Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

1. <<2.oldal>> 3.

Sado-chan2017. 01. 14. 19:02:53#34949
Karakter: Aiden Hellwill



 

 

 

- Aiden… – simít végi az arcomon, mint régen, én pedig újra elvörösödök. Egy pillanatra azt hiszem, hogy most majd újra megcsókol, vagy magához ölel, ám ehelyett mesélni kezd– Tudod, hogy szinte sosem beszéltem a családomról – elereszt és az ablakhoz fordul, ábrándos tekintettel mered a távolba. Gondolatait keresi, a szavakat. – A szüleimet… még tinédzser koromban elveszítettem… utána a nagyszüleimhez kerültem… de nem sokkal később ők is elmentek… Nekem csak te vagy – pillant rám lágy mosollyal. – Meg kell értened… nem veszíthetlek el téged is – hangja remeg, sose láttam még őt félni ezelőtt.
Felülve szorítom magamhoz, mire körém fonja hatalmas karjait. Szinte elveszek az ölelésében, olyan hatalmas hozzám képest, mégis olyan gyengéd és gondoskodó– Szeretlek, Aiden – nyakamba temetett arccal suttogja, elérve, hogy egész testemben megdermedjek szavaitól– Szeretlek…
- Most jön a de… – nem vagyok bolond, nem léteznek tündérmesék… hiába érezzük ugyanazt, egy ilyen ki apróság is elég neki ahhoz, hogy elrettentse tőlem
- Nem tehetjük meg… ha tovább megyünk… és nem jól alakulnak a dolgok…
- Nem tudhatod, mi lesz – eltolom magamról. – Nem tudhatod... míg nem próbálod – könyörögve pillantok rá, szemeimbe újra könnycseppek gyűlnek, de elfojtom őket. Próbálom meggyőzni, de csak a fejét csóválja
- Nem akarok kockáztatni… Belehalok, ha elveszítelek…
- Gyáva vagy – csattanok fel, majd elengedem őt és felpattanok. Nem tudom, mit akar még hallani, mivel győzhetem meg, hogy nem fog elveszíteni– Így mindenképpen elveszítesz – csak mered maga elé, nem is hallja amit mondok. Dühösen rúgom arrébb a párnát, miközben lemászom az ágyról és kiviharzok a szobából, le a földszintre, majd át a nappalin. Kár volt hinnem benne…kár volt hazajönnöm! Tudhattam volna, hogy a tegnapi színjáték hatástalan volt, talán mégis Maxel kellett volna maradnom…
Magamra kapom a ruháimat, de mielőtt kinyithatnám az ajtót megragad és maga felé fordít.
Levegőt venni sincs időm, mohón csókol, durván, nyakamnál fogva taszít a falnak, míg teste az enyémnek feszül.
Hosszan csókol, majd hirtelen elszakad és levegő után kapkodva húzódik el. A könnyem is kicsordul, amit ujjbegyével simít le gyengéden, majd felemelve a fejem csókol meg újra, ezúttal sokkal lágyabban. Remegő ajkakkal viszonzom mézédes csókját, milyen régóta ábrándoztam erről, és végre megtörtént!
- Sajnálom – leheli két csók között. – Egy idióta vagyok – derekam köré fonja a karjait, homloka az enyémhez ér. Ujjaival érzékennyé vált ajkaimon simít végig, alig kapok levegőt, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről– Bocsáss meg, Aiden…
Hirtelen megszólalni sincs erőm, csak a mellkasára simítok két kézzel. Érzem, ahogy az övé is hevesen dübörög odabent, amitől csak még inkább elvörösödök.
- Aiden… mondja valamit… ugye… nem rémítettelek meg túlságosan?- kérdi rémülten, míg újabb könnycseppeket maszatol szét az arcomon
- Ez sokkal jobb volt… mint hittem volna- szedem össze magam végül, miközben a szemeimet törölgetem
- Ezt hogy érted?- húzódik hátrébb
- Max borzalmasan csókol… de a te csókjaid… mesések- mosolyodok el, mire ő is elpirul.- akkor, ezt vehetem igennek?- pillantok rá kérlelő tekintettel, mire felsóhajt
- Nem tudlak lebeszélni vagy meggyőzni, igaz?- simogatja meg ismét az arcom, mire elmosolyodva rázom a fejem- de ígérd meg, hogy nem hagysz magamra…nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek- súgja miközben újabb csókot lop, erre már csak nevetve bólogatok
- Jól van, most, hogy ezt tisztáztuk, irány a fürdőszoba- ereszt el végül- borzalmasan festesz, addig én készítek valami harapnivalót

Könnyáztatta mosollyal az arcomon zárom magamra a fürdőszoba ajtót és kezdek el vetkőzni.
Sikerült…Will az enyém, csak az enyém! Végre nem kell titkolóznunk egymás előtt, végre annyiszor mondhatom el neki, hogy szeretem, ahányszor csak akarom
Ahogy elpakolom a ruháimat a tükörképemmel találom szembe magam. Megállok és csak nézem magam, a sírástól és a füsttől vörös szemeimet, a kócos és csurom zsír hajamat és a mohón kiszívott ajkaimat. Vajon mi tetszik neki rajtam? Nem vagyok se szép, se férfias, a testalkatom olyan mint egy lányé, a bőröm sápadt fehér és papírvékony.
Behunyom a szemem és elképzelem, hogy itt áll előttem, ahogy magához ölel, kezei a testemen barangolnak. Ujjaimmal végig simítok az ajkaimon ott, ahol alig egy perce az ő érintését éreztem, még mindig forró és kicsit fáj is.
Végül csak megrázom a fejem és beülök a kellemes vízbe. Csak meg ne gondolja magát…

Gőzölgő teával és pirítóssal vár, mikor végzek, szinte el is felejtettem, mennyire mérges voltam rá… most olyan jó minden. Nem akarok arra gondolni, hogy mindez nem tarthat örökké, élvezni akarom, őt és ezt a csodálatot helyet… az erdő a mindenem, s benne ő a vörös hajú herceg, a lovag és a fenséges sárkány egyszerre, aki vad és megszelidíthetetlen. Ez a faház a váram, én pedig a fekete hajú királyfi akit éppen most mentettek meg
- Miről ábrándozol?- kérdi mosolyogva, mire csibészes vigyorral válaszolok
- Rólad…

 


Chii2017. 01. 14. 17:04:50#34947
Karakter: William Davis




- Aiden… Hazajöttél – mondom megkönnyebbülten. Remélem, semmi butaságot nem csinált, annyira aggódtam érte.

- Én csak... – kezdi, majd zavart magyarázkodásba fog. – Féltékennyé akartalak tenni, különben is Max ötlete volt. Elérni, hogy... Nem is tudom... Meggondold magad, és hogy szenvedj egy kicsit te is... És... Tudni akartam milyen érzés, hogy miről maradok le melletted, de amikor az ágyra dobott, megrémültem... – remeg meg a hangja, mire a kezeim ökölbe szorulnak. Hozzá mert érni az a nyomorult, egy lecke már kijárna a srácnak. Szerencse, hogy Aiden nem volt elég részeg ahhoz, hogy engedjen neki. – Otthagytam őket és haza jöttem... – hajtja le a fejét. – Max... Semmit sem érzek iránta – motyogja könnyes szemekkel, majd félve pillant rám, ám ekkor megakad a tekintete a bekötözött kézfejemen. – Mi történt? – rémül meg, de én csak nemtörődöm módon rázom meg a fejemet.

- Semmiség... Dühös voltam rád, magamra, különben is, a falnak jobban fájt – mondom, mire mellém lépve a mellkasához szorítja a kezemet, és szorosan hozzám bújik.

- Mért pont egy ilyen idiótába kellett beleszeretnem? – nyöszörgi meggyötörten, majd minden további szó nélkül felviharzik a szobájába. Pár pillanatig még bámulom Aiden hűlt helyét, döbbenten nyílnak el az ajkaim. Tényleg szeret engem…

Kezeimbe temetem az arcomat, akarom őt… Annyira akarom, de rettegek, hogy elveszíthetem… Különben is, mit lát egyáltalán bennem? Nem vagyok egy érdekes alak, sem különösebben jóképű, szeretem az egyedüllétet, mellettem semmi kalandja nem lenne az életben. Mégis… Tudnom kell, mennyire biztos az érzéseiben, pár napja még meg sem fordult a fejemben, hogy viszonozhatja az érzéseimet, de most… Minden megváltozott, önző dög vagyok, de magamnak akarom minden porcikáját.

Erőt gyűjtök, majd halkan bekopogok hozzá, de mivel válasz nem érkezik, benyitok az ajtón. Összegömbölyödve fekszik az ágyon, jöttömre sem fordul felém, ezért csak leülök mellé az ágyra.

Hirtelen nem tudom, hogyan kezdjek neki, ezért csak annyit kérdezek: – Mióta?

- Mit számít…– morogja bosszúsan, mire elkezdem a hátát simogatni. Megdermed, de nem ráz le magáról, mint ott a tábornál. Haladunk. – Ha arra vagy kíváncsi, mikor jöttem rá, hogy nem érdekelnek a lányok… azt hiszem, mindig is tudtam… Hogy mikor jöttem rá, hogy szeretlek… Az érzés évek óta megvan már, de csak most tudatosult bennem, hogy mi is ez pontosan. De mért akarod ezeket tudni, ha már az elején eldöntötted, hogy nem kellek neked? – kérdezi a hátára gördülve, szemeiben megbántottság csillog. Én bántottam őt, pedig ez sosem állt szándékomban.

- Aiden… – simítok az arcára, mire édesen elpirul. – Tudod, hogy szinte sosem beszéltem a családomról – fordulok az ablak irányába múltba révedő tekintettel. Kell pár pillanat, hogy összeszedjem a gondolataimat. – A szüleimet… még tinédzser koromban elveszítettem… utána a nagyszüleimhez kerültem… de nem sokkal később ők is elmentek… Nekem csak te vagy – pillantok rá lágyan. – Meg kell értened… nem veszíthetlek el téged is – mondom reszketeg hangon.

Felülve ölel magához, én pedig köré fonom a karjaimat, hogy még szorosabban simuljon hozzám. – Szeretlek, Aiden – susogom a nyakába, érzem, hogy megremeg, és a vállamba fúrja a fejét. – Szeretlek…

- Most jön a de… – motyogja remegő testtel, bólintok, és tudom, hogy érezte.

- Nem tehetjük meg… ha tovább megyünk… és nem jól alakulnak a dolgok…

- Nem tudhatod, mi lesz – tol el magától határozottan. – Nem tudhatod... míg nem próbálod – néz rám könyörgőn, de megcsóválom a fejemet.

- Nem akarok kockáztatni… Belehalok, ha elveszítelek…

- Gyáva vagy – mondja dühösen felpattanva mellőlem. – Így mindenképpen elveszítesz – sziszegi, és tudom, hogy komolyan gondolja. Vajon megérne egy próbát ez az egész? Félek, hogy nem lennék elég Aidennek. Ha veszekedve válnánk el, nem hiszem, hogy továbbra is látni akarna. Biztosan elköltözne innen… Egyre szörnyűbb kimenetelek peregnek le a szemem előtt, de amikor idegesen viharzik le a lépcsőn, hirtelen minden bugyuta gondolatom elszáll. Felrémlik, ahogy Maxszel egymást falták… ezúttal nem hagyom, hogy elmenjen…

A bejárati ajtónál érem utol, már épp a kilincsért nyúl, de ekkor megragadom a karját, magam felé fordítom, és ellenkezést nem tűrően tapadok az ajkaira. Dühösen csókolom, a nyakánál fogva szorosabban húzom magamhoz, majd keményen a falnak döntöm. Felszisszen, próbál eltolni, de rámarkolok a karjaira és a falhoz szegezem.

Ahogy a dühöm csillapodik, kinyitom a szememet, viszont Aiden könnyes tekintetétől megdermedek. Elengedem a karjait, pihegve lépek távolabb tőle. Mit tettem? A földet bámulja, de nem mozdul, ezért lágyan letörlöm a könnyeit, az állánál fogva felemelem a fejét, és ez alkalommal nagyon lágyan, becézgetőn kóstolgatni kezdem a felduzzadt ajkait.

