Engedelmesen masszírozom a halántékát, ha már ennyire akarja, túlélem, ha kirúgnak, találok másik állást, ha úgy alakul. Azon gondolkodom, ez a férfi mennyire hozzászokott ahhoz, hogy szó nélkül engedelmeskednek neki, amikor újra megszólal.

- Mi a neved? – érdeklõdik.

- Asuhara Kira – felelem, valahogy magától értetõdõ, hogy azonnal, habozás nélkül válaszolok neki.

- Épp megfelelõ – mormogja.

- Megfelelõ? – kérdezek vissza.

Kicsit sértõ ez a megfogalmazás, mintha valami termék lennék, ami megfelelõ arra, hogy használják. Választ azonban nem kapok, mert hitelen megszaporodunk a teraszon. Elsõnek egy öltönyös férfi érkezik, de nem engem keres, viszont alaposan megnéz magának.

- Ah, Sainou, hát ide tûntél el – sétál oda hozzánk, aztán már vezetné is befelé a zajos a tömegbe a fejfájósomat.

Csakhogy az alkalmi betegemnek nem tetszik, hogy akarata ellenére társaságba óhajtják vinni, lerázza magáról a férfi kezét.

- Szívódj fel, Nori! Most! – hallat sziszegésre emlékeztetõ hangot.

A parázs jelenet folytatását már nem várom ki, mert értem is jönnek, a fõnököm ezen a partin.

- Oh, hát itt vagy Kira, már mindenhol kerestelek – mondja Oliver megkönnyebbülten, majd elnézést kérve meghajol a férfi felé, akit nemrég még masszíroztam.

Nem értem, mi folyik itt, de örömmel távozom a zavaróan feszült légkörbõl, ami körülvesz minket. Kicsivel késõbb kiderül, hogy a vendégek hiányolták a kedves pincérfiút. Ez legalább meglátszik a borravalón, amit kapok. Kicsit kárpótol a rengeteg munkáért, amit végeztem.

Egészen ki is megy a fejembõl a parti, mert majdnem három napomba kerül, hogy Kenjit és Tatsuyát kibékítsem. Kenji barátom ugyanis úgy gondolta, jó móka lesz féltékennyé tenni Tatsuyát. Hát nem lett jó móka, annyira nem, hogy Tatsuya két napig csak aludni járt haza, amitõl viszont Kenji akadt ki. Most, hála a közremûködésemnek, ott tartanak, hogy több idõt töltenek majd kettesben, anélkül, hogy be lennének nyomva. Õk köszönik, jól vannak, én viszont nagyon elfáradtam, így a munka úgy hiányzik, mint a púp a hátamra, de menni kell. Éppen befejezem az öltözködést, amikor szólnak, hogy valaki keres. Vetek egy pillantást az órámra, még nem is kezdõdött el a munkaidõm. Viszont népszerû vagyok, a vendégek nagyon szeretnek, hát megigazítom a ruhámat és kimegyek. Finoman szólva is meglep, amikor a fejfájós férfit pillantom meg.

- Remélem, még emlékszel rám, múlt alkalommal nem volt lehetõségem bemutatkozni. Kurosawa Sainou – nyújtja felém a kezét, én pedig elfogadom a felkínált jobbot.

- Igen, emlékszem, örvendek. Miben segíthetek? – nézek rá kíváncsian.

- Elnézést a múltkori durva viselkedésemért, valószínûleg nem sikerült a legjobb oldalamról bemutatkozni. Te viszont nagy hatást gyakoroltál rám – közli.

- Nem tudom, mit mondhatnék erre. Köszönöm, hízelgõ – reagálok végül, a szavai egészen zavarba hoznak.

- Van egy kis idõd, leülhetnénk valami félreesõbb helyre. Mutatni szeretnék valamit. Ha kell, rendelek is valamit, amire nem tartok igényt, hogy a ne problémázzon a fõnököd.

- Nincs rá szükség, köszönöm – kísérem egy hátsó asztalhoz.

Itt ülünk le, én pedig várom, hogy megossza velem is jövetelének célját, hiszen az nyilvánvaló, hogy nem azonos társadalmi rétegbe tartozunk. Érdeklõdve figyelem hát, ahogy elõveszi a telefonját és keresgél rajta.

- Nem tudom, mennyire ismered a nevem, zeneszerzõ, elismert zongorista és festõ vagyok. Mûvészemberként elég szeszélyes, fõleg az ihletemet tekintve, amelyet egy ideje elvesztettem egy szomorú esemény miatt, neked köszönhetõen viszont újra megtaláltam. Egy hozzám hasonlótól talán nem hangzik furcsán, de az ujjaid énekelték el nekem ezt a dallamot, ami két napja elérhetõ, és tegnap már dicsérõ kritikákat zengett róla a szakma. És ezt neked köszönhetem – indít el egy számot a telefonjáról.

Kíváncsian hallgatom végig a helyenként izgalmas, máskor pedig simogatóan finom dallamokat. Elég fura érzés, hogy én ihlettem meg, már, ha valóban így van. Lennének kérdéseim, de nem hagy szóhoz jutni.

- Kérlek, engedd meg, hogy jobban megismerhesselek. Ha lehet, akkor találkozhatnánk valahol. Szeretnék a barátoddá válni.

A barátommá válni? Még sosem találkoztam férfival, aki csupán a barátom akart lenni. Erõsen kétlem, hogy éppen ez a Sainou lenne az üdítõ kivétel, aki valóban csak szimpla barátságra vágyik.

- Nem is tudom uram – tûrök el egy tincset az arcomból. – Hatig dolgozom és utána…

- Utána tökéletesen megfelelõ lenne az idõpont egy kellemes, baráti vacsorához – bólint egyetértõen.

- Igen, valóban – értek egyet, mert hát igaza van.

- Nyolc órakor megfelel neked? – kérdezi mosolyogva.

- Inkább fél kilenckor – sóhajtok. – Elég sokáig szoktam készülõdni.

- Rendben van, fél kilencre érted megyek. Kérlek, add meg a címed.

Nem szívesen teszem, de megadom a címemet, hogy értem jöhessen, ha már így belesétáltam ebbe a vacsora dologba. Viszont utána gyorsan magára hagyom, mert sorban szállingóznak befelé a vendégek, akiket ki kell szolgálni. A szemem sarkából látom, hogy még figyel egy darabig, mielõtt elmegy. Igazán fura pasas, de komolyan, mégis van benne valami… nem is tudom, lenyûgözõ. Igen, talán ez a legmegfelelõbb szó. Valahogy nem lehet neki nemet mondani, bármennyire akarja is az ember. Ennek intõ jelnek kellene lennie nem? Úgy értem, hogy jobb, ha az ember gondosan távol tartja magát az ilyen férfitõl, mert nagyon veszélyes. Erre én belementem, hogy vele vacsorázom. Ezt hívják logikának.

