1.Fejezet

Szomorú Múlt

Villám hasit a levegõbe. Megint. Az éjszaka kellõs közepén rémálmaimból felriaszt a fényes elektromos kisülés. Igazából nem tudom eldönteni,hogy hálás legyek vagy bosszankodjak ébredésem miatt. Már egy hete ez történik. Minden éjjel rémálmok gyötörnek,a félelem hullámai összecsapnak a fejem fölött,s mikor a rémület utolsó légcseppeket facsar ki tüdõmbõl,az egy hete tartó vihar közbeszól,s haragját a földre bocsájtva szakit ki a sötétségbõl. Ilyenkor persze kettõs érzelmek kerítenek hatalmukba,és általában forró könnycseppek formájában távoznak lelkembõl,teljesen üresen hagyva. Kicsit összeszedve gondolataimat fordulok a hátamra a hatalmas,lila selyem ágynemûvel borított baldachinos ágyban és számat elhúzva konstatálom,hogy megint csatakossá izzadtam magam. Mély levegõt veszek,próbálom lenyugtatni száguldó szívem és zihálásom,majd óvatosan felülök. Remegõ kézzel túrok sötétlila tincseimbe,ujjammal fésülöm a kócos szénakazalt,lassan lélegzem ki-be az éltetõ oxigént,mégis mintha ólomsúly lenne a tüdõmben,mintha egy láthatatlan kéz vasmarokkal szorítaná torkomat. Végigvezetem tekintetem a holdfényben fürdõ szobán,és lassan a hideg csempére helyezem talpaim,megborzongva a hidegtõl. Szinte a csontomig hatol a fagyos érzés. Selyem hálóingemre felkapok egy földig érõ lila selyem köntöst,és lassan a teraszajtóhoz sétálok,ami elõtt átlátszó lila függöny díszeleg. Haragosan tépem el az ablak elõl a kényes anyagot,s nagy lendülettel tárom szét a hatalmas üveg duplaajtót. Kilépek a szakadó esõbe,szinte azonnal remegni kezdek,a vízcseppek versenyeznek testemen,ruhám már teljesen testemre tapadt,s felemelem fejem az ég felé. Újabb villám cikázik végig az égbolton,és az esõ csípõs illata szomorú gyerekkoromat juttatja eszembe. Drága anyám még azon az éjjelen meghalt,mikor megszülettem. Csak egy állatias kiáltás maradt meg emlékeimben,amint apám Sachiko nevét kiáltotta fájdalmában. Azóta teljes tizenhét év telt el,és apámtól soha egy kedves szót sem kaptam. A nagy Hachiro királyt azóta senki sem látta mosolyogni. Szentül meg volt gyõzõdve arról,hogy miattam vesztette el hõn szeretett feleségét. Beletemetkezett az ország irányításába,és könyörtelen,kegyetlenül szoros kezekkel tart fogságban. Senki meg ne kérdezze,szeretem apámat,csak már megelégeltem az állandó szigorúságot és rosszkedvet. Mai napig reménykedem abban,hogy valami elképesztõ dolog fog történni velem,ami az egész életemet megváltoztatja majd...
- Mitsu-sama! Mit csinál ott kint? Meg fog fázni!
Gondolataimból szolgálólányom,Emiko hangja szakít ki. Õ az egyetlen lelki támaszom nyolc éves korom óta. Mindig õ vigasztal,ha már fáj a sok visszautasítás és szigor,és mindig tudja,hogyan nevettessen meg. Ha õ nem lenne,azt hiszem már rég megõrültem volna. Lassan fordulok meg,üres tekintettel,ruhámból már csavarni lehet a jéghideg vizet,és testem vadul remeg,de nem veszek tudomást róla. Végignézek karcsú alakján,derékig érõ befont haján,mézbarna szemein,melyek oly éterien világítanak a holdfényben,vörös,telt ajkain,szép,ívelt nyakán. Gyönyörû lány. Egyidõs velem,mégis,õbenne még él a gyermek,õ még élvezi,ha mezítláb szaladgálhat a fûben nyári napsütésben,õ még képes egyetlen sütemények is úgy örülni,mintha egy palotát kapott volna,felcsillan a szeme,ha kisüt a Nap,és életvidám mosolya soha nem fagy le az arcáról. Szöges ellentétem. Bennem már csak haldoklik a jókedv,sivár szárazság lepte be lelkem,én már nem tudok úgy örülni,az apró dolgoknak,mint Emiko-chan. Nekem már csak a remény maradt,a remény egy kalandosabb,szebb jövõben,egy olyan herceg oldalán,aki nemcsak szép és karizmatikus,de egyben aranyszívû lovag is. Mert igen,vágyom a szerelemre. Melyik korombeli lány ne vágyna? Még Emiko-chan is epekedik a szerelem után,tudom jól,hisz látszik a szemén. Szegény lánynak tetszik a komornyik… de hát a húszéves fiú teljesen hideg,még véletlenül sem veszi észre Emiko-chan próbálkozásait,csak elkönyveli õt úgy,mint szeleburdi lányt,és folytatja teendõit. Emiko persze nálam sírja ki szíve fájdalmát,és van,mikor egész éjjel vigasztalnom kell. Olyanok vagyunk,mint a testvérek. Mindig tudjuk,mivel vigasztalhatjuk meg egymást. Elindulok befelé,de lépteim túl lassúak,mintha nem is léteznének,csak vonszolom magam a nedves márványpadlón. Emiko megelégeli a dolgot,és hálóköntösét a hajára terítve szalad ki mellém,átfogja a vállam,és határozott mozdulattal indít meg a szoba felé. Mikor beérünk az irdatlan ítéletidõbõl,õ megfordul,és bezárja a hatalmas ajtókat,majd eléjük húzza a földig érõ függönyöket is. Rám pillant azokkal az õrülten felelõsségre vonó szemeivel,íriszei szinte szikráznak,s mint mindig mikor ideges,kipirul az arca,amit nagyon aranyosnak találok. Tiszta hülye az a komornyik,hogy még nem esett bele fülig.
