Sajog a világ. Lüktet. Ég. Perzsel. Zsibbad.

Minden ujjam külön felbolydult hangyaboly. kábán figyelem a plafont. Ugyan repedései nem ismerõsek még, mégis nosztalgikusan keserû érzés fog el. Épp olyan az ébredés itt, mint az intézet kórházi részlegén. Ugyanúgy forog a világ, ugyanúgy hányingerem van, miközben fájdalomtól zsibbadtan csak bámulok magam elé - bár inkább magam fölé. Még mindig rabként tart fogva ez a test, még mindig az életem foglya vagyok...

Az alak hirtelen hajol fölém. Az új doki. Az Angyal dokija, de másban nem különbözik a többitõl. Én sem törõdöm vele különösebben, sokkal inkább kezd foglalkoztatni a gondolat, vajon sikerült-e bizonyítanom Neki?

A fickó eltûnik, csapódik utána az ajtó. Megérte? Talán más módszer jobban ment volna, korábban is jobban élvezte, ha tagadja is.

- Fogjátok be! Eljön megint, tudom! - túlzottan érdeklem.

Ha nem is gyõztem meg, megsértettem, megtörtem annyira, hogy eljöjjön. Ha nem enged szabadon, akkor is meg fog ölni, s nekem csak ez számít, hisz mind a kettõ ugyanoda vezetne végeredményben. Az egyiket el kell érnem. S lám, nem tévedek. Ismét nyílik az ajtó, s röpke pillantás elég, hogy érzékeljem, õ is itt van. Fölényesen nézek a másik kettõre, majd kábán fel rá, odaadón várva ítéletét.

- Victor, adj egy kést! - dörgi az utasítást.

A balsejtelem árnyéka kezdi kísérteni a szívem, és még Kicsi is megremeg bennem: - Mit csinálsz, Angyal? Nem fogok fel semmit, csak a villanást, és hogy valami forró és nedves folyik végig az arcomon. A hitetlenség és a sokk teljesen letompít, még csak nem is nyúlok reflexbõl sem az arcomhoz. Csak bámulok rá tágra nyílt szemmel és a sötétséggel, ami félig átjárja a látóterem. Közel lép, és torz mosollyal szemléli mûvét, szemlél engem. - Már majdnem kvittek vagyunk. Fel vagy véve. Kétszáz év múlva megölheted magad. De minden általam levágott testrészedért elengedek tíz évet. Így jelenleg százkilencvennél jársz. - Fölényes élvezettel ragadja meg az állam. - A többit meg még meglátom. Felordítok dühösen. Mit nem merészel! Visszarántjuk õt ketten, nincs esélyünk, s a fájdalom így is túl éles, miközben esély sincs a halállal való egyesülésre, hova bõszítsük tovább? Csak kicsi nem adta még fel, felettünk átugorva lendül utána. - Angyal, ne... ne hagyj most itt, Angyal! - fáj, miatta fáj, mégis vágyom az ölelésére, a melegségére, ami pont olyan, mint anyáé. Kis ujjaim a lábába kapaszkodnak, és nem engedem. Nem engedhetem, meg kell értenie, hogy nekem szükségem van rá, nem hagyhat itt a másik hárommal, mert félek tõlük, sokkal jobban félek tõlük, mint az õ kegyetlenségétõl. - Nincs veled egyelõre dolgom. Hangja rideg, mégsem adom fel, tovább rimánkodom üvöltve: - Ne hagyj itt! - Ha a másik három nem küzdene még mindig, már rég félretoltak volna, kérlek, te ne tolj félre, Angyal, nem bírnám elviselni, ha megint egyedül kellene maradnom a sötétben! Remény gyúl, mikor kegyesen lehajol. - Mire magadhoz térsz, megálmodom, midet veszem el legközelebb - súgja azonban kiábrándítóan, mielõtt megragadná az a másik a karom, s ismerõs, szúró érzés után még ismerõsebb, kétségbeejtõn elerõtlenítõ érzés lep el, mégsem akarom elengedni, pedig maga lökött vissza a sötét sarokba, abba a sarokba, amelyben rettegek, és csak sírni vagyok képes.
* * *
Mintha ismétlõdnének a dolgok. Újra arra ébredek, hogy a plafon néz vissza rám, mégha látóterem összébb is szûkült, s ismét mindenem sajog, épp csak egy területtel növekedett a roncsolt felület. Viszont elég tompa, minden olyan tompa, a fájdalom, a fény, a hangok, a világ maga. Bizonyára valami drog kábít, hogy képes legyek elviselni a szenvedést, amely mardos.

Mit kellene tennem? - gondolkodom el magamban.

Felkínálhatnám magam neki - csillan fel a szemem.

Mert rohadtul bejött... - torkollom le, szemmel felnyársalva.

Ne mondd, hogy te nem élvezted a seggét, az elsõ után mindenki morcos - kacérkodom még vele is, nem félek tõle.

Jobban élveztem a vért, amitõl lucskos volt - felelek õrülten élveteg mosollyal. Miért nem próbáltok csak meg jó fiúk lenni? - szedem össze a bátorságom hozzá hogy kicsit hangosabban fogalmazzam meg a véleményem, de aztán vissza is hajtom a fejem a térdemre.

Jó fiúk? Ne röhögtess! Kell egy baszott nagy maflás, kölyök? - még hogy legyünk jó fiúk! Az évszázad vicce!

Mire gondolsz, Kicsi? - térdelek le hozzá óvón, egyben kíváncsian. Eddig nem igazán figyeltem rá, talán hiba volt.

Arra gondolok - mormogom egyre halkabban a térdeimbe -, hogy megpróbáltatok lázadni, letörni õt, hogy szabaduljatok, de nem értetek el semmit, de amikor barátságosak voltunk, kedvelt bennünket. Ha betartjuk a szabályait, kiszabadít benneteket - engem pedig szeretni fog addig is.

Komolyan elgondolkodom szavain.

* * *

Úgy érkezik, ahogy ígérte.

- Itt vagy, Angyal? - szólítom meg mosolyogva, s felülnék, de nincs hozzá elég erõm még. - Itt maradsz velem? - szeretném. Jó leszek, tényleg! De még milyen jó! - Újraálmodtam kettõnk kalandját... mennyei volt - incselkedem végignyalva az ajkaimon.

Kárörvendõ vigyor suhan át rajtam, ahogy kirázza a hideg. Látod, sokkal komolyabb hatással volt rá az én módszerem, mint a tiétek bármelyike is. Közelebb lép, mire lesújtón rá pillantok. Ha annyira hatékony lett volna a módszere, most nem lépne közelebb, és nem hagyná, hogy megfogjuk a kezét. Márpedig ujjaim tenyerébe siklanak, és õ hagyja. - Meddig kell itt maradnom? Szeretnék a közeledben lenni picit többet. Kifejezetten tetszene...

Felsóhajt. Tényleg elege van belõle is. - Még három éjszakát töltesz itt, aztán kapsz egy szobát odafenn, és ha képes leszel rá, megbízlak az elsõ küldetéseddel - feleli végül.