Hazafelé úgy rohanok, mert nyilván Murphy után szabadon ilyen kell még egy jó fél órát ráhúzni a munkaidõmre, amikor programom van. Kenjiék csak annyit látnak, hogy végigviharzok a lakáson egyenesen be a szobámba, ahol ledobom a táskám és egy törölközõ kíséretében a fürdõbe vonulok. Minimum fél órát szoktam a fürdéssel tölteni, de most nincs rá idõm, csak 15 percem.

- Hû! – nézi Tatsuya az óráját. – Te sosem végzel 30 percnél korábban.

- Nem is, de most késésben vagyok, és ezt utálom – dörzsölöm a hajam egy kisebb törölközõvel

- Hová készülsz? – fordul felém Kenji is.

- Vacsorázni megyek – dobom félre a törölközõt és bemegyek a szobámba.

Nekiállok bekrémezni magam, a két srác meg várakozóan áll az ajtóban, de nem szólok semmit, csak krémezek, aztán felkapok egy szûk, fekete alsót, majd egy sötétkék nadrágot és ahhoz egy vékony, fekete pólót, amint aranysárkányok tekeregnek. Õk még mindig ott állnak és engem néznek.

- Neked randid van? – kérdezi végül Tatsuya.

- Nem tudom – vonok vállat. – Azt mondta, barátkozni szeretne.

- Barátkozni? – vigyorog Kenji. – Fura pasi lehet.

Mondd valamit. Tényleg fura pasi, legalább az alapján, amit eddig láttam belõle. Indulás elõtt még vékonyan kihúzom a szemem tussal. Nem vastagon, mint a nõk szokták, de kellõen kihangsúlyozza a szemeimet. Végül belelépek egy bõrpapucsba és fújok magamra egy kis parfümöt, elteszem a tárcámat meg kulcsomat. Pontosan fél kilenckor csengetnek, éppen fél pillanattal azután, hogy elkészülök. Tudhattam volna, hogy egy pillanatot sem fog késni.

- Jó estét, Kira! – üdvözöl mosolyogva.

Elegáns fekete öltönyt visel és fehér inget. Úgy fest, mint akit skatulyából húztak elõ.

- Jó estét, Sainou! – mosolygok én is. – Öhm… azt hiszem, nem megfelelõen öltöztem fel…

- De, tökéletesen megfelel a ruhád – nyugtat meg. – Nagyon is illik hozzád, fõleg az aranysárkányok.

- Nagyon szeretem õket – mosolygok.

- Indulhatunk?

Engedem, hogy az elegáns kocsijához kísérjen, hogy kinyissa nekem az ajtaját, pedig nem vagyok nõ. De a lovagiasságot nagyra értékelem, így elfogadom a gesztusokat.

- Ki volt az a két fiú a lakásodban? – érdeklõdik, miután elindult a kocsival.

- A lakótársaim, egyedül nehéz lenne egy laskát fenntartani, de barátok is vagyunk – felelem.

- Közel állsz hozzájuk – állapítja meg.

- Igen, nagyon kedvelem õket. De hát te is így vagy a barátaiddal nem? – nézek rá kíváncsian.

- Nincs túl sok barátom.

- A barátokból nem is kell sok – értek egyet. – Ha valakinek túl sok barátja van, az sokat hazudik, hogy mindenki elfogadja.

- Érdekes megközelítés, de megállja a helyét – vet rám egy pillantást.

- Ennek fényében érdekes, hogy velem barátkozni szeretnél – nézem az arcát.

- Miért lenne érdekes? – pillant rám.

- Nyilván már megvannak a barátaid, én pedig nem igazán vagyok a te stílusod, azt hiszem.

- Mert? Milyen az én stílusom, Kira? – emeli rám a fürkészõ tekintetét.

- Elegáns, gazdag, kifinomult, híres – felelem. – Én egyik sem vagyok.

- Nem hinném, hogy a barátkozásnak ezek lennének a feltételei, vagy szerinted igen?

- Szerintem az emberek általában olyanokkal barátkoznak, akik hasonló érdeklõdésûek és hasonló körülmények közül jönnek, mint õk, így ezek a feltételek mindenkinél mások. Lehet, hogy tévedek, de úgy hiszem, hogy egy olyan mûvész, mint te, a hasonló kvalitású mûvészek társaságát keresi. Vagy butaságot beszélek? – pillantok rá.

- Nem, nem beszélsz butaságokat. De mit szólnál hozzá, ha kivételesen mást csinálnánk, mint ami szokásos?

- Mire gondolsz? – nézek megint Saionou-ra.

- Nos, adsz egy esélyt, hogy a barátod legyek az eltérõ körülményeink dacára is, én pedig elfogadom, ha esetleg azt mondod a végén, hogy mégsem akarsz a barátom lenni. Így megfelel neked is, Kira?

- Nos, azt hiszem… végül is, igen – bólintok. – Hová megyünk vacsorázni? – váltok témát. Egyelõre nem akarom tovább feszegetni ezt a barátkozás dolgot, mert nem tiszták a szándékai.

- Hozzám – feleli. – Nem kedvelem a nagy tömeget és így nyugodtan tudunk majd beszélgetni. Remélem, nem baj, Kira.

- Voltam már nálad, és nem hiszem, hogy bántani akarnál – dõlök hátra. – Ugye nem?  

Készülõdnöm kellene, de ahelyett, hogy ruhákat válogatnék az esti bulira, inkább az ágyamon heverészek és sokadjára is megforgatom az ujjaim közt a gyûrût. A zöld kõ szikrázik a lámpa fényénél, majd tompul kicsit a metszések mentén, hogy a következõ forgatásnál ismét felragyogjon. Gyönyörû darab, nemrég zsákmányoltam, és a személyes kis gyûjteményem egyik legszebb darabja lesz, amit gyakran nézegetek majd, amikor valami szépet akarok látni. Le kéne szoknom a lopkodásról, tudom jól, de túlságosan szeretem az ékszereket. Arról nem is beszélve, hogy milyen izgalmas megszerezni egy-egy darabot, amit kinézek magamnak. Ezzel azt akarom jelezni, hogy egészen addig a pillanatig nem áll szándékomban felhagyni a lopással, amíg a tükörbõl nem egy újdonsült Gollam bámul vissza, aki nyáladzva hajtogatja, hogy dráááááááááááááááááááááááááááááááágaszág. De azt hiszem, erre nem kerül sor még egy darabig. Fõleg, ha továbbra is ügyes leszek, ahogy eddig.

- Asuhara! Gyere már! – hallom kintrõl Kenjit.

Az Asuharázásból tudom, hogy már igencsak türelmetlen, mert amikor nem sürget, vagy dühös, akkor Kirának szólít.

