Daniel szépen leveszi rólam a méreteket, amíg Gillel a ruhákon dolgoznak én a kanapéról figyelem őket. Szeretem nézni Gilt, kicsit olyan, mint egy Őzike, de nagyon kedves. Fogalmam sincs mi történt vele, de azt tudom, hogy a srác összetört. Talán ha szép lassan közeledek felé, elnyerhetem a bizalmát.

Amint elkészülnek a ruha igazítással én szépen átöltözöm. Jó az anyaga, kényelmes, sehol nem szorít, tökéletes.

- Úgy tűnik, megtaláltuk a tökéletes modellt, mi, Gil? – az említett csak bólint egyet, de a szemét se tudja levenni rólam. Ez jó jel.

- Ezek szerint jól állnak rajtam? – Daniel egy tükör elé állít, tényleg jól mutatok benne.
- Nézd meg magad!

Már épp válaszolnék, amikor nyílik az ajtó és megjelenik egy bankár, vagy ügyvéd, vagy ki tudja, milyen pályára szánt fickó. Elmehetne a vasárnapi ebéd mellé savanyú uborkának.

- Üdv, Julian! Megvan Adam?
- Ne is emlegesd előttem azt a rohadékot! - morogja Julian Daniel felé. Jujj, de kis harapós. - Egész délután utána kajtattam, hívtam a mobilján, de a drágalátos kis ”hercegnő” nem hajlandó felvenni. Biztos derogál neki, hogy nem tudunk fizetni a pózolgatásáért. Mintha érdekelne! Ez meg ki? – végre, hogy észrevesz a sok morgás közepette.
- Morris Smith – kezet nyújtok, nem fogadja el. Hát jó, nem erőszak. - A modelletek, legalábbis Gil és Daniel szerint.
- Őszinte részvétem, ha ezekkel a bugrisokkal dolgozol – nem tetszik sem a hangnem, se a stílus, amivel Danielt és Gilt illet. - Mindegy, legalább az alakod jó. De ha túl sokat bénázol nekem, megjárod! Világos?
- Mint a nap –bólintok, de kérdőn nézek a másik kettőre, néma engedélyért, hadd verjem pofán.
- Ne törődj vele, majd később elmagyarázom. Inkább kezdjük. Állj oda, kérlek! –adja a kanári az instrukciókat. - Majd mondom, mit csinálj, oké?
- Rendben, mert még sosem csináltam ilyet –jól szórakozom és ezt nem is palástolom.
Én még sosem voltam modell, nem néztem még a TV-ben sem. Kicsit zavart is vagyok, de Gil kedvéért a legjobbat hozom ki magamból. Szeretném, ha örülne, ha ehhez pedig az kell, hogy modellt varázsoljak magamból, legyen. A savanyú uborkát párszor szívesen megruháznám, de Gil barátja, így lenyelem a békát.
- Mindenki volt kezdő – kel a védelmemre Daniel, de a figyelmünket Gil integetése ragadja meg. - Mi a gond?
Jelel valamit, nekem meg sürgősen meg kell tanulnom legalább a betű jeleket.
- Hová mész? – nehéz nem megérteni a mosdót. - Ja, oké, de siess vissza!

Kérek egy kis szünetet én is, mert egyre nagyobb az inger, hogy beverjem Julian képét. Isten a tanúm, ha még egy indokot szolgáltat, meg is teszem.

- Ahhoz képest, hogy még nem modellkedtél, egész ügyes vagy. Be kellene iratkoznod egy tanfolyamra.

- Nincsenek ilyen nagyra törő vágyaim – vigyorgok. – Gil miatt csinálom az egészet.

- Kedveled? – pillant rám érdeklődve mindkét jómadár.

- Igen, aranyos srác, de szerintem esélyem sincs nála, azért kitartó leszek.

Julian elgondolkodva bámul maga elé, Daniel belekezd egy hosszabb monológba a modell karrierről, de én egy idő után elkezdek aggódni, Daniel ezt észre is veszi, elég sűrűn pillantgatok arra, ahol Gil eltűnt.

- Mo, megnéznéd a bicebócánkat?

- Máris – hálásan kapok az alkalom után, elnavigál a mosdóig, ahol udvariasan bekopogok.

- Daniel küldött, hogy nézzem meg, mi van veled – az arca olyan mérhetetlenül szomorú, legszívesebben magamhoz ölelném, bármi is bántja. Sírt volna? - Elég sokáig elmaradtál. Minden oké? – nem felel, nem jelel, csak bólint. - Akkor jó, menjünk vissza, a többiek már várnak.
A két díszpinty veszekszik valamin, már épp nyitnám az ajtót, de Gil megállít, kezével megérinti a karom, ez már magában elég, hogy megdermedjek.

- Mégis hogy mondhatod, hogy nem jók a képek? – Daniel kissé ideges. - Igaz, hogy Morris nem egy gyakorlott modell, de akkor is. Amatőrhöz képest igen jó, és te is tudod, hogy nem tudunk megfizetni egy képzett modellt.
- Nemcsak a drága Morrisodról van szó, akit isten tudja, honnan szedtél fel! – honnan szedett fel? - Igazából mindenről. Főleg Gilbertről!
- Mi köze ehhez Gilnek? – óvatosan a srác felé pillantok magam mellett.
- Azon kívül, hogy fura, és megjátssza magát? Jaj, Dan, ne légy hülye! Három éve ismerjük, és ha tippelnem kéne, igenis megjátssza magát, a nagy barátságát, a mosolyát, a laza fellépését, mindenét. És sosem szólal meg, ezt is észrevetted? Ez a srác defektes, és ha nem miattad vettük volna be, akkor már régen kidobtam volna. Valami nem kóser vele, tutira nem normális az, ahogy viselkedik.
Na, most telik be a pohár! Gil a lépcső felé botladozik, menekülve, de nem engedhetem el ilyen állapotban, a karja után kapok ezúttal én, de ellök magától. Egyensúlyát vesztve zuhan hátra, utána kapok, de a mankója eldől előttem, nekiesik a mennyezetről lelógatott villanykörtének, ami a fényt szolgáltatja és sikeresen el is megy az áram.

- Gil!

Félre lököm a mankót és felhúzom a megrendült testet. Kellemetlen képek kúsznak a szemem elé, a múltam sötét képkockái. Egy jól irányzott rúgással nyitom ki az ajtót, Gilt a karomban tartva. A kanapéhoz viszem és elfektetem, hatalmas szemekkel bámul rám, nem tudja hova tenni, de időt nem adok neki eszmélni.

Daniel felénk fut, én pedig vele hagyva Gilt dühösen megközelítem Juliant. A srác látja, hogy itt most alaposan túllépte a húrt. Mielőtt menekülőre foghatná behúzok neki egy jobbegyenest.

- Morris! – kiált utánam Daniel, de nem törődöm vele.

Elkapom Julian grabancát és nekivágom a falnak, ahonnan tervrajzok potyognak le a csattanástól.

- Mégis mi a francot képzelsz te magadról? – szűröm a fogaim közt a falhoz szorítva. – Még te nevezed magad barátnak? Milyen barát az, aki a saját keserűségét arra vetíti, aki törődik vele? Szegény, elhagyott a barátom, brühühü, nem segít, pedig megígérte, megértem, tényleg, de ez nem hatalmaz fel, hogy paraszt legyél, megértetted?! Páváskodsz itt a frissen élére vasalt ruháidban, eljátszod, hogy mindenki más szar alak, de itt a legnagyobb gané te vagy. Ha nem tudsz jót szólni a barátaidat, akkor legalább csukd be a szádat! Ha pedig még egyszer ilyeneket mondasz nem csak Gilre, Danielre, vagy bárkire, laposra verlek, világos, faszkalap?

- Mint a nap… - hebegi teljesen lesokkolva.– Bocsánat, bocsánat…

- Ne tőlem kérj, hanem Giltől.

- Bocsánat, Gilbert… - elengedem a grabancát és hátrébb lépek tőle, de a szemem még rajta tartom.

Súlyos csend telepszik a kis stúdióra, Daniel elképedve bámul, Gil arcán keverednek az érzések, a sérült lábát fogja. Basszus, azt hiszem, ezt nagyon elszúrtam.

- Jól vagy, Gil? – túrok a hajamba kicsit zavartan.

Aprót bólint, de még mindig úgy bámul rám, mintha két fejem nőtt volna.

Daniel elismerően füttyent.

- Én mentem! – tér magához Julian, alaposan a szeme alá vertem, már lilul neki, úgy sprintel kifelé, hogy majd lábát töri. Miután elhagyta a helyet én kicsit esetlenül ácsorgom Gil és Daniel előtt.

- Hát… Ezt jól megcsináltam. Bocs, srácok, azt hiszem, jobb, ha én is megyek…

- Viccelsz? – tér magához Daniel. – Még senki nem mert így beszólni Julesnak, hát még beverni neki egyet! Ez kalssz volt! – tapsol elégedetten. – Rá fért már egy tasli, nevelő célzattal persze. De nem félsz, hogy feljelent testi sértésért?

- Áhh, ahhoz gyáva, de ha fel is jelent kibírom, nem ez lesz az első – vonok vállat. – Gilnek már mondtam, sokat lógtam az utcán gyerekként – az említett felé nézek. – Sajnálom, nagyon rád ijesztettem?

Félénken megrázza a fejét, még mindig hatalmas szemekkel pillog.

- Öregem, ha Julian helyében lennék, most hazáig szaladnék ijedtemben – vigyorog Dan.

- Nem akarom, hogy azt gondoljátok, erőszakos vagyok, csak utálom, ha a barátaimat valaki bántja, akkor kibújik a rossz oldalam… és bocsánat, hogy elrontottam a mait.

- Fátylat rá – vigyorog Daniel. – Ha nem te, akkor én csapom le.

Halványan elmosolyodom, aztán óvatosan közelebb megyek Gilhez, arra számítok, hogy elaraszol előlem, de nem mozdul, így leguggolok a kanapé előtt.

- Nagyot estél – kezdem a mondókámat. – nagyon fáj?

Nemet int a fejével, előszedi a jegyzetfüzetét és gyorsan körmöl valamit, aztán a kezembe adja.

„Nem kellett volna közbe avatkoznod, Julian nem azért mondta, csak… egyszerűen ilyen, igaza van.”

- Nem Gil, nincs igaza – rázom meg a fejem. – Ostobaságokat hordott össze vissza és verd ki a fejedből, hogy igaza van. Nem beszélsz, na és? Nem tudom, mi történt veled, hogy elment a hangod, de ez nem ok arra, hogy más lekezelően bánjon veled. Engem most biztos egy erőszakos baromnak gondolsz és sajnálom, hogy látnod kellett, de azt nem, hogy megtettem és máskor is megtenném, mert baromira nem érdemled meg, hogy így beszéljenek rólad. Komolyan azt hiszed, olyan fontos a beszéd? Van egy hallássérült ismerősöm, megsüketült és kemény munkába került, de teljes értékű életet él vele, vidám, mert olyanokkal veszi körbe magát, akik elfogadják. Van két karod, két lábad, tíz-tíz ujjad, látsz, hallasz, kommunikálsz, én nem látok hiányt.

Látom, hogy egyre jobban bezárkózik, így attól félek, csak rontok a helyzeten. Sóhajtva a hajamba túrok, nem tudom, mit kellene tennem, vagy mondanom.

- Ne haragudj – kérek tőle elnézést és Daniel felé fordulok. – Haza viszed majd, azt hiszem, mára már csak zavarnék.

- Hogyne, semmi gond – bólogat Daniel szintén elképedve.

Óvatosan a lábát szorító kézfejére teszem a kezem, de nem húzza el, küldök felé egy megnyugtató, hálás pillantást, aztán elhúzódom. Visszaveszem a saját ruháim és nehéz szívvel bár, de távozom.

*

Két nap múlva csörgött a mobilom, éjszakás voltam, így délelőtt morogva veszem fel a telefont.

- Halló?

- Jó reggelt, Napsugár!

- … Daniel?

- Bingó! Alszol?

- Már nem… - morgok. – Mi van?

- Ráérsz ma délután? A projektről van szó.

- Ó, még nem vagyok kirúgva? – pislogok nagyban a takaró alól.

- Kirúgva? Viccelsz? Még van munka dögivel, Gil és én elkészítettünk a méretedben két új ruhát, hasonló, mint az előző, meg kellene csinálni a képeket rólad.

- Kétlem, hogy Julian is ilyen lelkes lenne.

- Áh, vele ne törődj, jót tett neki a helyrerakás, belátta, hogy hülye volt, Giltől is bocsánatot kért utólag.

- Gil jól van?

- Jól, meglepően jól. Kissé meglepődött, hogy beverted Julian arcát azért, mert csúnyákat mondott rá, azt hittem, messzire fog szaladni, de amikor leültem vele beszélgetni, azt mondta: el sem hiszi, hogy kiálltál érte, amikor semmi közös sem volt hozzá.

- Nem akartam bajt okozni.

- Szerintem szuper volt. Arra gondoltam, hogy segítenék neked.

- Mégis miben?

- Hogy randira hívhasd.

- Soha nem jönne randizni egy olyannal, mint én.

- Miért nem kérdezed meg? Lehet, hogy igent mondana?

- Gil túl jó nekem – rázom a fejem.

- Mindjárt én csaplak tarkón titeket! – csattan fel. – Tetszel neki! A vak is látja, és neked is tetszik, ezt Julian monoklija bizonyítja.

- Azt fogja hinni, hogy bántani fogom…

- De nem fogod, ezt a tudtára adtad. Nézd, Gil félénk, de nagy hatással voltál rá. Amikor azt hiszi, nem figyelek oda, rajtad kattog. A munka közepén majd szépen felállunk Juliannel, mondva csinált okkal és kettesben hagyunk titeket. Hívd randira, megértetted?

- Jól van, te őrült – nevetek fel. – De ha kikosaraz, te is csatlakozol Julian mellé és monokli kiállítást nyithattok.

- Szép sorminta lesz – vigyorog. Őt sem ütném meg soha.

- Hányra menjek?

- Három.

- Oké, ott leszek.

- Várunk! – azzal rám is csapja a kagylót.