- Sajnálom – lehelem két csók között. – Egy idióta vagyok – ölelem át a derekát, majd a homlokunkat egymásnak döntöm. Komolyan pillantok a szemébe, miközben az ajkai cirógatom. – Bocsáss meg, Aiden…


Sado-chan2017. 01. 14. 10:30:38#34946
Karakter: Aiden Hellwill



 

Miközben mesélek érzem, hogy Max egyre közelebb csúszik hozzá. A combomra simít, de nem törődök vele, nem tudom, talán valami jelentéssel bír ez az apró gesztus, talán nem is figyel a mozdulataira igazán. Lehet, hogy az alkohol műve, nem vagyok hozzászokva, ám most az egyetlen célom elfelejteni Willt, így beadom a derekam
- De ha szereted, és ő is szeret téged- összegzi az egyik lány- mért nem vagytok együtt?
- Azzal mentegetőzik, hogy a gyámom, és nem szabad. Faszság! Valóban az volt, da a hangsúly a volton van. Nem vagyok gyerek, és egyébként sem vagyunk rokonok…nem értem hogy…- a levegő is belém fagy, ahogy Max maga felé fordítja a  fejem és megcsókol. A többiek fütyülnek, de nem igazán foglalkozok vele - Max… elment az eszed?!- tolom el magamtól. Lángol az egész arcom, dühös is vagyok, bár inkább döbbent
- Ne aggódj, édesem… A prof nincs itt, és különben is, te mondtad, hogy nem kellesz neki- csókol meg újra, én pedig nem is tudom miért, de hagyom neki. Egy részem abban reménykedik, hogy ez sosem tudódik ki, a másik viszont arra vár, mikor jelenik meg Will és áll meg előttünk dermedten.

Az ölébe húz, hosszan csókolózunk, úgy, ahogy Willel soha, csak levegőért szakadunk el néha. Talán… talán Maxet is tudnám úgy szeretni… talán csak az alkohol miatt vagyok képes egyáltalán elviselni az érintését… ahogy a keze a hátamra csúszik a ruha alatt, ahogy ajkaival az enyémeket simogatja, nyelve pedig a számban motoszkál, aztán a következő pillanatban a földre esek, s mikor felnézek Will elmosódó alakja tornyosul fölém. Próbálok fókuszálni, de összefolynak a vonásai

- Mi a fenét művelsz? – dörgi lángoló tekintettel, mire mindenki elhallgat
- Én… ki-kikapcsolódok – motyogom akadozva.
- Kikapcsolódsz?! Így?! Most azonnal hazamegyünk – ragadja meg a karom, majd felránt, szorítására felszisszenek majd egy rántással szabadítom ki magam a karmai közül
- Nem megyek se-sehova – préselem ki a szavakat, ami nehezebb, mint ahogy elsőre gondoltam. Most nem a sírás kerülget, határozott haragot érzek, ami erőt ad ahhoz, hogy kiálljak vele szemben
- Ez nem vita tárgya
- Nem vagy sem… az apám… sem a… sem a… szeretőm, hogy megmondhasd, mit tehetek… és mit nem…
- A gyámod vagyok – vág vissza, de nem hat meg– Azt csinálod, amit mondok, főleg ha ilyen részeg vagy. Szedd össze a cuccodat, indulunk – utasít, ám én nem mozdulok. Csak volt a gyámom, már nem vagyok kiskorú, ezek után akár el is költözhetek, ha akarok. Nem mondhatja meg, hogy kivel csókolózzak, azok után, hogy eldobott magától! Tudja, hogy érzek iránta…– Aiden
- Hé, haver, nemet mondott – lép mellém Max védelmezőn, én pedig átkarolom őt.
- Neked ehhez aztán semmi közöd sincs… Aiden… – fordul ismét felém, mire magamhoz húzom Maxet és előtte csókolom meg. Lássa csak, miről marad le a faszságai miatt!
Akár ő is lehetne a helyében, őt is csókolhatnám úgy, ahogy Maxet, csak ezt képtelen felfogni
- Maradok – jelentem ki vigyorogva, mikor elszakadunk egymástól, ő pedig tehetetlen dühében egyszerűen sarkon fordul és elviharzik.
A többiek ujjongásban törnek ki, Max pedig a derekamra fonja a karjait
- Szép volt, kicsim- mosolyodik el szélesen. Kicsim… Will sosem szólított így… sosem mutatta ki mit érez irántam, mégis… ezerszer boldogabb lennék most az ő karjaiban.
Az események csak úgy pörögnek a szemem előtt, nem is igazán vagyok magamnál, csak akkor térek magamhoz, mikor Max hajába markolva nyöszörgök, miközben ajkai a mellkasomon vándorolnak, kezei pedig a fenekemre csúsznak
- Elég!- kiáltok fel, mikor az ágyra lök - Szállj le rólam- sziszegem, mire elkerekedett szemekkel emelkedik fölém
-Aiden, mi ütött beléd? Nem ezt akarod?
- Nem… vagyis de… de… -felülök és magam elé húzom a térdeimet. Én Willt szeretem, vele akarom mindezt megtenni, senki mással. Először jó bulinak tűnt, élveztem, amikor féltékenynek és dühösnek láttam… bántani akartam, pont úgy, ahogy összetörte a szívemet…de ez…- Mennem kell!- pattanok fel, majd egy pillanat alatt összeszedem a ruháimat és kiviharzok. Észre sem vettem eddig, hogy már hajnalodik, egy átbulizott éjszaka után most mégsem érzem magam kimerültnek.

Csendben lopózok be a hátsó ajtón, Will ilyenkor még alszik, így a konyhába megyek, hogy keressek valami kaját. Valahol itt kell lennie a gabonapehelynek…
Túlságosan elmerültem a gondolataimban ahhoz, hogy halljam őt, így mikor megfordulva vele találom szembe magam megdermedek.
- Aiden…Hazajöttél- préseli ki a szavakat, ám a hangjában most nem érzek haragos. Nem tudom, mit kellene mondanom. Bocsánatot kérni nem fogok, eldöntöttem, az ő hibája, kérjen ő… viszont nem tudom, mit mondhatnék neki így csak keresem a szavakat.

- Én csak... Féltékennyé akartalak tenni, különben is Max ötlete volt.- kezdek bele- Elérni hogy... Nem is tudom... Meggondold magad, és hogy szenvedj egy kicsit te is... És... Tudni akartam milyen érzés, hogy miről maradok le melletted, de amikor az ágyra dobott megrémültem... Otthagytam őket és haza jöttem... - hajtom le a fejem- Max... Semmit sem érzek iránta- motyogom, a végén már a könnyeimmel küszködve.
 Undorodom magamtól, de nem tehettem mást... Nem bírtam volna mellett maradni, tudva, hogy tud az érzéseimről, ami ráadásul kölcsönös, de mégsem lép semmit.
 Bátortalanul pillantok fel, mire a sebesült kezén akad meg a szemem- mi történt?- nézek fel rá rémülten, mire ő a fejét csóválja
- Semmiség... Dühös voltam rád, magamra, különben is, a falnak jobban fájt –mellé lépve a mellkasomhoz szorítom a kezét és átkarolom, miattam sérült meg, amiért szörnyen érzem magam. Fájdalmat akartam okozni neki, álmatlan éjszakákat, de nem sérüléseket és vért...
- Mért pont egy ilyen idiótába kellett beleszeretnem?- kérdem magamtól, majd eleresztem és felviharzok a szobámba. Se vele, se nélküle… nem hiszem, hogy el tudnám viselni a látványát minden nap, anélkül, hogy valóban vele lennék… de nélküle… mihez kezdenék? Nem lenne értelme semminek… próbáltam, de nem hiszem, hogy tudnék mást szeretni helyette.
Egy kis idő múlva kopogást hallok, majd az ajtó nyikorgását. Az ágyon fekszem, össze gömbölyödve miközben az egyik párnát ölelgetem. Nem reagálok rá, arra sem, amikor leül az ágy végébe.
- Mióta?...- csak ennyit kérdez, én pedig nem tudom, akarok-e rá válaszolni. Mit számít, ha megmondom a választ? Nem változik semmi, hisz ő már eldöntötte magában a jövőnket
- Mit számít…- nyögöm bosszúsan, mire elkezdi a hátamat simogatni. Megdermedek, de nem ellenkezem, túl jó érzés- ha arra vagy kíváncsi, mikor jöttem rá, hogy nem érdekelnek a lányok… azt hiszem mindig is tudtam… hogy mikor jöttem rá, hogy szeretlek… az érzés évek óta megvan már, de csak most tudatosult bennem, hogy mi is ez pontosan- a hátamra fordulok- de mért akarod ezeket tudni, ha már az elején eldöntötted, hogy nem kellek neked?- magam sem tudom, hallani akarom-e a választ, viszont jogom van tudni, még nem kellek neki és mért nem engedi azt sem, hogy mást szeressek… ha esetleg Max és köztem lenne bármi komoly… ha több lenne egy átszórakozott éjszakánál… el kell, hogy engedjen…


Chii2017. 01. 14. 00:39:14#34945
Karakter: William Davis




Egyenesen a fürdőszobába viszem, ahol a mosógép tetejére ültetem, hogy el ne szaladjon megint, míg megengedem a vizet. Egy szót sem szól hozzám, így végül én kezdeményezek beszélgetést.

- Miért szaladtál el? – kérdezem, miközben habfürdőt nyomok a kádba.

- Nem tökmindegy az neked? – háborodik fel. – Most komolyan, érdekelt valaha is, hogy én mit szeretnék? - sziszegi bosszúsan. Legjobb védekezés a támadás… Tudom, hogy most milyen megbántottnak érzi magát, de a szavai nagyon rosszul esnek. Mindig az ő érdekét néztem előbb, csak utána gondoltam magamra…

- Aiden… Ne csináld ezt, kérlek - simítok végig az arcán, de elrántja a fejét. – Szeretlek, ezt te is tudod… de ami történt… nem lenne szabad…

- Mért? – pillant rám könyörgőn. – A fiúkat szereted, nem?

- Nem erről van szó… – rázom meg a fejemet.

- Akkor? Nem vagy az apám, én pedig rég nem vagyok már gyerek, vagy ezt elfelejtetted? –Emlékeztet, amitől elkerekednek a szemeim. Lehet, hogy nem vagyunk vér szerinti rokonok, de nekem már csak ő maradt, ő a családom, és rettegek, hogy ezt tönkreteszem, ha engedek az érzéseimnek. – Az, hogy sok mindent nem értek és nem emlékszem, nem jelenti azt, hogy ostoba vagyok! Tudom, hogy nézel rám, hogy a lopott ölelések mennyire boldoggá tesznek és tudd meg… tudd, hogy ez kölcsönös… mindig is az volt, csak te vak voltál észrevenni, én pedig féltem beismerni ezt – magyaráz dühösen, majd szomorúan hajtja le a fejét. Szívem hangos zakatolásba kezd, ezek szerint ő is hasonlóan érez irántam, de akkor sem szabad…

- Aiden…

- Menj el, kérlek… egyedül is tudok fürdeni – motyogja a csempére nézve. Egy pillanatig még az alakját figyelem, majd leteszem a tiszta törölközőt, melyet a szekrényből vettem elő, és elhagyom a helyiséget. Azt hiszem, mindkettőnknek egy kis egyedüllétre van szüksége, hogy lenyugodjunk, és elrendezhessük magunkban a dolgokat.

A konyhaablakból bámulom a tájat, teljesen magamba fordulok, csak akkor riadok fel, amikor meghallom Aiden lépteit. Hátrafordulva egy melegen felöltözött fiút pillantok, aki egy táskát szorongat a vállán. Ugye nem…

- Hová mész megint? – kérdezem rémülten.

- A táborhelyre a többiekhez – löki ide, majd mielőtt tiltakozni kezdhetnék, kilép az ajtón. Nem megyek utána… Szomorúan figyelem az ablakból, ahogy felpattan a biciklijére, és a tábor felé veszi az irányt. Kezeimbe temetem az arcomat, majd felsétálok a hálóba, és az egyik fiókból előhúzok egy kis fémdobozkát.

Aiden mindig is utálta, ha őt fényképezték, de néhányszor azért sikerült lencsevégre kapnom. Egy sóhajjal ülök le az ágyra, a dobozt az ölembe teszem, és kiveszem a legfelső fotót. Elmosolyodom a látványra, ez az első képem Aidenről, csak néhány napja volt nálam, épp a madarakat tanulta etetni, amikor hirtelen az egyik a vállára szállt. Pont azt a pillanatot kapta el a kamera, amikor ő mosolyogva nyújtja a madár felé a tenyerét, melyben a magvak voltak.

