– Jamie? – hökkenek le teljesen, mikor feltárul a bejárati ajtó. Nem más áll velem szemben, mint az exem, James Clifford. – Mit keresel te itt? – vonom kérdőre, hiszen nem gondoltam, hogy látom még valaha a házamban.

– Szia, Will – mosolyog rám szemérmetlenül. – Azt hittem, jobban örülsz majd nekem – kacsint rám kuncogva, mire idegesen nyelek egyet. Miért érzem azt, hogy ennek nem lesz jó vége?

– Nem számítottam rád. Szólhattál volna, hogy erre jársz – mondom, de jó házigazdához híven kintebb tárom az ajtót, hogy be tudjon mellettem lépni. Fel sem veszem, ahogy félig hozzám simul, miközben elsétál mellettem.

– Gondoltam, megleplek – magyarázza körbejártatva a tekintetét. Hát az már biztos, hogy meglepett, de kétlem, hogy ez olyan jófajta meglepetés lenne. – Szinte semmit se változott ez a hely.

– Komolyan, James – szólítom meg mindenféle becézés nélkül, amiből érti, hogy nem akarok mellébeszélést. – Miért jöttél? – vonom fel a szemöldökömet kérdőn.

Halkan felsóhajt. – Több mint öt év telt el az erdő növényzetének felmérése óta – kezd magyarázásba. – Az egyetem küldött, ideje új statisztikákat készíteni.

– Miért nem engem kértek meg? –morranok fel. – És ez nem magyarázat arra, hogy miért éppen te jöttél.

Vállvonogatva pillant rám. – Tudták, hogy ismerem a helyet, megkértek, elfogadtam. Te is tudod, hogy a vadállomány felmérése rád hárul. A kettőt együtt pedig nem tudod végigcsinálni. – Sajnos ebben igaza van. A terület elég nagy, és mivel mindkettőt pár hónapon belül el kell készíteni, egyedül nem végeznék vele.

– Azt hittem, jobban szereted a nagyvárost, és eleged van abból, hogy a semmi közepén legyél – idézem a szavait, amit az egyik régebbi veszekedésünkkor vágott hozzám. Még ma is élénken él bennem, hogy milyen dühösek voltunk akkor mindketten.

Kínosan mosolyodik el. – Talán tévedtem… és nem csak ebben – néz rám komolyan. Közelebb jön hozzám, hátrálnom kellene, de nem tudom elhinni, amit hallok. – Hiányoztál – suttogja még egy lépést téve felém, ám mielőtt elérhetne, a lépcső tetejéről Aiden hangja zavar meg minket.

– Jamie? – hallom a kérdést, a döbbenet egyértelműen kihallatszódik a hangjából.

– Nicsak, öcsisajt – mosolyog felé fordulva nem túl őszintén. – Meg sem lep, hogy megint gipszben látlak – mondja, de én még mindig alig birok mozdulni. Előttem áll a volt és a jelenlegi szerelmem. Mihez kezdek most? Aiden vajon mit szól Jamie érkezéséhez? Abban a pár hétben, amit együtt töltöttek, sem jöttek ki túl jól…

– Én csak… – kezd hebegni. – Szólongattalak, de nem feleltél… – mondja, amitől rögtön bűntudatom lesz. Ott kellene lennem mellette… – Semmi gond… boldogulok egyedül is… – makogja a fürdő felé igyekezve, és mielőtt még a segítségére siethetnék, hallom a zár kattanását. Remek… Ez remek… Ez a nap is jól kezdődik.

Sóhajtva túrok bele a hajamba, majd gondterhelten nézek volt barátomra.

– Nem gondoltam, hogy még itt lesz – mondja kissé szájhúzva.

– Tessék? – kérdezem meglepetten.

– A kölyök… Nem gondoltam, hogy még mindig itt fog lógni rajtad – vallja be, miközben a konyha felé indul. Követem őt, de egyáltalán nem tetszik a hangneme.

– Aiden nem lóg rajtam, én vagyok a gyámja – közlöm vele kissé nyersen, mire védekezőn emeli maga elé a kezeit.

– Jól van, na, tudom, hogy úgy véded, mintha a fiad lenne – mosolyogja, ám a fiad szónál kissé meghűlök. Mennyire tévedsz, James… Régen talán fiamként tekintettem rá, de most… Vajon el kellene neki mondanom, hogy mivé alakult a kapcsolatunk? Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e, viszont azt sem akarom, hogy Aiden azt higgye, nem vagyok hajlandó felvállalni őt. Muszáj lesz beszélnem vele erről, a döntés az ő kezében van.

– És te hogy vagy? – kérdezem lerogyva az egyik székre, mire ő is leül, majd lelkesen mesélni kezd arról, mi történt vele az elmúlt hat évben. Általában jóban maradok az exeimmel, Jamie-vel sincs nagyobb gondom, ezért figyelmesen hallgatom beszédét. Egészen addig, míg Aiden ide nem botorkál hozzám.

– Will.. éhes vagyok – mondja hozzám bújva, ami először meglep, majd furcsán jó érzéssel tölt el. Szó nélkül hagyom azt, hogy igazából ő is elérné a kedvenc gabonapelyhes dobozát.  Felállok, hogy elkészítsem neki a reggelijét, és amint megvagyok vele, odaviszem neki a nappaliba, ahol helyet foglalt.

Határozatlanul megyek vissza Jamie-hez, úgy ülök, hogy a szemem sarkából néha rá tudjak pillantani Aidenre, aki csendesen falatozik, közben pedig árgus szemekkel figyel minket. Tudtam, hogy féltékeny…

Hallgatom James történeteit, de figyelmemet jobban leköti az én kis angyalkám, így leginkább csak félmondatokban válaszolok neki, ha épp kérdez valamit. Emellett nem is nagyon fűlik ahhoz a fogam, hogy a magánéletemről beszéljek neki.

Amikor ő is észreveszi Aiden tekintetét, felé fordul. – Na és veled mi történt, öcskös? – érdeklődik a gipszekre célozva.

– Elestem – válaszol tőmondatban neki, úgy tűnik, nagyon nem akar beszélgetni vele.

– Nem csodálkozom, mindig is kétballábas voltál – kuncogja, mire enyhe dühvel vonom fel a szemöldökömet. Nem tudom, hogy ezzel megsérteni akarta-e vagy csak viccelődik vele, de nagyon nem tetszik. Mindenesetre még nem akarok veszekedni vele. – De nézd a jó oldalát! Ha nem lennél az, nem lennél most itt… és talán én sem – mondja, amitől ökölbe szorulnak a kezeim. Nem akarom, hogy Aiden azt higgye, ő tette tönkre a kapcsolatunkat. Mérgesen pillantok Jamie-re, aki szemforgatva tér vissza a saját történetének meséléséhez.

Az egész nap azzal telik el, hogy köztük ingázok. Aiden jól láthatóan fél egyedül hagyni minket, amit Jamie egyre türelmetlenebbül visel el. Délután, amikor Aiden elmegy a mosdóba, komor tekintettel fordulok az exemhez.

– James, hol fogsz tartózkodni, míg tart a munkád? – kérdezem, de azt hiszem, nem akarom hallani a válaszát.

Meglepetten néz rám. – Természetesen itt – mondja ezt úgy, mintha ez annyira egyértelmű lenne.

– Nem maradhatsz itt – közlöm vele egyszerűen.

– Miért nem? – kérdi összeszűkült szemekkel. – A kölyök miatt? Jól fogok viselkedni…

–Nem… Nem miatta – mondom, ami félig igaz, félig pedig nem. – Mi már nem vagyunk együtt – mondom komoly hangon, mire közelebb simul hozzám a kanapén.

– Újrakezdhetnénk… – pillant rám igéző szemekkel, de már nem tud úgy hatni rám, mint régen.

Megrázom a fejemet. – Értelmetlen lenne, és nem is akarom.

– Will…

– James, ez nem vita tárgya – emelem fel a hangom egy kicsit, mire enyhe dühvel pillant rám, de pár másodperc múlva ismét mosoly sejlik fej az ajkain.

– Azért mára maradhatok? – kérdi épp akkor, amikor Aiden kilép a mosdóból. – Nem foglaltam sehol szállást.

– Csak mára – egyezem bele végül.

Bólint, majd mintha az előbbi beszélgetés meg sem történt volna, folytatja monológját, próbálva engem is belevonni a beszélgetésbe. Néha Aidenhez is beszél, vele már kevésbé kedvesen. Egyelőre még tűröm, tudom, hogy ha nagyon akarja, akkor Aiden meg tudja magát védeni, de ahogy elnézem, próbálja türtőztetni magát.

Egy nem túl jó hangulatban eltöltött vacsora után hozok tiszta ágyneműt Jamie-nek a kanapéra. Aiden közben a fürdéshez készülődik, ezután én is csatlakozom hozzá, hogy segítsek neki a mosdásban.

– Szóval tényleg a kanapén fogok aludni? – kérdi elhúzott szájjal a vendégem.

– Teljesen komolyan beszéltem – mondom, ahogy megágyazok neki az említett bútordarabon.

– Hat éven át aludtunk egy ágyban, még egy alkalom nem számítana… – simít végig a hátamon, de elhúzódom tőle.

– James, azt hiszem, ezt már megbeszéltük…

– Jó-jó, majd igyekszem nem elcsatangolni éjszaka a házban – mondja kuncogva, de csak megrázom a fejemet. Nincs kedvem vele tovább vitatkozni ezen. Remélem, tényleg sikerült megértenie, hogy nem szándékozom vele újrakezdeni a kapcsolatunkat.

– Jó éjszakát – biccentek felé, majd felsétálok az angyalkámhoz, hogy végre kettesben lehessek vele.

– Jó éjt, Will – bazsalyog rám, ahogy elfészkelődik a paplan alatt.

Egy sóhajjal lépek be a fürdőbe, Aiden már levetkőzve ül a kisszéken. Ép kezével próbálja megmosni magát, de elég nehezen megy neki.

Gondterhelten térdelek le elé, óvatosan kiveszem a kezéből a szivacsot és a tusfürdős vödörbe mártva kezdem lemosni. Tüntetőleg nem néz rám, egyértelműen neheztel.

– Aiden… – szólítom meg, mire végre rám pillant. – Sajnálom a mai napot – mondom, mire felveszi a durcás tekintetét.

– Nem akarom, hogy itt legyen – mondja végig a szemeimbe nézve.

