- Anyám biztonságban van? 

Hirtelen kérdése meglepetésként ér.

- Igen, felség – apró biccentéssel adok nyomatékot szavaimnak.

 - Biztos vagy benne? 

 Még ha sértõ is a feltételezés, miszerint valótlant állítanék, nem róhatom fel számára. Hiszen nem maradt számára senki más, mint az édesanyja. Természetes, amiért aggódik érte, amiért teljes bizonyosságot akar szerezni arról, hogy él.

 - Látni akarom! – kapja fel hirtelen a fejét, s azonnal szaladna is hozzá. Mivel számítottam erre a reakcióra, szinte ösztönösen megakadályozom.

 - Édesanyjának az lenne a legjobb, ha most hagyná, hadd birkózzon meg egymaga a gyászával. 

 - De talán, ha mellette lennék...- elhallgat, tekintetét az enyémbe fúrja. Ajkát beharapva lazít tartásán, mire én is engedek a szorításon, azonban egy tapodtat sem mozdulok, amíg meg nem bizonyosodom arról, miszerint nem cselekszik esztelenséget.

 - Ha mellette lenne, nem engedhetné meg magának azt, hogy gyengének lássa. Adjon neki idõt, egy kis magányt, amiben túllehet a veszteség fájdalmán. – kérlelem.
Nem válaszol, csupán bólintva elhátrál. Továbbra sem mozdulok, azonban tekintetemmel követem minden mozdulatát. Már elszállt belõle a vágy, ám amilyen hirtelen, gyermeteg természete van még, bármikor meggondolva magát az ajtóhoz rohanhat.

 Felém fordul, ám mégsem szól azonnal. Látom, miszerint zavarban van. Minden bizonnyal valami újabb butaság jár a fejében…

 - Magamra hagynál? – kérdi tõle szokatlan, halk hangon. 

 - Hercegem... – kezdeném, ám egyetlen intésével belém fojtja a szót. Engedelmesen elhallgatok s fejet hajtok. 

 Értek a némaságából is, testének rezdüléseibõl. 

 - Csak.... fürödni szeretnék – sóhajtja. 

 Biccentve nyugtázom a szavait, ám eszem ágában sincs itt hagyni. Ezzel megszegném a kötelességem.

 - Sajnálom .

- De megtagadod a parancsomat . 

 - Számomra a biztonsága az elsõ. 

 - Ha én lettem volna a célszemély, atyám helyett én feküdnék holtan . Tudod ezt te magad is. Így hát nem értelek, miért lennék veszélyben? Megbízom a tudásodban, úgy, ahogy atyám is tette, de te is tudod, hogy igazam van. 

Magamban sóhajtva nyugtázom a szavait. Egyetlen hang nélkül a kilincsért nyúlok, majd pedig az ajtónál álló négy õrre nézek. Nem kell szólnom, egyetlen szúrós pillantásomból értenek. Megfeszült tagokkal, sietõs léptekkel a konyhába megyek. Három lányt szemelek ki magamnak, s elsorolom az utasításokat. Az egyik kerít egy könnyû szerkezetû dézsát, melyet elbír, én magam pedig a tûzrõl levett fazékból töltöm meg a vödröket. Kopogtatás nélkül térünk vissza a herceg szobájába. A leány megszabadul terhétõl, én pedig nekilátok megtölteni a forró folyadékkal.
Mikor megfordulok, látom a döbbenetet az ifjú szemében.

 - Fürödni óhajtott, felség – felelem egyszerûen, miközben két másik lány hideg vizes vödörrel jelenik meg, majd miután megszabadultak terhüktõl, azonnal távoznak.

 - Velem maradsz éjszakára? 

 - Természetesen.

 Kiküldi a bennmaradt leányt, majd nekilát megszabadulni a ruháitól. Mire a vízbe ereszkedik, félig elfordulok tõle. Nem mintha nem láttam volna már férfit meztelenül, avagy õt magát põrén, azonban az illem ezt kívánja. A köztünk lévõ rangbéli köteléket tiszteletben kell tartanom, bármennyire is ostobaságnak tartom az etikett ezen normáját…

Szinte már idillinek is mondható a csend, melyet nem tör meg más, csak a víz hangja, amint meg-megmozdul, hogy kényelmesebb helyzetbe küzdje magát, így van idõm átgondolni a következõ lépéseimet. Teljesen biztos vagyok abban, miszerint nem fogják megtalálni a tettest. Az, hogy feltûnés nélkül, fegyverrel a kezében a karzatra tudott jutni, profizmusra utal. Nagyon nagy profizmusra…Ám ettõl eltekintve a szolgálatban lévõ katonák megkapják a büntetésüket, errõl magam fogok gondoskodni. Nem szolgálhatnak ilyen magas és fontos pozícióban olyanok, akik nem képesek ellátni a feladatukat….

 -William…- szinte azonnal megperdülök, testembe visszatér a feszültség, amely szinte azonnal is kiszáll a tagjaimból, amint konstatálom a helyzetet. A hercegem kiszállt a kádból, s most egy szál törölközõben, kissé tanácstalanul ácsorog a még gõzölgõ dézsa mellett. Tincseibõl lustán csöppen a padlóra a nedvesség.

- Igen, hercegem? – kérdem, mikor nem folytatja, s közben a kandalló felé veszem az irányt. Az elé tornyozott hasábokból kettõt a lángokba ejtek. A piros nyelvek szinte azonnal belekapnak a száraz fába. A kandalló elõtti szõnyeg felé intek, mire mintha tudná, mire gondolok, felém lépked és letelepedik a szövetre. Egy ideig nem hallatszik más, mint a tûz ropogása, s minkettõnk tekintete a falánk lángokon nyugszik.

 -Szerinted milyen ember vagyok én, William? – kérdése nem ér váratlanul, azonban még így is nehezemre esik azonnal válaszolnom. Rápillantok. Arcán és tekintetén látszik, mennyire sebezhetõ. Egyetlen másodpercre lehunyom a szemem, s az ajkam mosolyra görbül.

 -Igazságos, jó király lesz Önbõl. Kérem, ne aggódjon.  –felelem, mire azonnal rám emeli a tekintetét.

A trónterem. Amerre a szem ellát, drága ruhákba öltözött, ékszerekkel gazdagon hintett urak és hölgyek ülnek a csak erre az estére behozott hosszú asztaloknál, melyek roskadoznak a rájuk pakolt teher alatt. Fatányérokon illatoznak a különbözõ állatok sültjei, miket ezüst tányérokra pakolva, ugyancsak ezen fémbõl készült eszközökkel fogyasztanak el. Arany serlegekbe rubintvörös, kiváló évjáratú bor kerül, hogy a finom falatokat legyen mivel leönteni. A zenészek egyetlen percre sem megpihenve játszák a kellemesebbnél kellemesebb dallamokat, miközben egy fiatalnak nem mondható, mégis jó hangú férfiú a hõsiességrõl dalol. Mondhatnám, minden tökéletes az ifjú herceg trónörökössé koronázásának ünnepén.
A hosszú asztal közepén foglal helyett, atyja mellett, míg én magam három lépéssel mögötte, tisztes távolságot tartva, kezem kardon markolatán nyugtatva állok. Tekintetem rá szegezem. Ezernyi gyertyafény csillan vissza hajának sötét színén, bõrének halványságán. Nem mutatja, ám ismerem jól. Feszélyezi ez az egész, bizonytalan, mégis örül, hogy megélhette ezt a napot. Az étkekbõl mértékkel, a borból egyáltalán nem fogyaszt, helyette friss kecsketejjel öblíti le a fenséges fogásokat.
Egy pillanatra alábbhagy a zene, míg az énekes iszik egy kortyot. S mintha ez lenne a jel, a csendben jól hallhatóan, a galéria irányából egy íj pendül, s a király, mellkasából kiálló vesszõvel azon minutumban, székével együtt, hanyattzuhan. Nem vagyok orvos, ám azonnal látom, miszerint az uralkodó megtért teremtõjéhez. Ennél pontosabban még az Úr maga sem küldhette volna halált osztó vesszejét…Testem azonnal mozdul, nem törõdve sem az illemmel, sem mással, megragadom a herceget, magam elé penderítve a testemmel védem, miközben elordítom magam:
-Õrök! Mit ácsorogtok?! Védjétek a királynõt, védjétek a nemeseket!
Hangomra a megbénult tagokba újra erõ költözik, s ekkor hangzanak el az elsõ sikolyok. Elõször halkan, majd egyre erõteljesebben, ahogy mindenkin eluralkodik a pánik, megnehezítve az õrök dolgát. Mielõtt Nicholast magam elõtt lökdösve eltûnnék az egyik rejtett folyosón, még egy utolsó parancsot ordítok a tömegbe:
-Keressétek meg a gyilkost! Nem menekülhet! – s ekkor elnyel mindkettõnket a félhomály. Érzem, miszerint a herceg tagjait megbénítják az elmúlt percek eseményei, így gyengéd erõszakkal magam elõtt terelem, a szobája irányába. Nem nézek hátra, mivel biztos vagyok benne, miszerint nem követnek. Mielõtt elérnénk a fõ folyosót, megkérem, maradjon itt, s mellette elcsusszanva kikémlelek. Sehol egy lélek sem, még az õ szobáját õrzõ férfiakat sem látom…
Megragadva a kezét magam után vonszolom, s mikor becsukódik mögöttünk lakrészének ajtaja, fellélegzem. Csupán egyetlen pillanatra, a következõben az ajtóreteszt a helyére illesztem, majd pedig tüzetesen átvizsgálom a szobát, nem-e rejtõzik valahol bárki, aki a hercegem életére akarna törni.
Mikor megbizonyosodtam arról, miszerint csak ketten tartózkodunk a helyiségben, újra az ifjúnak szentelhetem a figyelmem. Ott áll, ahol hagytam, arcán a hitetlenség árnya játszik. Mélyet lélegzem, mielõtt megszólalnék.
-Hercegem…Jól van? – hangomban nyoma sincs a megszokott erõnek, élnek, melyet a beosztottjaimmal szemben használok.
Nem  felel, így közelebb lépek hozzá. Mivel elmúlt a veszély, s már újra az illem szabályai diktálják mozdulataim mikéntjét, megtartva a két lépés távolságot, fejemet lehajtva figyelem minden rezdülését. Tekintete elfátyolosodik, hangja nem több suttogásnál.

- Az elõbb, a szemem láttára lõtték le az apámat, Will. Mégis, hogy lehetnék jól? – mélyeket lélegzik, igyekszik uralkodni magán, azonban ahogy tudatosul benne, miszerint elmúlt az életveszély, testén az érzelmei veszik át az irányítást az életösztön helyett. Errõl árulkodik kezének finom remegése.

- A testi sebei után érdeklõdtem, hercegem. – felelem kimérten, igyekezve úgy tenni, mintha nem látnám önuralma összeomlásának elsõ jeleit.

Válaszként megrázza a fejét. Megindul az ágya felé, így féloldalt lépve kitérek az útjából. Kimérten ül le a lágy szövetre, kezeit az ölébe ejti. Merõn nézi remegõ tagját, mintha azzal megszüntethetné az izmai gyors mozgását. Arca még a szokásosnál is sápadtabb.

-Miért nem kiáltottál segítségért? – kérdi halkan.

-Mert már nem láttam értelmét, felség. Az apja megtért a teremtõjéhez. – lesütöm a tekintetemet.

-Meg sem bizonyosodtál róla. Honnan tudhatnád? – hangja remegése elárulja, miszerint csak most kezdi feldolgozni a történteket. Reakciója teljesen normális… Az emberek, míg életveszélyben vannak, ösztönösen csak saját létüket látják. S mikor ez elmúlik, akkor kerülnek elõtérbe a számukra szeretett személyek.

-A vesszõ egyenesen a szívét szúrta át. Halott volt, mielõtt földet ért volna.

-Nem hiszek neked. Látni akarom! – felpattan s megindul az ajtó irányába. Villámgyorsan elkapom a karját, megakadályozva abban, hogy a reteszt félrelökve a biztos halálba rohanjon.

-Eressz el! – kiálltja, miközben szabad kezét ökölbe szorítva ütlegelni kezd. – Nem hallod? Azt parancsolom, hogy azonnal engedj el!

-Már megbocsásson, de megtagadom a parancsát. – felelem nyugodt hangon, egy pillanatra sem lazítva a fogáson.

-Ezért a fejedet vétetem! – kiálltja, hangjának erõs csengése bizonyítja szavainak komolyságát.

-Ha ez az ára, hogy Ön éljen, akkor vállalom a rám kiszabott büntetését.

Nem tart soká, a testét mozgató harag hamar elpárolog, keze nem lendül újabb ütésre, ahogy szabadulni sem vágyik már. Fejét lehorgasztva áll, egyenesen, mint akár ha karót nyelt volna. Lélegzete szakadozik, ebbõl gondolom, miszerint elért a következõ fázisba. Gyász… A lelket emésztõ, gyógyíthatatlan bánat árnya telepedik most rá.

Nem törõdve az illemmel, mert õszinte legyek, most egyáltalán nem érdekel, magamhoz húzom. Érzem, ahogy könnyei eláztatják mellkasomon a lágy szövetet, azonban egyetlen szóval sem említem. Kezem a vállain pihentetve, hangot nem hallatva várom, míg sikerül erõt vennie magán.

Együtt is vacsorázom a fiúkkal, ez alkalommal egy kis idõre már Langley és Compton is csatlakoznak hozzánk, hogy bekapjanak néhány falatot, így velük is bepótolom a koccintást. Hiába ünnepelünk viszont engem, hamar ki akarom menteni magam, hogy Winters megnézhesse a sebemet, aztán minél hamarabb Harden szobájába szökhessek.

A gyors eltûnés elõtt viszont még mindenképpen meghallgatom Chadwick beszámolóját, mert most, hogy a lovaglástól szigorúan el vagyok tiltva, rá kellett bíznom az újoncokat. Megnyugtat, hogy minden a legnagyobb rendben, csak a szokásos néhány suhanc nehezíti meg a napjait, akik az idei adagba estek. Minden évben akad az újoncok között pár pernahajder, aki túl sokat hisz magáról – vagy azért, mert egy elkényeztetett ficsúr, vagy csak mert az apja elvitte már vadászni, esetleg kardot adott a kezébe –, velük mindig meggyûlik a bajunk, de a végén mindig õk húzzák a rövidebbet. Végtelen türelemmel kell viszont rendelkezni hozzájuk, ezért is választottam Chadwicket a feladatra, egyrészt. Másrészt pedig a megfigyelõképességei miatt, amit már most is bizonyít azzal, hogy kétnapos felmérés után már meg is vannak számomra azon jelöltjei, akik késõbb esetleg köztük kaphatnának helyet.

Fáradtságra – hazugság – és Wintersre – nem akkora hazugság – hivatkozva mentem ki magam a vacsoráról, majd visszautasítva minden marasztaló felszólítást, a szokásos „kezdek elpuhulni” és „látszik, hogy öregszem, ha már egy kis lyukasztástól is kifekszem” beszólásoktól kísérve, vigyorogva hagyom el a kistermet. Pontosan ez az, amiért maradéktalanul megbízom ezekben az emberekben: nem kérdõjelezik meg a parancsaimat, hûségesek hozzám és a királyhoz, a mindennapokban viszont a barátaim is. Egy barát pedig nem árulja el az embert.

- Jó estét, uram! – hajtja meg a fejét Sterns, mikor belépek a szobámba. – Engedje meg, hogy gratuláljak a kinevezéséhez – teszi hozzá a tõle átkozottul szokatlanul udvarias módján.

Gyanakodva pillantok rá a szemem sarkából, nem kerüli el a figyelmem a tekintetében megbúvó vidám huncutság. Olyan az arckifejezése, mint akinek sikerült észrevétlenül kifosztania a királyi kincstárat... errõl a hasonlatról viszont rögtön eszembe jut egy bizonyos fogadás, amirõl a minap éppen õ mesélt.

- Neked is szép estét, Sterns, és köszönöm – biccentek, majd lassú mosolyra húzom a számat. – Azon tûnõdöm, vajon a jó kedvednek lehet-e köze egy bizonyos fogadáshoz.

- Ön kétségkívül remek megfigyelõ, uram – hajtja meg a fejét újra, majd szokásához híven kissé felhúzza az orrát, hiába árulja el a tekintete és hogy majdnem mosolyra görbülnek a szája sarkai. – Ugyanakkor fogalmam sincs, mirõl beszél.

Vidáman felnevetek, aztán az ajtó felé intek. – Menj és ünnepelj, Sterns! Csak arra vigyázz, nehogy a nyereményed utolsó pennyjét is egy újabb kupa sörre költsd.

- Biztosíthatom, hogy ez a veszély nem fenyeget, uram – csillannak fel a szemei vidáman.

- Akkor nyugodt szívvel engedlek el holnapig – mosolygok rá. – Már csak Winters dokira várok, úgyhogy azt hiszem, az est hátralevõ részében már tudlak nélkülözni.

- Ezt aligha hiszem el, uram – feleli fennhéjazón, de közben már félúton van az ajtóhoz. – Jó éjszakát!

- Neked is, Sterns – búcsúzom már jóformán a becsukódó ajtótól.

Halkan nevetve ingatom a fejem, fogalmam sincs, hogyan akarhatott valaki ilyen természettel megáldva éppen inasnak állni, de Sterns mellett kétségkívül nehéz rosszkedvûnek lenni. Ráadásul õt ismerve holnap minden lelkiismeret-furdalás nélkül késve fog megérkezni, ami azt jelenti, hogy talán nem is kell majd annyira sietve elhagynom Harden ágyát...

Szerencsére még azelõtt felhangzik a kopogás az ajtómon, hogy komolyabban beleélném magam a rám váró kellemes órák gondolatába, hogy aztán majd magyarázkodnom kelljen a testem bizonyos reakciói miatt. Winters doki dugja be a fejét az ajtón, én pedig mosolyogva intek neki, hogy jöjjön beljebb.

- Hogy vagyunk ma? – kérdezi kedves mosollyal, miközben áthúzom a fejemen az ingem, hogy hozzáférjünk a kötéshez.

- Remekül, csak ez az átkozott lyuk ne lenne a hasamon – felelem vidáman.

Csettint egyet a nyelvével és a fejét ingatva teszi le mellém a magával hozott orvosi táskáját, míg én lehámozom a kötést a sebrõl. – Isten a megmondója, jobban is vigyázhatnál magadra, fiam. A testi épséged nem játék.

- Tudom, doki – szelídítem meg egy kicsit a mosolyom.

Kényelmesen az ágy támlájának döntöm a hátamat, míg õ szemügyre veszi a szúrás helyét, és legnagyobb megkönnyebbülésemre meglehetõsen elégedettnek tûnik a seb gyógyulásával.

- Az a nagy szerencséd, hogy fiatal vagy és egészséges – pillant fel rám. – A sebszélek már elkezdtek hegesedni és úgy látom, a mélyen roncsolódott szövetek is forradásnak indultak. Szépen gyógyul, de még mindig azt javaslom, hogy vigyázz magadra.

- Azaz...?

- Semmiképpen se erõltesd meg magad, mert csúnya vége lesz – néz rám szigorúan. – Nyugodtan sétálgathatsz vele, de a gyakorlatozást és a lovaglást még legalább két hétig felejtsd el. – Csalódottan felsóhajtok, mire megajándékoz egy újabb feddõ pillantással. – Nem viccelek, Wyatt, ha felszakítod ezt az átkozott sebet, Istenemre mondom, hogy fájdalomcsillapítás nélkül fogom összevarrni.

- Értem a célzást – tartom fel a kezeimet kuncogva. – Ígérem, vigyázni fogok magamra.

Elégedetten bólint, aztán ken egy újabb adagot a sérülésre a csodakenõcsébõl, mielõtt friss kötést tenne rá. Miután magamra hagy, nem veszõdök az öltözködéssel, sõt, inkább újabb ruhadaraboktól szabadulok meg. Leveszem a csizmámat is, és végül egyedül a vékony alsónadrágot hagyom magamon... elvégre a ma esti terveimhez még erre sem lenne szükség.

Ahogy átlépek Harden szobájába, éppen az a látvány tárul a szemem elé, amire egész nap vágytam. Valószínûleg éppen most csukta be az ajtót, mert éppen onnan fordul vissza, engem viszont sokkal inkább leköt az õ látványa, ugyanis nincs rajta semmi, mindössze egy díszes csattal összefogott köpenyt terített magára. Önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy végigpásztázom a testét, csoda, hogy sikerül közben becsuknom az ajtót magam mögött. Most pontosan olyan, amilyennek én látom mindig: õ a királyom, ugyanakkor férfiak és nõk között egyaránt a legcsábítóbb ember, aki valaha erre a világra született.

Õ sem rest végigpásztázni a testem, a bõröm bizsereg az éhes tekintete alatt, és bár ettõl csak még jobban akarom õt, ráérõsen nekidõlök a falnak. Az arcomon a csak neki szóló csábító mosolyommal hagyom, hadd nézelõdjön, de közben persze én sem tagadom meg magamtól az örömöt, hogy rajta legeltessem a szemeimet.

- Kellemesen telt az estéje felség? – szólalok meg, de a hangom rekedtsége minden bizonnyal elárul.

Ragadozó vigyorra húzza az ajkait majd kínzóan lassú léptekkel megindul felém. Le sem bírom venni a szemeimet a járás közben megfeszülõ, majd újra elernyedõ izmokról, de kár is lenne tagadnom, hogy a puszta megjelenésével is képes megõrjíteni.

- Roppant érdekfeszítõ csevegést folytattam a kancellárral – feleli elmélyült hangon, elnyújtva a szavakat, miközben lassan átszeli a köztünk lévõ távolságot. Még mindig mosolyogva nézek azokba a bûnös élvezeteket ígérõ világoskék szemekbe, mikor elém lépve megtámaszkodik a vállaim mellett a falon és hozzám hajol. – Majd holnap megtudakolom az inasomtól mirõl is volt szó. – Az ajkaival olyan finoman simít végig a nyakamon, ami már egy kicsit csiklandós is, és ettõl, valamint a szavai értelmétõl is kuncogni kezdek, miközben kellemesen kiráz a hideg. Legalább nem én voltam az egyetlen, akinek gondjai akadtak a koncentrációval... A gondolataim és a halk nevetés azonban egyaránt rögtön megszakadnak, és csak egy jólesõ sóhajra vagyok képes, mikor a fülem alatti érzékeny részen a nyelve forró, nedves simítását érzem meg. – És önnek lord uram? Hogy telt az estéje?

- Ami azt illeti... – A derekánál fogva magamhoz húzom, hogy végre összesimulhasson az egész testünk. Nem hagyja abba az élvezetes kínzásomat, apró csókokkal halad végig a nyakam vonalán a vállam felé haladva, de egyáltalán nem is bánom, egy pillanatra még a szememet is behunyom. – ...igazán szerencsésnek mondható.

- Miért? – pillant fel rám kíváncsian, mire elmosolyodom.

- Az inasom megnyert egy bizonyos fogadást ma délután. – Homlokráncolva kutatja a szemeimet, de én csak elvigyorodom. – Kimenõt adtam neki holnap reggelig, had ünnepeljen kedvére, vélhetõen igen csak felönt majd a garatra és elég szenvtelen ahhoz, hogy késve érkezzen vissza.

Most már az õ tekintetében is rögtön értés csillan, az ajkait pedig egy átkozottul csábító mosolyra húzza, miközben a nyakam köré fonja az egyik karját, hogy aztán a lehetõ legközelebb húzzon magához. Az ajkainkat alig egy lélegzetnyi rés választja el, én pedig majd’ megõrülök, hogy végre megcsókolhassam.

- Ezzel mondani akar valami lord uram? – súgja a számra érzékien elmélyült hangon.

- Semmit az égvilágon.

- Akkor nekem kell kitalálnom.

Nincs idõm válaszolni, de nem is akarok, mert a következõ pillanatban már az ajkai veszik mohón birtokba az enyémeket, én pedig átadom magam az érzésnek. Rögtön el is mélyíti a csókot, az ajkaim megadón nyílnak el neki azonnal, utat adva a követelõzõn elõre törõ nyelvének. Élvezettel szusszanok fel, mikor ujjaival a hajamba markol a tarkómon, nem mintha megfordulna a fejemben, hogy véget vessek ennek a szenvedélyes csóknak, de imádom, mikor birtokolni akar...

Mivel egyre biztosabban érzem, hogy megveszek, ha nem kaphatok még többet belõle, lassan elkezdem hátrafelé, az ágy felé irányítani, de közben egyetlen másodpercre sem szakítjuk meg a csókot. A testünk forrón simul egymáshoz a legalább olyan forró és vad csók közben, csak akkor szakadunk el egymás ajkaitól egy pillanatra, amikor elérjük az ágyat.

Elveszek a végtelen kékségben, ahogy a szemembe néz, de aztán rögtön eltereli a figyelmem azzal, hogy hátradõl a takarón, magával húzva engem is. A köpeny szétterül alatta, a gyertyák fénye pedig megcsillan a díszes csaton, hihetetlen, hogy még így, a csókolózástól vörös és nedves ajkakkal, zihálva is milyen királyi a megjelenése, mégis... a köpenyt leszámítva anyaszült meztelen, ráadásul engem akar, és ettõl csak még tökéletesebb lesz az egész. Hagyom, hogy egészen maga fölé húzzon, miközben az ajkaink már ismét éhesen tapadnak egymáshoz. Ujjaival bejárja a felsõtestem meztelen bõrének minden pontját, a bõröm bizseregni kezd az érintése nyomán, az izmaim pedig minden egyes simításra megugranak.

Kis híján felnyögök, mikor felül az ágyon, mert így az ágyékunk majdnem teljesen összepréselõdik, fõleg, ha ilyen szorosan fog magához, de amikor az ujjai a kötéshez érnek, megszakítja a csókot és lassan elhúzódik.

- Hogy van a sebed? – szólal meg izgatóan rekedt hangon.

- Winters doki szerint szépen gyógyul – mosolyodom el.

- Vagyis...?

- Még mindig nem ajánlja, hogy túlságosan megerõltessem magam – sóhajtok fel csalódottan, de jelezvén, hogy ez nem akadályozhat meg semmiben, kicsatolom a köpenyét és letolom a vállain. – Kicsit vigyáznunk kell.

- Biztos vagy benne? – néz a szemembe.

Bár meglehetõsen határozott bizonyítékát érzem, hogy mennyire kíván engem, tudom, hogy ha most nemet mondanék, nem erõltetne rám semmit. Ez valamiért borzasztóan jól esik, és ettõl csak még sokkal jobban érezni akarom õt.

- Teljesen – jelentem ki csábító mosollyal.

Ismét az ajkaira szorítom az enyémeket, egy izgató mordulással viszonozza a csókomat ugyanolyan szenvedéllyel. Néhány perc múlva a derekamra simítja az egyik kezét, így döntve a hátamra óvatosan, éppen azt a helyet támasztva meg, ami nem szabad hogy túlságosan is megfeszüljön. Vágyakozva kapaszkodom a vállaiba, aztán feljebb simítom a kezeimet a nyakára, onnan pedig a tarkójára, finoman a sötét tincsek közé fúrva az ujjaimat.

Az egyik kezével a vállam felett támaszkodik, hogy ne nehezedjen rám, a másikkal viszont lejjebb kalandozik és hamarosan meg is érzem az ujjait a nadrágomnál. Türelmetlenül feszül meg a testem, ahányszor csak az ujjaival a felforrósodott bõrömhöz ér, fõleg, mikor érzem, hogy megtalálja és ki is oldja a nadrág kötõjét. Egyetlen határozott mozdulattal húzza a térdemig az anyagot, meg sem kell hozzá emelnem magam.

Vágyakozó sóhajjal hunyom le a szemeimet, amikor az ajkaimat elengedve a nyakam érzékeny bõrére tér át csókjaival, aztán egy kéjes nyögés is kicsúszik a számon, mikor meg is szívja a bõrömet. Tudom, hogy nem volt elég erõs ahhoz, hogy nyomot hagyjon, az érzés mégis egyenesen az ölemig jutott... Továbbra sem hagy viszont nyugtot nekem, a csókok tovább haladnak a vállaim felé, ott viszont már egyáltalán nem fogja vissza magát. Nagyon kell küzdenem, hogy ne nyögjek fel hangosan, mikor újra és újra erõsen megszívja vagy megharapja a bõrömet, egészen biztos, hogy nyomokat is hagyva maga után.

Türelmetlenül rúgom le magamról a teljesen feleslegessé vált nadrágomat, aztán az õ hátáról is eltávolítom a köpenyt, mert csak útban van. Átkozottul vágyom már rá, az egész testem szinte ég a vágytól és csak õt akarja, ezt pedig a tudtára is adom azzal, hogy hívogatóan széttárom a lábaimat. Nem is késlekedik közéjük férkõzni, az ajkaimba kell harapnom, hogy ne nyögjek fel hangosan, mikor megérzem forrón lüktetõ férfiasságát az enyémhez simulni.

Nem könyörül meg rajtam továbbra sem, meg sem mozdul, az ajkai viszont már a mellkasomon járnak, a nyelvével a mellbimbóm köré rajzol ingerlõ köröket, mígnem már úgy érzem, hogy tényleg megveszek. Ujjaim tehetetlenül markolnak a hajába, mikor a fogait is finoman belemélyeszti, csak az utolsó pillanatban sikerül elfojtanom egy túl hangosnak ígérkezõ nyögést, de ahelyett, hogy abbahagyná a kínzásomat, csak áttér a másik oldalra, hogy ott folytassa ezt az õrjítõ játékot.

- Harden... – nyögöm ki a nevét nagy nehezen, de még mindig nem könyörül meg rajtam, sõt. Csak a tekintetét fordítja felém, a vágytól izzó világoskék szemek néhány elõrehulló tincs mögül néznek rám, én pedig kis híján felnyögök a látványtól. – ...nem bírom visszafojtani a hangom... ha még sokáig kínzol – zihálom.

Még a nevetése is izgató ezen az elmélyült torokhangon, de végül egy utolsó, õrjítõ harapással felemeli a fejét a mellkasomról, majd újra feljebb kúszik az arcommal egy magasságba.