- Kisasszony,nem lenne szabad kint lennie ilyen idõben! Ha történne a kisasszonnyal valami,én azt nem élném túl! Mégis mi járt a fejében? –hadarta egy szuszra­ azon a kellemesen vékony hangján és én csak elmosolyodtam,majd lerogytam a térdemre és fenékre huppantam.
Hirtelen váltott át arcom kisugárzása kellemesen mosolygósból búskomorba.
- Én pedig százszor elmondtam már,hogy ne kisasszonyozz,hanem tegezz. Egyidõsek vagyunk,az Isten szerelmére! –kuncogtam kesernyésen.
- De kegyed magasabb rangú…
Erre a kijelentésére egy szúrós pillantást küldtem felé,mire felemelte két pici kezét maga elé védekezõn.
- Rendben,rendben! H-hogy érzed magad? –nyöszörögte félénken,lesütött szemekkel,mintha attól félne,hogy megbüntetem.
- Így már mindjárt jobb –mosolyogtam nyugtatólag- innentõl kezdve elvárom,hogy tegezz. Ez parancs. De visszatérve kérdésedre,rosszul. Megint rémálmok gyötörnek. Ez egyszerûen kibírhatatlan. –panaszkodtam neki tenyereimbe temetve arcom.
- Mi lehet az oka?
- Nem tudom. De már mérhetetlenül zavarnak. És azt is igencsak nehéz elviselni,hogy nem alhatom ki magam rendesen.
Kifújtam a rég benntartott levegõt,amit észre sem vettem,majd vetettem egy oldalpillantást Emikora.
- Hogy haladnak a dolgok Keijivel? –kérdeztem kacsintva rá,mire fülig vörösödött.
- Hát…i-igazából sehogy…Egyik nap találkoztunk a folyósón,és félrehívtam,hogy szeretnék vele beszélni,de õ egyszerûen elutasított. Azt mondta,hogy sok a dolga,majd máskor ér rá.
Szegény Emiko hangja elcsuklott a mondat végére,és egy árva könnycsepp lomhán csorgott végig arcán. Olyan sajnálatot éreztem akkor,amit szavakba önteni lehetetlen. Valamit tennem kell. Ki kell csikarnom abból a jégcsap komornyikból,hogy érez-e valamit Emiko iránt. Mert ha igen,akkor tisztába kell tenni a helyzetet,ha pedig mégsem,akkor ki kell Emikot ábrándítanom Keijibõl. De ebben a pillanatban más dolgom volt. Karjaim szorosan Emiko köré fontam,és csitításképpen simogattam a hátát az én kicsi szolgálóleányomnak. Egy rövid ideig még rángatta testét a néma zokogás,de nyugtató ölelésemnek hála,megnyugodni látszott. Akkor elhúzódtam,és gyönyörû arcát közrefogtam tenyereimmel,mélyen a szemébe néztem,és azonnal láttam az önbizalomhiány és önmarcangolás keserû szikráit. Megkeményítettem tekintetem,és meggyõzõ hangon szólaltam meg:
- Figyelj rám Emiko-chan. Nálad szebb lányt én kerek e világon még nem láttam. Ne add fel a reményt,egy férfinek teljesen ostobának kell lennie,hogy ne vegye észre a szépséged. A kedvességedrõl nem is beszélve. Annyira értékes vagy Emiko-chan,és nem csak számomra,biztos vagyok benne,hogy szép jövõ vár rád. De kérlek,ne sírj,mert a szívem hasad meg,ha így kell lássalak.
- De…annyira…fáj…-szipogott keservesen,majd szép lassan abbahagyta a könnyei hullatását. Kibontakozott karjaimból,rám nézett.
- Mitsu-sama,szerintem feküdjön…feküdj le,mert fáradt leszel.
Elnyomtam egy fáradt mosolyt. De legalább próbálkozik a tegezéssel. Nem húztam sokáig az idõt,visszamásztam az ágyamba,és Emiko egy utolsó „jó éjt kisasszony”-nyal becsukta az ajtót. Hamar elnyomott az álom,és végre nem a félelem és kétség tengerében kellett ússzak,hanem hercegekkel és tündérkirályokkal megáldott csodálatos képek táncoltak szemeim elõtt…
A Nap sugarai szemtelenül csiklandozták szemhéjamat ahogy megvirradt,és irdatlan ordításra ébredtem fel. Apám hangja rángatott ki kábult világomból.
- Mi az,hogy nem ébredt még fel? Azt hiszi,egész nap az ágyban henyélhet? Micsoda úri viselkedés ez?
- Felség,kérem,legyen egy kis türelemmel,a kisasszony az utóbbi idõszakban nagyon rosszul alszik…legyen belátással…
- Öt percen belül a trónteremben akarom látni,mert ha nem,az elsõ szembejövõnek csapatom le a fejét!
Remek,apám megint leordította Emiko-chan fejét. Miért kell minden reggel így induljon? Felülök az ágyban,de meglepetésemre nem Emiko nyit be szó nélkül,ahogy szokta,hanem kopogást hallok,majd egy selymes,fiatal férfihang kúszik fülembe:
- Kisasszony,bejöhetek?
- Egy pillanat! –kiáltottam az ajtó felé,majd kikászálódva az ágyból,végigrohantam a hideg csempén,egészen a hatalmas kétajtós szekrényemig,felkaptam egy hálóköntöst,és míg a megkötésével bíbelõdtem,engedélyt adtam a szolgálónak,hogy bejöhessen.