– Én sem – értek egyet, mire mintha megkönnyebbülés suhanna át rajta.

– Nem… nem akarsz… megint vele lenni? – kérdezi, amikor már a törölközővel szárítgatom.

– Nem – rázom meg a fejemet. – A mi kapcsolatunk hat éve véget ért, nem áll szándékomban ismételten belekezdeni – mondom komolyan, miközben ráadom a pizsamáját.

Sóhajtva dönti a fejét a mellkasomnak, mire óvón magamhoz ölelem.

– Félek, hogy… közénk fog állni – motyogja a pólómba kapaszkodva.

Szorosabban húzom magamhoz. – Nem hagyom, esküszöm – ígérem neki. Mélyet szippantok a hajából, imádom az illatát. Kicsit eltávolodok tőle, majd puha csókba vonom. Lágy, pillekönnyű puszikkal halmozom el az ajkait, amit sóhajtozva tűr. Amikor elválunk egymástól, még egyszer magamhoz ölelem, majd bekísérem a szobájába.

– Maradj velem éjszakára – mondja a paplan alól, de megrázom a fejemet.

– Pihenésre van szükséged, és James is itt van – mondom, mire mérgesen fordul a másik irányba. – Aiden…

– Semmi gond – morogja, amiről mindketten tudjuk, hogy hazugság. Végül nyomok még egy csókot a fejére húzott takaró alól kikandikáló fürtjeire, mielőtt elindulnék kifelé.

– Szeretlek – suttogom bele a szoba csendjébe. – Nem lesz semmi baj – teszem még hozzá. Nem tudom, hogy őt vagy magamat akarom-e ezekkel a szavakkal nyugtatni, de nem is fontos. Nem hagyom, hogy bárki közénk álljon most, hogy végre az enyém lett.

Egész éjszaka nyugtalanul forgolódik, már hajnal felé jár az idő, amikor el tudok aludni.

***

Nem tudom, hány óra lehet, de arra ébredek, hogy besüpped mellettem az ágy.

– Aiden? – kérdezem kótyagosan, de az alak nem válaszol. Fölém hajol, majd megcsókol.

Csak egy pillanat kell ahhoz, hogy rájöjjek, ő nem az én angyalkám. Teljesen más az íze, fojtón ismerős. Felpattannak a szemeim, ahogy eszembe jutnak a tegnap történtek. James…

– Mi az isten ütött beléd? – kérdezem felülve, ahogy arrébb tolom, de ő csak vigyorogva ül az ágyékom fölött és köröz egyet a csípőjével.

– Nekem úgy tűnik, hiányoztam – mosolyog rám csábítóan.

– James, szállj le rólam – morranok fel. Fel akarok kelni, ám ekkor nyílik az ajtó, amin Aiden sétál be a mankóival.

– Will, fent vagy már? – kérdezi, ám ahogy felpillant, elsápad.

– Aiden… – próbálnék magyarázkodni, de a könnyei belém fojtják a szavakat.

– Gyűlöllek – kiáltja, nem tudom, hogy ez nekem vagy Jamesnek szólt-e, de amint kifordul a helyiségből, levetem magamról az exemet, és dühösen pillantok rá.

– Megőrültél?! – kiabálok rá, de ahelyett, hogy veszekedni kezdenék vele, inkább Aiden után indulok. Szerencse, hogy a mankóival maximum a szobájáig mehetett, így rögtön tudom, hol keressem.

Én? Természetesen élveztem minden pillanatát, mindaddig, míg észre nem vettem a riadt pillantását. Tudtam, hogy túl korai, mégsem voltam képes megálljt parancsolni a testemnek. Mostantól tényleg türtõztetni fogom magam, esküszöm… Gondolataimból az szakít ki, hogy megérzem magamon Aiden forró testét. Félénken hajtja a fejét a mellkasomra, miközben átölel, bocsánatkérõen, jelezve, hogy nem haragszik rám.

Reszketõ kezekkel ölelem magamhoz, de vágyam még nem csillapult le teljesen, és megfogadtam, hogy visszafogom magam, ezért finoman eltolom magamtól. Nem szeretném megint elveszíteni a fejem, és õ képes egyetlen mozdulatával ezt elérni.

- Feküdj le inkább, nem tesz jót a sok állás – kapom óvatosan a karjaimba, majd lefektetem az ágyára. Mellé ülve jövök csak rá, hogy még mindig egy szál törölközõ fedi a testét, arcára simítva akaratlanul is végigvándorol Aidenen a szemem, csábító combjait megpillantva nyelek egy nagyot, és inkább ismét az arcát kezdem vizslatni.

- Tudni szeretném… mikrõl fantáziáltál velem kapcsolatban… Mielõtt te meg én… mi lettünk – hebegi lehajtott fejjel, zavarától csak még vörösebbé válik, és hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem a helyzetet.

Ha tudná, miket képzeltem el, és mikrõl álmodtam az elmúlt hónapokban, szerintem kiüldözném õt a világból. A vízeséses jelenet óta csak õ jár a fejemben, hiába ostoroztam magam, hiába próbáltam tudomást sem venni az érzéseimrõl, végül nem voltam képes ellenállni a vágyamnak… Szeretni akarom õt, akarom mindenét, mindenhogyan. Legszívesebben magam alá gyûrném, és addig ki sem engedném a karjaim közül, míg már csak a nevemet képes nyögni. De Aiden vajon tudja egyáltalán, hogyan mûködik a szex két férfi között? Eddig egyetlen kapcsolata sem volt, nõkkel sem, a legutolsó, amit szeretnék, hogy halálra rémítsem.

- Sok mindenrõl – mondom végül. – Nem szeretnélek megrémíteni még jobban – teszem hozzá végigcirógatva a mellkasán. Apró nyögése zene a füleimnek, de inkább elhúzódom tõle. – Itt a tiszta pizsama, szerintem jobb, ha nem ebben a vizes törölközõben fekszel le, a végén még megfázol – mondom, miközben segítek neki felülni

Lezserül szétnyitja a törölközõjét, amitõl én is zavarba jövök, olyan, mintha játszadozna velem. Tudja, mit mûvel velem, mégis ezt teszi.

- Mért te jössz zavarba, amikor én vagyok teljesen meztelen? – kérdezi mosolyogva, de erre inkább nem válaszolok. Kis démon… Lágyan felöltöztetem, ügyelek minden mozdulatomra, nehogy fájdalmat okozzak neki, végül pedig szépen betakargatom. Elgondolkodva ülök le mellé az ágyra, de nem tudom, mit mondhatnék, csókolni akarom, de tartok attól, hogy megint megijeszteném.

- Will… - szólít meg végül Aiden, amikor már nem bírja tovább a csendet.

- Igen? – pillantok rá.

- Örülök, hogy anno te találtál rám – mondja mosolyogva, amitõl melegség önti el a szívemet. Ha tudná, hányszor aggódtam az évek alatt, hogy elrontok valamit a nevelése közben, vagy nem vagyok elég jó neki, de akárhányszor erre gondoltam, önzõ módon nem tudtam õt másra bízni. Annyira ragaszkodott hozzám, hogy nem lett volna szívem kiszakítani ebbõl a környezetbõl. Egyetlen dologtól pedig még mindig rettegek… Ha megtudná, hogy úgymond õ volt az utolsó csepp a pohárban, õ volt a végsõ oka annak, hogy Jamie-vel szakítottunk, félek, hogy magát hibáztatná teljesen, pedig már elõtte is kilátásban volt az, hogy külön válnak az útjaink, csak épp kellett egy utolsó löket. És Aiden amilyen hirtelen betört az életembe, olyan hirtelen meg is szakadt a kapcsolatom a volt élettársammal. Õ nem volt hajlandó felelõsséget vállalni egy másik emberi lény iránt, én pedig nem voltam hajlandó elengedni Aident, így elég gyorsan meghoztuk a lépést, mely mindkettõnknek elõnyös volt. Igazából õ csak egy indok volt a szakításra, így végre mindketten kiléphettünk a már jó ideje nem mûködõ kapcsolatunkból.

Int, hogy hajoljak közelebb, én pedig így is teszek. – És nem haragszom, amiért meglestél fürdés közben – suttogja bele a fülembe. Hogyan? Mikor tudta meg? Ijedtem fordulok felé, de csak egy apró csókot kapok az ajkaimra. Meglepõdöm, de végül az arcára simítva a kezem mélyítem el ártatlan csókocskáját. Lágyan kóstolgatom az ajkait, és amikor belenyög a csókba, tudom, ideje lesz abbahagynunk, mielõtt ismét felizgatna.

Visszatolom a párnákra. – Honnan jöttél rá? – kérdezem a leskelõdésre utalva, mire halkan felkuncog.

- Az arcod… mindent elárul – vigyorogja, miközben bevackolja magát a takaró alá.

- Ne haragudj – kérek tõle bocsánatot. – Hidd el, véletlen volt…

- Nyugi – mosolyog rám. – Mondtam már, hogy nem haragszom.

- Biztos? – kérdezem kicsit aggodalmaskodva, nem akarom elveszíteni a bizalmát.

- Ühüm – motyogja ásítások közepette. Azt hiszem, kimerítette õt ez a nap, amin nem is csodálkozom.

- Aludj jól, szépségem – nyomok még egy utolsó csókot a homlokára, majd kisomfordálok a szobából. Nem kell hátranéznem, hogy tudjam, milyen vörös lett a pofija.

Én még sajnos nem pihenhetek, meg kell írnom pár jelentést, és a tanulmányommal is haladnom kellene. A szobámban elõveszem a laptopomat, és halkan pötyögni kezdek rajta, eltelik egy-két óra, mire úgy érzem, nem bírom tovább nyitva tartani a szememet, ezért inkább letusolok és lefekszem aludni. Rám is rám fér már a pihenés, Aiden balesete óta alig tudtam rendesen aludni, de most, hogy végre itt van velem, és tudom, hogy biztonságban van, remélem, nyugis álmom lesz.

Épp csak magamra kaptam a pizsamámat, amikor meghallom Aiden kiáltását. Rémülten futok be hozzá, az ágyában ül, leizzadva, és csak úgy kapkodja a levegõt.

- Will – nyöszörgi, amikor észrevesz, odasietek mellé, és az ágyára ülve óvatosan a karomba zárom.

- Semmi baj, csak álom volt – próbálom nyugtatni, de hevesen megrázza a fejét.

- A balesetrõl álmodtam – néz fel rám könnyes szemekkel, majd még szorosabban bújik a mellkasomhoz.