- Akkor majd segítek – suttogja a számra forrón, mielõtt megcsókolna.

Már éppen kezdenék megkönnyebbülni, hogy vége az édes kínzásnak és végre érezhetem, de a következõ pillanatban már a lüktetõ férfiasságom körül érzem az ujjait, és rögtön tudom, hogy még korántsem végzett velem. A csókunk szerencsére eléggé elnyomja a hangokat, így szabadon nyöghetek fel, mikor a hüvelykujjával a vágyam csúcsát kezdi gyengéden, körkörösen dörzsölni. Hiába feszítem viszont meg a csípõm vágyakozva, meg sem mozdítja a kezét, csak ezzel a simogatással kezd módszeresen az õrületbe kergetni.

Alig pár perc kell csak, de felõlem akár órák is eltelhetnek, mikor a testem már egyre türelmetlenebbül feszül az övének. Le kell hunynom a szemeimet is, újra és újra a szájába nyögöm az élvezetem, miközben õ egy pillanatra sem hagyja abba az õrjítõ mozdulatokat, de nem is tesz semmi mást, ezzel fokozva a bennem tomboló, türelmetlenül kitörni akaró vágyat. Valóságos kínzás, fõleg, amikor az ujja a nedvességtõl egyre könnyebben siklik át újra és újra az érzékeny felületen...

Váratlanul ér, mikor hirtelen határozottan a markába fog, majd az ujjait erõsen végighúzza az egész hosszom mentén, a testem viszont mintha csak erre várt volna. Szinte kirobban belõlem az élvezet, a vállaiba kapaszkodva, a nevét a csókba nyögve adom át magam a testemen végigvágó extázis vad és intenzív hullámainak. Mintha egészen enyhe szúrást éreznék a sérülésem felõl, de túlságosan is magasra hág az élvezet ahhoz, hogy a fájdalom tudatosan áttörjön rajta.

Hosszú másodpercekig ki sem nyitom a szemeimet, csak pihegve, lustán hagyom, hogy Harden tovább csókoljon, türelmesen várva, hogy a testem kissé lecsillapodhasson az imént átélt gyönyör után.

- Kárpótlás... a tegnapi mulasztásért – hallom meg forró suttogását a fülemnél, de a figyelmemet nem kerüli el a hangjában bujkáló elfojtott vágy.

Elmosolyodva nyitom ki a szemeimet, tudom és érzem, hogy õ is mennyire vágyik rám, mégis elõször csak velem foglalkozott. Lassan felsimítok a mellettem támaszkodó karján, õ viszont vet egy gyanús pillantást a derekamon lévõ kötésre, és mielõtt még megállíthatnám, felemelkedik rólam és mellém térdel. Vágytól izzó tekintettel követem minden mozdulatát, elég csak ránéznem, hogy a testemben újra fellángoljon a vágy, úgyhogy nagyon remélem, hogy most nem akar visszakozni a sérülésem miatt, különben mindketten itt helyben fogunk elégni ettõl a perzselõ szenvedélytõl.

- Fordulj oldalra! – parancsolja végignézve rajtam, én pedig kérdés nélkül teljesítem az utasítást.

Az ép oldalamra fordulok, neki háttal, a következõ másodpercben pedig már érzem is Harden forró testét a hátamhoz simulni. A bõrünk mindenhol összeér, õrjítõ ez a kontaktus, fõleg, amikor megérzem forró vágyát a fenekemhez simulni. Az egyik lábával elõre tolja az én felül lévõ lábamat, amit készségesen behajlítok és kissé feljebb húzok, így megfelelõ hozzáférést biztosítva neki. A csípõjét még közelebb nyomja az enyémhez, kemény vágya így egyenesen a bejáratomhoz simul, én pedig halkan felnyögök, mikor kínzóan lassú csípõmozdulatokkal ingerelni kezd.

Ajkai a tarkómat halmozzák el csókokkal, a nyelve forró simításokkal kényezteti a nyakam hátsó részét újabb és újabb remegést küldve végig a gerincem mentén, miközben az ujjai is lefelé kalandoznak a testemen. Percekbe telik csak, hogy ismét az elviselhetetlenségig fokozza bennem a vágyat. Az ujjaival végigsimít a fenekemen, aztán bele is markol, mire elhaló nyögéssel billentem elõre a csípõmet, még többet akarva. A testem már lüktetve követeli õt, ezért amikor megérzem az ujjai lassú, kínzóan elnyújtott simogatását a bejáratom körül, kis híján kiszakad a mellkasomból egy türelmetlen nyögés.

- Felkészültél? – suttogja forrón a nyakam érzékeny bõrére, tovább húzva az agyam.

- Csináld már! – nyögök fel elvigyorodva, mert bár talán képes lenne a végtelenségig kínozni, tudom, hogy õ sem bírná már sokáig.

Halk nevetését a mellkasomban érzem, de aztán már mindkettõnknek fontosabb dolga akad a vidámságnál, mikor megérzem a férfiasságát a megfelelõ helyen. Az ujjai a csípõmbe mélyednek, miközben kínzóan lassan elkezd a testembe hatolni. A jól ismert és türelmetlenül vágyott érzésre felszakad belõlem egy gyönyörteljes sóhaj, a feszítõ fájdalom és a kéj keveréke átjárja az egész testem. Nagyon lassan csúszik csak belém, ezzel mindkettõnket az õrületbe kergetve, érzem az egyre szorosabban a csípõmet markoló ujjain, hogy õ is a saját határait feszegeti.

- Wyatt... – nyögi a fülembe izgatóan rekedt hangon, mikor már teljesen bennem van.

Hosszú másodpercekig nem mozdul meg, csak a nyakamat simogató akadozó lélegzetvételeibõl és a csípõmön érzett szorításból sejtem, hogy uralkodni próbál magán. Talán egy perc is eltelhet, mikor érzem, hogy lassan egy kissé kihúzódik belõlem, majd egy szokatlanul finom mozdulattal újra belém löki magát.

A testem megfeszül az érzésre, az utolsó pillanatban sikerül a szám elé gyûrni a kezemben szorongatott takarót, hogy elnyomjam a torkomból elõtörõ hangos nyögést. Mióta vártam már erre, újra érezni õt, a testemben, a testemen, mindenhol... Hallani a hangját a fülemben, a sóhajait, az elfojtott nyögéseket...

Egyáltalán nem gyorsít a mozgásán, ugyanolyan lassú mozdulatokkal merül el a testemben újra és újra, amilyen lassan belém hatolt. A lökései inkább mélyebbek, ez most teljesen más, mint az eddigi vad és gyors szeretkezéseink, mégis ugyanolyan jó, ha nem egyenesen jobb. Egészen más ízt ad a dolognak, olyan mintha lenne ott valami más is az emésztõ vágyakozáson túl... de persze hiba lenne bármit is beleképzelnem.

Az ilyen irányú gondolataimat inkább gyorsan számûzöm a fejembõl, most nem gondolkoznom kell, hanem csak átadnom magam ennek az õrületes érzésnek, a lángoló vágynak és a kitörni akaró gyönyörnek. Harden ujjai már olyan erõsen szorítják a csípõmet, hogy biztosan nyoma marad, de a legkevésbé sem érdekel. Ajkaival apró csókokat szór el a vállamon, a nyakamon, a tarkómon és a hátamon, éppen ahol éri a bõrömet, itt-ott meg is szívva az érzékeny felületet. A lassú és mélyre hatoló mozdulatai egyre inkább kezdenek az õrületbe kergetni, ujjaimmal egyre jobban szorítom a takarót.

- Harden... – nyögöm kínlódva – még egy... kicsit...

- Nem... csak így – suttogja a fülembe forrón, akadozva.

Egy újabb mély lökésre ismét a takaróval kell elnyomnom a feltörõ nyögésemet, de elégtételül szolgál, hogy õ is a nyakam bõrébe nyögi a kínzó élvezetét. A gyönyör már szinte belülrõl kaparja a bõrömet, úgy érzem magam, mint aki egy penge élén lépked és bármelyik pillanatban beleeshet a kéj végtelen szakadékába. Azt is biztosan érzem, hogy már csak egy egészen apró kis taszítás kellene ahhoz, hogy átessek azon a bizonyos határon, és mintha csak meghallotta volna a néma, sóhajokba és elfojtott nyögésekbe rejtett esdeklésem, Harden megfeszül mögöttem, majd egy utolsó, erõteljes mozdulattal mélyen a testembe löki magát, belõlem pedig újra kirobban az áhított gyönyör. Egyszerre hangzik fel az elfojtott nyögésünk, érzem magamba lövellni a forróságát, együtt adjuk át magunkat az élvezet végtelenjének...

Nem tudom, mennyi idõ telhet el, de õszintén szólva nem is igazán érdekel. A testem lassan lecsillapodni érzõdik az átélt gyönyörök után, de számomra az is tökéletes érzés, hogy csak fekszem Harden karjaiban, miközben õ az ujjaival lustán simogatja a mellkasom.

Csak akkor nyitom ki a szemeimet, mikor elhúzza a kezét és eltûnik mögülem az eddig a hátamhoz simuló teste. A hátamra fordulva figyelem, ahogy egy valószínûleg akaratlanul is erotikus mozdulattal a hajába túr az ágy szélén ülve, aztán feláll.

- Hová mész? – kérdezem halkan, mikor a szekrényei felé indul.

- Csak egy pillanat.

Felülök az ágyban és a támlájának támasztott háttal figyelem, ahogy odalép az egyik szekrényhez, majd kihúz egy fiókot. Valamit kivesz belõle, de addig nem látom, mi az, míg az ágyhoz visszatérve felém nem nyújtja. Egy sötétkék bársonydobozt tart a kezében, a tartalmát pedig már csak azért is sejtem, mert éppen a minap nyomtam egy hasonló dobozt Emsworth kezébe.

- Ezt akkor akartam átadni mikor kettesben vagyunk – ül le mellém, miközben én elveszem és kinyitom a dobozt.

A bársonypárnán nem a szokásos arany pecsétgyûrû ül: az aranyfoglalatban a pecsét helyén egy jókora kékszínû gyémánt csillog, szikrázva verve vissza a gyertyák fényét. Kétségkívül csodaszép a gyûrûben ülõ kõ, ami valószínûleg Essex gazdagságára utal.

- Nem tettél említést gyûrûrõl, ezért azt hittem talán elveszett – fordítom Harden felé a pillantásomat, mire megrázza a fejét.

- Mindössze arról van szó, hogy azt akartam, tudd, hogy a címet nem csak azért adtam neked, hogy egyenrangúként állhass szemben a többi lorddal, hanem, mert valóban rászolgáltál. Ezerszer is rászolgáltál. A korona nagyon sokkal tartozik neked. – Világoskék szemei, melyek még a gyûrûben csillogó gyémántnál is szebben ragyognak, komolyan néznek az enyémekbe. – Ezen kívül... Essex a legszebb grófság egész Angliában. Az erdõk tele vannak vadakkal, a grófi kastély pedig különlegesen gyönyörû. Ez a legfõbb oka, hogy mindmáig nem ajándékoztam oda, viszont senki más birtokában nem látnám szívesebben, mint a tiédben Wyatt. Ez akkor is így lenne, ha nem lennénk szeretõk, mert tudjuk milyen is az udvar a pompán túl és egy barát, akiben feltétel nélkül megbízhatom sokkal értékesebb nekem minden vagyonomnál.

Elmosolyodom és az egyik kezemet az övére téve megszorítom az ujjait.

- Te is tudod, hogy elõbb felesküdtem a nevedre, mint hogy megosztottad volna velem az ágyadat is. Már a megkoronázásod elõtt is letettem volna az esküt, akkor, amikor a barátoddá és a bizalmadba fogadtál. Ezen semmi nem változtathat, még ez a cím sem – jelentem ki a szemébe nézve. – Ranggal vagy anélkül, az én hûségemben soha nem kell kételkedned, a szavamat adom. Minden szót komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a halálomig téged szolgállak, alattvalódként és barátodként egyaránt, bármi történjék is.

Ahogy kiejtem ezeket a szavakat, tudom, hogy komolyan is gondolom õket. Jöjjön bármi, számomra mindig õ lesz az elsõ, a királyom, a barátom. Nem számít a közelgõ esküvõ, és az sem, ha beleszeret a leendõ királynéba, engem pedig mint szeretõt örökre elfelejt. Ha kell, kincsként fogom õrizni ezeket az együtt töltött lopott órákat és az emlékeimbõl fogok táplálkozni a magányos éjszakáimon, de soha nem adnám fel õt azért, mert engem összezavartak a saját érzéseim. Ha valóban kezd is túl fontos lenni számomra, az csak eggyel több ok arra, hogy hûen szolgáljam õt... és majd a királynéját.

A szavaim mosolyt csalnak az arcára, de az utolsó részre felvonja a szemöldökét is.

- Ezt most úgy mondtad, mintha arra számítanál, hogy közeleg is valami változás – jegyzi meg, én pedig halvány mosollyal igyekszem leplezni a gondolataim valódi forrását. Túlságosan is kiismert már.

- Nos, hamarosan kétségkívül változni fognak a dolgok – vonok vállat, mintha nem érezném úgy, hogy romba döntik az életem egy részét a túl közeli kilátások. – Holnap este királynét választasz magadnak.

Próbálom palástolni a valódi érzelmeimet és úgy beszélni a dologról, mintha csak a legjobb barátom közelgõ esküvõjérõl lenne szó, aminek én magam is örülök, de most az egyszer nem mernék megesküdni rá, hogy tökéletesre sikerült az álcám. Harden túl jól ismer ahhoz, hogy ne lásson át rajtam, de azért remélem, hogy nem vagyok nagyon átlátszó, vagy legalább a valódi érzéseimre nem jön rá.

- Miért gondolod, hogy az bármin is változtatni fog? – kérdezi homlokráncolva.

- Szó sincs róla, hogy komolyabb változásoktól tartanék – tagadom le könnyedén, mosolyogva. – Csak arra céloztam, hogy házastársad lesz, aki nyilvánvalóan több idõdet elveszi majd, és nekünk is jobban kell vigyáznunk.

Hosszú másodpercekig csak némán, komor tekintettel fürkészi az arcom. – Próbálok rájönni, hogy most miért hazudtál nekem.

A nyelvemre harapva megakadályozom magam, hogy hangosan is elkáromkodjam magam, alighanem tovább kell fejlesztenem a szerepjátszói képességeimen, mert Harden számára egyre inkább nyitott könyvvé válok, ami jelen esetben kifejezetten aggasztó gondolat.

- Ugyan már, Harden... – Közelebb húzódok hozzá és az arcához hajolva az ajkaira suttogok. – Ennél a beszélgetésnél sokkal élvezetesebb dolgokat terveztem ma estére...

Megcsókolom, vagy legalábbis megpróbálom, de szinte azon nyomban eltol magától a vállaimnál fogva.

- Ne próbáld meg elterelni a figyelmem – néz a szemeimbe még mindig komoly tekintettel. – Napok óta látom rajtad, hogy aggaszt valami. Ehhez van köze? – kérdezi, mire legyõzött sóhajjal leengedem a vállaimat, de azt nem hagyja, hogy elfordítsam a tekintetem, az államnál fogva visszafordítja maga felé az arcom. – Mi a baj?

Minden maradék erõmet összeszedem és a képességeim összes martalékát felkaparom a földrõl, mert ha továbbra sem hisz nekem, akkor tényleg nem tudom, hogyan fogom kimagyarázni magam ebbõl a helyzetbõl anélkül, hogy teljesen színt vallanék.

- Igen, aggódom – bólintok. – Félek, mert egy feleség csak egy újabb nagyon is jó lehetõségeket ígérõ út lesz hozzád, arról nem is beszélve, ha gyermeket is szül neked. A királyné még talán a kisebb kockázat, de ha utódod születik, minden egyes a trónra pályázó aljas senkiházi rajta keresztül is megpróbál majd fogást találni rajtad. – Felsóhajtok, a teljesen más okból érzett félelmemet és kétségbeesésemet is belevegyítem a szavaimba, de most már biztos vagyok benne, hogy hinni fog nekem. A hazugság jeleit keresve sem találhatná meg a szemeimben, mert minden egyes szó, amit most kiejtek a számon, teljességgel igaz... csak nem a teljes igazság. – Eddig minden erõmmel és emberemmel egyedül a te biztonságodért kellett küzdenem és felelnem, de a gondolat, hogy egy egész királyi család védelmének garantálásához én sem leszek elég jó, megrémít.

Lehajtom a fejem, de az állam alá csúsztatva az ujjait ismét maga felé fordítja az arcom. Látom, hogy már mosolyog, amit nagyon is jó jelnek könyvelek el, mert ez az jelenti, hogy tényleg hitt nekem.

- Én nem aggódom emiatt – jelenti ki egyszerûen. – Amióta király vagyok és te felelsz a biztonságomért, egyetlen merényletet vagy lázadást sem tudtak véghezvinni, mert mindegyikrõl már akkor tudtál, amikor elkezdték kitervelni és csírájában fojtottad el õket. Ennél többet nem is kérhetek. Bízom benned, Wyatt, és a fiam életét is nyugodtan fogom majd rád bízni.

Lassan elmosolyodom, miközben hallgatom, aztán felemelem az egyik kezem és egy hajtincset kisimítva a homlokából a halántékánál finoman a hajába fúrom az ujjaimat, így húzván közelebb magamhoz.

- Köszönöm – suttogom.

Viszonozza a mosolyomat és ezúttal már meg sem próbál eltolni magától, amikor az övéire simítom az ajkaimat. Ez igencsak örömteli tény, mert egyrészt ott folytathatjuk a ma éjszakai terveinket, ahol nem rég abbahagytuk, másrészrõl viszont még csak nem is fenyeget annak a veszélye, hogy esetleg tovább feszegeti a témát.

***

Mivel szinte mindig már hajnalban ki szoktak nyílni a szemeim, meglehetõsen szokatlan, de nem kevésbé kellemes érzés arra ébredni, hogy puha ajkak járják be finom csókokkal a nyakam bal oldalát. Nagyon is ismerõs a vállamat csiklandozó hajtincsek érintése, csakúgy mint az, ahogyan a felettem támaszkodó test finoman az enyémhez simul.

Még mindig lehunyt szemekkel mosolyodom el, majd felemelem a kezem, hogy a hajába túrhassak. Vakon is könnyedén megtalálom a tarkóját és ahogy az ujjaim a selymes tincsek közé fúródnak, szinte érzem a nyakam bõrén, ahogy elmosolyodik.

- A sérülése talán fáradékonyabbá is tette, lord uram? – suttogja a fülembe, majd újabb csókot nyom éppen a fülem alá, ezzel egy halk sóhajt csalva ki belõlem. – Ilyenkor szokta megkísérelni a rendszeres szökését, ha nem tévedek.

- Csodálkozom, hogy még nem zavart vissza a saját ágyamba, felség. – Az egyik kezem ujjait leheletfinoman végighúzom a hátán, éppen jókor nyitva a ki a szemeimet, hogy lássam, ahogy kirázza a hideg.

- Úgy hallottam, egy bizonyos inas ma reggel nem várható idõben – mormolja, miközben a nyakam másik oldalára simítja a tenyerét, majd a hüvelykujját az államnak támasztva hátrabillenti a fejem, hogy hozzáférjen a torkomhoz is a csókjaival. – A világért sem fosztanám meg magam egy ilyen reggeli elõételtõl, ha nem muszáj.

Újra felsóhajtok, mikor finoman megszívja a bõrömet, mosolyogva simítom mindkét kezem a hátára, hogy még közelebb vonhassam magamhoz a testét. Minél több helyen érzem a sajátomhoz simulni a bõrét, annál jobb.

- Ki gondolta volna, hogy õfelsége étvágya csillapíthatatlan? – szólalok meg rekedten, de közben széjjelebb tárom a lábaimat, hogy szabadon közéjük férkõzhessen.

Egyszerre sóhajtunk fel, mikor összesimítja az ágyékunkat is, elégedett vigyorral emeli fel a fejét és néz rám, a nyakamon nyugvó kezével tovább simogatva az érzékeny bõrfelületet.

- Ilyen készségességgel szemben nehéz visszafognom magam.

Elmosolyodva túrok ismét a hajába, egészen közel húzva az arcát a sajátomhoz.

- Ki mondta, hogy vissza kell fognod magad? – súgom az ajkaira, mielõtt éhesen megcsókolnám.

Már ebbõl a csókból tudom, hogy bõven ki lesz használva az idõ, amit Sterns ünneplése útján nyertünk a reggelbõl. Ha Winters el is tiltott a gyakorlatozástól, itt van nekem Harden, hogy valami egészen más úton tartsuk karban a testem...

A felkelõ nap sugarai már bevilágítanak az ablakon és az ágy végében összegabalyodott lábainkat nyaldossák lustán, mire a szívverésem és a testem is újra lecsillapodik. Harden egyik karjával még mindig szorosan tart magánál, én pedig a mellkasomon nyugvó karját simogatom lassan, miközben elgondolkozva nézek magam elé. Hálát adok az égnek, hogy legalább nyugodtan, kellemesen és nem kevésbé élvezetesen indult a reggel, mert a félelmeimet csak eddig voltam képes távol tartani magamtól.

Ma este Harden feleséget választ magának. Ezen nincs mit szépíteni, nem lehet tovább halogatni.

Egyszerûen képtelen vagyok számûzni a fejembõl a gondolatot, hogy a tegnap éjjelhez és a ma reggelhez hasonló értelemben vett napjaink meg vannak számlálva, mégis az a legijesztõbb az egészben, hogy nem csak a testi örömök fognak hiányozni. Nem szabadna így éreznem, egyáltalán nem.

- Mi a baj? – suttogja Harden a tarkómnak, ujjaival végigsimítva a mellkasomon, amire kellemesen kiráz a hideg. – Nagyon feszült vagy.

- Csak eszembe jutott, hogy lassan már tényleg mennem kell – füllentem és sóhajtok egy nagyot. – Alighanem hamarosan megérkezik az inasom és még rengeteg dolgot kell elintéztem estig.

- Igazad van – sóhajt fel õ is.

Nyom egy csókot a lapockáim közé, aztán elengedve a hátára fordul, én pedig az ágy szélére ülve visszahúzom magamra a tegnap este a padlóra rúgott nadrágomat. – Ugye mára nincs hivatalos ebédpartnered? – fordulok vissza hozzá.

- Nincs – ingatja a fejét.

- Akkor ne is legyen – mosolyodom el, aztán közelebb hajolok hozzá. – Át kell néznünk a meghívottak listáját, mert jó néhányan vannak, akiket ki kellett zárnom a lehetséges arák sorából – magyarázom, mielõtt adnék neki egy búcsúcsókot.

Ahogy elhúzódom tõle, látom, hogy mosolyog. – Megint mindenre gondoltál.

- Ez a dolgom, felség – vigyorodom el.

Felveszem az éjjeliszekrényrõl a bársonydobozt, aztán a pillantásától kísérve lépek a rejtekajtóhoz. Még egyszer mosolyogva hátrapillantok rá, aztán átmegyek a saját szobámba, gondosan becsukva magam mögött az ajtót. Leteszem a dobozt az asztalomra, aztán a legutóbbi esetbõl tanulva gondosan összegyûröm az ágyamat, mintha abban aludtam volna.

Szerencsére Sterns érkezése elõtt még bõven van idõm megmosakodni. Most különösen nagy szükségem van rá, mert az éjszaka és a ma reggel után nem csak az arcomat kell megtisztítanom ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magam az egész napos teendõk közben.

Éppen a szekrényemhez lépnék, amikor kinyílik a szobám ajtaja – természetesen elõzetes kopogás nélkül.

- Szép jó reggelt, uram! – köszönt Sterns feltûnõ vidámsággal a hangjában, de nem csukja be maga mögött az ajtót.

- Neked is, Sterns – nézek rá gyanakodva, de mielõtt még megkérdezhetném, mire vár, újabb szolgáló lép a szobába... és utána még körülbelül tíz másik, mindegyikük különbözõ ruhákkal megpakolva.

Felvont szemöldökkel figyelem õket, ahogy Sterns útmutatása alapján ellépnek mellettem és sorban beakasztják vagy behajtogatják a szekrényembe az én ízlésemhez és rangomhoz túlságosan díszes ruhadarabokat. Alighogy ezt végiggondolom, a szemem megakad az asztalomon pihenõ bársonydobozon és rögtön eszembe jut, hogy a rangom már aligha akadálya ezeknek a ruháknak, sõt... Azt hiszem, már kezdem sejteni, miben sántikál Sterns.

Amikor a szolgálók elhagyják a szobát, újra Strensre pillantok és jelentõségteljesen felvonom a szemöldököm.

- Tapasztalatból tudom, hogy uraságod soha nem tudna idõt szakítani a szabóra, ezért bátorkodtam a saját kezembe venni a dolgokat – szegi fel az állát büszkén.

- Ennyi ruhát elkészítettek egyetlen délután alatt? – mosolyodom el.

- Nos, mint már említettem is, már régóta folytak a találgatások – söpör le egy nem létezõ koszfoltot az ingérõl. – Meglehet, hogy a java részük már egy ideje készen volt.

Vidáman felnevetek és biccentek egyet. – Rendben van, de remélem, akad köztük valami kényelmes és kevésbé feltûnõ is. Ma még rengeteg dolgom van.

A délelõtt folyamán elsõ és legfontosabb intézkedésként megszervezem a palotaõrséget és a testõrséget az estély idejére. Ilyen esetekben nem lehet elég elõvigyázatosnak lenni, túl sok a kockázati tényezõ és mindennel számolnom kell – Harden esetében még afölött sem vagyok hajlandó szemet hunyni, aminek a legkevesebb a bekövetkezési lehetõsége. Külön kell ügyelnem a szobájához vezetõ folyosó fokozott felügyeletére is, mert egyszer már megesett, hogy egy vakmerõ kisasszony megpróbált belopózni az ágyába, amíg õ nem volt a lakrészében.

A nagyteremben és annak környékén természetesen emelt létszámban lesznek jelen az õrök, és a palota minden egyes bejáratát is legalább kettesével fogják ellenõrizni. Minden egyes páros õrségben és a bál helyszínén minden irányból lesz minimum egy ember a sajátjaim közül, kivéve Langleyt és Comptont, akik a szokásos feladatkörüket fogják ellátni: soha nem téveszthetik szem elõl a királyt. Bár Harden személyes testõre én leszek az egész estély alatt, soha nem árt még két figyelõ tekintet.

Egyedül azok nem kapnak semmilyen megfigyelõ állást, akik csak nemrég csatlakoztak hozzánk. Õk jobbára hírnökként fognak szolgálni, egyik társuktól a másikig járnak és ha kell, teljesítik az egyszerû, de legfontosabb feladatot: azonnal jelentik nekem, ha az õrök közül bárki bármi gyanúsat látott.

Mire mindenkit ellátok a megfelelõ instrukciókkal és parancsokkal, már majdnem késésben vagyok. Sietõsre fogom a lépteimet az étkezõ felé, mert bár ez halaszthatatlan és alighanem a legfontosabb elõkészület volt, Hardent sem szeretném megvárakoztatni.

- Felség – hajolok meg, miután beléptem.

- Lord Moore – üdvözöl egy biccentéssel, de nem tudom nem észrevenni a szemeiben megcsillanó vidám szikrát, amitõl kis híján el is mosolyodom. Szokatlan a megszólítás, csakúgy, mint a gyûrû súlya az ujjamon, de idõvel majd talán megszokom.

Az inasok éppen befejezik a tálalást, ahogy helyet foglalok Harden jobbján, aztán kötelességtudóan elhagyják a helyiséget.

- Ne haragudj, hogy majdnem elkéstem – szabadkozom. – Az esti õrséget még mindenképpen el akartam intézni délelõtt.

- Ugyan – mosolyodik el –, tudom, hogy nem szoktál késni, csak ha jó okod van rá.

Viszonzom a mosolyát, aztán mindketten enni kezdtünk. Eleinte úgy terveztem, hogy kivételesen már az étkezés alatt elõveszem a listát, hogy minél hamarabb végezzünk, de aztán inkább mégsem teszem. Túlságosan jó és megnyugtató, ahogy szabad és kötetlen beszélgetésbe kezdünk, mint általában. Hanyagolva és elfelejtve a mindennapi feszültségeket és problémákat... Harden azzal a ritka képességgel rendelkezik, hogy képes kikapcsolni, és én most elég önzõ vagyok ahhoz, hogy ezt ki is élvezzem. Nincs olyan sok kihúzott név azon a listán, hogy ne várhatnánk vele még egy kis ideig.

Persze ilyenkor sem csak az idõjárásról beszélgetünk, sõt, gyakran ezen alkalmakkor szoktuk egymás között megvitatni a fontosabb ügyeket. Így például most is megosztja velem a mostanában érkezõ panaszlevelekkel kapcsolatos nemtetszését, én pedig osztom az aggodalmait. Egészen biztosan nem emelt adót egyik megyében sem, de a nép mégis erre panaszkodik, ami két dolgot jelenthet: valaki lázongást akart szítani, vagy egyszerûen csak kiskirálynak képzeli magát egy ottani nemes. Mindenképpen utána kell járni a dolognak, mert egyiket sem engedhetjük meg, de megnyugtatom Hardent, hogy amint lecsendesült a mai bál okozta felhajtás és nélkülözni tudom néhány emberemet, rögtön odaküldöm õket, hogy derítsék ki, mi ez az egész.

A desszert elfogyasztása után már nem halogatom tovább a dolgot, elõveszem a meg sem fontolandó hölgyek listáját és az asztalra teszem Harden elé.

- Õk azok a hajadon kisasszonyok, akik eljönnek ma este, de a velük kötendõ házasság még csak szóba sem jöhet – magyarázom. Bólint egyet, miközben rám pillant, majd vissza a listára, de egyelõre nem kérdez semmit. Tudja, hogy megfelelõ indoklás nélkül egyiküket sem írtam volna fel erre a papírra. – Az elsõ, mint láthatod, a személyes kedvencem – bökök az elsõ névre mosolyogva.

- Lady Katherine Davenport – olvassa fel a fejét ingatva.