Halkan sóhajtozva lapozom át a képeket. Hat év… Aidennek egy dologban igaza volt, rá kell jönnöm, hogy már tényleg nem az a kisgyerek, akivel anno megismerkedtem. Kész felnőtt lett az elmúlt évek során.

Miután a helyére teszem a fémdobozt, idegesen járkálok fel-alá. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy mit csinálhat épp Aiden. Felrémlik a szőke hajú srác vigyora, és nem bírom tovább. Ököllel belevágok az ajtófélfába, majd felöltözve behuppanok az autóba, és elhajtok a tábor irányába. Tudom, hogy egyedül kellene hagynom, de nem tudom elűzni azt a képet, hogy esetleg más karjaiban lelhet menedéket. Képmutatónak érzem magam, mert elutasítottam őt, de dühös leszek, ha arra gondolok, valaki más érinti.

Mi a fenét csinálok? Kérdezem magamtól, miközben kiszállok az autóból, és a fények felé indulok. Lassan éjfél lesz, de eléggé virgoncnak hangzanak a diákok. Ahogy kilépek a fa mögül, mely elrejtette a szemem elől a többieket, megdermedek. Aiden a szöszi ölében ül, és épp egymást falják. Elönt a harag, egy szempillantás alatt ott termek mellettük, és lerántom az angyalkát a srácról. Nagyot huppan a földön, majd fátyolos tekintettel próbál rám fókuszálni. Csak nem… részeg?

- Mi a fenét művelsz? – kérdezem dühösen, mire síri csend lesz körülöttünk.

- Én… ki-kikapcsolódok – motyogja akadozva.

- Kikapcsolódsz?! Így?! Most azonnal hazamegyünk – ragadom meg a karját. Felrántom a földről, mire felszisszen, majd mérgesen leráz magáról.

- Nem megyek se-sehova – csuklik el a hangja, de próbál nagyon határozottnak tűnni.

- Ez nem vita tárgya – fújtatom, de kihívóan pillant rám.

- Nem vagy sem… az apám… sem a… sem a… szeretőm, hogy megmondhasd, mit tehetek… és mit nem… – mondja dühösen. Szikrázó szemekkel nézem őt, szóval ez valami bosszúhadjárat? Ha én nemet mondok, bárki megteszi? Veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam remegő testemet.

- A gyámod vagyok – mondom ellenkezést nem tűrően. – Azt csinálod, amit mondok, főleg ha ilyen részeg vagy. Szedd össze a cuccodat, indulunk – morgom idegesen, de ő egy tapodtat sem mozdul. – Aiden – szólítom meg figyelmeztetően.

- Hé, haver, nemet mondott – lép mellé a szöszi vigyorogva.

- Neked ehhez aztán semmi közöd sincs – sziszegem indulatosan.

- Aiden… – nézek rá ismét, de ő csak átkarolja újonnan szerzett partnerét, és egy újabb csókba vonja. Ökölbe szoruló kezekkel figyelem a kettősüket, csak pár centi választ el attól, hogy behúzzak annak a Maxnek vagy ki az istennek, de sajnos nem tehetem meg. Az igazgató nem hiszem, hogy díjazná.

- Maradok – vigyorog felém. Szerintem soha életemben nem voltam még olyan dühös, mint jelen pillanatban, de ha ő ezt akarja, hát legyen…

Minden további szó nélkül fordulok meg és csörtetek el az autóig. Majd’ felrobbanok, nem sokon múlik, hogy nem az árokban kötök ki az autóval, de most még ez sem érdekel… Annyira nagyon mérges vagyok Aidenre... Persze tudom, hogy ez félig-meddig miattam van, de nem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni. Nem hiszem, hogy sokat jelentettem neki, ha képes így viselkedni.

Hazaérve dühösen csapom be magam mögött a bejárati ajtót, semmi sem tudja csillapítani azt a haragot, amit most érzek, így valami buta ötlet alapján belevágok egyet a falba. A fájdalom valamennyire észhez térít, most az sem érdekel, hogy az öklöm nyoma berepesztette a falat. A véres ujjaimra pillantok, majd veszek pár mély lélegzetet, hogy képes legyek tisztán gondolkodni. A lenti fürdőbe megyek, előveszem az elsősegélydobozunkat, és gyakorlott mozdulatokkal bekötözöm a kézfejemet. Felveszem a futócipőmet, egy melegebb pulcsit, és elindulok egy éjszakai futókörútra. Legalább másfél órán át kint lehettem, de mire visszatérek, legalább hullafáradt vagyok, így egy gyors zuhany után fáradtan dőlök be az ágyamba. A futásnak köszönhetően pár perc múlva már alszom is, de álmomban szörnyűbbnél szörnyűbb rémképek kerítenek a hatalmukba.

Reggel motoszkálásra ébredek. Aiden… Hangtalanul lépek be a konyhába, ahol megpillantom gyönyörű alakját, a szekrényeket nyitogatja, mintha keresne valamit. Ahogy megfordul, megdermed, tekintetünk összekapcsolódik.


Sado-chan2017. 01. 13. 22:05:54#34944
Karakter: Aiden Hellwill
Megjegyzés: Chiinek


 

Nagy reményekkel a szívemben fekszem le, ám reggel mégis csalódás ér. Nem is tudom mit hittem, hogy felébred, és majd minden más lesz… hogy boldog lehetek végre és nem kell mindezt rejtegetnem… bolondság.
Rám sem bír nézni, így hát én is elfordítom a fejem, kínos ez a csend, talán hiba volt kiöntenem neki a szívem…azt hittem, megért majd
- Aiden…
- Will… – szólalunk meg egyszerre, mintha csak hallanánk a másik gondolatát
- Kezdd csak te – bíztat, mire megrázom a fejem.
- Inkább te…- idegesen túr a hajába, keresi a szavakat, nekem pedig máris rossz előérzetem támad.

– Ami tegnap történt… Te a… fiamként neveltelek és én… nem lett volna szabad megtörténnie – suttogja remegő hangon. Egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Ugye nem… ugye csak tréfál?
De nem. Nem kellek neki, egy ostoba balesetnek tekinti életem legszebb perceit, egy hibának, akár csak engem
- Utállak! – kiáltom könnyes arccal, majd semmivel sem törődve kirohanok a házból. A sós könny marja a szememet, a torkomat, de nem érdekel, nem érdekel most semmi… egyedül akarok lenni, kidühöngeni magam. Hogy lehet ennyire szívtelen? Egy ostoba kölyöknek néz, akit csak úgy dróton lehet rángatni?
Nem tudom mennyi idő telik el, végül a kedvenc fám alatt lelek menedéket. Erőtlenül, reszketve roskadok le alá, fejemet a törzsének döntve, nem is törődök azzal hogy fázom…szívesebben fagynék halálra, mint hogy visszamenjek hozzá. Most először életemben nem akarom őt látni. Tudhatná, hogy érzek iránta, ahogyan azt is, hogy nem vagyok már gyerek, lehet, hogy sok mindent nem tudok és sokra nem emlékszem, de nem vagyok az a tudatlan kisgyerek akinek ő hisz. Nekem is vannak érzéseim, vágyaim, ám úgy tűnik, ez őt cseppet sem érdekli. Csak magával törődik, beijedt és most meghátrál, mikor már azt hittem, minden egyenesbe jött

- Idióta kölyök – szólal meg hirtelen mag leguggol elém. Rám teríti a kabátját, majd magához szorít– Soha többé ne merészelj ilyet tenni velem
- Hagyj – próbálom eltolni magamtól, de túl erős, nekem meg nincs erőm ahhoz, hogy lefeszegessem magamról az ujjait. Régóta vágytam már erre az ölelésre, ám most mégis úgy érzem, mintha fojtogatna– Eressz el! – kiáltok rá, de mintha meg sem hallaná. Mért teszi ezt velem?!
Felemel és elindul hazafelé, nem is törődve a tiltakozásommal.
– Most szépen hazajössz, elég ebből a gyerekes viselkedésből –  morogja az orra alatt, én pedig megdermedve, de még mindig dühösen meredek magam elé. Végül újra elő tör belőlem a sírás…hogy lehetek ennyire szerencsétlen??
Mért egy olyanba szerettem bele akit ennyire nem érdekelnek az érzéseim?
Otthon egyenesen a fürdőszobába visz, ahol a mosógép tetejére ültet míg megengedi a vizet a kádban. Nem szólok semmit, nem ellenkezem… fölösleges lenne
- Mért szaladtál el?- kérdi végül, halkan
- Nem tökmindegy az neked? Most komolya, érdekelt valaha is, hogy én mit szeretnék?- sziszegem bosszúsan. Nem érdekel, ha a szavaim esetleg megbántják… érezze csak magát ő is pocsékul
- Aiden… ne csináld ez, kérlek- simít végi az arcomon, de elrántom a fejem- szeretlek, ezt te is tudod…de ami történt… nem lenne szabad..
- Mért?- fordulok felé- A fiúkat szereted, nem?
- Nem erről van szó..- csóválja a fejét
- Akkor? Nem vagy az apám, én pedig rég nem vagyok már gyerek, vagy ezt elfelejtetted?- emlékeztetem az igazságra, amitől elkerekednek a szemei- az, hogy sok mindent nem értek és nem emlékszem, nem jelenti azt, hogy ostoba vagyok! Tudom, hogy nézel rám, hogy a lopott ölelések mennyire boldoggá tesznek és tudd meg… tudd hogy ez kölcsönös… mindig is az volt, csak te vak voltál észrevenni, én pedig féltem beismerni ezt- hajtom le a fejem. Ahogy ezt kimondtak, a haragom lassan elszállt, és szomorúság veszi át a helyét
- Aiden…
- Menj el, kérlek… egyedül is tudok fürdeni- végül nem szól semmit, csak leteszi a kezében szorongatott törölközőt és becsukja maga mögött az ajtót.
Ezt jól elcsesztük, mindketten. Tartanom kellett volna a számat, tudtam előre… én naiv bolond!

Miután végzek a fürdéssel vastagon felöltözöm és össze szedem a legszükségesebb holmijaimat
- Hová mész megint?- kérdi rémülten, mikor meglát indulásra készen.
- A táborhelyre a többiekhez- rázom le ennyivel, majd a fészer felé indulok a biciklimért. Remélem nem jön utánam, kell egy kis idő nélküle, hogy mindezt fel tudjam dolgozni.

Egy óra alatt ott vagyok, a többieket a tűz mellett találom, miközben gitároznak és beszélgetnek
- Aiden, szia!- üdvözöl az egyik lány
- Sziasztok… csatlakozhatok én is?
- Persze, gyere csak!- paskolja meg Max a mellette lévő helyet- reméltük, hogy meggondolod magad és csatlakozol hozzánk- nyájas mosolyától különben a falra másznék, ám most valahogy ez sem zavar. Láttam Will arcát, mikor kezet fogtunk, láttam a szemében a féltékenységet, csak jóhiszemű gyerekként nem akartam felismerni, ám azok után amit mondott… nincs joga megszabni, hogy kivel barátkozzak, vagy neadj isten kivel jöjjek össze, bár utóbbit kétlem…
- Na és mesélj, hogy kerültél ide- nyújt felém egy kulacsot a másik fiú. Nem tudom mi van benne, de félelem nélkül iszom bele, ami hangok köhögésbe és öklendezésbe torkollik… ez alkohol!
- Hosszú történet, nem akarlak titeket untatni- nyújtom vissza, de ők csak tovább bíztatnak, így mesélni kezdek…

- Ez durva, és tényleg… szóval ti..- kérdi érdeklődve az egyik lány, mire a fejemet ingatom
- Azt hittem, de úgy tűnik, mindezek ellenére nem kellek neki eléggé- nevetek fel keserűen- a fene nagy szeretete eddig tartott…


Chii2017. 01. 13. 20:02:18#34943
Karakter: William Davis



Megbántottan néz rám, majd a srác felé fordul.

- A nevem Aiden Hellwill – nyújtja felé a kezét. A szöszi vigyorogva fogadja el az üdvözlést. – Gyertek, körbevezetlek titeket, amíg a professzor telefonál egyet. – Aiden most... lerázott? Kissé dühösen nézem távolodó alakjukat, de végül is nem ezt akartam? Aiden végre vele egykorúakkal lehet, biztosan jobban fogja élvezni az ő társaságukat, mint az enyémet.

