Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

A vízum neve, Yoshiro #1~ Az Első Nagy Hiba
Korhatár: 18+
Műfaj: Akció
Kategória: Yaoi
Feltöltő: Kidamaki
Feltöltve: 2018. 01. 20. 02:41:58
Megtekintve: 107 db
Kritikák: 0 db
Gépek sokaságának egyenletes berregése lengte be a klóros szagú, fehér, szinte már túl steril, egy ágyas kórterem feszült légterét.  Az ágyon egy tűz pirosra festett hajú - bár a hajtövein jócskán látszott az eredeti halovány barna szín -, beesett arcú, sápadt, fiatal nő feküdt. Orrából, mellkasáról, csuklóiról megannyi gép huzalja, kábele kanyargott, tekeredett a fal melletti gépek felé. A berregések közepette az egyik annyit csippant, ahányat vert a szíve. Nem volt magánál, kómában feküdt, így az ágy melletti fotelben szendergő mandulaszemű, mégis természetes szőkésbarna hajú, húszas éveit taposó férfinek szinte a legjobb barátjává váltak ezen apró csipogások. Állán jó pár napos borosta foltjai látszódtak, szeme alatt lila karikák, ő sem volt sokkal kevésbé sápadt, mint maga a lány, de arcának színén kicsit segített alapvetően kissé kreolos árnyalata. Haja oldalt felnyírt, bár már nem igazán lehetett kivenni, milyen minta volt belenyírva, de tisztán látszott, hogy profi és igényes fodrász munka. Feje tetején pedig jó tizenöt centi hosszával a lógott bele az arcába. Félig nyitott szájjal halkan hortyogott. Néha elfogta az álom, pedig ébren akart várni. Hetek óta, hogy egészen pontosak legyünk három hete négy napja játszotta ezt. Enni alig evett, csak folyton tépte magát, hogy aztán önkívületében is azt a rémes jelenetet lássa, ami ide vezetett.

                Éjszaka volt Tokyo belvárosában, és a forgalmas, reklámokkal, neonokkal teli utcán egy sötét sziluettel vitatkozott. Csak a fények voltak tiszták, és a taxi, aminél furcsa háttérmorajnak tűnt a hangjuk. A szavaik valahol elvesztek, de mégis tisztán emlékezett miről is folyt a vita. Váratlanul, bár már annyira nem is, hiszen akárhányszor elnyomta az álom, mindig ezt látta, így tudta mi fog következni, a fényeket, mintha valaki felfelé kitépte volna a helyükről, mindent ellepett a vörös szín. Majd egy sorozatban leadott lövés a távolból, a fegyver hangjára bezzeg tökéletesen emlékezett, tökéletesen hallotta is. Egy Uzi* pontatlan golyói, amikből egy sem jutott el hozzá. Felfogta az elé lépő vörös hajzuhatag tulaja. A lövések a semmiből jöttek, ahogy a nő is a semmiből került elé, és a sötét visszhangos kacagásban elkapta a könnyű kis testét. Gyomra görcsbe rándult, óvatosan megtartotta, és a földre rogyva az ölében pihentette. Az egyébként teljesen érzelemmentes arca a nőnek a kilyuggatott mellkasával, és vért felköhögő szájával rémületes látvány volt. Vér színezte fogaival húzódott az arca gonosz mosolyra, tekintete őrülté vált. "Yokkun" kezdi rettegő remegő hangon, majd folytatja visítva, "A te hibád!", mire a férfi zihálva bukott előre a fotelben, ezzel felébresztve magát.
                Verte a víz, reszketett minden tagja, az ágyon fekvőre nézett. Igen, az ő hibája volt, az egész az ő cseszett hibája, de az álommal ellentétben, a valóságban mást mondott. "Hupsz", majd egy ügyetlen fájdalmas, szinte már grimasznak ható kis mosolyt eresztett meg. Nem riadt meg, nem hibáztatta, csak rámosolygott. Mióta ismerik egymást akkor először mosolygott rá, amikor vérében fürdőzve feküdt az ölébe. Nagyot sóhajtva két tenyerébe temette az arcát. Nyugalom, Yoshiro, csak egy rossz álom, csak egy véget nem érő borzalmas álom, mondogatta. Alkarjával megtámaszkodott a térdén, majd baljával a lány jobbjáért nyúlt. Finoman megszorította az apró kezet.
                - Fel kellene már ébredned. Tudod, az orvosok már nagyon temetnének. - beszélt hozzá halkan. Borostyán szín szemei megteltek fájdalommal. Néha azon kapta magát, hogy elmeséli neki egy-egy unalmas napját, mintha az valaha is érdekelte volna őt. De valahogy nem tudta elviselni, hogy csak fekszik ott mozdulatlanul. A golyók nagyja a tüdejét érték, így mire a mentő kiért szinte fuldoklott, de megmenekült. A kórházban is a műtét jól sikerült. Azt mondták pár nap, és fel fog ébredni, de nem nyitotta ki a szemét. Kezdett attól félni, nem is akar felébredni, el fogja veszíteni. Hirtelen kelt fel a gyomrába maró görcsös aggodalomtól, hogy a kórteremben lévő csaphoz lépjen. A csap fölé egy tükröt ragasztottak, így alaposan megtudta nézni magát. A borostája még egy dolog volt, egy másik, hogy szemmel láthatóan fogyott, és a harmadik pedig a tükörben meglátott egy öltönyt. Sóhajtott, majd megmosta alaposan az arcát hideg vízzel. - Mit akarsz, Seishiro? - kérdezte félig a vízbe beszélve.

