan, de én csak hidegen meredek rá. Nem engedtem, hogy levágják a hajam, és a végén rám hagyta avval a felszólalással, hogy legalább gyorsabban betörnek majd. Seggfej.
- Három embert küldött le az orvosiba. Két lábtörés, és egy fejsérülés – szólal meg az egyik őr mellettem és elegednek. Kezeim bilincsben, náluk fegyver.. persze hogy nagy a képetek..
A vénség szeme elsötétül. Hájas, alacsony, dohányzó.. undorító. Némán állom a tekintetét. Ezért magán zárka jár. De nem érdekel. Ott legalább béke van. Hallom a gondolataimat.
- Három? – morran fel és dühösen szívja meg a cigijét. – Túl vad, és akaratos.. – folytatja, mintha csak magában beszélne. Hideg tekintetemtől sem ijed meg. Bár ennyi seggnyaló között.. nem meglepő, hogy nem fél. Sőt arcára gúnyos mosoly telepszik. Nem tetszik. – Költöztessétek át Orson-hoz. – adja hirtelen a parancsot. – Majd ő helyre rakja a kölyköt.. – teszi még hozzá, majd egy intéssel elzavar.
A cellákból hangos füttyögés, vagy szidalmak fogadnak, ahogy végig sétálunk a folyosókon, de nem törődök vele. Sokkal jobban zavar, hogy nem kaptam magán cellát. Orson…
Valami nagy fasz lehet, ha hozzá raktak be. Betörni.. Megfeszül a karom a dühtől.
Apám.. Te szemét. Megfizetsz ezért. Megfogsz halni. Szép lassan.. Először a szökési híremet kapod meg, hogy félj. Tudom, hogy félsz tőlem. Amióta véget ért a kiképzés, mindig is tartottál attól amivé váltam. Véreb vagyok. Egy gyilkos.. de az zavart, hogy túl jó gyilkos lettem. Túlságosan ügyes gyilkos.
„Nem fél, hogy egyszer ellenünk fordul?” cseng még mindig a fülemben bizalmasának aggódó szavai, és apám ideges hangja mindennél többet elmondott. Mégsem hittem volna, hogy ő maga jutat börtönbe. Ha megakart volna öletni, még azt is jobban elviselem mint ezt.. Cellák. Falak. Emberek. Gyűlölet, és erőszak. Undorító.
Hirtelen torpan meg velem az őr, és kinyitja előttem a cella ajtaját, majd a kezemhez nyúlva foszt meg a bilincsemtől.
- Jó szórakozást.. – veti még oda, majd int, hogy sétáljak be. De inkább nem foglalkozom az irritáló hanggal. Jó vagyok, de mindenkit nem rakhatok fel a listámra. Ennyi embert még én sem tudok eszköz hiányában megölni
Szótlanul lépek be. Ez a cella nagyobb, mint az előző, és túl sok minden van benne. Könyvek, ruhák, egy labda, kis éjjeli szekrény az emeletes ágy mellett, végül egy termetes ember az ágy alsó részén elnyúlva. Élénkék szemei ugyan olyan közömbösen néznek rám, mint amennyire én méregetem őt kékjeimmel. Kezei feje alatt, lába lazán egymásra téve, mintha nem is börtönben, hanem nyaralóban lenne. Szőkés barna haj, kreol barna bőr, félmeztelenség és düledező izmok. Mégis leginkább az arca lep meg. Olyan érdektelenül néz rám, mintha egy szikkadt falevél lennék az avarban. Felesleges, érdektelen, unalmas. Hm.. érdekes. Lehet benne tényleg van valami amitől félni kellene.. nem tudom eldönteni. Tényleg van valami erő a hideg tekintet mögött, vagy csak ő nem a pofázó barmok közé tartozik, de különbség nincs köztük?
- Üdv – vetem oda pár hosszú pillant után közönyösen, csak úgy foghegyről, hogy némi illemet én is mutassak, mivel ő volt itt előbb. majd felnézek az ágy felső szintjére. Szótlanul lépek a létrához, és pár ügyes mozdulattal már fent is vagy és hasonlóképp dőlök el a durva szövésű takarón. Csend, béke, nyugalom. Igen, erre van most szükségem. Meg kell terveznem, hogy jussak ki.
|
|