- Ugye nem most állsz neki krémezni magad? – csatlakozik Tatsuya is. – Mert akkor sosem indulunk el!

- Tíz perc – ugrok fel az ágyról és elteszem a gyûrût a dobozomba, aztán elrejtem a szekrényben. – Legyen inkább 15 perc fiúk – szólok ki, miután megnézem az órámat.

Hallom, hogy morognak, de nem érdekel, nagyon jól tudják, milyen vagyok, úgyhogy várjanak csak szépen, amíg elkészülök. Csak azért, mert sürgetnek, még nem fogok jobban sietni. Szeretek jól kinézni, ahhoz pedig idõ kell. Legalábbis nekem mindenképpen. Bemegyek a fürdõbe, veszek egy gyors zuhanyt, aztán felkapom az alsómat, egy szûk, kék farmert, egy fekete pólót meg egy hosszúszárú edzõcipõt. Megfésülöm, hátrafogom a hajam, felcsatolok egy karórát, elteszem a tárcám meg a kulcsaimat és kimegyek a fiúkhoz.

- Na, majdnem sikerült tartani a 15 percet – nézi az óráját Tatsuya.

- Ha gondolod, visszamehetek, mert a krémezést kihagytam, nehogy sokat kelljen várnotok rám – teszem csípõre a kezem.

- Az ég szerelmére ne provokáld már Tatsuya, mert soha az életben nem jutunk el a buliba – csattan fel Kenji, aztán elõremegy.

- Mi baja van? – nézek utána.

- Nem tudom pontosan. Amikor mesélte, mi van, egyikünk sem volt éppen józan, így nem vagyok benne biztos, hogy õt rúgták-e ki, vagy õ rúgta-e ki a csaját – magyarázza a kocsi felé menet.

- Mostanában túlzásba viszitek az ilyen „nem emlékszem semmire” bulikat – jegyzem meg.

- Tudom, de Kenji teljesen begõzölt és nem szívesen hagyom egyedül – sóhajt Tatsuya.

Inkább nem mondok erre semmit, mert abból megint csak vita lenne. Egy olyan vita, amit jó párszor lefolytattunk már és mindig az volt a vége, hogy nem beszéltünk egymással. Semmi kedvem azzal kezdeni egy bulit, hogy vitázom azzal a két emberrel, akiket a barátomnak tartok. Megvan a véleményem arról, amit csinálnak, de megtartom magamnak. Amikor legutóbb felvetettem nekik, hogy talán több van a kettejük kapcsolatában, mint hiszik, mindketten kiborultak és kézzel-lábbal tiltakoztak a szavaim ellen. Velem ellenkezhetnek, nekem mondhatják, hogy tévedek, de a tetteik árulkodóak. Hogy mire gondolok pontosan? Csupán arra, hogy Tatsuya igencsak vonzódik Kenjihez, aki ezt el is fogadja, amikor éppen szét van csapva és utána takarózhat azzal, hogy nem emlékszik rá, mi is történt kettejük közt. Szerintem ez önámítás, de ha nekik megfelel, nekem is. Bár nem örülnék neki, ha a végén az egyikük elcuccolna, mert nem bírja ki a másik mellett. És ez nagy valószínûséggel Tatsuya lesz, mert Kenjinek elég vastag bõr van a pofáján, sokáig tudja még azt játszani, hogy nem érdekli a közös barátunk. Végeredményben ráérek majd akkor aggódni ezen, ha aktuális lesz a probléma, most viszont irány a buli. Nem vagyok egy nagy buli mókus, de idõnként szeretek kirúgni a hámból, mint például ma este. Nem is kérdezem, hová megyünk, a lényeg, hogy szórakozhassak egy jót, még akkor is, ha az adott helyre magamtól be sem tenném a lábam, mint például ma este, de Kenji és Tatsuya mindig vigyáznak rám, így nem aggódom. Elengedem magam, táncolok, nevetgélek, szórakozom, és jól esik. Bezzeg másnap délelõtt, amikor fel kell kelnem, hogy dolgozni menjek, már kicsit sem esik jól az esti bulizás. Viszont, aki éjjel nagylegény, az nappal is legyen az, szóval dolgozni megyek. Az a szerencsém, hogy az étteremben kapok egy erõs kávét, különben bajosan lenne energiám ahhoz, hogy rendesen elvégezzem a munkámat. Ettõl függetlenül számolom vissza a perceket a mûszak végéig, aztán sietek az öltözõbe, hogy minél elõbb leléphessek. A fõnököm azonban másként gondolja, mert azelõtt lecsap rám, hogy kitehetném a lábam az öltözõbõl.

- Kira! De jó, hogy még itt vagy! Gyorsan öltözz fel, azonnal be kell ugranod egy partira kisegíteni!

- Ki van zárva! – tiltakozom. – Most végeztem és fáradt vagyok.

- Kira! Kérlek! Muszáj, hogy segíts, te vagy az egyetlen, aki megfelel a feladatra. Ha vállalod, kapsz két szabadnapot – gyõzköd.

- Jól van – adom meg magam, aztán megyek vissza, hogy megint egyenruhát húzzak, de még foglalkoztat egy kérdés. – Mi az, hogy én vagyok az egyetlen, aki megfelel a feladatra?

- Mondjuk úgy, hogy a házigazda kényes a külsõségekre – kapom a nem túl megnyugtató választ.

A fõnököm viszont ezzel rövidre is zárja a témát, fél órával késõbb pedig leparkolunk egy hatalmas ház elõtt, valahol az úri környéken. Mit mondhatnék? Nem sûrû járok errefelé, pedig szívesen laknék egy ilyen házban magam is. Sóhajtva követem a fõnököt, aki azonnal bedob a mélyvízbe és egy tálcával bezavar a tömegbe, amint a házba lépünk. Próbálok figyelni a vendégekre, de leköt, hogy a berendezést csodáljam. Minden olyan elegáns és drága. Az itt található bútorok legtöbbjét soha nem engedhetném meg magamnak, ha évekig spórolnék, akkor sem. Az ilyen házakban nekem maximum annyit szerep jut, hogy egy tálcán hurcolom körbe a méregdrága pezsgõt, amíg a gazdagok keresztülnéznek rajtam. Megszokhattam volna már, de akkor is bosszant, fõleg most, amikor még fáradt is vagyok.