Az öltöny a tükörből ellépett, és a beteg mellett állt meg. Yoshiro alaposan szemügyre tudta venni az érkezőt. Mint mindig, most is egy igazán elegáns öltöny, és hozzá tartozó nadrág volt rajta, a nyakkendőjén egy tigrist mintázó aranydísz virított, magassága a benne folyó orosz vérnek köszönhetően elérte a száznyolcvanat, ezzel az átlagos japánok fölé magasodhatott. Haja, csak annyira volt hosszú, hogy stílusosan hátra lehessen fésülni. Bonyolult egy kapcsolat fűzte őket össze, mert Yoshiro apja volt Seishiro nagyapja. Volt egy kis kicsapongása még mikor Koreában járt, majd az abból az éjszakából született kislány évekkel később hozzáment egy oroszhoz, ráadásul mit ad Isten, az orosz maffia fegyverbeszállítójához. Innen eredtek Sei mandula szemei. Amíg élt a drága Shiro papa, akiről mindketten kapták a nevüket, addig az előtte álló unokaöccse, nevezheti egyáltalán annak? Hisz tíz évvel idősebb volt nála, nem is fontos. Seishironak az orosz maffiával, azon belül is a Brothers’ Circle*-el kellett összhangba hozni a japán yakuzát.

                - Egyáltalán minek hoztál magaddal japánba egy lányt? - förmedt rá lekezelően.
                - Nem "egy lány", hanem Anina, ideje lenne a nevén hívnod végre, és amíg japánban vagy jobban teszed, ha vigyázol a szádra. Elvégre az ane-sanodról* beszélsz. - összehúzott szemmel figyelte. Csak káprázott a szeme, vagy tényleg zavartank tűnt? A lövöldözésnél látta utoljára, akkor gyorsan elszelelt, azóta pedig be sem tolta a képét hozzá, pedig eredetileg rá volt bízva. Talán emiatt is szorult ökölbe a keze önkéntelenül.
                - Még nem vetted át az öreg helyét… - vett elő egy cigarettát, amit meg akart gyújtani, de Yoshiro kikapta a szájából, és ketté törte. Épp elég feszült volt így is, erre ez a pasas csak még inkább ráhord. Ipari markolóval.
                - Takarodj a francba! Szita a tüdeje, te pedig itt bagóznál! - csattant, szemei szikrákat szórtak.
Seishiro pislogott kettőt, és eltette a dobozt. Nem, nem csak képzelte, tényleg valami furcsa volt benne.
                - Igaz, megfeledkeztem magamról. - csodának számított, hogy beismeri a hibáját. Yoshiro arcára egy kérdő pillantást csalva ezzel, szemöldökét már nem ráncolta. - De a lényegen nem változtat, nem vetted át az öreg helyét, nem vagy beiktatott Yamaguchi* tag sem, hiába hagyta rád mindenét, így a feleséged is csak egy senki a csoport szemében. - igaza volt, mióta a lövöldözés volt, alig mozdult ki a kórházból, a telefonját sem vette fel.
                - Egyedül ezért jöttél? Talán mit akarsz közölni ezzel, hogy te előbb leszel kumicho*? - azzal nagyon nem járt volna jól. Akkor semmi esélye sem lett volna megvédeni a Ninát, pedig megígérte neki, biztonságban lesz mellette.
A másik csak sóhajtott, és Yoshiro fejére tette a kezét.
                - Minek akarnám elvenni tőled az utolsó szalmaszálat, amit birtokolsz? – a komor barnás zöld tekintetéhez egy úgyszintén komor, kis mosoly társult. Szembe fordulva vele, Yoshiro az arcát is alaposan megnézhette. Sápadtabb volt, mint szokott lenni, ahogy az arca is tegnapi borostát hordozott, pedig mindig frissen borotválkozott. - Segíteni jöttem, kölyök. Szóval szedd össze magad, sok a dolgunk. - mielőtt elengedte még egy kicsit beletúrt a hajába, ezzel valamennyire helyre igazította az elszökött, lázadó tincseket. Az ajtóból még visszanézett a lányra, majd lehunyt szemmel kivett egy másik cigarettát, ezt már meg is gyújtotta, de szigorúan a folyosóra fújta a füstöt. - A kocsiban megvárlak. - csukta be az ajtót.
