Hana
Véres sebek lepik el testem, kívül-belül, csak rád vágyom. Minden egyes nélküled töltött pillanat felér egy pokoli látogatással. Hozzád semmi se fogható, olyan vagy, mint egy szellő ami gyengéden érinti meg lelkem, néha olyan, mint egy futótűz, ami felmelegít szívem. Álmodozóvá lettem, miattad kemence vált mellkasom, ha meglátlak dübörög motrom, elviselhető lenne a magány, veled.
Mi ketten, mi hárman?
Kiszabadítottál a ketrecből, meghoztad nekem a boldogságot, hacsak kevés ideig, de tudtam: létezem. Élek. Felemeltél a porból, megtanítottad mi a gyengeség és mi a szeretet. Addigi életem már a hamuban poshad és kiált fel segítségért. Azt kiáltozza, hogy tisztuljon ki elmém és gondoljak rád, aki egy szörnyeteg. De nem érdekel, szerettél és megmutattad a jövőm, meséltél a hófehér palotáról, annak lakóiról és kincseiről. A kapuról, amit ha átlépek többé az emlékeink elvesznek, a "mi" megszűnik vele együtt a szívem, az az áruló részem, aki sohase hallgat meg. Hiába győzködöm, hiába mondom el ezerszer az ellenvetéseket, meg se hallja, önfejű és önző. Kedves szavaknak gyengéje, vágyak keltője és problémák okozója...mostmár új gazdánk lesz. Új, aki megdobbantja jobban, új aki elmeséli szebben, új aki megtanít engem.és téged összhangban működni. Lehetséges ez?
A nap sugarai mintha gyászos képet alkotnának, nekem és neked. Már nincs mi, eladtál, mert ez a tulajdonosok dolga. Szolgák akik szerelmes és törékeny leányokat áldoznak fel, a szerelmüket, a legfontosabb kincsüket, csupán a felsőbbrendű urukért, a királyért. Akinek neve sincsen... soha senkinek se árulta el, senki se ismeri őt, lehetetlen a szívébe férkőzni. Egy nagy akadály állhat a szíve ajtajában, lefogom vetkőzni gátlásaim, szeretném megismerni minden titkát.
Sárga és vörös árnyalatú csíkok övezik a nagy és forró napnyugtát. Perzseli bőröm minden szegletét. Égeti az élettelen és hófehér takarást, ami elválaszt a bensőmtől. Kellemes érzés a fájdalom, de így kell élni, a sok csalódástól megerősödöm és eltökéltség lepi el testem. Felemelő érzés, akarok valakit aki küzdeni fog értem, aki le is aggasztja rólam a bűnös és vérrel teli rongyokat, és megfürdet a boldogságban. El akarok merülni, hogy a testemet beborízó sebek felfrissüljenek és lassan gyógyuljanak.
Az egyre csendesebb környezetre leszáll az éj. Lila foltok a napnyugta mentén, körülötte sötétség uralkodik el a tájon. Fák, amiknek ágain falevelek néha megzizzennek a lágy szellőtől, akárcsak valami árnyak, úgy tornyosulnak felfelé, ha nem tudnám miért, elsőre azt mondanám csak engem próbálnak elrémíszteni.
Kedvesek. A titokzatos föld, ahol átutazóként kocsikázunk, kedves és meghitt. A gyilkos hajlamú arcok, az ölésre képzett lények vonzzák a figyelmem. A rideg helyek, a félelemmel társult emberi tekintetek, furcsa... én is ember voltam, de élvezem ha itt járok, ha beszívom a véres levegőt, ha hallom az elhaló sikolyokat, olyan jót érzek, felpezsdül a vérem és megbolondulok a kétes gondolatoktól. Vadállattá váltam?
De akkor is...
Úgy érzem hazataláltam.
Előttünk vaskos, fekete fémből készült kétszárnyú kapu nyílik ki. A lovaskocsi ablakából vizsgálom a katonákat, kiknek fajai számomra már ismertté váltak. Az én tulajdonosom egész nap olvasott nekem a hatalmas és poros könyvekből, tudatta velem az összes ezzel a földdel való szokást, ünnepet, a fajokat, és legvégül a királyt. A mi uralkodónkat.
Lassú guruló mozgással kerülünk közelebb a palota falaihoz és a jövőmhöz. Szívverésem felpörög, ereimbe tomboló hormonok lepik el testem mikor a kaput elhagyjuk. Minden fakó, elfeledtem milyen is vele, a közös pillanatokkal kapcsolatos érzések, észrevettem már nem ver hevesen a szívem, hacsak a közelségére gondolok. Hacsak...rá gondolok...
- Megérkeztünk, kedvesem.- mély hangjából az élet elillant. Márcsak üres szavak, a szép becézések értelme elmúlik. Minden elhalt, vele együtt én is, egy részem még mindig él az emlékekért. Ajkaim rebegnek, meg akarok szólalni, habár amikor szóra nyitom ki szám, az a torkomon megakad. Utálom a búcsút, a keserű mondatokat a pokol mély bugyraiba kívánom.