- Az õ esetében talán nem kell részletes magyarázatba bocsátkoznom – nézek fel rá, mire elmosolyodva nemet int a fejével.

Egyesével végighaladunk az összes felírt néven, én pedig minden esetben pontosan megindokolom, miért zártam ki õket a lehetõségek közül. Nem túl hosszú a lista, mert bármennyire is szerettem volna, nem húztam át az összes meghívott hölgy nevét... Ténylegesen csak azokat írtam fel ide, akiknek a családja gyanús lehet, vagy akikrõl biztosan tudni, hogy az erkölcseik lazábbak, mint ahogy azt egy leendõ királynétól elvárnánk. Ha a kérdéses hölgy felmenõi között valaha is volt bárki, akinek köze volt valamiféle lázadáshoz, vagy ha a kisasszony már hírbõl sem ártatlan, akkor bizony ne is vágyjanak Harden mellett ülni a trónon.

Ebben maga Harden is egyetért velem, mert figyelmesen végighallgatja minden egyes magyarázatomat, aztán maradéktalanul el is fogadja õket. A feddhetetlenségen esett csorbák esetén név szerint, eseményre – vagy csak kísérletre – pontosan meg tudom neki indokolni a döntésemet, így nem is kételkedik azok helyességében.

- És mi a helyzet a másik oldallal? – veszi a kezébe a kupáját, miután eltettem a listát. – Olyan is van, akit kifejezetten jó döntésnek tartanál?

Érzem, hogy a mellkasomat összeszorítja az az érzés, amit mostanában túlságosan is gyakran érzek, de erõt veszek magamon és nem hagyom, hogy az érzelmeim kiüljenek az arcomra is.

- Ami azt illeti, van. – Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy ne tegyem hozzá: sajnos. – Somerset hercegének legkisebb lánya minden emberemet rabul ejtette a szépségével. Kétségkívül õ a leggyönyörûbb a hajadonok között, mégis rendkívül szerény, a családja pedig a dédnagyapád óta töretlenül hûséges a koronához.

Büszke vagyok magamra, amiért ezt képes voltam kipréselni magamból. Harden iszik egy kortyot a borából, majd elgondolkozva forgatni kezdi a poharat a kezében, én pedig hálás vagyok, hogy maga elé néz a gondolataiba merülve és nem az én irányomba. Félek, hogy ezúttal is az arcomra vannak írva az érzéseim, de még jobban félek attól, hogy talán éppen azt a lavinát indítottam el ezzel, amitõl azóta tartok, hogy megpillantottam a ladyt a kertben. Nincsenek kétségeim, hogy Hardent is meg fogja babonázni az aranyhajú, angyalarcú szépség, csak még azt nem tudom, én hogy tudom majd kifejezéstelen arccal végignézni.

***

A bál kezdetére minden készen áll.

Az õrség és az embereim a helyükön vannak, ellenõriztük az ételeket és az italokat is, és a vendégek érkezésével sem volt probléma. Mostanra már mindenki itt van, csak a király érkezésére várunk, ami percek múlva várható is, éppen azon az ajtón át, amellett én magam is állok az átkozottul rangot hirdetõ ruháimban.

Hagytam, hogy Sterns a délután folyamán hamarabb elrángasson a teendõimtõl, vagyis inkább a harmadik ellenõrzõ körutamról, mert addigra már mindent elrendeztem. Átkozom a pillanatot, amikor megkedveltem a maga elviselhetetlen természetével együtt, mert azt is hagytam, hogy õ válassza ki, mi lesz rajtam ma este. Állítása szerint külön ilyen jeles alkalmakra készíttetett nekem valamit, ezért nem volt szívem nemet mondani neki, meg egyébként is, mikor elrángatott magával, már várt a forró fürdõ a szobámban, amiért iszonyú hálás voltam.

Szívem szerint feketét vettem fel erre a „jeles alkalomra”, de ehelyett most itt ácsorgok egy díszes, kékszínû, ezüsttel hímzett zekében... de legalább a nadrágom maradhatott fekete, még ha a zekével megegyezõ kék színû díszítés is van az oldalán. Az ünnepi öltözethez tartozó rövid, szintén kék palástot még mindig legszívesebben letépném a vállaimról, mert hiába van minden lordon ilyen, elõttem csak az lebeg, hogy ha esetleg meg kellene védenem Hardent, mennyire útban lenne az átkozott. Sterns szerint ezek a kék színek kiemelik a szemem színét, szerintem meg úgy nézek ki bennük, mint egy piperkõc. Feltétlenül meg kell majd gyászolnom a régi egyszerû, dísztelen ruháimat.

Nem tudom megállni, a szemem sarkából újra az egyik közelben álló társaságra pillantok. A legfiatalabb Lady Somerset a szülei társaságában érkezett és most a család néhány ismerõsével beszélgetnek. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki abba az irányba néz – a kisasszony csakúgy vonzza a teremben tartózkodó férfiak pillantását. Kecses alakját halványkék estélyi ruhába bújtatta, és valamiért esküdni mernék rá, hogy az õ szemeit valóban kiemeli ez a szín. A haja a halántékánál lazán fel van tûzve, a többi tincs viszont finom hullámokban omlik a hátára, kecses nyakán és csuklóin, valamint a füleiben is gyémánttal kirakott ékszerek csillognak, csakúgy, mint az apró fejdíszen a hajában.

Kétségtelenül királynõi jelenség, nekem viszont összeszorul tõle a mellkasom.

- Õfelsége Harden király! – szakít ki a gondolataimból az ajtónálló kiáltása.

A terem elcsendesedik és minden tekintet Harden felé fordul, aki méltóságteljesen belép az ajtón. A rajta lévõ öltözet díszessége valamiért egyáltalán nem zavar, az õ esetében ez csak hozzátesz amúgy is királyi megjelenéséhez. Nekem az egyszerû Harden a kedvencem, aki mellett fekhetek az ágyban, de így, koronával a fején és a palástjával a hátán is eszméletlenül jóképû – mint mindig.

A vendégsereggel együtt hajolok meg elõtte, aztán amikor elindul az emelvényen felállított asztalhoz, hogy üdvözölje a jelenlévõket, mögé lépek és árnyékaként követem a pulpitushoz. Azt viszont meg kell állapítanom út közben, hogy valamivel minden bizonnyal magamra haragíthattam Istent és az égieket... vagy talán csak a sors szörnyû fintora a Harden ruháján futó halványkék hímzés.

- A tegnap éjszakához? – kérdõn vonja fel a szemöldökét, úgy vélem nem érti mire célzok, de végül mégis látom a felismerést a szemében – Azt hiszed, megbántam? – kérdezi rögtön, de nem válaszolok.

Megfordult a fejemben, hisz mindketten férfiak vagyunk és a szajhákon kívül senki nem lenne hajlandó a szájával kielégíteni egy férfit. Természetesen eszemben sincs lenézni emiatt, sõt, inkább csak még jobban a magaménak érzem és kívánom, ugyanakkor aggaszt, hogy nem csupán a pillanat hevében cselekedett-e.

Elmosolyodik és olyan közel hajol hozzám, hogy egyik kezével az asztal alatt a combomra simíthasson.

– Semmi olyat nem tettem, ami ellenemre lett volna, és amit ne tennék meg még ezerszer – suttogja a fülembe csábító hangom.

- Wyatt... – meg fog õrjíteni, pedig nem érhetek hozzá és nem csak azért, mert bármikor megzavarhatnak mindet – De tegnap te nem...

- Amiatt ne aggódj – szakít félbe mosolyogva – Rengeteg idõnk lesz bepótolni.

- Ebben biztos lehetsz – mormolom, gondolatban már most elkezdve azt a bizonyos viszonzást, majd tettekkel is, még ha egyenlõre csak egy csók is lehet az, amivel kényeztethetem.

***

A titkárom a kérésemre a kincstárral kapcsolatos iratokat tárja elém, mert úgy tûnik a közeljövõben nem egy, hanem két királyi menyegzõre is sor fog kerülni, ami mind a kincstárba befolyó adókból lesz nyélbe ütve. Tisztában akarok lenni a vagyon mennyiségével mielõtt megvitatom a tanáccsal a húgom kérését is. Ez nem olyan ügye, amibe beleszólásuk lenne, esetleg javaslatokat tehetnek a férjet illetõen, de a döntés az enyém.

Átlapozom a jegyzékeket, fõleg a nagyobb kiadásokat, de semmi kirívó. Ahhoz képest, hogy mennyibe kerülne egy háború, az esküvõk nem fogják megterhelni az kincstárat, hála apámnak, aki élete során híres volt fukar természetérõl és arról, hogy nem csak az udvaroncaitól, de saját magától is megtagadott javakat, csak hogy minél többet gyûjtsön össze. Végül persze nem vihette a sírba a vagyont, de miatta sokkal könnyebb dolgom van így, hogy Angliának nem kell szûkölködnie.

- Felség, Lady Lydia kér bebocsátást. – mondja az inasom, miután engedélyt adtam a belépésre.

- Fogadom. – sóhajtom fáradtan, hisz tegnap már mindent megbeszéltünk, nem értem mi dolga van itt ebben az idõben.

Méltóságteljesen besétál, az udvarhölgyét odakint hagyva én pedig félreteszem egy pillanatra a kezemben tartott levelet, hogy rá figyeljek.

- Mi járatban, húgom?

- Csak egy apróság lenne felség. Engedélyt kérnék a palota elhagyására. – mosolyog, nem is leplezve jókedvét.

Ennyire izgatott lenne a saját esküvõje miatt, amit még legalább kéthavi keresgélés fog megelõzni?

- Mi okból? Tudod, hogy nem szívesen engedlek a kíséretem nélkül. – túl gyönyörû és fontos nekem ahhoz.

- Hajózni támadt kedvem, ezenkívül már két hete ki sem mozdultam Harden. Megfulladok! – szusszan fel, mire csak megemelem a szemöldököm.

Senki sem tiltja meg neki, hogy a hatalmas kertben kedvére sétálgasson, de nem szeretem, ha nélkülem hagyja el a palotát, végtére is a hercegnõrõl van szó. Most viszont nem áll módomban elkísérni, túl sok a teendõm, hamarosan a szabó is megérkezik, hogy elkészítse a bálra tervezett öltözetem, valamint az ékszerész és még a mai nap legfontosabb eseménye is hátra van.

- Ezt Mr. Moore-nak szánod? – kérdezi hirtelen, kizökkentve a gondolataimból.

Az elõttem pihenõ adománylevélre nézek, õ is azt figyeli, amin díszes betûkkel szerepel Averill Wyatt Moore neve és tisztsége. Már miden elõ van készítve, felhozattam a birtoklevelet és a gyûrût is.

- Igen, már rég kiérdemelte a hûségével és a szolgálataival. – válaszolom az igazságnak megfelelõen. Csak azért nem gondoltam eddig a kinevezésére, mert sosem jött szóba közöttünk. – És ha most megbocsátasz húgom… Langley!

A Wyatt által kijelölt testõr megjelenik az ajtóban. – Felség!

- Szólj a testõrparancsnoknak, hogy biztosítson kíséretet a húgomnak ma délutánra. – utasítom és szó nélkül fejet hajtva távozik, Lydia pedig elégedett, boldog mosolyával örvendeztet meg.

- Köszönöm felség!

Biccentek, majd mikor távozik folytatom az olvasást, bár a mai adag panaszlevél ismét hasonló a múlt hetihez. Ugyanarról számol be több ember is és ez nagyon nem tetszik…

Miután találomra hármat átolvastam a titkárommal elvitetem mindet, s a gondolataimba merülve figyelem az inast, aki csendben felszolgálja az ebédet.

Már rég nem emeltem adót, nincs rá szükségem és nem is terveztem. Úgy tudtam az emberek elégedettek, nincs éhínség. Szegények mindig vannak, ez elkerülhetetlen, ahogy az is, hogy ezek a szegények sosem lesznek elégedettek a sorsukkal, úgy, mint olyan, aki gazdag családba születik, ranggal, minden jóval körülvéve. Akkor viszont nem értem?

Többen panaszt emeltek az adó növekedése okán Kensington megyében. Tudtommal nem adtam rendeletbe semmi ilyesmit…

Alig hogy befejezik a bõséges ebéd behordását Wyatt is megérkezik. Örömmel látom, hogy könnyedén jár és még annyira sem látszik rajta erõfeszítés, mint tegnap délben. Ez mindjárt jobb kedvre derít és kicsit ellazulhatok a társaságában.

– Felség.

- Mr. Moore – biccentek felé, az inasok kötelességtudón távoznak, ezért rá mosolygok miközben helyet foglal.

- Az imént találkoztam a húgoddal.

- Csakugyan? – bizonyára amikor innen távozott, mert máskülönben nemigen találkoznak.

- Igazán bájos teremtés – vigyorog szenvtelenül, én pedig rávillantom a tekintetem, magam sem tudom, hogy azért-e mert a húgomról van szó, de persze tisztában vagyok vele, hogy Wyatt sem veti meg a szép nõket – Valójában meg kellett ígérnem neki, hogy tanácsadódként szem elõtt tartom az õ érdekeit is.

- Ez nagyon is jellemzõ rá – sóhajtom fáradtan.

Apánk éles eszét örökölte. Ha férfinak születik kiváló diplomáciai küldött válhatott volna belõle. Nem tudom a házasságban hogyan kívánja majd kordában tartani ezen erényeit, fõként ha a leendõ férjének sem lesz majd ínyére a hitvese éles elméje, ami esetleg az övénél is élesebb lesz és könnyen befolyásolja az eseményeket maga körül.

Ezt megosztom Wyattel is miközben hozzálátunk az ételhez. Közben találomra összeállítjuk a lehetséges kérõk listáját, persze ezen még dolgoznunk kell, mert legalább olyan alapossággal szeretném kiválasztani a jövendõbelijét, mint a sajátomat.

Ami bizonyos, hogy egyetlen francia sem jöhet szóba. Kizárt. Sem én sem a húgom nem tûrne egy piperkõc herceget az oldalán, inkább látnám egy elszegényedett nemes feleségeként. Az ellen se lenne kifogásom, hogy Angliában találjunk neki egy férjet, de az országnak elõnyösebb lenne egy külhoni szövetséges, fõleg a Német-római császár személyében, de a Velencei királyi család is jelentõs befolyással és vagyonnal bír.

Az ebéd vége felé szóbahozom Wyatt kinevezését is. Láthatóan meglepte, hogy ilyen gyorsan elõkészítettem mindent, de ha valamivel nem akarok várni, hát ez az. A tanácskozáson bejelentem ahogy elvárható, hogy jelképesen megvitassák az ügyet, még ha nincs is rajta mit megvitatni, de felsorolják az elõnyeit, hátrányait. Még azoknak is muszáj lesz beleegyezniük, akik amúgy a pokol fenekére kívánnák, mert nem találhatnak kivetni valót az Angliának tett szolgálataiban, mind a harcmezõn, mind az udvarban, de még a külpolitikai ügyekben is.

A tanácsteremben azonnal érezhetõvé válik a feszült légkör, amint belépek az ajtón és a tekintetemet gyorsan körbehordozom az embereken. Mindenki feláll és rám pillantva együttesen meghajolnak, majd amint elfoglalom a helyemet az asztalfõn, a tekintetük rögtön a jobbomra vándorol, ahol tudom, hogy Wyatt áll. Még sosem vett részt a tanácskozáson, ami csakis a nemesek elõjoga, de mostantól ez is megváltozik.

Nem mintha különösebben lenne jelentõsége, hisz mindent megvitattunk mi ketten még a tanácskozások elõtt, de így hogy mostantól õ is részt vesz majd az üléseken a lordoknak is rálátása lesz arra, hogy valójában mennyi mindent intéz el Wyatt, amit egyesek elmulasztottak, vagy netalántán szándékosan nem tettek meg. Mint például az árulók leleplezése, ami minden alattvalómnak kötelessége lenne.

- Lord uraim, kegyelmes uraim! – üdvözlöm õket.

Az sok értetlen arckifejezés láttán úgy gondolom a legtöbben nem értesültek még a szándékomról, de már most sem örülnek hogy itt látják, hát még ha széket kap majd közöttük.

Mindenki visszaül a helyére, némelyek idegesebben mint mások, s ennek oka még mindig képes haragra gerjeszteni, de megõrzöm a nyugalmam és arra figyelek hogy mennyire rémültek is most, hogy a két pártfogójuk több száz érföldre van tõlük.

- Felség, úgy hallottuk fontos ügyben hívtál össze minket – szólal meg végül Fulton, megtörve a feszült várakozást.

Mély elégtétellel tölt el a hangja árnyalatnyi remegése, de nem mutatom milyen élvezetes is ez a pillanat. Bárcsak a kezeim közé szoríthatnám az árulók nyakát és el sem engedném míg a lelket is ki nem szorítottam volna belõlük!

De… minthogy ez nem lenne szerencsés, maradjunk a jól bevált diplomatikus megoldásoknál, miközben senki nem hal meg.

- Valóban így van, Lord Fulton. – kezdek bele nyugodtan – Uraim, egy kinevezéssel kapcsolatos szándékomat szeretném bejelenteni önöknek.

A tekintetem külön felkeresi mindegyikükét a beállt csendben, s ezzel tökéletesen az értésükre adom, hogy nem kívánom megváltoztatni a véleményem.

- Kirõl lenne szó, felség? – kérdezi Lord Chilton, akinek látszatra sincs semmi köze az árulók gyûrûjéhez.

Elmosolyodom. - Mr. Moore, kérem lépjen elõre! – felé fordulok mikor megteszi, a széken pihenõ karom csaknem súrolja a köpenye szegélyét, majd visszafordulok az igen csak színes érzelmeket tükrözõ arcok felé – Mr. Moore hosszú évek óta tartó töretlen és hûséges szolgálataiért cserébe a mai nappal megkapja tõlem Essex grófságát – jelentem ki határozott, kemény hangon, ezzel is tudatosítva bennük mennyire rendíthetetlenek a szándékaim.

Nem számítok különösebb ellenállásra részükrõl és nem is kapok. Többen csupán bólintanak, minthogy tudomásul vették, akik pedig nem igazán békültek meg ezzel a hírrel csupán hümmögve hajtják elõre a fejüket. Kivéve egy embert…

- De felség... – szólal meg Thornton, de félbehagyja a mondandóját.

Rámeredek, az ujjaimat látványosan a szék faragott csúcsára igazítom, közrefogva a míves oroszlánfejet, melynek egyik hegyes agyara épp a hüvelykemet érinti. - Talán van valami ellenvetése, Lord Thornton?

- Én csak... Én...

- Mr. Moore kezdettõl fogva hûségesen szolgálja õfelségét és a hazát – szólal meg Lord Winsdor mire nyugodtan rá emelem a tekintetem.

Semlegesnek, mérlegelõnek tûnik.

Biccentek felé, jelezve az egyetértésem, majd újra az ellenem felszólaló felé irányítom a figyelmem, de sokkal hidegebben, mint az elõbb. Ezúttal okosan tartja a száját, nyilván szeretné még megtartani a fejét.

- Mikor gratulálhatunk Mr. Moore-nak, felség? – kérdezi Lord Bristol.

- A kinevezésre ma délután kerül sor a trónteremben – válaszolok elégedetten, s ezzel a kijelentéssel egyszersmind köteleztem is a lordokat – akár tetszik akár nem -, hogy részt vegyenek az eseményen.

Felöltve a királyi palástom, a koronám és a hatalmat jelképezõ díszes kardot, várom, hogy Wyatt végre elém léphessen, s amikor ez megtörténik a tekintetünk rögtön összekapcsolódik ahogy a trónom elé sétál. Nyugodt, mint egy tó tükre pedig nem egy ellensége figyeli most árgus szemekkel, de mintha észre se venné õket. Az emelvény elõtt torpan meg, majd féltérdre ereszkedve szegi le a fejét, én pedig intek a szertartásügyi miniszternek, hogy kezdheti.

- Averill Wyatt Moore! Õfelsége Harden király akaratával és engedélyével ön mától fogva Essex grófja! – hangzik a csak általam megmásítható döntés, mire felállok a trónomról és a miniszter inasától elveszem a bársonyon pihenõ aranyozott kardot.

- Emelkedj fel, lord uram! – szólítom fel.

Engedelmeskedik, s amikor a szemembe néz és én is az õ gyönyörû, tiszta tekintetébe mélyedek, átadom neki a birtoklevelet, majd a kardot is, ezzel szentesítve a kinevezést. Miközben az ujjaink finoman összesimulnak a vágy apró szikrái jelennek meg a szemébe és mintha csak az én testem is az övéhez lenne kötve, én sem tudok visszafogni néhány forró pillantást holott valójában ennél sokkal többre vágyom itt és most.

- Felség – hatja meg a fejét, megszakítva az intimmé váló szemkontaktust.

Elmosolyodom, mert lehet, hogy most nem tehetek vele semmit, de azt senki sem akadályozhatja meg, hogy éjjel, amikor csak a miénk az idõ úgy érhessek hozzá, hogy soha ne felejtse el amíg csak él.

***

A nap hátralévõ részében mintha hallgatólagos megegyezést kötöttünk volna, nem megyünk egymás közelébe. Úgy vélem ugyanaz az ok vezet mindkettõnket: túl erõs a csábítás ahhoz, hogy biztosan ellenálljunk neki. Így hát lefoglalom magam amennyire tehetem, lovagolok pár órát, majd a bíborossal és a kancellárral vacsorázom, de szerencsére ügyesen hûvös maszkkal palástolom azt, hogy valójában fogalmam sincs róla, hogy mi a fenérõl beszélgetünk, mert az én fejemben csak egy gondolat üldözi egymást végtelenül körbe.

Ez pedig fõként annak tudható be, hogy este van, s már egy órát sem kell elviselnem addig a pillanatig, amikor megérinthetem Wyattet.

A vacsora után elköszönve azonnal visszavonulok a szobámba, útközben egy sietõs kérdést intézve Langley felé a húgommal kapcsolatban, de megnyugtat, hogy Lydia biztonságban visszaért a palotába, így most már semmi sem zavarhatja meg az éjszakára irányuló terveim.

Kiküldöm az öltöztetõ inast, a toilet szobában levetkõzöm és megfürdöm, de azzal, hogy hálóruhát vegyek már nem is foglalkozom, csupán egy köpenyt terítek a vállamra, elõl egy díszes csattal összefogva. Gondosan bezárom a háló ajtaját, s alig, hogy megfordulok nyílik is a rejtekajtó, majd Wyatt halvány mosollyal lép be és becsukja maga mögött.

Éhesen nézek végig rajta, bár még mindig eltakarja a vékony alsónadrág, de a teste még így is kívánatosabb, mint bármelyik asszonyé akit valaha ismertem.

Nem jön közelebb, mintha csak ingerelni akarna nekidõl a falnak és onnan néz rám csábító mosollyal.

- Kellemesen telt az estéje felség? – kérdezi, a hangja árulkodó rekedtségén elvigyorodom és lassan, nagyon lassan közeledem felé.

- Roppant érdekfeszítõ csevegést folytattam a kancellárral. – hajolok közelebb hozzá, a kezeimmel megtámaszkodva a válla mellett. – Majd holnap megtudakolom az inasomtól mirõl is volt szó. – az ajkaimmal alig érintve végigsimítok a nyaka vonalán, a kuncogásától finoman rezzenek az izmai, de mikor a nyelvemmel simítom a füle alatti mélyedést, a kuncogás egy jólesõ sóhajba fullad. – És önnek lord uram? Hogy telt az estéje?

- Ami azt illeti… - átkarolja a derekamat és magához húz, míg a mellkasunk össze nem simul. Most rajtam a sor, hogy beleborzongjak az érzésbe és lassan a válla felé haladva apró csókokkal hintsem a bõrét. - … igazán szerencsésnek mondható.

Abbahagyva az érzéki játékot érdeklõdve felpillantok rá. – Miért?

Elmosolyodik és most már igazán kíváncsivá tett, de nem várat sokáig a válasszal. – Az inasom megnyert egy bizonyos fogadást ma délután. – mondja, de csak összeráncolom a homlokom, míg õ vigyorogva folytatja – Kimenõt adtam neki holnap reggelig, had ünnepeljen kedvére, vélhetõen igen csak felönt majd a garatra és elég szenvtelen ahhoz, hogy késve érkezzen vissza.

Egyre világosabbá válik, hogy mire céloz olyan vidáman, s most már az én arcomon is egy ragadozó mosoly terül szét, miközben birtoklón átkarolom Wyatt nyakát és közelebb húzom, hogy alig egy kis rés válassza el az ajkainkat.

- Ezzel mondani akar valami lord uram?

- Semmit az égvilágon.

- Akkor nekem kell kitalálnom. - suttogom, majd lecsökkentve a maradék távolságot is követelõzõn az ajkaira tapadok és rögtön el is mélyítem a csókot. Az ujjaim a sûrû fekete tincsek közé markolnak, hiába tudom, hogy nem akarna elhúzódni mégis ösztönösen arra vágyom, hogy ne is legyen rá lehetõsége, s ezért muszáj még magamhoz is szorítanom.

Egy pillanatra sem szakítjuk meg a csókot amikor hátrafelé araszolunk. Hagyom, hogy vezessen, míg én kiélvezem az ajkait, minden ízével és fortélyával együtt, Wyatt pedig készségesen hagyja, hogy incselkedve játszadozzam a forrón sikamlós nyelvével, valósággal felperzselve ezzel a kettõnk közé szorult levegõt.

Néhány lépés után a lábam a keményfa ágykeretnek ütközik és megállunk. Egész nap utána vágyakoztam és most hogy végre az ajkai az enyémeken vannak, a teste a testemhez simul, úgy érzem nem tudok eleget kapni belõle.

Mélyen a szemébe nézek, aztán óvatosan magammal vonva Wyattet is hátradõlök a takarón, majd vágyakozva magam fölé húzom. A kezeimmel bejárom minden csupasz bõrfelületét, az erõs gerincét, a már ismerõs ruganyos izmokat követve amik érzéki hullámot járnak minden mozdulatánál miközben kényelmesen elhelyezkedik a combjaimon.

Felülök vele szemben és még közelebb húzom, szinte magamhoz préselem a testét, de csak ekkor jut eszembe a sebe.

Az ujjaim a kötést tapintják a derekán, eddig nem vettem észre hogy fájdalmai lennének, de nem is akarom, hogy azt érezzen.

Lassan elhúzódom tõle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Hogy van a sebed? – kérdezem rekedten, pihegve.

- Winters doki szerint szépen gyógyul. – válaszol halvány mosollyal

- Vagyis…?

- Még mindig nem ajánlja, hogy túlságosan megerõltessem magam. – sóhajtja, de közben egy kézzel szétkapcsolja a köpenyemet és letolja a vállamról. – Kicsit vigyáznunk kell.

- Biztos vagy benne? – pokolian kívánom, ezt õ is tudja, de azt is, hogy olyan áron nem tenném a magamévá, amivel fájdalmat okoznék neki.

- Teljesen. – mosolyog csábítón, majd újra megcsókol amit elégedett mordulással viszonzok, majd percekkel késõbb is ugyanazzal az éhséggel óvatosan hátradöntöm, hogy ne keljen nyújtózkodnia, de egy cseppet sem nehezedem rá.

Az egyik kezem tapogatózva a nadrágja kötõjét keresi és mikor végre rátalálok a vékony zsinórra, meghúzom és szépen kioldom, majd anélkül húzom le a térdéig a vászon ruhadarabot, hogy meg kéne emelnie magát. Minél kevésbé erõlteti, annál jobb.

A csókokkal letérek a nyakára, finoman megszívom az érzékeny bõrt, éppen elég erõsen, hogy felnyögjön a gyönyörtõl, de még elég gyengéden ahhoz, hogy ne hagyjon nyomot. A vállain viszont már más a helyzet ott a ruha biztonságos takarást nyújt a nyomaimnak és ezt ki is használva végigkövetem a fogaimmal a csábító izmait.

Elfojtom a mosolyom mikor érzem, hogy végleg megszabadul a nadrágjától és rólam is lesöpri a nehéz köpenyt. A lábai megadón nyílnak szét, hogy közéjük simulva egymáshoz érintsem a férfiasságunk, de hozzá sem nyúlok, egyenlõre csak a mellbimbóját ingerlem, nyalogatom kedvemre. Már olyan kemény mindkettõ, hogy szinte belé tudnék harapni, mint egy ízletes málnába, hogy az édes leve lefolyjon a torkomon.

- Harden… - nyögi ki, de csak felpillantok az elõre hulló tincseim mögül, de abba nem hagyom, mivel láthatóan még jobban megõrjítem, a légzése egyszerre válik mélyebbé és kapkodóbbá - … nem bírom visszafojtani a hangom… ha még sokáig kínzol.

Röviden felnevetek, majd egy utolsó harapással abbahagyom és feljebb kúszom rajta, hogy elérjem az ajkait.

- Akkor majd segítek.

Megcsókolom, mert tudom, hogy attól amit tenni készülök valóban túl hangos lenne, de így már csak tompa, elnyújtott nyögések hallhatók mikor az ujjaim rátalálnak a kemény vágyára és a csúcsán gyengéd köröket rajzolva ingerlem. Az arcát figyelve bennem is egyre csak növekszik egy érzés, ami talán túlszárnyalja a vággyal leírt kéjes ködöt, szinte elveszi a józan gondolkodásomat is.

Nem kell sok idõ, hogy forró cseppek jelenjenek meg a vékony hasítékon, amit szintén szétsimogatok rajta, majd marokra fogom és egészen a tövéig végighúzom rajta a kezem, nem túl gyengéden, úgy hogy érezze az erõs szorítást, de nem fájdalmasan.

A nevemet nyögi a számba és belém kapaszkodik ahogy a teste az erõteljesen az enyémhez feszül. Forró magja a kezemre ömlik és addig csókolom, míg lassan le nem csendesedik benne az imént átélt gyönyör.

- Kárpótlás… a tegnapi mulasztásért. – suttogom, kissé nehezen szûrve a levegõt az fogaim között.