Még alszom pár órát, utána futok egyet a parkban és Daniel házánál lyukadok ki. Út közben megejtek egy édességboltot és egy csokit rejtek a zsebembe, amolyan apró ajándékként Gilnek.

Remélem, nem küld el a fenébe…

- Nahát! Ez izgalmas lehet! – mosolyog rám, a mosolya pedig őszintének tűnik, ami meglep. Az emberek általában bolondnak néznek, ha a terveimről beszélek. – Céghez akarsz bekerülni vagy saját boltot?
Meglepetten pislogok rá, majd folytatom az írást. Szánalmas, hogy nem tudok megszólalni, bizonyára kettyósnak néz, de ez van. Ez az én hibám.
„Egy nap szeretnék saját boltot nyitni. Honnan tudtad?”
- Nem vagy alkalmazott típus, nem viseled jól az embereket, ami nem baj, van pár hozzád hasonló ismerősöm és barátom is. Olyannak képzellek, aki saját boltot vezet, aki a saját maga ura.
Nem értem, miből vonta le a következtetést. Én mindössze nem tudok jól dolgozni másokkal, nem tudok egy cégnél dolgozni alkalmazottként, vadidegenek között. Felemelem a kezem, mire visszavesz. 
- Ne haragudj, megszoktam, hogy mindenkivel őszinte vagyok, lehet, hogy neked még kicsit erős lehet a szókimondásom, de ami a szívemen a számon.
„Ezt jó tudni.”
- Ha bármire kíváncsi vagy, csak kérdezz.
„Mióta dolgozol itt?”
- Tizenhat voltam, amikor elkezdtem.
„Tizenhat? És az iskola? Hogy bírtad a kettőt?”
- Muszáj volt választanom – mondja és válasz közben elhúzza a száját. Ezek szerint neki sem lehetett könnyű élete. – Nem épp egy szokványos történet az enyém – folytatja, és miközben eszem, ő mesél. A szendvics tényleg isteni. – Többnyire az utcán éltem, úgy értem, volt hova mennem aludni, de el kellett tartanom magam. Anyukám egy nős pasiba szeretett bele, terhes lett, de „apuci” lelépett. Hogy legyen mit ennem és fedél a fejem felett szinte sosem láttam, annyit dolgozott. Elhanyagolt lettem, az utcán kerestem barátokat, parkokban, játszótereken lógtam. Azt hiszem, azért vagyok ennyire könnyed az emberekkel most, mert végre élvezem, hogy vannak. Gyerekként nagyon magányos voltam, meg nem értett, kiközösített… A tanulmányi eredményem sosem volt jó, aztán anyu is elkezdett betegesebb lenni, munkát kellett vállalnom tizenhat évesen, le kellett válnom anyámról, meg kellett állnom a lábamon. Ugyan befejeztem a középsulit, de nem sikerült leérettségiznem, viszont össze tudtam kaparni a pénzt egy apró lakásra magamnak. Arra már azt mondhatom a sajátom és nem is a legrosszabb környéken, viszonylag rendes helyen, annyi hátulütővel, hogy rémesen lelakott, így évente valamit felújíttatok rajta. Szerettem volna tovább tanulni, csak a felszínen kellett maradnom. Most elégedett vagyok, van munkám, van lakásom, a magányt pedig a rengeteg ismerőssel pótolom.
„Ez kemény lehetett…”
- Mesélhetnék még... de nem fárasztalak vele. – Az arcára sötét árnyék kúszik, amit jómagam is jól ismerek. Hiszen nekem sem volt könnyű, még mindig nem az, és ha anyuék meg Daniel nem támogatnának, már régen végeztem volna magammal. - Jön a barátod – hallom újra Mo hangját, mire a bejárat felé nézek.

Integetni kezdek, ahogy megpillantom Danielt, aki a szokásos, lehetetlen ruhájában lép be, kis híján a szívrohamot hozva az emberekre. Mindenki megbámulja, de őt nem izgatja, csak ledobja magát velem szemben az egyetlen, üresen álló székre.
- Jó, hogy megvagy Gil! Morris! – vigyorog, mint a vadalma. Rosszat sejtek, főleg abból, ahogy Morrisra néz. Mit talált ki már megint?
”A tervek már majdnem készen vannak, te is tudod, de modellre még szükségünk van. Ugyanis sajnos Adam úgy döntött, hogy az utolsó pillanatban faképnél hagy minket. És mivel a haverod megfelelő alkat és elég magas is, gondoltam, miért nem kérdezzük meg őt? Mit szólsz hozzá, Gil? Tudom, hogy bejön neked” jeleli nekem Daniel, mire elsápadok. Hogy Mo? Bejön nekem?! Mármint… jóképű, meg rendes, meg aranyos, meg minden, de ő és én… Nem! Ha megtudná, milyen mocskos vagyok, undorodna tőlem!
”Az ki van zárva! Nem rángatjuk bele! Én nem rángatom bele, az biztos! Nem és nem, Daniel! Őt hagyd ki ebből! Majd találunk más modellt” jelelem vissza, ami felkelti Mo érdeklődését.
- Rólam vitáztok? – kérdi szórakozottan a szóban forgó személy.
A fejem rázom, de Daniel megint beelőz.
- Igen!
A tenyerembe temetem az arcom. Daniel bolondot csinál belőlem. 
- Mesélj – mondja Mo.
- Gil, egy másik barátunk és én dolgozunk egy projekten, csakhogy a befejezéshez szükségünk lenne egy modellre, aki fel is venné az elkészített darabokat.
- És?
- Rád gondoltunk!
Úgy nézek Danielre, hogy ha szemmel ölni lehetne, már régen elhamvadt volna, de ő ezt fel sem veszi. Fel sem fogja, milyen kínokat kell majd kiállnom, ha Mo igent mond. Főleg, ha esetleg jóban leszünk, amit nem akarok. Mo is elég érdekes arcot vág, majd felnevet.
- Rám? Én nem vagyok modell – közli nevetve.
- De lehetnél. Jó az alakod, csinos az arcod, különleges a hajad. Rád igazíthatnánk a megtervezett ruhákat, lőnénk pár fényképet… Fizetni nem tudunk érte, de a rád aggatott ruhákat a projekt után megtarthatod.
Mo az állát vakargatja, én meg egyfelől szeretném, ha jönne, de nagyon félek, és azt is akarom, hogy ne fogadja el az ajánlatot. Ha eljön, legalább vele lehetek, mert valóban tetszik nekem. De félek, hogy ha rájön, mi történt velem, akkor soha többé nem akar majd látni. Daniel, te hülye!
- Egyetlen feltétellel. Azaz kettõvel.
- Igen? – kérdi Daniel, és én is kérdőn bámulok a fiúra.
- Ha megpróbálsz olyat rám aggatni, mint ami rajtad van, én hazáig szaladok.
- Ó, ez csak az én ízlésem, de a kis projektünk tökéletesen a te stílusod lenne.
- Rendben, a második feltétel, hogy soha semmilyen körülmények között nem viselek rövid nadrágot. Utálom és kész – mosolyog.
- Ezt garantálni tudom – bólogat Daniel elégedetten.
- Mit szólsz hozzá, Gil? – pillant rám
„Biztos vagy benne?” írom.
- Benned bízom, benne nem – bök Daniel felé. – Ha csak Ő kérne gondolkodás nélkül nemet mondtam volna.
- Mi bajod a ruháimmal? – pislog rá Daniel szórakozottan, mint akinek fogalma sincs az egészről.
- Ha rád nézek, akaratlanul is az jut az eszembe, biztosan valami reklám vagy egy színes dobozos tusfürdőhöz vagy cukorkához. Elsőre azt kérdezném, mennyit fizetnek, hogy ezt hordd – vigyorog Mo, mire Daniel felnevet.
- Én meg a világ minden kincséért sem öltöznék olyan hétköznapi ruhákba, mint ti ketten.
”Hagyd végre békén őt, Daniel, vagy esküszöm, nem állok jót magamért! Kell neked mindenbe beavatkozni!” jelelem a barátomnak.
- Bár nem ismerem a jelnyelvet, szerintem Gil épp most tett helyre – kuncog Mo, mire elpirulok. Istenem, ekkora égést! Bár nyílna meg alattam a föld, és süllyednék el!
- Az a baja, hogy nem akar terhelni téged a mi problémánkkal.
- Nem terheltek egyáltalán, mókásnak tűnik.
- Remek, mikor érsz rá?
- Három óra múlva végzek, az jó nektek?
- Tökéletes! Három óra múlva megállok kint a kocsival és…
- Ha nincs messze, én elkocogok simán.
- Ó, az is jó, akkor három óra múlva legyél itt ezen a címen – körmöli le nekem egy papírra.
„Köszönjük” csúsztatok egy kis cetlit Mo kezébe.
- Szívesen – súgja felém, és rám mosolyog. Rám! Ha tudná az igazat rólam, nem mosolyogna így.
Végül Mo főnöke szól, ő meg visszamegy dolgozni. Én is megeszem a szendvicsem, aztán Daniellel elhagyjuk az éttermet. Vár a dilidoki, mint minden héten. Nos, most sem lesz mit mesélnem neki, de talán mégis. Vagy nem is tudom, ez a ma délután elég kínos volt.

~*~

Pontosan három órával később, végezve a dilidokival is, már a stúdióban üldögélek a kanapén. Mankómat a kanapé szélének támasztva várom, hogy Daniel lekísérje Morrist. Nekem nem ment volna, a járás még fáj, és a lépcsőn le-fel mászkálás nem a legkellemesebb. Jó lenne, ha végre Julian is bedugná az orrát, mert szükségünk van rá. Mikor Daniel felhívta, szinte biztos voltam benne, hogy morgott egy ismeretlen modell miatt. Adamet ismerte, és szerintem elég erős érvágás volt neki a srác ”árulása”. Végre meghallom a lépteket, amik azt jelentik, hogy Mo megérkezett. Valamiért a szívem hevesebben ver, pedig megesküdtem, hogy nem szeretek bele senkibe. Egyszer elég volt megégetni magam Hiroval. Ő is kedvesnek tűnt, jó fej volt, amíg anyáék otthon voltak. Ha tudtam volna, hogy aznap éjjel mi vár rám… Beleborzongok az emlékbe, újra átélem azt a pillanatot, amikor Hiro-onii-chan… De ekkor nyílik az ajtó, én pedig azonnal rendezem az arcvonásaimat. 
- Szia, Gilbert – mosolyog rám szélesen Mo.
”Szia! Örülök, hogy el tudtál jönni” jelelem neki.
- Én is örülök, hogy látlak.
- Dobd le magad a kanapéra, Gil, mutasd meg neki a rajzokat.
Gyorsan írni kezdek, miközben előkapom a rajzokat. Mo mellém telepszik, de nem túl közel, ami kellemes meglepetéssel tölt el. Úgy tűnik, nem akar közelebb jönni, mintha megértené a vonakodásomat. 
„Ezek még kezdetleges vázlatok, még nagyon az elején vagyunk a projektnek. Szükségünk lenne a méreteidre, már ha elvállalod.”
- Ezek nagyon jók – mondja Mo, átlapozva a vázlatokat. – Tetszik ez a felső – vigyorog arra, amelyik nekem is az egyik kedvencem.
Ez egy kissé merész darab, ami fekete atlétának látszik, csakhogy a hónalj alatt hozzá van varrva két ingujj is. A felső szorosan a testre simul, szürke csíkokkal keresztezve a feketét. Egy szürke csatos öv és hozzá illő férfinadrág, csak annak az oldalán fut végig a csík.
- Ebben lazán lehet futni és edzeni is.
- Ezért gondoltuk, hogy előbb ezt csinálnánk meg – helyesel Daniel is. – Azaz, Gilbert választotta ki neked.
Elvörösödve fordulok el. Daniel, ezért még megöllek, esküszöm! Miért kell mindig kínos helyzetbe hoznod?! 
- Megtennéd, hogy felülről levetkőzöl? - hallom Daniel hangját, mire még mélyebben elpirulok. Istenem! Látni fogom Mot félmeztelenül! Olyan vagyok, mint egy ostoba kis bakfis kislány. Elsüllyedek szégyenemben.
- Rögtön, csak hoztam vacsit – válaszolja Mo, mire megfordulok.
A táskájából egy karton kóla, hamburgerek és sült krumpli kerül elő, majd az asztalt megkerülve egyszerűen leveszi a pólóját. A lélegzetem is elakad a látványtól. Nagyon jól néz ki, nem egy izomkolosszus, de a teste szálkásan izmos, kisportolt. Szakmai szemmel kifogástalan modellalkata van. Még jobb, mint Adamé. 
- Most egy pillanatra megkérdőjeleztem a nemi identitásom – közli Daniel, mire Mo felnevet. 
- Értsem úgy, hogy jó leszek?
- Jó?! Több mint jó!
- De nem tudok úgy mozogni és pózolni, mint Ők.
- Az tanulható – bólint Daniel, miközben Mo engem néz. Zavartan sütöm le a szemem, nem akarom, hogy azt higgye, illetlen vagyok. A fenébe is, miért kellett megbámulnom? Most biztos azt hiszi, hogy rágerjedtem. A végén még undorodni fog tőlem, amit nem akarok. 
- Gilbert?
Felnézek, de a zavaromat nem tudom nagyon leplezni. Ezt Mo is észreveszi, de tapintatosan nem szól.
- Szerinted jól állna nekem a ruhaterved? - kérdi inkább, hogy elterelje a figyelmem. Ez kedves tőle.
Feltartom a hüvelykujjam, most ahhoz sincs erőm, hogy jeleljek. Az egész túl hirtelen jött. Most megint tartozom Monak, pedig egyszer már segített. Leülünk enni, a hamburger és a sült krumpli hamar elfogy, és a kóla is fogyatkozik rendesen. Nem sok szó esik köztünk, én legalábbis biztosan nem fecsegek. Nem is tudnék. Képtelen vagyok egy apró hangot is kipréselni magamból.