Az egykori szerető és gondoskodó férfi kezemet tartva segít ki a kocsiból. Alig érezhető a keze melegsége, tenyere csak átlagossá vált, pedig régebben egy érintéstől gyomromban görcs jött létre, kellemes görcs.
- Hana, vége van a kettőnk eddigi kapcsolatának. Mostantól örökre a király tulajdonába tartozol és ő így rendelkezik feletted. Többé látni egymást nem fogjuk, csak ha egy ünnepély keretében meghívást kapok a részvételre. Az érzéseid elmúltak, de az én szívem ugyanúgy dobog érted,vésd mélyen a gondolataidba amiket neked tanítottam. Maradj ugyanilyen okos, és légy körültekintő, emlékezz az itteni élet veszélyekkel teli.- szavak amik sokat jelentenek, ezek örökké megmaradnak. Sóhajjal kezdődő mondatai fájdalmat kellene okozzanak, de semmit se érzek... Ilyen a király hatalma. A tulajdona vagyok és így ő dönt az érzéseim felett? Talán ismeri minden gondolatom, tudja mit kell elfojtania, hogy a nők akik az övéi más férfira rá se nézzenek. Ezúttal kijelentettem az uralkodó büszke, talán fél, hogy csalódik...
A barna hajú tulajdonosom
megáll előttem és kezet csókol, majd meghajol.
Légy bátor...végül sikerült szóra nyitnom szám és azon ki is jött valami.
- Tiszta és érintetlen a testem, a tied voltam. Hálával tartozom neked a tanításaidért, gondviseléseidért. Tiszteletem, Hyel.- makogásom abbamaradt, az utolsó szavak ezek, igaz lehetséges a jövőbeli találkozás, de nem bízok az ígéretekben. Hiábavaló volt a tanítása a bizalomra, az én múltbéli énem pont emiatt került csapdák fogságába. Remélem a hyelemnek lesz igaza. De már nem is lelkesedem érte, hirtelen másra vágyom. Az új birtokosomra.
- Hana...- ejti ki nevem halkan, látszólag megviseli az elválás. Szemei se csillognak zöld színben, halott a lelke. Ez a hagyomány, évszázadok vagy ezredek óta. A rend sohase borul fel, így az edzett lelkű szolgák elbírják a halál fagyos szelét, bármit megtesznek a király- és a birodalomért. Ez a hűségük záloga, ám ahogy hallottam a király megkegyelmezhet és a szerelmét újra visszaadja a "legelső birtokosnak".
Mi nők itt csak tárgyak vagyunk...
Vége a búcsúnak. Szolgálók vesznek körbe, katonák sorakoznak előttem és a hátamnál. Akár egy fontos személy, akire vigyázni kell.
Fehér falak, oszlopok amik tartják ezt a hatalmas építményt. Köris-körül zöld fű, vörös rózsák és azok mennyei illata száll. A mesebeli vörös szőnyeg, amin folytatom utamat száz szolgával nyomomban. Új érzések, új illatok és alakok. Vár rám egy kaland.
Hollófekete ruhám selymét a szél fújdogálja, játszadozik szőkésbarna tincseimmel, talán csak illatát próbálja elnyelni, vagy épp elhordozni. Hosszú tincseim derekam aljáig nőttek le, így az előző életemben drága szolgálóm, Vanda élvezettel vette kezébe a fésűt és varázsolta széppé a kusza hajszálakat, közben mesélt egy királyról és annak szeretőjéről, ám a történetet sohase fejezte be. Csodálattal hallgtattam minden szavát.
Ajtók nyílnak ki előttem, a gondozott és ámulatba ejtő kertet magam után hagyva beléptem. Nagy terem fogad, tiszta és fénylő csillárral a magasban. A gyertyák égnek rajta és bevilágítják a gyémántok által az egész helyiséget. Csillogásuk bűnbe ejtő, egész nap csak állnék és kémlelném.
Fekete ruhámon fények cikáznak és gyönygyeimen ugyanúgy játszi könnyedséggel táncolnak a lángok.
A szolgák elhagynak, de mellém áll egy nő.
Ruhája vörös színben pompázó, pedig csak egy szolga. Egyszerű anyaga erősen a bokája alatt ér véget. Nyakig begombolkozva és szolíd megjelenéssel süti le szemét. Haja sötét barna, és ahogy jobban megnézem zöld szemei is vannak. Hasonlít a tulajdonosomra... érzem a kapcsolatot. Ő a húga.
Mikor körülnézek és több ugyanilyen nőt vélek felfedezni, megunom a hallgatást. Társasági lény vagyok, egyedül meghalok, kell valaki mellém.