A sokadik tálcafeltöltés után már fájnak a kezeim és a lábaim is, az arcomra fagyott mosolyról nem is beszélve. Ha még egyszer meg kell kérdeznem valamelyik vendégtõl, hogy kér-e egy pohár pezsgõt, akkor eret vágok magamon, de komolyan. De mielõtt ezt megtehetném az egyik kedves kislány, aki szintén felszolgál, levált, hogy tarthassak egy kis szünetet. Muszáj egy kis friss levegõt szívnom. A terasz megfelelõ helynek tûnik, hát oda megyek ki, ha lenne cigim, most rágyújtanék, pedig nem is dohányzom. Lehajtott fejjel támaszkodom a hûvös márvány párkányon, hagyom, hogy a kellemes szellõ lehûtse a bõrömet és kicsit kitisztítsa a fejemet, így biztosítva, hogy ne hajtsam el egyik vendéget sem a jó büdös fenébe. De még ezt a pár percet sem élvezhetem nyugodtan, mert megzavarnak, méghozzá egy szitkozódó, morgó férfi, aki a fejét fogja. A cifra káromkodásból annyit tudok kivenni, hogy iszonyatosan fáj a feje. Tudom, milyen gyötrelmes tud lenni a fejfájás, így azonnal együtt érzek vele. Hallgatom egy darabig, aztán odalépek hozzá és óvatosan megérintem a vállát.

- Segíthetek uram?

A rám szegezõdõ szempártól elõször kiráz a hideg, aztán libabõrös leszek, de nem tudom eldönteni, hogy mitõl ez a borzongás, a félelemtõl, vagy az izgalomtól. Inkább az utóbbira tippelnék.

- El tudod talán mulasztani a fejfájásom? – kérdezi élesen.

- Igen – bólogatok magabiztosan.

- Akkor csináld! – vakkantja, bár inkább parancsnak hangzik.

Arrogáns. Ez az elsõ, ami eszembe jut, miközben felemelem a kezét és a hüvelyujjammal masszírozni kezdem a csuklójának egy pontját. Ez a pont alkalmas arra, hogy a stimulálásával elmulasszam a fejfájását. Kételkedve figyeli, amit csinálok, szinte süt róla a szkepticizmus, de ez nem veszi el a kedvemet. Lassú, finom mozdulatokkal nyomkodom a csuklóját és elfojtom a mosolyomat, amikor felvonja a szemöldökét. Tényleg hatásos, amit csinálok, hiába húzta a száját az elején.

- Miért hagytad abba? – szól rám, amikor elengedem a kezeit.

- Mert most a fejed következik – lépek közelebb és a halántékára simítom az ujjaim.

Kicsit nehezen megy, mivel jóval magasabb nálam, de azért megoldom, csak kicsit pipiskednem kell, hogy felérjem. Az ujjaim gyengéden masszírozzák a halántékát, mivel ez egy igen érzékeny rész, én pedig segíteni szeretnék, nem fájdalmat okozni.

- Ez jó – hunyja le a szemeit. – Ne hagyd abba!

- Sajnálom, de most már vissza kell mennem. Tudod, én itt dolgozom – húzom el a kezem.

- Emiatt ne aggódj! Folytasd! – fogja meg a kezemet.

- Vissza kell mennem – tiltakozom.

- Nem kell! Csináld megint!

Visszahúzza a kezem a fejéhez jelezve, hogy mit vár tõlem. Én meg ahelyett, hogy visszamennék dolgozni, ismét nyomkodni kezdem a halántékát, nem törõdve azzal, hogy holnap talán már nem kell dolgozni mennem, mivel nem lesz hová.

Nem szól semmit, csak csókol és harapdál, ahol ér, lesz, aminek nyoma is marad majd és nem tudom, hogyan fogom otthon megmagyarázni. Elvégre csak „úgy teszünk”, mintha egy pár lennénk, de amikor az „úgy tevésnek” ilyen nyilvánvaló nyomai vannak, akkor okkal merül majd fel a kérdés a bátyámban, hogy mit is mûvelek tulajdonképpen Ritsuval. De nem a bátyám most a legégetõbb problémám, hanem a hátamon fekvõ férfi, aki egyre gyorsabb tempóban dörzsöli magát hozzám és mostmár könnyedén teheti, hiszen az elõnedvétõl síkos a félgömbjeim köze. Hiába szorítom össze a szemem, akkor is valóságos az egész, akkor is megtörténik, hogy egy számomra vadidegen férfi sakkban tart, zsarol és rám kényszeríti magát és nincs más választásom, mint eltûrni, ha nem akarom, hogy elrontsa a bátyám a terveit. Senji sosem bocsátaná meg nekem, ha élete álma miattam foszlana semmivé. De nem túl nagy ár a bátyám álmáért, hogy engedelmeskedjem Ritsu akaratának?

Kezeim között gyûröm a lepedõt és reménykedem benne, hogy hamar vége lesz, meg abban is, hogy ennyi elég lesz Ritsunak. Nem is kell sokat várnom és Ritsu hangos nyögéssel a hátamra élvez. Eiji sosem tett ilyet, semmit, amit nem akartam, de ez a férfi... Neki semmi sem szent. Mindent meg fog tenni velem, amihez csak kedve lesz, és nem tehetek majd semmit ellene.

Reszket az egész testem, szívem szerint sírva fakadnék, de nem akarok annál is gyengébbnek tûnni, mint eddig voltam, így tartom magam, ahogy csak tudom. Várom, hogy leszálljon rólam, de meg sem mozdul. Átjár az ijesztõ érzés, hogy még nem végzett velem, de nem akarok belegondolni, mi jön majd ezután.

- Fordulj a hátadra! – utasít, amire csak fejrázással reagálok. – Akkor te akartad – feszíti szét a fenekem.

- Rendben – fordulok azonnal a hátamra, hogy egyenesen a vigyorgó arcába nézhessek.

- Szeretem, amikor szót fogadsz nekem! – bámulja az arcom.

Persze, hogy szereti, legalább annyira, mint a félelmet látni rajtam. Mert félek, tagadni sem tudnám. Nagyon félek Ritsutól, attól, amit tehet velem és valósággal rettegek attól, amit meg is tesz majd. Sokáig figyeli az arcomat mosolyogva és rémülten veszem észre, hogy megint kezd felizgulni. Nem akarom, hogy megint azt csinálja, amit az elõbb, de ha nem azt csinálja, akkor valami rosszabbat fog. Hirtelen markol rám odalent és azonnal izgatni kezd a kezével. Dermedten fekszem alatta, összeszorítom a szemem és szám is, nem akarom ezt az egészet.

- Nyisd ki a szád! – szól rám, de nem fogom megtenni, amit kér. – Hát rendben. Te akartad – tájékoztat.

Kipattannak a szemeim a mondata után, hogy aztán azt lássam, hogy a szájába veszi az egyre nyilvánvalóbb vágyamat és kényeztetni kezd. És gyûlölöm magam, amiért nem tudom elfojtani a nyögésem, túlságosan érzékeny a testem. De ez nem elég, Ritsunak az kell, hogy hangos legyek és mindenki hallja, milyen jól érzem magam. Pedig ez nem igaz, legalábbis nem teljesen. Mert a testem élvezi, amit Ritsu csinál, nagyon is, de a valóságban érzelmek nélkül nekem szenvedés az ilyesmi.