De mikor nyílt az ajtó,gyanúm beigazolódott,maga Keiji,a komornyik lépett be az ajtón. Magas,vékony testalkatú,húszéves férfi,halvány világoskék hajjal,egyenes tincsek,mik körbeölelik arcát,jobb oldalt haja vállát súrolja,bretonja enyhén szemébe lóg,a többi pedig tarkójánál szorosan összefogva,egész a lapockájáig. Szemei tengerkékek,egy rózsaszínes beütéssel,enyhén hegyes orr,szépen ívelt,telt ajkak. Gyönyörûen kidolgozott testnek a birtokosa,esztétikus,hosszú ujjaktól a feszülõ combokig. Egyenruháját mintha ráöntötték volna,sehol egy gyûrõdés,tökéletes megjelenés. Nem sokszor van lehetõségem látni õt,de akárhányszor pillantom meg,nem gyõzõk csodálkozni,hogy hogyan képes valaki ennyire tökéletes lenni. Persze a modorát leszámítva.
- Hachiro õfelsége várja a kisasszonyt a trónterembe öt percen belül. –közölte rezzenéstelen arccal.
- Igen,hallottam az ordítását. –húztam el a szám a gondolatra.
- Óhajt valamit a kisasszony?
Hirtelen eszembe jutott,hogy ki kell faggassam a fickót Emikoval kapcsolatban.
- Igen,óhajtok,Keiji. Úgy intézd a teendõidet,hogy a mai nap folyamán legalább két órád legyen szabad. Beszéli akarok veled. –mondtam utasító hangnemben felé fordulva.
- De kisasszony,azt nem tehetem...
- Nem nyitok vitát. Most elmehetsz.
Arcán tükrözõdött egy enyhe meglepettség,óvatosan meghajolt,majd záródott mögötte az ajtó. Sóhajtottam egy hatalmasat. Ami most rám vár,azt nem fogom kitenni az ablakba. Villámgyorsan felöltöztem,egy egyszerû krémszínû,földig érõ selyemruha,szokás szerint abronccsal kifeszítve,csipkézett szegéllyel. Belebújtam topánkámba,göndör tincseim közé nyomtam a tiarát és gyors tempóban vágtattam le a márványlépcsõkön a trónteremig. A kolosszális aranyozott ajtók elõtt megtorpantam,mély levegõt vettem,és intettem az õrnek,hogy jelentsen be. Az õr eltûnt,majd pár másodperc múlva szélesre tárultak az ajtók. A trónterem volt a palota legkápráztatóbb és legnagyobb helysége. Lassú,kimért léptekkel megindultam,és mint mindig,ámultam és gyönyörködtem a látványban. Az ajtótól egészen a trónig egy tíz méter széles,harminc méter hosszú vörös szõnyeg vezetett,hófehér márványpadló,jobb oldalt egy tizenöt méter hosszú legszebb faragású asztal ezüst díszítésekkel,aranyozott székekkel. Bal oldalt szebbnél szebb képek,festmények,mûalkotások díszelegtek. És végül a trón. Egy lélegzetelállító szemkápráztató,színaranyból készült csoda,apró drágakövekkel díszítve. Rajta apám. Nem is ezzel van a gond. Hanem az arckifejezésével.
- Szóval,felébredt a kisasszony? –dörrent hangja,amiben vágni lehetett a cinizmust.
- Jó reggelt,apám. –mondtam semleges arckifejezéssel egy pukedli kíséretében.
- Szerinted ilyen idõben kell megjelenni? –húzta fel az egyik szemöldökét.
Láttam rajta,hogy majd’ szétveti a düh,de valahogy nem éreztem magam bûnösnek. Nem szabhatja meg minden mozdulatom. Õ csak a saját szabályokkal teli világában él,és ha egy kis hiba is csúszik a napirendbe,már tajtékzik. Nem érdekli senki és semmi,csak az ország sorsa,és ennek érdekében bármit képes feláldozni. Még a saját lánya egészségét és életét is.
- Már elnézést apám,de éjszakáim mostanság nem telnek nyugalomban.
Minden erõmet összeszedtem,hogy álljam a tekintetét,mert ha a pillantással ölni lehetne,szerintem én már halott lennék.
- Teljességgel hidegen hagynak az okok. –húzta össze szemöldökét- Még egy késést nem tûrök el a részedrõl. A reggeli pontban nyolckor van tálalva,és nem tolerálok változtatásokat! –emelte fel hangját mondata végére. Összerezzentem,mert nem kellemes hallgatni a kiáltozását.
- Ülj le. –utasított ellentmondást nem tûrõ hangnemben,s én elegánsan az asztalhoz tipegtem és helyet foglaltam.
Abban a pillanatban vagy húsz felszolgáló libbent be ezüsttálcákkal a kezükben,elegáns mozdulatokkal az asztalra helyezték a reggelinek szánt jobbnál jobb finomságokat,majd kettõ kivételével mindegyik visszasietett a konyhára. Egy-egy szolgáló megállt mindkettõnk magas támlájú széke mögött,várva utasításainkat.
- Kisasszony,mit adhatok? –kérdezte közelebb hajolva a szõke hajú fiatal szolga.
- Csak egy kis gyümölcsöt zabkásával. –sóhajtottam hátradõlve székemben.
