Karakter: Senguchi Koutarou Megjegyzés: (Frewen-samának)
A nap bosszantóan nyugodtan indul, a reggelizők tömege elmaradt, pedig nagyon fel voltam készülve. Talán kicsit túl is pörögtem azt a pár megrendelést, amink volt, Jaq legalább is megjegyezte, hogy ennyire nem kellett volna körbecsicsázni a kiadott reggeliket. De ha láttam, hogy gyerekek is érkeztek, és úgy örültek a rántottára szórt petrezselyemzölddel és pirospaprikával kialakított népszerű mesefiguráknak!
Azonban mivel egyelőre nincs dolgom, kísérletezgetni kezdek. Valami újszerű szószon gondolkodom, de még nem jött az igazi ihlet, mert eddig csak baromi ehetetlen, fura ízű szmötyit tudtam csak összedobni - bár a többiek szerint a chips- és tortillagyártó cégek ölnének érte, de cseppet sem vigasztalódtam meg. Elvégre nem oda szerződtem, és nem is ebbe az irányba kötnek a vágyaim. Amikkel úgy el vagyok maradva...
Nem számít! Elhatároztam, hogy lenyűgözöm a tulajdonosokat, hogy elérhessem, hogy havonta, mint a menő helyeken, változtathassak az étlapon. Nem sokat, abba nem mennének bele, de szerintem azt simán kiharcolom, hogy a specialitásaink havonta cserélődjenek. Az nekem sem megterhelő, hiszen tudnom kell a méreteim, s egy igazi, szakmai berkekben is mesterszakácsként, ráadásul igen elismert, a legjobbak között levő, karrierje csúcsán álló mesterszakácsként sem lenne annyira egyszerű feladat annyi új étket kitalálni, hogy sűrűn cserélgessem az egész étlapot. Márpedig ugyan elismerésem már akad, közel sem vagyok még a fentebb leírt kategóriához.
S egyelőre a dolgaim sem úgy haladnak, mint szeretném... Az hagyján, hogy nem kaptam állást jónevű helyen, de még csak egy pártfogót sem sikerült összekaparni, pedig fejlődni érkeztem ide, nem pedig csak pusztán dolgozni...
Igen ám, csak a meló mellett nem egyszerű összeismerkedni valakivel, aki jó hatással lehetne a szakmai fejlődésemre. A profiknak nincs idejük és le is ejtenek magasról, a többiek meg vagy nem elég jók, vagy ha jók is, épp olyan mocsok elfoglaltak, mint én.
De akkor is fogok találni valami megoldást! Az nem lehet, hogy a kulináris élvezetek egyik fellegvárában éhesen maradjon tudás iránti vágyam!
- Kouta, ne álmodozz, vendég érkezett! - ébreszt fel elmélázásomból Jac, elérve, hogy riadalmamban felgyújtsam a szószt.
- Basszus! - vágok rá egy fedőt az edényre, elkönyvelve, hogy ez kuka. - Jac, ne hozd már rám a frászt! - nyavalygok, de kilépek a pincérkijáróhoz, hogy kilessek a kis ablakon. Mániám. Egyszerűen legalább az kell, hogy láthassam a vendéget. Nekem ez szükséges ahhoz, hogy nagyjából tudjam, hogy is készítsek el neki egy fogást. Persze az álométtermem másmilyen lesz. Olyan, mint apám kis étterme. Minden betérőtől ő vette fel a rendelést, és ő készítete el az ételt, beszélgetve mindenkivel. Ismert mindenkit, és pontosan tudta, kinek mire van szüksége ahhoz, hogy az étkezés felderítse, vagy épp kiegészítse aznapi örömét. Apám ételei személyre szólóak voltak, és szeretném, ha a sajátjaim is ilyenné válnának. De így, hogy el vagyok szeparálva a vendégtől, ez szinte lehetetlen... Nyugaton valamiért ez a személyesebb légkör nem divat.