Látjátok! Látjátok, ha jól vagyunk, õ is jó hozzánk, biztosan segít majd! Kezes báránnyá olvadunk hárman kezei között, mindent elkövetve, hogy kedveskedjünk neki, miközben õ elvonul bosszankodva.

* * *

Tényleg kaptam egy új szobát. Tele színes dolgokkal: vannak bútorok és még szõnyeg is. Bár kétségbe voltam esve odalenn, és kissé talán szeszélyesen viselkedtem, most mégis itt vagyok. Épp olyan szobában vagyok, mint amilyenben akkor voltam, mikor Anya ott volt nekem. - Mit kell tennem? - nézek fel rá a szõnyegrõl csillogó szemmel. - Ha nem vagy rá képes, majd rábízom másra - kezdi, mire a szeme bosszúsan csillan. - Egy idõs, pedofil férfi mindig keresztbe tesz nekem. A fiatalabb kurváimat elrabolja és megerõszakolja, majd megöli. A feladatod: csábítsd el és hozd el nekem mindkét szemgolyóját ebben az üvegben - tesz az asztalra egy üveget valami fura folyadékkal benne. - Képes vagy rá?

Bár kérdezett, figyelemem túlságosan leköti a még mindig fodrozódó folyadék, egész rázombulok.

- Nagyon büszke leszek rád, és elengedek öt évet szemgolyónként. Akkor már csak száznyolcvan éved lesz nálam.
A tekintetem villan, és kaján mosolyra húzódik az ajkam. - Úgy gondolod, "Angyal", hogy szükségem van arra, hogy büszke legyél rám, hogy kedvemre eltegyek valakit láb alól? - lehet, hogy a többiek nem, de én képes vagyok rá könnyedén. Jobb, ha nem felejti el, ki volt, aki "térdre kényszerítette", hogy õ kedvére megdughassa. Nekem nincs szükségem a gyermekded gagyogására. - Csak mutass rá, és ne üsd bele az orrod, hogy szórakozom el vele a halála elõtt.

* * * 

Két hét telt el a "megbízás" óta. Angyal társa, a - mint kiderült - Victor nevû doki addig nem javasolta, hogy bármit is csináljak, mert a szemem hiánya miatt belázasodtam, és be kell vallanom, a látóterem leszûkülése nagyobb térben komoly problémákat okozott. Ma viszont csodás fekete-vörös, kínai hagyományos ruha simul a testemre azzal a különbséggel, hogy nincs hozzá alsó, hogy combjaim minden lépésnél kihívóan villanjanak elõ, ahogy belépek a helyiségbe. Talpamra puha, cipõnek álcázott tulajdonképpeni zoknit kötöttek, kezem sérüléseit pedig csipkekesztyû védi, arcomon a ruhám mintájához hasonló, fekete szegélyû, vörös alapon arany sárkányos szemkötõ díszeleg.

A helyiség tele van hozzám hasonló "alkalmazottakkal". Csak én szexisebb vagyok. Sokkal szexisebb. Már vannak bõven vendégek, de az áldozatom még nem látom. A "madame"-unk lép mellém, s maga mellé vesz, hogy miközben fogadja a vendégeket, mindenki lásson mint új portékát. Ez azért kell, hogy ne legyen feltûnõ, hogy miért majd pont neki jut kegyem, de a "madame" minden bepróbálkozóval közli, hogy már le vagyok foglalva estére.

Már határozottan elunom magam pont a sok incselkedés és bók ellenére, mire végre felbukkan, máris ismét egekben az érdeklõdésem, és csábosan pillantok rá, mégis kissé bizonytalanul mosolyodva el, hogy védtelenebbnek tûnjek. Meg sem lepõdöm, mikor azonnal lecsap rám.

* * *

Kis bájolgás után már a kocsija felé tessékel, az Angyal helyén ugyanis egy vendég sem paráználkodhat. Igazán kaján vigyorba szalad az ajkam, ahogy visszaidézem, hogy fizetett azért, hogy hamarosan majd halott legyen. Mert azt hiszi, egyszerû, tudatlan hülyegyerek vagyok, akit megdughat.

Meg is dughat, kuss!

Most nem fog, szívem. Helyette "megdugom én" - mosolyom félelmetes, nem is mer tiltakozni, tekintetem viszont már az autó ablakának visszatükrözõdésébõl figyeli áldozatom egyre zordabb és perverzebb ábrázatát. Tényleg egy beteg állat, és semmi kifinomultság sincs benne. Visít róla, hogy fogalma sincs, hogyan kell a vérnek áldozni. Igaz, magam is jobban eljátszadoznék vele, ha nem tette volna tönkre a kezünk és lábunk a másik marha.

Ujjaim a könnyed kabátkámba rejtett pengére siklanak. A ruhába nem rejthetem semmit, mert végigtapogatott, ám mire a kabátkára került a sor, már nem maradt benne gyanú - hiba. Ahogy az is, hogy halál nyugodtan, a saját terveire koncentrálva már fejben parkol le. Erre a pillanatra várok. Ahogy az autó megáll - meg sem várva, hogy leállítsa - lendülök félfordulattal felé, egyenesen a torkába mélyesztve a késem markolatig, hogy míg hitetlenkedve, hatalmasra dülledt szemmel pillant rám, oldalra mozdítsam a fájdalomtól magam is kiáltva dühösen a nyakában a kést, elmetszve féloldalasan a nyakát, majd hátrébb dõlök, vissza az anyósülésre, gyönyörködve abban, ahogy fulladozva kap a nyakához, megpróbálva két tenyerével felfogni az elfolyó életet.

Fölényes vigyorral, élvetegen nyalok végig a kés pengéjén: - Nem így tervezted, igaz? Egy ilyen kis vakarcs, mint én, kioltja at a nyamvadt életed, és még csak meg sem döngethetted elõtte - dühös elkeseredéssel szörcsög, miközben a vér ütemesen "spriccel" belõle. Igazán felajz a pillantása, reszketeg gyönyörrel vágom a pengét újra belé. Egyre kábultabban nézi, egyre erõtlenebbül törekszik feldolgozni az agya a hasában kelt újabb fájdalmat, kezem sebességét viszont nem érheti utol, a kiválóan megélezett, nemes penge felszalad a mellkasán, felnyitva teljesen. Fogalmam sincs, mikor válik tekintete üvegessé, és leheli ki a lelkét, mert teljesen megrészegít a beborító vér. Hangosan nevetek gyönyörrel telve, addig kaszabolva, míg szívét a markomba nem szoríthatom, hogy kimetélve az élettelen testbõl beleharaphassak, magamba szívva a nyers szívizmok rostjain keresztül minden erõsségét, áldozva nem létezõ pogány isteneim oltárain.