- Az esésedrõl? – kérdezem gyengéd hangon, de ismét fejrázás a válasza.

- Az autóbalesetrõl – motyogja reszketegen. Elszorul a torkom, a hátát cirógatom, de nem úgy tûnik, hogy mostanában megnyugodna. – Csak… csak egy nagy fényt láttam… sikoltást, meg… vért… Will… - sírja keservesen. – Nagyon sok vér volt.

- Sh, semmi baj, itt vagyok – ringatom lágyan, a ruhámba markol. – Vigyázok rád, most már biztonságban vagy…

Nem szólal meg többet, csak kapaszkodik belém. Amikor a sírása szipogássá szelídül, majd már csak az egyenletes légzését hallom, megpróbálok kimászni mellõle, de rögtön éber lesz mellettem.

- Ne hagyj egyedül – fogja meg a kezemet, és olyan könyörgõ szemekkel néz rám, hogy nem tudok neki nemet mondani.

- Félek, hogy fájdalmat okoznék neked, nem szeretném véletlenül megütni a begipszelt testrészeidet.

- Nem lesz semmi baj, csak ne hagyj egyedül… kérlek, Will… nem akarok egyedül lenni – mondja kis félelemmel a hangjában.

- Rendben – simítok ki egy hajtincset az arcából. – Viszont itt nincs elég hely kettõnknek, átviszlek a szobámba, jó? – kérdezem meg, hiszen nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát.

Pirulva bólint egyet, mire óvatosan a karjaimba emelem, és átsétálok vele a saját hálómba. A franciaágyon legalább mindketten kényelmesen elférünk, habár még mindig tartok attól, hogy akaratlanul is fájdalmat okozok neki forgolódás közben.

Lágyan teszem le, majd én is bemászom mellé. Azonnal a karjaimba bújik, ami hihetetlenül jó érzéssel tölt el. A mellkasomra a hajtja a fejét, én pedig a hátát simogatom, hogy ellazítsam. Nem is kell neki sok idõ, hogy ismét elaludjon a biztonságos ölelésemben, én viszont szinte egész éjszaka álmatlanul fekszem az ágyban.

A hajnali órákban csak sikerül elaludnom, de az sem tart örökké. Még éppen csak kel fel a nap, amikor ajtócsengésre ébredek. Ki az az idióta, aki ilyen korán zavarni mer minket?

Kótyagosan kászálódom ki Aiden mellõl, édesen alvó alakjától rögtön jobb kedvem lesz és mosoly húzódik az ajkaimra. A hajába puszilok, majd felkapok magamra egy köntöst, hogy utána idegesen ajtót nyissak a nem várt vendégünknek.

Érzem, hogy remeg a keze, s magamban sem érzek több önbizalmat. Lángoló arccal, fordítom el a fejem, mikor a lábaimat kezdi mosdatni, érintései gyengédek, mintha csak egy lepkét tartana az ujjai közt. Aztán feljebb csúszik, végig simít a combjaimon, amitõl az egész testem megremeg. Rémülten nézek rá, ugye nem arra készül mint amire gondolok?!

- Aiden… nyisd szét a lábaidat –  suttogja gyengéden, én viszont csak a fejemet rázom…nem merem..– Nem foglak bántani – nyugtatgat, miközben az arcomra simít– Hetekig leszel így, muszáj, hogy mindenhol megmossalak – próbál meggyõzni, sikertelenül. Ezt a részt…én is meg tudom csinálni…
Mielõtt észbe kapnék megcsókol, hosszan és lágyan simogat forró nyelvével, amitõl egy idõ után önkéntelenül is ellazulok. Halkan nyöszörgök, miközben átkarolom a nyakát, õ pedig ezt kihasználva a combjaim közé préseli magát. Érzem ahogy ágyéka az enyémnek feszül
- Will… – szakadok el tõle rémülten, de nem enged el, csak visszahúzva csókol egyre mohóbban. Mi ütött bele hirtelen? És mi ez az érzés?
Hirtelen észreveszem, hogy keze már a lábaim közt motoszkál, a vállába markolok, de már nincs erõm ellenkezni. Egy idõ után elkerül onnan a szivacs, s ujjait fonja rá meredezõ tagomra.
Remegõ légzéssel hajtom fejem a vállára, miközben ajkai a nyakamon kalandoznak. Sosem éreztem ilyet azelõtt, ahogy beleszív a nyakamba halkan felnyögök, forog velem a világ.

- Aiden – susogja a fülembe lágyan. – Mit szeretnél, kicsim? – hogy mit szeretnék? Magam sem tudom. Soha senki nem csinálta még ezt velem, fogalmam sincs mit kellene mondanom, vagy tennem
- Neh… nem tudom

Olyan hihetetlen ez az egész… A bizsergõ forróság a hasamban, a szívem majd kiugrik a helyérõl, az a növekvõ nyomás ott lent pedig… legyen már vége!

Újra a nyakamat kezdi szívogatni, míg keze egyre gyorsul, bennem pedig elszabadul valami.
Felnyögve adom át magam a mámorító érzésnek, alig bírom megtartani magam. Hiába csináltam már egyedül, ez sokkal intenzívebb és tovább is tart. Kell egy kis idõ, hogy magamhoz térjek, ám így is egész testemben remegek még.

- Gyere – állít fel óvatosan, majd törölközõt ragad és finoman végig töröl, majd rám csavarja, de én még most sem nézek rá… túlságosan jó érzés volt,  és ez megrémít

Egy pillanatra még visszahajol, majd a következõ pillanatban már a derekamat karolja át hátulról, merev tagja pont a fenekemnek nyomódik, és mint ha fény gyúlna a fejemben, egyszerre megértem, mit is csinálhat egymással két férfi. Rémülten lököm el magamtól, amitõl a földön köt ki… én erre még…nem állok készen!
- Ne-nem akarom – dadogom rémülten. Ugye nem azt akarja velem csinálni?!
- Mit? – kérdi a fejét dörzsölve, mintha semmit sem tudna.
- Hát… azt… – mondom fülig vörösen. Hogyhogy mit? Ennyire ne nézzen gyereknek.
Percekig csak áll értetlenül, majd mintha rá jönne mit is kellene mondania
- Aiden – lép felém ismét, de remegve hátrálok. Csak a szemöldökét ráncolja, mintha nem érteni mi bajom– Csak megcsúsztam. Nem akartam semmit…- mentegetõzik, de engem nem ver át. Tudom, hogy akarja, melyik épeszû férfi ne vágyna a másikra, fõleg ha az ilyen sebezhetõ… tudom, hogy õ is akarja, de vajon meg is teszi?
- Persze…
- Nem hiszel nekem? – kérdi döbbenten, és mintha még õ sértõdne meg rajta.
- Nem tudom! – felelem már kiabálva. Egyfelõl szeretnék neki hinni, másrészt…elég csak rá néznem…– Mindig fura megjegyzéseket teszel, és…
- Csak azért, mert szeretem, amikor zavartan elpirulsz. Sosem bántanálak! – emeli fel már õ is a hangját– Fenébe is, Aiden, soha nem tennék olyat, amit nem akarsz… Fáj, hogy kételkedsz bennem
A végére már a könnyem is kicsordul, ez az egész…túl sok, és túl hirtelen jött. Pár napja még álmodni sem mertem volna, hogy mi valaha is egy pár leszünk, most meg már azon vitatkozunk, mit is akart velem csinálni pontosan. Persze, kíváncsi vagyok rá, tudni szeretném, hogy is mûködik a testünk, miket lehet csinálni velük és két férfi pontosan mit is csinál az ágyban…de nem így…

Közelebb lép hozzám, hogy letörölje a könnyeim, én pedig remegve préselem magam a mellkasához. az ölében visz át a szobába, majd az ágyra ültet, de én nem mozdulok. nem bírok rá nézni, csak a törölközõt markolászom idegesen. Hosszú percekig nem szólal meg senki, ám végül õ töri meg a csendet
– Már megint idiótán viselkedtem? – kérdi fáradtan, nekem meg kikerekednek a szemeim. Nem tudom mit mondhatnék…talán tényleg csak baleset volt az egész, a kõ elég veszélyes tud lenni…
- Nem... én csak... megrémültem. Soha senki nem ért hozzám úgy... ahogy te... annyira kínosan éreztem magam - érzés hogy megint elvörösödök, tehetetlenül bámulok magam elé, nem akartam megbántani.
Csodás érzés volt.... ahogy hatalmas ujjai körülfonták... aztán mozogni kezdtek rajta...
- nem akartalak megbántani - hebegem végül, lassan felpillantva rá. Szemem megakad domborodó ágyékán, egy pillanatra elfog a vágy, hogy megérintsem, de a félelem úrrá lesz rajtam, ahogy elképzelem ruha nélkül - de élveztem... amit csináltál... - erõltetem mosolyt az arcomra- Na és te?

Olyan gyerekesnek érzem magam, bizonytalannak. Új ez az egész, talán kicsit félelmetes is. Sosem voltam még senkivel, az agyonolvasott könyveimben pedig egy szót sem írnak arról, mi a teendõ, ha veled azonos nemû személybe szeretsz bele, arról meg végképp, hogy miket csinálnak egymással, bár kezdem sejteni.
Állásba tornázom magam és elé tipegek. Ép karommal karolom át, szorosan ölelem, így ágyéka a hasamnak feszül. A mellkasára hajtom a fejem, hallom zakatoló szívek. Átkarol, majd egy pillanat múlva finoman eltol
- Feküdj le inkább, nem tesz jót a sok állás – mosolyodik el, majd az ágyra fektet és mellém ül. Az arcomat simogatja, tekintete végig siklik a magamra csavart törölközõn. Elgondolkodom, vajon ha nem lenne rajtam a gipsz, tovább ment-e volna, s én vajon hagytam-e volna neki... Mindenbizonnyal.
 - Tudni szeretném... mikrõl fantáziáltál velem kapcsolatban... Mielõtt te meg én... Mi lettünk - nem nézek a szemébe. Nem tudok még... Azt hiszem fel kell dolgoznom ezt az egészet, persze hasonlókra gondoltam már én is, eljátszottam a gondolattal, de az kimerült pár csókban és egy kis simogatásban
- Sok mindenrõl. Nem szeretnélek megrémíteni még jobban- ujjai végig siklanak a nyakamon, majd kivillanó mellkasomon simítanak végig, kicsalva belõlem egy halk sóhajt- Itt a tiszta pizsama, szerintem jobb, ha nem ebben a vizes törölközõben fekszel le, a végén még megfázol- fogja meg végül a vállamat, hogy segítsen felülni. Szétnyitom a törölközõt, most már úgyis mindegy, mire újra elvörösödik
- Mért te jössz zavarba, amikor én vagyok teljesen meztelen?- kérdem mosolyogva, hogy valamicskét javítsak a hangulaton, de válaszul csak elkapja a tekintetét. Beugrik, hogy akkor láttam õt elõször ilyennek, mikor fürödni voltam, erre már én is elvörösödök…meglesett úszás közben?
Végül rám kerül a ruha, majd a takaró is, õ pedig mellém ül, de nem szólal meg
- Will…
- Igen?
- Örülök, hogy anno te találtál rám- mondom mosolyogva, majd ujjaimmal intek, hogy hajoljon közelebb. A füléhez hajolok, hogy bele súghassak- És nem haragszom, amiért meglestél fürdés közben- rémülten fordul felém, mire egy apró csókot nyomok az ajkaira

Úgy néz rám, mintha valami hatalmas hazugságot állítanék.