Keserűen elmosolyodom, miközben előkapom a telefonomat, abban igaza volt, hogy oda kell szólnom az igazgatónak. Miután biztosítottam arról, hogy minden diák rendben megérkezett, idegesen ülök be a kocsiba, és a kormányon dobolok, míg be nem száll mellém.

- Mehetünk? – kérdezem, mire bólint egyet. Egész úton nem szólunk egymáshoz, nekem folyamatosan a mai nap jár az eszemben, még most is érzem az édes ízét az ajkaimon. Nem lett volna szabad hozzáérnem... Félek, már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Otthon az esti rutin után Aiden bezárkózik a fenti fürdőbe, ezért én a lentiben mosakszom meg. Ahogy folyatom magamra a forró vizet, felrémlik előttem a fekete angyalkám kipirult arca és csóktól duzzadt ajkai. Szörnyű embernek érzem magam, de nem tudok a vágyaimnak parancsolni. Félig merev férfiasságomhoz nyúlok, hogy néhány perccel később Aiden nevét nyögve élvezzek el. Mit művelek...?

Kimerülten esek be az ágyba, csak pár perc kell, és már alszom is.

- Will... Ébren vagy? – hallom meg Aiden hangját félálomban. Mielőtt válaszolhatnék, megérzem az ágy süppedését. Most meg mit csinál? Hirtelen teljesen éber leszek, és habár tudom, csúnya dolog, de annyira szeretném tudni, hogy mit tesz, ha azt hiszi, alszom. Csukva tartom a szemeimet, és egyre szaporább szívveréssel várom, hogy mi fog történni. Remélem, nem veszi észre, hogy mennyire dübörög a mellkasom. – Nem tudom, álmodban hallasz-e engem, de ami ma történt… az etetőnél… bár újra megtennéd – súgja halkan, én pedig minden egyes szóval egyre hitetlenkedőbb leszek. Valóban így érezne? – Talán csak azért bátorodok fel ennyire, mert tudom, hogy egy szót sem hallasz ebből – folytatja, mire megrándul az arcom. Nem szeretném elárulni a bizalmát, de most már nincs visszaút, ha most nyitom ki a szemeimet, tudni fogja, hogy mit tettem. – Will… – szólít meg ismét, biztosan észrevette a rezdülésemet, de nem felelek neki. Halk sóhajjal egy csókot nyom az arcomra, majd legnagyobb megdöbbenésemre az ajkaimra tapad. Legszívesebben magam mellé rántanám és kifulladásig csókolnám, de nem árulhatom el magam. Csak nagy nehezen sikerül megállnom, hogy ne faljam fel most rögtön.

Amint elhúzódik tőlem, majd meghallom az ajtó csukódását, döbbenten nyitom ki a szemeimet. Az ajkaimra simítok, miközben a csupasz falat bámulom. Ez most komolyan megtörtént? Aiden… megcsókolt. Felülök az ágyban, és gondterhelten döntöm a fejem a falnak, melynek hűvössége kissé lecsillapítja háborgó testemet.

Annyira vágyom rá, mindennél jobban, de nem tehetem ezt, már így is… átléptem azt a határvonalat, amit egy gyámnak szabadna. Még csak egy kölyök, összezavarodhatott, ő maga sem tudja, hogy mit érez. Nem használhatom ki a sebezhetőségét, annyira ártatlan még. Minden egyes piszkos gondolatom után szörnyetegnek érzem magam, a csók… fenomenális volt, életem egyik legjobbja, de nem szabad… Azt hiszem, csúfosan megbuktam mint apafigura…

Egész este csak forgolódom, alig alszom pár órát, egyfolytában azon zakatol az agyam, hogy mihez kezdjek a kialakult helyzettel. A reggelit végigkíséri a feszült csend, én nem vagyok képes megszólalni, és Aiden sem szánja rá magát. Látom, mennyire zavarban van, de kipirult arca felidézi bennem a történteket, ezért jobb híján mindenfelé nézek, csak rá nem, ő is hasonlóan tesz.

Szerencsére az egyetemistákat kétnaponta kell csak meglátogatnom, hogy lássam, minden rendben van-e velük, így a mai napomat a szokásos teendőimmel kell töltenem. Végig kerüljük egymást, szinte egy szó sem esik közöttünk, de vacsoránál már nem bírom ezt a feszültséget. Ez nem mehet így tovább…

- Aiden…

- Will… – szólalunk meg egyszerre, meglepetten pillantunk egymásra, majd mindketten lágyan elmosolyodunk.

- Kezdd csak te – mondom előzékenyen, de megrázza a fejét.

- Inkább te – motyogja zavartan. Hát jó…

Idegesen túrok bele a hajamba. – Ami tegnap történt… – kezdem, mire kíváncsian felkapja a fejét. Várakozón tekint rám, mintha egy kis izgalom csillanna meg a szemében. Veszek egy reszketeg levegőt, majd kimondom azt, amit életemben mindennél jobban bánni fogok. – Te a… fiamként neveltelek és én… nem lett volna szabad megtörténnie – suttogom bűnbánóan.

Felpillantva Aiden fájdalommal teli szemei fogadnak, egy könnycsepp folyik le az arcán, mielőtt felpattanna a székből.

- Utállak! – kiabálja feldúltan, és úgy ahogy van, egy szál pulóverben, kirohan az ajtón.

- Aiden! – kiáltok utána, de már késő, befutott az erdőbe. Sötétedik, nem hagyhatom egyedül kóborolni. Gyorsan felkapom a vastag kabátomat, a sapkámat, és magamra tekerem a sálat, amit pár napja az angyalom tett a nyakamba.

Utánamegyek az erdőbe, de mivel fogalmam sincs, merre lehet, elveszettem kóborlok, miközben a nevét kiáltozom. Már kétszer jártam a kedvenc helyén a tónál, de még mindig nem bukkant fel, pedig biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb itt fog kikötni. Legalább két órája keringek a fák közt, egyre rémültebb és kétségbeesettebb leszek. Mi van, ha… történt vele valami? Istenem, sosem bocsájtom meg magamnak, ha baja esik.

Teszek még egy nagyobb kört, de végül megint a tóhoz megyek, és ahogy a túlpartra tekintek, mintha egy mázsás súly esne le a mellkasomról. Aiden az egyik fa tövébe kucorodva remeg.

- Idióta kölyök – mondom mérgesen, miközben leguggolok elé. Leveszem a kabátomat, és a hátára terítem, majd szorosan az ölelésembe zárom. – Soha többé ne merészelj ilyet tenni velem – suttogom féltőn, reszkető hangon.

- Hagyj – húzódna el tőlem, de nem eresztem, a teste jéghideg, teljesen átfagyott. Azonnal forró fürdőt kell vennie, az lesz a csoda, ha nem kap tüdőgyulladást. – Eressz el! – kiáltja mérgesen, de nem érdekel, hogy épp durcáskodik és haragszik rám.

Felkapom a karjaimba, és elindulok a ház felé. – Most szépen hazajössz, elég ebből a gyerekes viselkedésből – morgom dühösen, mire megdermed a kezeimben. Tüntetőleg a földet bámulja, de pár pillanattal később a vállamra hajtja a fejét. Hallom a szipogását, de nem szólalok meg többet. Ma már így is túlteljesítettem… Tudom, hogy megbántottam őt, ez nekem is iszonyatosan fáj, de jelenleg jobban aggaszt az, hogy mennyire hidegnek érzem a testét.


Sado-chan2017. 01. 13. 14:51:16#34942
Karakter: Aiden Hellwill
Megjegyzés: Chiinek


 

Hosszú másodpercekig meg se szólal, csak engem néz, még a lélegzete is akadozik. Talán rosszat mondtam? Talán félre értette a szavaimat?
Magához vett, így gyakorlatilag a mostohaapám, azt hiszem ezért is ilyen zavarba ejtő ez az egész. Talán a fiaként tekint rám, ám számomra sosem volt az a tipikus apa… persze szerettem őt mindig is, de azt hiszem másként. A világom közepe volt első pillanattól fogba, a megmentőm, a nagytestvér, akire mindig felnézhettem, aki vigyázott rám… és aki iránt olyan furcsa érzéseim támadnak, ha mellettem van.

- Igen, én sajnálom, minden rendben – súgja még mindig zavartan, majd gyengéd mozdulatokkal simítja ki a tincseket az arcomból.– Aiden, ígérem, hogy bármi is történjék, rám mindig számíthatsz. Mindig… szeretni foglak.
Szeretni fog… szinte biztos vagyok benne, hogy nem úgy, ahogy a lelkem mélyén szeretném, de ez a két szó mégis melegséggel tölt el, reménnyel azt hiszem… talán mégsem reménytelen. Talán azt az Aident is képes lesz így szeretni, aki voltam, és akivé talán változok, ha visszatérnek az emlékeim, bár sose tudnám meg ki voltam azelőtt… hogy milyen voltam.
Mellkasának döntöm a fejem, érezni akarom a teste melegét, az a biztonságérzetet, amit ölelése nyújt, hallani zakatoló szívét, amitől az enyém is sebesen kezd verni… sosem akarom őt elereszteni.

Mikor reggel felébredek már nincs mellettem.
Hosszú ideje nem aludtam ilyen jól, rémálmok és félelem nélkül.
Aztán ez a kellemes érzés el is múlik, amikor lehúzom magamról a takarót és az ölembe pillantok.
Rémület és zavar önt el, ahogy meglátom a dudort a nadrágomon, nem is maga a merevedés hoz zavarba, hanem a tudat, hogy biztos Will is látta. Idegesen zárkózom be a fürdőszobába, hogy kezdjek vele valamit, ledobálom a ruháimat és beállok a zuhany alá, de a víz nem segít. Kétségbeesetten roskadok ülésbe, fejemet a falnak támasztom. Általában ez segít, elmúlik, de most nem hat, csak még inkább feszít…
Végül remegő kézzel simítok a combjaim közé, igyekszem nem gondolni semmire, ám Will jár az eszemben egész végig.
Nem tudhatja meg! De mit is? Hogy róla ábrándoztam, miközben… Elment az eszem! Ugye csak álmodom az egészet?!

Bizonytalan léptekkel botorkálok le a lépcsőn egy örökkévalóság után, arcom lángba borul amint rám néz, és hiába próbálok mindent leplezni, mintha a homlokomra lenne minden írva. Annyira kínos…
 - Jó reggelt – mosolyodik el, színlelve, hogy semmit sem sejt, de ismerem őt, ennyire nem ostoba– Minden rendben? –  kérdi, mintha nem lenne nyilvánvaló, majd jól láthatóan végig pillant rajtam, amitől csak még jobban fő a fejem.
- Jó… Jó reggelt, jól vagyok – nyögöm gyorsan, szeretném ennyivel lezárni, így témát váltok– Mikor indulunk a táborba? – kérdem, ám nem nézek rá, inkább a reggelire fókuszálok. Szerencsére nem faggat tovább, amiért roppant hálás vagyok.
Nem is tudom, mit kellene mondanom ha rá kérdez… Felizgultam attól, hogy mellettem aludt…hogy az amúgy nagyon is vonzó teste az enyémnek simult… nem is akarok rá gondolni
- Arra gondoltam, hogy miután végzünk az itteni teendőkkel, bemehetnénk a kocsival a városba bevásárolni, onnan pedig egyenesen mehetnénk a táborhelyre – vázolja a terveit, amire én csak hümmögök és bólogatok
 - Jó ötlet, úgyis nekem is kell néhány dolog – pillantok fel végül, majd gyorsan vissza az ételre
Csendben fogyasztjuk el az ételt, majd miután elpakolunk, visszatérek a madaraimhoz.
Halk sóhajjal csukom be magam mögött a szobaajtót, majd felkapva egy marék szárított húst az kalitkákhoz képek, hogy megetessem és kiengedjem őket. Ilyen időben már nem szívesen viszem ki őket, és így legalább a szobában repkedhetnek, ha akarnak. Megsimogatom őket, mielőtt kimennék a hátsó kertben felállított etetőhöz.
Egy nagy adag csonthéjast és magvakat szórok a tálba, majd leülök az egyik farönkre, hogy nézhessem a falatozó madarakat. Ők megértenek engem, olyan dolgokat is el tudok mondani nekik, amiket Willnek nem… sokszor van miatta bűntudatom, de hogyan mondjak el neki egy olyan valamit, amiben még én sem vagyok biztos?
- Szerintetek mit kellene mondanom neki?- kérdem halkan az egyik vörösbegytől- Talán… azt hiszem, bele szerettem- sóhajtok fel keserűen- Nem lenne szabad…Nem tudom, mit tegyek…
- Valami baj van? – hallom meg a hangját a hátam mögül, mire ijedtemben felsikítok és felugrok. Mennyit hallott belőle?!
– Meg akarsz ölni? – morgom miközben a mellkasomra szorítom a kezem– Utálom, ha ijesztgetsz – pillantok rá mérgesen, mire elneveti magát.
- Nem tehetek arról, hogy ilyen ijedős vagy – mondja nevetve, de ezzel csak azt éri el, hogy még mérgesebb legyek. Komolyan kinevet?
- Te … Ne merészelj nevetni – indulok felé gonosz mosollyal az arcomon, de figyelmetlenségemben megbotlok a magos vödörben és egyenesen Will karjaiba zuhanok. A sárban landol, én pedig rajta, először megszólalni sem tudok, vele ellentétben. Hatalmas nevetésben tör ki, nem értem, mi ezen olyan vicces, ám valamiért abbahagyja, amikor megpróbálok felkelni.
Azonnal elönti a forróság az arcom, amikor rá jövök, mennyire kínos és félreérthető helyzetben vagyunk. Egymáson fekszünk, a fejünk alig pár centire, ő pedig úgy karolja át a derekam, mint tegnapeste.
Rémülten meredünk egymásra, szavak nélkül is tudjuk, hogy a másik épp annyira zavarban van, mint mi. Végig pásztázom az arcát, gyönyörű zöld szemeit. Vágyakozva nyílnak szét ajkaim, miközben az övéire pillantok, és mintha megneszelné legféltettebb titkomat, felemelkedve a földről hajol oda hozzám, hogy megcsókoljon.
Forróság önti el a testem, ahogy ajkaimat ízlelgeti, szemeimet lehunyva csókolok vissza esetlenül, félénken de legbelül mégis boldogan.
Nem is tudom mikor ültünk fel, csak akkor térek magamhoz mikor elszakadva tőlem megköszörüli a torkát. Ahogy tudatosul bennem, hogy mi történt felpattanok, majd pár szót elrebegve tűnök el egy pillanat alatt a házban.
Magamra zárva a szobaajtót süllyedek ülésbe, ajkaimra szorítva a kezem meredek magam elé.
Megcsókolt… és én hagytam neki, sőt élveztem is! Az ember nem csókolgatja csak úgy a másikat, minden ok és érzelem nélkül, ugye? Tehát… talán ő is úgy érez, ahogyan én.

Kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek, de hiába sikerült megnyugodnom, még mindig érzem magamon az ajkait.
A kocsiban ülve is ezen jár az agyam, nem is szólunk egymáshoz az út alatt.
 - Sajnálom, nem akartalak megijeszteni –szólal meg végül, mikor beérünk a városba
- Nem ijesztettél meg – válaszolom szinte suttogva. Nem ő ijesztett meg, hanem az érzés, amit kiváltott belőlem.– Will…
- Tessék? – néz rám zavartam miután leállítja a motort.
- Én…- magam sem tudom, mit kellene mondanom. Vágytam rá, hogy megcsókoljon, már régóta, de most, hogy megtette mégis megrémültem. Egyik felem szeretné, hogy újra megtegye, akár itt és most, a másik viszont retteg, hogy ezáltal rájön a titkomra és lelepleződök
- Igen?
- Semmi, nem érdekes – hagyom végül annyiban, majd kiszállok a kocsiból. Levegőre van szükségem, a csontomig hatoló hideg szélre, hogy kitisztuljon a fejem.

Hamar végzünk a bevásárlással, hiába vettünk sok mindent, szótlanul gyorsan telik az idő.
A következő úti cél a táborhely, ahol tűzrakás után az asztalnál kötünk ki.
A mohát kezdem kapargatni, hogy eltereljem a figyelmem a kínos témáról, amin egész délután agyaltam, amikor hirtelen zajt hallok a távolból. Megkönnyebbülten pattanok fel, amikor meglátom a diákokat

- Üdvözlök mindenkit, én William Davis vagyok, hozzám tudtok fordulni, ha bármi problémátok akadna – mutatkozik be mosollyal az arcán, én csak mögötte állok csendben, remélve, hogy észre sem vesznek
- Maximilian Renaldson – mutatkozik be az egyik fiú, majd kezet ráznak, a következő pillanatban pedig már engem méreget.– És kit üdvözölhetek benned, szépségem? –  kacsint rám, mire kikerekednek a szemeim. Szépségem? És mi ez a közvetlen stílus? Ez lenne a normális a korombeliek közt?
- Ő a… – válaszol helyettem szinte azonnal– Ő a segédem – ám közel sem azt, amire számítottam– Én vagyok a gyámja

Hátra pillant jóváhagyásért, ám én csak nézek rá meredten.
A segédje… Még ha leplezi is akarja azt ami köztünk van…vagy amit szeretném, hogy legyen… akkor is rosszul esett, hogy a segédjének nevezett
- A nevem Aiden Hellwill- nyújtom felé a kezem. Be tudok mutatkozni egyedül is. Willre pillantok, de szinte azonnal el is kapom a tekintetem- Gyertek, körbe vezetlek titeket, amíg a professzor telefonál egyet- indulok el a tábor belseje felé, ők pedig lelkesen utánam. Körbe vezetem őket a pingpong asztalok közt, megmutatom a kis faházat amiben a fürdőszoba lett berendezve és megmutatom, hogy tudják működésre bírni a régi bojlert. Mire mindent megmutatok nekik be is sötétedik, felajánlják, hogy maradjak itt, de annyira nem vonz a társaságuk, így annyiban maradunk, hogy rengeteg dolgom van még ezért mennem kell.

Will a kocsiban ülve vár, a kormányon dobol amikor beszállok.
- Mehetünk?- csak bólintok, ő pedig beindítja a járművet. Az út csendben telik, elpárolgott már a haragom, így csak a csendes feszültség árnyékolja be a hangulatot.
Otthon elpakolunk, majd miután ellenőrzöm az etetőket bezárkózom a fürdőszobába.
Hogy fajulhatott idáig az egész egyetlen nap alatt? És mért én érzem magam kellemetlenül miatta?
Annyiban hagyhatnám az egészet, megmondhatnám, hogy nem jelentett nekem semmit az a csók… de nem akarok hazudni egyikünknek sem.
Gondolatban ezerféleképpen játszom el a szituációt, hogy oda állok elé és elmondok mindent, mire ő a nyakamba borul és magához ölel, de tudom, hogy ebből nem lesz semmi. Megfordul a fejemben az is, hogy a nagy vallomás után tarkóját vakargatva keresi a szavakat, vajon hogy tudná finoman a tudtomra adni, hogy csak egy félreértés volt az egész, s legvadabb elképzeléseim közt szerepel az is, hogy annyira bevertem a fejem, hogy mindezt csak képzelegtem… talán ezzel járnék a legjobban.
Egy órányi fenékáztatás után végül össze szedem magam és kimászok a zuhany alól, majd felöltözve indulok el a szobája felé.
Essünk túl rajta…

- Will... Ébren vagy?- nyitom ki résnyire az ajtót, majd bedugom a fejem. A lámpa még ég, de ő elaludt, biztosan kimerült lehet. Halk léptekkel osonok közelebb, majd az ágy másik oldalára fölmászva hajolok egészen közel hozzá.
- Nem tudom, álmodban hallasz-e engem- súgom alig hallhatóan - de ami ma történt… az etetőnél… bár újra megtennéd - nevetek fel keserűen- talán csak azért bátorodok fel ennyire, mert tudom, hogy egy szót sem hallasz ebből- erre megrándul az arca, nekem pedig átfut az agyamon, hogy talán csak színleli az alvást- Will…- szólongatom, de nem felel. Halk sóhajjal nyomok egy csókot az arcára, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ajkaira tapasztom a magamét.
Hát nem álom volt… tényleg olyan érzés, mint ahogy emlékeztem rá, puha és meleg…
Végül elszakadok tőle, pipacspiros arccal nézek rá, majd az ágy széléhez csúszok, hogy lemásszak. Nem kockáztatok meg még egy kínos reggelt, így mosollyal az arcomon vissza iszkolok a szobámba.
Bár lényegében magamban beszéltem, valahogy mégis könnyebbnek érzem a lelkem, még ha nem is tudja, hogyan érzek, nem kell többé magamban tartanom.


Chii2017. 01. 09. 02:48:40#34927
Karakter: William Davis




Útközben megkordul a gyomrom, ez emlékeztet arra, hogy nem fejeztem be a reggelimet. Elhúzom a számat, előbb is gondolhattam volna erre.

- Rendesen kellett volna reggelizned, és nem olyan hirtelen elrohannod – ment meg Aiden azzal, hogy előhúz egy szendvicset, és felém nyújtja. Hogy volt erre ideje? Ilyen sokat piszmogtam volna odafent? – Nem is tudom, mi lenne veled nélkülem – teszi hozzá mosolyogva. Egy hálás pillantással jutalmazom, néhány dologban tényleg úgy érzem, hogy ő viselkedik felnőttesebben.

Ahogy elérünk a táborhelyig, magamban bosszankodni kezdek. Igazán jobban is ügyelhettem volna erre a helyre, akkor nem lenne ma ennyi dolgunk. Mondjuk az is igaz, hogy rég nem küldtek már ide diákokat az egyetemtől, de azért mégis az én feladatom lenne ennek a helynek a karbantartása. Rengeteg mindent kell eltakarítanunk, Aiden szépen dolgozik, így nem is zavarom beszélgetéssel, tudom, hogy ő legalább annyira szereti a természetet hallgatni, mint én.

Dél körül tartunk egy kis szünetet, megebédelünk, eléggé éhesek voltunk már, hiszen mindketten keményen dolgoztunk ma.

- Még jó, hogy ilyen figyelmes vagy. Ha rajtam múlik, most itt ülnénk potyán, étel nélkül – hálálkodom. Tudom, hogy ő mindent elkövet, ami tőle telik, szeretnék én is az a támasz lenni, akire bármiben és bármikor számíthat.

- Gondoltam, biztosan éhesek leszünk…– mondja a szendvicsébe harapva. Lopva pillantok csak rá, a fák között besütő napfény kiemeli a csábító alakját, ezért inkább más felé fordítom a fejemet. Az kellene még, hogy fényes nappal felizguljak a látványára…

Miután egy kicsit megpihentünk, folytatjuk a munkát. Hát az egészen biztos, hogy ezentúl nem fogom ennyire elhanyagolni ezt a táborhelyet. Csak késő délután végzünk, piszkosan, hullafáradtan érünk haza. Aiden ledobálja a ruháit, látszik rajta, hogy kimerült.

- Ma te vagy a soros a főzésben, úgyhogy addig megyek, letusolok… ott is saras vagyok ahol nem kéne – nevet fel, de ezzel a megjegyzéssel csak azt érte el, hogy ismét látom őt magam előtt egy szál semmiben. Érzem, hogy kipirul az arcom, ez nem jó, nagyon nem, furán méreget, de nem tesz megjegyzést.

- Jól van, menj csak…– bólintok elfordulva, és tovább pakolászok. A sáros ruháinkat az alsó fürdőbe dobom, leáztatom, hogy könnyebben kijöjjön belőlük a mocsok, majd nekiállok a főzésnek. A hűtőbe pillantva rájövök, hogy lassan be is kell vásárolnunk, ezt gondolatban feljegyzem magamnak. Úgy döntök, hogy ragut főzök, ahhoz minden szükséges alapanyag van, és egészen gyorsan el is készül.

Aiden végszóra érkezik meg, immár tisztán, illatosan. Imádom az illatát! Szörnyű ember vagy, Will, egy szörnyű ember…

- Ragut készítettem, ez majd átmelegít – mondom elé téve a tányért.

- És mikor jönnek a diákok? – kérdezősködik két falat között. Mosolyogva figyelem, ahogy eszik.

- Elvileg holnap délután, a sátorhelynél kell várnom őket – magyarázom, de aggódom. Az igazgató azt mondta, hogy pontos utasításokat kaptak, de ha ez az első hosszabb terepmunkájuk, akkor elég könnyedén eltévedhetnek. – Bár fogalmam sincs, ide fognak-e találni egyedül – osztom meg vele is az aggodalmamat.

- Valószínűleg megtalálják az ösvényt – próbál nyugtatni. Ezért is kedvelem őt annyira, mindenki gondját a szívén viseli, még ha nem is mutatja ezt ki mindig. – Nyilván kaptak térképet, vagy ha nem, a jelzőlámpákat és a fákra festett jeleket követve egész biztos eltalálnak odáig.