Ez a srác érdekes, valahogy egyszerre érzem bohókásnak a fülbevalóival, és valamiért mégis olyan halálosan komoly a kisugárzása. Vegyes érzelmekkel trappolok vissza a szószomhoz, ami valóban kissé odakozmált, de legalább elaludt rajta a tűz. Félreteszem, hogy felkészüljek a főzésre, felveszem melegedni a sütőlapokat. Nem is kell sokat várnom, berobog Jac.
- Dobj be mindent, finnyás emberrel van dolgunk - jegyzi meg, mire kérdőn pillantok rá. Megvonja a válát néma kérdésemre, hozzáfűzve előző megjegyzéséhez - végignézte az egész étlapot, mire választott. Mi ez, ha nem finnyásság?
- Souka - mormogom anyanyelvemen, majd elveszem a rendelést, és nekiállok a konyhai segéderőket irányítva összekomponálni az ebédet. Mert az idő fontos tényező!
A rendelés szépen kimegy, ahogy illik, minden időben, kellemes melegen, de nem tűzforrón, így megnézem, mi maradt a szószból, ki kellene takarítani...
Azonban meglepve tapasztalom, hogy épp az egyik mosogatófiú tunkol bele valamit.
- Francois, mit csinálsz? - érdeklődöm, mire összerezzen. Szegény, még a falatot is elejti.
- Én csak... én csak... - pirul el, és kínos helyzetét igyekszik magyarázni, de mosolyomra némiképp felenged.
- Látom, hogy ennél, az tiszta sor, de nem jó kaját választottál, szegényt véletlen felgyújtottam, és odakozmált, nem javaslom - adom tudtára, miért próbáltam megfékezni, mire értetlenül néz rám.
- De hát Kouta, ez isteni, jobb, mint bármi próbálkozásod volt eddig.
- Komolyan? Te most szivatsz! - kapok el én is egy tortillát Francois "raktárából", és beletunkolok a szószba, aminek a fele már hiányzik, hogy aztán először gyanakodva szagoljam meg. Az illata égett, legfőképp égett. Hogy volt ezt kedve megkóstolni?! Francios, az ég áldjon meg, ne legyél már ilyen igénytelen!... Azonban mivel meredten figyel, megemberelem magam, és bekapom a tortillát, és meglepődök. Bár az égett érzés az ízében is megvan, ami miatt hibás, mégis feldobja, és valami finom esszenciává érte össze magát. Megdöbbentő.
- Azta - adok is hangot annak, hogy tökre nem ezt az élményt vártam. Francois mosolyog is rajtam erősen, épp csak nem röhög.
Mielőtt azonban lecseszhetném, megjelenik Jac.
- Kouta, a vendég látni kíván.
- Engem? - lepődök meg, még sosem akarta senki látni a szakácsot. Mi a manó?
- Mondtam, hogy finnyás - vonja meg a vállát Jac, előre vetítve, hogy ez általában nem jó ómen.
Szerintem meg annyira nem lett gagyi, hogy panaszkodni akarjon. Így magabiztosan lépek ki a fedezékemből, a konyhából. Természetesen sokat adok az udvariasságra, bár csak ilyen ynugati mód, mert a keleti móditól itt, Nyugaton tökre zavarba jönnek.
- Jó napot kívánok, Senguchi Koutarou - nyújtok kezet bemutatkozva, beidegződésből, bár foghatom arra, hogy még ül, meghajolva egy picit.
Felállva fogadja a kéznyújtást. A szorítása kellemes, határozott, férfias, a hangja kellemesen lágy, s ahogy ejti a szavakat... sosem leszek képes ilyen gyönyörűen beszélni a franciát.
- Üdvözlöm, Frewen Shinobu - enyhén meglepődöm japános hangzású nevén. De nem hagy elmélázni, máris nekem esik a ényeggel. De legalább nem teketóriázik.... - Rögtön a tárgyra térnék. Ételkritikus vagyok, és mindig el szoktam beszélgetni a szakácsokkal.