                Miért is voltam ellenséges vele évekig? Futott át a gondolat a fején, de hamar eszébe is jutott. Az emlékei szárnyán visszatért a kobei gimnazista éveibe azon belül is az első napra, az évnyitóra, mikor a gimnáziumot kezdte, és az akkor még csak huszonöt éves Seishiro kocsijában tartott az iskola felé. Felderengett neki, mennyire csalódott volt, a férfi aznap reggel cseppet sem volt a szokásos vidám hangulatában. Ez a csalódottsága pedig nem szűnt meg akkor sem, mikor kinyitotta száját, és sóhajtott egyet, mielőtt kibökte volna.
                - Vissza kell mennem Koreába. A Testvériségnek problémája akadt a koreai útvonallal. Egy évig nem leszek itt. - A szíve belesajdult, régóta szerette már, és komolyan tervezni kezdte, hogyan vallja be neki. Szigorúan csakis a tizennyolcadik születésnapja után természetesen. De vajon, tényleg képes lenne rá? Ahogy elkalandozott a gondolataiban, nem is igazán hallotta, mit beszél neki, de a tarkóját azt látta, meg a haját, amit a válláig növesztett, és az állának ívét, amit szívesen megcsókolt volna. Tegnap este egy felnőtt filmet nézett, egy meleg felnőtt filmet, egyet, persze, ne pont saját magát akarja átverni, hetek óta azokat nézte. Nézett nőket, nagy mellűeket, laposabbakat, ducikat, soványakat, normálisat, de nem volt rá hatással. Kicsit még fintorgott is közben. Ellenben amikor melegeket nézett, nos, az már hatással volt rá. Ám még mindig nem volt teljesen biztos abban, hogy tényleg ez az, amit akar. Így hát elnézegette Seishiro állkapcsát, amit a filmben látottak alapján szívesen megharapott volna kicsit. Utána azonnal meg is puszilta volna, és a nyakát nyalta volna végig. Mielőtt észbe kapott, már bizseregni kezdett a lába között. Elpirult, és gyorsan az ölére kapta a táskáját, elkezdett benne kotorászni, de nem keresett semmit, csupán mantrázott magában. Székláb, székláb, székláb, mangó, penész, körömgomba, rothadó vízi hulla! Rendben, ez megtette a hatását, a bizsergés egyből elmúlt, és érezte, a vérkeringése nem vesz ki szabadságot csípő magasságban. Megkönnyebbülten sóhajtott, hogy a kínos veszély elhárítva. – Tudod, azért örülök, hogy ilyen megkönnyebbülés számodra, megszabadulsz tőlem. – horkant kissé sértetten.
                - Hogy mi? – kerekedett el a szeme, és döbbenten próbálta visszaidézni a beszélgetést, ahonnan elkanyarodott. – Ó! Nem! Félre értesz! Csak nem hagytam otthon a biológia könyvemet. – hazudott ügyetlenül, de a visszapillantóban látta Sei-nii felvont szemöldökét.
                - Ma már lesznek óráid?
                - N-nem. – hebegte. – az egyik lány kölcsön kérte, látta a lábjegyzeteimet. Egy suliba jelentkeztünk. – tette hozzá gyorsan, hisz az évnyitó napja volt, elsős az új suliban, csak így tudta kimagyarázni. Válaszára, és félre értve a szégyenlősségét elvigyorodott.
                - Á! Szóval egy lány. Tetszik? Hülyeség, olyan vörös vagy, mint a rák. – nevette el magát, ezzel a fiút igencsak heves szívverésnek kitéve. Lány a francokat, gondolta, azért vagyok ilyen vörös, mert rólad fantá… Még magában sem igazán merte kijelenteni. Ez abnormális. Ennek undorítónak kellene lennie. Ráadásul egy rokona! Volt valami a nevetésében, amitől mindene megremegett, talán a hangszíne, vagy mert őszintén nevetett, ezért olyan igazi mélyről jövő volt? Szerette volna egyszer hallani, ahogy közvetlenül a fülébe búgja a nevét. Biztosan nagyon szexi, és… Állj! Állj! Yoshiro, gondolj azokra az átkozott széklábbal leszúrt, mangó mintás, penészes ingű, vízi hullákra! A körömgombát kihagyta, arra már nem volt ötlete hirtelen. Ismét elkalandozott, és a kocsi fékezett, mikor észbe kapott. Seishiro kiszállt, így ő is követte a példáját. Kelletlenül dőlt neki a kocsinak, és húzta össze a szanaszét túrt táskáját, majd félvállra véve felé fordult. De csak ismét dobbant egyet a szíve, egy hatalmat, mintha még néhány utolsó verni akarna a testében, mielőtt kiszaggatják onnan. Vele akarta tölteni az utolsó napját.