Hamar kinyitja a szemeit és rám mosolyog, egy kielégül férfi tekintetével, de ez még egyikünknek sem elég. Az ágyékom szinte lüktetve követeli Wyattet, az izmaim pattanásig feszültek az erõltetett testtartástól, hogy ne nehezedjek rá.

Lenézek a kötésére, mert ha egy pillanatra is, de éreztem, hogy összerezzent, mikor túlságosan hozzám feszült.

Lassan felemelkedem róla és mellé térdelek, a tekintete azonnal követi az mozdulataim még ha csendben is van, a szemébõl sütõ tûztõl úgy érzem menten lángra kapom.

- Fordulj oldalra! – utasítom, mire azonnal meg is teszi.

Az ép oldalára fordul én pedig a hátához simulok, olyan közel, hogy egy papírlapot se lehetne kettõnk közé helyezni. A fölül lévõ lábát az enyémmel elõbbre tolom, õ pedig meghajlítja azt és kényelmesen elhelyezkedik, miközben én apró mozdulatokkal izgatom fel újra. Nincs nehéz dolgom, a vibráló forróság egy csöppet sem apadt el benne, még koránt sem fejeztük be.

Beborítom a tarkóját csókokkal, a nyirkosan odatapadt tincseket elsöpörve a nyelvemmel simogatom az enyhén sós bõrét, miközben a kezem lefelé csúsztatom a testén. A feneke kemény izmai izgatón feszülnek meg az ujjaim alatt, ezért kéjesen vigyorogva belemarkolok mire a csípõje önállóan elõre billen egy kicsit. Nem várom meg hogy újra elhelyezkedjen, alig érintve õt a bejáratára simítom az ujjbegyeim, az arcomat a hajába temetve szívom be a férfias illatát és közben lassú, elnyújtott köröket írok le a remegõ izmok körül. Imádom, mikor ettõl az intim érintéstõl ilyen izgatott lesz, szinte érzem a mellkasomban milyen gyorsan dobog a szíve.

- Felkészülték?

- Csináld már! – nyögi ki, szinte parancsoló hangsúllyal, de hallom a hangján, hogy vigyorog.

Kuncogva fogom meg a csípõjét miután a megfelelõ helyre igazítottam magam. Nagyon lassan hatolok belé, végig észben tartva, hogy nem lehetek olyan heves, mint máskor, nem szabad, így mire teljesen benne vagyok apró verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokom az élvezetes erõfeszítéstõl. - Wyatt…

Kivárok egy percet, olyannyira kívánom már, hogy az elsõ mozdulattal vége lenne ha nem így tennék.

Mikor úgy érzem most már mozoghatok, próbaképpen lassan visszahúzódom, majd finoman elõre döfök.

Wyatt minden porcikája megfeszült az érzésre, a takarót az ajkai elé gyûrve tompítja el a mérhetetlen élvezetrõl árulkodó nyögést. Olyan forrón ölel körbe, amit szinte már fájdalmasan jó, leírhatatlan érzés…

Felveszek egy lassabb, mélyebb ritmust, ami legalább olyan jó, ha nem jobb mintha gyorsan és vadul tenném a magamévá, de így még inkább kiélvezhetem a pillanatnyi gyönyört, az érzést, hogy meg-megfeszül körülöttem a belsõ fala, majdnem magába szippantva mintha egybe akarná olvasztani a testünket. Az érzéki kemény feneke minden döfésnél megfeszülve simul a csípõmhöz, éppen csak sikerül elnyomnom az élvezettel teli hangokat, a bõrét csókolgatom, itt-ott apró nyomokat hagyva amik hamar el fognak tûnni, de még holnap is emlékeztetik rá mennyire kívánom minden egyes percben.

- Harden… még egy… kicsit…

- Nem… csak így. – súgom a fülébe akadozva, de egy cseppet sem gyorsítok a mozgáson, akkor sem ha kéri.

Hamarosan már meg sem szólal és én sem tudnék. Ettõl a lassú, erotikus kínzástól a gyönyör olyan hatalmasra növekedett, hogy már szinte fizikai lényként van jelen a testemben, a bõrömet feszegetve akar kitörni, de olyan erõsen, hogy az utolsó pillanatban szinte teljesen érzéketlenné válok mindenre ami körülvesz, összeszorítom a szemeim és hirtelen végighullámzik rajtam a gyönyör. Abban a pillanatban egy utolsó erõset döfök elõre és Wyattnek elég is ennyi, hogy õ is átbillenjen a peremen.

Az egyedüli hang amit átjut a kielégültség sûrû ködén az a kettõnk ziháló légzése, mely szinte ugyanabban a percben hangzik fel. Átkarolom a mellkasát, szorítom magamhoz és még öntudatlanul is gyengéden simogatom és élvezem ezt a békés percet.

Ez az, ami nélküle hiányozna nekem az udvarból és valami oknál fogva biztos vagyok benne, hogy senki mástól nem kaphatnám meg.

Percekkel késõbb, vagy lehet, annál több idõ is eltelt már mire a testünk lecsillapodott. Nem vagyok fáradt, pedig már késõ éjjel lehet, mégis sokkal kipihentebbnek érzem magam, mint reggel amikor felkeltem.

Egy sóhajjal felülök az ágy szélére és a hajamba túrva eligazgatom kissé a kusza tincseim, mielõtt felállnék.

- Hová mész? – szólal meg Wyatt csendesen.

- Csak egy pillanat. – a baloldalon lévõ szekrényhez lépek és az egyik fiókot kihúzva elõveszem az éj kék bársonydobozkát, majd azzal együtt megyek vissza az ágyba.

Wyatt is felült, kényelmes a támlának támaszodva, hosszú lábait kinyújtva figyeli a felé nyújtott dobozt. Nyilván tudja mi van benne, nemrég adott egy hasonlót Emsworthnak.

- Ezt akkor akartam átadni mikor kettesben vagyunk. – ülök mellé, miközben kinyitja a dobozt és kiveszi belõle a súlyos arany gyûrût, aminek a közepén jókora kék gyémánt csillog.

A legtöbb grófság hivatalos gyûrûje egy pecsétgyûrû, címerrel. De Essex grófsága olyan gazdag volt, hogy a nagyapám idejében élt lord egy új gyûrût készíttetett magának az egyszerû arany helyett. Most különösen jó döntésnek tartom, mert ez a gyémánt színben szinte megegyezik Wyatt szemével.

- Nem tettél említést gyûrûrõl, ezért azt hittem talán elveszett.

Megingatom a fejem. - Mindössze arról van szó, hogy azt akartam, tudd, hogy a címet nem csak azért adtam neked, hogy egyenrangúként állhass szemben a többi lorddal, hanem, mert valóban rászolgáltál. Ezerszer is rászolgáltál. – mondom komolyan – A korona nagyon sokkal tartozik neked. Ezen kívül… Essex a legszebb grófság egész Angliában. Az erdõk tele vannak vadakkal, a grófi kastély pedig különlegesen gyönyörû. Ez a legfõbb oka, hogy mindmáig nem ajándékoztam oda, viszont senki más birtokában nem látnám szívesebben, mint a tiédben Wyatt. Ez akkor is így lenne, ha nem lennénk szeretõk, mert tudjuk milyen is az udvar a pompán túl és egy barát, akiben feltétel nélkül megbízhatom sokkal értékesebb nekem minden vagyonomnál.

Leheletfinoman simítom a karjára a kezem, hogy óvatosan leemelhessem magamról és elsurranhassak anélkül, hogy felébreszteném, de alig emelem fel a karját, az már határozottan vissza is simul a mellkasomra.

- Ezúttal nem fog sikerülni – hallom meg az álomittas mormolást a fülem mellett, miközben közelebb simul hozzám.

- Ébren vagy? – mosolyodom el felé fordulva. Hihetetlenül édes így, még a szemét sem nyitotta ki.

- Nem...

Halkan felnevetek az õszinte válaszon, mire õ is kinyitja az álomtól még kissé ködös szemeit.

- Mennem kell Harden – suttogom, mikor továbbra sem mutat hajlandóságot az elengedésemre.

Jókora sóhajt hallat, aztán lassan elhúzza a kezét.

- Amint lélegzethez jutok végre a teendõim, a feleség és a húgom kívánságai között... pár napot Essex-ben tölthetünk, majd távol az udvarban figyelõ árgus tekintetektõl. – A szívem megdobban a gondolatra, hogy még a leendõ felesége megtalálása közben, vagy talán után is teljes napokat szánna nekem az életébõl. Ráadásul az a csábító mosoly, amivel végigmér... Megõrülök érte. – Mit szól hozzá... lord uram? Kedvére való lenne?

Már éppen kijavítanám, hogy még nem vagyok semmiféle lord, de az enyémekre simítja az ajkait, amit a világért sem cserélnék le felesleges szavakra. Inkább viszonzom a lassú, lusta, álomittas csókot.

- Felséged igazán nagylelkûen osztogatja kegyeit – vigyorodom el, mikor elengedjük egymást, és félresimítok egy szemébe lógó hajtincset.

- Legyek talán zsarnok, aki kénye kedve szerint az ágyhoz kötözve tartja a szeretõjét? – vonja fel a szemöldökét.

Felpillantok a királyi ágy mesterien faragott oszlopaira és elképzelem, milyen lenne, ha hozzájuk kötözné mindkét kezem, hogy aztán ki legyek szolgáltatva a királyom minden kénye-kedvének... Érzem, hogy a férfiasságom megrándul a nadrágomban a gondolatra.

- Wyatt... – A hangja valahol a nyögés és a rekedt suttogás között van. Azt hiszem, ugyanarra gondoltunk... Ezt feltétlenül ki kell próbálnunk egyszer.

- Nem támogathatom az elképzelését felség – sóhajtok fel teátrálisan, majd a szokásos csábító mosolyommal nézek a már vágytól csillogó szemeibe. – Sajnálnám a királyi ácsot, akinek minden magyarázat nélkül gyakorta új ágykeretet kellene faragnia.

- Ugyan mi okból? – simítja végig az ujjaival ingerlõen a mellkasom minden izmát.

- Mivel rendre kettétörnének a zsarnokságod alatt – vigyorgok rá. Érzem, hogy ennek a beszélgetésnek nem lehet jó vége a teendõimre nézve... Na meg Sterns is hajlamos eltérni az illemtõl és korábban bejönni a szobámba, ezért az ablakra pillantok és felsóhajtok.  – Jobb lesz ha indulok, a túlbuzgó inasom a végén még ébredéskor ellenõrzi fog, hogy élek-e még.

Az õ mellkasából is hasonlóan csalódott sóhaj szakad fel, de õ is tudja, hogy nincs más választásunk. Megcsókolni sem merem búcsúzóul, mert félõ, hogy nem tudnánk visszafogni magunkat... Ezért inkább csak feltornászom magam az ágyról és a titkos ajtóhoz lépek.

- Reggelinél találkozunk – hallom meg a hangját magam mögött.

Elmosolyodva nézek vissza és bólintok, aztán kinyitom az ajtót és visszatérek a saját szobámba. Alig csukom be magam mögött az ajtót, már hallom is a szobám ajtaja elõtt megtorpanó ismerõs lépteket, és magamban elmormolok egy imát hálám jeléül, hogy még idõben érkeztem. Gyorsan a mosdótálhoz lépek és belemerítem a kezem a friss, hûvös vízbe, Sterns pedig éppen abban a pillanatban nyit be az ajtón – kopogás nélkül –, mikor az arcomra locsolok belõle egy adagot.

- Jó reggelt, uram! – köszönt vidáman, kicsit sem zavartatva magát a nyilvánvaló udvariatlanság miatt, amin muszáj mosolyognom.

- Neked is jó reggelt, Sterns – törlöm meg az arcom.

Az ágyhoz lép, aztán felvont szemöldökkel meg is torpan.

- Bevetette az ágyát, uram? – kérdezi meglepve, mire az árulkodó ágytakaró felé kapom a fejem.

- Egyhelyben fekve nem tudom nagyon összegyûrni, úgyhogy gondoltam miért ne – vonok vállat könnyedén.

Az igazság az, hogy még csak bele sem feküdtem, de úgy tûnik, elhiszi az égbekiáltó hazugságot.

- Ahogy óhajtja – biccent, majd a szekrényhez lép és elõvesz egy inget, egy egyszerû, nem túl díszes zekét és egy fekete lovaglónadrágot.

Ezt csinálja, amióta megsérültem. Amióta a szolgálatomba állt, szigorúan meg van neki tiltva, hogy segédkezzen az öltözködésemben, most azonban a sérülés miatt rá vagyok kényszerítve a segítségére, mert ha egyedül próbálnám meg, félõ, hogy felszakadna a sebem.

- Késõbb kiválaszthatsz egy alkalmi összeállítást is – jegyzem meg, miközben feladja rám az inget.

- Ünneplünk valamit, uram? – vonja fel a szemöldökét.

- Ha minden igaz... – biccentek.

- Csak nem kinevezést kap? – lép a nadrágért, mire felé kapom a fejem. A szeme sarkából pillant rám, a tekintete viszont árulkodó... Összehúzom a szemeimet. – Tudja, a szolgálók között már hosszú évek óta tart az erre irányuló fogadás. Mindenki örülne neki, ha megkapná végre, mert már így is akkora jutalma lesz a nyertesnek, hogy földet vásárolhat magának London mellett...

Halkan felnevetek, miközben óvatosan helyezve a súlyomat belelépek a nadrág száraiba. Ez jó hír. Ha a szolgálók ilyesmirõl pletykálnak, az azt jelenti, hogy már õk is régóta számítanak rá. Ilyen alapon nem valószínû, hogy vád vagy támadás éri Hardent a döntése miatt.

A csizma már a lábamon van és éppen a zekémet gondolom be, amikor kopognak. Sterns ajtót nyit, én pedig felpillantok. Chadwick lép be, a tekintete kissé bizonytalan, mire felvonom a szemöldököm.

- Uram... Lord Emsworth vár önre a hátsó folyosón.

Lassan elégedett mosolyra húzom az ajkaim, és elindulok felé. – Remek, kísérj hozzá! Köszönöm a segítséget, Sterns – pillantok még vissza az inasomra, õ pedig biccent egyet.

- De... De uram, a sérülése... – dadogja Chadwick, miközben a nyomomba szegõdik.

- Lord Emsworth lakosztályában történt az incidens, de te is láthattad, hogy õ nem volt ott.

- Ami azt jelenti, hogy...? – néz rám értetlenül.

- Késõbb mindent elmagyarázok – nyugtatom meg. – Remélhetõleg minden úgy alakul majd, ahogy terveztem.

- Ezúttal nem hagyjuk magára, uram – jelenik meg a másik oldalamon Darwin.

Látom, hogy Chadwick keze is a kardja markolatára csúszik, én pedig elmosolyodom. Nem véletlenül bíznám Harden életét is ezekre az emberekre... És legalább Emsworth minden maradék kedvét is elvesszük majd attól, hogy ujjat húzzon velünk.

- Lord Emsworth! – köszöntöm széles mosollyal, mikor a folyosóra kanyarodva megpillantjuk.

Bizonytalanul ácsorog a fal mellett, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, az ujján egy ismerõs gyûrût csavargatva, de mikor meglátja a két emberemet, tágra nyílt szemekkel mozdulatlanná dermed. Feltartom a jobb kezem, ezzel megállítva Chadwicket és Darwint, és csak egyedül megyek oda Emsworthöz.

- Igazán semmi szükség nincs az embereire, Mr. Moore... – pillant a hátam mögé még mindig félve.

A fejemet tenném rá, hogy azok ott ketten még rá is tesznek egy lapáttal a marcona nézésükkel.

- Tudja, kegyelmes uram, bizonyos dolgokra tekintettel nem szívesen hagynak magamra – mosolygok rá.

- Vagy úgy – motyogja, majd láthatóan nyel egy nagyot.

- Beszélni óhajtott velem, lord uram? – kérdezem álságos kedvességgel.

- A tegnapi beszélgetésünk... khm... elgondolkoztatott. – Gyorsan körbepillant, mintha a palota falaiban is Davenportot vélné látni.

- Csakugyan? – vonom fel a szemöldököm meglepetést színlelve.

- Igen, én... – Újabb nyelés. – Valóban õfelsége akarta eljuttatni nekem apám gyûrûjét?

- Mint mondtam, én csak õfelsége akaratát voltam hivatott közvetíteni – hajtom meg a fejem.

- Ez esetben... szeretném kivívni õfelsége bizalmát.

- És miben állhatok én a szolgálatára, kegyelmes uram? – tartom fenn az értetlenség látszatát.

- Nos, mint azt mindannyian tudjuk, maga a király legbizalmasabb embere. – Újra körbepillant, én pedig kis híján elmosolyodom. Ha csak sejtenék, valójában mennyire... – Talán tudok majd némi információval szolgálni õfelsége jólétét illetõen.

- Csak nem egy bizonyos felségárulással kapcsolatban szeretne részleteket továbbítani felém? – mosolyodom el lassan.

- De igen – bólint kurtán. – Persze csak amennyiben garantálja, hogy én és a családom mentesülünk minden vád alól, ami esetleg érhetné a nevünket – teszi hozzá gyorsan.

- Mindenképpen továbbítom az akaratát õfelsége felé, lord uram – hajtom meg a fejem újra, de az elégedett mosolyt szándékosan az arcomon hagyom. – Biztosíthatom, hogy meg fogja fontolni az ajánlatát.

Késve érkezek csak meg a reggelihez, pedig amennyire csak tudtam, sietõsre fogtam a lépteimet.

- Jó reggelt, felség! – hajolok meg a már az asztalnál ülõ Harden felé.

- Késtél – néz rám, miután az inas távozott és becsukta az ajtót maga mögött. – Minden rendben?

- Tökéletesen – ülök le a jobbjára mosolyogva. – A terv szépen alakul.

- Tehát ezért késtél? – vonja fel a szemöldökét kíváncsian.

- Emsworth ugyan nem az ajtóm elõtt toporgott... – az elégedett mosolyom újra visszatér – hanem a te lakrészed utáni folyosón, de ott volt. – Nem kérdez közbe, csak int, hogy folytassam. – Úgy tûnik a gyûrû hatásos fegyvernek bizonyult, mivel alaposan megfontolta a szavaim. Még afelõl is érdeklõdött, hogy te akartad-e visszajuttatni ezt a becses ékszert, és hogy valóban mentességet kap-e mindenféle felségáruló vád alól, ami õt és a családját érintheti. Azt hiszem okosabb, mint az apja volt.

- Vagy csak jobban fél – teszi hozzá, de õ is mosolyog. – Okos húzás volt felhasználni a gyûrût. Természetesen nem vonom felelõsségre, minthogy már bebizonyosodott az ártatlansága ez ügyben, persze, amennyiben a hûsége a korona iránt nem szenved csorbát.

- Biztosíthatlak, hogy fokozottan fogjuk figyelni – ígérem, de nem reagál. Mikor rápillantok, látom, hogy valahova maga elé mered, látszólag mélyen a gondolataiba merült. – Harden... – simítom a kezére az enyémet.

Erre már rám néz és elmosolyodik, finoman megszorítva a kezével az enyémet. Én is rámosolygok és viszonzom a bizalmas gesztust.

- Legyél óvatos Wyatt – válik újra komollyá. – Nem tudhatod hogyan válaszolnak majd az ellenük irányuló támadásra.

- Vigyázok, ne aggódj – nyugtatom meg.

Reggeli közben nem kerülnek elõ a hivatalos ügyek. Ez egyfajta bevett szokássá vált nálunk, ha nincs túl sok elintéznivaló vagy halaszthatatlan intézkedés, akkor megtartjuk az egyeztetnivalókat reggeli utánra, és inkább csak egymás társaságát élvezzük. Most sincs ez másképp, csak kellemes, kötetlen társalgást folytatunk, de miután mindketten befejeztük az evést, Harden újra kissé hivatalosabbra vált.

- Még valami fontosat megemlítenék.

- Újabb rossz hír? – sóhajtok fel. Istenemre mondom, van elég bajunk az elkövetkezendõ idõszakra.

- Nem mondhatnám éppen rossz hírnek, de való igaz, nem hiányzott. – Félve pillantok rá. – Lydia férjhez akar menni.

Újabb hosszú sóhajt hallatok és kis híján felnyögve lassan az égre emelem a pillantásom, mire hallom, hogy Harden felnevet.

- A hercegnõ biztos ebben? – nézek vissza rá.

- Már benne van a korban és én sem szeretném, ha a palotába zárva öregedne meg. Csupán nem lesz egyszerû dolgunk. Rangban hozzá illõ és politikailag elõnyös férjet találni, aki még korban is megfelelne, mert bizonyára kifogásolna egy hatvan, hetven éves herceget. – Frusztráltan megdörzsölni a homlokát, én pedig nem tudom hibáztatni a mozdulatért. – Még van idõnk, mert feltételül szabtam, hogy elõbb a királynõ dolgában fogunk eljárni, de a lehetséges kérõket nem árt felsorakoztatni még idejében.

És tessék, ismét az esküvõ... Hardené. Szívesebben járnám be az egész világot, hogy megfelelõ partit találjak a húgának, mint hogy akár csak egyetlen angol hölgyet is olyan szempontból mérlegeljek, jó felesége lenne-e Hardennek.

- Rendben... – felelem – az estély után szétküldöm a küldönceimet a szomszédos országokba.

Természetesen senki nem lenne jó neki. Senki nem ismerheti úgy, mint én, senki más nem tudhatja a titkait, hogy mire vágyik, mit szeret és mi irritálja, hogy mitõl húzza fel magát egy pillanat alatt és hogy ilyenkor hogyan lehet megnyugtatni... És senki nem érhet fel hozzá. Senki nem lehet nála jobb, de még csak méltó társa sem, mert hozzá egyszerûen nincs fogható.

Én pedig elõre gyûlölöm azt a lányt, akire mégis így fognak tekinteni. Aki a királynéja lesz, akivel törvényesen és töltheti az éjszakákat és aki mellette ébredhet reggelente, mikor én nem... Hogy leszek képes hûséget esküdni a királynénak? Hogy ígérhetném meg, hogy az õ életére is úgy fogok vigyázni, mint a királyéra, mikor legszívesebben én magam ölném meg? Ha gyermeket szül Hardennek, akkor az ifjú herceget vagy hercegnõt az életem árán is megóvom, hiszen Harden gyermeke is lesz, de õt... És egyáltalán milyen tanácsadó, milyen bizalmas, milyen barát vagyok én, ha ilyenekre gondolok? Felfordul a gyomrom saját magamtól, és mégis tehetetlen vagyok ezekkel az érzésekkel szemben. Csak magamnak akarom õt... pedig tudom, hogy lehetetlen.

- Bánt valami? – ránt vissza a valóságba Harden hangja. Rápillantok és látom, hogy engem néz kíváncsi... és aggódó tekintettel. – Esetleg... van valami köze a tegnap éjszakához?

- A tegnap éjszakához? – vonom fel a szemöldököm. Fogalmam sincs, mire akar célozni, hiszen együtt töltöttük az éjszakát, ráadásul... Hirtelen kattan a helyére a dolog. – Azt hiszed, megbántam? – kérdezem, és bár nem felel rögtön, a tekintete elárulja. Elmosolyodom és egészen közel hajolok hozzá, a kezemet az asztal alatt a combjára simítva. – Semmi olyat nem tettem, ami ellenemre lett volna, és amit ne tennék meg még ezerszer – suttogom a fülébe.

- Wyatt... – mondja ki a nevemet valami eszméletlenül érzéki hangon, valahol a sóhaj és a nyögés között. – De tegnap te nem...

- Amiatt ne aggódj – nézek a szemébe mosolyogva. – Rengeteg idõnk lesz bepótolni. – Legalábbis remélem...

- Ebben biztos lehetsz – suttogja az ajkaimra szegezett tekintettel.

Még csábítóbbá válik a mosolyom, de egy rövid, ám annál forróbb csóknál többet nem engedélyezünk magunknak, hiszen bármikor bejöhetnek a szolgálók leszedni az asztalt.

Langleyt és Comptont újra Harden mellé állítom, hogy árnyékként követhessék õt, míg a többi megbízott embereimet a lakosztályomba hívatom, hogy megbeszélhessük mindegyikük feladatát. Elégedetten hallgatom a beszámolókat, mindenki remek munkát végzett, utólag még azok is, akiket a hiányos információk miatt vissza kellett küldenem. Most már mindent tudunk az összes meghívott kisasszonyról.

Jó néhány nevet ki kellett húznom a listáról, vannak, akik még csak szóba sem jöhetnek a romlott erkölcseik vagy a családjuk bárminemû hiányossága miatt. Nem tettem kivételt senkinél, elég volt, hogy akár csak a gyanúja felmerüljön a lány vagy a család feddhetetlenségének, áthúztam a nevét. Nem vagyok hajlandó kockáztatni, fõleg nem ilyen ügyben. Persze a kihúzott hölgyek sem a meghívottak listájáról tûnnek el, hiszen nyilvános sértés lenne a család számára, ha nem hívnánk meg õket, de még a bál napján egyeztetni fogom Hardennel, hogy ki az, akit még csak meg se nézzen tüzetesebben. A neveket megbeszélhetjük az estély elõtt, személy szerint pedig majd a vacsoránál is meg tudom neki mutatni õket.

Késõbb néhány emberemmel magam is teszek egy sétát az udvarban, amivel két legyet is üthetek egy csapásra. Elõször is, a listán szereplõ hölgyek javarésze már itt tartózkodik, nehogy véletlenül elszalasszák a bált, és bizonyosan abban is reménykednek, hogy esetleg összefuthatnak magával a királlyal is, hogy aztán némi szempilla rebegtetéssel olyan maradandó emlékeket hagyjanak a fejében, ami majd a bálon is eszébe juthat, így elõtérbe helyezve õket a többi kisasszonnyal szemben. Számomra pedig ez a tökéletes alkalom arra, hogy magam is megnézzem azokat, akiket a sérülésem miatt személyesen még nem láthattam... És így legalább az udvarnak is megmutathatom, hogy élek és virulok. Hallottam az Emsworth lakosztályában történtek után elindult pletykákról, de így könnyedén meg is lehet fékezni a kíváncsi nyelveket.

Szokásaink szerint Chadwick és Darwin kísérnek vissza a palotába, a többieknek kimenõt adtam. A jó idõnek és a még jobb idõzítésnek köszönhetõen minden itt tartózkodó hölgyre vethettem egy pillantást, és ha õszinte akarok lenni, van egy majdnem biztos sejtésem arról, ki lesz az, akit Harden is kiszúr majd magának. Az embereim is mind õt ajnározták még most is, és sajnos igazat kellett adnom nekik. A haja hosszú, dús és szinte aranyszínû, a szemei kékek, akár a déli égbolt, rózsás ajkai teltek, az arca angyalian gyönyörû, karcsú alakját pedig a mai divat szempontjából meglepõen illendõ ruhába bújtatta. Ugyanez elmondható a viselkedésérõl is, amikor szembetalálkoztunk vele és az õt kíséri kisasszonyokkal, tökéletesen illõn viselkedett, még a szempillái alól sem próbált buja pillantásokat lövellni felénk. Ezen kívül a származása sem lehetne tökéletesebb: egy herceg legkisebb lánya, a családja neve pedig makulátlan, amióta Harden családja uralkodik Angliában, végig hûségesek maradtak a koronához. Engem nem mozgatott meg a lady, de az embereimet joggal babonázta meg, és félõ, hogy Hardennel is így tesz majd...

Megpróbálom magam felrázni a baljós gondolatokból, hiszen alig néhány folyosó választ el az étkezõtõl, és ha Harden még sokszor rajtakap, hogy negatív gondolatokba merülök el, elkezd majd faggatózni, azt pedig szeretném inkább elkerülni.

Amikor befordulunk a következõ folyosón, meglepõ, de legalább hatásos figyelemelterelõvel találkozunk. Mindhárman megtorpanunk és meghajolunk Lady Lydia elõtt, aki udvarhölgyei gyûrûjében közeledik a folyosón, de velük együtt szintén megáll érkezésünkre.

- Mr. Moore – üdvözöl feltûnõen végigmérve, miután felegyenesedtünk.

- Hölgyem – hajtom meg a fejem.

Nem tudom mire vélni a méregetését, de nem is reagálok rá vagy teszem szóvá. Tény és való, hogy meglehetõsen ritkán volt alkalmam a hercegnõvel találkozni, hiszen minden idõmet a bátyjával és az uralkodásának biztosításával töltöm. Lady Lydia egyébként sem titkolta soha, még gyermekkorunkban sem, hogy nemesi vér híján mennyire semmibe vesz, bár ez sem akkor, sem most nem számít nekem. Az én világom középpontjában Harden áll, de most legalább meg tudok gyõzõdni róla, hogy nem lesz nehéz férjet találnunk a hercegnõnek. Alapvetõen is megtiszteltetés lenne bárkinek elvennie, hiszen õ Anglia királyának a húga, de idõközben szemrevaló teremtéssé is érett, tehát nem lesz nehéz meggyõzni egyetlen uralkodócsaládot sem a házasságról.

- Úgy hiszem ön is a bátyám segítségére lesz ügyemben – néz a szemembe, mire halvány mosollyal bólintok. – Bizonyára most is éppen hozzá tart – vonja fel a szemöldökét.

- Így igaz, hölgyem – biccentek.

- Nos, õszintén bízom abban, hogy ezúttal is jó tanácsadója lesz és nem hagyja, hogy megfeledkezzen a húga érdekeirõl sem – szegi fel kissé az állát.

- Biztosíthatom róla, hogy így lesz, hölgyem – hajtom meg a fejem.

- Remélem is... Mr. Moore – mér végig még egyszer, mielõtt királynõi méltósággal és tartással elvonulna elõttünk.

Chadwick és Darwin még utána is fordulnak a hercegnõnek és népes kíséretének, ezért vetnem kell rájuk egy jelentõségteljes pillantást, hogy mi is tovább indulhassunk. Nem szeretném megváratni Hardent, minden vele töltött percet ki akarok használni, és egyébként is meg kell még beszélnünk a délután esedékes kinevezésem körülményeit is.

Ezúttal sikerül idejében az étkezõhöz érkeznem, és belépve mélyen meghajolok, hiszen az inasok még odabent vannak. – Felség.