Végül Daniel vesz méretet Morrisról, és lediktálja nekem az adatokat, ami alapján át tudjuk kissé igazítani a ruhát. Nem is kell sokat igazítani rajta, mert amikor végül felveszi, úgy áll rajta, mint egy második bőr. Tökéletesen illik rá, mintha neki készült volna.
- Úgy tűnik, megtaláltuk a tökéletes modellt, mi, Gil? - vigyorog rám újra Daniel, mire bólintok, miközben a szívem majdnem kiugrik a helyéről. Régóta nem éreztem ilyesmit, nem is tudom, szabad-e ilyesmit éreznem egyáltalán. Annyira zavarban vagyok, hogy nem igaz. Akkor sem tudnék megszólalni, ha képes lennék rá.
- Ezek szerint jól állnak rajtam? - kérdi Mo, miközben Daniel egy tükör elé vezeti.
- Nézd meg magad! - von vállat, mintha ez olyan mindennapi dolog lenne.
Ahogy látom, Morrist is meglepi a látvány, de tetszik neki, amiért hálás vagyok. Annyira jó érzés, hogy valakinek tetszik, amit terveztem. Mo éppen megszólalna, amikor kinyílik az ajtó, és belép Julian. Látszik, hogy bosszús, hosszú, majdnem derékig érő, szőkésbarna haja, amit mindig gondosan összefog, most kibontva hullik alá a hátán. Bosszúsan beletúr a hosszú tincsekbe, és egy mordulás kíséretében – ami nála akár köszönés is lehet – dobja le a kezében tartott zakót az egyik székre. Persze, most is olyan, mint akit skatulyából húztak ki. Angyali arc, határozott áll, égszínkék szemek, szálkásan izmos, nem túl magas termet. És persze mint mindig, ezúttal is elegáns nadrágot visel, ezúttal sötétszürke színben, hozzá való fekete cipővel, hófehér inggel és világosszürke mellénnyel. A zakó szintén sötétszürke. Az ember azt hinné, valami fogadásra készül, hogy így kicsípte magát, pedig mindig így öltözik. Mellette az ember egyből hervadtnak és kis senkinek érzi magát. Pedig nem rossz ember, de van egy temperamentuma. És úgy érzem, most vihar készül, de persze Daniel megint nem bír magával.
- Üdv, Julian! - vigyorog rá Daniel a csapatunk harmadik tagjára. - Megvan Adam?
- Ne is emlegesd előttem azt a rohadékot! - morogja Julian. - Egész délután utána kajtattam, hívtam a mobilján, de a drágalátos kis ”hercegnő” nem hajlandó felvenni. Biztos derogál neki, hogy nem tudunk fizetni a pózolgatásáért. Mintha érdekelne! Ez meg ki? - kérdi végül, Morrisra nézve, mintha most venné észre.
- Morris Smith – mutatkozik be Mo kezet nyújtva, de Julian csak egy kurta biccentéssel jelzi, hogy megértette. - A modelletek, legalábbis Gil és Daniel szerint.
- Őszinte részvétem, ha ezekkel a bugrisokkal dolgozol – mondja Julian, mire csak felsóhajtok. Kezdődik a dráma, pedig tudom, hogy amúgy Julian bír minket, de most, hogy Adam eltűnt és nem hajlandó visszahívni őt, nincs éppen jó kedvében. - Mindegy, legalább az alakod jó. De ha túl sokat bénázol nekem, megjárod! Világos?
- Mint a nap – bólint Mo, miközben kérdő pillantásokat vet ránk. Én a fejem csóválom.
- Ne törődj vele, majd később elmagyarázom – von vállat Daniel. - Inkább kezdjük. Állj oda, kérlek! - mutat az egyik sarokra, ahol rendszerint fényképezni szoktunk. - Majd mondom, mit csinálj, oké?
- Rendben, mert még sosem csináltam ilyet – mosolyog Mo, majd teszi, amit Dan mond neki.
Daniel utasításokat ad, Julian kezeli a kamerát, én pedig beállítom a lámpákat és az ernyőket. Nem először csináljuk ezt, és ha nem sürgetne minket az idő a két hét múlva esedékes prezentáció miatt, akkor nem kellett volna Morrist belerángatni ebbe az egészbe. Nem akarok közel kerülni hozzá, nem akarok újra csalódni az emberekben. Danielt és Juliant is csak azért azért engedtem magamhoz ennyire közel, mert tudom, hogy nem érdeklem őket ”úgy”. Ráadásul, őket már a középiskolában megismertem, mindig megvédtek, ha valaki bántott. De még így is van, amiről ők sem tudnak, ám sosem kérdeznek rá. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, vagyis, amilyennek mutatom magam. Pedig ha tudnák, hogy legszívesebben elfutnék és inkább lennék egyedül, vagy még inkább… lennék halott, akkor megundorodnának tőlem és elhagynának. Mo kedves ember, nem akarom, hogy miattam hátrány érje. 
Már a fotózás közepén tartunk, Mo igazán ügyes, bár a mozdulatain látszik, hogy gyakorlatlan, de mindent belead. Daniel remek utasításokat ad neki, és még Julian sem morog annyira, mint szokott, bár megjegyzi, hogy Mo nem a legjobb alany, egy gyakorlott modell jobb lenne.
- Mindenki volt kezdő – torkolja le Daniel, mire integetni kezdek neki. - Mi a gond?
”Mindjárt jövök” jelelem neki.
- Hová mész? - kérdi Julian is, mire felmutatom a jobb kezem mutató és középső ujját. Julian valamennyire érti a jelbeszédet, de nem annyira, mint Daniel. - Ja, oké, de siess vissza! - közli, mire bólintok.

~*~

A mosdó felé veszem az irányt. Megártott a kóla, nem kellett volna három dobozzal magamba döntenem. De baromi meleg volt benn, és szerintem Danielék is szünetet fognak tartani. Néha kell, mert mikor megnézem az órámat, rájövök, hogy jó két órája nyomjuk a műsort, ahogy mi szoktunk fogalmazni.
Mikor végzek, és kezet mosok, akaratlanul is a tükörre téved a tekintetem. A tükörben meglátom magam, ahogy bánatosan, lemondóan pillantok magamra. Vajon Mo mit láthat, amikor rám néz? Egy átlagos fiút, akinek semmi gondja, aki boldog és elégedett, mert azt tanulhatja, amit szeret? Biztosan. Én azonban csak egy összetört srácot látok, aki nem látja az alagút végét, amelyben rohan. Egy undorító lényt látok, egy mocskos kis senkit, aki nem érdemli meg, hogy barátai legyenek, hogy bárki törődjön vele. Nem érdemlem meg sem Danielt, sem Juliant, Morrist a legkevésbé. Addig jó, amíg senki sem tud rólam túl sokat, és amíg jól játszom a szerepem, addig minden rendben lesz. De sokszor érzem úgy, hogy az álarcom repedni kezd, és a végén majd szétesik, akkor pedig mindenki undorral fog rám nézni, mindenki elfordul majd tőlem. Félek, rettentően félek, de erről senkinek sem merek beszélni, még anyuéknak sem. Nem akarom őket is megrémíteni, hiszen ők sem tudják, mi történt akkor éjjel, amikor Hiro-onii-chan… De az is az én hibám volt, hiszen titokban fantáziálgattam róla, hogy ő és én… Az én hibám, hogy mindaz megtörtént, hiszen ő tudta, mit akarok, csak megadta nekem, hiszen mondta is, amikor ”azt” csinálta velem. Egy mocskos, undorító kurva vagyok, semmi más. 
Újra a tükörképemre nézek, és nem látok mást, csak egy személyt, akinek élnie sem lenne szabad. Ha eltűnnék, vajon hiányoznék bárkinek is? Valószínűleg nem. Anyáék is szégyenkeznek, amiért ilyen fiúk van, mint én. Csak bajt hozok rájuk, hiszen látom anya szemében a fájdalmat, apám szemében pedig azt, hogy szégyell engem. Hiába mondják, hogy szeretnek, ez nem igaz. Jobb lenne nekik nélkülem is. Daniel és Julian is csak szánalomból vannak velem. Mo is csak azért jött el ma, mert Daniel megkérte rá. Biztos kíváncsi, mi bajom van, tuti észrevette, hogy nem vagyok normális.

A könnyek akaratlanul buggyannak elő a szememből, végigfolyva az arcomon. Undorító vagyok, hasznavehetetlen, selejt, semmi más. Bár meghalnék végre! Bárcsak meg se születtem volna, mert mindenkinek csak bajt okozok. Mindenki szenved miattam. Kopogást hallok, mire gyorsan letörlöm a könnyeimet és megmosom az arcom, hogy ne lássa senki, min megyek keresztül. Kinyitom az ajtót, és Mo áll a másik oldalán.
- Daniel küldött, hogy nézzem meg, mi van veled – mondja, az arcán meg olyan kifejezés ül, amit nem tudok hová tenni. - Elég sokáig elmaradtál. Minden oké? - kérdi gyanakodva, mire csak bólintok. Nincs nálam a jegyzetfüzetem, Mo pedig nem érti a jelnyelvet. - Akkor jó, menjünk vissza, a többiek már várnak.
Bólintok, majd elindulunk vissza. Mikor odaérünk az ajtóhoz, hangokat hallunk kiszűrődni. Daniel és Julian veszekednek, ezt tisztán hallani. Mo benyitna, de megfogom a karját, jelezve, hogy ez most nem a legjobb pillanat. Ha Julian ideges, az élő fába is beleköt ok nélkül és most nem akarom, hogy Morrison csattanjon az ostor.
- Mégis hogy mondhatod, hogy nem jók a képek? - kérdi dühösen Daniel. - Igaz, hogy Morris nem egy gyakorlott modell, de akkor is. Amatőrhöz képest igen jó, és te is tudod, hogy nem tudunk megfizetni egy képzett modellt.
- Nemcsak a drága Morrisodról van szó, akit isten tudja, honnan szedtél fel! - jön Julian válasza. Már előre sejtem, mi következik ebből. - Igazából mindenről. Főleg Gilbertről!
- Mi köze ehhez Gilnek? - kérdi döbbenten Daniel, én pedig megremegek.
- Azon kívül, hogy fura, és megjátssza magát? - hallom a másik fiú hangját. - Jaj, Dan, ne légy hülye! Három éve ismerjük, és ha tippelnem kéne, igenis megjátssza magát, a nagy barátságát, a mosolyát, a laza fellépését, mindenét. És sosem szólal meg, ezt is észrevetted? Ez a srác defektes, és ha nem miattad vettük volna be, akkor már régen kidobtam volna. Valami nem kóser vele, tutira nem normális az, ahogy viselkedik.
Dermedten állok, lélegzetet is elfelejtek venni, az összes vér kifut az arcomból. Nem hallom Daniel válaszát, csak egy valamit akarok. El akarok futni innen. El, minél messzebb. Julian mindig tudta, mindvégig tudta, mindvégig gyűlölt és mindvégig ki akart engem tenni. Remegni kezdek, miközben a lépcső felé tapogatózom. Nem akarok itt lenni. Végre elérem a lépcsőt, de nem bírok felmenni, a lábam még mindig fáj. A fülemre tapasztom a kezem, behunyom a szemem. Nem akarok hallani semmit, nem akarok látni semmit. Bár meghalnék! Bár sose születtem volna meg. Hirtelen érintést érzek a karomon, és olyan hirtelen tolom el az illetőt, hogy elveszítem az egyensúlyom és hátraesek. Kinyitom a szemem, és látom, valaki felém kap, aztán csak egy csattanást hallok, valaki hangját és elsötétül a világ...

Nem tölt bent olyan sok idõt, mikor kijön a hóna alatt egy mankóra támaszkodik, int a fejével, hogy nem kell segítség, viszont én szeretném biztonságban tudni. Ledobja magát a helyére és megcsörgeti a barátját, utána kezd el körmölni.

„Minden rendben van. A doki azt mondta, hogy pár napig pihenjek, és ne ugráljak. A sebek csúnyák, de nem életveszélyesek és mondta, hogy szerencsés vagyok. A barátom nemsokára itt lesz, szóval nem kell miattam aggódnod”

- Azért én itt maradok, míg jön a barátod. Tényleg szerencsés vagy, amiért ennyivel megúsztad, Gilbert. Azért remélem, hamar rendbe jössz.

„Én is, mert szeretnék elmenni a büfébe, ahol dolgozol. Nagyon felkeltetted az érdeklõdésem azután a csirkés szendvics iránt”

Képtelen vagyok nem mosolyogni rajta, annyira kis mimóza, nem tudom eldönteni, hogy most a múltja vagy szimplán a természete miatt ilyen. A munkám miatt a büfében napi szinten találkozom rengeteg emberrel, annyi különbözõ típussal, Gilbert kicsit olyan nekem, mint Joreior, az egyik jó barátnõm. Joreior szeme épp olyan, mint Gil-é, összetört. Nekem eszemben sincs Õt összetörni, sõt. Örülnék, ha jobban megismerhetném.

Kb. tíz perc, ha eltelik a várakozás alatt, már épp elgondolkodtam, hogy szerezni kellene valami kaját, mert megint éhes lettem, amikor lépteket hallok. Arra fordítom a fejem és nem igazán tudom eldönteni kit vagy mit látok. Elsõre egy nagyra nõtt színes papagájra emlékeztet. Közelebbrõl viszont jól kivehetõek a vonások és az extrém ruhadarabok.

- Na, itt vagyok – vigyorog. – Neked mindig bajba kell keverned magad, haver? – engem is észrevesz, bár én még mindig nem tettem magam túl a látvány okozta sokkon. – Köszönöm, hogy segítettél a haveromnak. Daniel Swann vagyok, Gil csoporttársa – kezet rázok vele.

- Morris Smith. Semmiség volt az egész, csak véletlenül arra jártam.

- Akkor is rendes dolog volt tõled. Mások már rég otthagyták volna csak azért, mert nem szólal meg. Örülök, hogy vannak még segítõkész emberek a világon. Na, gyere, Gil, menjünk. Anyádék frászt fognak kapni, ha ilyen állapotban látnak.