- Soha… senki nem mondott még ilyet nekem… – rebegi el végül, hogy miért hitetlenkedik annyira.

- Akkor az emberek vakok és bolondok – csókolom meg ismét, lágyan kóstolgatom az ajkait, de pár pillanat múlva elhúzódik tõlem.

- Még meglátnak minket – pillant az ajtó felé. Valóban nem lenne a legcélszerûbb, ha a nõvérkék megtudnák, hogy mi van köztünk, kicsit mégis rosszul érint, hogy Aident ez zavarja. Nem tudom, hogy csak a szituáció hozza, vagy szégyellné, ha kiderülne az igazság. Végül olyan csillogó szemekkel néz rám, hogy inkább kisöpröm a sötét gondolatokat a fejembõl. Mosolyogva kezdem simogatni a karját, majd az arcát.

- Pihenj, én itt leszek, ha valami történik – nyugtatom, miközben megigazítom a takaróját. Csak az éjjeli lámpát hagyom égve, majd leülök a székre, és addig maradok mellette, amíg el nem alszik. Elég hamar kidõl, egy ideig bámulom még az angyalian szép arcát, végül kelletlenül, de elhagyom a kórtermet.

Muszáj hazamennem pár órára, a halaszthatatlan feladatokat el kell látni, ráadásul egy zuhany is elkélne már. Egész gyorsan megjárom az utat, néhány órát vagyok távol, és amikor visszatérek, Aiden még alszik, így én is nyugodtabban dõlök le.

.oOo.

Ez az egy hét, míg Aidnennek a kórházban kell maradnia, villámsebességgel telik el. Közben sikeresen megbeszéltem a két lánnyal, hogy amíg a fõbb feladataimat végzem, jöjjenek el egy kicsit segíteni. Aiden nem igazán mozoghat majd, de nem is nagyon tudna, hiszen a keze és a lába is gipszben van. Még egy hétig lesznek itt az egyetemisták, utána egyedül kell majd kibírnia, amikor nem leszek a házban, de talán addigra már gyógyul annyit, hogy otthon merjem hagyni. Úgyis a következõ héten várnak minket felülvizsgálásra, jó lenne, ha legalább a kezérõl lekerülne a gipsz, az tudtommal nem sérült meg olyan vészesen, mint a lába.

- A kedvencedet készítettem, és a lányok felváltva jönnek át segíteni, hogy valaki mindig legyen melletted – mesélem, miközben a kocsihoz megyünk. Ahogy odaérünk a jármûhöz, a karjaimba veszem Aident, és beültetem az anyósülésre. Emily Anával már a házban vár ránk, elvileg fõznek valami finomat. Hiába mondtam nekik, hogy nem szükséges, õk ragaszkodtak hozzá, így inkább hagytam, tegyék, amit szeretnének, legalább ma nem nekem kell még ezzel is foglalkoznom.

Belépve a lakásba a két lány boldogan ölelgeti Aident, ha nem tudnám, hogy nem érdekli õket romantikus értelemben az angyalkám, még féltékeny is lennék. Elterelgetik õt a nappaliba, ahol rögtön elé teszik a húslevest, mosolyogva figyelem Aident, miközben éhesen kanalazza be az egészet, és még repetát is kér. Örülök, hogy van étvágya, kicsit mintha fogyott volna.

- Na és mesélj, hogy érzed magad? – kezdi faggatni Emily. Amíg szóval tartják, inkább a konyhába megyek, gyorsan eszek egy tál levest, hogy utána teljesen a kis betegre tudjak figyelni.

Mire visszatérek, a lányok már köszönnek el, kikísérem õket, de a mindentudó kis mosolyuk nem tetszik.

- Sokat fecsegnek – mondja Aiden mosolyogva, miközben leülök mellé a kanapéra. A vállamra hajtja a fejét, mielõtt felsóhajtana. – Olyan jó végre itthon lenni.

- Én is örülök, hogy hazahozhattalak végre – emelem fel a fejét, hogy lágyan megcsókolhassam. – Na és mit szeretnél, van valami kívánságod? – kérdezem kedvesen, miután elszakadok tõle. Legszívesebben egész nap a karjaimban tartanám.

- Elõször is… bármit megadnék egy fürdõért, aztán tiszta ruháért… a kórházi ruha borzalmas! – panaszkodik. Fürdés és öltözködés… Nyelek egyet, érzem, hogy kicsit elpirulok. Minden vágyam végre teljes valójában megcsodálni Aident, érinteni a selymesen puha bõrét, de nem szeretném megijeszteni.

- Rendben van… majd kitalálok valamit – motyogom a fejem vakarva. Kínos, de ha nekem kell megfürdetnem, szinte biztos, hogy fel fogok izgulni már csak a látványától is. Hihetetlen, de ezt hozza ki belõlem, pedig nem vagyok már tinédzser.

- Ha nem akarsz úgy látni, megoldom valahogy… csak vigyél el légyszi a zuhanyig – kezd mentegetõzni azonnal, mintha attól tartana, tényleg nem vagyok rá kíváncsi, pedig pont az ellenkezõje van…

- Ne butáskodj, több rajtad a gipsz, mint a bõr, le se tudnál hajolni… Majd segítek – biztosítom, majd ismét nyelek egy nagyot. Az ölembe kapva viszem a fürdõszobába, idegesen ültetem le a kis mûanyagszékre, amit Ana javaslatára szereztem be.

Zavartan kezdek pakolászni, elõveszem a tusfürdõt, a szivacsokat… Ó, egy tiszta törölközõre is szükségünk lesz, így gyorsan kiveszek egyet a szekrénybõl.

- Segíts kérlek levenni – szólal meg, mire kénytelen vagyok felé fordulni. A felsõjét sikeresen kigombolta, ami most szétnyílva fedi fel hófehér bõrét Vörösen hajolok le hozzá, kibújtatom az ép kezét a felsõ ujjából, majd óvatosan áthúzom a gipszen is. A nadrágnál egy pillanatra elbizonytalanodom, de mivel nem tiltakozik, azt is leszedem róla.

Minden erõmmel próbálok másfelé figyelni, ezért alaposan betekerem a gipszeket egy fóliával, nem érheti víz, mert abból akár fertõzés is lehet. Amint ezzel végeztem, remegõ kezekkel nyomok tusfürdõt az elõkészített szivacsra, és lassú mozdulatokkal kezdem törölgetni a mellkasát, majd a hátát. Néha az ujjaimmal is végigsimítok a puha bõrén, egyszerûen nem tudom megállni, hogy ne érintsem. Apró pírfoltok jelennek meg az arcán, és ez csak még kívánatosabbá teszi.

Szégyen, nem szégyen, kezdek felizgulni, habár még tudom kontrollálni magam. Reszketõ kezekkel simítok a combjaira, amikor a felsõtestének mosdatását befejeztem. Megremeg érintésem nyomán, combjait szorosan összezárva tartja, és az istenért se nézne rám. Úgy döntök, elõbb megtisztogatom a lábát, csak utána fordulok a kényes területek felé.

A gipsze valamivel a térde alá ér, ezért inkább a másik lábával kezdem. Leguggolok elé, és lágyan simogatom a szivaccsal elõbb a talpát, a bokáját, majd egyre fentebb. Csak úgy iszom magamba a látványát… gyönyörû szép minden porcikája. A combjaihoz érve ismét megremeg, hatalmas szemekkel bámul rám, miközben én elõtte térdelek.

- Aiden… nyisd szét a lábaidat – suttogom gyengédem, mire õ vörösen rázni kezdi a fejét. – Nem foglak bántani – cirógatom meg az arcát. – Hetekig leszel így, muszáj, hogy mindenhol megmossalak – magyarázom, de mivel továbbra is mozdulatlan marad, felhajolok hozzá, és lágyan csókolni kezdem.

Néhány percig görcsös tartása megmarad, de végül egy nyöszörgéssel olvad a karjaimba. Ép karjával a vállaimba kapaszkodik, nem tudom eldönteni – és talán õ maga sem tudja, hogy közelebb akar-e húzni vagy inkább eltolna magától. Lábai megremegnek, enyhén szétnyílnak, így kihasználva az alkalmat, hozzá préselõdöm. Félig merev férfiasságunk egymáshoz simul, örülök, hogy legalább annyira jól esik neki az érintésem, mint nekem az, hogy ujjaim alatt érezhetem puha bõrének tapintását.

- Will… – hebegi enyhe félelemmel a hangjában, de nem hagyom szóhoz jutni, tarkójára fogva mélyítem el a csókunkat. Másik kezemmel észrevétlenül nyúlok az elejtett szivacshoz, belemártom a vízbe, és finoman legféltettebb kincséhez érek. Remegve szorít a vállaimra, míg rajta tevékenykedem, mindenhol megtisztogatom, és mire végzek, a farka már nyílegyenesen áll elõre.

Ajkairól a nyakára térek át, néhol megszívom, néhol csak ingerlõen harapdálom, és ezúttal a kezemmel cirógatom végig a farkát. Pihegve hajtja a fejét a vállamra, szíve vadul zakatol.

- Aiden – susogom a fülébe. – Mit szeretnél, kicsim? – kérdezem szorosabban magamhoz húzva.

- Neh… nem tudom – motyogja vörösen.