Nem tehetek róla, hogy reagálok az érintésére, igazán nem. Az egész csak önkéntelen reakció, de akkor is szégyellem magam, amiért elélvezek a kezétõl. Nem is bírok megmaradni az ágyban, azonnal a fürdõbe menekülök, amint elenged. Magamra zárom az ajtót, majd sietve beállok a zuhany alá, hogy lemossam magamról a nemrég történteket. Nem tudok uralkodni magamon tovább, sírva fakadok a zuhany alatt.

Az éjszaka hátralévõ részét a fotelben kuporogva töltöm, nincs az az isten, hogy befeküdjek Ritsu mellé az ágyba. Nem kényelmes, de még ez is jobb, mint az, hogy mellette kelljen lennem. Most nem bírnám elviselni a közelségét, azok után nem, amit csinált velem.

Legnagyobb megkönnyebbülésemre reggel egyedül ébredek, még az sem rontja el a kedvem, hogy Ritsu átvitt az ágyba. Hogy lehetne rossz kedvem? A zsaroló szemétláda nincs sehol, persze nem áltatom magam azzal, hogy megszabadultam tõle, de legalább nem kell a képét néznem mindjárt ébredés után. Kicsit még lustálkodom, élvezem az egyedüllétet, aztán belebújok egy pólóba meg egy fürdõnadrágba és lemegyek a többiekhez.

- Kipihented magad? – kérdezi a mindig kíváncsi haverom, amint meglát.

- Persze. Miért? – nézek rá meglepetten. Máskor nem szokta megkérdezni, hogy rendesen pihentem-e.

- Elég hangos voltál az éjjel, gondolom Ritsu kifárasztott rendesen – vigyorog, nekem meg leégni készül a képemrõl a bõr. – Csak ezért kérdeztem.

- Nos, láthatod, hogy jól vagyok – felelem zavartan. Mégis mit lehetne mondani erre? – Ritsu hol van? – kérdezem, elvégre papíron a pasim.

- Jó, hogy kérdezed. Azt mondta el kell mennie munka ügyben, de holnap reggel érted jön. És a lelkünkre kötötte, hogy nem hagyhatunk egyedül egy pillanatra sem – kapom a nem túl megnyugtató választ. – Hogy bírod, hogy ennyire féltékeny?

- Nem féltékeny, csak aggódik miattam – hárítok. Egyáltalán nem áll szándékomban jobban belemenni a témába.

- Akkor próbáljuk ki, hogy igazam van-e? – csillan fel a szeme. – Te is kíváncsi vagy rá, hogy féltékeny típus-e nem?

- Mégis mit tervezel? – hátrálok pár lépést, mert a haveromnál sosem tudni.

- Ezt! – vigyorog.

A következõ pillanatban elkapja a karom és magához ránt, majd a nyakamra tapad és szívni kezdi. Erõsebb nálam, így eltart egy kis ideig, amíg lerázom magamról.

- Elment az eszed? – kérdezem a nyakamat fogva, közben már azon jár az agyam, hogy Ritsu mit fog mûvelni, ha meglátja a foltot.

- Te mondtad, hogy nem féltékeny – vonja a vállát. – És fel sem fog tûnni a többi foltod mellett.

Hiába reméltem, hogy lesz egy nyugis napom, a haver gondoskodott róla, hogy tiszta ideg legyek. Ritsu biztosan dühös lesz, elvégre megmondta, hogy senki sem nyúlhat hozzám rajta kívül. És most van a nyakamon egy kicsinek éppen nem nevezhetõ folt, amit nem õ hagyott rajtam. Csak estefelé sikerül lazítanom egy kicsit, de az is a piának köszönhetõ, nem annak, hogy igazán jól érzem magam. Annyit segít a megivott sör mennyisége, hogy simán bealszom. Csakhogy reggel visszatér az idegesség, amint kinyitom a szemem és ajándék hozzá a mardosó fejfájás is. Kerítek egy magas nyakú pólót meg egy rövidgatyát, aztán csomagolni kezdek, mivel Ritsu nincs sehol, így neki is. Éppen lefelé tartok a táskákkal, amikor megérkezik Ritsu. Széles mosollyal az arcán sétál oda hozzám.

- Jó reggelt vöröském! – húz magához egy mohó csókra.

- Szia! – lépek el tõle óvatosan. – Nem tudtam, hogy mikor jössz, úgyhogy becsomagoltam neked is.

- Igazi angyal vagy – csókol meg újfent. – Mehetünk? Alig várom, hogy visszaérjünk – néz végig rajtam elég félreérthetetlenül.

- Ne vezess gyorsan jó? – terelem a témát. – Kicsit rendetlenkedik a gyomrom.

- Sokat ittál kicsikém? – vigyorog.

- Azt hiszem – bólintok, de még az is fáj.

A kocsiban sem érzem jobban magam, mert a fejfájás mellé Ritsu is túl közel kerül hozzám. A csend kezd kínossá válni és nem akarom, hogy Ritsu kérdéseket tegyen fel, így nekem kéne valami témát találni.

- Sikerült elintézni, amit akartál? – kérdezem némi gondolkodás után.

- Igen. Néha meg kell rugdosni pár segget, hogy haladjanak a dolgok.

- Már azt hittem, valami baj van, úgy eltûntél.

- Hiányoztam vöröském? – nevet.

- Nem. Csak nem tudtam, mit történt. Ez minden.

Még csak az kéne! Nehogy már azt gondolja, hogy fontos nekem, hogy bármit is jelent a számomra. Meredten bámulom az utat, de hiába, érzem magamon a tekintetét, és amikor megszólal, már tudom, bajban vagyok.

- Mit mûveltél a távollétemben kis vörös?

Mit tehetnék? A tegnap este után nagyon jól tudom, hogy nem fog elengedni, amíg meg nem teszem, amit kért. Felé hajolok hát és visszafogottan ugyan, de kétség kívül megcsókolom. Õ egészen másként vélekedik a csókról, így kicsivel késõbb már úgy tapad a számra, hogy levegõt sem nagyon kapok. Nem hagyhatom, hogy belemerüljön a dolgokba, így gyorsan eltolom magamtól, elvégre már megkapta a francos csókját.

- Mostmár mehetünk? – kérdezem elpirulva.

- Remélem, azzal tisztában vagy, hogy odalent jól kell színészkedned – közli velem.

- Ezt mire érted? – fordulok felé.

- Hát, ha odamegyek hozzád és megcsókollak, nem lökhetsz el magadtól, mert akkor a bátyád csalódni fog benned, hogy elárulod magad – vigyorog.