- Kérlek nézz fel rám.- kérlelem szolgálóm kedves hangnemben, de az csak fejet ráz és tudatomra adja.
- Sajnálom úrnőm, a palota szigorú szabályai szerint kell cselekednem. - hajol meg. Az aranyos hangjából ítélve egyidős velem, csak az én korom ismeretlen. Ezt senki se említette és az emlékeimben sem találok rá választ.
Talán tizennyolc? Vagy tizenhét? Fogalmam sincs...
- Akkor azt parancsolom nézz fel rám és mesélj magadról. Legalább ebben a hatalmas palotában ne legyen társam a magány. - kicsit elmosolyodik de azonnal vissza is igazodik a szabályokhoz, majd parancsomra felemeli fejét. Nagyon gyönyörű szemei vannak, akárcsak a bátyjának, Hyelemnek. Csillog a fényben, olyan kedves.
A teremben levő még hat lány felemelt fővel bámul engem. Mindegyiknek csinos és színes ruhája, -mint a papagájoknak-, libben a kényes mozdulataik mentén. Ők is kiválasztottak, mint én magam. De mégis különbözünk.
A kény és a fölény jelen van mindannyiukba, s elviselhetetlen agyaraikkal fenyegetnek. Ellenségek egytől-egyig. Kegyetlen módszerekkel fognak versenyben maradni... a légkör sokkal romlottabb az ők aurájától, fullasztó és undorító.
Közülünk fog választani a király.
- Hana úrnő, köszönöm a jóságát.- mosolyodik el újra, de végre tartósabban. Úrnő létemre kedves vagyok egy szolgálóval, kivételes eset. Ám a bizalmam még senki se kaphatta meg, ahhoz bizonyítania kell bátorságát és elszántságát.
Furcsa helyzet, mivel amint látom a korunk megegyezik ő mégis úgy viselkedik, mintha idősebb lennék, ez a tisztelet.
Ekkor a büdös és elpocsékolt rózsavíz szaga megcsapja orromat. Ez a nő nincs tisztában az illemmel.
- Örvendek Hana, az Északi Hyel által! - vörös haja tömött hullámokban omlik vállára. Ajkain bordó színben rúzs díszeleg, s kihívó festékkel próbálja magára vonni a figyelmet. Mellette egy alacsony, -akárcsak a Hyel húga-, szolgáló húzódik meg. Ugyanúgy öltözött és ugyanolyan barna hajjal rendelkezik.
A kiválasztott nő lenéz. Méregetve néz fel, s le rajtam. Talán keresi a festék anyagot, amit egyhamar biztos meg nem kap.
Fintorodva húzza el száját. Felettébb olyan akár egy örömlány, a túl sokat mutató vörös gúnyája megalapozza a hitemet.
- Örvendek, Cassandra a Nyugati Hyel-től.- megfelelőmegfelelően köszöntöm, ám legszívesebben odalökném a sátán kutyáinak, hogy jólesően falatozzanak belőle. Alkata épp húsos és laktató lenne a kiéhezett vadaknak.
A nő meglepődik a meghajlásomkor, eljátszok azzal a gondolattal, hogy egy könyvet sem olvasott. Ellenben velem, aki kellően felkészült.
A tulajdonosom szeretete irántam oly nagy volt, hogy segített felkészülni, hiszen tudta eljön ez a nap.
- Oh, milyen ártatlan és feslett egy nő vagy, akárcsak egy szajha!-nevetett fel gúnyosan a nő. A szolgák mind felkapták fejüket. Egyáltalán nem érdeklett a gúnyos megjegyzése, hiszen ezek a jelzők rá illettek, így aztán lepereg rólam minden egyes sértő szava.
- Cassandra kisasszony, úgy vélem ez nem helyes viselkedésre méltó. - jelent meg a semmiből egy férfi. A nő arcáról döbbenet olvasható le, szemei majd' kihullnak, s álla ha inak és bőr nem tartaná azonnal lehullna a márványkő padlóra.
- Uraaam! - a férfi megragadta a nő torkát majd azon nyomban porrá égette. Szemrebbenés nélkül néztem végig, ahogy a hamuja a földre hullik, lassan szállingózva a levegőben.
Erős és magas férfi áll elém és engem is megragad. A nyakamnál fogva húz fel és a karjában áthaladó energiát pillanatok alatt észlelem. A félelem hasít belém és ahogyan csak tudok megszabadulok az erős karoktól. De túl lassú voltam, megtörtént.
Hangok közelednek és alig látok, csak a mennyezet kémlelem. A színes falfestmény az utolsó kép amit halványan még beazonosítok.
A többit mind sötétség övezi és őrjítő fájdalom, de erőm sincsen arra, hogy kiadjam, mivel gyengeség közrejátszik és elvetem az ötletet.
Szóval ez a vég, csak eddig tartott.
Mikor ember voltam, akkor sokkal több ideig tartott az élet... |