                - Na, kölyök, aztán csak ügyesen. - támaszkodott meg a kocsi tetején és átnézve felette biztatóan mosolygott.
                - Nem maradhatnék inkább veled ma? - kérdezte óvatosan. Kissé zavarban volt. Akárhányszor nevetett, vagy mosolygott rá, mindig hevesen vert a szíve, és küzdenie kellett a pirulással, de most a szokottnál is nagyobbakat vert félre.
                - Ne bomolj, egész nyáron együtt voltunk. - mosolygott tovább, bár már azért kicsit sajnálkozóvá vált, mintha ő is szomorú lenne a búcsú miatt. - Csak egy évet leszek távol, addig iratkozz be valami menő klubba, és mutasd meg, ki a főnök. - ez a felvetés elve veszett fejsze nyele volt, mert a Yamaguchi főklán tagjai mind az íjászatban voltak nemzeti zsenik, így ő is már az alsó középben az íjászklub tagja volt.

                - Tudod, szerettem volna átmenni hozzád. - eszébe jutott, hogy milyen reagciót váltott ki belőle pár perce a fantáziája. Minél tovább veszengett rajta, annál inkább beleveszett az ismét felébredő vágyba. Idegesen nyelt. Látta a férfi kérdő pillantását, és valami magyarázattal akart szolgálni neki. Voltak könyvei, amikből sokat tanított neki Koreáról és Oroszországról, de ez nem lett volna elég jó, a számítógépes játékok is lehettek volna, de volt elég dolga anélkül is a pakolással, hogy üljenek a szobában. Pláne ha mást is tehetnek abban a szobában. - Szeretlek, le akarok veled feküdni. - csúszott ki a száján.
                - Hogy mi? - kerekedett el a szeme, és arcára ráfagyott a mosoly. - Kölyök, mégis miről beszélsz? - kínosan remélte, hogy rosszul értette. Mivel érezte a fiú, hogy ebből már nem lesz lehetősége kihátrálni, ahogy előre sem jut, ha nem embereli meg magát, egy mély lélegzet után megismételte.
                - Szeretlek!
                Miután a döbbenettől végre szóhoz jutott azt válaszolta, amire számítani lehetett, a felnőttek az ilyesmit szándékosan nem veszik komolyan egy elsőéves gimnazistától. Seishiro tudta jól, hogy ez egy vallomás lenne, de nem hagyhatta csak úgy a levegőben sem, amit egyébként tett volna.

                - Ja. - nyúlt be a zakójába, hogy előhalássza a cigaretta tárcáját, és kivéve belőle egy szálat meggyújtva komótosan szívjon belőle. Beszéd közben fújta ki a füstöt, így a hangja a szokásosnál is mélyebben zengett, a fiú gerince mentén borzongató érzést csalva ki. - Én is bírlak, kölyök.