- Igazad lehet… azért vacsora után ellenőrzöm az őrlámpákat, hogy holnap ne legyen rá gondunk – teszem még hozzá a biztonság kedvéért. Tényleg jobb lesz mindent ellenőrizni, nem szeretnék bonyodalmat.

Több szó nem esik vacsora közben. Miután végzünk, Aiden mosogatni kezd, én pedig öltözködni. Odakint megint rosszabbra fordult az időjárás, örülök, hogy nem munka közben kapott el minket a zivatar. Előszedem a fészerből a jelzésként használt lámpakarókat, és épp elindulnék vissza a táborhelyhez, mely holnap már jó néhány egyetemistától fog nyüzsögni, amikor Aiden áll meg mellettem.

- Vigyázz magadra – szólal meg, miközben a nyakamra tekeri az egyik sálját. – Nem tudom, mihez kezdenék, ha bajod esne – hajol közelebb hozzám, amitől hangos dübörgésbe kezd a szívem. Ha úgy érezne irántam, mint én ő iránta, tudom, akkor sem lehetne közöttünk semmi. Aggódik, mert én vagyok csak neki, ezen azt hiszem, változtatni kellene, mi lesz, ha tényleg történik velem valami? Szüksége lenne arra, hogy vele egykorúakkal is barátkozzon, talán az idejövő egyetemista csoport egy tökéletes alkalmat ad erre. Egy kényszeredett mosoly után felveszem a kulcsokat, és elindulok.

Végig Aiden jár az eszemben, tennem kellene valamit, hogy nyitottabb legyen az emberek felé. Az egyik felem szeretné, ha lennének barátai, akikkel a szabadidejét töltheti, de a másik felem csak magának akarja őt. Képes lennék lemondani róla, ha az az ő érdekét szolgálná? Valószínűleg… Nehezemre esne, de szó nélkül megtenném, ha azzal segítenék rajta. Meghalnék érte… bármikor. Aznap éjszaka, amikor csak későn jött haza és én utána mentem, olyan rémült voltam, mint még soha. Nem mondtam el neki, de a legrosszabbak is megfordultak a fejemben, soha többé nem akarom azt érezni.

A gondolataimba vagyok merülve még akkor is, amikor visszafelé megyek. Nem veszek észre egy kiálló gyökeret, így szépen elhasalok benne a csúszós, sáros föld miatt, és felsértem az alkaromat. Sziszegve állok fel, nagyszerű, már csak ez hiányzott. Mérgelődve nyitom ki a bejárati ajtót, de ahogy belépek, Aiden édesen szunyókáló alakjával találom szembe magam. Mindenfelé gyertyák vannak, és habár már majdnem leégtek, adnak némi világosságot.

Halkan beosonok a lenti fürdőbe, a cuccaimat bedobálom a beáztatott ruháink közé, és gyorsan lezuhanyozok. Miután átmelegedtem, felveszek egy melegítőnadrágot, egy pólót, és elkezdem elfújni a gyertyákat. Vigyázni kell ezekkel, a faház elég könnyen ki tud gyulladni.

Éppen az utolsót oltom el, amikot Aiden rémülten felsikít. Azonnal felkattintom a lámpát, és ott termek mellette.

- Aiden… semmi baj, nyugalom – csitítgatom a kanapé mellé térdelve. Szemeiben még félelem csillog, mi zaklathatta fel ennyire?

- Will… láttam… egy nőt… és vért… – nyöszörgi ijedten, könnyes szemekkel, a szívem beleszakad a látványába. – Ki volt ő?

Egy pillanatra elgondolkodom. – Talán… az is lehet, hogy elkezdtél emlékezni – mondom, miközben lágyan a hátát simogatom, hogy megnyugodjon egy kicsit. – Gyere, felviszlek. Az ágyadban kényelmesebb lesz – Nem várok választ, felkapom a karjaimba, mire ő belém karol, és a vállamra hajtja a fejét. Óvatosan beleszippantok a hajába, mindig a friss esőre emlékeztet az illata. Olyan kis könnyű, többet kellene ennie. Amint felérünk a szobájába, leülök az ágy szélére, és óvatosan befektetem őt a paplanok közé.

Ahogy felállnék, a karom után kap. – Will… ne hagyj egyedül… félek… – húz vissza, nincs szívem őt így itt hagyni, de ebből még bajok lesznek, érzem.

- Jól van…– sóhajtok fel, majd zavartan mellé fekszem. Aiden azonnal a testemhez préselődik, és csak kapaszkodik belém. Nem merek megmozdulni, hagyom, hogy azt tegye, amire szüksége van. Órákig fekszünk így, tudom, hogy ő sem alszik, és ez be is bizonyosodik, amikor végre megszólal.

- Will…

- Igen?

- Ha esetleg… visszatérnek az emlékeim… és megtudom, ki voltam… akkor is szeretni fogsz? – pillant rám kétségbeesve, de nekem teljesen máshol jár az eszem. Szeretem őt? Igen. Szerelemmel? Elég nagy az esély rá… Erre hirtelen vörösödök el, a szívverésem is felgyorsul. – Csak te vagy nekem, és ha tényleg… nem akarlak elveszíteni – mondja rémülten.

- Nem fogsz, ígérem – suttogom bíztató hangon. Feljebb csúszik, így a fejünk egy vonalba kerül, majd közelebb hajol, és az arcomra nyom egy csókot. Egész testemben megmerevedek a döbbenettől, nyelek egy nagyot, hogy lenyugtassam magam.

- Will? Minden rendben? – kérdezi engem vizslatva, de alig jutok szóhoz. Az ajkait bámulom, melyek nemrég az arcomat érintették, a helye még mindig forrónak hat. Meg akarom őt csókolni, érezni akarom az ízét. – Will? – kezd kétségbeesni, ami kizökkent a döbbenetemből.

- Igen, én sajnálom, minden rendben – mondom zavartan, majd egyik kezemmel kisimítom az arcába hullott hajtincsét. – Aiden, ígérem, hogy bármi is történjék, rám mindig számíthatsz. Mindig… szeretni foglak. – Vallomásomat hallva gyönyörű pír lepi el az arcát, majd könnyes szemekkel bújik a mellkasomhoz. Ha tudná, hogy nem úgy szeretem, mint ahogyan a gyámjának szabad lenne, vajon akkor is így reagálna? Gondterheltem sóhajtok fel, miközben a karomba zárom remegő testét. Addig cirógatom a hátát, míg el nem alszik, ezután nekem sem kell sok, hogy elszenderedjek.

Már dél felé járhat az idő, amikor felébredek. Valami kemény nyomódik a combomnak, kell pár perc míg rájövök, hogy Aiden az, és én sem vagyok épp nyugalmi állapotban. Zavartan pillantok az arcára, de szerencsére még békésen alszik. Tinédzserek… Bármennyire is csábít a gondolat, hogy megérintsem őt, tudom, nem tehetem meg, ezért inkább óvatosan kimászom mellőle. Akkor jöhet a szokásos hidegzuhany…

Miután lenyugodtam, lesétálok a konyhába, nem hallok még fentről mozgolódást, így reggeli helyett az ebédet kezdem el készíteni. Tényleg be kellene már vásárolni… A szekrények tartalmát felmérve úgy döntök, hogy spagettit csinálok, az egyszerű is és gyorsan megvan. Nemsokára el kell indulnunk a táborhelyre, hogy fogadni tudjuk az érkező diákokat.

Miközben már a szószt készítem, meghallom a fenti zuhany hangját, ezek szerint a kis madárkám is felébredt. Bevillan, ahogy felizgulva simult hozzám, gyorsan megrázom a fejemet, hogy kisöpörjem az illetlen gondolatokat. Épp végzek a terítéssel, amikor Aiden leér a lépcsőn. Pipacspirosan pillant rám, talán megfázott, beteg lesz?

- Jó reggelt – mosolygok rá szelíden. – Minden rendben? – kérdezem végigjártatva a tekintetemet rajta, amitől csak vörösebb lesz. Összeráncolom a szemöldökömet.

- Jó… Jó reggelt, jól vagyok – mondja gyorsan, leülve az asztalhoz, és a figyelmét az elé pakolt ételnek szenteli. – Mikor indulunk a táborba? – tereli a témát, amit ezúttal hagyok neki. Majd elmondja, hogy mi a baj, ha készen áll rá.

- Arra gondoltam, hogy miután végzünk az itteni teendőkkel, bemehetnénk a kocsival a városba bevásárolni, onnan pedig egyenesen mehetnénk a táborhelyre – ecsetelem a tervemet, amit ő csak hümmögve hallgat.

- Jó ötlet, úgyis nekem is kell néhány dolog – pillant fel végre az ételéből. Csak bólintok, nem kérdezősködöm.

Miután végzünk, Aiden elindul a madaraihoz, én pedig az erdő felé veszem az irányt, hogy eleget tegyek a vadőri feladataimnak. Hamar megvagyok velük, de a házba lépve nem találom Aident, ezért hátra megyek a fészer mögé, ott szokta megetetni az erdei madarakat.

- Nem tudom, mit tegyek – hallom meg Aiden motyogását. Csak nem megint a szárnyasokkal beszélget?

- Valami baj van? – kérdem, mire egy sikkantás kíséretében ugrik egyet.

A szívére szorított kézzel fordul felém. – Meg akarsz ölni? – morgolódik. – Utálom, ha ijesztgetsz – néz rám vádlón, de ezen a durcás arcon csak nevetni tudok.

- Nem tehetek arról, hogy ilyen ijedős vagy – incselkedem vele hahotázva, amitől csak még mérgesebb lesz.

- Te – indul el felém mutogatva. – Ne merészelj nevetni – mondja most már ő is mosolyogva, ám túlságosan is figyelmetlen. Megbotlik az egyik földön hagyott vödörben, és egyenesen a mellkasomnak esik, de akkora lendülettel jött, hogy ledönt a lábamról, szó szerint. Még nagyobb nevetés rázza meg a testem, de ahogy megpróbál feltápászkodni rólam, rögtön elhallgatok. Csak most jövök rá, hogy milyen helyzetben is vagyunk.

A kezeivel a fejem mellett támaszkodik meg, így csak néhány centi választja el az ajkainkat, a kezem automatikusan a derekára fonódott esés közben, így a testünk összepréselődik. Elakadt lélegzettel pillantok a szemeibe, most már rajta is inkább a zavar jelei mutatkoznak. Vörösen nézi hol a szememet, hol az ajkamat. Egymás szemébe bámulunk, de egyikünk sem mer megmozdulni. Idegesen kapkodja a levegőt, a szája csábításának alig tudok ellenállni, sőt, egy pillanata úgy érzem, hogy most omlik le az eddig gondosan felépített falam. Nyelek egy nagyot, majd lassan előrehajolok, hogy ajkunk egymásra simulhasson. Aiden lehunyja a szemét, az egész lényéből ártatlanság sugárzik, ami mellbevágóan kijózanítóan hat rám.

Az utolsó másodpercben elfordítom a fejemet, és vele az ölemben ülök fel. Zavart köhintésemre Aiden megilletődve nyitja ki a szemét, ahogy realizálódik benne a helyzet, még vörösebb lesz, majd felpattan a combjaimról.

- Én… átöltözöm – hadarja, majd huss, már itt sincs. Gondterhelten tápászkodom fel, remekül alakítottam ma is… Remélem, nem ijesztettem meg…

Egy óra múlva már a kocsiban ülünk, és a városba tartunk. A kínos csendet szinte vágni lehetne közöttünk, idegesen dobolok a kormányon, azon gondolkodom, mit mondhatnék, de ezúttal fogalmam sincs. Amikor beérünk a kisvárosba, nem bírom tovább.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – mondom, félek rápillantani, nem tudom, mit látnék a szemeiben.

- Nem ijesztettél meg – válaszolja halkan, de nem mond mást. Ahogy bekanyarodunk a parkolóba, végül mégis megszólal. – Will… – kezdené, de ekkor leállítom a motort.

- Tessék? – nézek felé zavartan, rajta is ugyanolyan zavartság tükröződik. Ezt szerettem volna elkerülni…

- Én…

- Igen?

- Semmi, nem érdekes – mondja végül, majd kiszáll a kocsiból. A kormányra hajtom a fejemet, szidalmazva magamat, utána én is kiszállok a járműből, és Aiden után indulok.