Azzal persze tisztában vagyok, hogy a szeretkezéstõl nagyon távol állunk, nem is akarom siettetni Aident, hiszen ez a helyzet még nagyon új neki. Habár minden vágyam, hogy annyi várakozás és álmatlan éjszaka után elmerülhessek forró testében, sosem okoznék neki fájdalmat, sosem kényszeríteném olyanra, amire nem áll készen.

Mivel õ maga túlságosan bizonytalan, egy újabb csókba vonva fogok rá a férfiasságára, és gyakorlott mozdulatokkal kényeztetni kezdem.

Vele ellentétben, nekem jó pár kapcsolatom volt már a hosszabbaktól kezdve az egyéjszakásokig, utóbbiakra nem vagyok büszke. Aidennel ezekrõl a dolgokról sosem beszéltünk konkrétan, azt sem sejti, hogy mielõtt hozzám került, egy igen komoly kapcsolatban éltem… Jamie hozzám hasonlóan biológusként végzett, szaktársak voltunk, és közel hét éven át éltünk együtt. Ennek elsõ felét az albérletünkben, másik felét ebben a házikóban töltöttük el. Eleinte minden jó volt, késõbb valami mégis megváltozott, eltávolodtunk egymástól, ellaposodott a kapcsolatunk. Hat éve már, hogy nem láttam, de néha azért gondolok rá. Na, nem mintha szerelmes lennék még belé, de azért mégis… eddigi életem fõbb eseményein mindig ott volt. Most mégis… ha Aidenre pillantok, úgy érzem, vele legalább két-háromszor ennyit szeretnék együtt lenni, ha lehetséges…

Mosolyogva szívok erõsen a nyakába, miközben gyorsabban mozgatom rajta a kezemet. Nem kell sok neki, egy nyögéssel élvez el, majd kimerülten omlik a mellkasomra. Mindketten zihálunk, õ az átélt gyönyörtõl, én pedig az egyre sürgetõbb vágytól, ám nem törõdöm ezzel a kényszerrel.

- Gyere – húzom fel óvatosan, miután egy kicsit lenyugodott. Elgémberedhettek a tagjai, mert alig áll meg a remegõ lábain. Gyengédem megtörlöm a testét, majd bebugyolálom egy törölközõbe, vörösen bámulja a csempét, nem mer rám nézni. Elsiettem volna a dolgot? Lehet…

Gyorsan összeszedem a szétdobált dolgokat, majd Aiden felé lépek, hogy átkísérjem a szobájába, de ekkor enyhén megcsúszok a vizes földön. Hátulról esem neki, szerencsére nem volt túl nagy a lendület, így nem esünk teljesen el, de kénytelen vagyok a derekában megkapaszkodni, hogy mindkettõnket meg tudjam tartani. Lankadásba kezdõ férfiasságom pont a fenekének nyomódik, Aiden megdermed, majd rémülten lök el magától, így viszont tényleg a földön kötök ki, és majdnem õ is.

- Ne-nem akarom – makogja ijedten. Értetlenül bámulok rá. Most meg mi baja? Nem csináltam semmit…

- Mit? – kérdezem a fejemet dörzsölgetve, miközben felállok. Szépen bevertem, lehet, hogy még egy kis pukli is lesz rajta.

- Hát… azt… – mondja pirulva, nekem pedig kell pár másodperc, hogy rájöjjek, mi lelte.

- Aiden – lépek felé, de riadtan hátrál egyet. Összeráncolt szemöldökkel bámulom reszketõ alakját. Félne tõlem? Ez nagyon rosszul esik… – Csak megcsúsztam – próbálom nyugtatni. – Nem akartam semmit…

- Persze… – motyogja maga elé.

- Nem hiszel nekem? – kérdezem döbbenten és megbántottam. Még sosem hazudtam neki, legalább is olyanban nem, ami ilyen komoly lett volna, néhány dologról jobb, ha egyszerûen csak nem tud, úgy legalább nem aggódik még azok miatt is.

- Nem tudom! – kiabálja. – Mindig fura megjegyzéseket teszel, és…

- Csak azért, mert szeretem, amikor zavartan elpirulsz – veszekszem vele. – Sosem bántanálak! – emelem fel én is a hangom. – Fenébe is, Aiden, soha nem tennék olyat, amit nem akarsz… Fáj, hogy kételkedsz bennem – halkulok el a végére.

Könnyes szemekkel, remegõ ajkakkal bámul rám, nem is kell sok, hogy lefolyjon a gyönyörû arcán egy könnycsepp. Közelebb lépek hozzá, és óvón magamhoz ölelem, szerencsére most nem lök el magától. Remegve bújik a mellkasomhoz, alig áll a lábán, ezért a karjaimba emelem, majd beviszem a szobájába, ahol gyengéden leteszem az ágyra.

Mikor eltávolodok tõle, nem néz a szemembe, vörösen babrálja a törölközõ szélét, az egyetlen anyagot, mely a testét fedi.

Megcsóválom a fejem, mielõtt megszólalnék. – Már megint idiótán viselkedtem? – kérdezem, miközben elõveszem az egyik pizsamáját a szekrénybõl. Bocsánatot kellene kérnem? De hát nem érzem úgy, hogy az én hibám lenne, ami történt, hogy ténylegesen rosszat tettem volna.

Hosszú percekig fekszem így, igyekszem valóban elaludni, de nem megy…túl zaklatott vagyok ahhoz. Fogadjunk, hogy a következõ mondata az lesz, hogy õ megmondta… hogy veszélyes nekünk együtt lennünk, hogy az óvatlanságom is emiatt volt… talán igaza van..
- Kicsim – kezemet simogatja, mire megremegek... már kezdi is– Tudom, hogy nem alszol… Fogalmam sincs, min töröd a kobakodat… oszd meg velem, kérlek – fölém hajolva csókol homlokon, nem bírom megállni, hogy ne nyissam ki a szemem. Mért ilyen kedves velem ennek ellenére? Hogy lehet ilyen nyugodt?
- Én ne… nem akartam… – motyogom szipogva. – Haragszol? – kérdem, míg ép kezemmel bele kapaszkodok, válaszul lágyan simogatni kezd. Csodás érzés, ám most ez sem elég ahhoz, hogy megnyugodjak.
- Egyáltalán nem – tekintete melegséget sugároz, ami meglep– Csak… annyira aggódtam… Azt hittem… Rettegtem, hogy elveszíthetlek – suttogja beismerõn. Sose láttam még ilyennek…nem ismertem ezt az énjét, de most…azt hiszem, még jobban beleszerettem. Megszorítom a kezét, õ pedig lágy csókot nyom a fejemre.
- Most mi lesz? – félek a választól, félek, hogy visszakozik és rövid kapcsolatunk máris a végéhez ér…félek, hogy inkább lemond rólam, akár el is küld biztonságosabb helyre…ha nem láthatom õt minden nap…ha nem csókolhatom…abba belepusztulok!
- Kénytelen leszel itt maradni, míg ki nem engednek. – feleli aggódón, és bár nem erre a válaszra számítottam, ezen nem is gondolkodtam még. Az ilyen lábadozásom hetekig, hónapokig is eltarthatnak, emlékszem, amikor elõször tértem magamhoz a kórházban majd két évig voltam bent… persze más, ha minden újra kell tanulni, járni, enni, beszélni… de emlékszem, a végére akkor is majd’ bediliztem
- Min mosolyogsz? – kérdem, ahogy meglátom az arcán a halvány mosolyt. Hogy lehet egy ilyen dolognak örülni?
- Csak arra gondoltam, mennyire az idegeimre fogsz menni, amikor már otthon leszünk, de te ágyhoz leszel kötve – néz rám vigyorogva.
- Gonosz vagy… – morgom durcásan.– De azért igazad lehet… Máris hiányoznak a madaraim…-Eszembe jut Jáde és a kis tojásai, hogy nem lehetek majd ott, amikor kikelnek… hogy senki sem lesz ott, hogy foglalkozzon velük, bár étel nélkül napokig is elvannak, ki ad nekik így friss vizet?
- Ne izgulj, szépségem – mellém ül, hogy egy óvatlan pillanatban csókot lophasson tõlem– Az ágyban is sok mindent lehet csinálni – súgja a fülembe, amitõl máris elpirulok. Most tértem magamhoz, de õ máris errõl fantáziál? Persze…én is gondoltam már arra, hogy mit tennénk kettesben…de sem a hely, sem az idõ nem alkalmas arra, hogy errõl beszéljünk.
Végül úgy döntök, nem kérdezek rá, inkább elterelem a témát
- Will…
- Tessék? – hajol közelebb mosolyogva. Arcára simítok, nem tudom, merjek-e rákérdezni… biztosan ostobának tart majd, de tudnom kell
- Tényleg… annak tartasz? – kérdem kerülve tekintetét…biztosan kinevet ezért, de az õ szájából akarom hallani
- Minek?
- Szépnek… – préselem ki ezt az egyetlen szót, és érzem, hogy az arcom megint lángba borul.
- Aiden – az állam alá nyúlva emeli fel a fejem, hogy rá nézzek.– Nálad szebb teremtéssel még sosem találkoztam – súgja édes mosollyal ajkai szélén. Én továbbra is hitetlenkedve nézek rá… mért mond nekem ilyeneket?
- Soha…senki nem mondott még ilyet nekem…- hebegem végül
- Akkor az emberek vakok és bolondok- csókol meg újra, lágyan, de pár pillanat múlva elhúzom a fejem
- Még meglátnak minket- pillantok az ajtó felé, de lassan lámpaoltás, így alig vannak páran. Vágyakozva pillantok újra Willre. Haza akarok menni, ahol csak mi vagyunk, még ha feküdnöm is kell egész végig. Látva a tekintetem újra elmosolyodik, majd lágyan simogatni kezd
- Pihenj, én itt leszek, ha valami történik- megigazgatja rajtam a takarót, majd leoltja a nagy lámpát, így csak a gyengébb fényû éjjeli lámpa világítja meg a szobát. Tényleg aludnom kellene…fáradt is vagyok és gyenge is, szerencsére a gyógyszerek megteszik a hatásukat, hamar elnyom az álom…

.oOo.