Jó tíz perccel késõbb nyomom meg a csipogó gombját, amit kaptam. Nem kell sokat várnom, máris leparkol mellettem a fekete, jellegtelen tömegautó. Az apró szerkezetben, amely nyakláncként volt álcázva, nyomkövetõ volt, így könnyedén megtalált. Tekintetében mégis iszonyat, ahogy végignéz vértõl mocskos, maszatos ábrázatomon.

- A kocsiban van. Halott - felelem közömbösen nézve magam elé, küzdve a fémes íz okozta hányingertõl.

Ahogy Victor benéz, még inkább darabossá válik a mozgása, és tartani kezdi a távolságot, míg rákérdez: - A penge?

Kényszeresen is széles, õrült vigyor kúszik az ajkamra. Félsz, mi? Félj is! Amíg rettegsz, nem követsz el annyi alapvetõ hibát.

- Valahol az anyósülés körül, elengedtem, mikor kiszálltam.

Óvatoskodva lép mellém, kinyitva az ajtót, és szinte hallom, ahogy megnyugszik, mikor felemeli kesztyûben a véres kést. Aztán már csak az marad hátra, hogy kiszedje a két szemet, és az Angyal üvegébe tegye õket, amit én nem tudtam volna magammal hozni. Azonban mielõtt beülhetnék az autójába, még mindent beborít nejlonokkal, és a lelkemre köti, ha nem akarom magamra haragítani a fõnökét, nem piszkolok össze semmit. Aztán már csak nézem, ahogy nemes egyszerûséggel felgyújtja az autót halottastól mindenestõl, s elhajtunk a narancssárgás fényben az éjszakába.

* * *

Gyermeki izgalommal figyelem a két szemet az üvegben, néha megbökdösve, hogy úszkáljnak a löttyben. Ahogy hazaértem, lefürdettek, és most egy egyszerû, halványkék frottírköntösben várakozok a szobámban. Csupa mosoly vagyok. Nem csoda, hiszen bizonyos vagyok benne, hogy Angyal nagyon szeretni fog most, hogy itt van az asztalkán, amit kért.

Izgatottan fel is pattanok fájdalmaimmal és a hirtelen mozdulat miatti enyhe szédüléssel nem is törõdve, mikor nyílik az ajtó, és lelkesen térdelek elé köszöntve.

- Jelentették, hogy sikerrel jártál - jár végig tekintete a szobán, míg meg nem állapodik az asztalnál.

- Igen - kúszok az asztalhoz négykézláb. - Itt van mind a kettõ. Olyanok, mint az üveggolyók. Tetszik?

- Várj, Angyal! - állít meg hangja, ahogy indulnék kifelé. 
- Már megmondtam, nem vagyok angyal, a legpokolibb démon vagyok, akivel csak ujjat húzhattál! - jegyzem meg idegesen. Nem hiszem el, hogy ennyire nem érti…
- Ha úgy kívánod, démonnak hívlak ezentúl. Alkut ajánlok. - Felröhögök. Mit tudna õ adni nekem? - Megértettem végre, A... Démon. Hiába harapok bele a gazdám kezébe, a láncaimtól nem szabadulhatok, de ha együttmûködöm, a gazdám leszedheti a láncaim, és szabadon ereszthet. Már látom, az egyetlen mód, hogy odaajándékozd nekem, amit szeretnék, ha bármit megteszek, amit csak akarsz. Engedd, hogy a lábtörlõd legyek, cserébe határozd meg az idõt, amennyit igényelsz, aztán add a kezembe a saját halálom és szabadíts fel az élet súlyos láncai alól. Ne ments meg többet, ne hozz vissza többet az életbe, engedj el, legyen túlvilági lakhelyem akármilyen is! Szeretnék megszabadulni tõlük! Szeretnék mindenkit kizárni, aki a fejemben lakik, hogy végre egyedül lehessek. Kérlek! Felhasználhatsz bármire. Õ kiváló gyilkos, bárkit el tud intézni, tapasztalhattad, õ kapott el, õ pedig bárkit elcsábít, nem finnyás, annyiszor elégít ki bárkit, ahányszor csak akarod, õ pedig beszivárog bárhová gyermeki ártatlanságát és báját használva, még annak is meglágyítja a szívét, akinek nem lehet. Magam pedig értem a dolgokat, összefogom õket, nem fogunk csalódást okozni! 
- Ne nevettess! Kétszer nem veszem be ugyanazt! - Nem vagyok ennyire hülye. Ha nem ad valamit, nem fog érdekelni az alkuja.
- Bizonyítok - szól azonnal.
- Mégis hogyan?
- Csak egy kezem engedd el, s eltöröm a saját lábujjaim, aztán a kezem ujjait sorban, s ha úgy gondolod, és ekkor már mersz pengét adni a kezembe, kasztrálom magam.
- Lássuk! - mondom gúnyosan pár pillanattal késõbb. Mind tudjuk, ez lehetetlen. Ismerjük ezt a kínzási módszert, az orvos is, Victor is és én is. Eddig az élete volt a tét, mégis csak három lábujjig jutott a delikvens. És akkor a kasztrálás még szóba sem került.
De õ teszi. Szorgosan, egyiket a másik után, hol õrülten vigyorogva, hol fájdalmasan könnyezve. Elámulva nézem elszántságát, hogy mit meg nem tesz azért, hogy nekem bizonyítson.
Ahogy végigér  lábujjaival, elhányja magát. Azonnal intek az egyik segédnek, hogy kezdje el felszedni a drága járólapról a hányást, de õ nem áll meg. Már a kezeit kezdi, de azzal nem jut végig. Viszont így is messzebb ment, mint én vagy bárki hitte vagy gondolta, remélte volna.
- Egy valamire nem gondoltam, angyal... Még túl gyenge vagyok... Még túl gyenge... Sajnálom... megint többet képzeltem... magamról... mint... kellene...
Üres fejjel indulok el felfelé, parancsba adva, ha felébred, szóljanak nekem.
Egy óra múlva ismét lent vagyok. Meglepõen kevés pihenésre volt szüksége.

- Akkor nálad aludhatok? - kérdezi édesen mosolyogva.
- Nálam? - kérdezem meglepve. Nos... nem is tudom.
- Értem, semmi baj. Nem bízol bennem, csak kihasználod a lehetõséget. Már megszoktam - mondja szomorkásan. Ahh, végülis... olyan kis ártatlan. Mi baj lehet belõle?
- Ha ennyire szeretnéd, akkor eljöhetsz hozzám, nem bánom - jegyzem meg, mire az ölembe ugrik.
- Jó leszek, ígérem, Unmei nagyon jó lesz!
Szerintem nem is tudna másmilyen lenni...

* * *

A házam kifejezetten rosszul érinti eleinte, pláne a szolgálók, így igyekszem kímélni tõlük. Szóvá is teszi, hogy õ nem tûrne ennyi embert, de hogy egy három szinte villában azért jó, ha vannak szolgálók is. Miután végzünk, kedvesen nézek rá, és így kérdezek rá, hogy hogy van.