Eddig tartott a nagy bártorsága, amint kicsúszott a száján a vallomás, amit csak három évvel később akart megtenni, mintha csak másodpercenként csippentettek volna darabokat az úgy nevezett "kurázsijából". Kissé elpirulva nézett a járdára a szeme sarkából. Vagy… azóta pirult, mióta kiszállt a kocsiból? Nem, akkor már szédülne, de az sem tesz ám túl jót a vérkeringésének, hogy ilyen sűrűn vörösödik el.
                - Tudod, hogy hogyan értettem. - hangja kissé megremegett az egyre inkább rátörő idegességtől.
                - Nem, nem tudom. Emlékeztetnélek rá, hogy az apád a nagyapám. Elég közeli rokonságban vagyunk, szóval inkább húzz az osztályodba taknyos bácsikám.

                - Szerelmes vagyok beléd, és nem akarom, hogy elmenj. - teljesen be volt tojva, de annyira azt akarta, hogy komolyan vegye. Fejében már végtelen képek cikáztak arról, ahogyan majd egyé lesznek Seishiróval. Szégyen, nem szégyen nagyon romantikus alkat volt, és sokszor el is veszett a képzeletében.
                - Te nem vagy százas, ha azt hiszed, lehet köztünk bármi is. - utolsó két szava a cigarettát tartó szájából kicsit torzultan jött ki. Yoshirót hideg zuhanyként érte a kijelentése.
                - Miért? - hebegte megsemmisülve.
                - Kurva egyszerű, nincs az az Isten, hogy felálljak egy fiúra, ahogy annyi pénz sem, hogy hagyjam megdugatni magam Veled! - hangja olyan rideggé vált, mint mikor üzleti tárgyalást folytat. Erre ráharapott Yoshiro, hiszen honoráriumot emlegetett.
                - Tehát menne, csak épp a domináns szerepet akarod, ahogy a pénzem pontos mennyiségének tudatában mondod ezt. De nem csak az a tőkém van, amit te is látsz. Tehát, lehet van az a pénz, amiért felállj, legalábbis amiért lehet venni megfelelő gyógyszert. - Majdnem elmosolyodott a férfi, sőt, ha külső szemlélődőként vett volna ebben részt, még meg is veregeti a fiú vállát. Touché! De ez nem az a pillanat volt, amikor ilyeneken gondolkodhatott. Egyértelműen, és világosan kellett kezelnie.
                - Nem minden a pénz, ahogy az sem pálya, hogy begyógyszerezzem magam egy kis buzulásért.  - Látta a fiún, hogy rosszul estek a szavai. Igazán nem akarta bántani, de ha nem akart többet ezzel a témával szembe kerülni, muszáj volt alapos munkát végeznie. – Na, meg retek undorító is. Ki akarna zacsi-pacsizni egy rokonnal?

                Kiborult az a bizonyos bili Yoshirónál, és stratégiát váltott. Elővette az aduját, ami ellen már biztosan nem tehetett semmit.

                - A kumicho fia vagyok. - jelentette ki.
                - Én meg az unokája. Igen? - bár már érezte, nem épp érdemi érv-ellenérv párbaj lesz ebből. Túlfeszíthette a húrt, hogy épp a helyzetét hozza fel.
                - Te egy koreai fattya vagy, míg az én anyámat el is vette. - paprika piros volt az arca méregtől.

                - Csak azért vette el, mert jó kapcsolatai voltak a német fegyverbiznisszel, egyébként senkit nem érdekel a származás, az orosz maffiából még mindig több a haszna a csoportnak, mint a németekből. - egyszerűen vállat vont.
                - Én vagyok a következő kumicho, tehát az lesz, amit én mondok, apám is megmondta neked, amit én mondok, arra ugrasz. - a férfi összehúzott szemére csak folytatta. - Tanítás után te jössz értem, akkor majd átmegyünk hozzád.
                Seishiro nem rejtegette a lesajnáló tekintetét előtte.
                - Persze, "főnök", amit csak parancsolsz. - összeráncolt szemöldökkel szívott egy erőset a cigiből, majd egy hanyag mozdulattal dobta félre, és beszállt koromfekete, sötétített üvegű kocsijába, az ajtót még nyitva hagyta. - Egyéb óhaj-sóhaj?

                - G-gu-gumit és sík…osítót te vegyél. - hebegte válaszul.
                - Tsz! - csúszott ki az őszinte szánalom jeleként a véleménye két hanggal. - Amíg nem tudod dadogás nélkül kimondani, hogy gumi, a szarnak kell játszanod a nagyfiút. Azt sem tudod, mi fán terem a szex két férfi között.