A kis szõkeség pillanatok alatt elém helyezte a kívánt étket,majd meghajolt,és kiment a terembõl. Olyan aranyosak és tisztelettudóak ezek a fiúk. Mindegyiket nagyon kedvelem,persze apám úgy bánik velük, mint a kapcaronggyal. Annyira felemésztette szívét a keserûség és a gyász,hogy elfelejtette,igazából mi is fontos az életben. Számára anyám halálával az egész világ odaveszett. Ahogy lassan emelgetem a számhoz a kanalat,végignézek apámon. Királyunk rengeteget adott a megjelenésre,vállig érõ gesztenyebarna haja mindig ápolt,kis kecskeszakálla esztétikus barnás-aranyos színben díszelgett állán,szemei smaragdzöldek,akár egy vadászó macskának egy sötét éjjelen,ajkai vékony vonalúak,majdnem színtelenek. Szemei alatt már elhaladt az idõ ekéje,arca sápadt,kezei eresek. Hófehér,aranyozott ruháján egyetlen gyûrõdés sincs,kifogástalan,esztétikus ing,mintha csak  ráöntötték volna. Vékony testalkatú,semmi súlyfelesleg,tökéletes egészségi állapot. Bármely lány a Földön azonnal beleszeretne,de sírva menekülne már az elsõ három szavától. Érdeklõdtem már,hogy nem akar-e újranõsülni,de csak egy hét szobafogságot kaptam tiszteletlenségért. Így hát eldöntöttem,hogy csak akkor beszélek vele,ha az elkerülhetetlen,s akkor is csak tõmondatokban. Ahogy bámultam a kinti világot a hatalmas ablakokon keresztül,apám érdes hangjára lettem figyelmes.
- Bejelentenivalóm van számodra. A napokban leveleket kaptam a környezõ országok hercegeitõl,leánykérés tárgyával. Alapos megfontolás után úgy döntöttem,hogy a Sato fejedelemség ifjú trónörököséhez,Koichi úrfihoz foglak hozzáadni. Tehetséges fiú,roppantmód ért a kormányzáshoz,és tisztelettudó. Ma délután teszi tiszteletét kastélyomban,hogy hivatalosan is megkérje a kezed.
Enyhén meghökkentõ volt a tény,hogy egy herceg,sõt,nem is egy pályázik a kezemre. Sebaj,ha szép és okos,akkor az én részemrõl már holnap szervezhetjük a menyegzõt.
- Nem szeretnék semmilyen botrányt. Kérésére már igent mondtam,úgyhogy szavam már megmásíthatatlan. Nem szeretném,ha szégyenbe hoznád udvarom,sõt a királyságot sem.
Szavai letaglóztak. Igent mondott a leánykérésre úgy,hogy sem a herceget nem látta,de még engem sem kérdezett meg. Micsoda felelõtlen döntés ez?
- Apám,hogy hozhatsz meg egy ilyen fontos döntést anélkül,hogy alaposan megfontolnád a dolgokat? Még a királyfit sem láttad soha,és ami felháborítóbb,engem sem kérdeztél meg,hogy beleegyezem-e. –váltottam erélyesebb hangnemre.
Apám arca hirtelen elfelhõsödött,majd kifinomult mozdulattal letette az evõeszközt a kezébõl,és rám nézett.
- Olyan királyfira van szükségem,aki tökéletesen tud vezetni egy országot,nem egy szépségbálványra. Nekem az ország jövõje a fontos,és bármire képes vagyok,hogy felvirágozzon. Alattvalóim bíznak bennem,és nincs szándékomban õket cserben hagyni.
Azzal felállt,és kisétált a trónterembõl. Én csak ültem a székben,és meredtem magam elé. Mikor vált apám ennyire vakká? Nem látja,hogy a saját lányának a lelkét akarja feláldozni az országért? Felpattantam az asztaltól,és végigszaladva a hosszú,kígyózó folyosókon,berontottam a szobámba,és az ágyra vetettem magam. Zokogás görcsei kezdték összehúzni a gyomrom,de ekkor belép Emiko-chan,szó nélkül leül az ágyra,és átölel. Ez volt a mi kettõnk vigasztalási technikája. Bármikor,bármi marta lelkünket,csak egyszerûen átöleltük egymást,s mikor a szenvedõ fél megnyugodott,elpanaszolta búját-baját,majd megoldást kerestünk. Most sincs másképp. Lassan-lassan alábbhagytak könnyeim és a görcsök,Emiko nyomott egy puszit a fejemre,és kérdezte:
- Megnyugodtál?
- Kicsit. –válaszoltam szemem törölgetve.
- Mi a baj? Mit mondott?
- Azt mondta,már választott nekem férjet,és a herceg kérését elfogadta. Ami azt jelenti,hogy nem mondhatok ellent,és nem utasíthatom vissza. Muszáj hozzámennem.
- Semmit sem muszáj,Mitsu. Csak meghalni. Ki a herceg?
- Valami Sato Koichi. –vontam meg a vállam- Állítólag nagyon ért a kormányzáshoz,és a pénzügyekkel is ügyesen bánik.
- Ne búsulj,ha esetleg szépfiú,akkor még nyert ügyed is van. Te beleszeretsz,és a király is elégedett.
- Legyen neked igazad. –zártam le a dolgot,majd egy utolsó ölelés után dolgára engedtem.
Kikiáltottam egy szolga után,majd mikor a szolga bejött,szokás szerint pukedlizett fejet hajtva,és várta parancsomat.
- Küldd be hozzám Keijit. Mondd meg neki,hogy azonnal látni akarom,nem érdekel mit csinál. –utasítottam a leányt,majd az ablakomhoz sétáltam.
- Igenis kisasszony. –hajolt meg,azzal el is tûnt.
Hazudnék,ha azt mondanám,nem vagyok ideges. Izgulok egy kicsit Keiji válasza miatt,mert ha a válasz nemleges,akkor én kell összetörjem Emiko-chan szívét,azt pedig nem akarom. Így vagy úgy,de rá kell vennem Keijit,hogy szeresse Emiko-t. Lila átlátszó függönyömet babrálva bámultam ki a teraszra,mikor kopogást hallok.
- Gyere!