- Ez rosszabb, mint odabenn.
- Miért lenne?
- Minden mozdulatod figyelik, s semmihez sem érhetsz igazán, mert azonnal kiveszik a kezedbõl - feleli közel hajolva és suttogva. Nem értem miért mondták, hogy veszélyes. Igaz, kicsit beteges, de nagyon aranyos, helyes fiúcska.
- Talán igazad lehet - hagyom rá mosolyogva. Kis édes.

Már a szobában vagyunk, amikor töltök magamnak egy kis bort, de legnagyobb meglepetése,mre abbahagyja a nézelõdést és kér belõle. Miért ne adnék neki? Bár tényleg nem iszik sokat és fel is kööhög, ahogy lenyeli, így elveszem tõle. Kis aranyos, a végén még baja lesz tõle.
- Ha  most iszol belõle, megkóstolhatod a lelkem - mondja komolyan. - Kíváncsi vagy az ízére?
- Szeretnéd, hogy az legyek? - simítok végig arcán. Milyen lágy és finom a bõre... szinte nem is evilági, annyira szép.
- Ha noszogatni kell, akkor nem fontos. Intézzük el, amiért jöttünk, vagy menjünk vissza rögtön - löki el magát tõlem. Felvont szemöldökkel nézek utána, de azonnal elkapom a derekát. Nem csókolom meg, csak megiszom az italomat, de már ekkor érzem, hogy valami... valami nem jó.
- Túlságosan bízol önmagadban s bennem - suttogja merész hangon.
- Mit kevertél bele? - vonom kérdõre durván megragadva a nyakát, de lassan minden erõ kiszáll belõlem.

* * *

Nehezen térek magamhoz, mikor már nyitva van a szemem. Lassan fogom fel, hogy ki vannak kötözve a kezeim és a lábaim, és a szám is be van tömve. Nem tudok sem mozogni sem ordítani, csak bízom az embereimben, hogy feltûnik nekik a hiányom, hiszen senkinek nem szóltam, hogy hagyjanak minket kettesben, csak annyit mondtam, hogy felmegyünk az emeletre.
Viszont eszelõs a tekintete. Egy pengével szabadít meg a ruháimtól, és közben magában beszél. Azt hiszem tényleg félreismertem... de miért csinálja? Kedves voltam vele. Nem akartam bántani. De ha életben hagy, ezért megölöm.
Illetve nem... nem tudom.
Azt sem tudom, mit akar csinálni igazán.

- Akárhányszor szabadulni akartam, nevetve löktél vissza kezükre! Azt hazudtad, van értelme élni, még itt kell lennem, még nem léphetek túl, de hazudtál mindig, mert nincs értelme, hisz újra és újra csak ugyanazt éltem át! Még hány démon kezére akarsz játszani, mielõtt hagyod, hogy végre kilépjek önmagamból, s újjászülethessek, mint a hernyók, pillangóként ébredve egy új világra? Tudom, hogy azért kínáltál fel újra és újra, mert közben azon elmélkedhettél, vajon milyen érzés lehet.
Ahogy elkezdi magáról legombolni a nadrágot, már sejtem, hogy mire készül, de hiába fenyegetem, nem érti, gyanítom, nem is érdekli, hiszen össze-vissza beszél, teljesen baromságokat mond! De ha megteszi... a napot is megbánja, amikor valaki a világra hozta.
Ahogy belém tolja az egyik ujját és rám ordít hogy élvezzem, már az õrület szélén vagyok én magam is. Ezért valaki meg fog halni. Valakit ezért meg fogok ölni... egyszer, valamikor, miután a lelket is kinyomorgattam belõle!
Angyal?! Angyalnak hittél?!
Meglátod... csak szabaduljak ki innen...

Feszít... fáj, a szemeim könnyesek, és érzem, hogy szakad a bõröm minden mozdulatára. Már azt sem tudom, mikor húzza ki ujjait és mikor nem... csak fáj. Folyamatosan, üvöltök, de csak magamban.
Ahogy mozog, ahogy vigyorog közben... magában beszél, aztán hirtelen mindennek vége szakad, kirántja magát belõlem miután elélvezett és magához ölel, azt üvöltve hogy miért tették.
Ahogy felkel az ágyról, végig a szemembe néz, miközben felvágja a csuklóit. Nem... nemnemnem! Ennyivel nem fogod megúszni!

Végszóra az embereim végre betörik az ajtót. Nem foglalkoznak vele, elõbb engem mentenek, de azonnal rájuk üvöltök.
- Ne engedjétek meghalni! - ordítom, mire már rebbennek is, és leszorítják a sebeket.
- Mit tegyünk vele? - kérdezi az egyik.
- Mentsétek meg az életét - sziszegem. - Utána majd meglátjuk, hogy mit teszek vele egészen pontosan - morgom. Rám terítenek egy lepedõt, aztán kikötik a kezeimet és a lábaimat is. Ahogy moccanok, megfájdul a hátsóm, így mérgesen üvöltök fel, miközben épp az orvos lép be az ajtón.
- Törjétek el az ujjait, amint lehetséges úgy, hogy nem hal bele - kiabálom, mire az orvos bólint. Én felállok, remegnek a lábaim, de ahogy támaszt akarnak nyújtani, ellökök mindenkit és egyenesen a szobámba megyek. Megengedem a kádban a vizet, és telepakolom mindenféle olajjal és sóval, majd beleülve hagyom, hogy átjárja egész testemet a kellemes érzés.

Nem fogom megöletni.
Nem ússza meg ennyire könnyen, hogy megalázott. Nem fogom hagyni, hogy ilyen egyszerûen megússza. Nem hagyom csak így meghalni, szenvedni fog. Könyörögni fog azért, hogy vége legyen az életének. Amint begyúgyulnak a karjai, könyörögni fog nekem, hogy öljem meg. tekerjem ki, vagy vágjam el a nyakát, de vessek véget ennek az egésznek.
De nem fogok. Mindennél jobban fogom kínozni addig, amíg magáétól bele nem hal, de azt sem fogom hagyni. Folyamatosan vissza fogom rántani a halálból és tovább kínozni.
Látnom kell a könnyeit. A vérét, a tekintetét, ahogy fájdalmai vannak.
Angyalnak tart?!
Megtanítom rá, hogy démon vagyok.
Kegyetlen.
Mocskos...

- Chen... - lép be Victor, a legelsõ emberem. - Jól vagy? - kérdezi félve.
- Szerinted jól vagyok? - sziszegem ijesztõen halkan.
- Tudom, hogy nem - biggyeszti le az ajkait. - Az orvos ellátta a fiút, a kínzókamrában kötöztük ki. Nem sok idõ, mire foglalkozhatunk vele, maximum egy hét, ugyanis nem vesztett sok vért. De az orvos szeretne megvizsgálni téged is - kezdi félve, mire az e,lõ kezembe akadó tárgyat vágom hozzá, ami ebben az esetben egy tömény üveges fürdõsó.
Az arcán koppan, nem meri kivédeni, ezt már megtanulta. Ahogy a homlokán kiserken a vér, az üveg szétcsattan a padlón. Dühös tekintettel nézem, õ összeszorított szemekkel várja a folytatást.
- Végeztél? - kérdezi pár perc után, mikor már kicsi patakban ömlik a vér a sebbõl.
- Takarodj és varrasd össze magad - morgom. - De ha az orvost a közelembe engeded, megöllek - nézek rá jelentõségteljesen, mire meghajol és kimegy, végre magamra hagyva a dühömmel, a gondolataimmal.