- Mr. Moore – biccent, de ahogy beljebb lépek, az inasok már ki is sietnek mögöttem, és ahogy bezáródik az ajtó már a mosolyával ajándékoz meg.

- Az imént találkoztam a húgoddal – ülök le a szokásos helyemre.

- Csakugyan? – vonja fel a szemöldökét.

- Igazán bájos teremtés – vigyorodom el, mire kapok tõle egy amolyan „ezt te sem gondolhatod komolyan” típusú megsemmisítõ pillantást, amire már muszáj felnevetnem. – Valójában meg kellett ígérnem neki, hogy tanácsadódként szem elõtt tartom az õ érdekeit is.

- Ez nagyon is jellemzõ rá – sóhajt fel az égre emelve a pillantását.

Étkezés közben ismét hanyagoljuk a hivatalos ügyeket, egyedül Lady Lydiával kapcsolatban beszélgetünk, de azt is kötetlenül, inkább csak szóba kerül és hangosan gondolkozva összeszedjük, hogy egyáltalán melyik országok jöhetnek szóba a kiházasítással kapcsolatban. Hiába a kérése, neki is tisztában kell lennie azzal, hogy Harden húgaként házasságával kapcsolatban elsõ sorban Anglia érdekeit kell szem elõtt tartani. Ami viszont már most biztos és amiben mindketten egyetértünk az az, hogy a franciák szóba sem jöhetnek. Politika ide vagy oda, egyikünk sem szeretné ilyesminek kitenni Lady Lydiát – a franciákban nem lehet megbízni, még a végén vele kezdenék zsarolni Hardent, vagy valahogy máshogy használnák fel a saját álságos céljaikra.

A kinevezésem ügyét egészen a desszertig halasztjuk, de mint kiderül, õ már kész tervekkel rendelkezik. Már megszerveztem a tanácskozást ebédidõ utánra, de Harden mégsem elégszik meg ennyivel. A tanács elõtt fogja bejelenteni a szándékát, azonban magát a kinevezést nyilvánosan akarja intézni, a trónteremben, ahol mindenki tanúja lehet... Nekem pedig ismét be kell látnom, milyen éles eszû királlyal kell szembenéznie Davenport csatlósainak. Nem tudhatjuk, hányan vannak és pontosan kik azok, de így jóval hamarabb el fog terjedni a hír és többen talán szemtanúi is lesznek.

***

A tanácsteremben igyekszem nem elmosolyodni az egymás után megérkezõ lordok arckifejezése láttán. Bizonytalanok és értetlenek, senki sem tudja, miért hívta össze õket a király, és sokukra az sincs jobb hatással, amikor engem is újra megpillantanak Harden széke mögött állni. Egyszerûen mulatságos, ahogy többen is a puszta tekintetükkel leleplezik magukat. Akinek a szemeiben a félelem és a bizonytalanság keveredik, annak minden bizonnyal köze van Davenport tervéhez és ezért félti a saját életét. Aki szimplán értetlen, vagy egyáltalán semmilyen negatív reakciót nem vált ki belõle a tanácsülés, az vagy nagyon jó színész, vagy jó eséllyel teljesen ártatlan az ügyben.

Visszafojtom azonban a mosolyomat és semmilyen jelét nem adom annak, hogy bármi közöm is lenne ehhez a különleges alkalomhoz. Hátul összekulcsolt kezekkel, egyenes háttal állok a helyemen és csak akkor mozdulok meg, amikor a lordokkal egyetemben mélyen meghajolok, amint Harden is belép a terembe.

- Lord uraim, kegyelmes uraim! – üdvözli õket egy fõbiccentéssel, miközben elfoglalja a helyét.

Ezután már a lordok is elfoglalhatják a helyüket a székeiken, egyedül én maradok állva a teremben, a pozíciómból tökéletesen rálátva mindenkire. Innen még azt is kiszúrom, akinek árulkodóan remegnek az ujjai az ölében... Harden sem szólal meg rögtön, csak végignéz az egybegyûlteken, azt hiszem, õ is élvezi a helyzetet. Ez most egyedül az árulóknak kellemetlen, és azokat egyáltalán nem tûri meg.

- Felség, úgy hallottuk fontos ügyben hívtál össze minket – szólal meg Fulton.

Még a hangja is remeg egy kissé, és nem tudja fékezni magát, vet egy félõ pillantást rám is. Én sem átalkodom rájátszani egy kicsit, hagyom kiülni a szám sarkára a gúnyos, hûvös mosolyomat, mire láthatóan megmerevedik ültében és tördelni kezdi a kezét az asztalon, észre sem véve, hogy ezzel mindenkinek láthatóvá válik az árulkodó mozdulat. Emsworth után õ lehet a második legbizonytalanabb Davenport egész szánalmas csapatában.

- Valóban így van, Lord Fulton. – Harden hangja sem ígér több jót az én mosolyomnál, amikor hozzá szól. – Uraim, egy kinevezéssel kapcsolatos szándékomat szeretném bejelenteni önöknek.

Újfent elmosolyodom a szavaira. Bejelenteni. Még a szóhasználatra is külön ügyel, nem megvitatni kívánja velük a dolgot, szimplán közli az elkerülhetetlent.

- Kirõl lenne szó, felség? – kérdezi õszinte érdeklõdéssel Lord Chilton.

- Mr. Moore, kérem lépjen elõre! – szólít meg Harden, én pedig hamiskás mosollyal teljesítem a kérését, élvezve minden egyes rémülten elkerekedõ szempár látványát az árulók arcán. Harden felém fordul és egy pillanatra találkozik a pillantásunk, mielõtt újra a díszes társaságra nézne. – Mr. Moore hosszú évek óta tartó töretlen és hûséges szolgálataiért cserébe a mai nappal megkapja tõlem Essex grófságát – jelenti be határozott, zengõ hangon.

Bevallom, jól esik, amikor egyetértõ hümmögést és bólogatást is felfedezni vélek a lordok között, de az árulók õszintén döbbent és rémült pillantásától egyenesen nevetni támad kedvem.

- De felség... – szólal meg Thornton, de csak miután kicsúsztak a száján a szavak jön rá, mekkora baklövést követett el.

Harden nem emelkedik fel ugyan a székébõl, de ahogy még jobban kihúzza magát, egyértelmûen azt az érzést kelti, hogy fölé magasodik. Ez a szerencsétlen nemcsak beállt a felségárulók közé, de annyi esze sincs, hogy tudja: soha nem mondunk ellent a királynak.

- Talán van valami ellenvetése, Lord Thornton? – kérdezi, a hangja nyugodt, de mégis van benne valami fenyegetõ.

- Én csak... Én...

- Mr. Moore kezdettõl fogva hûségesen szolgálja õfelségét és a hazát – szólal meg Lord Winsdor kiállva Harden döntése mellett, mire egyetértõ mormogás fut végig a jelenlévõk nagy részén.

Harden biccent egyet Lord Winsdor irányába, én pedig kezdek valóban megnyugodni, egyre inkább bebizonyosodik, hogy talán tényleg nem fogják ellene fordítani a döntését. Újra Thornton felé fordul, de az már meg sem mer szólalni, csak a lehetõ legkisebbre húzza össze magát ültében.

- Mikor gratulálhatunk Mr. Moore-nak, felség? – fordul Harden felé Lord Bristol.

- A kinevezésre ma délután kerül sor a trónteremben – feleli Harden elégedetten, és egyértelmûen azt sugallva, hogy a témát lezártnak tekinti.

Mire felhangzik a trombitaszó, ami azt jelzi, hogy beléphetek a trónterembe, már rengetegen gyûltek össze odabent és itt kint is. Gyorsan terjednek a hírek az udvarban, de hát éppen ezt akartuk... Én azonban tudomást sem veszek a kíváncsiskodó tekintetekrõl, ahogy elindulok a Harden trónjához vezetõ szõnyegen. Inkább rá szegezem a tekintetem, örömmel raktározva el a látványt, ahol ott ül királyi tartással díszes ruháiban, hosszú palástban, fején a koronájával. Nem is értem, Davenport emberei hogyan hihetik, hogy valaki másnak kellene ülnie a helyén.

Határozott léptekkel megyek felé, õ is engem figyel, ami miatt el kell fojtanom a mosolyomat. Csak a pulpitus elõtt állok meg, amin a trón is van, majd elszakítva a tekintetem Hardenétõl féltérdre ereszkedem elõtte. Egyik kezemet a térdemen támasztva hajtom meg a fejem mélyen elõtte.

- Averill Wyatt Moore – csendül fel mellettem a kinevezésemet kihirdetõ miniszter hangja. – Õfelsége Harden király akaratával és engedélyével ön mától fogva Essex grófja!

Harden feláll a trónjából, a másik oldalamon elõrébb lép a férfi, akire a kinevezést jelképesítõ díszes kardot bízták, de én még nem mozdulok meg.

- Emelkedj fel, lord uram! – szólít fel Harden.

Ismét két lábra állok elõtte és felemelem a fejemet is, hogy a szemébe nézve vehessem át a felém nyújtott jelképes ajándékot. A szemeiben nekem nagyon is tetszõ szikrák csillognak, és az ujjaink is finoman összeérnek, ahogy átadja a kardot.

- Felség – hajtom meg mélyen a fejem.

Amikor újra ráemelem a tekintetem, mindkettõnk szája sarkában ott bujkál a mosoly, nekem pedig már azon jár az eszem, hogy egy nappal sem leszek képes tovább türtõztetni magam. Ha Winters elégedett lesz a sérülésem gyógyulásával, ma este nemcsak átlopózom Hardenhez, de valami sokkal komolyabbal is megpróbálkozhatunk majd... Lehet, hogy egy kicsit vissza kell majd fognunk magunkat, de az talán nem lesz akkora probléma.

Hamarosan itt van az a bizonyos bál, minden lehetõséget meg kell ragadnom azokból, amik még maradtak kettõnknek.

Megkönnyebbült sóhaját hallva arra következtetek, hogy nagyon is tartott a döntésemtõl.

- Egy pillanatra azt hittem, hogy kiutasítottad õket.

Sejtettem - Legszívesebben azt tettem volna, de tisztában vagyok vele, milyen következményekkel járt volna – jegyzem meg komolyan, mert valamilyen módon sérti az önérzetem, hogy arra számított, hibázom. Az, hogy pokolian dühös vagyok és mindennél jobban szeretném a palota kapujának zászlórúdján látni Davenport és a bandája fejét nem jelenti azt hogy ne számolnék a következményekkel.

- Ne haragudj – simít engesztelõen a karomra –, csak nem szeretném, ha miattam kellene bármiért is magyarázkodnod.

Ha nem miatta, hát kiért tenném meg?

- Kezdem azt hinni, hogy Davenport mellett te is alábecsülöd egy kicsit a fontosságodat – mosolygok Wyatt-re megenyhülten, bár sosem tudtam vele szemben haragtartó lenni.

Röviden felnevet, pedig az igazat mondtam. El sem tudom képzelni mennyivel több gond és tennivaló szakadna a nyakamba, hogyha Wyatt nem intézné el közülük, amit csak módjában áll.

 – Mindenesetre örülök, hogy egy idõre megszabadultunk tõlük. Bölcs döntést hozott, felség – mosolyog, mire a tekintetem azonnal az ajkaira tapad.

- Azt meghiszem – miattuk kellett hiányolnom múlt éjjel ezt a kívánatos férfit, s most veszettül áhítozom a csókjára.

Közelebb hajolok hozzá és kiéhezetten az ajkaira tapadok, magamba szívva az ízét a vadságát, a szenvedélyét, ami már olyan régtõl csak az enyém. Senkinek se tudnám átengedni õt és nem is akarom. Aki pedig megpróbálja bármi módon elvenni õt tõlem, az szembenézhet a haragommal.

Élvezettel mordulok fel mikor a hajamba túr, a tarkómnál az ujjai mélyen süllyednek a fekete tincseimbe, míg az ajkai továbbra is az enyémen mozgolódnak, türelmetlenül húz még közelebb a fekvõ alakjához és engedek is neki, hisz nem lenne tanácsos megmozdulnia. Addig csókoljuk egymást, míg a levegõnk el nem fogy, s akkor is csak kelletlenül engedem el.

- Csak nem hiányoztam az éjszaka? – kérdezi csábító mosollyal.

- Talán. – válaszolom incselkedve.

- Nos, én mindenesetre hiányoltalak... – mosolyog rám, az ajkaimat mustrálva.

- Mennyire?

- Átkozottul… - húz le ismét magához, egy újabb féktelen csókra, amit örömmel viszonzok is.

Nekem is borzalmasan hiányzott magam mellõl, még az elalvás is nehezemre esett a teste melege és a forrón öleli karjai nélkül. Csók közben a kezei egyre inkább elkalandoznak a testemen, a combomon feljebb simítva jólesõ morgást csal elõ belõlem, de mikor merészen halad az ágyékom felé még idejében megállítom a kezét, pedig máskor eszemben sem lenni tiltakozni, de most…

- Ne izgass fel még jobban, amíg... – a kötésre pillantok.

Nagy, csalódott sóhajjal hunyja le a szemeit – Igazad van, ne haragudj.

- Haragudni? – soha azért, hogy hozzám akar érni. Finoman a nyakába csókolok mire hátrabillenti a fejét – Davenportra és a kis bandájára haragszom, nem rád. Errõl is csak õk tehetnek.

Talán azt kellett volna a szemükre vetnem, hogy miattuk kénytelen voltam hideg ágyban nyugovóra térni, miközben a vágyaim tárgya a szomszéd szobában feküdt egy bizonyos kés okozta sebbel. Mulatságos lett volna az arcuk látványa…

Mosolyogva hátradönti a fejét a párnán, nagyobb tered adva ezzel a kutakodó ajkaimnak hogy végigkóstolhassam a selymes bõre minden feltáruló részét. Érzékeny pontjait figyelembe véve csókolok a füle alá, majd sóhaját hallva kicsit erõsebben ismétlem meg a dolgot, de ekkor megérzem az ujjai szorítását a hajamban. Engedem, hogy távolabb húzzon, vágyakozó, ködös szemeit látva elégedettség jár át.

- Rád is vonatkozik a kérés, Harden – suttogja árulkodó rekedt hangon.

- Bosszantó, hogy most kaptalak vissza, de máris nélkülöznöm kell – többé nem engedem el sehová egyedül, csak velem együtt. Nem akarom ismét több napig hiányolni.

Lágyan végigsimítom az oldalát, elkerülve a sérülést, s magamban remélem, hogy minél hamarább felépül és nem kell nélkülöznöm a társaságát.

- Muszáj lesz valahogy bosszút állni rajtuk – mosolyog rám mire komolyan viszonzom a pillantását.

- Tényleg meg kell találnunk a módját, hogy elkapjuk õket. – én sem gondoltam, hogy egy kis eltávozással megúszhatják, de egyenlõre nem tehettem mást. Viszont tény, hogy árulásra készülnek ellenem, csak még nincsen erre kellõ bizonyíték ahhoz, hogy a hóhér elé járulhassanak.

- Tudom, gondolkozni fogok rajta. – mondja Wyatt is elkomorulva - Ez csak egy dolog – mutat a kötésre –, de azt senkitõl nem tûröm el, hogy a te életeddel játsszon. Addig nem nyugszom, míg a hóhér elé nem küldhetem õket.

- Bízom benned, ahogy mindig. – válaszolom, hisz ugyanarra gondolunk. És közben végtelenül izgatónak találom, hogy vigyázni akar rám.

- Köszönöm.

Rámosolygok, de sajnos ideje mennem lassan. Lehajolok hozzá és ezúttal finomabban, nyugodtabban csókolom, hogy magammal vigyem az érzést egész napra és ne hiányozzon annyira.

- Most már pihenj – mondom szigorúan, de mikor ellenkezésre nyitná a száját vetek rá egy királyi pillantást – Ez is parancs.

- Igenis, felség – bólint kuncogva.

Miért nem tudok vele is olyan szigorú lenni, mit bárki mással?

Még váltunk egy rövid csókot búcsúzóul, majd sóhajtva felállok és ráncba szedve a ruháim kilépek az ajtón…

***

Délután tájékoztatom a bíborost, hogy az ügye, melyet oly sürgetõnek tartott már hamarosan megoldódik és nem kell aggódnia miatta.

- Õszentsége végtelenül hálás lesz az egyház felé tett szolgálataiért. – hajol meg elõttem, elégedett mosollyal.

- Úgy legyen bíboros uram. – mert Õszentsége igen csak feledékeny, ha a kegyei szétosztásáról van szó.

A megbeszélés után kilovagolok a két testõrömmel, akiket Wyatt választott mellém. A nyugati lejtõk megnyugtató látványa pontosan egy ilyen nap végére lett kitalálva. A fejem kitisztul, sokkal könnyebb átgondolni mindent, távol a palota nyüzsgésétõl és olykor nyomasztóan sûrû álmosolyok és jókívánságok nélkül.

Csak Wyatt hiányzik ilyenkor, de ezúttal ezt az érzést számûzöm, hogy helyére engedjem a támadói iránti haragom és lovaglással, a sebes vágtával vezessem le azt az emésztõen tehetetlen érzést, ami nem hagy nyugodni. Meg kell fizetniük a tetteikért, vagy egy életen át a Tower-be zárva, vagy kivégzés által, nem érdekel. Nem volt elég nekik, hogy a legjobb barátomat és bizalmasomat leszúrták, még a király ellen is szövetkeznének, csak mert Davenport úgy érzi, nagyobb joga van a trónra, mint nekem, akinek már a nagyapja is király volt. Csak azért, mert az õ családja régebbre nyúlik vissza a történelmünkben, még nem jelenti azt, hogy uralkodásra termett. A dédnagyapám becsülettel megküzdött a koronáért, nem beleszületett a cím öröklésébe, hanem a saját vére által nyer dicsõséget, s ezt egy pöffeszkedõ nemes csak úgy lerombolná, lealacsonyítaná mintha valami tolvaj lett volna!

Most csak még sürgetõbb lett, hogy megszilárdítsam a hatalmam egy örökös által. Egy fiú, aki biztosítaná Anglia jövõjét mindenkit megnyugtatna, fõleg engem. Elõbb ültetnék a trónra egy nincstelen parasztot, minthogy Davenport legyen a király! Márpedig halálom után rá és a családjára szállna a cím örökös híján, de azt nem fogom megengedni. Pár nap múlva a bálon ki fogom választani a nõt, aki Anglia királynéja és a trónörökös anyja lesz.

***

Egy újabb magányosan töltött éjszaka után semmire sem vágyom jobban, mint Wyatt-re, de mikor reggeli elõtt a lakosztályához mentem, az inasa közölte, hogy Mr. Moore még alszik.

Nem akartam felébreszteni, had pihenjen, ezért inkább egyenesen az étkezõ felé vettem az irányt, ahol is nem várt meglepetés fogadott. Bár esedékes volt már a látogatás, valahogy mégis kiment a fejembõl a rengeteg tennivaló, Davenport, Wyatt, Adalfieri bíboros és a királyné kérdése közben.

- Lydia, drága húgom mi szél hozott ilyen korán…

- Felség! – hajol meg villámló zöld szemekkel. – Bocsássa meg hogy ilyen korán zavarom, de…

- Lydia! Nem tûröm ezt a gúnyos hangvitelt – szólok rá kissé szigorúan, de olykor elég kényes tud lenni. – Sajnálatos, hogy ez idáig nem tudtunk idõt szakítani a beszélgetésre, de az ország ügyei nem tûrnek halasztást.

- Tisztában vagyok vele Harden. Nem vagyok már gyermek, ugyanakkor két hete próbálok üzenni vagy beszélni veled, de folyton elfoglalt voltál vagy más valakivel étkeztél, esetleg kilovagoltál. – sóhajtja, és leül az egyik székre.

- Hát, most nem vártam senkit – mondom a poharam felé nyúlva, amit a fõpohárnokom máris teletölt. Ha nem Wyatt-el étkezem, nem szükséges kiküldenem az inasokat. – Mond hát húgom, mi az a fontos ügy, ami nem tûr halasztást.

Az inasok hamar Lydia elé is tesznek terítéket, én pedig kényelmesen hátradõlve figyelem õt, ahogy kissé idegesen harapdálja a szája sarkát. Lydia alig hasonlít rám valamiben. Míg én kiköpött az apám vagyok, õ olyan mintha az anyánkat látnám. Ugyanazok a zöld szemek, ugyanolyan árnyalatú barna haj, ugyanaz az alacsony termet, viszont az éles eszét és a merészségét kétségtelenül apánktól örökölte.

- Az udvarhölgyeimtõl azt hallottam feleséget keresel.

Hmm, úgy tûnik máris elterjedt a hír és pletykálni kezdtek. Nem baj, legalább minden nemes hölgy felbolydul a hírre és jelentkezik az udvarban. Wyatt-nek könnyebb dolga lesz így, ha utánuk akar járni.

- Igen húgom, nyilván hallottál már róla, hogy Lord Winsdor van megbízva egy bál szerezésével, ahová minden hajadon nemes hölgy meghívást kap.

- Harden, én is férjhez akarok menni. – jelenti ki, mire meglepetten húzom fel a szemöldököm.

- Valóban? Azt hiszem élvezed a hajadon lét nyújtotta szabadságot?

- Szabadságot?! – sikkantja, mire fáradtan megmasszírozom a homlokom. – Sehová sem mehetek, semmit sem tehetek amit szeretnék, mert az udvarhölgyeim és a dajkám is árgus szemmel figyelnek!

Igen, szigorú dajkát fogadtam mellé, még serdülõkorában, hisz ismerem a férfiakat és Lydia gyönyörû. Nem akarom, hogy egy hozzám hasonló csak úgy elcsábítsa és megbecstelenítse még az esküvõ elõtt. Azt soha.

- Nem akarsz várni még egy-két évet?

- Tizenkilenc éves vagyok Harden! A legtöbb nõ ilyen korban már két gyermeket is szült! Nem akarok vénlány maradni, aki majd senkinek sem fog kelleni. – fintorog, már-már kétségbeesett tekintettel nézve rám.

Remek! Jobbkor nem is jöhetett volna. Éppen elég dolgom van nekem is és Wyatt-nek is. Még egy esküvõ az uralkodó családból túl nagy falat lenne egyszerre, de ha nemet mondok neki, hallgathatom minden nap a szitkozódását és ehhez semmi kedvem. Végül is igaza van, hisz már házasulandó korban jár, ráadásul, gyönyörû, érintetlen, a rangja pedig elõnyös szövetséget hozhat, mert semmiképpen sem mehet rangon alul férjhez. Egy herceg, király, vagy trónörökös megfelelõ lenne.

- Ahogy akarod Lydia, de… - teszem hozzá mikor mosolyogva nyitná a száját - … elõbb az én királynémmal foglalkozom, de közben elkezdjük a lehetséges jelöltek felsorakoztatását.

- Minden férfiról szeretnék látni egy festmény! Tudni akarom hogy néznek ki! – jelenti ki határozottan.

Ez bevett szokás nemesek körében, ezért nem is vitázom. Viszont elõre tudom, hogy nem lesz egyszerû.

- A legjobb udvari festõt küldetem el a kérõkhöz ne aggódj. – mosolygok rá halványan, majd mikor elégedett biccentéssel nyugtázza a dolgot hozzálátunk a reggeli elfogyasztásához.

A délelõttöm hivatalos ügyek intézésével telik, amibõl jócskán akad panaszlevél is, személyesen a királynak az egyes távoli grófságokkal kapcsolatban, ahová nehezen ér el a törvény keze. Sajnos azonban mivel London nem Anglia közepén fekszik, ritkán – szinte soha – nincs alkalmam ellátogatni az északi területekre.

Aztán természetesen itt vannak a külpolitikai kérdések is. A franciák folyton megnehezítik a dolgomat csupán azzal is, hogy léteznek. Utálom a látványukat, a gúnyosan fennkölt szónoklataikat, még a nyelvüket is…

Milyen jó lett volna, ha az õseim még akkor egyesítik Franciaországot Angliával, mikor még könnyebb dolguk lett volna, háború nélkül. Én azt sem bánnám, ha a harctéren kellene elvennem Lajostól a koronát, de ahányszor szóba került a háború lehetõsége mindig lebeszéltek róla. Azzal érveltek amivel általában: túl sok pénzt emésztene fel, a franciáknak nagyobb a seregük, új adókat kellene kivetnem… mégis a legmeggyõzõbb érv Wyatt-é volt. Nem akarja, hogy háborúba bocsátkozzam, mert akkor az én életem is veszélybe kerülhet. Ugyanez pedig fordítva is igaz, hisz a seregem vezéreként neki is a csatatéren lenne a helye, holott én magam rendeltem vissza a katonák közül, amint király lettem. Nem akarom, hogy baja essen.

***

Ebédre az étkezõbe lépek, kissé borús gondolatokkal küszködve ami enyhe értetlenségbe megy át az asztalon elhelyezett két terítéket látva. Tudtommal senkit nem kérettem magamhoz, inkább egyedül töltenék egy kis idõt, de akkor ki?

Az inasomhoz fordulok, de abban a percben nyílik az ajtó és meglepetésemre Wyatt lép be rajta a saját lábán segítség nélkül.

- Felség – hajol meg, miközben a többiek hangtalanul távoznak, kettesben hagyva minket, mint mindig.

- Wyatt. Biztos, hogy elég jól vagy ehhez? – lépek felé, hogy segítsek neki, de még azelõtt maradásra int, hogy hozzáérnék.

Visszaereszkedem a székre, de egy pillanatra sem veszítem szem elõl. A legkisebb megingás és azonnal felpattanok, hogy elkapjam. Lassan az asztalhoz sétál, nem biceg, de elég jól ismerem már a vonásait, hogy a homlokán húzódó apró kis barázdát a fájdalom jelének tituláljam.

- Minden rendben – mosolyog nyugtatón mikor helyet foglalt – Egy kicsit szúr, ha lépek, de ez minden.

- Ajánlom is – nézek rá szigorúan, pihennie kellett volna még – Hallottam, hogy az udvari orvos csak akkor nézett rá, mikor friss volt a seb. – és nagyon nem tetszett, hogy elutasította a további ellátást.

- Tudod, hogy Winters mindig is olyan volt, mintha a második apám lenne – von vállat és bár úgy gondolom az udvari orvos nagyobb tudással rendelkezik, ismerem a jó öreg Winterst, még ha nem is személyesen.

- Persze, tényleg. – mosolygok rá megenyhülten és valóban örülök, hogy itt van, mert ez azt jelenti, hogy tényleg jobban van.

Még az ebéd is ízletesebbnek tûnik most, hogy nem keseríti meg az aggodalom, s mintha erre a fél órára megszûnnének a nyomasztó dolgot, csendben élvezzük egymás társaságát. Az inasa nyilván nem szólt neki, hogy reggel jártam nála, mert akkor rögtön küldetett volna hozzám, hogy hátha valami fontos ügy miatt kerestem, de jobb is így.

Miután mindketten jóllaktunk, behívom az inasokat, akik elviszik a tányérokat és a fölösleges ételt, majd újra kettesben hagynak minket. Látom rajta, hogy valamit mondani akar, a feszült arckifejezése nagyon is kifejezi, hogy nem éppen kellemes témáról lesz szó.

- Gondolkoztam. Davenporton. És van egy tervem.

- Máris? – ez tényleg gyorsan ment – Még biztosan beletelik néhány napba, mire visszajönnek.

- Ó, ezt éppen addig kell véghezvinni, amíg nincsenek itt – mosolyog hamiskásan – Ugyanis Emsworth hozzá a kulcs.

- Hogyhogy?

- Kezdettõl fogva bûzlött nekem ez az egész. Hogy az õ lakosztályában volt az a kis találkozó, õ viszont még csak ott sem volt... Volt egy sejtésem, miszerint talán be sem volt avatva, úgyhogy nyomoztam, azaz nyomoztattam egy kicsit. És képzeld csak, a mi drága Emsworthünk a vacsora másnapján korán reggel vidékre utazott, hogy kíséretet nyújtson egy barátja lányának a néhány napos utazása során, annak a bizonyos barátnak a külön kérésére. A hölgy pedig nem más, mint Lady Katherine. – Lady Katherine, azaz… – Davenport lánya.

- Emsworth még csak nem is volt a palotában?! – a nyomorultak elõrelátóan félreállították, hogy ne tudjon közbeavatkozni, ugyanakkor rá tudják kenni, ha valami rosszul sikerülne.

- De nem ám. Információim szerint éppen mostanában érkeznek vissza, ami azt jelenti, hogy hamarosan tudomást szerez a történtekrõl.

Bizonyára…

- És mi a terved vele?

- Egy kicsit megszorongatjuk, hogy érezze a törõdést, lehetõleg az elõtt, hogy Davenport talpnyalóinak a maradéka teletömné a fejét sületlenségekkel. Utána pedig rajta áll majd, hogy eldöntse, kinek nagyobb a hatalma, és melyik oldalon szeretne állni. – mosolyog ravaszul, s én áldom azt a csavaros eszét is – Megvan még az Emsworth család pecsétgyûrûje, ugye?

Szóval így akarja megszorongatni? Lassan elmosolyodom, ahogy elképzelem magamban a lord arcát, s bár nem a legtisztességesebb módszer, a felségárulás és a király elleni merénylet megelõzése kiemelt eszközöket érdemel.

- Persze. Fél órán belül elõhozatom.

- Remek. Délután váltok vele néhány szót, és számításaim szerint már holnap reggel az ajtóm elõtt fog toporogni, hogy szövetségért könyörögjön.

Ez jól hangzik. Én is gondolkodtam, de remélhetõleg nem lesz szükség másik tervre.

***

Este nem sietek a vacsorával, nem túl csábító egy üres hálóterem gondolata, ezért szép lassan fogyasztom el, közben egy könyvet olvasva a régi idõk nagy csatáiról. Érdekes iromány és mindig is élveztem, hogy más stratégák fejébe látva tanulhattam és sajátíthattam el azt a tudást, ami még nem volt a birtokomban.

A pohár és a tányér lassan kiürül, ezért a most már üresebb folyosókon a lakrészembe indulok, de természetesen a két testõr most is a nyomomban van.