                - De! - felelte egyből. - Oda kell bedugni, meg tágítani is kell… és… - annyira elhalkult a hangja, már saját maga sem hallotta a végét. Sötéten, megvetően mérte végig válaszul.
                - Na és ki fog kit dugni? Inkább megyek a süllyesztőbe*, minthogy egy ilyen tapasztalatlan idiótára bízzam magam.
                - Akkor majd te engem! - kiáltotta céklavörösen, majd már rohant is be az épületbe. Teljesen berezelt. Tudta jól, egy életre leírta magát előtte, de késő bánat. Ami történt, megtörtént, csak abban tudott bízni, hogy nem fogja kicsinálni a végén, mert Seishiróból kitellett. Már megkapta a tetoválásait. A csoport teljes jogú tagja volt.
                Az emlékeiből visszatérve a valóságba sóhajtva masszírozta meg a tarkóját. Semmi meglepő nincs benne, hogy aznap nem érkezett érte kocsi, ahogy abban sincs, hogy ezek után már nem volt ugyanolyan a kapcsolatuk. Többet nem hívta kölyöknek, csak Waka-samának*, jobb kedélyű napjain csak Wakának, ezért is hajlott a felajánlott segítségére. Ismét kölyöknek hívta. Bár komolyan szöget ütött a fejébe, mi lelte, ami miatt visszatért a kedvesebbik énjéhez? A kíváncsisága és a szorult helyzetének teljes tudata volt az, ami kivitte a kórteremből, el a parkolóig, ahol a jól ismert régi kocsi parkolt. Ugyanazt vezeti mióta megkapta a jogosítványát. Beszállt a hátsó ülésre, teljesen hozzá volt szokva, hogy mindig hátul ül, nosztalgikus hangulatából, mivel ez azóta az első alkalom, hogy a férfi saját kocsijában ül, Seishiro hangja ébresztette fel.
                - Egyébként, kölyök, elárulnál nekem valamit? Mert egyszerűen fel nem foghatom, olyan bámulatos eredmény volt tőled, és épp ezért nem is értem a Satei* habozását. - kezdte. Mikor a tükörben hátra pillantva meglátta kérdő tekinetét felé fordult kitekerve magát. Arca cseppet sem arról árulkodott, hogy ez valóban bók lesz. - Hogy az istenbe tudtad így elkúrni a német összeköttetéseidet?! - csattant az epés megjegyzés. Igaza volt. Tényleg elbaltázta, de akkor is, volt más dolga. Ezzel egy időben egy másik dolog is megfogalmazódott benne. Igen, életem első nagy hibája, hogy beleszerettem ebbe a nagypofájú seggfejbe.

______________________________________________________________________________

A történetnek csupán az alapjai egyeznek a valósággal. A karakterek, életútjaik, és az eredményeik is mind kitaláció.

 

Uzi*: izraeli géppisztoly típus.

Brothers’ Circle*: Orosz bűnszervezet. Nincs róluk különösebb információm, ami miatt rájuk esett a választásom az, hogy 2012-ben az amcsik négyedmagával ezt a bandát is kispécizték.

Ane-san*: a szervezet vezetőjének a felesége. A Yakuzában csak férfiak dolgozhatnak, az egyetlen nő, akit elismernek, és tisztelnek, az a főnök felesége.

Yamaguchi*-gumi: Egy 1915-ben alapított yakuza szervezet, egész japánban a legkiterjedtebb. A japán gengszterek 45%-a ebbe a csoportba tartozik. Székhelye Kobe, nagyjából 39 000 főt számol. A mai napig aktív, közel 700 alcsoporttal.
Kumicho*: a Yamaguchi vezetőjének (ojabun) címe. A fejébe vette, terjeszkedni fog Tokyo felé, ami alapvetóen nem Yamaguchi-terep.

Süllyesztő*: népszerű kivégzési forma, mikor betont öntenek a delikvens lábára, majd a vízbe dobták. Tehát elsüllyesztették, hogy a halakkal vacsorázzon. Nem ritka esetben még élt az áldozat, mikor a vízbe hajították.

Waka-sama*: Ifjú mester, vagy durva átértelmezésben fiatalúr.  

Satei*: a vezető alatti 15 "öcs".


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).