- Próbálj meg elkerülni – kérem, de az arckifejezése nem azt tükrözi, hogy kicsit is számít, mit mondok, vagy kérek.

- Majd még meglátom – vigyorog tovább, én meg hátat fordítok, mert szívem szerint orrba verném.

Kész megkönnyebbülés, amikor lemegyünk a többiekhez és végre megszabadulok tõle egy kicsit, már úgy éreztem, nem kapok tõle levegõt. És az sem másodlagos szempont, hogy nem szeretek vele kettesben lenni, mert eléggé tartok tõle, sosem tudom, mire készül éppen. Nem vagyok naiv, azt is tudom, hogy nem szívjóságból hagyott magamra, szimplán teremszemlét tart, mindenkit jól megnéz magának és információt is gyûjt. De ez most nem érdekel, élvezni akarom a bulit és ezt csak addig tehetem meg, amíg nincs a közelemben. Arra nézve persze nincsenek illúzióim, hogy sokáig magamra hagy majd, de reménykedni lehet azért. Csak éppen felesleges.

- Szia, édes –üdvözöl, majd a szorosan mögém lépve magához ölel, és én nem tehetek mást, csak mosolygok tovább, mintha ez egy mindennapos dolog lenne Ritsu meg köztem.

- Hát te merre voltál eddig? – kérdez rá egyenesen az egyik haverom Ritusnál, aki kapatosan sokkal bátrabb, mint amúgy. – Csak nem a választékot lested meg? – próbál poénkodni.

- Á, dehogy. Nem tudnék élni az én Akirám nélkül – feleli nekem nyomva az ágyékát, amire válaszul diszkréten, de belecsípek, csakhogy hatás az semmi.

- Azt látjuk, de mégis hol találkoztatok, hogyan ismertétek meg egymást? – faggatja az iménti haver, aki ezzel egyre kínosabb helyzetbe hoz.

- Hát tudod… - de aztán nem tudok, mit mondani, nem beszéltünk meg semmit Ritsuval.

- Egy áruházban futottunk össze – kezdi. – A testvérével volt és leöntötte magát vízzel, én segítettem neki új ruhát keresni, mert a testvérem egy ruha boltban eladó – meséli, nekem meg leég a képemrõl a bõr, soha életemben nem voltam ilyen béna, ahogy elõadja.

- Akkor szerelem volt elsõ látásra? – jön a következõ kérdés egy másik havertól és nagyon örülök, hogy nincs semmi a kezemben, mert most mindent elejtenék. Még hogy szerelem? Ezzel a zsaroló szeméttel!

- Teljes mértékben. Mióta megláttam odáig meg vissza vagyok érte és nem tudom kiverni a fejembõl, nem mintha akarnám – már a hangsúlyából is tudom, hogy vigyorog a rohadék. – Ugye kincsem? – csókol a nyakamra.

- Így van – nevetek és fohászkodom, hogy hihetõ legyen.

Úgy néz ki, a kis színjátékunk hiteles, mert a haverom is mosolyogva figyel minket, ahogy a többiek is bent a házban. Csak ezen a hétvégén legyek túl, aztán többet nem jön velem senki, ha a barátaimat akarom látni és nem érdekel, mit mond a bátyám, megvan a magam élete.

- Mégis mit képzelsz? – fordulok dühösen Ritsu felé, miután a kíváncsiskodó barátom magunkra hagy minket.

- Õ kérdezett, mivel te nem tudtál semmi használhatót mondani, mondtam én. Úgy látszik, hazudozásban jobb vagyok, mint te – közli, mintha erre olyan büszkének kéne lennie.

- Hát igen, nagyon tudsz manipulálni másokat – húzom el a számat.

- Úgy van, ahogy mondod – fordítja maga felé a fejem, majd az ajkamra tapadva csókol meg, és hiába próbálnék szabadulni a karjából, egyszerûen nem ereszt. – Ne feledd! A barátom vagy és én irányítok nem te – suttogja a fülembe, miután elvált az ajkaimtól. – Ha bármi olyat teszel, ami nem tetszik nekem, megmondhatom a fõnökömnek, hogy a tervet fújja le. Nem hinném, hogy ennek örülne a testvéred. Fõleg, ha megtudná, hogy miattad van.

Teljesen ledermedek a szavaitól. A bátyám már így is mérges rám, hogy kihúzom magam az üzleti ügyekbõl. Ha most elrontom mindazt, amire évek óta készül, sosem bocsátja meg nekem, soha. Nem számít, hogy az öccse vagyok.

De mit tegyek, amikor minden idegszálam üvölt az ellen, hogy engedelmeskedjem Ritsu akaratának? Nem bírom elviselni a közelségét, hogy úgy tesz, mintha az övé volnék, és nem érdekli, hogy én mit akarok. Amilyen finomnak és kedvesnek látszik elsõre, annyira számító és aljas, nem válogat az eszközökben. És egy ilyen férfinek vagyok kiszolgáltatva, ki tudja meddig.

A bulitól természetesen elmegy a kedvem, de nem mutatom, mosolyogok és sokat nevetek, hogy álcázzam a feszültséget, meg a félelmet, amit érzek. De egyre kevésbé meg, ahogy haladunk a buli vége, s így a lefekvés felé. Még egy szobában sem akarok lenni Ritsuval, nemhogy egy ágyban. Viszont nem igen tudnám megmagyarázni senkinek, miért is nem alszom az állítólagos párommal. Tehát hagyom, hogy Ritsu derekamra tett kézzel a szobánkba tereljen, holott elfutni szeretnék.

- A barátaid megkedveltek – dicsekszik, miután becsukja az ajtót.

- Mert nem tudják, milyen vagy valójában – vágom oda.

- Na, milyen vagyok? – húz magához.

- Aljas – feszítem a tenyerem a mellkasának.

- Mondtak már rám rosszabbat is – nevet. – Veled nagyon türelmes és kedves vagyok. Még!

Nem akarok belegondolni, milyen, amikor nem kedves és türelmes. Egyáltalán nem akarok erre a férfire gondolni. Fogalmam sincs, miért pécézett ki magának, de azt tisztán látszik, hogy remekül szórakozik rajtam.

- Megfürdök jó? – kérdezem óvatosan, remélve, hogy nem akar velem tartani.

- Persze, menj csak, de ne húzd az idõt – csókol a nyakamba. – Addig szólok a bátyádnak, hogy minden rendben és jól vagyunk!