Magamra zárom az ajtót, pusztán megszokás már és az esti fürdõmnél se hívok senkit, hanem gyorsan elvégzek mindent egymagam. Nem tudom honnan ered, hogy a királynak minden létezõ feladathoz négy inas segítségére van szüksége, de csakis a protokoll miatt engedem meg reggelenként, hogy minden ruhaarabomat külön inas hozzá. Máskülönben úgy érzem magam tõle, mintha nyomorék lennék, aki még a csizmáját sem képes felemelni.

Az ágyon ülve mormolok el egy esti imát, s mintha csak meghallgatásra lelnének nyílik a titkos ajtó és Wyatt lép be rajta, a testét csupán egy vékony nadrággal fedve.

 - Meglepetés!

Elégedetten mosolyodom el a látványra, ugyanakkor a kötéseire pillantva eszembe jut, hogy óvatosnak kell lennünk.

- Sok volt a magányos éjszaka? – kérdezem halkan, mikor mellém ülve közelebb húzódik.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem elegem volt belõlük – suttogja vágyakozó szemekkel. Egy ujjával végigível az államon, az ajkait bûnös mosolyra húzza, amitõl a férfiasságom máris éledezni kezd a nadrág takarásában, jelezve hogy bizony az utóbbi napokban elhanyagoltam. – Az orvosom megtiltotta az aktív testmozgást, de talán van a tarsolyomban valami, amivel kiküszöbölhetjük ezt az apró akadályt...

- És mi lenne az?

- Majd késõbb megmutatom. – mosolyogja, és végre közelebb hajol és engedi, hogy meg is csókoljam.

Erre vártam egész nap, hogy végre a karomban érezzem a testét, az izgató csókját ízlelhessen. Mindig, mikor egyedül maradtam eszembe jutott Wyatt és nem hagyott nyugodni a gondolat, a forró emlékek melyekbõl olyan sok van már, azok a gyönyörökkel teli éjszakák…

Vadul falva az ajkait simítok a hajába, az ujjaim alatt az erõs tincsek hûvösnek tûnnek a bõre forróságához képest, de az én testem is követeli az övét. Lassan, vigyázva a sérülésére megtámasztom a hátát és úgy döntöm le az ágyra, hogy véletlenül se okozzak neki fájdalmat a hevességgel, de a csókot egy pillanatra sem hagyom abba. Érzékien beleharapok az alsó ajkába mire a keze megszorul a tarkómon, a sóhaját pedig a saját ajkaimmal fojtom belé, hogy a két ajtóval odébb álló katonát ne halljanak semmit.

A szobában csak a kettõnk ziháló lélegzetvétele, az anyag susogása hallatszik miközben óvatosan a lábai közé simulok és egyszerre nyögünk fel a kéjes érzésre mikor a keménységünk egymásnak simul és a vágy végighasít az egész testemen. Minden porcikám Wyatt forróságára áhítozik, mégsem szabad elveszítenem a fejem…

Elengedem az ajkait, megelõzve, hogy kiéhezetten rávessem maga és ezzel még nagyobb sérülést okozzak neki és inkább a nyakát kezdem csókolgatni. Finom apró mozdulatokkal araszolok végig a legérzékenyebb részein mire a teste megremeg az enyém alatt, nyögdécselve szorít a vállamra. Imádom ezt az arcát, mikor ilyen kéjes, csábító kifejezés ül ki rajta. Milyen messze áll ez attól, amit a tanácsteremben, vagy a fogadószobákban mutat!

Hirtelen fut végig a bizsergetõ érzést a gerincemen ami egyenesen a lüktetõ férfiasságom felé irányul. Elégedett sóhajjal feszülök meg, s borzongva folytatom az utamat a füle alatt élvezve közben a hangokat melyek akaratlanul is kiszöknek a pompás ajkain. A kényeztetésre a teste elemelkedik az ágytól, a csípõjét érzem az enyémhez nyomódni és én sem állom meg nyögés nélkül az ingerlést, de ekkor hirtelen megszûnik minden érintés, a kezei is lehullnak rólam.

- Wyatt? – rákapom a tekintetem, aggódva figyelem a hirtelen megjelenõ sápadtságát – Jól vagy?

- A... ha – nyögi ki nagy nehezen…

- Ez nem jó ötlet... – még túl korai volt, vissza kellett volna parancsolnom az ágyába.

Nem hagyja, hogy elhúzódjak egy követelõzõ csókkal marasztal, de nem is mozdulok.

- Mondtam, hogy kitaláltam valamit, nem? – mosolyog újra csábítón, amitõl folyton felforr a vérem – Állj fel! – suttogja az ajkaimra, mire elvigyorodva nyomom hozzá az ágyékom, hogy érezze – Az ágy mellé.

Felemelkedem róla, azon ritka alkalmak egyike mikor elfogadom az utasítást, de egy ilyen parancsnak ugyan ki tudna ellenállni?

Figyelem, ahogy feltápászkodik, kíváncsian várom vajon mit talált ki, meglepetésemre viszont térdre csúszik elõttem, ujjaival a nadrágomba kapaszkodva pillant fel rám. Csak nem arra készül hogy…

Szentséges isten, sosem gondoltam volna, hogy erre is képes! Még csak el sem képzeltem soha így vele, mert már csak a gondolat is, hogy a szájával érintsen úgy feltüzel, mint egy egész együtt töltött éjszaka. Halvány mosollyal végigsimítok az arcán, hihetetlen, hogy még erre is hajlandó. A szemimbe fúrja a saját igézõ tekintetét, melyben csak úgy örvénylik a vágy, s közben a nadrágomat bontja ki.

- Wyatt... – folyton a férfiasságomhoz ér minden mozdulatnál. Szándékosan kínoz… felmordulok az ujjai érintésére, sóhajtva szorítom össze a szemeim egy pillanatra mikor körém fonja a kezét és végigsimít a teljes hosszomon. A kard markolatától kissé érdes tenyere borzongató érzést kelt az érzékeny bõrömön, mintha évek óta nem értem volna hozzá, vagy nem tapasztaltam volna még a gyönyör ezen formáját, legalább annyira akarom most.

Az elsõ érintés, ami a nedves nyelvétõl származik majdnem elég ahhoz, hogy a visszatartott beteljesülés utolérjen, de még idejében feszítem meg a csípõm.

Az alapos kényeztetésére nem bírom kontrollálni az ajkaim közül kicsúszó hangokat, lehetetlen mikor szinte eléget a forrósága a látvány, mikor néha-néha lepillantok rá. Ahogy a férfiasságom eltûnik az ajkai között, Wyatt kék szemeinek tüze… leírhatatlan gyönyörrel tölt el, amelyet csak tõle kaphatok.

Sosem kértem volna ezt tõle, még a nemes hölgyek sem mind tennék meg ezt, csupán a gyakorlott szajhák körében, vagy az ugyanilyen erényekkel rendelkezõ hölgyek mocskos fegyvertárában lelhetõ fel ez a tudás a férfiakkal szemben. Sokan megalázónak, vagy túl mocskosnak tartanák, éppen ezért nem kértem volna sosem Wyatt-tõl.

Õ mégis megtette és… nem is akárhogyan…

Hátravetem a fejem élvezetemben, próbálom visszafojtani a hangos nyögéseket, de nem mindig sikerül. Túl jól, túl ügyesen csinálja ahhoz, hogy ne élvezzem ennyire. Az ajkai… az ujjai és az égetõ tekintete amit folyamatosan magamon érzek… majd a perzselõ érzés mikor teljesen a szájába fogad… Beleremeg az egész testem, összeszorított szemekkel mordulok fel, de nem nézek rá. Ha ránéznék, nem bírnám visszafogni a kaput döngetõ véget és még nem akarom hogy vége legyen. Ennek érdekében vakon a hajába csúsztatom az ujjaim és belemarkolok, nem próbálom irányítani mégis érzem a mozgása ütemét a szabad kezét a hasamon felkúszni. Túl sok az inger egyszerre… túl erõs… túl forró… A gondolataim szanaszét röpködnek, most valószínûleg az sem foglalkoztatna különösebben ha Õszentsége a pápa nyitna be az ajtón, bár mivel bezártam ez nem igazán lehetséges, mégis… ha létezik valami amit az õrület szóval illethetnék, hát ez az érzés talán még túl is szárnyalná azt.

Néhány mozdulat után már pattanásig feszül mindenem, öntudatlanul markolok bele Wyatt hajába megállásra késztetve, a csípõmet elõre tolva hatolok még jobban az ajkai közé, a férfiasságom a torkának forró nedvessége… a nyögése végigbizsereg az egész csípõmön, mintha a fogaival érintett volna.

Egy pillanatra kitisztul a sûrû köd a fejemben, s mivel nem mozdul, rájövök mit is tettem és talán nem kellett volna ezt… csak magával ragadott a …

Megérzem a kezét  csípõmre simulni, nem hagyja, hogy elhúzódjam. Halvány mosollyal simítom a kezem az övére és mozdulok meg újra, de mégis vigyázok, hogy ne vigyem túlzásba, de olyan nehéz mikor Wyatt-tel vagyok, szinte a gondolkodás is nehezemre esik.

Nemsokára már ismét elborít a vörös köd, a nyelve simításai csak rásegítenek az érzésre, mintha nem lenne így is éppen elég jó még a kezeivel is simogatni kezd…

Ha jobban lesz, esküszöm, hogy egész éjszaka nem hagyom aludni, annyi gyönyörben lesz része, hogy míg él nem felejti majd el!

A kitörõ élvezet pillanatában a hajába markolok és ott tartom magamnál, a nyögés még az én fülemnek is kissé hangos volt, de nem foglalkozom most vele. Egész testemben megborzongva húzom magamhoz és csókolom meg, kiéhezett szenvedéllyel és egyben köszönet képen az elõbbi mérhetetlen élvezetért.

- Hihetetlen vagy – mormogom az ajkaiba, mély levegõt véve hunyom le a szemem, homlokomat az övének döntve fújom ki magam, de ezt sosem felejtem el.

- Örülök, hogy a kedvedre tehettem – mosolyog mire rápillantok.

- Te mindig a kedvemre vagy.

Nem történt még olyan, hogy ellenkezett vagy ellenem tett volna bármit is. Õ soha. Viszont…

Megcsókolom, s közben a kezemet lefelé vezetem a testén a nadrágjának feszülõ férfiasságára hisz õ még nem kapta meg, amire vágyik, de félúton megállítja a kezem.

- Nem hiszem, hogy kibírná a hasam – sóhajtja a szemembe nézve – Arra még kicsit várnunk kell.

Ezt elõbb is mondhatta volna, mert egyáltalán nem szeretném õt így hagyni, de fájdalmat okozni sem szeretnék. Beleegyezõn bólintok hát, bár nem szívesen. Megígérem magamnak, hogy amint lehetséges lesz, többszörösen kapja vissza a ma nyújtott élvezetet.

Rövid csókot lehel az ajkaimra és ellépne, de rögvest megragadom a karját és nem engedem.

- Maradj! Vigyázunk a sebedre... csak maradj itt.

Elmosolyodik és bólint, nem is engedtem volna el magam mellõl. Nem ha egyszer már itt van.

Segítek neki lefeküdni, hogy ne erõltesse meg magát. Mások elõtt nyilván nem engedélyezne magának egy csipetnyi gyengeséget sem, de ha ketten vagyunk, akkor nem kell eltitkolni, vagy tettetni semmit.

Nem a szokásos pózban fekszünk, mert most muszáj a hátán feküdnie, ezért csak közelebb bújok hozzá és átkarolom a derekát.

Nem tudom mikor ébreszt fel a mozgolódással, de még nagyon álmosnak érzem magam. Fogalmam sincs, hogyan képes mindig hajnalban kisurranni mellõlem, de ma nem sikerült teljes csendben. Érzem, hogy felemeli a karomat, de mielõtt kicsusszanhatna…

- Ezúttal nem fog sikerülni. – mormolom halkan a karjához simulva, a kezemet visszasimítom a mellkasára.

- Ébren vagy?

- Nem…

Álomtól rekedtes hangon nevetni kezd mire fáradtan felpillantok rá. Wyatt arcán is látni, hogy még távol a reggel.

- Mennem kell Harden. – suttogja mikor nem akarom elhúzni a kezem, de végül egy nehéz sóhajjal megteszem.

- Amint lélegzethez jutok végre a teendõim, a feleség és a húgom kívánságai között… pár napot Essex-ben tölthetünk, majd távol az udvarban figyelõ árgus tekintetektõl. – elhúzom róla a kezem, halvány, csábító mosollyal mérem végig a testét – Mit szól hozzá… lord uram? Kedvére való lenne? – finoman megcsókolom még a reggeli fáradság hatása alatt alig mozdítva az ajkainkat, de ha nem lenne bekötözve a hasa nem fognám vissza magam.

- Felséged igazán nagylelkûen osztogatja kegyeit. – vigyorog élvezettel, miközben félresimít egy zavaró tincset a szemem elõl.

- Legyek talán zsarnok, aki kénye kedve szerint az ágyhoz kötözve tartja a szeretõjét? – kérdezem felvont szemöldökkel.

Méricskélõ pillantást vet az ágy faragott oszlopára, mintha valóban fontolgatná az ötletet, s erre a következtetésre el is képzelem magam elõtt, ami nem bizonyul jó ötletnek.

- Wyatt…

- Nem támogathatom az elképzelését felség. – sóhajtja, majd megjelenik az a ravaszkás mosoly a szája sarkában – Sajnálnám a királyi ácsot, akinek minden magyarázat nélkül gyakorta új ágykeretet kellene faragnia.

- Ugyan mi okból? – kérdezem mosolyogva, az ujjaimmal körülrajzolva az izmait.

- Mivel rendre kettétörnének a zsarnokságod alatt. – vigyorog vidáman, majd egy pillantást vetve az ablakra nehézkesen felsóhajt – Jobb lesz ha indulok, a túlbuzgó inasom a végén még ébredéskor ellenõrzi fog, hogy élek-e még.

Én is felsóhajtok, tudom, hogy igaza van, de akkor sincs ínyemre. Csendben figyelem miközben óvatosan felnyomja magát az ágyról és feláll. Ezúttal nem kell öltöznie, mivel le sem vette a nadrágját és nem csodálhatom meg a férfiasan formás és kemény hátsóját.

- Reggelinél találkozunk. – szólok utána mielõtt kinyitná a titkos ajtót. Visszanéz és mosolyogva biccent, majd csendesen kattan mögötte a zár…

***

- A szürkét! – biccentek Lang felé, aki a ruhákat tartja elém. Fárasztó procedúra és kétségtelen, hogy sokkal hamarább készen lennék, ha egyedül csinálnám. Mikor végre felkerülnek az ékszereim is fogom titkárom által összeállított listát, s azzal együtt az étkezõbe vonulok.

A folyosókon sikeresen elkerülöm a nemkívánatos személyeket, majd míg kirakják elém az ennivalóval megpakolt tálcákat, gyorsan átnézem a meghallgatásra várók listáját.

- Felség, ez a levél is nemrég érkezett önnek egy küldönccel, Franciaországból.

- Tegye le, majd késõbb elolvasom. Ha érkezik levél Lord Davenport-tól azonnal hozzák elém. – jó lenne tudni, hogy mikorra várható vissza.

- Ahogy kívánja felség!

- Még valami… hozassa elõ a kincstárból az Essex grófság birtoklevelét és írja meg az adományozó levelet is Averill Wyatt Moore részére. – titkárom szeme egy pillanatra igen csak nyíltan sugallja az érzelmeit, a meglepettsége szinte érezhetõ és mély elégtétellel tölt el a tudat, ha arra gondolok a lordok vajon milyen képet vágnak majd e hír hallatán.

- Parancsára felség!

Hamar elém kerül a teríték, amint a papírok eltûnnek, de Wyatt még mindig nincs itt. Sosem szokott késni, fõleg nem ha tudja, hogy várom.

Pár perc után elküldetem érte az inasomat, aki visszaérkezésekor közli, hogy már elindult a szobájából, de nem találkozott vele.

Akkor meg hol a pokolban lehet?

A lehetõségeket körülfutva nem tudom aggódjak-e vagy sem, s míg ezen rágódom percekig, végül nem kell rá választ találnom, mert meg is érkezik.

- Jó reggelt, felség! – hajol meg, míg az inas távozik.

- Késtél. Minden rendben?

- Tökéletesen. – mosolyog miközben helyet foglal a szokásos helyén. – A terv szépen alakul.

- Tehát ezért késtél? – kérdezem érdeklõdve.

- Emsworth ugyan nem az ajtóm elõtt toporgott… - mosolyog azzal a jól ismert arckifejezéssel, ami akkor jelenik meg, mikor eléri amit akar. - … hanem a te lakrészed utáni folyosón, de ott volt. – nem szólok közbe, csak jelzem, hogy folytassa és érdeklõdve hallgatom – Úgy tûnik a gyûrû hatásos fegyvernek bizonyul, mivel alaposan megfontolta a szavaim. Még afelõl is érdeklõdött, hogy te akartad-e visszajuttatni ezt a becses ékszert, és hogy valóban mentességet kap-e mindenféle felségáruló vád alól, ami õt és a családját érintheti. Azt hiszem okosabb, mint az apja volt.

- Vagy csak jobban fél. – jegyzem meg, de én is elmosolyodom. - Okos húzás volt felhasználni a gyûrût. Természetesen nem vonom felelõsségre, minthogy már bebizonyosodott az ártatlansága ez ügyben, persze, amennyiben a hûsége a korona iránt nem szenved csorbát. – még egy felségáruló lord túl sok lenne már Angliának.

Sajnálatos módon a törvényeink nem teszik lehetõvé ezen õsi nemesi családok címének eladományozását, hacsak nem száll a koronára örökös híján. Azt azonban nagyon kevesen hagynák, hogy bekövetkezzen, hisz a birtokuk, címük és minden vagyonuk a királyi kincstárat gazdagítaná. Sok tekintetben pedig némely nemes, közöttük is Lord Davenport több vagyonnal rendelkezik, mint az ország.

- Harden…

Wyatt-re pillantok, kicsit elrévedhettem, mert az érintése juttatja eszembe, hogy itt ülök a reggeli fölött. Rámosolygok és megszorítom az enyémre helyezett kezét és õ ugyanolyan mosollyal viszonozza ezt az apró, de annál nagyobb bizalomról árulkodó érintést.

- Legyél óvatos Wyatt. – mondom komolyan – Nem tudhatod hogyan válaszolnak majd az ellenük irányuló támadásra.

- Vigyázok, ne aggódj.

Hozzálátunk hát a reggeli elfogyasztásához is, bár még van mit megbeszélnünk, viszont szándékosan sosem helyezek semmilyen fontos teendõt a kora délelõtti órákra hisz olyankor Wyatt és én beszéljük át az ügyeinket, vagy csak hosszan élvezem a társaságát.

- Még valami fontosat megemlítenék.

- Újabb rossz hír? – sóhajtja már-már fáradtan, pedig még csak reggel van.

- Nem mondhatnám éppen rossz hírnek, de való igaz, nem hiányzott. Lydia férjhez akar menni. – mondom ki egyszerûen, majd elmosolyodom és felnevetek, mikor Wyatt a mennyezetre emeli a tekintetét.

- A hercegnõ biztos ebben?

- Már benne van a korban és én sem szeretném, ha a palotába zárva öregedne meg. Csupán nem lesz egyszerû dolgunk. Rangban hozzá illõ és politikailag elõnyös férjet találni, aki még korban is megfelelne, mert bizonyára kifogásolna egy hatvan, hetven éves herceget. – megasszírozom a homlokom, ebben az a legnehezebb, hogy mint testvér a húgom érdekét kellene szem elõtt tartom, de mint király Anglia számára elõnyös kapcsolatot jelentõ frigy lenne megfelelõ. – Még van idõnk, mert feltételül szabtam, hogy elõbb a királynõ dolgában fogunk eljárni, de a lehetséges kérõket nem árt felsorakoztatni még idejében.

- Rendben… az estély után szétküldöm a küldönceimet a szomszédos országokba.

Felemelem a borospoharam és lassú kortyokban iszogatom az édes nektárt és széthajtom a francia küldönc levelét. Gyorsan átfutva a sorokat szokás szerint semmi érdemlegeset nem tartalmaz, csupán a francia követet dicsérõ szavakat és hogy várhatóan két hét múlva érkezik. Nem mintha hiányzott volna a finnyás fajtája és az elferdült humoruk, amin csak a franciák tudnak nevetni, de minden angol számára sértõ.

- Bánt valami? – kérdezem, miután letettem a levelet, mert Wyatt szokatlanul csendes és kissé kedvetlennek tûnik. Mintha bántaná valami. Felötlik egy kósza gondoltad, de remélem nem… - Esetleg… van valami köze a tegnap éjszakához?

Gyorsan félreteszem az önzõ és felesleges problémáimat, megpróbálkozván egy mosollyal is, de inkább nem akarom tudni, mennyire sikerül hihetõre.

- Semmi, csak elgondolkodtam.

Néhány másodpercig hallgat és csak figyelmesen néz, de végül is – hál’ Istennek – nem firtatja a kérdést.

- A kinevezés miatt ne aggódj – tér vissza az eredeti témára. – Amint jól leszel megkapod a címet és többé senki sem hiheti azt, hogy megtorlatlanul marad egy ellened irányuló támadás.

- Harden... ugye tudod, hogy én soha nem kértem volna tõled semmilyen címet?

- Persze hogy tudom. Ismerlek Wyatt és soha nem kételkedtem benned. – Olyan bizalommal néz a szemeimbe, hogy nem tudom megállni mosolygás nélkül. Szeretem, hogy ennyire bízik bennem. – Viszont szeretném, ha tudnád, hogy ez a figyelmeztetés sem marad büntetés nélkül.

- Mit akarsz tenni? – billentem oldalra a fejem.

- Még nem tudom – gondolkozik el. – Meggondolom, de egy ideig nem akarom õket az udvarban látni. Félõ, hogy a fejük a kardomon végezné, ha sokáig vagyunk egy teremben.

A mosolya édes és csábító, muszáj viszonoznom, fõleg, amikor közelebb hajol egy újabb csókért. Az ép oldalam karját könnyedén fel tudom emelni, hogy a tarkójánál a hajába túrhassak az ujjaimmal, miközben kiélvezem az ajkai puhaságát és a csók édes ízét. Semmi esélyem, hogy ma éjjel átszökhessek az õ ágyába, a gondolat pedig elkeserítõ. Fõleg most, hogy a házasságot sürgeti... minden egyes éjszaka elvesztegetettnek tûnik, amit nem vele tölthetek el.

Az viszont elégedettséggel tölt el, hogy érezhetõen õ is igyekszik kiélvezni a csók minden egyes pillanatát. Talán hiányozni fogok neki az éjjel. Talán nem is hív senkit ma magához. Talán a menyegzõ után is lesz néhány titkos, forró éjszakánk...

- Pihenj és ne ellenkezz az orvossal – szólal meg mindentudó mosollyal, miután elengedtük egymást. – Holnap nem hagyhatod el a szobádat, ez parancs.

- Ahogy kívánja, felség – sóhajtok fel mosolyogva, de aztán eszembe jut még valami. – Harden... ugye nem fogsz semmilyen elhamarkodott döntést hozni?

- Úgy gondolod a királyod nem képes a megfelelõ döntést hozni?

- Nem így értettem – vágom rá azonnal –, csak tudom milyen indulatos vagy néha és láttam milyen dühösen jöttél ide – simítom a kezem a térdére.

- Nem csak dühös voltam. Aggódtam is. – A szeme a bekötözött hasfalamra siklik. – Ahogy most is aggódom.

- Tudom, és köszönöm – mosolygok rá gyengéden.

Jól esik a törõdése és az aggodalma, de nem akarom, hogy miattam esetleg valami olyasmit csináljon, ami megingatná az emberek belé vetett hitét.

***

Este ismét kötelezõ vizit esedékes az orvostól, de akaratlanul is elmosolyodom, mikor a mogorva képû udvari orvos helyett a sereg tábori orvosa, Winters doki lép be az ajtón. Délután külön megkértem Chadwicket, hogy keresse meg, mert vele mindig is nagyon jól megértettük egymást. Sokszor húzott k egyébként is a csávából, apám helyett apám volt, ha kellett, és számtalan sérülésemet látta már el egy-egy ütközet vagy balul sikerült gyakorlatozás után.

Most is egy atyai mosollyal üdvözöl, aztán együttes erõvel leszedjük a kötést a hasamról, és bár a kötszereken mostanra átütött a vér, viszonylag elégedetten szemléli a sérülést.

- Szerintem nem kell aggódnunk miatta – bólint egyet saját maga megerõsítésére. – Egyelõre vérzik, de biztos vagyok benne, hogy magától is be fog gyógyulni.

- Remek – sóhajtok elégedetten. – Mennyi a kiszabott fekvõrabság?

- Szívem szerint egy hetet mondanék, de téged ismerve... – Megrovó pillantást vet rám, miközben a fejét csóválja. – Legalább két nap. Annyit kibírsz? – vonja fel a szemöldökét.

- Meglátjuk. A második napon már járkálhatok egy kicsit?

- Menthetetlen vagy, fiam – emeli az égre a pillantását, mire elnevetem magam. – Egy napot mindenképpen feküdnöd kell. Holnap este ismét ránézünk a sebre, és ha már látok némi javulást, akkor lehet, hogy felkelhetsz holnapután. Néhány percre.

- Rendben, rendben – tartom fel a kezem megadóan –, két nap nem a világ vége.

- Ugye? – pillant rám diadalittasan. – Én is így gondoltam.

Hagy az ágyam melletti polcon egy gyógyszerhez képest nem is olyan rossz szagú kenõcsöt, amivel napjában többször is be kell majd kennem a sebet, aztán belém diktál valami irtózatosan büdös gyógyitalt, ami állítólag fertõtlenít és segít majd elaludni. Na igen, annyira fertõtlenít, hogy a gyomrom is felfordul az ízétõl és a szagától, úgyhogy kis híján vissza is jön, alighogy lement...

Az viszont kétségtelen, hogy hatásos: alig csukódik be az ajtó az orvos mögött, nekem már ragadnak le a szemeim. Az ajtó azonban újra kinyílik, úgyhogy kényszerítem a szemhéjaimat, hogy maradjanak fent, de csak Chadwick és Darwin dugja be a fejét a szobába. Kábán bólintok nekik, mire rám mosolyognak, aztán rám csukják az ajtót – lépteket viszont nem hallok, amibõl biztosan tudom, hogy le is cövekeltek az ajtóm elõtt.

Langley és Compton pedig biztosan Hardent követik árnyékként, ahogy mindig. Helyes. Csak ha hamar elalszom, nem fogom hallani, hogy Harden hívat-e magához valaki éjszakára. De talán jobb is így...

***

Szokatlanul sokáig alszom másnap reggel, ráadásul a tegnapi gyógyitaltól még mindig egy kissé kábának érzem magam, úgyhogy rögtön három csésze erõs teával kell indítanom a napot, mire elég ébernek érzem magam. Az inasom, Sterns viszont láthatólag eldöntötte, hogy irgalmas szamaritánust fog játszani, és lesi minden kívánságomat. A lábadozásom idejére még azt a szokásos csipkelõdõ, túlságosan is öntudatos modorát is félreteszi, amiért annyira megkedveltem.

Még az ebédemet is az ágyamig hozza, pedig a saját elmondása szerit ezért a pokol legmélyebb bugyraiban fog elégni. De persze csak azért tett kivételt, mert reggel nem volt étvágyam és így ez tulajdonképpen az elsõ étkezésem lesz. Természetesen.

Csak akkor lesz belõle igazán elegem, amikor valamikor a délután folyamán nagyjából kétszázadszorra kísérli meg megigazítani a hátam mögötti párnákat. Még a délelõtt folyamán behívattam minden rendelkezésre álló emberemet – aki nem Hardenre vigyáz éppen –, és mindannyiukat elláttam utasításokkal, a legtöbben pedig már vissza is értek, úgyhogy mostanra egy jókora halomnyi hivatalos és nem hivatalos irat tornyosul az ágyamon. Sterns viszont túlságosan is láb alatt van.

- Az ég áldjon meg, Sterns! – szisszenek fel, mikor mindenféle figyelmeztetés nélkül megrántja az egyik párnát, én pedig kis híján tájképet festek a tintával az aláírásom helyére. – Legközelebb egy kis figyelmeztetést, légy szíves.

- Elnézést, uram – néz rám fennhéjazón, lerí róla, hogy a legkevésbé sem sajnálja. – Gondoltam talán elfogadna egy kis emlékeztetõt az orvos utasítására, miszerint a mai napot pihenéssel kell töltenie.

Néhány másodpercig csak meredek rá, aztán halkan elnevetem magam, amennyire a sérülésem engedi. Na ez az igazi Sterns.

- Inkább õrizd az ajtót és figyelmeztess, ha a király vagy az orvos érkezik – ingatom a fejem mosolyogva, újra beletemetkezve a soron következõ papírba.

- Természetesen, uram – húzza fel az orrát, amibõl biztosra vehetem, hogy esze ágában sincs szólni.

Délutánra a legtöbb papírmunkával végzek, egy részüket már át is küldetem Harden szobájába, hogy õ is vethessen rájuk egy pillantást. Nem minden papírba szokott belenézni – megbízik bennem annyira, hogy tudja, lelkiismeretesen végzem a munkámat –, de ami különösen fontos, vagy az õ aláírását is igényli, azt mindenképpen látnia kell.

Mondjuk jelenleg a papírhalom java része az embereim jelentéseit tartalmazza. Így, hogy én nem mozdulhatok ki még az ágyamból sem, minden feladatot egy-egy emberemre kell bíznom, és minden esetben kétszer ellenõriznem kell a jelentésük pontosságát. Ha van olyan kérdés, amire mégsem kaptam választ, akkor külön rá kell kérdeznem, ha viszont nem tudják rá a választ, újra kell kezdenünk az egészet – új emberekkel. Ennél egy fokkal könnyebb, mikor néhányan személyesen jönnek be hozzám egy rövidebb feladat után, és akkor magam kérdezhetem ki õket.