Japán vagyok, az arcomra nem ül ki egyértelműen, de totál ledöbbenek. Tudom, hogy létezik ilyen, sőt, számunkra, szakácsokra nézve a legveszélyesebb "állatfaj", egyben a legkívánatosabb is a fajtája, mégis, hirtelen felbukkanása alacsony gyomros, amitől egyszeriben nem kapok levegőt.
Mit is illik ilyenkor mondani?
- Nagyon örülök, hogy eljött hozzánk - kaparom össze magam. - Meg volt elégedve? - győz döbbenetemen a kíváncsiságom és a lelkesedésem. Elvégre hahó, Kouta, ez a fickó egy ételkritikus... Azta... Kore wa unmei desu.*
Nyavalygok, hogy nem találkozom senkivel, akinek köszönhetően fejlődhetnék, még a kísérletezgetéseim sem sikerülnek, aztán hirtelen felbukkan ő, s nem csak a szószommal sikerült nagy lépést megtennem, de még róla is kiderül, hogy segíthet nekem, nem technikailag, hanem sokkal fontosabb módon, az ízlésével! Visszahúz - mit húz, döngöl - azonban a földre, ahogy megtöri a másodpercnyi csendet.
- A legnagyobb sajnálatomra nem. Nem azt mondom, hogy pocsék, amit főz, mert annál jobb, de a tökéletestől édes messze van - csóválja a fejét kiábrándultan, majd felsorol egy csomó hibát. De valódi kritikus, nem feledkezik meg az előnyökről sem, utoljára adagolva, megízesítve vele az egyébként kesernyés "étket". - Viszont meg kell hogy jegyezzem, tetszik, ahogyan a fűszerekkel bánik, ez lendít majd az értékelésen.
Sugoi...
- Nem fogom annyira azért lehúzni a konyháját - mosolyodik el a csendre, míg én nem tudok betelni kritikája és éles megfigyelőképessége teljességével, aprólékosságával. - Esetleg van valami hozzáfűznivalója? Amíg a számlát várom, meghallgatom.
Egyszerűen lenyűgöző! Eddig csak versenyen volt dolgom komolyabb bírákkal, hihetetlen, hogy mászkálnak az utcán ilyen emberek. Vajon melyik újságnál publikál? Tiszta ciki, a szakmám ezen részével abszolút nem vagyok tisztában.
- Hallgatom, Mr. Senguchi - nyomatékosítja a lehetőségem, és az időm szűkösségét is. Felocsúdok, de annyira nem, hogy ne saját gyerekkoromból hozott udvariassági szokásokkal folytassam. Mélyen meghajlok lelkesen kipirulva, és gondolkodás nélkül kezdek bele.
- Frewen-sama, kérem, engedje meg, hogy időnként főzzek magának, és a véleményét kérjem! Fejlődni érkeztem az országba, és úgy érzem, a sors sodorta ma pont ebbe az étterembe! - hadarom lelkesen. - Szeretnék oda fejlődni, hogy olyasmit készíthessek önnek, ami mosolyt csal az arcára már az első falatnál, és úgy feltölti egy hosszú nap után, mint egy kellemesen meleg ölelés!
A pillanatnyi csendben felpillantok, hogy arckifejezéséből következtessek, mire gondolhat, de mire megteszem, hangosan és gúnyosan neveti el magát.
- Ez meg milyen ütődött mondanivaló?
Azt hiszem, megleptem. Tudom, kérésem fura, ezért máris magyarázkodni kezdek: - Bocsánat a tolakodásért. Csak tudja, nekem az apám a példaképem. Egy kis falatozója volt Japánban, de minden vendége felüdülésként élte meg az étkezést, és szeretnék én is idáig elérni, és úgy vélem, ebben ön lenne a legnagyobb segítségemre. Vasárnaponként nem dolgozom, bármkor, ha ráér, beugorhatna egy ingyen ebédre. Mármint nem azért, mert rászorulna, épp ellenkezőleg, nekem tenne iszonyatosan nagy szívességet - még hadonászok is nagy magyarázásom közepette. Iszonyatos mód szeretném meggyőzni. Az ajánlatom végülis neki max a szabadideje egy részébe kerülne, talán nem olyan nagy ár, nem?