A bevásárlás hamar megvan, mindent bepakolunk a csomagtartóba, majd a táborhely felé vesszük az irányt. Ahogy megérkezünk, elvégzünk még néhány utolsó simítást, majd mivel kezd sötétedni, megrakjuk a tüzet, hogy a diákoknak ma ne kelljen ezzel foglalkozniuk. A kültéri fa asztalnál foglalunk helyet, a kínos csend még most is kitart. Már épp megint bocsánatot kérnék, amikor halk zsivajra leszek figyelmes, akkor ezek szerint idetaláltak az egyetemisták.

Felkelek a padról, amikor befordulnak az ösvényen. Három fiú és két lány közeledik felénk, az elől lévő szőke hajú srácra egyértelműen valamilyen vezetőként tekintenek, mindenki őt követi. Fura érzés lesz úrrá rajtam, de gyorsan elnyomom magamban.

Egy mosollyal az ajkaimon lépek oda hozzájuk.

- Üdvözlök mindenkit, én William Davis vagyok, hozzám tudtok fordulni, ha bármi problémátok akadna – mutatkozom be kedvesen, mire a lányok sutyorogni kezdenek.

- Maximilian Renaldson – ráz velem kezet az elől álló srác, majd a hátam mögé pillantva fura mosoly szökik az arcára. Hogy lehet valakinek ilyen nemesinek hangzó neve? Valamiért máris ellenszenves a számomra. – És kit üdvözölhetek benned, szépségem? – kacsint rá Aidenre, amitől irtó pipa leszek, ő pedig egészen ledöbbent.

- Ő a… – Tényleg, mi ő nekem? – Ő a segédem – mondom ki végül azt a szót, ami nem túl gyanús. – Én vagyok a gyámja – teszem hozzá hátrapillantva, de az a megbántottság, amit Aiden szemében látok, letaglóz. Valami rosszat mondtam?


Sado-chan2016. 11. 06. 14:56:54#34748
Karakter: Aiden Hellwill



 Igyekszem nem gondolni rá, elterelni a figyelmemet, így inkább a madaraimmal foglalkozom. A napokban amúgy is furcsán viselkedtek, főleg Jáde, az egyik hollóm. Nem is láttam már mióta..
Ahogy pakolászok a dobozok közt rá találok a fészkére és a benne kotló madárra, alatta pedig három apró tojásra.
- Hát ezért viselkedsz furcsán!- sóhajtok fel megkönnyebbülten, majd elő kotrok a zsebemből pár finom falatot. Mindig akad nálam valami a számukra, szeretem nézni, ahogy elégedetten kuporodnak össze kaja után.
Elszórakozok vele még egy kicsit, majd vissza pakolok mindent, hogy biztonságban érezhesse magát.
Miután kitakarítok és
  megetetem a többi tollast újra unatkozni kezdek…talán átmehetnék Willhez, beszélgetni, vagy legalább kölcsön kérni egy könyvet…de talán nem akar látni. Elég mérgesnek tűnt…
Végül csak átmegyek, legyőz az unalom, így ismét lábujjhegyen megyek át, de ezúttal a sötétség fogad. Elment itthonról úgy, hogy nem szólt? Nem vall rá…
 Félek, hogy baja esett, de nem merek utána menni, mert ha közben esetleg haza tér keresni fog, megint… nem tudom mit tehetnék…
Késő estig várok rá, de végül elnyom az álom. Aggódni valakiért fárasztó dolog.

Reggel furcsa érzés fog el ébredés után. Emlékszem arra, hogy lelöktem magamról a takarót, most pedig a nyakamig fel van húzva. Ez magában annyira nem furcsa, hiszen felhúzhattam álmomban is, de az ajtó is be van csukva pedig szándékosan hagytam félig nyitva…talán a huzat csapta be…
A professzor biztosan alszik még, korán van, így csendben megyek át a fürdőszobába, hogy pótoljam az este elmulasztott zuhanyt.
Ahogy vetkőzni kezdek megpillantok a tegnapi ingjét, és valamiért nem tudom megállni, hogy a kezembe ne vegyem. Az arcom elé szorítom és mélyet szippantok az édes illatból. Érződik rajta a friss faforgács és az égő fa édes illata, a mentolos tusfürdőbe és az a jellegzetes illat, amit a bőre áraszt. Akaratlanul is elképzelem ahogy magához ölel, fejemet a mellkasára hajtom és lehunyva szemeim úgy érzem a mennyekben járok.
Rémülten dobom félre az inget. Mégis mikről fantáziálok?! Egészen biztos, hogy nem kellek neki úgy… ha igen, már megmondta volna, hisz egymás előtt nincsenek titkaink.
Hogy eltereljem a gondolataimat inkább beállok a zuhany alá és megnyitom a csapot. Nem lenne szabad még csak feltételeznem is róla ilyesmit.
Derekamra csavarva a törölközőt lépek ki a fürdőből, mikor meglátom magam előtt Willt. Először ledermedünk mindketten, a következő pillanatban pedig rémülten próbálom magamra húzni a törölközőt, de megcsúszik a lábam és hanyatt esek. hangosan nyikkanok fel, inkább az ijedség a nagyobb mint a fájdalom, de Will már ott is terem mellettem hogy felsegítsen.
- Jól vagy? – kérdi aggódó hangon, majd megfogja a kezem hogy felsegítsen. Magam sem értem miért pirulok el, de mikor ezt ő is észre veszi elenged és hátrébb lép.– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Megütötted magad?
- Nem, jól vagyok – csak a fejem rázom egy apró mosoly kíséretében– Valami baj van?
- Az igazgató megkért, hogy fogadjak két hétre diákokat a sátorhelynél – kezdi mesélni miközben elfordul, mintha zavarná, hogy így lát
 - Diákok? Elég rég jártak errefelé – jegyzem meg, és úgy döntök, nem kérdem meg mi baja van. Talán neki kínosabb mint nekem…
- Igen – bólogat – Ezért is ma rendbe kellene tennünk a területet, ha felöltöztél, gyere le reggelizni, utána indulunk is.
- Oké.- bólintok rá, majd elindulok felöltözni. Egyik oldalról megnyugodtam kicsit, ha még rám nézni sem akar így, biztosan nem akar tőlem mást és félre értettem a jeleit…de ugyanakkor csalódott is vagyok emiatt… ha jól emlékszem, egyszer említette, hogy a férfiakhoz vonzódik…de ezek szerint rám sosem tekintete úgy…

Mire lemegyek a reggeli készen vár. Csendben kezdünk el enni, Nem igazán szólunk a másikhoz, aztán hirtelen felpattan, mint aki szellemet látott.
- Minden rendben? –kérdem kikerekedett szemeit és lángoló arcát fürkészve… talán eszébe jutott valami kínos dolog
- Öhm… Ne haragudj, csak… eszembe jutott, hogy… hogy nem küldtem el az egyik jelentésemet a kutatásomról – motyogja zavartan– Ezt gyorsan elintézem, addig elmosogatnál, kérlek?
- Pe-persze, de… – be se fejeztük még a reggelit
- Sietek, utána indulhatunk – vágja rá, mielőtt befejezhetném a mondatot majd elrohan…ennyire fontos az amit elfelejtett?
A biztonság kedvéért készítek pár szendvicset, elteszek pár lmát és miután gyorsan elmosogatok felöltözök én is. Még így is én végzek hamarab…tényleg fontos dolog lehetett
- Mehetünk? – kérdi, mire csak bólintunk és elindulunk a táborhelyhez.
Útközben hallom, ahogy hangosan megkordul a gyomra
- Rendesen kellett volna reggelizned, és nem olyan hirtelen ellrohannod- húzok elő egy szendvicset és felé nyújtom- nem is tudom, mi lenne veled nélkülem- jegyzem meg mosolyodva, mire csak egy hálás pillantás a válasza
Ahogy elérünk a táborhelyig kezd kirajzolódni, hogy rengeteg dolgunk lesz ma. Teljesen benőtte a gaz, a tűzrakó helyet jelző kövek szanaszét és szemét is akad bőven. Leteszem az egyik padra a hátizsákom és neki állok össze szedni a letört ágakat.
Dél körül ját már, mire a felével végzünk, így tudunk egy kicsit pihenni és enni, hiszen mindketten farkaséhesek vagyunk.
- Még jó, hogy ilyen figyelmes vagy. Ha rajtam múlik, most itt ülnénk potyán, étel nélkül- jegyzi meg egy halvány mosollyal, de nem néz rám most sem.
- Gondoltam, biztosan éhesek leszünk…- harapok bele a szendvicsbe

Késő délutánra jár már, mire végzünk.
Fáradtan térünk haza, no meg jó sárosan, hiszen minden csurom víz az esőzések után. Lerúgom a bakancsomat, majd felakasztom a kabátot és lehámozom a vastag pulcsit is. majd később kimosom őket
- Ma te vagy a soros a főzésben, úgyhogy addig megyek letusolok…ott is saras vagyok ahol nem kéne- nevetek fel. Ahogy kimondom hirtelen fülig vörös lesz…vajon mi lelte?
- Jól van, menj csak…- bólint aprót, majd elfordul és tovább pakolászik. Nem értem őt ilyenkor…

Immár tiszta ruhában ülök le mellé vacsorázni
- Ragut készítettem, ez majd átmelegít- szedi ki a tányérokba
- És mikor jönnek a diákok?- kérdem két falat közt.
- Elvileg holnap délután, a sátorhelynél kell várnom őket- mintha gondterhelt lenne, de az is lehet, hogy csak aggódik - Bár fogalmam sincs, ide fognak-e találni egyedül
-Valószínűleg megtalálják az ösvényt- nyugtatgatom-Nyilván kaptam térképet, vagy ha nem, a jelzőlámpákat és a fákra festett jeleket követve egész biztos eltalálnak odáig
- igazad lehet…azért vacsora után ellenőrzöm az őrlámpákat, hogy holnap ne legyen rá gondunk
Több szó nem esik vacsora közben. Miután végzünk elmosogatok, ő pedig felöltözik , gumicsizmát és esernyőt ragad, ugyanis ismét eleredt az eső és a fészer felé veszi az irányt. Ott tartjuk a lámpakarókat, amiknek elég erős a fénye hogy látszódjanak és elég masszívak az elemeik hogy reggelig kitartsanak.
- Vigyázz magadra- állok meg mellette és a nyakára tekerem a kedvenc sálamat- nem tudom mihez kezdenék, ha bajod esne- zavarbaejtően közel hajolok hozzá…igazából nem így terveztem, egy pillanat után el is húzódok tőle. Egy kényszeredett mosoly után felveszi a kulcsokat és elindul.
Ilyen időben a rádió sem működik, így hogy elüssem az időt meggyújtom az összes gyertyát, amitől igazán hangulatos lesz a ház.
A kanapén alszom el, kezemben egy könyvvel…
Álmomban egy kocsiban ülök, nem lehettem több 13-14nél…ugyanilyen vihar tombolt akkor is. Egy kedves nő fordul felém mosolyogva, a következő pillanatban pedig minden csurom vér.

Rémülten sikítok fel, mire felgyullad a lámpa és Will terem mellettem szinte azonnal
- Aiden…semmi baj, nyugalom- csitítgat halkan, miközben a kanapé mellé térdel. Hirtelen nem is tudom hol vagyok, kell pár pillanat, hogy lokalizáljam a helyem
- Will..láttam..egy nőt…és vért..- nyögöm. a könnyeim megállíthatatlanul folynak, a mellkasom szabálytalanul emelkedik és süllyed. Csurom veríték az egész testem.- Ki volt ő?...
- Talán..az is lehet, hogy elkezdtél emlékezni- simogatja a hátam lágyan- gyere, felviszlek. Az ágyadba kényelmesebb lesz- a hátam és a lábaim alá nyúl, én pedig a nyakába karolok és a vállára hajtom a fejem. Szerencsére elég apró vagyok ahhoz, hogy ne okozzon gondot neki felvinni a lépcsőn a szobákig.
Bent lefektet az ágyra és mellém ül. Már egy kicsit sikerült megnyugodnom, de még mindig zakatol a szívem
- Will..ne hagyj egyedül…félek..- húzom vissza amikor el akar menni.
- Jól van…- sóhajt fel zavartan, majd mellém fekszik. Átkarolom a derekát, testem az övének simul, úgy fekszünk órákig. Túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy visszaaludjak. Ki lehetett az a nő? Talán tényleg kezdek emlékezni, annak ellenére, hogy az orvosok nem láttak rá sok esélyt.
- Will…
- igen?..
- Ha esetleg…visszatérnek az emlékeim…és megtudom ki voltam… akkor is szeretni fogsz?- pillantok rá. Hirtelen elvörösödik, és a szívverése is felgyorsul- csak te vagy nekem, és ha tényleg… nem akarlak elveszíteni
- Nem fogsz, ígérem- suttogja bíztató hangon. Felpillantok rá, arcáról süt az aggódás, a törődés és még valami, ami nem tudom mi lehet. Feljebb csúszok, hogy a fejünk egy vonalban legyen, majd közelebb hajolva hozzá az arcára nyomok egy csókot. Mintha még a lélegzete is megakadna, úgy merevedik meg az egész teste.
- Will? Minden rendben?- kérdem vonásait fürkészve. Mintha szellemet látna…


Szerkesztve Sado-chan által @ 2016. 11. 07. 15:11:13


Chii2016. 11. 04. 16:35:58#34737
Karakter: William Davis



 Szörnyű ember vagyok… Egy nálam tíz évvel fiatalabb fiú után vágyakozom, és ha ez nem lenne elég, ő ráadásul apafiguraként tekint rám. Még a mai napig emlékszem, hogy milyen volt, amikor először megpillantottam őt az erdőben. Látszott rajta, hogy mennyire élvezi a természetet, mégis, olyan elveszettnek tűnt ott egyedül.

