Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Könnyek kincse
Korhatár: 18+
Műfaj: Fantasy
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: linka
Feltöltve: 2015. 06. 08. 00:01:44
Módosítva: 2015. 06. 08. 00:11:12
Módosította: linka
Megtekintve: 3121 db
Kritikák: 8 db

Ezt a játékot Moon-channal hoztuk össze.

A vizielfek ritka kincsnek számítanak a világban, de nem a puszta lényük miatt. A könnyeik azok, ami miatt célponttá válhattak a kereskedők és vadászok szemében, hiszen az örök fiatalság az, ami a kezükbe kerülhetne általuk.
Ellon pont ehhez a fajtához tartozik, és könnyű célponttá válik azáltal, hogy társaitól elszakadva, magányosan él titkos zugában. Ez a hely viszont csak addig biztos menedék, amíg végül rá nem bukkan egy idegen férfi.
Daelas, a király küldötte, feladata pedig az, hogy bármi áron elvigye uralkodójának ezt a bizonyos elfet, hogy felhasználhassa céljaihoz, akár akarja ezt Daelas, akár nem.
Egy hosszú utazás elé néznek ők, és ki tudja, milyen veszélyek és akadályok állják el útjukat a Várig.
Hogyan alakul majd egy kapcsolat, ahol a két tag csupán szállító és szállított?
Kiért fognak hullani még a kincset érő könnyek...?


  
Ellon [ Moon-chan ] & Daelas [ linka ]
____________________________________________________

Ellon:

A nap fényes sugarai kristályokként csillognak a tiszta víz felszínén, a meleg finoman simogatja a bőrömet. A vízesés partján sütkérezve, válogatom szét újra meg újra a kicsi kagylókat, amik az eső után zúdultak alá a mederbe. Sok szép sötét folyami kagyló. Nagyok és laposan, van köztük barna, fekete és sárgás, és ott vannak azok a csigaházra emlékeztető darabok is. Azok a legszebbek.

Óvatosan, hogy el ne törjenek sorba rakom őket, majd később ezeket is beviszem a vízesés mögötti barlangba, ahová a többit is gyűjtöttem.

A madarakkal együtt dudorászva, mosolyogva nézem a kék eget, most szinte egyetlen felhő sincs rajta és olyan szép kék!

És mikor jönnek a fehér felhők, olyanok mint egy puha habos gombolyag. Néha kitalálom mire hasonlítanak, néha nem.

Az egyik gyümölcsfán ismét feltűnik az a komisz mókus, amelyik ellopta tőlem az ennivalót. Olyan fürge volt, hogy nem is vettem észre, csak a ropogtatást hallottam aztán a barlang visszhangzó ürességében.

- Na megállj, most elkaplak! – suttogom és a magas fűben lapulva óvatosan, szinte hangtalanul lopakodom az almafához, míg csak egy karnyújtásnyira nem leszek a vígan falatozó pici állattól. Ügyesen kinyúlok érte és elkapom, gyengéden az ujjaim közé csippentem a grabancát, de nem akarok kárt tenni benne. De olyan aranyosan eszik, muszáj volt közelebbről is megnéznem.

Veszett cincogásba kezd, még meg is harapja az ujjaim, de én csak finoman simogatom míg meg nem nyugszik. Sajnos nem értem az állatok nyelvét úgy, mint az erdei elfek, pedig olyan jó lenne beszélgetni ezzel az aprósággal.

A tenyerembe fogom és a puha füvön sétálva egy sötétebb fás részre viszem, ahol egy szép nagy mogyorófa van. Felpakolom az egyik ágra, itt bőven talál magának ennivalót és nem az enyémet fogja elcsenni.

Míg összegyűjtöm az élelmet a hajam szinte megszárad a melegben és minden mozdulatnál a vállamat simogatja. A bőröm is egyre inkább felmelegszik, nem szeretek túl sokáig távol lenni a víztől, mert kiszáradok, de most sokkal inkább élvezem a talpamat simogató növénykéket.

Itt minden olyan csodálatosan szép és békés! Csupán azt az egyet sajnálom nagyon, hogy egyedül vagyok. Vajon élnek még olyanok mint én?