- Elnézést, külföldiként bizonyára nehezebben érzékeled a nyelvi finomságokat: nem!
Erélyes elutasítása meglep. - Nem akartam megbántani vagy ilyesmi... - győzködném finomabban tovább, de hetykén kivágja az asztalra a pénzt, ahogy közben bizonytalanul mellénk él Jaq a számlával, s már faképnél is hagy. Viszont engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy hagyjam magam, Utánasietek ki, az utcára, hangosan kiáltva adva tudtára: - Gondolja végig, engem itt megtalál! Nem bánná meg!
* * *
Több mint három hét telt el. Bizonyára én vagyok türelmetlen, de már nem tudok mit elolvasni tőle, beszereztem és "végignyaltam" az összes cikkét, és még mindig nem bukkant fel. Közben tökéletesítettem a szószt, aminek nagy sikere van a reggeli rágcsás, könnyed ételek között.
Nem akarok belenyugodni, hogy az egész csak ennyi.
- Mondd csak, Jaq, itt, Franciaországban mennyire tolakodás ajándékot küldeni férfiként egy másik férfinak azért, mert tiszteled, és szeretnéd ezt tudatni vele, és valahogy baráti kapcsolatot kialakítani?
- Nem akarlak elkeseríteni, Kouta, de itt ez annyira ismeretlenek között nem szokás. Eléggé buzisan jön ki.
- Tényleg? Milyen undok ország... Akkor hogy szoktatok barátkozni?
- Beszélgetünk? - kérdez vissza úgy Jaq, mintha ez kézenfekvő lenne, na de velem az illető nem áll szóba... Ha megtenné, már benézett volna, legalábbis szerintem benézett volna. Türelmetlen vagyok, már az is nagy szó, hogy ennyit vártam!
Teátrálisan felsóhajtok: - Hai, majd kitalálok valamit...
* * *
Nem találtam ki semmit. Vagyis maradtam az eredeti tervnél. Elvégre az a célom, hogy egyen az ételekből, amit én készítek neki, és mondjon véleményt, hogy javíthassak a teljesítményemen. Azt akarom, hogy legyen kegyetlenül őszinte és olyan részletes, mint az étteremben. Ott amúgy se adhattam bele mindent, mert van egy rakat dolog, amihez a tulajdonos ragaszkodik akkor is, ha én is tudom józan paraszti ésszel, hogy hülyeség.
Szóval rámenősnek kell lennem, be kell hódoltatnom. Ehhez az első lépés az volt, hogy kiderítettem a szerkesztőség címét, ott kicsit bevágódtam, hogy csupán arra kérjem őket, adják át neki a csomagokat, amiket neki szánnék, mint rajongója - nem mondtam el, hogy szakács is vagyok, mert rögtön félreértették volna. Errefelé, nyugaton rögtön lekenyerezést, korrupciót és egyebeket vélnek tudni ilyesmi dolgok mögött, mikor nekem tényleg csak arra van szükségem, amit egyébként is csinál, a kritikájára. Tőlem akár amúgy le is húzhatja az éttermet, amiben dolgozom, legalább lesz honnan felemelni.