Mikor megtudtam, hogy ő is mindenkijét elveszítette, nem haboztam, magamhoz vettem, és elkezdtem tanítani a szakmámra. Már hat éve élünk boldog egyetértésben, csak nagyon ritkán voltak veszekedéseink, és akkor sem tartott túl sokáig a harag. Látom a szemében a tiszteletet, amit irányomban érez, bízik bennem, ezért is süllyedek egyre mélyebbre a helytelen érzéseimben.

Nagyjából egy hónap telhetett el azóta, hogy Aiden nem érkezett meg vacsoraidőre. Féltem, hogy valami baja esett, ezért utána indultam, bár ne tettem volna… A tóban fürödve találtam rá, meztelenül, a holdfény megvilágította karcsú alakját, nem tudtam levenni róla a szememet. Akkor ott megszűnt az, hogy fiamként szeressem. Teljesen más érzéseket váltott ki belőlem, legszívesebben fulladásig csókoltam volna.

Rémülten futottam hazáig, hogy vegyek egy gyors zuhanyt, alig akartam elhinni, hogy felizgultam Aidentől. A szégyen azóta is mardossa a szívemet, ráadásul minden nappal egyre rosszabb és rosszabb a helyzet. Ha megpillantom őt, rögtön felsejlik előttem a fürdőző alakja, ilyenkor legszívesebben arcon csapnám magam. Próbálom elfeledni azt az éjszakát, de bármennyire is igyekszem, nem megy… Szinte minden álmomban őt látom, és azt hiszem, kezdi ő is érezni, hogy valami gond van.

A munkába temetkezem, úgy érzem, szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy rendezhessem magamban a dolgokat, de bármit is teszek, nem hagy alább a kísértés. A laptopomon dolgozom kimerülésig, emellett alszom el, de álmomban ismét Aiden csókra csábító, barackvirágszín ajkait látom. Egy mosollyal hív be magához a tóba, ahol végre megkaphatom őt, úgy, mint eddig soha. A nevét nyöszörgöm, miközben behatolok a forró puhaságba, majd riadtan pattannak ki a szemeim.

A valódi Aident pillantom meg az ágyam mellett álldogálni, ezért gyorsan az éledező merevedésemre húzom a takarót, remélem, nem vett észre belőle semmit, a bő nadrágom elég szépen takar, olyan kis ártatlan még.

- Aiden... Mit keresel itt? – kérdezem rekedt hangon, miközben az után kutatok az arcán, hogy vajon észrevette-e a problémámat.

 - Én csak... Éhes lettem, és gondoltam, megkérdezem, te kérsz-e vacsorát... – dadogja idegesen, hátrébb lépve az ágytól.

Felülök, és lazán a hajamba túrok. Tudom, hogy hazudik, látom rajta, de jobb, ha nem firtatom a dolgokat. Nem szeretném még kellemetlenebbé tenni a helyzetet, mint amilyenben már amúgy is vagyunk, ezért csak bólintok egyet. Aiden olyan gyorsasággal hagyja el a szobámat, mintha menekülne előlem. Aggodalmasan pillantok a bevágódó ajtó irányába, majd gondterhelten felsóhajtok. Mi lesz ebből? Mit kellene tennem? Fogalmam sincs… Végül veszek egy gyors hidegzuhanyt, hogy lenyugtassam magam, mielőtt elindulnék a konyhába.

Beérve már megterített asztal fogad, ahogy látom, a vacsora is készen van, így csak leülök, és enni kezdek. Feszült csend van közöttünk, Aiden is a gondolataiba van merülve, ezért is lep meg, amikor hirtelen megszólal.

- Mondd, minden rendben? – kérdezi idegesen. – Vagy egy hónapja hozzám sem szólsz, vagy ha igen, akkor sem nézel a szemembe... Aggódom érted... Ha amiatt haragszol még rám, hogy elmentem szó nélkül... Nem tudom, mit vársz, hányszor kell még bocsánatot kértem tőled –mondja ki a gondolatait, amik mellbe vágnak. Leteszi a pirítósát, és komoly tekintettel vizslat. –  Hallottam, ahogy álmodban engem emlegettél... – kezdi, amitől jeges rémület önt el. Mennyit hallhatott belőle? Ugye nem jött rá, hogy milyen szituációban jelent meg a képzeletemben?

- Elég fura álom volt – szakítom félbe. – A nagy részére nem is emlékszem – terelem a témát. Szerencsére nem firtatja tovább a dolgokat, csak újabb csendbe burkolózunk. Nem akarom őt bántani, nem szeretném, ha úgy érezné, valami rosszat tett, de rettegek attól, hogy rájön, milyen bűnös érzéseket kelt bennem.

Vacsora után visszavonul a szobájába, hogy a kedvenc madaraival foglalkozzon, amitől egy kicsit megnyugszom, hiszen nem kell tovább ebben a feszült légkörben lennünk. Mosogatás közben végig azon kattog az agyam, hogy mitévő legyek. Ki kell szellőztetnem a fejem, úgyhogy átöltözök a ruhámba, amiben rendszerint futni szoktam, majd nekivágok a számtalanszor bejárt útvonalamnak. Legalább a hűs levegőtől egy kicsit megnyugszom.

Későn veszem észre, hogy a lábaim akaratlanul is a kis tóhoz vittek, ahol egyik éjszaka megláttam Aident. Gondterheltem lépek oda a víz felszínéhez, és a hold által megvilágított tükörképemre bámulok. Egy sokat megélt középkorú férfit látok, egy olyan embert, aki nem méltó ahhoz, hogy a fekete angyalomhoz akárcsak egy ujjal is hozzáérjen. Idegesen csapok bele a vízbe, majd az arcomba fröcskölök egy kicsit. Egészen hazáig sprintelek, szerencsére mire visszaérek, már mindenhol csend és sötétség fogad.

Gyorsan újból lezuhanyozok, majd egy egyszerű pizsamaalsóban átcsoszogok Aiden szobájába, és nagyon halkan belesek az ajtón. Édesen alszik az ágyában, de mivel a takarót lelökte magáról, lábujjhegyen bemegyek, és betakarom, nehogy megfázzon. Egyre hidegebbek az éjszakák. Hosszú szempillái még inkább kiemelik szépségét, duzzadt ajkait bámulom. Elfog a kísértés, hogy megízleljem azokat, közelebb hajolok hozzá, csak néhány milliméter válasz el minket egymástól, ám végül teszek semmit. Egy halk sóhaj mellett a homlokára csókolok, és kisimítok pár rakoncátlan tincset az arcából.

- Will – nyöszörgi édesen Aiden, de nem nyitja ki szép szemeit, csak a másik oldalra fordul. Megrázom a fejemet, miközben ismét fentebb húzom rajta a paplant, és visszatérek a szobámba.

***

Reggel telefoncsörgés ébreszt, álmosan nyúlok az éjjeliszekrényemhez.

- Tessék? – morgom bele reszelős hangon, de amint meghallom az egyetem igazgatójának hangját, rögtön éberebb leszek.

- Elnézést a korai zavarásért, Mr. Davis.

- Semmi gond, uram. Mit tehetek önért? – kérdezem segítőkészen.

- A pár nappal ezelőtti esőzések miatt megduzzadt a Wellingtonban lévő patak, így nem tudjuk oda küldeni a diákjainkat. Esetleg tudná őket fogadni a holnapi nap folyamán? Öt diákról lenne szó, csak két hetet töltenének önnel – magyarázza a helyzetet.

- Természetesen – egyezek bele azonnal. – Milyen időtájban számítsak az érkezésükre? Szükségük van kísérőre a vonatállomáshoz? – érdeklődöm.

- A délután folyamán fognak menni, pontos instrukciókat kaptak, a sátorhelynél várjon rájuk.

- Igen, értettem.

- Köszönöm, Mr. Davis. Akkor a viszonthallásra – köszön el, majd bontja a vonalat. Hát ez szuper, akkor ma elég sok dolgunk lesz, meg kell tisztítani a sátorozásra kijelölt területet, egy ideje már nem jártak nálam diákok, és a tábortűzhöz szükséges fát is elő kell készíteni.

Egy ásítással kikelek az ágyból, és Aiden szobája felé veszem az irányt. Kopogok, de semmi válasz. Még egyszer kopogok, de ismét csak a csend felel. Lehet, hogy még alszik. Benyitok az ajtón, a szemközti fürdőből szintén ebben a pillanatban lép ki a csuromvizes fiú egy derekára kötött törölközővel. Ahogy találkozik a tekintetünk, mindketten megdermedünk, majd Aiden akkora lendülettel próbálja jobban magára húzni a testét fedő darabot, hogy végül megcsúszik a lába, és hanyatt vágódik a kemény fapadlón.

Egy másodperc alatt ott termek mellette.

- Jól vagy? – kérdezem aggodalmaskodva, a kezénél fogva felsegítve, de ahogy észreveszem a kipirult arcát, zavartan lépek arrább tőle. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – kérek elnézést, de ő csak megrázza a fejét, hogy semmi gond. – Megütötted magad?

- Nem, jól vagyok – válaszol apró mosollyal az ajkain. – Valami baj van? – tekint felém.

- Az igazgató megkért, hogy fogadjak két hétre diákokat a sátorhelynél – mesélem tüntetőleg a másik irányba fordulva.

- Diákok? Elég rég jártak errefelé – mondja elmélkedve valamin.

- Igen – bólogatok. – Ezért is ma rendbe kellene tennünk a területet, ha felöltöztél, gyere le reggelizni, utána indulunk is.

- Oké.

Sietős léptekkel hagyom el a szobát, összedobok egy könnyű reggelit, és meg is terítek, mire leér az emeletről. Jóízűen falatozunk mindketten, de a feszültség megint jól kivehető. Bevillan az elmémbe, ahogy ma reggel egy vízcsepp folyt le Aiden mellkasán. Olyan határozott mozdulattal állok fel, hogy a szék mögöttem elvágódik.

- Minden rendben? – kérdezi felpillantva rám. Mit mondjak, mit mondjak? Azt csak nem adhatom a tudtára, hogy éppen róla fantáziáltam.

- Öhm… Ne haragudj, csak… eszembe jutott, hogy… hogy nem küldtem el az egyik jelentésemet a kutatásomról – motyogom zavartan, miközben felállítom a széket. – Ezt gyorsan elintézem, addig elmosogatnál, kérlek?

- Pe-persze, de… – folytatná, ám gyorsan beléfojtom a további szavakat.

- Sietek, utána indulhatunk – darálom el, majd felrobogok a szobámba. Berohanok a fürdőbe, és a tükörnek támasztom a homlokomat. – Te egy idióta vagy, Will – suttogom magam elé lehunyt szemekkel. Veszek pár mély lélegzetet, megmosakszom, és melegebb ruhát öltök magamra.

Leérve látom, hogy már Aiden is útrakész. Furcsán méreget, de nem mond semmit, aminek most kifejezetten örülök.

- Mehetünk? – kérdezem kedvesen, csak egy bólintás a válasz, így csendben indulunk meg a sátorozási terület felé.


1. <<2.oldal>> 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).