Az a rengeteg vízi elf, akik egykor elmentek innen, már mind halottak lennének?

Elszomorodva teszem le a nádból font kosarat és leszakítok a fáról egy érett barackot. Lassan kezdem eszegeti, teljesen lelombozódva a népem hiányától, mégsem mentem el soha innen.

Hogy is mertem volna?

Akik egyszer elmentek innen, soha többé nem tértek issza, míg végül csak én maradtam és ezek a kis dalos madarak, akik próbálnak felvidítani az énekükkel.

A minden színben pompázó tolluk vidámságot sugároz, a kosaramra repülve letelepszenek és sebesen csivitelnek. Egy picit lecsippentek az érett barackból és odaadom nekik.

Halkan dudorászva eszegetek, de a nap kezdi túl erősen égetni a testemet, ezért nemsokára visszaballagok a vízeséshez és a mély mederbe ugrom.


Valamikor később a békés szendergésből valami borzasztóan nagy csobbanás riaszt fel. A sok víz mind rám zúdul, s én ijedten futok a legközelebbi fához és a mögé rejtőzve zakatoló szívvel lesik ki, hogy vajon mi történhetett?

Mikor elülnek a zajok, félénken kikukucskálok a törzs mellett, de nem látok semmit, csak valamit, ami úszik a vízen. Egy ideig csak nézem, de meg sem mozdul és semmilyen hangot nem ad ki magából.

Mi lehet az? Mit csináljak most?

Nem maradhatok itt örökké, szükségem van a vízre és ha az a valami ott úszik… ha nem mozdul akkor nem tud bántani.

Lassan közelebb settenkedem, a víz partjáról nagy szemekkel bámulom a különös alakot ami nem egy állat, vagy szikla… hanem olyan formájú mint én.

Egy vízi elf?

Hirtelen átjár az öröm, de aztán meglátom a fülét.

Nem, nem olyan min az enyém. Akkor ember?

Semmi különöset nem látok rajta…

Míg figyelem, a lassú hullámok a partra sodorjál és megakad a tiszta füves parton. Csendesen mellé guggolok és kíváncsian figyelem a különös dolgokat, amik lelógnak róla. Olyan sok minden van rajta, mindenhol eltakarja. Nem zavarja őt ez a sok lógó dolog?

Rajtam semmi nincsen és így olyan kényelmes! De ez a sok vizes anyag… és mi ez a csillogó?

Az ujjaimat előre nyújtva simítok végig a fényesen csillogó valamin, ami a hajából lóg ki és van még valami fényes a derekánál is, de nem látom rendesen. Nem tudom megállni, hogy meg ne lessem meg mi az, ezért a ráterült anyagot félre húzva csodálom meg az ezüstösen fénylő… ez egy kard!

Mikor kicsi voltam láttam ilyet, de az már régen volt. Milyen szép!

Simogatom az ujjaimmal a mintákat, olyan különös érzés. Felpillantok, hogy a másikat is megérintsem, de megdermedek a mozdulatban.

Kinyíltak a szemei! Nyitva vannak! És engem néz!

Riadtan ugrom hátrébb tőle és amilyen gyorsan csak tudok beszaladok a fák közé és fel is mászom az egyikre, bebújok a sűrű lombok közé.

Meg sem mukkanok, míg figyelem a mozgó alakot, ahogy feltápászkodik. Halkan mond valamit, de nem értem meg, túl messze van tőlem.

De aztán elindul, pont abba az irányba amerre én vagyok.

- Hahó!

Összébb húzom magam.

- Gyere elő szépen, nem akarlak bántani! – kiáltja lassan lépegetve.

Még jobban összegubózom, magam köré húzom egy leveles ágat, hogy a fehér bőröm ne világítson a sötét lombok közül.

- Tudom, hogy itt vagy, láttalak! Előjöhetsz, nem fogok veled semmit tenni!