Nyílik az ajtó,belép Keiji,tökéletes ruhával,mint reggel,és mint mindig,meghajol és rezzenéstelen arccal szól:
- Hivatott,kisasszony.
Én teljesen felé fordulok,és pár lépést teszek irányába. Arcom nekem is komoly,csak késõbb tervezem meglágyítani tekintetem,ha a dolgok úgy haladnak,ahogy én szeretném. Egyenes embernek tartom magam,így nem sokat kerülgetem a forró kását.
- Keiji,elõször is szeretném tudni,van-e ötleted,hogy miért hívattalak.
- Szerintem valamilyen személyes ügyrõl lehet szó,másképp egy szolgát hivatott volna. És a kisasszony arckifejezésébõl ítélve igazam van.
- Igen,Keiji,eltaláltad. Egyetlen kérdést fogok feltenni neked,és azt szeretném,hogy egyenes választ adj. Egy számomra nagyon kedves személy lelki világa múlik a válaszodon.
Keiji arcán egy enyhe zavar látszódott,gondolom nem tudta elképzelni,mi lehet olyan fontos,hogy romba döntsön egy egész érzelmi világot.
- Hallgatom kisasszony. –biccentett aprót.
Mély levegõt vettem,nem kertelhetek,hisz Keiji nem az a fajta ember,aki zavarba jönne. Belefúrtam tekintetem az övébe,majd enyhén követelõzõ hangon megszólaltam:
- Táplálsz érzelmeket Emiko iránt? –szegeztem neki a kérdést kíméletlenül,és hatalmas meglepetésben volt részem. Keiji arca egyszerre elfelhõsödött,lesütötte tekintetét,és elpirult. Nocsak. Úgy látszik érzékeny pontra tapintottam,és a végén még kiderül,hogy nem is kell akkora harcot vívjak majd az egójával.
- Hát…i-igazából… -dadogta kezeit tördelve.
Megáll az eszem. Egyik pillanatban azt mondaná az ember hogy komornyikunk még egy szellemtõl sem ijedne meg,most meg elpirult,és dadog,mint egy kisgyerek. Leültem az ágyra mosolyogva,és megpaskoltam magam mellett a takarót,jelezve hogy üljön le mellém. Õ szót fogadva leült,és némi félelemmel szemeiben vizsgálta tekintetem,próbálva kiolvasni következõ lépésem. Ráhelyeztem kezemet az õ kézfejére amit elegánsan combján tartott megfeszülve,majd megértõ mosollyal szóltam hozzá. Itt az ideje az ideje enyhébb hangnemre váltani.
- Keiji,nekem nyugodtan elmondhatod.
- De…Emiko-chan mondott valamit? –húzta fel szépen ívelt szemöldökét,tiszta érdeklõdéssel szemeiben. Olyan volt ezzel a személyiséggel,mint egy izgatott gyermek,aki most tudta meg,hogy édességet kap jutalmul. Õszintén szólva tetszett ez az oldala,amit még senkinek sem mutatott meg,ebben biztos vagyok.
- Most nem ez a fontos. Az a fontos,hogy szereted-e vagy sem.
Egy pillanatra megszakította a szemkontaktust,és a csempézett padlót kezdte fürkészni,erõsen gondolkodva. Bár csak másodpercek teltek el,de a rövid csend éveknek tûnt,én pedig tûkön ültem,hogy mi lesz a hideg komornyik válasza,aki nem is annyira hideg,mint elsõre gondolná az ember. Végül kibökte:
- Igen. Szeretem.
- Tényleg? –annyira meglepett a válasza,hogy tágra nyílt szemekkel,reflexbõl jött a visszakérdezés.
Biccent. Siker! Tényleg nem volt ez annyira nehéz menet,mint ahogy azt elõre elképzeltem. Azt hittem,minden erejével tagadni fog,és gyõzködnöm kell majd Emiko-chan szépségérõl a fiút,titkos fegyvernek pedig Emiko-chan vallomását szántam. De szerencsére nem kellett ehhez a tervhez folyamodnom. Valami viszont még mindig nem volt kristálytiszta a számomra.
- De Keiji…ha szereted,akkor miért utasítottad vissza minden alkalommal mikor beszélni szeretett volna veled? –ez sehogy sem tudott a fejembe férni.
- E-ezt honnan tudja a kisasszony? –vörösödött el hirtelen.
Itt megfogott kissé. Elgondolkodtam. Vajon jó ötlet elmondani neki,hogy Emiko szinte minden este sírva jött a szobámba panaszkodni,hogy szívszerelme már megint kerüli? Nem volt más választásom,de még nem mondhattam el a teljes igazságot. Elvégre nem mondhattam azt sem,hogy figyeltem õket,hisz nem volt igaz.
- Emiko-chantól természetesen. –mondtam,minta a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Az az igazság,hogy magam sem tudom miért utasítottam vissza. Akárhányszor megláttam,zavarba jöttem,persze ezt nem mutattam ki. Nem szerettem volna,ha Emiko-chan meglátja,hogy furcsán kezdek viselkedni,valahányszor meglátom. Talán nem voltam még felkészülve arra,hogy belássam az érzelmeimet. És ami jobban dühített,hogy nem voltam tisztában Emiko-chan érzéseivel sem. Ezért kerültem,ahogy csak tudtam. –pillantott ki az ablakon merengõn.
- Értelek. Hadd áruljak el egy titkot. –kacsintottam rá- Emiko eleped érted.
- Valóban? Nem gondoltam volna… -Keiji arcán egy olyasfajta öröm jelent meg,amit csak a mesebeli hercegek tudnak produkálni.