Egy hétig még bent tartanak, majd a fekvõ gipszet lecserélik egy könnyebbre, de meghagyják, hogy egy jó pár hétig még így se keljek fel ha lehet.  Elvileg két helyen tört el a lábam, és az anno beültetett fémlemezek is elmozdulnak, nem is merem elképzelni, hogy nézhetek ki a gipsz alatt
- A kedvencedet készítettem, és a lányok felváltva jönnek át segíteni, hogy valaki mindig legyen melletted- meséli Will, miközben kitol a kocsiig, majd az ölébe kap és beültet maga mellé. Érdekes, hogy amennyire nem kedveli Maxet, a lányokkal olyan jól összebarátkozott… talán mert tudja, hogy még ha meg is tetszem valamelyiknek, ez egész biztosan nem lesz kölcsönös, így nem kell féltenie…nem is emlékszem, volt-e valaha bármiféle kapcsolatom lányokkal…legyen az baráti, vagy annál komolyabb, ám ennek ellenére mintha a nõvéreim lennének, míg a kórházban feküdtem meg is látogattak párszor… Kaptam egy meleg öcsit

Otthon Ana borul a nyakamba, majd Emily, Will elmondta, hogy õk vettek észre, így külön hálás vagyok nekik amiért megmentették az életem.
Bent a kanapéra ültetnek, majd a kezembe nyomnak egy tányér gõzölgõ húslevest. Neki is esek, és meg sem állok a második tányér aljáig, nem csoda, a kórházi koszt borzalmas volt, szerintem le is fogytam pár kilót.
- Na és mesélj, hogy érzed magad?- ül le mellém Emily
- Sokkal jobban... itt ott még sajog néha, de nem vészes- nyújtom Ana felé a tányért, aki leteszi az asztalra majd mellém kuporodik. Jó érzés, hogy ennyien vesznek körül, hogy ennyi embernek vagyok fontos, ám a legjobban azt élvezem, amikor végre kettesben maradunk Willel.

- Sokat fecsegnek- mosolyodok el, majd a vállára hajtom a fejem- olyan jó végre itthon lenni
- Én is örülök, hogy hazahozhattalak végre- emeli fel a fejem, hogy lágyan megcsókoljon- na és mit szeretnél, van valami kívánságod?- mosolyodik el. Ahogy látom, annyira nem bánja hogy körbe kell ugrálnia
- Elõször is… bármit megadnék egy fürdõért, aztán tiszta ruháért…a korházi ruha borzalmas!- látom, hogy elvörösödik a feje… meg is feledkeztem arról, hogy egyedül felülni is alig tudok, nemhogy mosakodni, és segítségre lesz szükségem, de nem hiszem, hogy kibírnék még így akár egy napot is
- Rendben van… majd kitalálok valamit- vakarja a fejét
- Ha nem akarsz úgy látni, megoldom valahogy…csak vigyél el légyszi a zuhanyig- mentegetõzök
- Ne butáskodj, több rajtad a gipsz mint a bõr, le se tudnál hajolni…majd segítek- nyel egy nagyot, majd az ölébe kap és elindulunk a fürdõszoba felé.
A zuhanyba van már készítve egy mûanyag szék, valaki biztos elõrelátó volt és beszerzett egyet. Leültet és forgolódni, pakolászni kezd, bármit, hogy húzza az idõt, így egy idõ után magam kezdem kigombolni a lenge felsõt
- segíts kérlek levenni- szólalok meg végül, hogy végre felém forduljon. Pipacspiros arccal fordul felém, majd hajol le hozzám, hogy lehámozza rólam a kényelmetlen, mûszálas anyagot. A nadrág már nehezebb, hezitálok én is, a végén azzal nyugtatom magam, hogy ruha alatt ugyanúgy nézünk ki, szóval nem lesz annyira nagy újdonság…
Fóliát teker a gipszekre, majd tusfürdõt nyom a szivacsra és elkezd mosdatni. Lassú mozdulatok, néha a kezével simít végig rajtam, amitõl bár fülig vörös vagyok, valahogy mégsem bánom. Addig nincs is baj, míg a mellkasomon és a vállaimon mosdat, csak amikor már a szorosan összepréselt combjaimra téved a keze…

- Jó napot, Mr. Davis – köszön rám az egyikük, amikor elkezdem lepakolni a fákkal teli ládát. – Segítsünk esetleg valamiben? – jönnek kíváncsian közelebb, de csak megcsóválom a fejemet.

- Szükségtelen, elbírom – mosolygok rájuk. Egyiküket halvány pír lepi el, de erre a másik gyorsan oldalba böki.

- Hogy van Aiden? – próbál ismét beszélgetést kezdeni, de nekem nincs sok kedvem hozzá.

- Alszik – zárom le ennyivel. Hümmögnek egy sort, de végül arrébb vonulnak, majd amikor végzek, egy papírt lóbálva közelednek felém.

- Valami gond van? – kérdezem aggodalmasan, mire kissé szégyenkezve szólal meg a tudtommal Anának szólított diák. Azt hiszem, Aryana volt a teljes neve, említette az elsõ nap, de nem jegyeztem meg.

- Hát… Ugye megkaptuk a terepmunkához az erdõ egy részérõl ezt a domborzati térképet – lebegteti meg a lapot a kezében. – Be vannak jelölve a fõbb részek, amikkel foglalkoznunk kell, viszont itt egyet nem találunk – mutatja felém az egyik pirossal bekarikázott pöttyöt. – Esetleg tudna segíteni?

Végigfuttatom a tekintetemet a kapott segédletükön, egész jó minõségû, de persze az erdõ minden nap változik. Tudom is, hogy ez melyik rész, az esõtõl egy kicsit lentebb csúszott a hegyoldalon a növényzet, valószínûleg ezért nem vették észre.

- Persze, nem probléma – nyugtatom meg õket kedvesen. – Nincs vészesen messze innen, menjünk most? – kérdezem kíváncsian, mire hevesen bólogatni kezdenek és felkapják a táskájukat.

Gyalog indulunk el az úton, én elõl megyek, a lányok mögöttem csivitelnek mint a kismadarak, és az út szélén mennek, mert az jó móka. Tinédzserek… Ki érti õket?

Hirtelen egyikük felsikolt, ijedten fordulok meg. Emily szájára szorított kézzel bámul az erdõbe, és a társa is hasonlóan tesz.

- Mi történt? – sietek oda melléjük, de amint észreveszem, mit néznek, páni félelem önt el.

- Aiden! – kiáltom rémülten, és semmivel sem törõdve rohanok le a csúszós, kavicsos lejtõn. Egy fa tövében fekszik rengeteg horzsolással, térdre rogyok mellette. Istenem…

Kaptam elsõsegély oktatást, hiszen tanárként és erdészként is szükségem volt rá, ráadásul anatómiát is tanultam, így valamicskét értek a dologhoz. Nem mint egy orvos, de egy egyszerû polgárnál talán többet tudok. Nagyon óvatosan fordítom magam felé, eszméletlen, de szerencsére van pulzusa. – Van nálatok telefon? – kiabálok fel a lányokhoz, akik ijedt szemekkel pillantanak az irányomba, teljesen lefagytak, nem csoda. Megrázzák a fejüket, ez baj, a kocsiban hagytam az enyémet. – Rendben, most szépen visszaszaladtok a táborig és mentõt hívtok. Tud valamelyikõtök vezetni?

- Én igen – szólal meg reszketeg hangon Emily, kezdi visszanyerni a lélekjelenlétét.

- Nagyon jó, akkor most elmondom, mi lesz – kezdek bele, mire hevesen bólogatni kezdenek. – Nem tudom, hogy van-e belsõ vérzése, de célszerûbb, ha nem mozgatjuk Aident… Visszamentek a táborba, Ana, te hívod a mentõsöket, Emily, te kimész az autóút elejére, hogy el tudd õket idáig vezetni. A kocsiban hagytam a kulcsot – magyarázom nyugodt hangon, pedig belül majd’ szétvet a rémület. – Siessetek!

Futva tûnnek el az ösvényen, én pedig remegõ kezekkel fordulok Aiden felé. Csak az jár a fejemben, hogy nem veszíthetem el õt, miközben a sérüléseit vizsgálgatom. A lába szinte biztos, hogy eltörött, de rettegek, hogy ennél komolyabb baja is történhetett, olyan, amit nem látok. Folyamatosan azt nézegetem, hogy lélegzik-e még, a percek csigalassúsággal vánszorognak, viszont ahogy meghallom a szirénázást, a mellkasomat fojtogató erõbõl valamennyi elpárolog. Most már jó kezekben lesz…

Emily jön elõl a kocsival, a mentõs csapat pedig követi õt, a lejtõ tetején állnak meg, gyorsan kiemelik a táskájukat és óvatosan leereszkednek a hegyoldalon hozzánk. Egybõl átadom a helyemet nekik, hogy odaférjenek a szerelmemhez. Sápadtfehér arcát figyelem, miközben az orvos mindenfélét kérdezget. Remegõ lábakkal figyelem, ahogy egy hordágyon beemelik a mentõskocsiba.

- Beszáll? – kérdezi meg elõzékenyen az egyik ápoló, mire aprót bólintok. A lányok felé pillantok, hogy mondjak nekik valamit, de csak intenek, hogy menjek nyugodtan, õk meglesznek. Hálásan bólintok, és beugrom az autóba. Ijedten figyelem, ahogy injekciót adnak neki, és ki tudja még, mit csinálnak vele. A kezeimbe temetem az arcomat, próbálom nyugtatni magam, de egyre kétségbeesettebb vagyok. Mi van, ha elveszítem? Csak néhány órája egyeztem bele a kapcsolatunkba, és ez történik… Mint valami rossz ómen, ami azt mondja, itt állj meg vagy még rosszabb dolgok következnek…

Idegesen toporgok a recepción, míg bediktálom nekik Aiden adatait, de utána végre elengednek, így leülök a mûtõ elé, ahová bevitték õt. Már besötétedett, de végül kitolják onnan. Az orvos szerint rendbe jön, habár idõ kell majd hozzá, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Az eddig magamban tartott félelem kitör, és úgy kezdek zokogni, mint talán még soha. A mellém lépõ nõvérke együttérzõn veregeti meg a vállam, mire letörlöm a könnyeimet.

- Bocsánat – motyogom halkam.

- Semmiség, uram – mosolyog rám. – Erre jöjjön, a 236-os szobába vitték. – Ahogy eligazít, el is tûnik mellõlem, biztosan rengeteg beteg van még a gondjaira bízva. Az említett ajtóhoz érve, benyitok rajta, és rögtön megpillantom törékeny alakját az ágyban. Csak a gépek csipogása töri meg a csendet.