Gil gyorsan kezd mutogatni, számomra ez olyan, mint egy felgyorsított pantomim, de úgy látszik Daniel mindent ért. Tolmácsolja nekem, hogy köszöni szépen, végül talpra állítja Gilt. Mindkettõtõl elköszönök, innen már Gil rendben lesz. A kórház parkolójában a srácok az autóhoz bicegnek, én a fejemre húzom a kapucnit és kocogva hazafelé veszem az irányt.

---

Hétvégén plusz mûszakot vállalok, nagyjából csak aludni megyek haza, hétfõn viszont valamivel korábban elmehetek majd. Mondtam a fõnöknek, hogy nem gond, ha letöltöm a rendes mûszakom, de egy kolléganõm kérte, had jöjjön Õ korábban és így szintén korábban is mehet. Kivételes alkalom, úgyhogy rábólintottam a cserére.

Kiszolgálok egy lányt és megpillantom a bicebócát.

- Szia, Gilbert! – mitõl lett hirtelen vörös? Visszaint, már elõ van készítve a toll, papír. Meg kell tanulnom jelnyelven kommunikálni. - Jobban van a lábad? – kérdésemre bólint. – Ennek örülök – mosolygok, mert reméltem, hogy tényleg jobban van. Nagyon csúnya volt az a baleset. – Nos, megkóstolod a csirkés-majonézes szendvicset?

Újfent bólint, a hátsó asztalra mutat, aztán végig, hogy mit kér hozzá, fizet. Nem akarom, hogy végigácsorogja, míg összerakom, intek, hogy menjen csak.

Kicsit várnia kell, mert akadt egy kis technikai gond a konyhában én pedig szünetet kérek a fõnöktõl. Végül mindent a tálcára teszek és kiviszem a srácnak, leülök a mellette lévõ székre.

„Köszönöm”, ezt felismerem.

- Semmiség, bár a fõnök nem örült, hogy kihoztam, mert elvileg meg kellett volna várnod. De nem akartam, hogy ilyen sérüléssel ott álldogálj nekem. Másrészt, most végre így kivehetem a szünetemet is. Mármint, ha nem zavarlak.

„Egyáltalán nem zavarsz, és sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam neked” körmöli.

- Nem okoztál kellemetlenséget – mosolygok, ez a srác nagyon aranyos és figyelmes is azon túl, hogy borzasztó félénk. Szinte késztetést érez rá az ember, hogy közé és a többi ember közé álljon. Kicsit olyan, mintha mindig attól félne, egy vérmes tigris les rá, mikor támadhat.

– Nos, milyen? Finom? – nagyon remélem, hogy igen, mert szívem-lelkem beletettem. - Megkérdezhetem, hogy mit tanulsz? – a barátja után... – Mert a haverodat elnézve… Nos…

„Divatot tanulok. Divattervezõ leszek, ha végzek”

- Nahát! Ez izgalmas lehet! – mosolygok õszintén. – Céghez akarsz bekerülni vagy saját boltot?

Meglepetten pillog rám és folytatja a körmölést.

- Nem vagy alkalmazott típus, nem viseled jól az embereket, ami nem baj, van pár hozzád hasonló ismerõsöm és barátom is. Olyannak képzellek, aki saját boltot vezet, aki a saját maga ura.

Látom rajta, hogy picit összezavarom, így felmutatom a kezem megadón.

- Ne haragudj, megszoktam, hogy mindenkivel õszinte vagyok, lehet, hogy neked még kicsit erõs lehet a szókimondásom, de ami a szívemen a számon.

- Ha bármire kíváncsi vagy, csak kérdezz.

- Tizenhat voltam, amikor elkezdtem.

- Muszáj volt választanom – húztam a szám. – Nem épp egy szokványos történet az enyém – amíg eszik, én magamról mesélek. – Többnyire az utcán éltem, úgy értem, volt hova mennem aludni, de el kellett tartanom magam. Anyukám egy nõs pasiba szeretett bele, terhes lett, de „apuci” lelépett. Hogy legyen mit ennem és fedél a fejem felett szinte sosem láttam, annyit dolgozott. Elhanyagolt lettem, az utcán kerestem barátokat, parkokban, játszótereken lógtam. Azt hiszem, azért vagyok ennyire könnyed az emberekkel most, mert végre élvezem, hogy vannak. Gyerekként nagyon magányos voltam, meg nem értett, kiközösített… A tanulmányi eredményem sosem volt jó, aztán anyu is elkezdett betegesebb lenni, munkát kellett vállalnom tizenhat évesen, le kellett válnom anyámról, meg kellett állnom a lábamon. Ugyan befejeztem a közép sulit, de nem sikerült leérettségiznem, viszont össze tudtam kaparni a pénzt egy apró lakásra magamnak. Arra már azt mondhatom a sajátom és nem is a legrosszabb környéken, viszonylag rendes helyen, annyi hátul ütõvel, hogy rémesen lelakott, így évente valamit felújíttatok rajta. Szerettem volna tovább tanulni, csak a felszínen kellett maradnom. Most elégedett vagyok, van munkám, van lakásom, a magányt pedig a rengeteg ismerõssel pótolom.

- Mesélhetnék még... de nem fárasztalak vele. – az arcomon sötét árnyék kúszik át, ezért elfordítom a fejem, kinézek az ablakon és meglátok egy kanárit.

- Jön a barátod – biccentek felé az állammal.

Gil követi a pillantásom és integet. Alig egy perc múlva megjelenik Daniel is és ledobja magát velünk szembe.

- Jó, hogy megvagy Gil! Morris! – vigyorog, mint a tejbe tök.

Gilbert rosszat sejthet, mert elkezd jelelni, Daniel viszonozza. Gil elszörnyedve rázza meg a fejét és hevesen válaszol valamire.

- Rólam vitáztok? – érdeklõdöm szórakozottan.

Gil rögtön csóválja a fejét, de Daniel rávágja, hogy:

- Igen!

Gilbert aranyosan a tenyerébe temeti az arcát.

- Mesélj – biccentek a kanári felé.

- Gil, egy másik barátunk és én dolgozunk egy projekten, csakhogy a befejezéshez szükségünk lenne egy modellre, aki fel is venné az elkészített darabokat.

- És? – pislogok értetlenül.

- Rád gondoltunk!

A srác mellette olyan szemeket mereszt Danielre, mintha kiskanál vízben akarná megfojtani.

Nekem egyenesen a hajvonalamig kúszik a szemöldököm és magamra mutatok.

- Rám? Én nem vagyok modell – nevetek fel.

- De lehetnél. Jó az alakod, csinos az arcod, különleges a hajad. Rád igazíthatnánk a megtervezett ruhákat, lõnénk pár fényképet… Fizetni nem tudunk érte, de a rád aggatott ruhákat a projekt után megtarthatod.

Megvakargatom az állam, mert nem rossz az ötlet, hogy több idõt töltsek Gillel, de a gondolat, hogy ez a kanári aggat rám ruhákat.

- Egyetlen feltétellel. Azaz kettõvel.

- Igen? – néznek rám meglepetten, Gil csak pislog hatalmas szemekkel.

- Ha megpróbálsz olyat rám aggatni, mint ami rajtad van, én hazáig szaladok.

- Ó, ez csak az én ízlésem, de a kis projektünk tökéletesen a te stílusod lenne.

- Rendben, a második feltétel, hogy soha semmilyen körülmények között nem viselek rövid nadrágot. Utálom és kész. – mosolygok.

- Ezt garantálni tudom – bólogat Daniel elégedetten.

- Mit szólsz hozzá, Gil? – pillantok rá.

Még mindig alig hiszi el, hogy ebbe belemegyek.

- Benned bízom, benne nem – bökök Daniel felé. – Ha csak Õ kérne gondolkodás nélkül nemet mondtam volna.

- Mi bajod a ruháimmal? – pislog rám szórakozottan.

- Ha rád nézek, akaratlanul is az jut az eszembe, biztosan valami reklám vagy egy színes dobozos tusfürdõhöz vagy cukorkához. Elsõre azt kérdezném, mennyit fizetnek, hogy ezt hordd – vigyorgok, mire felnevet.

- Én meg a világ minden kincséért sem öltöznék olyan hétköznapi ruhákba, mint ti ketten.

Gilbert a szemeit forgatja barátja szavaira és a következõ jeleibõl azt olvasom le, hogy elküldi Õt melegebb éghajlatra.

- Bár nem ismerem a jelnyelvet, szerintem Gil épp most tett helyre – kuncogok.

A srác látványosan elpirul, ezt imádom!

- Az a baja, hogy nem akar terhelni téged a mi problémánkkal.

- Nem terheltek egyáltalán, mókásnak tûnik.

- Remek, mikor érsz rá?

- Három óra múlva végzek, az jó nektek?

- Tökéletes! Három óra múlva megállok kint a kocsival és…

- Ha nincs messze, én elkocogok simán.

- Ó, az is jó, akkor három óra múlva legyél itt ezen a címen – körmöli le nekem egy papírra.

„Köszönjük” – csúsztat egy apró cetlit a kezemhez Gilbert félénken.

- Szívesen – súgom felé egy bátorító mosollyal.

A fõnököm szól, hogy menjek vissza, idõ közben több vendég is jött. Elköszönök a srácoktól, zsebre dugom a címet és folytatom a munkát.

---

Miután végzek a mûszakkal átöltözöm, fekete szabadidõs nadrág és pulóver, a többi ruhát a táskámban a hátamra kanyarítom. Mivel dolgozói kedvezményem van, viszek harapni valót is. Negyed órát kocogok a megadott címig, egy négyemeletes háztömb, a földszinten kopogok az egyik ajtón. Daniel széles vigyorral az arcán nyit ajtót.

- Üdv, örülök, hogy itt vagy, Gil és én már vártunk. Reméltem, hogy nem tévedsz el.

- Ismerõs vagyok a környéken, néha erre is elfutok, ha hosszabb távra megyek. Hol a harmadik díszpinty?

- Még nem ért ide, családi dráma. Egyenesen, utána balra és le a lépcsõn, az alagsor az én „mûtermem”.

Megyek az utasítás alapján, az alagsor Daniel stílusát tükrözi vissza, az egyik sarokban varrógép, ruhaanyagokkal roskadásig pakolt pocok, a másik sarokban tervezõ asztalok, falakra, sõt a mennyezetre függesztett ruhakötélen felcsipeszezve is rajzok. A harmadik sarokban ül Gil egy hosszú kanapé végében, mankója a karfának támasztva. A negyedik sarok pedig fényképezésnek lett kitalálva, a fényképezõgép állvánnyal, felszerelésekkel és a kifeszített zöld vászonnal a falakon. Több háttérvászon is hever a falnak támasztva összetekerve.

- Szia, Gilbert – mosolygok rá szélesen.

Visszainteget és valamit jelel.

- Én is örülök, hogy látlak.

- Dobd le magad a kanapéra, Gil, mutasd meg neki a rajzokat.

Gilbert sebesen körmölni kezd, míg én mellé ülök, bár egy helynyi távolságra, nem akarom, hogy azt higgye, rámászom. Úgy látszik, díjazza, sõt, õ hajol közelebb, amikor átadja a papírt.

- Ezek nagyon jók – lapozom át a felém nyújtott papírlapokat. – Tetszik ez a felsõ – vigyorgok.

Valóban, egy merész darab, fekete atlétának látszik, csakhogy a hónalj alatt hozzá van varrva két ingujj is. A felsõ szorosan a testre simul, szürke csíkokkal keresztezve a feketét. Egy szürke csatos öv és hozzá illõ férfinadrág, csak annak az oldalán fut végig a csík.

- Ebben lazán lehet futni és edzeni is.

- Ezért gondoltuk, hogy elõbb ezt csinálnánk meg – helyesel Dan. – Azaz, Gilbert választotta ki neked.

Szegény srác elfordul, hogy ne lássam az arcát, bár sejtem, mi lehet rajta.

- Megtennéd, hogy felülrõl levetkõzöl?

Dobja be a nagy kérdést Daniel és elõbányászik egy mérõszalagot. Felnevetek, de szórakozottan bólintok.

- Rögtön, csak hoztam vacsit.

A táskámból kiteszek egy karton dobozos kólát, hambikat meg négy krumplit. Megkerülöm a dohányzó asztalt és nemes egyszerûen szabadulok meg a pulóveremtõl, szinte hallom, ahogy a srácokban ragad a levegõ. Most nem vettem atlétát így deréktól felfelé már nem fed semmi. Nem vagyok egy kigyúrt srác, de a rendszeres edzések ruganyos, szálkás izmokban jelentkeztek rajtam. Vékony vagyok, ám korántsem olyan pipaszár, mint a három számmal nagyobb ingek, pulóverek, amiket magamra aggatok.

- Most egy pillanatra megkérdõjeleztem a nemi identitásom – hallom Danielt, mire felkacagok.

- Értsem úgy, hogy jó leszek?

- Jó?! Több mint jó!

- De nem tudok úgy mozogni és pózolni, mint Õk.

- Az tanulható – bólogatott Daniel. Kíváncsi pillantást vetek Gilbertre, mire zavartan süti le a szemeit, pipacspiros arcát a haja mögé rejtve. Szóval tetszik neki a látvány.

- Gilbert?

Feltekint, lehetetlen nem észrevenni, hogy egyszerre zavart, ugyanakkor nagyon kíváncsi is lett.

- Szerinted jól állna nekem a ruhaterved?

A szokásos úton megyek ma is hazafelé az egyetemrõl. Sokáig elhúzódtak az órák, ráadásul még a ruhaterveket is el kellett kezdenem megcsinálni a csapattal. Csak hárman vagyunk, én és két barátom, akikben megbízom, mert nem súgnak össze a hátam mögött, amiért sosem beszélek. Mint mindig, most is a parkon át akarok hazamenni, hiszen arra a legrövidebb az út, és így elkerülöm a hatalmas esti forgalmat is. Ilyenkor úgyis csak párok, meg a futók szoktak arrafelé lenni, de én úgyis a bicikli útvonalat fogom választani. Hirtelen azonban, nem messze a parktól, épp a bejárat közelében hatalmas fényt látok, és mikor odanézek, egy autót pillantok meg, amely sebesen felém tart. A sofõr ugyan észrevesz, de már nincs ideje megállni, talán nem is akar. El fog sodorni, így az egyetlen, amit tehetek, hogy a biciklit magam és a kocsi közé csúsztatom.