Harden talán fel sem fogta igazán, hogy mekkora áldás volt, amikor engem nevezett ki a hadsereg parancsnokának. Tulajdonképpen a kulcsot adta a kezembe, hogy biztosíthassam a hatalmát. Persze a katonák között hemzsegnek a gazdag ficsúrok, általában magas tiszti pozícióban, mert meg tudják fizetni a fegyvereket és a felszerelést, viszont õk éppen ezért megvesztegethetõk – azaz megbízhatatlanok. Õket csak a dicsõség gondolata és a becsvágy vezérelte, amikor katonának álltak.

Ott van viszont az a maréknyi – legalábbis a sereg létszámához képest – fiatalember, akiket én magam válogattam és válogatok ki a mai napig. Akik szegényes körülmények között nõttek fel, és azért csatlakoztak hozzám, hogy elég pénzt kapjanak ahhoz, hogy otthonra is tudjanak juttatni belõle, mindezt olyan munkáért, ami miatt hasznosnak és fontosnak hihetik magukat. Mert azok is. Ugyanolyan kiképzést kapnak, mint a többiek, de nekik jár egy ráadás is: a bizalmam, és így a király bizalma. Ha elfogadják, a palota szolgálatába állítom õket, és közben külön foglalkozok velük én magam is. Akik átmennek a rostán – eddig mindenki –, azok kerülnek be a királyi testõrségbe, a bizalmi körömbe, õk kapják a fontos feladatokat és õk azok, akikben maradéktalanul megbízom. Róluk tudom, hogy soha nem árulnának el, ezért nyugodtan bízhatom rájuk Harden életét is – pedig Isten a megmondója, azt nem bíznám rá csak úgy akárkire.

Észre sem veszem, mennyire a gondolataimba merültem, csak amikor hirtelen nyílik a szobám ajtaja. Vissza kell fojtanom a mosolyomat, mikor megpillantom Hardent, aztán kis híján fel is nevetek, mert megpillantom mögötte Sterns önelégült arckifejezését. Természetesen nem figyelmeztetett.

- Mr. Moore! – biccent felém Harden formálisan, én pedig újra rászegezem a tekintetemet, hagyva, hogy a világoskék szemek rabul ejtsenek.

Annyira belefeledkeztem a feladataimba, hogy csak most érzem igazán, hogy mennyire hiányzott egész nap.

- Jó napot felség! – köszöntöm én is.

Sterns szerencsére becsukja az ajtót, így már nyugodtan rámosolyoghatok, õ pedig közelebb jön.

- Hogy érzed magad?

- Jól. Az orvos azt mondta minden rendben. Holnap már fel is kelhetek. – Azt már nem teszem hozzá, hogy ennek feltételei is vannak.

- Biztos? – kérdezi kétkedve. Azt hiszem, túl jól ismer.

- Igen. – Hogy eltereljem a témát, felveszem az egyik papír, amit félretettem arra az esetre, ha meg szeretné nézni. – Lord Windsor kérésre itt járt a kincstárnok, kiszámolták a költségeket az ünnepségre, ha esetleg érdekel.

Csak rápillant a papírra, de nem nyúl érte. – Ha gond lenne vele már szóltál volna... de szerettem volna szólni, hogy a kinevezésedet holnapután megkapod tõlem.

- Máris? – vonom fel a szemöldököm meglepetten, miközben visszateszem a papírt a többi közé.

- Igen – vágja rá határozottan. – Azt akarom, hogy mire a felségáruló alávalók visszatérnek, már ne tehessék meg ismét büntetlenül, amit most.

- Visszaérnek? – ráncolom a homlokom. Nem emlékszem, hogy bárhova is mentek volna.

- Nem hallottad, hogy elküldtem õket? – kérdez vissza meglepetten.

Megrázom a fejem, akaratlanul is engedve a pillanatnyi félelemnek. Tudom, hogy ma összeült a tanács, ahogy azt is, hogy nincs odabent senki, aki jelenthetne nekem, de... Harden megígérte, hogy nem hoz elhamarkodott döntéseket. Ugye tényleg nem...? Ha kiutasította õket az udvarból, azt sosem magyarázzuk meg...

- Davenport jelenleg Yorkshirebe készülõdik egy kisebb ügy miatt, amit nemes személyére bíztam, Rutherford pedig a Rochesterbe megy a gróf lányait megnézni – magyarázza a kimondatlan kérdésemre, majd leül az ágy szélére.

Önkéntelenül is felsóhajtok megkönnyebbülésemben.

- Egy pillanatra azt hittem, hogy kiutasítottad õket.

- Legszívesebben azt tettem volna, de tisztában vagyok vele, milyen következményekkel járt volna – jegyzi meg, a hangjában pedig némi élt vélek felfedezni.

Igazság szerint nem is hibáztatom érte, tényleg nem szabadott volna kételkednem a döntései helyességében. Viszont tény, hogy többször is volt már olyan, mikor nekem kellett megnyugtatnom, hogy hideg fejjel újra átgondolhassa a dolgokat és bölcsebb döntést hozzon.

- Ne haragudj – simítok végig a karján –, csak nem szeretném, ha miattam kellene bármiért is magyarázkodnod.

- Kezdem azt hinni, hogy Davenport mellett te is alábecsülöd egy kicsit a fontosságodat – vonja fel a szemöldökét, de a szája sarkában már ott bujkál a mosolya.

Halkan felnevetek. – Mindenesetre örülök, hogy egy idõre megszabadultunk tõlük. Bölcs döntést hozott, felség – mosolygok rá.

- Azt meghiszem – mormolja, de mivel már az ajkaimat bámulja, feltételezem, hogy nem ugyanarról beszélünk. Fõleg, mivel a mondat közben már el is kezd közel hajolni...

A szája szokatlan éhséggel tapad az enyémre, most nem is járjuk sokáig a szokásos udvariassági köröket, gyorsan elmélyíti a csókot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ellenemre van a dolog, de nem is akarok ilyen képtelenségeket állítani – ugyanolyan mohón viszonzom a csókot, ahogy kapom. A mozdítható kezemmel a hajába túrok, vagy még inkább a tincseibe markolok, a tarkójánál fogva húzva még közelebb magamhoz, de elégedett mordulásából ítélve nem igazán van ellenére a dolog. Kifulladásig csókoljuk egymást, és csak akkor engedem el, amikor már mindkettõnknek kissé zihálva kell venni a levegõt a légszomj miatt.

- Csak nem hiányoztam az éjszaka? – kérdezem csábító mosollyal.

- Talán. – A szemei csillognak a vágytól, amibõl tudom, hogy a helyes válasz igen. Ezek szerint tényleg nem hivatott magához senkit?

- Nos, én mindenesetre hiányoltalak... – nyújtom el a szavakat, még mindig az ajkait mustrálva, mire õ önelégülten elvigyorodik.

- Mennyire?

- Átkozottul – húzom újra magamhoz.

Legalább olyan kiéhezetten csókoljuk egymást, mint az elõbb, de most elengedem a tarkóját és a felém esõ térdére simítom. Lassan feljebb mozdítom a kezem és simogatni kezdem a combját, mire ismét felmordul, de amikor egy bizonyos határnál is feljebb simítanám a tenyerem, elkapja a csuklómat.

- Ne izgass fel még jobban, amíg... – Nem fejezi be a mondatot, de célzatosan a hasamon díszelgõ kötésre pillant.

Nagyot sóhajtok, és lehunyt szemekkel a párnákra ejtem a fejem. – Igazad van, ne haragudj.

- Haragudni? – nevet fel torokhangon, majd aljas módon a szabaddá vált nyakamba csókol. – Davenportra és a kis bandájára haragszom, nem rád. Errõl is csak õk tehetnek.

Elmosolyodom és még mindig hátradöntött fejjel és lehunyt szemekkel végigsimítok a haján. A kezem még így is gondtalanul találja meg, mintha csak magához vonzaná. Válaszul megérzem a lélegzetét a nyakamon, de nem tudom idõben megállítani, újabb csókot csempész be, ezúttal éppen a fülem alá, mire halkan felsóhajtok. Felbátorodva szorítja oda a száját újra, de erre már belemarkolok a hajába és elhúzom onnan a fejét.

- Rád is vonatkozik a kérés, Harden – suttogom kissé rekedten.

Felemelem a fejem, és biztos vagyok benne, hogy az én szemeim is ugyanúgy csillognak egyszerre a vágytól és a csalódottságtól, hogy vissza kell fognunk magunkat.

- Bosszantó, hogy most kaptalak vissza, de máris nélkülöznöm kell – sóhajt fel, egyik kezével lágyan végigsimítva a sérült oldalamon, de tudatosan kerülve a szúrás helyét. Így csak a seb körüli érzékeny bõrfelületet érinti, aminek hatására kiráz a hideg.

- Muszáj lesz valahogy bosszút állni rajtuk – mosolyodom el, és bár félig csak viccnek szánom a dolgot, õ komoran pillant rám.

- Tényleg meg kell találnunk a módját, hogy elkapjuk õket.

- Tudom, gondolkozni fogok rajta. Ez csak egy dolog – mutatok a kötésre –, de azt senkitõl nem tûröm el, hogy a te életeddel játsszon. Addig nem nyugszom, míg a hóhér elé nem küldhetem õket.

- Bízom benned, ahogy mindig.

- Köszönöm – mosolyodom el.

Viszonozza a mosolyt, aztán ismét hozzám hajol, de ezúttal egy lassabb és nyugodtabb, de nem kevésbé hosszú csókot váltunk. Szegényes pótlék egy újabb elvesztegetett éjszakáért.

- Most már pihenj – vet egy szigorú pillantást a körém halmozott dolgokra, de mikor szólásra nyitnám a szám, én is kapok abból a nézésbõl, úgyhogy inkább be is csukom. – Ez is parancs.

- Igenis, felség – bólintok kuncogva.

Felsóhajt és az ajtóra néz, biztosan mennie kell, de legalább õ sem szívesen hagy itt. Magam felé fordítom az arcát és megcsókolom, a lehetõ leghosszabban egy búcsúcsókhoz képest, aztán útjára engedem. Bármennyire is szeretnék vele lenni, így, ágyhoz kötve ez igen nehéz.

Este ismét eljön hozzám az orvos, ezúttal még elégedettebben szemlélve a szúrás helyét. Most már a kötésen is csak minimális vérzés nyomai látszódtak, én pedig egész nap éreztem, hogy kissé húzódik a bõröm, most viszont már látszódik is, hogy kezd gyógyulni. Vastagon bekeni a kenõccsel, mielõtt újra bekötözne, aztán kapok még egy adag gyógyitalt, de elmondása szerint ez már nem olyan erõs, mint a tegnapi.

Igazat is kell adnom neki, mert miután elment, nem érzem rögtön az álmosságot. Sterns ugyan elfújja a gyertyákat és bezárja a szobám ajtaját – majd odarendeli elé Darwint és Chadwicket –, én viszont még jó ideig éberen fekszem a párnákon, a plafont bámulva. Nem tagadom, meg akarom várni, hogy Harden is visszaérjen a lakrészébe, mert tudnom kell, hogy egyedül tölti-e az éjszakát... de közben gondolkozom is. Valahogy el kell kapnunk Davenportot és a talpnyalóit, mielõtt túl messzire mennek, csak az a kérdés, hogy hogyan.

Mikor meghallom Harden lakosztályában az ajtó nyitódását és csukódását, már van egy kész A-terv a fejemben. Amikor pedig nem hallok más hangot, csak a takaró surrogását, ahogy Harden befekszik az ágyába, elmosolyodom, és nyugodtan hunyom be a szemeimet.

***

Másnap reggel sikerül majdnem idõben felébrednek, de a reggelit ismét kihagyom, mert egy kicsit fel kell pörgetnem a dolgokat, hogy ellenõriztethessem, mennyire helytállóak a tervem alapgondolatai. Chadwick kapja a feladatot, mert õ a harmadik legfontosabb emberem, Langleyt és Comptont viszont nem fogom elvonni Harden õrzésétõl.

Chadwick még délelõtt visszaér, szerencsére a lehetõ legjobb hírekkel. A sejtéseim beigazolódtak, és ezzel olyan adut kaptunk a kezünkbe, amit muszáj kijátszanom, mert ha ez nem jön be, akkor sokkal nehezebb lesz megfogni Davenport bandáját, mint gondoltam.

Sterns közben kideríti nekem, hogy Hardennek ma nincs semmiféle hivatalos ebédpartnere, úgyhogy Chadwicket magam mellett is tartom, hogy átkísérhessen az étkezõbe. Az orvos reggel engedélyt adott, hogy felkeljek, úgyhogy ki is használom. Bár átkozottul kellemetlen a szúró fájdalom a hasfalamban, ami minden egyes lépésnél belehasít a sebbe, de folyamatosan figyelem a próbakörön a szobámban, és nem kezd újra vérezni, amit jó jelnek könyvelek el. Egy újabb kör után már nem is dõlök arra az oldalamra láthatóan.

- Biztos, hogy jól van, uram? – néz rám bizonytalanul Chadwick. – Talán még várnia kellene egy napot...

- Nincs egy napunk – rázom meg a fejem. – Attól, hogy Davenport és Rutherford nincsenek itt, a többiek még gyorsabbak lehetnek nálunk.

Chadwick komoran bólint egyet, aztán az ajtóhoz lép és kinyitja.

- Ha idáig el tud jönni egyedül, hajlandó vagyok elkísérni – villant rám aztán egy széles vigyort, mire felnevetek.

- Vagy túl bátor vagy, Chadwick, vagy túl keveset nézel ki belõlem.

Minden egyes lépésnél belenyilall a hasamba a fájdalom, de egyébként simán eljutok az ajtóig. Chadwick elégedetten bólint egyet, kienged az ajtón, aztán õ is kilép és be is csukja mögöttünk. Út közben végig mellettem marad, figyelmeztet, ha túlságosan az oldalamra dõlök, de nem támogat fizikailag, amíg nem muszáj – és szerencsére erre nem kerül sor.

Harden már az asztalnál ül, mikor Chadwick kinyitja az étkezõ ajtaját, és azt hiszem éppen azon tanakodik magában, hogy kié lehet a másik teríték.

- Felség – hajolok meg amennyire tudok, hamiskás mosolyt vetve rá, miközben Chadwick már be is csukja az ajtót és magunkra maradunk.

- Wyatt – kapja felém a fejét meglepve, aztán fel is áll a székébõl. – Biztos, hogy elég jól vagy ehhez? – lép felém, de felemelem a tenyerem, hogy maradjon csak ott.

Lassan visszaereszkedik a székére, de szigorúan szemmel tart, míg a szokásosnál kicsit lassabban, de egyébként biztos léptekkel az asztalhoz sétálok, majd óvatosan le is ülök a jobbjára.

- Minden rendben – biztosítom mosolyogva. – Egy kicsit szúr, ha lépek, de ez minden.

- Ajánlom is – néz rám szúrósan. – Hallottam, hogy az udvari orvos csak akkor nézett rá, mikor friss volt a seb.

- Tudod, hogy Winters mindig is olyan volt, mintha a második apám lenne – vonok vállat.

- Persze, tényleg – mosolyodik el õ is.

Nekilátunk az ebédnek, és addig nem is hozom elõ a Davenport-témát, amíg mindketten jól nem lakunk. Ráér utána is, és különben is, addig legalább élvezhetjük egymás társaságát kellemetlen beszédtémák nélkül is. Megvárom a desszertet is, és csak azután hozakodok elõ vele.

- Gondolkoztam. Davenporton – magyarázom kérdõ tekintetére. – És van egy tervem.

- Máris? – kérdezi meglepve. – Még biztosan beletelik néhány napba, mire visszajönnek.

- Ó, ezt éppen addig kell véghezvinni, amíg nincsenek itt – mosolyodom el ravaszul. – Ugyanis Emsworth hozzá a kulcs.

- Hogyhogy? – ráncolja a homlokát.

- Kezdettõl fogva bûzlött nekem ez az egész – kezdek bele. – Hogy az õ lakosztályában volt az a kis találkozó, õ viszont még csak ott sem volt... Volt egy sejtésem, miszerint talán be sem volt avatva, úgyhogy nyomoztam, azaz nyomoztattam egy kicsit. És képzeld csak, a mi drága Emsworthünk a vacsora másnapján korán reggel vidékre utazott, hogy kíséretet nyújtson egy barátja lányának a néhány napos utazása során, annak a bizonyos barátnak a külön kérésére. A hölgy pedig nem más, mint Lady Katherine. – Harden szemöldöke a magasba szalad, én pedig újfent elmosolyodom és biccentek megerõsítésül. – Davenport lánya.

- Emsworth még csak nem is volt a palotában?!

- De nem ám. Információim szerint éppen mostanában érkeznek vissza, ami azt jelenti, hogy hamarosan tudomást szerez a történtekrõl.

- És mi a terved vele? – néz rám kíváncsian.

- Egy kicsit megszorongatjuk, hogy érezze a törõdést, lehetõleg az elõtt, hogy Davenport talpnyalóinak a maradéka teletömné a fejét sületlenségekkel. Utána pedig rajta áll majd, hogy eldöntse, kinek nagyobb a hatalma, és melyik oldalon szeretne állni. – Rávillantok egy újabb ravasz mosolyt. – Megvan még az Emsworth család pecsétgyûrûje, ugye?

Lassan elmosolyodik, ahogy megérti a tervemet.

- Persze. Fél órán belül elõhozatom.

- Remek – dõlök hátra elégedetten. – Délután váltok vele néhány szót, és számításaim szerint már holnap reggel az ajtóm elõtt fog toporogni, hogy szövetségért könyörögjön.

- Lord Emsworth!

Látom, hogyan dermed meg a hangomra. Nem csak megtorpan, egy pillanatra teljesen leblokkol – tehát már tudja. Amire viszont nem számítottam az az, hogy éppen akkor találom meg, amikor a tizenegynéhány éves fiával együtt sétál a palota folyosóin. Ez viszont csak egy újabb ütõkártya lesz a kezemben. Tökéletes.

A pecsétgyûrût tartalmazó dobozt tartó kezemet végig a hátam mögött tartom, miközben odasétálok hozzájuk. Ûzött tekintetébõl látom, hogy csak azért fordult meg a fiával együtt, ahelyett, hogy gyáván elrohant volna, mert nem vagyunk egyedül, õ pedig nem szeretne feltûnést kelteni. Ahogy közeledek, a tekintete árulkodóan a hasamra ugrik egy pillanatra, én pedig nem vagyok rest egy kicsit rájátszani a fájdalmaimra.

- Kegyelmes uram – hajolok meg, de a tekintetemet nem veszem le róla.

- Mit akar, Mr. Moore? – pillant körbe idegesen.

- Mindössze õfelsége szeretetét vagyok hivatott továbbítani – felelem. Látom a szemeiben a kétkedést, de az arcom kifejezéstelen marad. – Nagyra értékeli mindazt a törõdést, amit az õ jóléte érdekében tesz, éppen ezért küldi önnek ezt. – Elõhúzom a kezem a hátam mögül, és felé nyújtom a dobozt.

Néhány másodpercig csak mered a díszes dobozra, aztán újabb ideges körbenézést követõen veszi csak el a kezembõl. A fia kíváncsian néz rá, de õ még tétovázik pár pillanatot, mielõtt kinyitná. Árgus szemekkel figyelem az arcát, miközben felemeli a pecsétgyûrût a bársonybélésrõl, így látom rajta átsuhanni az érzelmeket: elõször meglepetés, aztán zavar, ami lassan átmegy döbbenettel vegyes idegességbe... végül pedig a félelem. Ó, igen.

- Ez az apám gyûrûje – mormolja, aztán lassan felnéz rám. – Tudta, hogy azután vették el tõlünk, miután õfelsége édesapja kivégeztette õt?

Még mindig kifejezéstelen arccal biccentek.

- Õfelsége úgy gondolta, talán szeretné viselni. – Néhány másodpercig csak mered rám, aztán lenéz a gyûrûre, és még azt is figyeli egy ideig, mielõtt visszatenné a bársonypárnára és lecsukná a dobozt. – Õ a fia? – kérdezem hirtelen, egyenesen a kissé bárgyú tekintetû, szõke fiúcskára pillantva.

A fiú szemei tágra nyílnak, az apja pedig hirtelen nagyon sietõsnek érzi a távozást.

- Igen. Most pedig, ha megbocsát... – feleli gyorsan, aztán átkarolja a fiú vállát, és magával húzza, miközben egy újabb ideges körbepillantást követõen gyors léptekkel elmegy mellettem.

- Kegyelmességednek bizonyára nem ártana törõdnie az õ örökségével sem – jegyzem meg fennhangon, miközben lassan utánuk fordulok. Emsworth erre újfent megtorpan. Lassabban fordul meg, mint az elõbb, a fia pedig kissé tétovázva követi a mozdulatot. – Igazán szörnyû lenne, ha esetleg az ön valamely cselekedete megfosztaná õt egy apától, egy címtõl... és egy gyûrûtõl – vonom fel a szemöldököm.

A tekintetében most igazi rettegés csillan, miközben a fia kérdõ tekintettel pillant fel rá, én pedig tudom, hogy most megfogtam. A fiú mint eszköz eddig eszembe sem jutott, de most legalább biztosra vehetem, hogy a sors is mellém állt. Emsworth még mindig csak homlokráncolva, félve néz nem is rám, csak valahova maga elé. Az én küldetésem itt véget is ért.

- Kegyelmes uram – hajolok meg újra, a tekintetemet továbbra is rajta tartva.

Aztán meg sem várom a reakcióját, csak sarkon fordulok, és nyugodt léptekkel elsétálok.

***

Este gondosan megvárom, hogy Sterns ágyba parancsoljon, aztán elfújja a gyertyákat és bezárja a szobám ajtaját – csak azután kelek fel és lépek a titkos ajtóhoz, hogy átszökhessek Harden lakosztályába. Egyetlen éjszakával sem vagyok hajlandó többet elvesztegetni anélkül, hogy hozzáérnék, hogy vele lennék...

Az a bizonyos estély holnapután lesz esedékes, onnantól pedig nagyon valószínû, hogy a napjaink meg vannak számlálva. Talán ott is ér véget... Ha talál egy kedvére való lányt, talán már nem is akarja majd folytatni ezt az egészet. Lehet, hogy onnantól kezdve már át sem hív majd magához éjszakánként, sõt, az is lehet, hogy valamelyik szolgálólányt fogja magához hívatni, hogy emlékeztesse a nõi test gyönyöreire. Nap közben pedig valószínûleg a választott hölggyel lesz, hogy mindenki tisztában lehessen a szándékaival. Ha pedig egymásba szeretnek? Akkor utána is vele fogja tölteni a szabadideje nagy részét.

Azt hiszem, fel kell készülnöm, hogy hamarosan elveszítem mindazt, amink eddig volt.

Megrázom a fejem és minden negatív irányú gondolatot kiûzök a fejembõl, mielõtt kinyitnám az ajtót és átsurrannék rajta. Tudom, hogy Harden már itt van, így mikor felkapja a fejét az ágyon ülve, én már mosolygok.

- Meglepetés!

Az egyik gyertya még ég az ágya mellett, így jól láthatom az arcára kiülõ elégedett mosolyt. Közelebb lépek az ágyhoz, õ pedig árgus szemekkel figyeli, ahogy lassan leülök a szélére, majd egy kicsit feljebb húzódom, közelebb hozzá.

- Sok volt a magányos éjszaka? – kérdezi halk, csábító hangon.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem elegem volt belõlük – suttogom közelebb hajolva. Egy ujjammal végigsimítok az álla vonalán, aztán arra a csábító mosolyra húzom az ajkaimat, amiért tudom, hogy megõrül. – Az orvosom megtiltotta az aktív testmozgást, de talán van a tarsolyomban valami, amivel kiküszöbölhetjük ezt az apró akadályt...

- És mi lenne az? – morogja már szinte az ajkaimra.

- Majd késõbb megmutatom. – Meg sem várom a válaszát, inkább megcsókolom végre.

A csók kísértetiesen hasonlít a tegnapihoz, ugyanolyan kiéhezetten marcangoljuk egymást ajkait, csak most azzal a különbséggel, hogy tudjuk: tengernyi idõnk van, és nem kell beérnünk puszta csókokkal. Óvatosan ugyan, de most már a sérült oldalamon is fel tudom emelni a kezem, úgyhogy azzal a karjába kapaszkodok, míg a másikkal a nyakát karolom át, a lehetõ legszorosabban magamhoz húzva. Harden egyik kezével a derekamat tartja szorosan, a másikkal pedig a tarkómat fogja, ujjaival a hajamba túrva. A szobában nincs is más hang, csak a csókunké, és persze mindkettõnk tompa zihálása.

Ismét õ bizonyul a türelmetlenebbnek, félrerúgja az útból a takarót, aztán mindkét kezével biztonságosan alátámasztja a felsõtestemet, mielõtt a hátamra fektetne. Így meg sem érzem annak az átkozott szúrásnak a helyét, és ettõl a törõdéstõl egy pillanatra megdobban a szívem... de aztán Harden belemélyeszti a fogait az alsóajkamba, és ismét elvesztem a fejem. Széjjelebb teszem a lábaimat, hogy közéjük simulhasson, mire szinte egyszerre nyögünk egymás szájába. Egyikünkön sincs más egy vékony nadrágot leszámítva, így nagyon is érezhetõ, mennyire hiányoztunk a másiknak.

Elengedi az ajkaimat, csak hogy a csókjaival tovább haladhasson a nyakamra, tudatosan a legérzékenyebb részeket kóstolgatva a nyelvével, az ajkaival, a fogaival... Az ágyékát az enyémhez dörzsöli, mire az ajkamba kell harapnom, hogy ne nyögjek fel hangosan. A hajába túrok, miközben hátrafeszítem a fejem az ágyon, hogy jobb hozzáférést biztosítsak neki. A csókjai aztán megtalálják a fülem alatti érzékeny részt, mire vágyakozva nekifeszítem a csípõmet...

Hogy a következõ pillanatban csillagokat lássak a hasamba nyilalló szúró fájdalomtól.

- Wyatt? – hallom meg Harden aggódó hangját. Kényszerítem a szemeimet, hogy újra kinyíljanak. – Jól vagy?

- A... ha – préselem ki magamból. Szükségem van néhány mély lélegzetre, mire a fájdalom egy kissé alábbhagy.

- Ez nem jó ötlet... – kezdené és már éppen elhúzódna, de visszatartom és egy csókkal fojtom belé a szót.

- Mondtam, hogy kitaláltam valamit, nem? – öltöm magamra újra a kedvenc mosolyát. Újra megcsókolom, ezúttal jóval hosszabban, aztán a vállaira teszem a kezem. – Állj fel! – suttogom az ajkaira. Szélesen elvigyorodik, majd újra az enyémhez szorítja az ágyékát, mire halkan felnevetek. – Az ágy mellé – pontosítok.

Lassan felemelkedik rólam, aztán teljesíti is a kérésemet. A kezeim segítségével felülök, de nem is állok meg ott, hanem lassan lecsúszok az ágyról... míg Harden elõtt nem térdelek. Rögtön megérti, mit akarok, ezt jól látom abból, ahogy a szemeiben szinte fellobban a vágy. Az egyik kezével lassan végigsimít az arcomon, miközben én végig a szemeibe nézve elkezdem kioldani a nadrágját, közben az ujjaimmal szándékosan hozzá-hozzáérve az alatta türelmetlenül meredõ vágyához.

- Wyatt... – mordul fel vágytól fûtött, elmélyült hangon, mire elégedetten elmosolyodom.

Kiszabadítom a nadrág fogságából, aztán ujjaimat rögtön a férfiassága köré fonom, mire kapok egy hangosabb sóhajt. Mikor lassan mozgatni kezdem a csuklómat, a zihálása hallhatóan felerõsödik, de én ennél többet akarok kicsikarni belõle, úgyhogy még mindig az arcát figyelve közelebb hajolok, és végignyalok a teljes hosszán. Erre már egy elfojtott nyögés szökik ki az ajkai közül, amin határozottan felbátorodok. Az ujjaimat egészen a férfiassága tövébe csúsztatom, aztán lassan a számba veszem, továbbra is õt figyelve, amíg csak lehet. Hátravetett fejjel nyög fel, a hang zene füleimnek, úgyhogy le is veszem róla a tekintetem, hogy egészen a feladatomnak szentelhessem minden figyelmemet. Érzem, hogy Harden ujjai a hajamba túrnak, miközben egyre mélyebben engedem a számba, amikor pedig visszahúzom a fejem és megismétlem a mozdulatot, a szorítás erõsödik a hajamon. Még néhány próbálkozás után már egész mélyen tudom a számba fogadni, õ pedig hallhatóan alig tudja visszafojtani a torkából feltörõ nyögéseket – nem mintha engem zavarnának.

Egyre hangosabban zihál, és a nyögései is egyre sûrûbben követik egymást, néhány perc múlva pedig az ujjai belemarkolnak a hajamba, hogy megállítson. Elõször azt hiszem, hogy nem akarja, hogy befejezzem, de aztán lassan megmozdítja a csípõjét, én pedig egyenesen a férfiasságára nyögök, mikor rájövök, mit akar csinálni. Õ is nyögéssel válaszol az érzésre, de érzem, hogy egy kicsit bizonytalan, úgyhogy a kezeimet a csípõjére simítom, ezzel jelezve, hogy nyugodtan folytassa. A szabad kezét az én egyik kezemre simítja, aztán lassan, majd egyre bátrabban tovább mozgatja a csípõjét. A nyelvem simogatásával segítek rá az érzésre, miközben õ a beteljesülés felé hajszolja magát, azzal a kezemmel pedig, amelyiket nem fogja, feljebb simítok a hasára.

Néhány perc múlva a kezei szorítása megerõsödik a hajamon és a kézfejemen is, aztán még egyszer mélyen a számba csúsztatja magát, és a biztonságosnál egy kicsit hangosabb nyögés kíséretében – amit egyikünk sem igazán vesz észre – megérzem a számban az élvezetét. Egy kicsit furcsa érzés, de egyáltalán nem a negatív értelemben, és a kíváncsiságomnak engedelmeskedve le is nyelem... de az sem kellemetlen, sõt.