Fel tudnék robbanni.
Ölni lenne kedvem... sokat, kegyetlenül. Feldarabolni, megfõzni valakit és megetetni vele, hogy érezze, mi jár annak, aki ezt teszi velem! Nem számít, hogy õrült vagy józan az esze, ezt senki nem teheti.
Eldöntöm, hogy amint kiszállok a vízbõl, már megyek is és kéretek egy kurvát. Újra vissza kell szereznem a férfiasságomat, és erre egy hímringyónál jobbat sehol sem találok. Aztán megölöm majd... megfojtom, ha nem tudja elfeledtetni velem a gondjaimat!

Azt már inkább észre sem veszem, hogy a víz véres lett. Nem tudom... illetve de, nagyon jól tudom, hogy mitõl. Csináltam már ilyet én is, nagyon jól tudom, mit kell tennem, így kiszállok a vízbõl, magamra tekerek egy köntöst és kilépek a hálóból.
Két pr áll az ajtó elõtt, de egyikük sem ér hozzám, tudják, hogy most meghalnak, ha megteszik.
A fal mellett támaszkodva haladok Victor dolgozószobájáig, majd kopogás nélkül nyitok be. Az asztal mellett ül és épp a laptopján nézeget valamit. Ahogy meglát, már adná is át a helyét, de nem teszi.
- Mit tehetek érted? - kérdezi.
- Egyrészt szerezz egy hímkurvát. Valakit, akit megalázhatok, ha kedvem tartja, meg is ölhetek - nézek rá. Bólint. - Aztán segíts le mennem a kamrába ahhoz a kis rohadékhoz.

Ahogy fekszik a kínzópadon kikötve, mindkét kezén átázott már a kötés...
- Hozz sót a konyhából és szólj az orvosnak - nézek Victorra, mire bólint és már megy is. Támaszkodva lépek a fiú mellé. Félig kába csak, nyöszörög.
- Üvölteni fogsz a kíntól, amiért ezt tetted velem - sziszegem. - Mindent meg fogsz bánni, azt is, amit nem tettél meg, amiért ezt tetted velem, kis kurva - simítok végig a kötésen, meg is nyomogatva egy kicsit. - De lásd, kivel van dolgod, és hiába gyûlöllek. Választhatsz. Besózom a sebed, vagy minden emberem végigmegy rajtad - sziszegem idegesen, de nem felel, csak tovább nyöszörög kábán.
Egy mozdulattal tépem le róla a köntöst és végignézek a testén.
Attól függetlenül, hogy mit tett, még szép és formás. Akarom.

Ahogy Victor visszaér az orvossal az oldalán, a kezembe adja a sótartót.
- Vágja le a kötést - nézek az orvosra, mire bólint és teszi, amit kérek. Szó nélkül hintem be sóval a még mindig vérzõ sebeket, majd örömmel, mosolyogva hallgatom, ahogy üvölteni kezd. Marja, tudom.
- Szenvedj - simítok végig könnyes arcán. - Üvölts, én élvezem. Angyalnak hittél, pedig maga vagyok a sátán és te kikezdtél velem, idióta - marok bele az arcán a bõrbe.
- Maradjon meztelen, de ha bárki hozzáér, azonnal öljétek meg - nézek Victorra, majd az orvos felé pillantok. - Ne mossa ki a sebet, csak pár óra múlva, de akkor gondosan, és kötözze is be. Addig sózzátok szorgosan. Hallani akarom, ahogy üvölt.

* * *

- Ru-samah... - nyög fel a kis, japán fiú.
- Fáj? - kérdezem, és még bentebb tolom magam.
- Igen - néz rám könnyes szemekkel. - De ha most abbahagyja Ru-sama, én belehalok - motyogja.
Mazochista kis kurva, imádja, ha fájdalmat okoznak neki. Azért is viszem magammal mindenhova, mindig jól jön, ha ideges vagyok. Bér tény, hogy az õ plasztikai mûtéteire költök a legtöbbet. A kuncsaftjai néha túlságosan is eldurvulnak, a bal kezén most is gipsz van, ugyanis hátratörte a csuklóját a két nappal ez elõtti vendége.
De engem ez most nem érdekel, szorítom, marom és harapom ahol érem, olyan keményen teszem a magamévá, mint még soha.
Mert most erre van szükségem.

Ahogy órákkal késõbb teljesen kimerülten, vértõl és spermától mocskosan fekszik mellettem, valami megmoccan bennem.
- Fáj? - kérdezem halkan.
- Igen - mosolyog rám elégedetten. Mint valami jól lakott óvodás. - Sosem gondoltam, hogy ilyet is át fogok élni Ru-samával. De ugye nincs komoly baj? - kérdezi félve.
Felsóhajtok. Végülis... megfenyegetem, nem mondja el senkinek és õ tudja kezelni az ilyesmit.
- Van a táskádban olyan krém, amit akkor használsz, ha felszakad az ánuszod? - kérdezem, mire kikerekednek a szemei. Nem kérdez vissza, csak bólint. - Szedd elõ. - Már ugrik is. Neki most nem kell, kitágíttattam magát az ujjaival, direkt nem akartam ilyen komoly fájdalmat okozni.
- Ha bárkinek elmondod, azonnal kivágom a nyelved - kapom el az állát.
- Ru-samát sosem árulnám el - motyogja.
- Akkor csináld - sóhajtok fel, majd a hasamra fordulok. Ahogy kitakar, hallom, hogy felsóhajt.
- Nem tudom ki tette ezt Ru-samával, de remélem, megbûnhõdik érte - mondja, miközben lágy mozdulatokkal kenni kezdi a sebes részt.
Kellemesen hûs, nem fáj, csak picit csíp. De tõle nem félek, hiszen tudom, hogy képtelen lenne a fakrát akárhova is dugni, azt is utálja, ha valaki orálisan akarja kielégíteni. Õ a tökéletes alany arra, hogy ápoljon.

 * * *

Jobban van?  - lépek be egy hét múlva a kamrába. Az orvos bólint, és a fiú tényleg jobban néz ki, mint mikor egy hete, legutóbb láttam.
- Nos, akkor azt, amire nincs szüksége, vágjátok le - nézek az orvosra, majd a fiúhoz lépek és rámarok a férfiasságára. - Úgy csináld, hogy tudjon vizelni, de az életbe többet ne álljon fel a farka - morgom, majd elindulok kifelé, de azért még visszafordulok. Ja és az ujjait törjétek el. Mind a húszat.