De másodpercekkel utána ismét lesütötte szemeit enyhe pírral arcán. Nocsak…ki gondolta volna,a jégcsap komornyik belül érzékeny,kedves lélek. Jókedvem többszörösére nõtt,most,hogy megtudtam,Keiji is szereti Emiko-t. Legalább ezen a téren nincs gond. Innentõl Keiji kezében az irányítás. Õ dönti el hogy mit fog kezdeni a kapott információkkal,és hogyan cselekszik Emiko-val kapcsolatban. Örömittasan megöleltem Keijit,mert tudtam,hogy Emiko nagyon boldog lesz,ha a szépfiú a szívére hallgat,és fõleg rám.
- Keiji,szeretném,ha mostantól közvetlenebbek lennénk egymással. Hogy õszinte legyek,fogalmam sincs miért öltötted magadra ezt a hideg,visszautasító stílust,de meg kell mondjam,hogy nem tetszik. Próbálj meg kicsit többet mosolyogni,fõleg mikor velem beszélsz. Én nem vagyok apám,velem könnyedebb magatartást is alkalmazhatsz,sõt inkább azt mondom,hogy elvárom a könnyed stílust. Gyönyörû mosoly birtokosa vagy,örülnék,ha ezt kihasználnád. –mondtam neki elengedve õt- És szerintem nyugodtan beszélhetsz Emiko-channal. Szegénynek nagyon rosszul esett,hogy levegõnek nézted. –komolyodott meg tekintetem,hisz csak én tudtam milyen szenvedésen ment keresztül szegény lány minden este. Megszorítottam a kezét nyomatékot adva az elmondottaknak.
- Értem. Nagyon sajnálom ha megbántottam,megpróbálok minél hamarabb beszélni vele. –mosolyodott el mondta végére.
Mosolygott! Ez már egy nagy lépés elõre.
- Rendben Keiji,most elmehetsz.
Felállt az ágyról,tisztelettudóan meghajolt,és mosolyogva kiment. Hanyattfeküdtem az ágyon. Örömömben ordítottam volna,elintéztem Emiko-chan szép jövõjét!
A következõ pár órát sétálgatással töltöm a palota káprázatos gyümölcsösében,és kezeimet tördelve nézegetem a fákat,várva hogy gyorsabban teljen az idõ. Megbolondít a gondolat,hogy pár óra választ el csupán attól,hogy megismerjem jövendõbeli férjem. És ha nem olyan szép,mint amilyet szívem szeretne? Vagy nem olyan a személyisége? Mit teszek akkor,ha kiderül hogy egyetlen elvárásomnak sem felel meg? Leélem az életem egy olyan ember mellett akit szemernyit sem szeretek,sõt,talán még meg is gyûlölöm? Az maga lenne a rémálom. Türelem. Még nem is láttam,semmi okom  ilyen szörnyû dolgokra gondolni. Az is lehetséges,hogy szép és okos,nem beszélve arról,hogy jól nevelt,igazi lovag. Bármi megtörténhet,de hiszem azt,hogy minden rendben lesz. Ugye?...
Érdekes…Emiko-chant reggel óta nem láttam…
Már délután három óra lehetett mikor gondolataimból egy felém futó szõke szolgálólány kiáltozása szakít ki:
- Kisasszony! Kisasszony! Hachiro õfelsége hívatja! A herceg megérkezett!
Dobogó szívemmel torkomban rohantam a trónteremig,majd vettem egy mély levegõt a hatalmas ajtók elõtt.
- Jelents be. –mondtam komoly arccal az ajtónállónak aki biccentett,és bement.
- Chon Mitsu - Hide kisasszony bebocsájtásra vár.
- Jöjjön be! –hallottam apám vidám kiáltását bentrõl.
Micsoda kétszínû alak! Mások elõtt játssza az életvidám apukát,de ha nem látja senki,úgy beszél mindenkivel mint egy utolsóval…Nem számít,én már megkeményítettem a szívem apámmal szemben. Már rég rájöttem hogy csak magamra számíthatok,ha róla van szó. Nyílnak elõttem a hatalmas ajtók,én pedig merev tekintettel,felszegett fejjel,büszkén sétálok be a trónterembe. Nem sietek,hisz tanultam hercegnõi etikettet,és kezeimet összekulcsolva magam elõtt lépkedek egész a terem közepéig. Apám büszkén ült a trónon,fülig ért a szája,de engem nem tévesztett meg. Tudtam,hogy csupán színjáték az egész azért,hogy jó színben tûnjön fel a herceg elõtt. Az úrfi ott állt apám elõtt,háttal nekem,haja rövid volt és piszkosszõke,alacsony testalkatú,soványka. Arannyal díszített ruháján megcsillant a napfény,fényezett fekete cipõ,hófehér nadrág,és aranyos palást. De valahogy rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Abban a másodpercben megfordult,nekem pedig elakadt a lélegzetem. Rossz értelemben. Ennyire kellemetlenül még soha nem éreztem magam. Szegény teremtménynek annyira torz arca volt,hogy egy rémségversenyen szó nélkül adták volna át neki az elsõ díjat. Enyhén megilletõdve ugyan,de magabiztosan odasétáltam a herceg mellé. Nem engedhettem meg,hogy hirtelen jött undorom kiüljön az arcomra. Lassan vetettem rá egy oldalpillantást,szeme fehérje szinte okkersárga volt. Remek…egy májbetegséget máris felfedeztünk. Ha apám akar unokákat,márpedig szerintem akar,akkor nem lenne okos egy májbajjal egy ágyba bújni. Orra olyan görbe s ferde,mintha tíz helyen el lenne törve,ajkai színtelenek,cserepesek,ápolatlanok. Semmi pénzért nem csókolóznék ilyennel. Rám mosolyog,és…te szent ég! A baktériumok melegágya,és az elõvigyázatlanság tiszta következményeit látom fogain. Nekem ennyi éppen elég az azonnali visszautasításhoz. Nem tudom honnan szalajtották ezt a herceget,de az biztos hogy csak a holttestemen keresztül lesz megtartva az esküvõ. Engem senki nem fog zsinóron rángatni. A királyfi felé fordultam,pukedliztem,majd fagyos tekintettel,ellentmondást nem tûrõ hangon köptem a szavakat:
- Nagyon sajnálom úrfi,de kérését lehetetlen teljesítenem. A házassági ajánlatot ezennel végérvényesen visszautasítom,gondolatomat s szavamat nem másítom meg. Ebbe –pillantottam apámra- még apámnak sincs beleszólása,mert nem hagyom.