Harden még mindig lehunyt szemekkel, zihálva áll, mikor én is feltornázom magam a térdelõ pozícióból. Aztán kinyitja a szemeit, de mielõtt még megszólalhatnék, megragadja a tarkómat és olyan szenvedélyesen csókol meg, hogy azt is elfelejtem, mit akartam kérdezni.

- Hihetetlen vagy – szólal meg a csók után rekedt hangon, a homlokát lehunyt szemekkel az enyémnek döntve.

- Örülök, hogy a kedvedre tehettem – mosolyodom el, mire kinyitja a szemeit.

- Te mindig a kedvemre vagy.

Ismét megcsókol, de mikor megérzem a kezét az ágyékom felé kalandozni, saját magammal küszködve, de megállítom. Tudom, hogy még nem bírnék ki egyetlen orgazmust sem, mert a hasam minden valószínûséggel úgy megfeszülne, hogy a fájdalomtól látnék csillagokat, nem valami egészen mástól.

- Nem hiszem, hogy kibírná a hasam – sóhajtok fel kérdõ tekintetére. – Arra még kicsit várnunk kell.

Egy pillanatra mintha vitatkozni akarna, de végül beletörõdõn bólint egyet. Lehelek egy csókot az ajkaira, de mikor utána el akarnék lépni mellette, megállít.

- Maradj! – néz a szemembe. – Vigyázunk a sebedre... csak maradj itt.

Nem tudom megállni mosolygás nélkül, miközben bólintok. Jó érzés, hogy neki is szüksége van rám. Segít elfeküdni az ágyon, hogy ne erõltessem meg magam, aztán õ is mellém fekszik, és ránk húzza a takarót. Két nap után végre ismét úgy merülhetek álomba, ahogy a legjobban szeretek.

A tanácskozáson Wyatt végig a jobbomon áll, mint mindig. Ritka alkalom mikor közbeszól, hisz én már elõre megvitatom vele az ügyes-bajos dolgokat. Nem szeretem a véletlenre bízni.

A lordok elé terjesztem a királyné keresését is, mert meg akarom sürgetni. Az országnak minél elõbb trónörökösre van szüksége, de ehhez elõbb királynéra van szükség.

Wyatt, majd mindegyik ladynek utána nézhet, így biztosra mehetünk. Lord Winsdor, aki már a vacsoránál is szólni kívánt most felajánlja, hogy rendez egy estélyt ahová meghív egy tucat nemes hölgyet. Pompás.

A tanácskozást követõen megbeszéljük Wyattel, hogy az elkövetkezõ napokban utánajár a családoknak, alaposan felkutat bármilyen foltot, ami a hölgyek becsületét torzíthatja. Ezzel nagyon sok gondot vesz le a vállamról, nem mellesleg biztosítja, hogy Angliának méltó királynéja lehet. Nekem pedig elviselhetõ hitvesem.

Feltûnik ugyan, hogy a viselkedése nem a megszokott. Kissé komor és kedvetlen, de nyilván azért, mert rengeteg feladata lesz. Megérdemelne már valami jutalmat a sok éves hû szolgálataiért, de mit adhatnék neki, ami még nem az övé?

Egy idõre visszavonulok, hogy gondolkodjam, de mikor újra elhagyom a szobámat a két õr máris a sarkamban van.

- Mr. Moor az ügyeit intézi? – kérdezem az egyiktõl.

- Igen felség. Õ parancsolta, hogy álljunk felséged szolgálatára.

Mint mindig. Magamban mosolyogva indulok a fogadószobába, hogy a nemesek apró-cseprõ bajait meghallgassam, bár nem sok kedvem van hozzá. Örömmel kilovagolnék már most, belegondolva pedig vadászaton is rég vettem már részt, viszont erre mostanában nem lesz idõm.

***

Késõ délután végre magam mögött hagyhatom az unalmas ügyeket és végre megszabadulhatok a rám szállt komor hangulattól. Semmi sem nyugtat meg annyira, mint egy angol telivér hátán szelni az erdõt és a hegyeket. A két õr most is mögöttem lovagol, de a parancsomra kicsit lemaradnak mögöttem. Ha Wyattel lovagolok ki, akkor csak mi ketten megyünk, de nélküle itt vannak az õrei. Nem mintha egyedül nem tudnám megvédeni magam.

Ez egyik bokorból egy szarvas ugrik elõ, igen csak szép példány. Ennek láttán csak még inkább kedvet kaptam a vadászatra.

A nemeseket meghallgatva azonban koránt sem lesz megfelelõ alkalom erre. A francia nagykövet érkezését is méltó kép kell megünnepelni, amire egy bál tökéletes lenne. Természetesen itt is elõterjesztette némelyikük a házassággal szerezhetõ politikai befolyást a szomszédos országokra, de ez engem nem gyõzött meg. Eszemben sincs egy francia asszonyt elvenni, még akkor sem ha szentlélek lakozna benne. Épp eléggé ellenszenvessé tenné a francia mivolta.

Mindenekelõtt viszont gyönyörûnek kell lennie. Olyan királynét akarok, akit az országban minden férfiú irigykedve néz majd és egészséges fiút tud szülni.

Visszafordítom a lovam a palota felé és gyorsabb vágtába kezdek, a szél lágy ujjakként simítja a hajam, a ló nehéz patái alatt meghajlanak a fûszálak a testem szinte súlytalannak hat.

Ezért élvezem annyira a lovaglást, mert bár szeretek király lenni, néha a teher nehéznek tûnik. Ezt a terhet csak Wyatt szenvedélyes ölelése és a lovaglás szabadsága képes csökkenteni.

***

Adalfieri bíborost a lakrészemben fogadom. Alig érkeztem vissza mikor jelezte, hogy meghallatást kér. Wyatt még biztosan az ügyeit intézi, máskülönben már a visszatértemkor csatlakozott volna hozzám.

- Nos eminenciás uram. Mi volt olyan fontos, hogy rögvest látni akart? – kérdezem az öreg szakállas férfira pillantva.

- Felséged is tisztában van azzal, hogy az egyház keze nem mindenhová ér el megfelelõ ráhatással. Egyes emberek olykor megfeledkezhetnek róla, hogy Isten minden cselekedetünknek szemtanúja. – mondja nyugodt hangján.

- Óh igen. Eminenciád nyilván kezeskedik érte, hogy Anglia megmaradjon hithû katolikusoknak. – akármit mondanak is, akárhogy dicsõítik a békét, az egyház sem marad meg folyton az ilyen megoldásoknál.

- Igen felség, de ezúttal azt hiszem a feladat túlnõ rajtam és az ön kegyes segítségét kell kérnem. – a hangja nyájas, alázattal teli, de ez csak álca. A kegyeimben akar maradni és ezért bármit megtenne.

- Miben kérné a segítségemet?

- Felség, a tudomásomra jutott, hogy Anglia északi részén a szerzetesek visszaéléseket követnek el a parasztokkal szemben. A kolostoraikat arany kegytárgyakkal, ereklyékkel díszítik míg a szegények a kapuk elõtt koldulnak kenyérért. A szerzetesek azonban nem könyörülnek meg rajtuk, hanem további adománynak nevezett sarcot szednek be, amit Istennek irányuló adománynak titulálnak. – várakozó tekintettel pillant rám.

Hm… igen ez valóban baj, hisz akár parasztlázadásba is torkollhat ami nem tenne jót sem az egyháznak sem nekem.

- Melyik területrõl van szó eminenciás uram?

- Észak Yorkshire felség. – egy pillanatra elhallgat – Tudnia kell felség, hogy Õszentsége a pápa hálás lenne, ha ön, mint az egyház védelmezõje lépne fel a nevében.

Elmosolyodom, bár nem mondhatnám, hogy örömmel, de ismerem már ezeket a szavakat.

- Eminenciás uram nagyon is jól ismerem a pápa háláját, ami mindezidáig csak addig tartott, míg a döntésem elnyerte a tetszését. Amint ez nem történik meg, hogy úgy mondjam… Õszentsége elfeledi, hogy mennyire hálás is. – ez mindig is így volt. A pápa az egyház feje, ugyanakkor õ is csak ember, aki a saját érdekeit elõbbre valónak tartja.

- Felség én…

Kopogás szakítja félbe a szavait, majd az inasom nyit be.

- Felség, Mr. Moor lakosztályából küldtek önért… az inas szerint az urat megpróbálták megölni.

- Hogy mondja?! – Wyattel történt valami?!

Kiviharzok az étkezõbe, ahol az inas várakozik az ajtóban és rögtön fejet hajt amint meglát, de most túlságosan is ideges vagyok. Mi történhetett vele? Jól van egyáltalán?

- Mi történt?! Megsebesült?! – meg sem várva a válaszát indulok el a lakrésze felé nem törõdve a folyosókon ácsorgó tömeggel, akik szétrebbennek jöttömre.

- Igen felség, de már küldettünk orvosért.

Ez egy cseppet sem nyugtat meg. Ha bármi baja lesz az összes felségáruló feje az ablakomat fogja díszíteni! Ki merészelné egyáltalán megtámadni õt?! Nem titok, hogy a bizalmamat élvezi és az sem, hogy gyermekkorunk óta ismerjük egymást! A bûnös meg fog lakolni ha addig élek is!

- Hol van?! – kiáltok az ajtaja elõtt szobrozó katonáira. Mi a fenének vannak ezek, ha arra sem képesek, hogy megvédjék az urukat?!

Még meg sem szólalnak, csupán a hálóterem ajtajára pillantanak. Azonnal bemegyek, Wyatt az ágyon fekszik, de több ember is van idebent. Megvárom, míg az összes zavaró személy kimegy és az ágy mellé sétálva nézek végig a mellkasán, ahol a hasát friss kötés takarja.

A nyomorultak! Ezért csúnyán megkapják a jutalmukat!

- Nincs semmi baj...

- Mégis mi történt?? – nem vagyok kíváncsi a mentegetõzésre, holott pontosan látom, hogy igenis van baj.  – Ki tette ezt?

- Nem számít...

- Tudni akarom, kinek a mûve, mert meg fog fizetni érte! – nem érdekel ki a vétkes. Wyatt az enyém és senki sem érhet hozzá az engedélyem nélkül. Az pedig önmagában is halálos bûn, felségárulás, hogy kezet emeltek rá!

- Harden – a szemeimbe néz, a nyugodt kék tekintete nem ereszt - Nyugodj meg.

Nagyon nehezemre esik, de veszek egy mély lélegzetet és leülök mellé az ágyra.

- Mit mondott az orvos? – az árulók mellett ez is fontos.

- Megmaradok – mosolyog – Éltem már túl rosszabbat is. Gyere ide!

Felém nyújtja a kezét és ahogy közelebb hajolok a nyakamra tekeri a karját és lehúz magához egy csókra. Érezni az ajkait és tudni, hogy valóban itt van és rendbe fog jönni több mint megnyugtató, de a dühömet nem csillapítja teljesen.

- Fogalmad sincs, mennyire megijedtem – suttogom a szemébe nézve – Azt mondták, megpróbáltak megölni.

Nem is tudom mit tennék, ha meghalna. Akkor még a bosszú sem lenne elégtétel.

- Chadwick hajlamos a költõi túlzásokra. Ez csak egy aprócska figyelmeztetés volt. – mosolyog.

- Mi történt? – nem érdekel, hogy figyelmeztetés vagy sem. Ha én fogom figyelmeztetni a tettest az hússzor ilyen fájdalmas lesz.

- Mind az öten ott voltak, kivéve magát Emsworthöt. Davenport eleinte megpróbálta tartani magát az álcához, de az is lehet, hogy volt olyan hülye, hogy elhitte... Mindenesetre hamar világossá tettem, hogy én nem a részese, hanem az akadálya leszek a terveinek, bármi legyen is az. Szerintem számított rá, mert kész B-terve volt. Elõször megpróbált megfélemlíteni, de mikor látta, hogy semmire nem megy vele, jött az erõfitogtatás.

- Tehát õ volt? – nem is akartam elengedni erre a találkára, de a tegnap este után megfeledkeztem róla.

- Nem, õ soha nem mocskolná be a kezét. Thorntont és Greshamet uszította rám, Fulton az ajtót vigyázta, és Rutherford szúrt. Davenport éppen azt akarta az orrom alá dörgölni, hogy nem érhetek hozzájuk egy ujjal sem, õk viszont megtehetnek bármit.

- Már hogy tehetnének meg bármit?! – azt képzelik, hogy büntetlenül hagyom az ilyesmit, hogy rátámadnak az egyetlen hûséges barátomra?! – Te vagy a tanácsadóm és a hadsereg parancsnoka, az isten szerelmére! Ez felségárulás!

- Nem tudod rájuk bizonyítani, Harden. Az egyetlen lehetséges bûnbak Emsworth lenne, mert az õ lakosztályában történt, de õ még csak ott sem volt.

- Éppen most mondtad el nekem részletesen, hogy mi történt, nekem ez elég bizonyosság. – õ sosem hazudott nekem.

- Neked igen, másoknak aligha. Én csak a te szemedben vagyok valaki – megrázza a fejét – Õk mind hercegek, bárók és grófok, ha egy nincstelen senki vádolja meg õket ilyesmivel, akkor én fogom fej nélkül végezni, nem õk.

Lenne ez ellen kifogásom, viszont ismerem a gondolkodását és abban is van igazság, hogy a nemesek mindig a nemesek oldalára állnak. Komoran pillantok rá, de… ha ez így van akkor orvosolnunk kell.

- Szóval azt hiszik, azért tehetnek veled bármit, mert nem arany pecsétgyûrûvel az ujjadon születtél? – kérdezem elgondolkodva, de már meg is van az ötlet. Úgy is meg akartam ajándékozni valamivel, ez pedig méltó jutalom lesz a számára.

- Nem csak azt hiszik, igazuk is van.

- Akkor egyszerûen változtatunk rajta – korábban el sem gondolkodtam ezen, mert Wyatt mindig is mellettem volt.

- Mirõl beszélsz? – felvont szemöldökkel néz rám.

- Megszámlálhatatlan földem van, köztük megannyi grófság. Mit szólnál mondjuk Suffolkhoz? Vagy legyen inkább Essex?

Azt hiszem Essex sokkal szebb, inkább azt adom neki. Mindig is szerettem ott vadászni és egyébként is közvetlenül London mellett van. Nem kellene messzebbre utaznia, ha odalátogat és kevesebb ideig lesz távol tõlem.

Wyatt döbbent tekintettel néz rám, ismerem õt és tudom, hogy soha eszébe sem jutott ilyesmit kérni tõlem.

- Harden, ezt nem teheted...

- Már hogy ne tehetném meg? – nincs olyan hogy nem – Én vagyok Anglia királya, azt teszek, amit csak akarok. Miért ne ajándékozhatnék egy grófságot a legfontosabb emberemnek az udvarban? Nem is értem, miért nem gondoltam erre elõbb – akkor most nem feküdne itt – Ez a minimum, amit megérdemelnél.

- De én nem... Nekem nincs szükségem birtokra. Soha nem akarnék távol lenni tõled.

Tetszik, hogy ezt mondja, hisz én is azt akarom, hogy õ mindig mellettem legyen. Szükségem van a legjobb barátomra, szeretõmre és tanácsadómra miden nap.

- Nem is kell ott élned. A te helyed itt van az udvarban, Wyatt. Viszont egy gróf szavában már senki nem merne kételkedni. – és õ hamarosan Essex grófja lesz.

- És ha ellenünk fordítják? – kérdezi bizonytalanul.

Homlokráncolva nézek rá, nem értem mire gondol. Mi az, amit ellenünk fordíthatnának?

Hirtelen mintha sokkal gondterheltebbé, szomorúbbá válna a tekintete, amit nem is értek.

- Mi a baj Wyatt? – kérdezem õt figyelve, de ahogy a szemeimbe pillant egy furcsa mosolyszerût valamit erõltet az arcára.

- Semmi, csak elgondolkodtam.

Nem hiszek neki, de most nem firtatom.

- A kinevezés miatt ne aggódj. Amint jól leszel megkapod a címet és többé senki sem hiheti azt, hogy megtorlatlanul marad egy ellened irányuló támadás. – ezt mindenki tudomására fogom hozni.

- Harden… ugye tudod, hogy én soha nem kértem volna tõled semmilyen címet?

- Persze hogy tudom. Ismerlek Wyatt és soha nem kételkedtem benned. – már gyerekként is mindig az én kedvemben akart járni – Viszont szeretném, ha tudnád, hogy ez a figyelmeztetés sem marad büntetés nélkül.

Azt egyszerûen nem bírnám ki, hogy nap mint nap szembenézzek azokkal a mocskos gazemberekkel és tudjam, hogy mit tettek.

- Mit akarsz tenni? – kérdezi kíváncsian.

- Még nem tudom. Meggondolom, de egy ideig nem akarom õket az udvarban látni. Félõ, hogy a fejük a kardomon végezné, ha sokáig vagyunk egy teremben. – rá mosolygok amit viszonoz is ezért közelebb hajolva ismét megcsókolom, lassan, hogy minél tovább tartson a finom élvezet. A ma estét így sajnálatos módon nem tölthetjük együtt és valószínûleg a holnapit sem. Nehéz lesz kibírni, tudván, hogy csak egy fal választ el a gyönyöröm forrásától, de muszáj lesz.

- Pihenj és ne ellenkezz az orvossal. – tudom, hogy nem szeret tétlenül maradni, de a fontos papírokat az ágyában is el tudja olvasni és vannak intézõi is. – Holnap nem hagyhatod el a szobádat, ez parancs.

- Ahogy kívánja felség. – sóhajtja egy halvány mosollyal, de aztán elkomorul - Harden… ugye nem fogsz semmilyen elhamarkodott döntést hozni?

- Úgy gondolod a királyod nem képes a megfelelõ döntést hozni?

- Nem így értettem, csak tudom milyen indulatos vagy néha és láttam milyen dühösen jöttél ide. – mondja egyik kezét a térdemre simítja.

- Nem csak dühös voltam. Aggódtam is. Ahogy most is aggódom. – még jó is, hogy a lakosztálya az enyém mellett van, mert errefelé több az õr, mint máshol.

- Tudom, és köszönöm.

Még egyszer megcsókolom, majd felállok hisz sajnos mennem kell. Nemsokára tálalják a vacsorát és ma a bíboros társaságában étkezem. Meg kell még vitatnunk a York-i ügyeket.

***

Estére már fény derült rá, hogy nem is olyan nagy a baj, mint ahogy elõször gondoltam. Az eminenciás úr csupán azért aggódik ennyire, nehogy az emberek eltávolodjanak a kereszténységtõl a papok nemtörõdöm viselkedése miatt.

Az emberek valóban szegények ott és amennyiben a szerzetesek valóban elveszik az állataikat és az értékes tárgyaikat nem csodálkoznék, ha felgyújtanák vagy lerombolnák a kolostort.

Ezt viszont megakadályozhatom és holnap meg is teszem az intézkedéseket ennek irányában.

Amint elkészültem a lefekvéshez kiparancsolok mindenkit, bár az ágyamba fekve még jó ideig bámulom a sötétzöld bársonyfüggönyöket.

Nem jön álom a szememre, sokkal jobban alszom és kipihenem magam, ha Wyattel együtt alszom, vagy elõtte szeretkezünk. Kellemes fáradság érzet nélkül nem olyan egyszerû. Mást viszont egyáltalán nem kívánok a hálótermembe hívatni, hisz ki lehetne megfelelõ az Õ helyére? Senki.

***

Ezúttal a reggelit is egyedül fogyasztom, közben egy itáliai hegedûs játszik igen tehetségesen, ezért hamar elrepül az idõ. Már üzentem, hogy összeül a kistanács és remélhetõleg mindenki idõben ideér. A kinevezésrõl még nem teszek említést, mert félõ, hogy aljas módszerekkel megpróbálnák megakadályozni, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen.

A titkárommal elõkészíttetem a dokumentumot és amint Wyatt felépül meg is kapja. De azt Davenport már nem fogja tudni, csak mikor visszatér.

Nehezemre esett ugyan anélkül a szemébe nézni, hogy ne látszódott volna a forrongó dühöm az irányába, de ahogy Wyatt is mondta elég ostoba ahhoz is, hogy ne vegye észre a közöttünk lévõ kapcsolatot. A legtöbben meg sem környékeznék õt, hisz tudják, hogy sosem fordulna ellenem, nemhogy egyenesen felségáruló tettet hajtson végre.

Elfoglalom a helyem az asztalfõn és a szokásos tekintettel nézek végig a díszes társaságom.

- Lord uraim, kegyelmes uraim! Aggasztó hírekrõl szereztem tudomást a minap. Úgy tûnik távol a palotától újabb lázadás magvai hintõdtek el, minek fõ okozója az egyházi emberek kapzsisága. – tegnap már megtudtam, hogy a helyzet nem ilyen rossz, de ezt hadd derítse majd ki az a személy, akit kijelölök rá.

- Felség, az északi területekkel mindig is sok veszõdség volt. Mivel olyan távol vannak a királyi palotától kevesebb nemes él arra, így a parasztok megfeledkeznek arról ki az úr. – mondja Lord Chilton.

- Egyetértek önnel lord uram, de ennek ellenére szükség van a törvényeink betartására és ez a szerzetesekre is vonatkozik. Nem tûrhetem, hogy isteni sugallatra hivatkozva kifosszák az alattvalóimat, akik aztán a királyt nevezik zsarnoknak.

- Azt javaslom, utazzon oda a bíboros úr, hogy rendet tegyen, hisz a probléma az egyház berkeibõl ered. – véleményez Lord Farley.

- Értesüléseim szerint a parasztok lázonganak. Nem tehetjük kockára az eminenciás úr életét, helyette inkább egy olyan emberre gondoltam, aki minden tekintetben képes rendet tenni. Lord Davenport. – ránézek az említettre, aki öt székkel arrébb ül a már védjegyévé vált mogorva arckifejezéssel. – Tudom, hogy csak most tért vissza az udvarba, de ön a megfelelõ ember, hisz ön kegyelmes uram fontos ember, ennél fogva az ottaniakkal azt érezteti, hogy a király valóban foglakozik az ügyeikkel.

A szemeiben látom a dühöt és a nemtetszést, de mosolyog, hisz ha nem tenné komoly bajba kerülne.

- Megtiszteltetés felség, hogy az ön kérésére járhatok el.

- Pompás! Akkor kérem induljon rögvest, hisz Észak Yorkshire igen csak messze van és szeretném, ha még menyegzõmre visszatérne. – a terület említésére megrándul az arca, hisz igencsak messze kell utaznia egy alantasnak tûnõ megbízással.

- Azonnal intézkedem felség! – feláll és egy meghajlás után elhagyja a termet, amire most már síri csend ereszkedik.

Látom, hogy a lordok, akik Wyatt sérüléséért felelõsek aggódó pillantást váltanak. Örömmel a Tower legsötétebb cellájába vettetném õket, de nem lehet. Helyette…

- Lord Rutherford!

- Igen felség? – kérdezi tartózkodón, amin majdnem elmosolyodom.

Nyomorult féreg…

- Azt hallottam Rochester grófjának van egy tizenkilenc éves leánya, akinek szépsége párját ritkítja. Mivel Mr. Moor jelenleg gyengélkedik nem tud eljárni az ügyben, hogy e állításról bizonyságot szerezzen. Önt bízom meg azzal, hogy utazzon Rochesterbe és mérje fel a lady alkalmasságát.

Wyatt már titokban utánajárt és megtudta, hogy a lady a lovászával folytatott bûnös kapcsolatból már szült egy fattyat. Nekem pedig nem kell egy ilyen feslett nõszemély. Ugyanakkor legalább még egy kígyót eltávolítok a közelembõl egy idõre és mire visszatérnek már nem Mr. Moore fogadja majd õket, hanem Lord Wyatt Moor, Essex grófja.

- Felség, Rochester grófjának öt leánya is van, csak azt az egyet kívánja elbírálásra bocsájtani? – kérdezi nyugodt hangon.

Hm… nyilván megkönnyebbült, hogy nem büntetést kapott.

- Megnézheti mindet, bár a feleségem nem lehet idõsebb nálam. Húsz évesnél nem óhajok idõsebb asszonyt. Fiúra van szükségem és ehhez egy erõs, fiatal feleség kell. – jelentem ki, majd felállok és velem mindenki is.

- Nos, uraim, további szép napot!

Kettõvel kevesebb probléma egyszerre.

Már a folyosón lakrészem felé járok, mikor Lord Winsdor és az írnoka utolér az estéllyel kapcsolatos kívánságaimat illetõen és ahogy beszélgetünk, eszembe is jut valami, amivel emlékezetessé és különlegessé tehetnénk az ünnepséget.

- Intézkedjen, hogy az összes hajadon hölgy sötétkéket viseljen. Így egyszerûbb lesz szem elõtt tartanom õket és tudom kik azok, akikkel táncolnom érdemes. – szeretek táncolni és közben fontos ismereteket lehet szerezni. Bár ezeket Wyatt révén már elõre tudni fogom.

- Ahogy parancsolja felség. – nyájas mosoly, amit már jól ismerek. Õ is egy a sok közül, akik a kegyeimbe akarnak férkõzni.

- Köszönöm, most elmehet.

A szobámban az asztalomon találok néhány iratot, az adókról és kincstári jegyzékekrõl valamint a Towerbe szállított újabb bûnösökrõl. Egy férfi, akinek a felesége egy másik férfi gyermekét hordta és ezért a férfi megölte az asszonyt és a szeretõjét is.

Ilyen eseteknél mindig elgondolkodom, hogy mi lenne a helyes. Ha aláírom a parancsot felakasztják a férfit, ha nem írom alá akkor börtönben marad, de… felmerül bennem, hogy nem cselekedett-e a jogosan? Végül is a felesége volt a bûnös és õ csak elégtételt akart venni.

Én mit tennék, ha ez történne? Ha a feleségemet rajtakapnám, hogy szeretõt tart?

Azt hiszem kivégeztetném, vagy számûzném Londonból. Nem tudom.

Talán nem érdemel kivégzést ez a férfi csupán hm… egy fél év a Towerban elég büntetés lesz neki. És ha ott nem kap el valamit és nem hal meg akkor szabadon elmehet. Minden esetre majd kikérem Wyatt véleményét is. Õ gyerekként ezek között az emberek között élt, nem fõnemesek között, mint én. Hasznos tanácsokkal tud szolgálni, ha közemberekrõl van szó.

Kopogás hangzik föl az ajtómon és belép rajta a titkárom, szintén papírokkal a kezében és egy levéllel.

- Felség, ezt a levelet most hozta egy küldönc a hercegnõtõl. – átnyújtja nekem a levelet, amin valóban a húgom pecsétje van.

Lydia vajon miért ír nekem levelet, ha egyszer õ is itt lakik? Kibontom és elolvasom azt a pár sort.

Felséges úr! Számos teendõd között nyilván nem akad már hely a drága testvérednek. Ezért írok levelet, mert úgy tûnik csak azon keresztül tudom a tudomásodra hozni, hogy látni szeretnélek!

- Joseph? Lydia itt járt korábban? – kérdezem, mert a levél arra utal.

- Igen felség, de ön éppen tanácskozott. Tegnap pedig kilovagol mikor kereste önt.

Sóhajtva félreteszem a levelet és megmasszírozom a homlokom. – Miért nem tudok én errõl?

- Bocsásson meg felség, de a hercegnõ õfelsége azt parancsolta, hogy ne tudassuk önnel. – az inas leüti a fejét és bár idegesít, de csak intek neki, hogy távozzon.

Azt hiszem ma meglátogatom és elmondhatja mit szeretne. Való igaz, hogy már régen nem találkoztunk, de mentségemre szóljon, hogy egy király napja igencsak sûrû. És ma még Wyattet sem láttam, bár… lenézve az asztalomra az imént kapott papírokon a kézírása is szerepel bár még nem olvastam el õket.

Felállok és a pár méterrel odébb lévõ ajtóhoz megyek és benyitok. A hálószobája elõtt ott áll az inasa aki már nyitja is ki az ajtót.

- Felség!

Bent majdnem elmosolyodom a látványra, Wyatt az ágyon ül a háttámlának támaszkodva, de körülötte papírok, toll és tinta, levelek… ha nem mehet ki a szobából, akkor a tennivalóit hozatja ide.

- Mr. Moor! – biccentek felé, míg az inas be nem zárja az ajtót és õ is hivatalos hangnemben köszön.

- Jó napot felség!

Amint kettesben maradunk rám mosolyog, mire közelebb megyek hozzá.

- Hogy érzed magad? – kérdezem. Szokatlan, hogy nincs egész nap velem. Lehet, hogy önzõség, de azt akarom, hogy a közelemben legyen.

- Jól. Az orvos azt mondta minden rendben. Holnap már fel is kelhetek.

- Biztos?

- Igen. – felemel maga mellõl egy papírt és átnyújtja nekem – Lord Winsdor kérésre itt járt a kincstárnok, kiszámolták a költségeket az ünnepségre, ha esetleg érdekel.

Rápillantok, de nem veszem el. – Ha gond lenne vele már szóltál volna… de szerettem volna szólni, hogy a kinevezésedet holnapután megkapod tõlem.

- Máris? – kérdezi meglepetten.

- Igen. Azt akarom, hogy mire a felségáruló alávalók visszatérnek, már ne tehessék meg ismét büntetlenül, amit most. – mondom határozottan.

- Visszaérnek? – kérdi homlokráncolva.

- Nem hallottad, hogy elküldtem õket? – furcsa. Általában mindenrõl elég hamar tudomást szerez. Az is igaz viszont, hogy a tanácstagokon kívül nincs bent olyan ember, aki jelenthette volna.

Megrázza a fejét és mintha kissé ijedten nézne. Azt hiszi talán, hogy kiutasítottam õket az udvarból?

- Davenport jelenleg Yorkshirbe készülõdik egy kisebb ügy miatt, amit nemes személyére bíztam, Rutherford pedig a Rochesterbe megy a gróf lányait megnézni. – szerintem ez jó elfoglaltság lesz nekik egy ideig és nem kell miattuk több problémával számolnom.