Tõlem aztán azt mond Senjinek, amit csak akar, amíg kint marad. Ledobálom a ruháimat, gyorsan beállok a zuhany alá és sietve megfürdök, nehogy Ritsu meglepjen. Anélkül is elég kiszolgáltatott vagyok felé, meztelenül meg aztán végképp az lennék. Még életemben nem végeztem ilyen gyorsan a fürdõben, mint most. Magamra kapok egy alsót meg egy trikót és kihasználva, hogy Ritsu a teraszon tartózkodik, bemászom az ágyba és nyakig húzom a takarót.

Kicsit elbóbiskolhattam, mert arra riadok fel, hogy forró tenyerek garázdálkodnak a derekamon és egy mély hang duruzsol a fülembe.

- Minek vetted fel ezt a vacakot? – kérdezi Ritsu fölém hajolva.

- Így szoktam aludni – tûröm le a trikót.

- Vedd le! Így nem férek hozzád – közli.

- Nem is akarom, hogy hozzám férj! – reagálok idegesen.

- Emlékeztesselek rá, hogy azt kell tenned, amit mondok? – érdeklõdik hûvösen. – De nem baj! Ha te nem veszed le, majd leveszem én!

A következõ pillanatban szakad a vékony trikó, én meg rémülten próbálok lemászni az ágyról, amivel csak annyit érek el, hogy hason fekve kötök ki Ritsuval a nyakamban.

- Milyen tökéletes póz – neveti a fülembe. – Pompás segged van – markolja meg. – Alig várom, hogy benne legyek!

- Kérlek, ne! – nyöszörgöm.

- Te vágtad hasra magad vöröském, pedig tudtad, hogy felizgatsz vele!

- Én nem is… egyáltalán nem akartalak felizgatni!

- Ahhoz képest nagyon jól sikerült – nyomja a fenekemhez a merevedését.

- Ne! – feszülök meg, amikor letûri az alsómat.

- Maradj nyugton, ha jót akarsz! – szorít le a karjaimnál fogva, majd a félgömbjeim közé csúsztatja a vesszõjét és mozgatni kezdi a csípõjét.

- Kérlek, Ritsu! – motyogok.

- Mit kérsz? – harapdálja a fülemet. – Tegyelek a magamévá?

- Ne csináld ezt velem, kérlek! – próbálom meggyõzni, hátha elenged.

Nem mond semmit, csak csókolgatja, harapdálja a nyakam és a vállam, a csípõje pedig rendületlenül mozog, de még ez is jobb, mintha bennem lenne. Abban már csak reménykedhetek, hogy nem gondolja meg magát.

Még ácsorgok egy darabig a folyosón, majd a szobámba megyek, éppen elég volt ennyi ebbõl a napból. Úgy szeretném, ha lenne már egy olyan, amikor Senji nem piszkál valamiért, amikor Eiji békén hagy, amikor egyszerûen csak nem történik semmi sem. De sosem lesz olyan szerencsém, hogy ez bekövetkezzen, maximum, ha elmegyek innen valahová. Erre persze még annyi esélyem sincs, mint a nyugis napra, Sen kitekerné a nyakam, ha csak eszembe jutna ilyesmi. Az embert eléggé meghatározzák a családi körülményei, esetemben ez fokozottan igaz. A bátyám yakuza, így nem álmodhatok békés életrõl. Igazából már le is mondtam róla, csak nehéz beletörõdni a dolgokba.

Kicsivel késõbb már a zuhany alatt állok, és sokáig folyatom magamra a forró vizet, hátha megnyugtat. Legnagyobb bánatomra ugyanis nagyon stresszes vagyok, bár ember legyen a talpán, aki a helyemben nem lenne az, de ezt is meg lehet szokni. A fülledt idõre való tekintettel, csak egy nadrágot kapok magamra, valamiért nem szeretem a rövidnadrágokat még a melegben sem. Hamar elnyom az álom, igazából nem tudom, mennyi alvás lenne elég ahhoz, hogy kipihenjem az elmúlt hetek fáradalmait.

Nyugtalanul alszom, így eléggé éberen is, mint mindig, ha rémálmaim kísértenek. Talán ezért vannak nyomasztó érzéseim, mintha nem lennék egyedül a saját szobámban. Eleinte képzelõdésnek hiszem az egészet, egészen addig, amíg valaki el nem tûri a hajam az arcomból. Arra már muszáj vagyok kinyitni a szemem.

- Mégis mit keresel itt? – kérdezem Ritsutól, a telefontért viszont hiába nyúlok, mert lefogja a kezem és fölém mászik.
- Nyugi, ha csendben maradsz, nem lesz bajod – vigyorog.
- Engedj el – kérlelem, de mintha a falnak beszélnék.
- Inkább fogd be és élvezd, hogy itt vagyok feletted – szélesedik a mosoly az arcán.
- Szólni fogok Senjinek – próbálok rá hatni, de csak azt érem el, hogy kapok nagy pofont.
- Engem ne próbálj meg fenyegetni! – szûri a fogai között, én pedig kezdek igazán félni tõle. – Félj csak tõlem, mert mostantól csak én fogok hozzád érni – közli komolyan. – Senki sem csókolhat és érinthet meg itt – markol a vesszõmre.
- Könyörgöm, engedj el – kérem összeszorított szemmel.
- Még nincs kedvem – tájékoztat. – Bárhol, bármikor megkívánlak, rendelkezésemre kell állnod – csúsztatja kezét a nadrágom alá és hiába próbálok mocorogni, szabadulni, esélyem sincs. – Felesleges kapálóznod, úgyis az lesz, amit én akarok.

Szeretnék segítségért kiáltani, de csókkal fojtja belém még a szuszt is, közben a vesszõmre kulcsolja az ujjait, amire szégyenszemre reagálok is, fõleg miután izgatni kezd. Nem értem, miért jövök lázba, amikor ilyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok és Ritsu még meg is ütött. Szeretnék szabadulni, de lassan legyõz a saját testem és átadom magam az élvezetnek, már az sem érdekel, hogy az arcomat bámulja sóhajtozva.

- Mondd ki a nevem – kéri rekedtes hangon, ami azért elárulja az õ vágyát is, de én nem akarok eleget tenni a kérésének, még a fejem is elfordítom. – Azt mondtam, mondd ki a nevem! – parancsol rám erélyesebben.
- Ritsu – sóhajtom félelemmel átitatott hangon. 

Igyekszem elfojtani az érzéseimet, nem elárulni, hogy mennyire jól esik az érintése, ahogy heves kézmozdulataival a csúcsra juttat, majd szenvedélyes csókkal forrasztja ajkamra kielégül kiáltásomat. Hogy megaláztatásom teljes legyen, a szemem láttára nyalogatja le ujjairól gyönyöröm bizonyítékát.

- Aludj jól kicsi csillag és ne felejtsd el, amit mondtam! Ha bárkinek szólni mersz – tart egy kis hatásszünetet –, a sorsod rosszabbra fordul.