Apám arca,ahogy hagyták el a szavak ajkaimat,egyre torzabb lett. Olyan düh kerítette hatalmába,amilyet még nem láttam. Szinte belevájta körmeit a trón bársony anyagába,látszott,hogy nemsokára elszakad a cérna nála. A herceg arcán csak szomorúságot és csalódottságot lehetett látni,olyan szemeket produkált,mint egy oldalba rúgott kiskutya. Furcsa mód,nem éreztem sajnálatot. Így lesz a legjobb mindkettõnk számára. Sõt,mindhármunk számára. A herceg nem fogja kellemetlenül érezni magát az állandó visszautasítások miatt,merthogy semmilyen testi érintkezést nem engednék megtörténni,az holtbiztos. Apám nem szégyenkezne a herceg otromba kinézete miatt,mert ugye a herceg szokás szerint beszédet kellene mondjon a nép elõtt,és az meghatározó tényezõ,hogy legalább elfogadható legyen az uralkodó külseje. Persze én sem kellene szenvedjek minden együttlét miatt. Még belegondolni is rossz. Ismét pukedliztem,s az ajtó felé fordultam.
- És most,ha megbocsájt,úrfi,távozom. Értékelem,hogy idefáradt,de sajnos hiába,a válaszom nemleges. A viszontlátásra.
Azzal gyors léptekkel megindultam az ajtók felé reménykedve abban,hogy apám majd egyetlen szó nélkül hagy távozni,de tévedtem. Rosszul gondoltam. De még mennyire. Apám ez idáig hallgatott,de abban a pillanatban elszakadt a cérna. Felállt trónjáról,s teli torokból kiáltott utánam:
- Chon Mitsu - Hide! Honnan veszed a bátorságot,hogy ilyen hangnemet megüss egy trónörökös jelenlétében!? Ráadásul tulajdon apád elõtt! Hogy mersz ekkora tiszteletlenséget megengedni magadnak? –ordította,mint az eszement.Lassan megfordultam,és egy fél mosollyal arcomon ennyit mondtam:
- Apám,ez nem a te hatásköröd.
Láttam az arcán,hogy vissza akar ordítani,de meglepetésemre a herceg szólalt meg enyhén könnybe lábadt szemekkel.
- Miért? Kisasszony…legalább annyit mondjon meg,hogy miért méri rám ezt a kegyetlen csapást? Miért büntet szavaival? –hangja annyira csalódott volt,hogy ha nem ábrándultam volna ki belõle már elsõ pillantásra,komolyan megsajnálom.
Gúnymosolyom,mit apámnak szántam elõzõleg,azonnal eltûnt. Micsoda nyápic alak! Még a visszautasítást sem képes becsülettel elviselni. Gyerekes. Ha nem kapja meg amit akar,már bõg. Most már azt a halvány szánalmat sem éreztem,amit az elején váltott ki belõlem. Nekem egy bátor és erõs férfire van szükségem,nem egy pityogóra,és lehet,hogy kegyetlen vagyok,de egy ilyen mellett soha nem lennék boldog. Neki még növesztenie kell egy kicsit a feje lágyát,és edzeni egy keveset,no meg ápolni a testét,s akkor talán lenne esélye nálam. Jött a kegyelemdöfés:
- Nézzen tükörbe,s azonnal megtudja. –mondtam a hercegnek undorral,és minden erõmmel azon voltam,hogy ne érezzek bûntudatot a szerencsétlen miatt.
Bûntudatot!? Csak saját magának köszönheti állapotát,amiben most van. De ha mégsem,akkor sem lennék hajlandó elfogadni õt magam mellett. Nekem egy olyan hercegre vagy férfire van szükségem,akinek láttán remegni kezd minden porcikám a vágytól,hogy megérinthessem,hogy a közelében legyek,ami errõl a fiatalról nem elmondható. Sarkon fordultam,és kirohantam az ajtón. Az ajtónállók bezárták mögöttem az ajtókat és mosolyogtak,az egyik még kacsintott is. Kuncogni kezdtek halkan. Ez kész komédia. Valószínûleg hallgatóztak,vagy leselkedtek,vagy mindkettõ,de egyik sem tudta megállni,hogy ne törjön ki hahotázásban. Leintettem õket, hogy ne hangoskodjanak,mert mindhárman az életünkkel fogunk fizetni,ha apám esetleg utánam rohan,és megtalál minket itt nevetgélve. Nem rohantam fel azonnal a szobámba,hanem a fülemet az ajtóra tapasztottam,és hallgatózni kezdtem. Kíváncsi voltam,mit mondd a herceg apámnak ezek után. Észrevettem,hogy a két ajtónálló is odatapasztja fülét,és vigyorognak,mint a vadalma. Rövid csend,majd a herceg felháborodott hangját hallom tompítva:
- Soha életemben nem voltam még így megalázva!...gondolja,csúfot ûzhet…hercegébõl?...Nehogy azt higgye…hagyom! Mindenrõl…apámnak,és akkor….!