- Nem, õ az angyalom, a fekete angyal, aki nem hazudik! Biztosan magával visz végre, csak ügyesnek kell lennem, s akkor megfogja a kezem, s messzire repülünk, túl égen, földön, behatárolt dimenziókon át... - álmodozom. Ha egyszer hagynák, hogy megtegyem, hogy visszafordíthatatlanul végezni tudjak magammal!...

- Badarság - nyújtózom egyet kényelmesen, bár kielégültebb lennék, ha kicsit több minden történt volna, lassan szétdurranok odalenn. - Jól megdug, aztán annyi. Bár elhúzna már Akako-san, rögtön túl is eshetnénk a formaságokon - nyálazom be ujjam, megigazítva szemöldököm. Fontos a kinézet.  Az üvegbe bámulva még tesztelem nagyra nyílt szemû pillázásom. Sokan szeretik az ártatlannak tûnõ gyerekeket, s a testem, termetem adott, csak az arcvonásaimból kiolvasható vágyat kell elrejtenem, s máris kielégítem a perverz fantáziák kilencvenkilenc százalékát.

- Hazudsz! Õ itt marad velünk, látom a szemeiben, megérti a fájdalmat, mert ugyanaz a fájdalom lakozik az õ szemeiben is!

- Pont ezért nem bízhatunk benne - pillantok alakjára. egyszerre vonz benne valami és taszít, legszívesebben kitépnék belõle egy darabot, s messzire szaladnék, hogy soha többé ne kelljen többet látnom belõle annál a kis, jelentéktelen darabnál, amely nem akar belém látni barna szemeivel. Mintha belém akarna gyökerezni, hogy kihajtva túlnõjön rajtam élõsködõn.

- De õ legalább megérint, valóban, õszintén megérint! - kötöm az ebet a karóhoz, s dacosan lépek elé, felnézve rá. Olyan gyönyörû... Ahogy felém fordul, rosszallásuk ellenére ölelem magamhoz. Ezzel az emlékkel szeretnék aludni, Anya melegére már nem emlékszem, de biztos hasonlóan finom lehet, csak nem ennyire karcos a parfümje, hanem sokkal inkább egy vörös rózsához hasonló. De õ nem Anya, s nem is vörös rózsa, hanem fekete, gyönyörû, szikrázó fekete, fahéjas, dohányfüstös szagú, az enyészetem illatát elfedõ álillatú... A külvilág egyre vaskosabb ködön keresztül jön, de még el akarom mondani, én hiszek benne, s a többiek is fognak, csak villantsa meg fekete szárnyait, s akkor végre itt hagyhatjuk a bánat kesernyés tengerét, túlemelkedhetünk mindenen, s megkereshetnénk Anyát.Végre megkereshetnénk Anyát!

Megfáradtan hagyom magam, s bújok bele a simogatásba, elveszve az álom és a valóság határán. A keze... a keze valóban olyan nagy és meleg, mint amilyennek gondoltam.

Bár sose hagyná abba a cirógatást!

A talaj hirtelen tûnik el a lábam alól, mire dühösen villantom rá tekintetem, nehogy azt higgye már, hogy azt tehet velem egy pillanatra is, amihez kedve van!

“Kár, hogy tényleg azt tehetne!” oltom le, s ránézve elhúzódom utolsó erõmbõl, jelezve, hogy amit csinál, egyáltalán nem tetszik, még ha erõm nincs is tiltakozni, megjegyzem egy életre, milyen alak, úgy csináljon bármit is!

- Ne félj, nem bántalak! - suttogja. Fölényes mosollyal pillantok a többiekre, s mellkasához bújva, szívverését hallgatva nyom el az álom boldog félmosollyal.

* * *

Mint akit fejbevertek. Nem is, mint akit összevissza vertek, úgy hasogat a fejem, meg talán a mindenem is, de lehet, csak érzéki csalódás az egész, s a szívem hasogat fájdalmasan, ahogy mindig, ha mély álomtalan sötétségbõl ébredek.

Félek a sötétben...

Látod, Kicsi, egyedül vagyunk, ismét csak egyedül. Az angyalodnak sürgõs dolga akadhatott...

- Gúnyolódj csak - mormogom a falnak dõlve, s szemem az ajtóra függesztve. -, én biztos vagyok benne, hogy ismét belép azon az ajtón!

- Az kevés - felelem. Majd ha egy év múlva is belép, s ugyanúgy tudsz érte lelkesedni, Kicsi, akkor majd számít... Talán...

Közömbösen nézem, ahogy gondolataim közepette kinyílik az ajtó, s elsõnek az orvosom lép be rajta. Nem kedvelem, de hát, engem sosem kérdez senki. Hát közömbösen tûröm, hogy a képembe mosolyogva feltegye kérdését, miközben szemem rátapad a mögötte jövõre. néha szeretnék mások fejébe látni. Nem sokat, nem mindent, de most jó lenne tudni, mit szeretne tõlem. Odaadom neki ingyen, s akkor talán végre elrepül, csalfa fekete pillangóként.Én pedig majd megjegyzem röpte ívét, hogy tudjam, merre kövessem a lelkemmel, hogy átjussak a másvilágba. Vajon milyen lehet kinn, nem az udvaron, hanem a kerítésen túl...

- Unmei. Mondd csak, lenne kedved az úrral sétálni a kertben? - kérdezi az orvos, s kénytelen kelletlen a tekintetem rávetem.

- Nincs - felelem, de felállok, s mellé lépek. Aztán visszanézek az orvosra, miközben az ismeretlen felé nyújtom a kezeim, hiszen bilincset kapok majd, ahogy szökés után mindig szoktam.- De ez úgysem számít, nem igaz? - mosolygok a férfire, majd az ismeretlenre is, ahogy már csak rá koncentrálok. - Mehetek? - kérek tõle engedélyt. Zúgó fejjel nincs kedvem újabb nyugtató adaghoz.

- Mehetünk - feleli, de a bilincs nem kattan a kezemen. Kissé furcsán nézek rá, de megindul, így követem. Egy ápoló is csatlakozik hozzánk.

Ahogy kiérünk a kertbe, megtorpanok még a betonon. Az ápoló lemaradt, s megállt az ajtó mellett. Õ meg csak megy elõre, míg észre nem veszi, hogy megálltam, ekkor visszapillant rám. Félredöntöm a fejem, úgy tanulmányozom.

- Baj van? - érdeklõdik, mire megrázom nemlegesen a fejem, s felnézek a kék égre.

- Ha választhatnék, mi akarok lenni, sas lennék, vagy szellõ - felelem, s széttárom a kezem, imitálva a szárnyakat. Aztán ismét visszameredek magam elé, s lelépek a fûre. - Levehetem a cipõm? - kérdezem.