Odahúzom az egyik széket mellé, és lágyan a kezét kezdem simogatni. Mérhetetlenül örülök, hogy fel fog épülni, annyira aggódtam… Egyáltalán hogy a fenébe bucskázhatott bele az árokba? Mindig képes bajba keveredni…

Azt mondták, az altatás miatt aludni fog még egy ideig, de ha szeretnék, maradhatok a rokonoknak fenntartott helyiségben. Rögtön rábólintottam, a madarak túlélik egyszer, ha nem kapnak korán reggel enni, a többi teendõm meg végképp várhat. Addig innen el nem mozdulok, míg nem látom Aiden szépséges szemeit, és nem hallom a hangját.

.oOo.

Fáradtan ébredek reggel, nem sokat aludtam – már megint –, megiszok egy forró kávét, aminek természetesen borzalmas az íze, utána visszaérek a teremhez, egy kis zsibongás fogad odabent. Emily, Ana és az egyik srác beszélget fojtott hangon egymással, de amint meglátnak, elhallgatnak. Örülök, hogy Max nincs itt, nem bírnám elviselni a jelenlétét.

- Hogy van? – kérdezik egyszerre, de mielõtt megszólalhatnék, Aiden hangját hallom meg.

- Hol vagyok… haza kell… – motyorászik össze-vissza, miközben felkelni próbál, de a fájdalomtól felszisszenve esik vissza.

- Aiden! Magához tért! – kiált fel Ana.

- Will…– nyöszörgi azonnal, mire mellélépve kezdem el simogatni. Annyira féltettem…

- Többet ne csinálj ilyet, rendben? – mondom reszketeg hangon. Nem tudom, mit gondolhat, de rögtön magyarázkodni kezd, pedig ez izgat jelenleg a legkevésbé.

- Én… azt hittem… Láttam a papírt… az hittem… bántani akarod… Féltem… hogy bajod esik…

- Nem történt semmi, mindössze fát vittem nekik, de te… nem lett volna szabad…

- Doktornõ, mi történt? Fel fog épülni? - kérdi Emily a belépõ orvostól, aki mellém érve kezd beszélni.

- Eltört a lába és a karja, emellett agyrázkódása van… Ha az a fa nincs ott, és nem állítja meg a zuhanásban, nagy valószínûséggel nem élte volna túl… – közli a tényeket monoton hangon, majd belelapoz a kórlapjába, de nekem az visszhangzik a fejemben, hogy „nem élte volna túl”. – Ha jól látom, neki már volt egyszer egy súlyos balesete - pillant rám a nõ, mire nehézkesen bólintok egyet.

- Egy autóbalesete, amiben elvesztette a szüleit és az emlékeit… – osztom meg vele is azt, amit tudunk.

- Egy hatalmas vérrög keletkezett akkor az agyában, ami valahogy most darabjaira tört és így már nem jelent veszélyt… Emellett nem tartom kizártnak, hogy egy idõ után emlékezni fog majd, persze ez csak az én véleményem. Mindenesetre pihennie kell, aki nem közvetlen családtag, az kérem, távozzon… – vált szigorúbbra a hangja, mire a diáksereg távozik a nõvel együtt.

Én természetesen maradok, újból leülök az ágyhoz húzott székre, és az alakját kezdem figyelni. A fehér lepedõk közt csak még sápadtabbnak tûnik, annyira karcsú… Túlságosan is, egy kicsit azt hiszem, fel kell hizlalnom.

Aiden nem szólal meg többet, lehunyt szemekkel fekszik az ágyban, de a légzése nem elég egyenletes ahhoz, hogy valóban aludjon. Nem tudom, mi járhat a buta kis fejében, mindig a legrosszabbra tud gondolni…

- Kicsim – simítok rá a kezére, mire megremeg. – Tudom, hogy nem alszol – mondom nyugodt hangon. – Fogalmam sincs, min töröd a kobakodat… oszd meg velem, kérlek – csókolok a homlokára. Erre már felnyitja a szemeit, amelyek könnyektõl csillognak.

- Én ne… nem akartam… – motyogja szipogva. – Haragszol? – kérdezi meg belém kapaszkodva, de csak megrázom a fejemet, és a haját kezdem cirógatni.

- Egyáltalán nem – nézek rá lágyan. – Csak… annyira aggódtam… Azt hittem… Rettegtem, hogy elveszíthetlek – ismerem be halkan. A kezemre szorít, én pedig a hajába csókolok.

- Most mi lesz? – kérdezi végül, nem tudom, hogy a helyzetre vagy ránk érti-e, de nem szeretnék kényes témákba belemenni, fõleg nem itt.

- Kénytelen leszel itt maradni, míg ki nem engednek. – Tudom, mennyire utálja a bezártságot, de sajnos ez ellen nem tehetünk semmit. A gipszével otthon sem fog majd nagyokat zsonglõrködni, a végére tuti, hogy az õrületbe fog majd kergetni.

- Min mosolyogsz? – pillant rám, észre sem vettem, hogy ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy magam elé képzeltem Aiden toporzékoló alakját, mert nem járhatja az erdõt.

- Csak arra gondoltam, mennyire az idegeimre fogsz menni, amikor már otthon leszünk, de te ágyhoz leszel kötve – nézek rá vigyorogva.

- Gonosz vagy… – mondja morcosan. – De azért igazad lehet… Máris hiányoznak a madaraim…

- Ne izgulj, szépségem – ülök fel mellé, hogy óvatos csókot lopjak tõle. – Az ágyban is sok mindent lehet csinálni – susogom a fülébe, amikor elválok a szájától. És már jön is az az édes pirulás, mely a hófehér bõrén még jobban látszódik. Nem tehetek róla, tényleg imádom õt zavarba hozni.

Néhány pillanatig elgondolkodva mered elõre, majd zavartan megszólít.

- Will…

- Tessék? – hajolok hozzá közelebb.

A sértetlen kezével az arcomra simít, idegességében az ajkait harapdálja.

- Tényleg… annak tartasz? – motyogja, intenzíven a mellkasomra bámulva.

- Minek? – értetlenkedem.

- Szépnek… – nyöszörgi akadozva. Egyik szemöldökömet meglepetten húzom fel, azt hittem, õ is tudja, hogy milyen gyönyörû.

- Aiden – kényszerítem az állánál fogva, hogy végre a szemembe nézzen. – Nálad szebb teremtéssel még sosem találkoztam – mosolygok rá szelíden. Remélem, hinni fog nekem, ez az igazság.

- Ó valóban? És mégis milyen szituációban képzelsz el? – kacsint rám, amitõl azonnal fülig elvörösödök.
- Nem úgy értettem… Szemét vagy – puffogom sértõdötten…kiforgatja a szavaimat– Imádsz zavarba hozni, nem igaz? – nézek rá, mire elmosolyodik. olyan kegyetlen tud lenni néha
- Ezt elismerem – helyesel, miközben mellém ül, majd folytatja a kínzásomat– Nem tehetek róla, gyönyörû vagy, amikor elpirulsz – Gyönyörû, Én? Nem értem, mit lát rajtam gyönyörûnek… ez olyan zavarba ejtõ
- Direkt csinálod… – morgom miközben beleharapok az egyik szeletropogó pirítósba. Inkább együnk, farkaséhes vagyok, és így talán abbahagyja a kínzásomat.
Nem is értem, mért lepõdök meg rajta, hisz régen is pont ezt csinálta. Kiforgatta a szavaimat, elérte, hogy zavarba jöjjek. Régen nem értettem az okát,  de most, hogy tudom mit érez, kezdem megérteni… bár ez nem jelenti az, hogy díjazom is!
Egy nagy ásítással fejezem be a reggelit, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egész éjszaka fent legyek.

 – Aludtál egyáltalán valamennyit? – kérdi míg meleg tenyerével simogatja az arcom, de csak a fejem rázom– Akkor tessék szépen lefeküdni aludni – adja ki az utasítást
- De a feladataim… – kezdek el tiltakozni. Még meg kell etetnem a madarakat, kimenni ellenõrizni az etetõket, aztán fát hozni és a fészer javítása már egy hete csúszik…
- Azt én is meg tudom csinálni… – legyint, de nem hiszem, hogy tudja, hová tettem az odukat...– Aiden – néz rám komolyan. – Hidd el, megleszek egyedül is, az nem tesz jót a szervezetednek, ha nem alszod ki magad, úgyhogy most szépen bebújsz az ágyba, és szundítasz egyet – húz fel a székbõl, majd útnak indít, de megtorpanok a második lépcsõfokon. Valamit elfelejtettünk, valami olyat, amirõl már régóta fantáziálok.
mosollyal az arcán jön utánam, majd megáll a lépcsõk alatt.
- Szeretnél valamit? – karolja át a derekam, majd magához ölel
- Csak egy… jóéjszakát csókot – Súgom alig hallhatóan, és érzem, hogy máris elönt a pír, a szívem pedig majd kiugrik a helyérõl. A nyakát karolom át, hogy még közelebb lehessek hozzá, hol a szemeire, hol ajkaira pillantva. elmosolyodik, mintha számított volna már erre a kérésre, ám most még ez sem zavar, csak újra meg akarom csókolni õt.
Azt hiszem a függõjévé váltam ennek a mámoros érzésnek, egyszerûen még többre és többre vágyom belõle.