Hatalmas fájdalmat érzek, ahogy eldõlök és leesem. Érzem, hogy a lábam fáj, talán ki is bicsaklik, valamint a karomat is beütöm a betonba. Az autó bezzeg elhajt, én pedig pár pillanatig kábán ülök. Az tuti, hogy a bringámnak annyi. A fejem picit zúg, és futó léptekre leszek figyelmes. Egy kapucnis alak közeledik felém, mire összerezzenek. Nem szeretem az embereket.

- Hé! Hé, minden rendben? – ér oda hozzám, majd megfogja a karom, de elrántom. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Leveszi a kapucniját, de kissé még össze vagyok zavarodva.  - Én ismerlek téged, a parkban szoktál sétálni! – mondja, mire jobban megnézem az arcát. Ismerõsnek tûnik, szoktam látni kocogni a parkban. Nagyjából egyidõs lehet velem. - Megütötted magad? – emeli fel a kezeim megadóan.

Fájdalmas grimasszal az arcomon rázom meg a fejem, majd a tekintetem a lábamra téved. A farmerem elszakadt, a lábszáram pedig véres. Rettentõen fáj, nem tudom, hogy fogok így hazamenni.

- Lábra tudsz állni, vagy hívjak mentõt? – kérdi a srác leguggolva mellém, és szemügyre veszi a sebemet. Így jobban meg tudom nézni. Igazán barátságos arca van, sötét szemekkel és festett, szürke hajjal. Vagy húsz centivel lehet magasabb nálam. Nézem, ahogy leveszi a sálat a nyakából, és beköti vele a sebemet. Fáj, de képtelen vagyok akár egy hangot is kiadni. - Mi az, miért nem szólalsz meg? – kérdi újból.

”Nem tudok beszélni” jelelem neki, de szemmel láthatóan nem érti. Viszont azt felfogja, hogy jelnyelven beszélek hozzá. Tutira félre fogja érteni, és most jön a sajnálkozó tekintet, amit gyûlölök.

- Jaj, ne haragudj! – mondja szégyenkezve. – Nem tudtam, nem értem a jelnyelvet… Hívjak mentõt? – A hangjában aggodalmat vélek felfedezni. Talán tényleg csak segíteni akar.

Megrázom a fejem. Nem kell segítség, de hamar rájövök, hogy anélkül nem tudok felállni. Pedig próbálok, de nem megy. A lábam rettentõen fáj, alig bírom megtartani magam, és szédülök is egy kicsit.

- Hadd segítsek – kér, és felém nyújtja a kezét. Nem akarom elfogadni, félek, de segítség nélkül egy padig sem tudnék most elvánszorogni.

Végül elfogadom a segítõ jobbot, õ pedig segít felállni, majd a karomat a vállára teszi, õ pedig átöleli a derekamat. Rettentõ kényelmetlen és ijesztõ, utoljára Hiro volt ennyire közel hozzám, de ha rágondolok, a víz is kiver. A srácnak le kell hajolnia, sõt, még a hátizsákomat is a hátára kanyarintja valahogy, mikor rámutatok, hogy azt ne hagyjuk ott.

- Itt van a sürgõsségi, egy saroknyira, meg kellene nézetni a lábad – mondja, mire újból a fejem rázom. Csak kórházat ne! Bármit, csak azt ne! Elég volt belõle az után az eset után. - Figyelj, egyedül aligha tudsz már haza botorkálni, a lábad pedig lehet, hogy súlyosan megsérült és elfertõzõdhet… - mondja komolyan, ami megijeszt.. – Kérlek, hadd kísérjelek be.

Elhúzom a szám, és a szemem a tönkrement bringámra téved. Annak már úgyis annyi. Végül bólintok. Bár úgy, mintha a fogamat húznák, vagy még rosszabb.

- Remek – lélegzik fel, majd lassan kibújik a karom alól. – Elhúzom az útról a bringát, ne okozzon balesetet és majd visszajössz érte, elrejtem a bokrokban, bár ezt aligha vinné el valaki…

Türelmesen várom, az ép lábamra helyezve a testsúlyt, míg õ behúzza a bringámat az egyik bokor mögé. Ott úgysem találja meg senki. Kezdek szédülni, így mikor visszajön és mondja, hogy próbáljak vele egyszerre lépni, alig tudok biccenteni is. A sürgõsségi alig háromszáz méterre van, de most óráknak telik, mire elérünk odáig. A fél utat ballábon teszem meg, és közben többször is szünetet kell tartanunk.

- Ez így nem fog menni – sóhajt végül a srác. – Muszáj, felvegyelek, nem baj?

Ledermedek, és feszülten nézek rá. Azóta, hogy Hiro ”azt” tette velem, senkinek sem hagytam, hogy felvegyen, vagy akár hozzám érjen. De ezúttal nincs már választásom, így végül engedek a fiúnak, aki egyik kezét a lapockámra teszi, másik kezét pedig a térdeim alá, majd felemel. Fájdalmasan felszisszenek, majd karjaimat a nyaka köré kulcsolom. Rettentõen félek, mert mi van, ha nem is a kórházba visz, hanem csak kihasználja a helyzetet? Nem ismerem, nem tudom, megbízhatok-e benne. Kicsi vagyok, gyenge, védtelen és halálra rémült. Ha megtámad, nem fogok tudni védekezni, még csak segítségért sem fogok tudni kiáltani. és õ ezt tudja.

- Oké, oké, jó lesz ez, már nincs messze – nyugtat a fiú, bár talán inkább mindkettõnket próbál. Szerintem látja, hogy ki vagyok bukva.

Hamarosan elérjük a kórházat, a srác pedig bevisz, és miközben egy székre ültet, nõvért hív. Egy fehér ruhás nõvérke hamarosan meg is jelentik elõttünk.

- Mi történt fiatalember?

A hátizsákomért nyúlok, hogy kihalásszam az irataimat, valamint egy tollat és jegyzetfüzetet, mialatt a srác ismerteti, hogy mi történt. A nõvérke végül az irataimat kéri, amiket át is adok neki, õ pedig eltûnik az egyik ajtó mögött. Közben a jegyzetfüzetbe írok, és mikor a mellettem levõ fiú kissé kifújja magát, megmutatom neki, amit írtam. Elvégre meg kell köszönnöm neki, hogy behozott, így illik.

 „Köszönöm, hogy behoztál, de innentõl boldogulok.”

- Ugyan, nem gond és nincs dolgom, szívesen várok veled.

„Miért?”

Nem értem a dolgot, de õ egyszerûen vállat von.

- Akarod, hogy értesítsenek valakit a balesetedrõl? – kérdi, de a fejem rázom. – És hogy akarsz haza menni?

Elhúzom a szám. Nem értem, mit akar még tõlem. Nem is ismerjük egymást, de nem akarok vele bunkó lenni. Viszont nem bízom benne.

„Majd megoldom, nem fáj annyira” írom.

- Jól van, ha akarod, de elég sokat is ülhetsz itt, éjjel pedig nem tanácsos egyedül, sérült lábbal bicegni az utcán.

Bosszúsan fújok egyet, majd hátradõlve írni kezdek. Majd megkérem Danielt, hogy jöjjön értem, neki van kocsija, és útközben felvehetjük a bringámat is.

„Figyelj, nem akarok bunkó lenni, de nem is ismerlek, azon kívül, hogy a parkba jársz futni. Nem kell itt maradnod velem, majd írok egy sms-t egy barátomnak, hogy jöjjön értem. Kösz és rendes vagy, hogy behoztál.” írom.

- Remek, akkor megvárom, míg ez a barátod érted jön – zárja le a vitát.

Biccentek, hogy jól van, majd írok Danielnek egy üzenetet, hogy mi történt és hol vagyok és legyen szíves, vegyen fel. Jön a nõvérke a kitöltött kartonnal, majd kis türelmet kér, mert egy sürgõs esetet hoznak be. Pár perc múlva a mentõsök gurítanak be hordágyon egy csupa vér alakot. Olyan jó fél órát várunk, én pedig kezdek egyre idegesebb lenni, a lábam rettentõen fáj, ráadásul félek is. Daniel közben visszaír, hogy ha végzek, csörgessem meg, õ meg idejön kocsival. Hirtelen egy pohár úszik be a látóterembe, és meglepetten látom, hogy a segítõtársam hozta. Elveszem, majd jelelve megköszönöm, sõt még el is tátogom azt a két szótagot. Hála égnek, megérti.

- Nincs mit – nyújtóztatja ki a lábait. – Sikerült elérni a barátodat?

 „Úgy beszéltük meg, ha végzek itt, megcsörgetem és idejön kocsival” áll a lapon, amit írtam.

- Szuper – bólint, majd beleiszik a capucchinójába. Nekem is azt hozott, finom, meleg. – Jaj, de hülye vagyok, még be sem mutatkoztam – felé nyújtom a kezem. – Morris Smith, de mindenki Mo-nak szólít.

„Gilbert Harada” mutatkozom be én is.

- Harada, félig japán vagy? – kérdi kíváncsian, mire bólintok. Az nem kerüli el a tekintetemet, hogy diszkréten bámul. Már megszoktam, pedig nem én vagyok az egyetlen ázsiai, vagy félig ázsiai Londonban, de ennek ellenére rendszeresen megbámulnak, mint valami látványosságot.

„Te egyetemista vagy?”

- Nem, én a „Sarki falatok” nevû éjjelnappali büfében dolgozom nem messze. Ismered?

Kis habozás után bólintok. Hallottam már róla, néhány évfolyamtársam gyakran eszik ott. De én még sosem tettem be oda a lábam. Így is elég furán szoktak rám nézni, amikor mutogatok a gyorséttermekben, vagy bármelyik boltban. Nem akartam itt is kapni a lesajnáló pillantásokat.

„Igen, de még nem ettem ott.” vallom be. Egyszer talán ki kéne próbálnom.

- Akkor sürgõsen pótold be, mert isteni szendvicseink vannak – mosolyodik el vidáman. – A majonézes, csirkés a legjobb! Ódákat zengenek róla, de csak annyi a titka, hogy a csirkehúst besózod, és duplán szezámosban panírozod. Elég felkapott hely, mindig van munka, tizenkét órákat húzok le, hol nappalos, hol éjszakás vagyok. A fõnök jó fej, de megköveteli a tisztességes munkát. És te egyetemista vagy?

„Igen, az.”

Most megnyugodtam. Szóval nem fiktív személy, és létezõ helyen dolgozik, ami jó. De ettõl még nem ismerem, viszont már el tudom helyezni.

- Én lemaradtam az egyetemrõl, nem voltak túl jók a jegyeim – von vállat, mire bólintok. - Azért majd egyszer jó lenne visszaülni a sulipadba, átélni az egyetemisták életét.

Újabb fél órát kell várnunk, mire végeznek a sürgõsségi esettel, de utána engem szólítanak. Mo eltámogat az ajtóig, de ott magamra hagy. A vizsgálóba úgysem jöhet be velem, oda már a saját lábamon bicegek be. Az orvos egybõl felültet az asztalra, kérdéseket tesz fel, de hamar rájön, hogy nem beszélek, csak írásban. Leírom neki, mi történt, majd megvizsgál.

-      -  A lábadat be kell kötni – mondja. A hangjában nem hallok lenézést, vagy gúnyt. Gondolom, nem én vagyok az elsõ néma betege. – Ronda egy seb, nem mondom. Csoda, hogy ennyivel megúsztad. A karod csak felhorzsolódott és kicsit feldagadt, de azt is ellátjuk. Pár napig pihenj, rendben? Semmi ugrálás, járkálás, megértetted, Gilbert?

Bólintok, hogy megértettem. Nincs is kedvem most sehová sem menni. Hála égnek jön a hétvége, így ki tudom pihenni magam, de hétfõn akkor is muszáj lesz egyetemre mennem. Nem hagyhatom ki az órákat egy sérülés miatt. Daniel biztos bevisz, vagy anya. Bár, ahogy anyát ismerem, elkezd majd sipákolni, apa meg megjegyzi, hogy vigyázzak jobban magamra.

Az orvos ellátja a sebeimet. A fertõtlenítõ rettentõen csíp, de egy pisszenés nélkül bírom ki, holott össze kell szorítanom a fogam. Hála égnek elég hamar végzünk, a karomra is kapok egy csinos kötést, meg ráadásként egy receptet, hogy váltsam ki.

-     -  Fájdalomcsillapító – magyarázza. – Ha nagyon fájnak a sebeid, akkor egy felet vegyél be. Ne többet, mert a gyógyszer nagyon erõs, és egy egész esetleg már árthat, érted?

Bólintok, majd jelbeszéddel megköszönöm. Úgy tûnik, megérti, mert mosolyog, majd egy mankót is ad, amin ki tudok támolyogni a vizsgálóból. Még jelbeszéddel elköszönök, aztán elhagyom a szobát. Mo még mindig vár rám, mikor meglátja, hogy kijövök, hónom alatt a kissé kényelmetlen mankóval, egybõl elindul felém, de a fejem rázom, hogy nem kell segítség. De azért jön mellettem, míg el nem érek az egyik székig, és szó szerint lerogyok rá. Elõkaparom a telefonom, és megcsörgetem Danielt, hogy jöhet értem. Aztán elõveszem a jegyzetfüzetem, és írni kezdek.

„Minden rendben van. A doki azt mondta, hogy pár napig pihenjek, és ne ugráljak. A sebek csúnyák, de nem életveszélyesek és mondta, hogy szerencsés vagyok. A barátom nemsokára itt lesz, szóval nem kell miattam aggódnod” – írom.

-     -  Azért én itt maradok, míg jön a barátod – mondja Mo, én pedig csak bólintok. – Tényleg szerencsés vagy, amiért ennyivel megúsztad, Gilbert. Azért remélem, hamar rendbe jössz.

„Én is, mert szeretnék elmenni a büfébe, ahol dolgozol. Nagyon felkeltetted az érdeklõdésem azután a csirkés szendvics iránt” – írom neki, majd mutatom meg a füzetet.