- Le - feleli, s nem is tartja furának. Persze, hiszen nem dolgozik itt, nem ismeri a szabályokat. Azonnal lerúgom magamról a cipõt, s lábammal végigsimogatom a selymes fûszálakat. Fura érzés kap el, s nekiiramodok. Már nem figyelek rá, sem a reakcióira, csak szaladok fel-alá a füvön, érezve minden lépésnél közvetlenül a talajt, a fûszálakat, a közöttük megbúvó titkokat. Érzem õket, impulzus...

Lelkesen fordulok vissza felé, ahogy a fához érek. - Tudtad, hogy a fáktól lophatsz energiát? - mosolygok rá gyermeki ártatlansággal. Aztán nekidõlök a fának, s lehunyom a szemem. Szinte érzem, ahogy lüktet. Amikor ismét felnyitom szemeim, már egész közel áll, szinte fölém tornyosulva. Olyan magas hozzám képest...

- Nem értelek - jegyzem meg, ellökve magam a fától. -, de ne bízd el magad, megfejtelek. Unmei okos.

- És bizalmatlan - feleli. A virágágyáshoz sétálok, leguggolva, s megszagolva egy nyíló, sárga virágot.

- Bízni - sóhajtom ki magamból a szót. - Ásol nekem egy gördöt? Ültethetnénk valamit közösen. Én nem áshatok... - pillantok az ujjaimra. Úgy beletúrnék a homokba, de ujjaimon kötés, szétkapartam a körmöm...

Egy darabig nem válaszol, így felpillantok rá. - Csak egy kicsit, kérlek.

Az utolsó szóra végre rám pillant. - Mekkora legyen? - kérdez vissza, s tekintetem felragyog.

- Két lábnyi széles és pár centi mély - adom meg a pontos paramétereket.Csodálatomra angyalom letérdel, s tiszta, gyönyörû ujjaival mar bele a földbe, teljesítve kérésem.

Csak nézem mozdulatait, miért csinálja ezt? Nem értem...

Ujjaim önkéntelen indulnak meg tincsei felé, s megragadok egyet közülük. Azonban hátrahõkölök, mikor ismét rám pillant.

- Kész - fürkész. Aitól kölcsönzött merészséggel nézek vissza tekintetébe, ahogy mezítláb beleállok a lyukba. Olyan közel van...

- Betemeted a lábam? - felemeli a szemöldökét, de megteszi, gondosan rendezi el a göröngyöket, épp mintha elültetett volna.

A magasba nyújtom a kezeim, az ujjaim szétfeszítem,amennyire csak tudom. - Fa lettem. Unmei vagyok, a fa.

Érdekesen mosolyodik el. - S belõled is el lehet szívni az energiát? - védekezõn emelem azonnal magam elé a kezem - Nem!... Idegeneknek nem! - erõltetek magamra nyugalmat.

- Chen Yi Ru  vagyok - nyújtja felém a kezét, de félrefordítom az arcom dacosan.

- Nem fogom megjegyzeni. Felesleges - jelentem ki.

- Miért lenne? - kérdez vissza. Idegesítenek a folytonos kérdései. Lengedezni kezdek képzeletemben fújó szélnek engedelmeskedve, s a lombok susogásának hangját utánozva. Mikor már talán elkönyveli, hogy nem szándékozom válaszolni, megszólalok: - Aminek gyökere van, csak az marad helyben, de ami elmehet, az el is megy. Minek tudni a nevét?

Aztán leengedem a kezeim, s rá pillantok. Ujjaim ruhám szalagjára siklanak, kibontva azt egy mozdulattal, hogy egy újabb mozdulat után a vállamról is lehullva terüljön el a földön.

- Melyik részemre vagy kíváncsi? Mit szeretnél jobban megvizsgálni? Megtapicskolni? Esetleg kivájni, tût szúrni bele, elemezni? Essünk túl rajta! Aztán sétálj ki ott, ahol bejöttél!  - ráharapok az ajkamra. Sírni lenne kedvem.

- Ami engem érdekel - emeli fel kezét, s a mellkasomra mutat, majd a szemeimre. -, az ezekben van belül, s elmenni sem szándékozom legújabb szerzeményembõl.

Összezavarodva hajtom le a fejem, az agytekervényeim kattognak. Elõször csak alig, de végül egyre hevesebben kezdem rázni a fejem. - Nem... suttogom elõször, de végül egyre hangosabban hajtogatom. - Nem, nem, nemnemnemnem! - elszaladnék, de Kicsi megállít.

Nagy szemekkel pillantok rá visszafordulva, kezeim szégyellõsen összefogva a hátam mögött. - Ha egyszer megengedik... aludnál velem? Örök álomba merülhetnénk... Mert bár õk nem hiszik, te kiviszel majd, igaz? Anyát - nézek a kék ég felé. - ha nagyon keressük, ugye megtaláljuk odafenn?

- Nem fogunk odajutni - felelem kegyetlen vigyorral. - A szemeim érdekelnek... - kuncogok fel. - Az egyiket neked adhatom - pillantásom kegyetlen, ahogy belemarok a saját arcomba, hogy kivájjam saját szemem. Erõs karok marnak azonban a kezemre, megakadályozva, hogy komolyabb kárt tegyek magamban, bár az arcom így is vérzik. Az ápoló terem mellettünk, kezében tû. Felordítok. Magam is meglepve ragadom meg hevesen, ha tudnék, elbújnék benne. - Ne hagyd!- nyöszörgöm. Kérlek, ne hagyd...

- Tûnjön innen! -rivall az ápolóra, s egész összerezzenek. Hozzápréselõdöm még jobban, s õ könnyedén emel fel ismét. Lábaim a dereka köré fonom, kezem pedig a nyaka köré, arcom vállába fúrom, összekönnyezve azt. Simogatni kezdi a hátam, ami annyira jól esik, mégis csak még keservesebben kezdek sírni. Halkan dúdolni kezdek, megpróbálva mindent kizárni, mindent eltolni magamtól. - Vissza szeretnék menni... - szipogom bele a két dallam közé.

Kérelem

rajtam úgy segíts:

gondjaimból részt ne végy,

csak tudd, hogy vannak

Annyira fura ez az egész számomra. Olyan hihetetlenül bizarr a helyzet. Arra kell kimennem a kertbe, hogy Micah-chan a grillsütõn ül, és üvöltözik, hogy ölje meg valaki, mert õ egy csirke? Nos, valóban, a helyzet kifejezetten vicces is lehetett volna, ha Micah-chan alapjában véve nem egy visszahúzódó, csendes és mindenre kész alkalmazott, aki még a csillagokért is felmászott nekem az égboltra, ha azt kérem. Aztán nekem szalad egy késsel, miközben a mentõt várjuk? Nos… ez történt.

Az elmeorvos szerint Micah-channak eleve lehettek idegrendszeri problémái. Azt már csak én gondoltam hozzá, hogy ha ez tényleg így van, akkor az, hogy õ volt az egyik csúcskurvám, és mindenki imádta a hamvas, mégis kemény és szûk fenekét, az biztos nem segítette elõ a gyógyulást. Az meg különösen, hogy minden jel szerint teljesen belém volt esve a kicsike, én viszont, tekintve, hogy az egyik legjobban dolgozó alkalmazottam volt, minden akcióját megnéztem. Gondolom a legutóbbi eset borította ki. Kis semmisség, de egy szerelmes szívet könnyen összetör.