Gyorsan elsiettem az ajtótól,és elrejtõztem egy tartóoszlop mögé,mert volt egy olyan érzésem,hogy a herceg nemsokára idegesen és vérig sértve kirohan a terembõl. És sejtésem beigazolódott. Koichi herceg feltépte a hatalmas ajtókat,és elviharzott. A két õr sebtében utána rohant,hogy felsegítsék a hintóra. Odaszaladtam az ablakhoz,még láttam,ahogy beül a hintóba és elhajt,de nem volt sok idõm bámészkodni,mert egy erõs kéz megragadta a vállam,megfordított,s a következõ pillanatban egy hatalmas tenyér csattant az arcomon. Elvesztettem egyensúlyom,az ülepemre estem,és letaglózva néztem ziháló apámat,aki tajtékzott a dühtõl. Tudtam,hogy mérges lesz,na de hogy tettlegességig fajuljon…ezt soha nem gondoltam volna. Soha életében nem ütött meg. Soha. Idáig. Perceken keresztül csak bámultam õt,abban a pozícióban maradt ahogy megütött,szapora légvétele elárulta,hogy nem sok választja el a kitöréstõl.
- Te mégis mit képzelsz magadról? Azt hiszed,tiéd a döntõ szó? Van fogalmad arról,milyen lehetõséget sepertél el magad elõl? Miattad lehet,hogy Sato király nem fog többé szövetkezni országunkkal! Ebbe belegondoltál? Persze,hogy nem! Téged csak a fényûzés és a pompa érdekel! Szõke hercegek,giccses ruhák,ékszerek,bõség! Ezeket mind elvárod,de te mit nyújtasz ezekért cserébe? Önzõséged elvakít,nem látsz mást csak a saját érdekeidet! Csalódtam benned. Takarodj a szemem elõl,hálátlan teremtés! –ordította torka szakadtából és a lépcsõ felé mutatott,ami a szobámba vezetett.
Tévedsz. Fogalmad sincs arról,mekkorát tévedsz,ó nagy Hachiro király. Itt nem csak magamat vettem számításba. Az a gond,hogy te még nem ismered a saját lányodat eléggé. Sõt,bátran merem állítani,hogy egyáltalán nem ismered.
Soha nem láttam még apámat ilyennek. Soha,még csak egyszer sem fordult meg a fejemben,hogy féljek tõle. Mostanáig. Ez volt az a pillanat,mikor komolyan féltem tõle. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba,félelem,bûntudat,szomorúság,de egy kis öröm is vegyült az egészbe,mert nem kellett ahhoz a förtelmes alakhoz hozzámennem. Észre se vettem,és könnyek gyûltek a szemeimbe,nem fojtogatott sírógörcs,de patak módjára folytak könnyeim. Lassan lábra álltam,és megsemmisülten lépkedtem a lépcsõkön felfelé,végig a hosszú,hatalmas ablakos folyosón,egészen a szobámig. Lerogytam az ágyra,és míg a könnyek áradata nem szûnt meg,elérték a tudatomat a történtek. Apám megütött. A saját apám megütött! Vulkánként törtek elõ belõlem az érzelmek,fájt a tény,hogy egyetlen családtagom aki még életben van gyûlöl,és érdemtelennek tart a létezésre. Nem forraltam bosszút,hisz felesleges lenne,semmin sem változtatna,ugyanúgy gyûlöletet kapnék apámtól,sõt,talán el is üldözne a birtokról. Ráborultam az ágyra. Hol van ilyenkor Emiko-chan,hogy megvigasztaljon?...
Víz. Vízben állok. De hogy kerül víz a szobámba? Megint nem csuktam volna be a erkélyajtót mikor esett az esõ? Nem,ez értelmetlen. Lassan rajzolódik ki elõttem a szobám,este van,s látom magam a hatalmas,embernagyságú tükröm elõtt,kétajtós szekrényem mellett. A tükör elõtti énem csak áll,s olyan mintha tüzetesen vizsgálná a tükröt. Ez szokatlan. Szólnék egy szót,de nem jön hang a torkomból. Másik énem hirtelen felém fordul,elmosolyodik,majd vissza a tükörrel szembe. Jobb kezét lassan maga elé emeli,tenyerét a tükör felületére helyezi,és alig hallható hangon megszólal:
- Speculum passus.
Mi ez? A tükör hirtelen megvakul,másik énem pedig belép a tükörbe,mintha csak egy másik szobába menne át! Eltûnik,és a tükör visszatér eredeti állapotába. Én…mostmár semmit sem értek. Hová tûnt a másik énem? Hogy tudott belépni a tükörbe? És miért mosolygott? Elképesztõen furcsa ez a helyzet. Odaszaladok a tükörhöz,s mikor belepillantok,két alak rajzolódik ki,háttal állnak,az egyiknek hófehér-ezüstös haja van,a másiknak derékig érõ,ébenfekete. A fehérhajúnak mintha szárnyak nõttek volna ki a hátából,a feketehajú visszapillant,s szemei tûzvörösen csillogtak,nem tudtam kivenni pontosan az arcát,de szemei vonzottak,mint méhet a tavaszi virág édes nektárja. S ott van közöttük a másik énem. A szárnyas megfogja a kezét,a vörös szemû az álla alá nyúl,s a következõ pillanatban szenvedélyes csókot vált az énemmel. Majd a szárnyas is megragadja,és õ is szájon csókolja! Mi folyik itt? Másik énem szeme hirtelen vörössé válik és szárnyai nõnek, de nem ezüstös fehérek,mint a szárnyasé,hanem feketék,lilás beütéssel,mintha csak a hajtincsei összeolvadtak volna a tollak szegélyével…gyönyörû. Egy másodperc alatt foszlik szét a kép,mint mikor tiszta vízbe tintát cseppentünk ,eltûnik,elmosódik szemeim elõtt a kontúr,az alakok összepocsékolt rongybabaként esnek szét…és felébredek.