Csak elmosolyodik, nekem pedig nincs szívem elárulni, hogy rettentõen félek az emberektõl, meg a tömegtõl. Nem szeretem azokat a helyeket, ahol sok az ember, mert mindig megvan az esélye, hogy rossz dolog történik. Nem árulhatom el Mo-nak, hogy tõle is tartok egy kicsit, mert nem akarom megbántani. Segített nekem, és nem lehetek vele bunkó.

Jó tíz perccel késõbb lépteket hallunk a folyosón, és mikor felnézek, Danielt pillantom meg. Magamban elkönyvelem, hogy tényleg úgy néz ki, mint egy divattervezõ. Váll alá érõ, szõke haj, zöld szemek és valami lehetetlen ruhákban van már megint. A nõvérkék, valamint Mo is megbámulják. Én már megszoktam a dolgot, csak a szemeimet forgatom a lila-kék-zöld-citromsárga színösszeállításon. Mint egy karácsonyfa, de komolyan, csak az égõk hiányoznak róla.

-       - Na, itt vagyok – vigyorog rám. – Neked mindig bajba kell keverned magad, haver? – Ekkor veszi észre Mo-t. – Köszönöm, hogy segítettél a haveromnak. Daniel Swann vagyok, Gil csoporttársa – mutatkozik be, és kezet nyújt.

-     -  Morris Smith – válaszolja Mo és kezet fognak. Bár én is képes lennék erre. De nekem még ahhoz is erõ kell, hogy hagyjam, hogy valaki hozzám érjen. – Semmiség volt az egész, csak véletlenül arra jártam.

-      -  Akkor is rendes dolog volt tõled – mondja Daniel. – Mások már rég otthagyták volna csak azért, mert nem szólal meg. Örülök, hogy vannak még segítõkész emberek a világon. – Aztán hozzám fordul. – Na, gyere, Gil, menjünk. Anyádék frászt fognak kapni, ha ilyen állapotban látnak.

„Még el kell mennünk a bringámért a parkba, és mondd meg Mo-nak, hogy nagyon hálás vagyok, amiért segített nekem” jelelem Danielnek, aki bólint, és lefordítja amit ”mondtam”. Hála égnek, õ érti a jelbeszédet, mert a kishúga siketnéma. Bár ez utóbbi sajnálatos dolog, viszont ennek hála Daniel nem csinál nagy ügyet a némaságomból.

Segít talpra állnom, neki hagyom, benne megbízom, mert nem egyszer rántott már ki a bajból. Még jelbeszéddel elköszönök Mo-tól, aztán a srácok is intenek egymásnak, majd végül elindulunk. Nem megy túl gyorsan, mert a mankót még nem szoktam meg, és Daniel is magasabb nálam. De ezúttal nem hagyom magam ölben vinni, egyszer is elég kellemetlen volt.

-      - Rendes srácnak tûnik – jegyzi meg Daniel, mikor már hazafelé tartunk. A bringámat is megtaláltuk, szegény totálkáros. – De legközelebb légy óvatos, rendben? Rettentõen aggódtam, mikor megkaptam az üzeneted.

„Ne haragudj, nem akartam neked kellemetlenséget okozni, Dan. Máskor óvatosabb leszek” jelelem, mire bólint.

Az út további részét csendben tesszük meg. Dan szándékosan nem kérdez rá semmire, én pedig nem mondom meg neki, hogy a lábam rettentõen fáj. De most nem akarok gyógyszert bevenni, majd mielõtt lefekszem. Anyáék direkt nem keresnek, tudják, hogy sok a dolgom az egyetemen, de félek, hogy most majd folyton aggódni fognak miattam. Fõleg anya, mert amióta Hiro bántott, azóta mindig olyan ijedt, ha történik velem bármi is.

~*~

Igazam lett, anya tényleg pánikba esett, mintha minimum a fél lábam leszakadt volna. Az egész hétvégét otthon töltöm, anya el sem enged a szeme elõl, míg végül apa szól rá, hogy nem történt velem életveszélyes dolog. Megértem anyát, talán hasonló helyzetben én is így reagálnék, de ez azért már tényleg kissé túlzás. Így nagyon örülök a hétfõnek, amikor végre eljön az egyetem. Így is sokat kell dolgoznunk a terveken, hogy végre kész legyünk a projekttel. Viszont eszembe jut Mo is, és úgy döntök, elmegyek a büfébe, ahol dolgozik. Hallottam már róla, itt van pár sarokra az egyetemtõl. A diákok nagyon dicsérik, a mi évfolyamunkról is rengetegen esznek ott. De nagyon félek, hogy sokan lesznek, és megbámulnak. Tudom, hogy az iskolába rengetegen mutogatnak rám, meg súgnak össze a hátam mögött, mert vagy gyagyásnak néznek, amiért nem beszélek, vagy sznobnak, amiért sosem akarok senkihez közel kerülni. Nem mintha érdekelne, de néha rettentõen fáj. Én is szeretnék normális lenni, beszélgetni a többiekkel, nevetgélni, eljárni bulizni, de nem megy. Ráadásul holnap még a pszichológushoz is el kell mennem. És ma, mivel mankóval jöttem az iskolába, újabb pletykát szolgáltatok mindenkinek. Kérdezni senki sem mer, vagy nem akar, de azért nem kerüli el a figyelmem, hogy páran azt terjesztik, biztos verekedtem, azért sérültem meg. A sebeim még fájnak, így lassabban is megyek, de Daniel mindig támogat.

-     -  Hagyjátok már abba! – szól rá egy csapat diáklányra, akik a hátam mögött sutyorognak. – Komolyan nincs jobb dolgotok, mint pletykálkodni valakirõl?

A lányok dühösen meresztik a szemüket, és sértetten elvonulnak. Szabad kezemmel meglapogatom Dan vállát, hogy semmi baj, nem kell törõdni velük. Bár belül nagyon fáj. Sosem okoztam senkinek sem bajt, nem értem, miért jó egyeseknek, hogy hazugságokat terjesztenek másokról. Talán ezért is örülök, hogy ma hamarabb el tudok szabadulni, így már délután négykor – ami igazán korán van – el tudok indulni a büfé felé. Kíváncsi vagyok rá, és valamiért ideges is vagyok. Nem tudom, hogy Mo miért jár a fejemben egész nap, holott csak annyi történt, hogy segített nekem. Szeretném valamivel viszonozni, de nem tudom, hogy tehetném. Biztos vár valamit cserébe, és egy sima köszönöm az semmi. Mialatt ezen gondolkodom, lassan el is érem a büfét. Kívülrõl is igazán tetszetõs, és ahogy belépek, látom, hogy hála égnek nincs nagy forgalom. Csak pár középiskolás és néhány egyetemista van benn, de egyikük sem a mi iskolánkból. Kellemes, ízléses hely, és az orromat egybõl megcsapják a finom illatok. A pult mögött megpillantom Mo-t, aki éppen egy nálam valamivel fiatalabb lányt szolgál ki, így arrafelé veszem az irányt. Elõveszem a jegyzetfüzetem, és a tollamat, hogy tudjunk kommunikálni. Mo észrevesz, és elvigyorodik.

-     -  Szia, Gilbert! – köszön hangosan, én pedig fülig pirulok, de azért integetek neki. A fél büfé minket sasol, én pedig kezdek zavarba jönni. – Jobban van a lábad? – kérdi, mikor odaérek, én pedig bólintok. – Ennek örülök – mosolyog rám. – Nos, megkóstolod a csirkés-majonézes szendvicset?

Bólintok, majd az egyik hátsó asztalra mutatok, ami szabad. Mo megérti, hogy oda fogok ülni, és nem is kér, hogy maradjak, amíg elkészíti a rendelést. Aztán még rábökök a Cola feliratra, hogy azt szeretnék inni hozzá, majd az asztal felé veszem az irányt. Mindenki engem bámul, de nem törõdöm vele. Mintha nem láttak volna még mankóval sétáló embert. Nagy nehezen sikerül helyet foglalnom, a mankót az asztalnak támasztom, a táskámat pedig a szék támlájára akasztom. Nincs benne semmi fontos, mert a telefonomat és a pénztárcámat a zsebemben hordom. Mo úgy tíz perccel késõbb meg is jelenik egy tálcával a kezében, amit letesz elém. A tálcán egy közepes kóla, valamint egy tányéron egy hatalmas szendvics és hozzá sült krumpli található.

„Köszönöm” jelelem neki.

-     -  Semmiség, bár a fõnök nem örült, hogy kihoztam, mert elvileg meg kellett volna várnod – mondja. – De nem akartam, hogy ilyen sérüléssel ott álldogálj nekem. Másrészt, most végre így kivehetem a szünetemet is – mosolyog rám, és lehuppan mellém. – Mármint, ha nem zavarlak – néz rám, mire elõkapom a jegyzetfüzetemet.

„Egyáltalán nem zavarsz, és sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam neked” írom.

-     -  Nem okoztál kellemetlenséget – mosolyog rám, mire megkönnyebbülök, és beleharapok a szendvicsbe. – Nos, milyen? Finom? – kérdi reménykedõ hangon, mire bólintok.

Tényleg nagyon finom, Mo nem hazudott. A csirke, a szezámmag és a majonéz nagyon jól meg egymáshoz. Mo nem szól semmit, amíg eszem, csak akkor szólal meg, amikor egy kis kólát iszom.

-       - Megkérdezhetem, hogy mit tanulsz? – kérdi kíváncsian. – Mert a haverodat elnézve… Nos…

„Divatot tanulok. Divattervezõ leszek, ha végzek” írom, és várom, mit reagál. Kissé félek a választól, mert sokan lenézik a ”fajtánkat”, mondván, csak elpocsékoljuk az életünket mindenféle hülyeségre. Félek, hogy Mo is ki fog nevetni, pedig az az álmom, hogy egy nap saját butikot nyithassak.

Késõ este futok a parkban, szokás szerint. Minden reggel és este teszek egy nagy kört, szeretek futni, ilyenkor kikapcsol az agyam és nem kattogok a dolgokon. Mivel nem vagyok egy potenciális áldozat, fõleg a feketeövem miatt, nem is szoktak belém kötni a kétes alakok. Egyszer megcsapsz kettõt, utána azt csinálsz, amit akarsz, kikerülnek.

A kavics ropog a gumitalpú futócipõm alatt, forró leheletem fehér párafelhõt hagy a levegõben, a futópálya melletti lámpasorok épp annyira világítják meg az utat, amennyire kell, hogy lássam, merre megyek, bár akár csukott szemmel is mehetnék.

A park kijáratánál egy bringás suhan el mellettem, de egy piroson áthajtó kocsi sofõrje rádudál a szabályosan közlekedõ biciklisre, aki, hogy elkerülje a balesetet, eldõl a bringát maga és az elhaladó kocsi közé csúsztatva. A sofõr elhajt, én pedig a félig a járdán, félig az úton elesett bringáshoz futok. A bringának annyi, tökéletesen elhajlott a kereke és a váza is.

- Hé! Hé, minden rendben? – érek hozzá és fejemrõl lerántom a kapucnimat. Lehajolok és megragadom a karját, de a srác elrántja tõlem. Egymásra nézünk az utcai lámpa fénye alatt, elég nagyot zakózhatott a szerencsétlen.

- Én ismerlek téged, a parkban szoktál sétálni! – eszmélek fel, mert a srác nagyon is ismerõs volt, sokat látom a parkban, míg én többnyire mindig csak elkocogok mellette. - Megütötted magad? – emelem fel a kezeim megadóan.

A srác nem szól egy szót sem, megrázza a fejét, de arca fájó grimaszba fordul. A hátizsákja a földön hever, a jobb lábán a farmer elszakadt és véres.

- Lábra tudsz állni, vagy hívjak mentõt? – próbálom beszédre bírni, leguggolok mellé és szemügyre veszem a lábát, nagyon vérzik, lehúzom a sálam a nyakamból és a lába köré tekerve csomót kötök rá. A srác fájdalmasan rándul össze. Furcsa, hogy még mindig nem beszél.

- Mi az, miért nem szólalsz meg? – próbálom sürgetni, mert ezt a sárülést el kell látni.

Elkezd mutogatni, mint a jelnyelv, ekkor esik le, hogy nem megkukult, hanem néma.

- Jajj, ne haragudj! – szégyellem el magam. – Nem tudtam, nem értem a jelnyelvet… Hívjak mentõt? – aggodalmaskodom.

Megrázza a fejét és megpróbál segítség nélkül felállni, de nem igen boldogul.

- Hadd segítsek – kérem, és felé nyújtom a kezem segítõ szándékkal. Pár pillanatig néz a kezemre, látszik, hogy nem nagyon akarja elfogadni, de egyedül aligha tud majd lábra állni.

Végül elfogadja a segítõ kezem, óvatosan talpra húzom és a karja alá bújva tartom meg. Mivel jó húsz centivel magasabb vagyok, le kell picit hajolnom. A kezével a hátizsákja felé mutat, mire a lábam beakasztva a szárába, felemelem a földrõl, a saját hátamra kanyarítom.

- Itt van a sürgõsségi, egy saroknyira, meg kellene nézetni a lábad.

Megint a fejét rázza, de ez akkor is vérzik.

- Figyelj, egyedül aligha tudsz már haza botorkálni, a lábad pedig lehet, hogy súlyosan megsérült és elfertõzõdhet… - ijesztgetem. – Kérlek, hadd kísérjelek be.

A srác elhúzza a száját, szemeit a tönkrement biciklire fordítja és végül beleegyezõn biccent.

- Remek – fellélegzem és lassan kibújok a karja alól. – Elhúzom az útról a bringát, ne okozzon balesetet és majd visszajössz érte, elrejtem a bokrokban, bár ezt aligha vinné el valaki…

Türelmesen vár, ép lábára helyezve a testsúlyát, amíg én a bringát behúzom egy sötét bokros részbe. Visszasietek a sráchoz és a karját a nyakam köré tekerem.

- Oké, támaszkodj rám, próbálj meg velem egyszerre lépni.

Szédült biccentést kapok. Máskor nagyon rövidnek tartom azt a háromszáz méteres távot, amit meg kell tenni a közeli klinikáig, de most mégis egy örökkévalóságnak tûnik, ahogy a srác derekát átkarolva támogatom õt végig a csúszós macskaköveken.