Rendeztek volna egy partit. Micah azt hitte, õt viszem majd, és meg kellett cáfoljam a megérzéseit. A fiú nevét, akivel mentem, nem tudom, a korát sem, de elkértem a címét, a napokban beszélek vele. De hogy ezeken miért épp egy elmegyógyintézet folyosóján sétálgatva gondolkodom? Nos, minden bizonnyal van itt valami a levegõben.

Hirtelen befordul a sarkon valaki. Messzirõl még csak egy édes, szõke passzívnak vélem felfedezni, a huszas évei környékén. De ha itt van, és menekül, akkor nem hiszem, hogy szimpla ápoló, vagy látogató. És ahogy közelebb ér, a szemébe is nézek végül.
Egy pillanatra elönt a színtiszta rémület, ahogy meglátom a szemeit. Mélyek, és olyannyira megfejthetetlenek, hogy megfogalmazni sem tudom. Csak arra eszmélek, hogy dicsér… az illatomat, az ajkaimat, és meglepõen okos, számomra szép és bóknak tetszõ dolgokat mond. Aztán, mintha valami elpattanna benne, meg akar ütni és üvölt. Tekintve, hogy magasabb és erõsebb vagyok, könnyedén lefogom, amikor ugrani akar, visszarántom, de ami következik, az kifejezetten meglep.

Sírni kezd és könyörögni. Akár egy kisfiú, és ezúttal a szemeiben sincs meg az a vérszomj, mint az elõbb. Megkérdezi, hogy elvinném-e, könyörög nekem, majd sötét angyalnak nevez, és megint kér, hogy ne adjam neki. Valami fura van ebben a fiúban. Alapvetõen egy ijesztõ bolond. De a szemei…

Meg akarom fejteni ezt a mélykék tekintetet…

- Elnézést a kellemetlenségekért - szólít meg az orvos. - Unmei néha furcsa dolgokat produkál… - kezdene a magyarázatba, de én csak a kábultan heverõ, könnyes arcú fiút tudom nézni. Olyan szánalomra méltó, annyira rémisztõen magányosnak érzem. Ha már bennem látja a vigasztalást, akkor az utolsó reményét is elveszthette. Régen… nagyon régen.
- Ismerem - szólalok meg azonnal. Az orvos rám kapja a tekintetét.
- Lehetetlen. Unmeinek nincsenek rokonai. - A zsebembe nyúlva elõveszek egy kis tõrt és egy nagy köteg pénzt. Amerikai dollár, a fene se tudja, hogy pontosan mennyi. A tenyerembe fektetem mindkettõt, és az orvos fel nyújtom.
- Válasszon. Ismerem, vagy sem? - Értetlenül pislog. Felváltva nézi a kezemben tartott dolgokat, majd engem.
- De Unmei közveszélyes. Nem engedhetem be hozzá…. hiszen ha baja esik, engem vonnak felelõsségre.
- Gondolja, hogy egy alig húsz éves, törékeny fiú elég lenne arra, hogy kárt okozzon bennem? - Már mondaná… - Higgyen nekem, doktor úr. Akkor sem, ha skizofrén.
- Rendben, de kérem, ha bármi történik… - Elmondja a szokásos szöveget, hogy szóljak valakinek azonnal, és hagyjam el a szobát, ha súlyosra fordul. Miután elveszi és zsebre teszi a pénzt, a zsebébõl elõszed egy beléptetõ kártyát. Meglepõen könnyen ment. Ezek után már el kell gondolkodom azon, hogy tényleg korrupt az egész világ.

De mielõtt megkeresem ezt a kis drágát, el kell mennem Micah-chanhoz. Az orvosa azt mondta, hogy feltétlenül meg kell látogassam néha, mert hiába én vagyok az elmebaj okozója, csak én tudom valamilyen mértékben nyugodtan tartani.

Viszont hatalmas mázlimra aludt. Szóltam az ápolóknak, hogy mondják meg neki, hogy eljövök még holnap is, és ugyanezt megüzentem az orvosának is. Már javában lépkedek Unmei szobája felé. A látogatási idõnek vége, de nekem ugye kártyám, van, amit csak a nyakamba akasztok, és mindenki hallgat. Nyugodtan sétálok az ápoló által mutatott irány felé, amikor kifejezetten fura gangok ütik meg a fülem. Kicsit gyorsabbra veszem a lépést, és ami elém tárul, arra… megint nem vagyok felkészülve!

Az elõbbi, szõke fiú szobája. Az üveg véres, ujjnyomok vannak elkenõdve rajta. Talán marta az üveglapot, és felszakadoztak a körmei… ilyet is láttam már, csak nálam a fallal tették ugyanezt. Unmei az ágyon fekszik, mögötte térdel egy férfi. Nem ápoló, hétköznapi ruhában van, így gyanítom, nem is beteg. Unmei könyörög neki, legalább is innen úgy látom, hogy nem akarja. Hallom, hogy ordít, kapálózik. Nem gondolkodom sokat, megnyomok egy vészcsengõt és várok pár pillanatig. De ahogy Unmei hangja egyre erõsebben beleeszi magát a fülembe, és ahogy benézek, õ rám néz, és már nekem könyörög, nem tudok várni. Belépek a szobába, és a fárfihez indulok, aki már épp betenné a farkát Unmei testébe.

Az ápolók abban a pillanatban érnek ide, amikor én a nyakánál fogva elhúzom onnan a férfit, és a falhoz vágom, Unmeire pedig egy lepedõt terítek.
- Mi történik itt? ? - kérdezi az elõbbi, lefizetett orvos.
- Ez az intézet nem csak korrupt, de még hanyag is! Ha nem jövök ide, ez az ember talán megerõszakolja az egyik betegüket, doktor úr - mondom kimérten, de dühtõl csillogó szemekkel. - Gondolom kétség sem fér ahhoz, hogy ez így nem maradhat. Konzultálok a kórház tulajdonosával és a könyvelõmmel, és pár nap múlva felkeresem - osztom ki a férfit, és közben már tényleg azon jár a fejem, hogy átveszem ezt a kócerájt. Úgyis kell valami új bevételi forrás, ami legálisabb is. Mindent meghagyok így, hiszen én nem vagyok orvos, de a biztonsághoz értek. És ennek a fiúnak arra van szüksége. Nyugalomra, csendre és szakemberekre.
- Értettem, uram - hajlong az orvos, majd az ápolókkal konzultálva nem adnak, csak egy kisebb adag nyugtatót az ágyon pihegõ fiúnak, aztán kilépnek, én pedig kettesben maradok vele. Nem bántanám õt. Képtelen lennék bántani, csak nézni szeretném. Csak bámulni azokat a megfejthetetlen, rémisztõen szép szemeket.