Egy örökkévalóságnak tûnõ pillanat múlva tapasztja ajkait az enyémre, puhatolózva csókol, gyengéden simogat forró nyelvével. Egyre hangosabban szuszogok, úgy érzem forog velem a világ, halkan fel is nyögök, amikor szorosabban ölel magához. Végül eltolom magamtól, amikor már nem kapok levegõt, remegõ térdekkel kapaszkodok a vállába míg összeszedem magam. Búcsúzóul még egy apró csókot lop, majd utamra enged
- Szép álmokat, angyalom – súgja mosolyogva, majd kilép az ajtón. Percekig állok még meredten, kiélvezve a kellemes bizsergést, mielõtt elindulnék felfele.
Az ágyba zuhanva a párnák közé temetem az arcom, vigyorgok magamban, mint egy kiskamasz…már értem, mért lát még mindig gyereknek. Egy csóktól is úgy ugrándoznék legszívesebben mint egy kis kamaszlány, kicsi is vagyok és valljuk be, eléggé nõies. A hátamra fordulva bámulok a plafont hosszú percekig, egyszeribe kisöpört minden álmot a szemembõl, így jó sok idõbe telik, míg végül el tudok aludni.
Legnagyobb meglepetésemre ismét csak Willrõl álmodok, ajkai puha simogatását érzem mindenhol a testemen, édes illata lengi körbe a szobát, teste melege pedig feltüzel engem is…
Aztán felébredek, de Will sehol… egyszeribe olyan magányosnak érzem magam, oldalamra fordulva gömbölyödök össze és hosszú ideig ki sem mászok az ágyból. Végül azonban mégis rá szánom magam, hogy lemenjek a földszintre, de Will nincs a házban. Kilesek az ablakokon, de odakint sem látom, így elindulok felfelé. az egyetlen hely, ahol nem néztem még az a szobája.
Ahogy elhaladok az enyém elõtt észre veszek egy sárga cetlit rá ragasztva…

A táborba ment az újdonsült barátaimhoz…

Hirtelen csak a legrosszabbra tudok gondolni, hogy bántani akarja Maxet…azt pedig nem hagyhatom!
Gyorsan felöltözöm és már rohanok is a biciklimért, hogy utolérjem mielõtt valami õrültséget csinál. Nem aggódom Maxért, inkább Willt féltem, hogy ha neki esik, akár meg is büntethetik, vagy ki is rúghatják akár…
Ahogy ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben nem veszek észre egyhatalmas pocsolyát, csak mikor más késõ. A földút elég lejtõs, és elég egy rossz mozdulat ahhoz, hogy métereket zuhanjak lefelé. A bicikli megcsúszik, én pedig nem tudom visszaszerezni az uralmat, így lesodródok a lejtõn.
Lepereg elõttem az egész életem, ahogy végig bucskázok a sziklákon és a facsemeték közt, majd egy öreg fának csapódok végül. Beverhettem a fejem, mert elvesztem az eszméletem…

.oOo.

 Éles fényre és tompa fájdalomra térek magamhoz. Mindenem sajog, ám az elsõ, ami eszembe jut, hogy Will mennyire félhet ha nem talál otthon
- Hol vagyok…haza kell…- próbálok felkelni, de éles fájdalom hasít belém, így vissza esek
- Aiden! Magához tért!- kiált fel egy ismerõs nõi hang, majd emberek sokasága lepi el a szobát. A monoton pittyegésbõl és a gyógyszerszagból már rájöttem, hogy kórházban vagyok, és most az ágyam mellé gyûlnek az emberek…. a gyerekek a táborhelyrõl…és itt van Will is
- Will…- nyöszörgöm mire mellém ül és a homlokomat kezdi simogatni
- Többet ne csinálj ilyet, rendben?- nyögi ki hirtelen, hangja akadozik, keze reszket
- Én…azt hittem….Láttam a papírt… az hittem… bántani akarod….- nyöszörgöm- féltem… hogy bajod esik- hallom, hogy a többiek sugdolóznak mögöttünk
- Nem történt semmi, mindössze fát vittem nekik, de te… nem lett volna szabad…
- Doktornõ, mi történt? Fel fog épülni?- kérdi az egyik a megjelenõ orvostól, mire az megáll mellettem
- Eltört a lába és a karja, emellett agyrázkódása van… ha az a fa nincs ott, és nem állítja meg a zuhanásban, nagy valószínûséggel nem élte volna túl…- bele lapoz a kórlapba- ha jól látom, neki más volt egyszer egy súlyos balesete- pillant Willre, mire az bólint
- Egy autóbalesete, amiben elvesztette a szüleit és az emlékeit…
- Egy hatalmas vérrög keletkezett akkor az agyában, ami valahogy most darabjaira tört és így már nem jelent veszélyt…emellett nem tartom kizártnak, hogy egy idõ után emlékezni fog majd, persze ez csak az én véleményem. Mindenesetre pihennie kell, aki nem közvetlen családtag, az kérem távozzon…
A többiek elmennek, ám Will még itt marad mellettem. Nem merek megszólalni, félek, hogy kiabálni fog… jogosan. Meg is halhattam volna…megint… de errõl tényleg nem én tehetek… azt hittem bántani fogja, az út pedig csúszós volt…
Alvást színlelek, hogy ne kelljen vele beszélnem… most biztosan haragszik rám…

- Aiden… mondj valamit… ugye… nem rémítettelek meg túlságosan? – ijedek meg, miközben elmorzsolom az utolsó kiutat találó könnycseppét.

- Ez sokkal jobb volt… mint hittem volna – mondja végül, amitõl elönt a megkönnyebbülés, de egyben kíváncsian emelem fel a fejemet.

- Ezt hogy érted? – kérdezem hátrébb húzódva tõle.

- Max borzalmasan csókol… de a te csókjaid… mesések – mosolyodik el. Örülök, hogy így érez, viszont jelen pillanatban legszívesebben behúznék annak a Maxnek, amiért volt mersze Aiden ajkait érinteni. – Akkor, ezt vehetem igennek? – pillant rám kérlelõ tekintettel, felsóhajtva bámulom törékeny alakját.

- Nem tudlak lebeszélni vagy meggyõzni, igaz? – cirógatom meg az arcát, mire mosolyogva csóválja a fejét. Hát igen, Aidennél makacsabb embert nem nagyon ismerek. – De ígérd meg, hogy nem hagysz magamra… nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek – kérem újabb csókot lopva, mire nevetve bólogatni kezd. – Jól van, most, hogy ezt tisztáztuk, irány a fürdõszoba - eresztem el. – Borzalmasan festesz, addig én készítek valami harapnivalót.

Vidáman zárja magára a fürdõajtót, én pedig gondterhelten ülök le a konyhában lévõ egyik székre. Hát ide is eljutottunk… Innen már nincs visszaút. Még most is bizonytalan vagyok, tartok attól, hogy ez egy nagyon rossz ötlet és még megisszuk a levét, de képtelen vagyok elengedni õt. Ha csak arra gondolok, hogy egy másik férfi érinti a selymes bõrét, a csóktól vöröslõ ajkait, olyan düh önt el, amilyet még sosem éreztem. Nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott személyiségnek tartom magam, de Aiden bárkinél gyorsabban ki tud hozni a sodromból, hol így… hol úgy…

Ahogy meghallom a vízfolyás hangját, felállok, hogy valami könnyebb reggelit készítsek neki. Egyértelmû, hogy nem igazán aludt az éjszaka, a karikás, vörösre duzzadt szemei errõl tanúskodnak, ráadásul ivott is. Nem szeretném megterhelni a gyomrát, ezért bedobok pár szelet kenyeret a pirítósba, majd nekiállok teát fõzni.

Miután végzett a fürdõben, egy mosollyal foglal helyet az asztalnál, de ábrándos szemei a távolba mélyednek. Olyan gyermeki ilyenkor az arca, hogy el is felejtem, már egy felnõtt emberrel állok szemben, aki nem mellesleg most avanzsálódott a szeretõmmé.

- Mirõl ábrándozol? – kérdem lágyan mosolyogva, mire csibészes vigyorral pillant rám.

- Rólad… – Hm, ez érdekes, akkor játsszunk.

- Ó valóban? És mégis milyen szituációban képzelsz el? – kacsintok rá kihívóan, aminek köszönhetõen nyomban pír lepi el az arcát.

- Nem úgy értettem… Szemét vagy – motyogja durcásan. – Imádsz zavarba hozni, nem igaz? – néz rám, miközben édesen felfújja az arcát, mint egy kis pocok.

- Ezt elismerem – vigyorgom lehuppanva mellé. – Nem tehetek róla, gyönyörû vagy, amikor elpirulsz – bókolok neki, amitõl csak még vörösebb lesz.

- Direkt csinálod… – morogja, majd inkább beleharap az egyik pirítósba. Én is elveszek egy darabot, a továbbiakban csendben eszünk, de a pír végig ott marad Aiden arcán. Imádnivaló…

Ahogy befejezi a reggelit, ásít egy nagyot, és fáradtan dörzsöli meg a szemeit. Nincs valami jó bõrben, tényleg ráférne egy kis pihenés.

Az arcára simítva szólalok meg. – Aludtál egyáltalán valamennyit? – kérdezem alakját vizsgálgatva, megrázza a fejét. – Akkor tessék szépen lefeküdni aludni – mondom parancsolón.

- De a feladataim… – kezdene tiltakozni, viszont elvágom minden próbálkozását.

- Azt én is meg tudom csinálni… – Újra szólásra nyitná az ajkait, de leintem. – Aiden – nézek rá komolyan. – Hidd el, megleszek egyedül is, az nem tesz jót a szervezetednek, ha nem alszod ki magad, úgyhogy most szépen bebújsz az ágyba, és szundítasz egyet – mondom felhúzva a székbõl. Õ a lépcsõk felé indul, én pedig öltözködni kezdek, de két lépcsõfok után megtorpan, majd felém fordul.

Kíváncsian várom, hogy mit akar, habár sejtéseim azért lennének. Vigyorogva sétálok elé, és mivel a lépcsõn áll, pár centivel fölém tornyosul.

- Szeretnél valamit? – húzom magamhoz átölelve a derekát.

- Csak egy… jóéjszakát csókot – suttogja a zavartól hevesen verdesõ szívvel, miközben a nyakam köré fonja a karjait. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak egy ilyen csábító ajánlatra?

Puhán csókolom meg, lassan fedezem fel szájának minden kis szegletét, majd szorosabban húzom magamhoz, mire édesen belenyög a csókba. Zihálva tol el magától, szemei vágyakozva tekintenek rám, ezért még egy pillekönnyû csókot nyomok az ajkaira, mielõtt elhúzódnék tõle.

- Szép álmokat, angyalom – köszönök el mosolyogva, majd kilépek az ajtón. Ha még egy perccel tovább bent maradok, biztosan nem tudok ilyen könnyen elszakadni tõle. Vidáman fogok neki a teendõimnek, hivatalosan már tavasz van, de itt a hegyekben ez még nem igazán érzõdik, így elkél a kabát. Jó pár órát eltöltök, és mire az Aidenre kiszabott feladatokat is megcsinálom, rájövök, hogy lassan fát is vinnem kellene a diákoknak. Még a végén halálra fagynak nekem, mondjuk, Maxért nem fájna a szívem…

Felhasogatok egy-két ládányi fát, majd felpakolom a kocsi platójára. Nem szeretnék szó nélkül elmenni, ezért visszamegyek a házba, de Aiden még édesen alszik, tényleg nagyon fáradt lehetett. Jobb ötlet híján fogok egy cetlit, és ráírok pár sort.

Egy celluxszal az ajtajára ragasztom, hogy biztosan észrevegye, majd elindulok a tábor felé.