Jóformán a fél utat csak ballábon ugrálva képes megtenni és párszor szünetet is kell tartanunk.

- Ez így nem fog menni – sóhajtok. – Muszáj felvegyelek, nem baj?

Feszülten pislog rám, minden izma merev, én is rosszul lennék, ha egy idegen srác taperolna és cipelne, de most nincs választásunk.

Tétova biccentéssel engedélyt ad, mire én egyik kezemmel a lapockájára, másikkal a térdei alá nyúlok. Nem nehéz a srác, vékony és alacsony, én pedig a rendszeres edzés miatt fel tudom õt emelni. Élesen felszisszen, karjával átfonja a nyakamat.

- Oké, oké, jó lesz ez, már nincs messze – nyugtatom mindkettõnket, már látszik a nagy fehér sürgõsségi felirat.

Mindketten fellélegzünk, ahogy a fotocellás ajtóhoz érünk, beviszem a srácot és egy nõvért hívva az egyik üres padhoz viszem, hogy letegyem.

Az egyik kis nõvérke meg is jelenik elõttünk.

- Mi történt fiatalember?

A srác a hátizsákjáért nyúl, hogy kotorásszon belõle valamit, de túl sokáig tart.

- Baleset – felelem. – Bringával közlekedett szabályosan, egy hülye autós átment a piroson és elsodorta, a bicikli totálkáros, a srác pedig erõsen vérzik – foglalom össze.

- A barátod? Te is vele voltál?

- Nem, én csak épp arra futottam, a kocsi tovább hajtott, én meg idehoztam.

- Igazolványt szeretnék kérni – a srác elõkotorja a jegyzetfüzetét, egy tollat és az iratait. A megfelelõt a nõvérnek átadja.

Mikor a nõvér eltûnik én kicsit kifújom magam, aztán egy jegyzetfüzet csúszik be az orrom elé a képbe.

„Köszönöm, hogy behoztál, de innentõl boldogulok.”

- Ugyan, nem gond és nincs dolgom, szívesen várok veled.

„Miért?”

Vállat vonok.

- Akarod, hogy értesítsenek valakit a balesetedrõl? – kérdezem, mire nemet int. – És hogy akarsz haza menni?

Elhúzza a száját, leír megint valamit a kis jegyzetlapra és felém mutatja.

„Majd megoldom, nem fáj annyira”

- Jól van, ha akarod, de elég sokat is ülhetsz itt, éjjel pedig nem tanácsos egyedül, sérült lábbal bicegni az utcán.

Ez hat, látom rajta, bosszúsan fúj egyet, hátradõl és írni kezd. Egy perc múlva elém tartja a telekörmölt lapot.

„Figyelj, nem akarok bunkó lenni, de nem is ismerlek, azon kívül, hogy a parkba jársz futni. Nem kell itt maradnod velem, majd írok egy sms-t egy barátomnak, hogy jöjjön értem. Kösz és rendes vagy, hogy behoztál.”

- Remek, akkor megvárom, míg ez a barátod érted jön – zárom le a vitát. A srác meglepõdik, majd beleegyezõn biccent, elõveszi a telefont és nekilát pötyögni.

Jön a nõvérke a kitöltött kartonnal, majd kis türelmet kér, mert egy sürgõs esetet hoznak be. Pár perc múlva a mentõsök gurítanak be hordágyon egy csupa vér alakot. Ezzel itt leszünk egy darabig. Olyan jó fél órát töltünk el csendben egymással, a srác jól bírja, de látom rajta, hogy minden baja van.

Felkelek és keresek egy ital automatát, a zsebembõl elõkaparok némi aprót és veszek két cappuchinot. A váróban visszaülök mellé, felé nyújtva az egyik poharat. Meglepve pislog rám és valamit mutat, illetve a szájával formál két rövid szótagot, ezt felismerem, köszönöm.

- Nincs mit – nyújtóztatom ki a hosszú lábamat. – Sikerült elérni a barátodat?

Kis írás után már az orrom alá is nyújtja a jegyzetfüzetet.

„Úgy beszéltük meg, ha végzek itt, megcsörgetem és idejön kocsival.”

- Szuper – bólintok, beleiszom a cappuchinoba. – Jajj, de hülye vagyok, még be sem mutatkoztam – felé nyújtom a kezem. – Morris Smith, de mindenki Mo-nak szólít.

„Gilbert Harada”

- Harada, félig japán vagy? – kérdezem, és a vonásait tanulmányozom diszkréten, mire bólint, újra körmöl.

„Te egyetemista vagy?”

- Nem, én a „Sarki falatok” nevû éjjelnappali büfében dolgozom nem messze. Ismered?

Kis habozás után bólint.

„Igen, de még nem ettem ott.”

- Akkor sürgõsen pótold be, mert isteni szendvicseink vannak. – mosolyodom el vidáman. – A majonézes, csirkés a legjobb! Ódákat zengenek róla, de csak annyi a titka, hogy a csirkehúst besózod és duplán szezámosban panírozod. Elég felkapott hely, mindig van munka, tizenkét órákat húzok le, hol nappalos, hol éjszakás vagyok. A fõnök jó fej, de megköveteli a tisztességes munkát. És te egyetemista vagy?

„Igen, az.”

Láthatóan nyugodtabb attól, hogy beazonosíthatott, tényleg van itt egy éjjel-nappali büfé, elmondtam a nevemet és sokszor láttuk már egymást a parkban.

1940. Augusztus eleje, Roosendaal


- A húgoddal együtt Caroline nagynénédhez küldünk egy darabig, Cons. Ott úgy véljük, sokkal nagyobb biztonságban lesztek, mint itt. A farm mesze van a fõúttól, bár igaz a közelben van a megyeközpont, de még így is biztonságosabb, mint itt – hangoztatta atyám, miközben arra sem méltatott engem és húgomat, Beatrixot, hogy felnézzen az újságjából.

- Nem pár hónapja bombázták le pontosan azt a megyeközpontot? – kérdeztem vissza ingerülten, míg anyám csitítóan végigsimított a hátamon.

- Ahogy Rotterdamot is – felelte atyám, majd letette az újságot, s szigorúan rám nézett. – Az egész királyi család Londonba menekült.  Wilhelmina királyné, leánya Juliana, és még a kis hercegnõk is. Ne ellenkezz velem, fiam! Azért küldelek el téged a húgoddal Zeelandra, mert tudom, hogy ott kevesebb az esélye annak, hogy bajotok essen – állt fel a karosszékébõl. Megrándult a szájam széle, oly szívesen visszafeleseltem volna, de éreztem, hogy annak nem lett volna jó vége.

- Értettük, papa – helyeselt helyettem is húgom. Õ mindig könnyebben elviselte ezeket a dolgokat.

- Helyes. Menjetek és pakoljatok. 

Majd szétvetett a düh, miközben a ruháimat csak bedobáltam a bõröndbe. Sose éreztem azt, hogy a szüleim valamibe is néztek volna. Arry úr sokszor azt mondta nekem, ez azért volt, mert abban a korszakomban voltam, mikor úgy éreztem a világ ellenem van. Nem akartam elhagyni a szülõi házat, nem hittem abban, hogy a szolgalelkû Caroline nénikénknél jó helyen leszünk. Számomra mindkét hely ugyanolyan veszélyesnek tûnt.

Kétségbeesetten markoltam meg az ágytakarómat. Nem, ennek nem így kellett lennie, kellett más lehetõségnek is lennie. Nem csak ez… Az utazás, messzire. Ki az isten háta mögé, a tyúkólba. Igen, ez volt az, ami városi lelkemet nagyon zavarta. No meg az, hogy köztudott volt a rokonokról, hogy nem sok könyvvel rendelkeztek. Ha pedig nem csinálhattam semmit – biztos voltam benne a szüleim gondoskodnak errõl -, csakis az olvasás maradt nekem. Apámnak is sok könyve volt, felmerült bennem a remény, hogy odaad nekem párat. Ez volt egy kevésnyi vigaszom az egészben…

.:~=(×××)=~:.

Oly gyorsan elszaladt az a pár nap, amit még otthon töltöttünk. Amint észbe kaptam, már húgommal a kocsiban ültünk, s a szüleink a kapuban állva integettek utánunk. Jan nagybátyánk jött el értünk, akit anyám ezerszer meggyõzött, hogy kímélnek majd. Tudtam én. Akárcsak otthon, annyi dolgom volt, hogy üljek és lélegezzek. Utáltam. Borzasztóan. A kocsiban nem szólaltam meg, csak a tájat néztem. Egyre több német katona volt látható az utakon, apám szerint ez várható volt.

- Nyugalom gyerekek, jól fogjátok magatokat érezni. Bea, neked már el is intéztük, hogy a közeli iskolába járhass. Cons, neked meg…

- Maradok otthon – dünnyögtem. Hallottam, ahogy húgom felsóhajtott, majd kedveskedõen vállamnak dõlt.

- Ne légy ilyen, Cons. Nagyon jó lesz. Emlékszel? Mikor két éve ott voltunk, voltak kisbirkák meg kiskecskék és… - Kezdett bele Beatrix a locsogásba, amivel az volt a célja, hogy jobb kedvre derítsen. S mint mindig, sikerült is neki.

Jan bácsinknak és Caroline nénikénknek két idõsebb gyermekük volt, akik már pár éve elköltöztek tõlük. Ha jól tudtam az unokanõvérünk, Silvie, pár hónapos várandós volt az elsõ gyermekével. Fent lakott északon a férjének a családjával. Unokabátyánk, a fiatalabbik Jan pedig hajón dolgozott, keveset járt szárazföldön. Nagyon nem kedveltem, egyrészt mert mindig átható döglött hal szaga volt, másrészrõl pedig igazi halászférfi létére olyan modora is volt.

Caroline nénikénk nagyon örült nekünk. Háromszor körbecsókolta orcánkat, majd vezetett is be a házba. Csak velük tartottuk apa testvérei közül a kapcsolatot, a többiek elfordultak tõle, ahogy a nagyszüleim is, miután elvette anyámat. Caroline nénikémet nem zavarta a külföldi menyecske, ahogy Jan nagybácsinkat sem. Hisz a bácsink sem volt más, csak egy gazdálkodó. Õket az ilyesmi annyira érdekelte, mint a háború, amiben az országunk állt.

Nem volt nagy lakásuk, pont akkora, amire szükségük volt a két gyermekkel. Nekem és Beának külön szobánk volt. Én természetesen a Jan kuzinét kaptam, a nagy bánatomra az ágyból haloványan bár, de érezhetõ volt a halbûz. Aznap csak beszélgettünk, délután pedig elláttuk az állatokat. Pontosítva, én bent ültem, a többiek pedig kint a gumicsizmában járták körbe az ólokat. Húgom amint beért, leült mellém s boldogan csacsogta, a két tehén mellett két erõs ló is helyet kapott. Ez még valamennyire az én érdeklõdésemet is felkeltette. Így telt az elsõ napunk az új környezetben, s míg húgocskám az újdonság varázsában fürdött, én a daccal teli lényembõl nem engedtem.

Azt sikerült kiharcolnom, hogy Beatrixot elkísérhessem az iskolába. A sáros úton kellett felbiciklizni a fõútra, majd a kocsikra vigyázva be a városba. Körülbelül fél óra tekerés lehetett, s nem voltam hajlandó virgonc húgocskámat csak úgy szélnek ereszteni. Sokáig ellenkezett Caroline nénikém, de én bizony felpattantam a biciklire, és elindultam húgommal. Lassan tekert, hogy bírjam az iramot, s percenként megkérdezte hogy vagyok.

- Jól – dünnyögtem. – Nincs semmi bajom.

- Ezen én is csodálkozom, hiszen anyáék sose engedték, hogy huzamosabb ideig bármit is sportolj. Bár az igaz, hogy rengeteget sétáltunk együtt a parkban. S te még többet jártál ki anyuék engedélye nélkül, de ez akkor is nagyon csodálatra méltó.

- Csak tekerj – jegyeztem meg, mire felnevetett a csilingelõ hangjával. Szerettem mikor boldog volt. Valamennyi mindig rám is ragadt.

.:~=(×××)=~:.

Lassan teltek és múltak a napok. Belerázódtam a falusi életbe, bár nehezebben, mint a húgom. Apám tett a kocsiba pár könyvet a számomra, Arry úr is tett hozzá párat. Azok voltak a kincseim, melyeket az ablakpárkányon tartottam, s elalvás elõtt végigfutattam tekintetemet a címeiken. A legtöbbjüket már ezerszer olvastam, mint a „Karib-tenger szépségei”-t vagy a „Óceánia, avagy az új gyarmat”-ot.

Bár míg az én figyelmemet lekötötte az új élet adta szabadság, hisz nem voltak ott a szüleim, hogy korlátozzanak, addig drága húgom minden igyekezetem ellenére a németek által megszállt park felé kacsingatott. Pontosan ezért akartam oly akaratosan vele tartani minden nap. Délutánonként is bebicikliztem elé, hogy aztán együtt jöhessünk vissza, ha éppen nem akadt dolgom a farm körül. Mert biza, végre valaki, pontosabban valakik úgy gondolták hasznomat látják. Örültem, hogy besegíthettem a háztartásban, még ha csak egy kicsit is. Azonban Beatrix naiv fejében nem bíztam, de legjobban a német katonák becézõ szavaiban. Alig pár hónapja állomásoztak a parkban, már felhúztak féltucatnyi bunkert is, s délutánonként összejártak a nagy füves területen focizni. Kedves húgocskám pedig elõszeretettel járt azon az úton haza.

- Cons, sokkal rövidebb ott átvágni, mint kikerülni a parkot! – Indokolta egyszer, miután kérdõre vontam. Igaz megígérte nekem, hogy bármiféle noszogatás ellenére csak tovateker, a lányokkal is, ha éppen összeverõdtek egy csapatba. Ezt a barátnõivel is megfogadtattam, akik meglepõdve rámenõsségemen csak bólogatni tudtak.