Alig várom, hogy eltûnjön végre, még sosem éreztem ilyen pocsékul magam. Ez a férfi rám tört az éjszaka közepén és én csak hagytam, hogy játszadozzon velem. Nem csoda, hogy a bátyám mindig azzal piszkál, hogy túl érzékeny vagyok és lágyszívû. Meg sem próbáltam igazán ellenkezni Ritsuval, megütni, vagy valami. Nem mintha szemernyi kétségem lenne afelõl, hogy én húztam volna a rövidebbet, ha megpróbálom, elég a pofonra gondolni, amit kaptam. Eddig sem volt éppen jó éjszakám, de mostmár biztos, hogy semmit sem fogok aludni, így az, hogy megint zuhanyozhatok már nem is akkora probléma.

Másnap délig ki sem mozdulok a szobámból, akkor is csak azért, mert Sen küldet értem, hogy fáradjak az ebédlõbe, mivel csak rám várnak az asztalnál. Kelletlenül öltözöm és még annál is kelletlenebbül sétálok a hatalmas étkezõbe, de már ajtóból visszafordulnék, amikor meglátom Ritsut az asztalnál.

- Gyere már! – sürget a bátyám. – Rád várunk! Mit csináltál eddig?
- Aludtam – hazudok, mert azt, amit mûveltem nem lehet alvásnak nevezni.
- Ülj le és együnk végre!
- Jól van már – ülök le a jobbján, szemben Eijivel és Ritsuval, de kerülöm mindegyikük pillantását.
- Tudom, hogy délután elmész a barátaidhoz a hétvégére és azt is, hogy megígértem, felügyelet nélkül mehetsz, de változtak a dolgok – mondja Sen.
- Amennyiben? – kérdezem gyanakodva.
- Nem mehetsz egyedül. Most, hogy egyesíteni akarom a két érdekeltséget, fokozottan vigyáznom kell rád. És mielõtt alkudozni kezdenél – int le, majd folytatja -, vagy elkísér valaki, vagy itthon maradsz.
- És mit mondok a barátaimnak? – nézek rá.
- Hogy a fiúd elkísért és kész. És kedves leszek, mert eldöntheted, hogy Eijivel, vagy Ritsuval mész-e inkább.

Megáll a kanál a kezemben erre a mondatra. Ez nem választás, kész szívás az egész. Eiji mindenkibe belekötne, Ritsunak meg a közelében sem akarok lenni a tegnap éjjel után. Viszont valakit választanom kell, ha el akarok menni a hétvégére. Mérlegelve a lehetõségeket Eiji tûnik esélyesnek, õt nagyjából tudom kezelni, aztán Ritsura pillantok és ledermedek a pillantásától, mert azonnal eszembe jut, miket mondott tegnap éjjel. Nagyon tartok tõle és tudom, hiába szólnék Sennek, azt mondaná, túldramatizálom, vagy azt, hogy szükség van Ritsura az üzlethez. Ritsu mindenképpen itt marad, akár tetszik nekem, akár nem. Egy pillanatra eszembe jut, hogy jobb lenne, ha nem mennék sehová, amikor is Ritsu a lábamba rúg.

- Ritsu! – mondom hangosan, mielõtt végiggondolnám.
- Pompás. Legalább ismerkedtek egymással egy kicsit – lelkesedik a bátyám. – Ritsu úgyis velünk marad a jövõben.

Hát nekem nem a pompás szó jut eszembe errõl az egészrõl. A velem szemben ülõ férfiak tekintetétõl pedig elmegy az étvágyam is. Eiji iszonyatosan dühös, Ritsu mosolyától meg kiráz a hideg. Ezek után nem csoda, ha némán ülöm végig az ebédet, úgysincs kedvem az üzletrõl diskurálni. Tulajdonképpen semmihez sincs kedvem. Már elõre tudom, Eiji megint mûsorozni fog és nem is tévedek, mert azonnal megjelenik, amint a szobámba megyek csomagolni. Megint végighallgathatom, hogy aljas vagyok és kegyetlen, hogy az a célom, hogy kikészítsem és mire rájövök, hogy rá van szükségem, talán már késõ lesz, mert nem fogom érdekelni. Régebben próbáltam megbeszélni vele a dolgot, aztán feladtam, nem volt semmi értelme, a szavaim leperegtek róla. Most sem csináltam mást, csak hallgattam és ráhagytam. Felesleges vitákba nem bonyolódom és van más, ami miatt jobban aggódom. És aggodalmam oka a ház elõtt vár a kocsija mellett és levetkõztet a tekintetével, de nagyon udvariasan viselkedik, amíg ki nem gördülünk a birtokról.

- Már alig vártam, hogy elinduljunk – mosolyog. – Azt hiszem, csodás hétvégének nézek elébe – simítja kezét a combomra.
- Engedj el! – kérem tõle, bár nem számítok rá, hogy megteszi.
- Ugyan már! Szereted, ha hozzád érek! Ez kiderült tegnap este is.
- Ez nem igaz!
- Álljak félre és próbáljuk ki, hogy igazat mondasz-e? – kérdezi vigyorogva.

Csak megrázom a fejem, nem akarom, hogy bármit is csináljon velem, de kétlem, hogy érdekelné, mit szeretnék. Viszont legnagyobb meglepetésemre rendesen viselkedik és a combom simogatásán kívül nem csinál mást. Nem mintha ennek örülnék. Már javában folyik a buli, mikor megérkezünk a barátaim nyaralójához.

- Már elõkészítettem a szobátokat – jön elénk a legjobb barátom, Jamie.
- A szobánkat? – kérdezem.
- Tudom, hogy szûzies vagy, de csak nem alszol külön a párodtól – nevet Jamie.
- De nem ám! – öleli át a derekam Ritsu. – Mutasd csak a szobánkat.

Jamie az emeletre kísér minket, ahol idegesen nézem a nagy franciaágyat, amin Ritsuval kell majd osztoznom. Nagyon nem tetszik a gondolat, hogy vele aludjak egy ágyban, de ragaszkodnom kell ahhoz a meséhez, amit beadtam a barátaimnak. És aszerint a mese szerint Ritsu a párom.

- Meséld csak el nekem, honnan tudja ez a pojáca, hogy szûzies vagy? – ölel át hátulról Ritsu.
- Mert ismer! – próbálok szabadulni.
- Ismer? – nevet. – Vajon tudja azt is, hogy yakuza vagy? Hogy a bátyád az egyik legnagyobb yakuza klán feje?
- Természetesen nem. Mit akarsz ezzel?
- Csak tudni akarom, milyen viszonyban vagy ezzel a vigyori idiótával.
- Baráti viszonyban – felelem feszülten. – Mostmár lemehetünk végre? Várnak ránk.
- Csókolj meg szépen! Utána mehetünk – fordít maga felé.