A haditervem is ezzel függ össze, ha ő nem jön, hogy ehessen a főztömből, majd a főztöm megy hozzá. Ez az alapelgondolásom. Persze így nehezebb, mert tartós ételeket kell készítenem, hogy ne romoljon meg lehetőleg az állaga, mire hozzájut, de hiszem, hogy erőfeszítéseim gyümölcse hamarosan beér. Immáron második hete küldök ugyanis a nevére mindig valami tartós süteményt, sósat, édeset, egész cifrákat - legalább kiélem a cukrászkodási hajlamom is -, mindegyik csomaggal elküdve a névjegyem, rajta az otthoni címemmel és a mobilommal is. Mellékelek leveleket is, mindig megírva neki, épp mi tetszett az adott cikkében, mi nem, illetve leírom mindig, hogy mit próbáltam meg magam is elkészíteni, szerintem mit szúrtam el rajta, melyik lett nagyon jó, amit aztán ajánlottam is neki, érdemes lenne kipróbálnia nálam is. Ha mást nem is érek el vele, egy idő után csak felbukkan, hogy beolvasson zaklatásomért. Márpedig én várom, minden nap várom, minden nap elkészítve valamit, amivel meglephetem, ha bekukkant, ám azok eddig sorra a szomszédok asztalán kötöttek ki. Bár ők imádták. De ők mindent imádnak, amit készítek. Ha valaha önbizalomtréningre lenne szükségem, hozzájuk fordulnék, az fix.
Várni viszont gyűlölök továbbra is. Öt hét telt el a találkozásunk óta, így lehet, még agresszívebb viselkedésbe kellene kezdenem.
- Mondd csak, Jaq, szerinted az ebédszünetemben elengedne a főnök, hogy kiszaladjak minden nap egy picit, csak húsz percre körülbelül.
A kérdezett főpincér a vállát vonogatja. - Gyanúsan nem díjaznák, de szerintem sokszor észre se vennék, úgyis az üresjáratban kajálsz, mikor mások a reggelit emésztik, és még nem gondolnak az ebédre, ahhoz túl jó volt az étek, amit magukhoz vettek.
- De szépen beszélsz - mosolygok rá, s bár komolyan gondoltam bókom, mégis felmutatja a középső ujját, majd elsétál előre duzzogva. Furák ezek a franciák is...
A lényeget viszont megtudtam, ha elhúzok, falaz nekem. Igaz, nem minden nap. Így viszont megvalósíthatom a tervem. Ha a héten legalább háromszor el tudok nézni, főleg, ha megsajnálnak, és megmondják, mikor várható be, összefuthatok vele! Olyan izgatott vagyok! Már csak Jaq-ot kell jobban megpuhítani.
* * *
Imádom azt a faszt! Igaz, kikönyörögte, hogy csináljak mindig valami finomat, ha jön hozzá a barátnője, de falaz nekem, nem csoda, hogy széles vigyorral tartok immáron a héten negyedszer a szerkesztőségbe. A portás már csak fejcsóválós biccentéssel köszön, majd felenged. Na persze miután levámolta a részét, amit külön kis tálcácskára pakoltam ízlésesen elrendezve. Fenn is már ismerősként üdvözölnek a titkárnők, de ismét csak el kell keseríteniük: - Ma sem jött még be, sajnos.
Sóhajtok, majd újra mosoly ül ki az arcomra. - Na sebaj, hoztam nektek finomságot, de holnapra úgyis megromlana, szóval ha gondoljátok, egyétek meg - teszem le csomagot, és boldogsággal tölt el, hogy felragyog a szemük. Gyanakodhatnék, hogy direkt tagadják le, de mivel nekik is hozok mindig külön valamit, így nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet.
Azonban sietnem kell, mire ideérek, és mire visszaérek, bőven sok idő, épp elég rizikó, hogy egyszercsak lebukjak és jól kirúgassam magam...
Csalódott szusszanással állok meg már visszafelé a lift előtt. Benyomom a hívógombot, s már épp beszállnék, ahogy felérve kinyílik, hogy végre utat engedjek csalódottságomnak, mikor is őt pillantom meg. Megilletődötten pislogok rá, ahogy az ő arcán is hasonló arckifejezés jelenik meg. Épp csak az ő gesztusát nem követi az a felragyogás, amit én érzek magamban, ahogy szétvet a boldogság.
- Frewen-sama, nem is gondoltam, hogy mégis összefuthatunk! Nem keresett, nagyon szomorú voltam! Remélem, nem vette tolakodásnak a kis ajándékaim és a leveleim - "eresztek gyökeret" a liftajtóban. Mert most nem fog lerázni. De nem ám!
-------------------------
*Ez a sors.
|