Egyik délután Jan bácsikám elengedett, hogy menjek csak be húgom elé. Kaptam az alkalmon, felpattantam a kétkerekûmre s csak úgy faltam vele az utat. Kicsit késésben voltam, bár úgy számítottam, hogy a park után összefutok majd vele és barátnõivel. Csalódnom kellett: a lányok bizony nem messze tõlem kerekeztek el, húgom azonban nem volt közöttük. Rossz érzés kerített hatalmába, így még gyorsabban pedáloztam.  A park kacskaringós útja mellett pár katona pöfékelt, majd mikor kiértem a fák közül a nagy füves részre, ahol fociztak, megláttam Beatrixot.

Az úton állt, a biciklije mellett és egy katonával beszélgetett. Az én húgom, kinek annyiszor elmondtam, hogy ne tegye ezt. Se magával, se az én idegeimmel. Még erõsebben pedáloztam, s mikor már feléjük gurultam meghúztam a féket. A kaparó hangra mindketten felém néztek, míg a német kíváncsian, húgom sápadtan.

- Beatrix! – szólítottam mérgesen nevén, mire õ lesütötte fejét. Lepattantam a biciklirõl, majd pár lépéssel ott is teremtem. – Elnézést, a húgomért jöttem. Gyere, menjünk – böktem fejemmel a park másik irányába.

- Menni? Hova? – kérdezett rá a német katona. – Nem beszélgetni?

- Bõven nem beszélgetni – feleltem kissé mérgesen. – Õ még csak egy kislány és nem vevõ semmire.

- Cons, én… - kezdett bele a magyarázkodásba húgom, de a mérges pillantásomra abbahagyta.

- Megbeszéltük már ezerszer, Beatrix! Imádkozz, hogy ne mondjam el Jan bácsinak. Tudod, hogy mi l…? – ecseteltem mérgesen, mire nagy meglepetésemre a labda oldalon talált. Felszisszenve kaptam oldalamhoz, a szövetkabátom csupa sár colt.

- Entschuldigung! – szaladt felénk egy ifjú, míg én hunyorogva figyeltem. Igazi katona kinézete volt, de nem azért, mert egyenruha volt rajta. Szépen rásimult alakjára, bár sáros volt a lábszáránál a nadrágja. Elõzõ két napban esett, nyár ide vagy oda. A talaj még nem szívta magába az esõvizet.

- Semmiség – válaszoltam hollandul, bár megértettem a németet is, oly mérges voltam a húgomra, hogy csak anyanyelvemen csúszott ki a szó.

- Valami probléma van? – kérdezett rá az ifjú sokkal szebb kiejtéssel, mint a másik.– Bátyám gondot okozott? – Beatrix hevesen rázta fejét, tagadóan, míg én nagyokat pislogtam az ifjúra. Jobban megnézve, a másikat is, hasonlítottak… Mindkettõjüknek gesztenyebarna haja volt, enyhe hullámmal, bár nem olyannyira, mint az enyém. S mellesleg sokkal rövidebbek voltak tincseik. Arcvonásaik is hasonlítottak, bár a fiatalabbén komolyabb arckifejezés ült.

- Nem szeretném, ha a bátyja a húgommal beszélgetne – jelentettem ki, mire az említett feljajdult. Az elõttem álló fiú zavartan nézett a bátyjára, aki értetlenül felvonta a vállát. Vagy nem értette mit mondtam, vagy a gondomat nem fogta fel.

- Otto, visszavinnéd nekik a labdát? Megyek mindjárt én is – szólt németül oda, mire az említett szót fogadva elvonult. – Mi baj történt?

- Még semmi, de ezt szeretném elkerülni.

- Constantijn! – sétált hozzám közelebb húgom, miközben a biciklijébe kapaszkodott. – Kérlek, menjünk. Ígérem soha többé nem csinálok ilyet, Cons, kérlek… - kérlelt kétségbeesetten, de én már nagyon határozott voltam.

- S ha már úgy is õszintén beszélgetünk – néztem egyenesen az ifjú szemeibe – megkérhetné a bátyját, sõt, mindenki mást, hogy hagyják a húgomat békén. Kislány még. Nem nekik való. Játszanak a labdájukkal.

- Persze én… én megmondom – jött a dünnyögõs válasz. – De mi történt pontosan? Talán a bátyám sértõt mondott?

- Nem mondott semmi rosszat! – markolt bele kabátomba Beatrix. – Csak megkérdezte merre van a kikötõváros. Ebben nincs semmi sértõ! – ráncigált.

- Egyelõre. Aztán majd mást is megkérdez. Meg megtudakol. És… - néztem rá mérgesen szemüvegem mögül, mire elszakadt nála a cérna.

- Olyan vagy, mint apa! Atyaég, csak segíteni akartam! Olyan egy dög vagy, remélem örülsz most. Mindenki minket néz, még focizni is elfelejtettek! Soha többé nem merek majd erre jönni, mert égni fog az arcom. Úgy utállak Cons! Most úgy utállak! – engedett el, majd pattant fel a biciklijére. Nem kiáltottam utána, nagyon is jól tudtam, hogy merre tekert szipogva. Hazafelé. Addig követtem tekintetemmel, míg eltûnt a fák között. Utána iramodhattam volna, de oly sebesen tekert, hogy nem értem volna utol. Teljesen mindegy volt.

- Egon Lehnhart vagyok és sajnálom a történteket. Tudok valamiben segíteni?

- Igen – sziszegtem a fogam között, miközben lassan ránéztem. – Mond meg a bátyádnak, hogy többet ne az én húgomtól kérjen útbaigazítást, különben én… én megverem! – bukott ki belõlem, mire Egon ajkára széles mosoly ült ki. Tudtam én, hogy ez olyan fenyegetés volt, mint a nyári hó, de komolyan gondoltam.

Reggel fitten és mosolyogva ébredek, mintha nem is iskolába kéne menni. Vidám egy emberke vagyok és a jókedvemet még az sem tudja elrontani, hogy tanulni kell. És mivel nem vagyok egy rossz tanuló és a tanárokkal is jóban vagyok, ez nekem nem annyira rossz, mármint, hogy iskolába kell menni. A koránkelést is meglehet szokni és a suliban sem kell este nyolcig bent ülni, szóval annyira nem is érdekel. Semmi nem ronthatja el a jókedvem. Kipattanok az ágyamból, elrendezgetem a takarót és megindulok a fürdõszobám felé. Ha nem érezném magamat tõle totál hülyének, talán még ugrándoznék is. Lekapom magamról az alsómat és a pólómat, megnyitom a csapot a zuhanyzóban és beállok a kellemesen meleg víz alá. Élvezem, ahogy a víz finoman simogatja testemet. Annyira jó itt, nincs kedvem kimászni innen. Kelletlenül zárom el a csapot és lépek ki a kis szõnyegre, ami felfogja a rólam lecsepegõ vízcseppeket. Gyengéd mozdulatokkal átdörzsölöm a testemet egy nagy törölközõvel és visszasétálok a szobámba. A szekrénybõl elõhalászok valami normális ruhát és magamra rángatom. Felveszem a táskámat a földrõl és lassan a konyhába battyogok. Anya dúdolgatva készíti a reggelit.
- Jó reggelt! – mosolygok rá, mikor megfordul a csoszogásomra.
Mosolya kiszélesedik, puszit nyom a fejem búbjára.
-  Köszönöm! – nézek rá hálásan, mikor mosolyogva elém teszi a reggelimet.
Jóízûen falatozok, miközben apa is letelepszik mellém. Nincs sok idõm a reggeli társalgásra, így gyorsan megeszem a kajámat és már indulok is. Gyalog teszem meg a kis távot, hiszen szinte az iskola mellett lakunk. A szokásos úton megyek, mint mindig. Mosolyogva figyelem a körülöttem zajló dolgokat. A nagy nézelõdésben neki is megyek valakinek.
- Nem látsz a szemedtõl?! – kiált rám egy férfi. Ahogy jobban megnézem inkább egy fiú, de biztos idõsebb nálam. Mellette még egy fiú áll, magasabb, izmosabb nálam.
- El..elnézést – motyogom bûnbánóan és már mennék is tovább, de akinek nekimentem megragadja a kezem és visszaránt.
- Mit mondtál? Hogy eszetlen vagyok? – lök meg, amitõl szépen a földön kötök ki.
- Én ne… nem. Én csak elnézést kértem… - dadogom, miközben feltápászkodok a földrõl.
- Ahha… most már nem nagy a szád, hogy ilyen közel vagyok igaz? – hajol fenyegetõen egyre közelebb.
Kétségbeesve nézek körbe, egérutat keresve, de ahogy látom, valami sikátor félében kötöttünk ki, és mind a ketten elállják az utamat.
- Nem akarok bajt, tényleg nem akartam neked menni és bocsánatot kértem!  Kérlek… engedj el! – próbálkozok még egyszer, hátha elenged. Közben hátrébb lépkedek, de ezzel csak azt érem el, hogy az egyik háznak a falához préselõdõm. Megindulnak felém, én pedig megkísérelem a szökést, késõbb biztos nem lesz rá lehetõségem. De ahogy elrugaszkodok a faltól, már vissza is csapnak a falhoz. Fájdalmasan nyekkenek egyet. Akinek nekimentem belemarkol rövid, szõke hajamba. Úgy hiszem, hogy õ lehet a vezér. Keze után kapok, mert nagyon húzza a hajamat, de persze semmit sem érek el a szánalmas kis próbálkozásommal.
- Azt hiszed, hogy megmondhatod, hogy mit tegyek és mit nem? – néz a szemembe dühtõl villogó szemekkel.
- Én nem… - de a mondat többi része elhal, ahogy egy jól irányzott ütéssel gyomorszájon talál. Öklendezni kezdek, és a földre hányok. Összegörnyednék a fájdalomtól, de erõsen tartja a fejemet, így kénytelen vagyok egyhelyben maradni. Aztán jön a következõ ütés, és a következõ. A sokadik után már nem is számolom. Egy idõ után a másik srác is beszáll és õ is ütni kezd. A hajamat markoló kéz enged, én pedig a földre esek, mert már nem tart semmi. Összeszedek egy pár rúgást is, aztán az izmosabb srác felemel a földrõl, a falnak támaszt és tovább ütnek. Nem értem, hogy miért csinálják ezt, véletlenül neki mentem, bocsánatot kértem, de nekik mégsem jó ez így. Hangosan felkiáltok, amikor az egyik ütés eltalálja az egyik bordámat. A kiáltás aztán nyöszörgésbe megy át, amikor a következõ ütés a mellkasomat éri, és a levegõ bennreked a tüdõmben. Már csak azt veszem észre, hogy egyik támadóm eltûnik, egy ismeretlen fiú hátrarántja, és egy szépet kap az arcába. Talán segíteni akar? Lecsúszok a fal mentén a földre, és reménykedve, lihegve nézem, ahogy az idegen fiú elintézi a két srácot. Már nem látok tisztán, a fejem olyan nehéz, nem tudom, hogy mi történik körülöttem. Lecsukódnak a szemeim, és a puha sötétségbe merülök.

********

Nehézkesen nyitom fel a szemhéjaimat, de szinte rögtön vissza is csukom. Olyan mintha már évek óta aludnék. Nehezen veszem a levegõt, valami van az arcomon. Csukott szemmel nyúlok felé, de egy gyengéd kéz megállít a mozdulatban. Megpróbálom megint kinyitni a szemeim.
- A… anya? – kérdezem rekedten, fáradt hangon.Bánatosan elmosolyodik és finoman megsimogatja a kézfejemet.
- Ne beszélj, pihenj. – suttogja lágyan
- Apa is itt van? – kérdezem halkan.
- Persze, nem rég küldtem el, hogy vegyen egy kis kávénak csúfolt folyadékot az automatából. – mosolyog rám.
- Mi történt? – veszem le az arcomról a lélegeztetõ maszkot, zavar, fõleg beszéd közben.Anya néhány percig csak hallgat és néz rám könnyes szemekkel.
- Az orvosok elmondása szerint egy fiú hozott be a kórházba. A fiú azt mondta, hogy két másik fiú vert téged, és õ mentett meg. – közben majdnem elsírja magát, de türtõzteti magát.
- Igen, emlékszem rá, hogy egy idegen fiú termett ott és leszedte rólam a másik két srácot. Meg valami olyasmi is dereng, mintha valaki az ölében cipelt volna. Nem tudják, hogy hogy hívják? – kicsit nehézkesen beszélek még, de azért csak sikerül kinyögni ezt a néhány mondatot.
- Nem, sajnos nem. – rázza meg finoman a fejét anya.
- Értem – motyogom szomorúan, mert azért jó lenne tudni annak a nevét, aki megmentett.Csönd telepedik a szobára. Mikor megpróbálom magamat feljebb tornázni felszisszenek.
- Anya, mégis milyen sérüléseim vannak? – kérdezem meg, mert az egy dolog, hogy mindenhol fáj, de ettõl még nem tudom meg, hogy mik a sérüléseim.
- A bal szemöldököd felrepedt, össze is kellett varrni. Az orrod is megsérült, és a sok lila-kék foltról ne is beszéljünk. Az egyik bordád is megrepedt, és az arcodon is van egy-két horzsolás. – simogatja meg gyengéden az arcomat.Bólintok, aztán gyorsan visszaalszok, gondolom kaptam fájdalomcsillapítót, és annak a hatása.

Már két napja bent vagyok a kórházban. Elég unalmas, egész nap csak fekszek, mert semmit nem tudok csinálni. Anya és apa persze egész nap bent vannak, már ameddig tehetik, mert a látogatási idõnek is vége van egyszer. Mindig hoznak valamit, amivel el tudom magamat foglalni. De csak olyat, amihez nem kell túl sokat mozogni. Általában újságokat és mangákat.

Harmadik nap korán reggel, olyan 8 óra körül valaki kopog az ajtón. Ami azért is furcsa, mert az orvosok nem kopognak, mondjuk anyáék se, de õk nem is szoktak ilyenkor jönni.
- Szabad! – szólok ki bizonytalanul
Kinyílik az ajtó, és egy fiatal fiú lép be rajta. Hmm… ismerõs arca van. Ki lehet õ?