Elér a fák elé, az enyém előtt eggyel megáll és nézelődik. Csendben vagyok, meg sem moccanok, hátha nem vesz észre, de ekkor az a kis rosszcsont mókus megjelenik és egyenesen oda ugrik ahol én vagyok.

Az ágak megrezzennek az ismeretlen pedig éppen oda néz ahol én vagyok, a pillantásunk találkozik.

- Szóval ott vagy. – a fám alá sétál és megáll – Nem akarsz lejönni?

- N-nem… - megrázom a fejem is.

Pedig muszáj lesz, mert lent van a víz…

Daelas:

Kardom markolatába kapaszkodok és leszegem a fejem. Elmosolyodom, sőt, teli szájjal vigyorgok, nem mintha okom lenne örülni bárminek is. El sem hiszem, hogy még egy ilyen kis semmiségért is engem ugráltatnak.

Én meg ahelyett, hogy kézzel lábbal kapálózva ellenkeznék, mindenre rábólintok és kisbabaként elfogadom, majd elvégzem az utasításokat.

Csendesen elbuktam, mint szavahihető ember, akitől segítséget várhatna bárki is. Azt hiszem erre a pillanatra már a kezdetektől fogva számítani lehetett.

Hiába tettem meggondolatlan ígéreteket, hogy mindenben ellenzem majd az engem érintő döntéseket, parancsokat, vagy egyszerű utasításokat. Azt már sikeresen a fejembe vésték, hogy jobban teszem, ha nem ellenkezek folyton folyvást, mert azzal csak a saját magamnak ártok.

Jelen pillanatban másra sem vágyom, minthogy kikerüljek ebből a közegből és végre az erdőbe érjek, hogy ehelyett az undorítóvá vált hely helyett az elgördülő felhőket láthassam, és a Nap kíméletlen, kövér gömbjét.

Fátyolos gondolatokkal szedem össze a holmijaimat, amiket magammal viszek. Nem gondolom, hogy szükségem lesz bármire is, de jobb szeretek felkészülni minden váratlan lehetőségre.

Arcomat takaró tincseimet egy zilált mozdulattal hátra fésülöm, lassan tudatosodik bennem, miközben a vékony tincsek átfutnak az ujjaim között, hogy épp most követtem el életem legnagyobb baklövését azzal, hogy újfent nyavalyás bábként teszem, amit megkövetelnek tőlem. Ha végrehajtom a mostani parancsot, azzal konkrétan bebizonyítom mindenkinek, hogy valóban nem vagyok más, mint egy tökéletes katona, aki szó nélkül megtesz mindent, amire utasítják.

Nem ismerem a kölyköt, akiért el kell mennem, a feladatom annyi, hogy mindenáron leszállítsam őt és kész!

Engem eddig pusztán szórakozásból utasítottak, s szinte mindig ugyanazt tettem. Öltem, életeket vettem el, de mások életben tartásához aligha értek.

Őt meg célszerű életben tartani.

Egy halottal aligha tudnának kezdeni itt bármit is.

- Hová mész?


Eddigi nyugodt gondolataim formát bontanak, s megmagyarázhatatlanná válnak, fel-felszakad bennük valamiféle mindenkori és meghatározhatatlan balsejtelem. Már-már kérdő közönnyel fordulok az engem kérdező felé.

Kezd tompulni a figyelmem, ha még azt sem vettem észre, hogy sebtében mögém lopakodott valaki. De legalább attól nem kell tartanom, hogy a fejemet veszik. Itt ugyan ki lenne erre képes?

- Megyek elmetszem őfelsége torkát – villantom ki fogsorom pusztán mellékes gúnnyal. - Szabad?


- Ha egy mód van rá, kérlek, ne!


Elárult minket. Úgy gondolom jogos bosszúm lenne, hogy véget vessek az életének. Semmi mást nem akarok, mint a torkára fonni a kezemet és megkérdezni tőle miért, mielőtt elválasztanám a fejét a testétől. Mielőtt végleg elnémítanám szeretném hallani az okát.

Úgy teszek, mintha az ok nem lenne eleve magától értetődő.

Észrevétlenül előhalászott kardomat óvatosan megszorítom a markolatánál, majd hangtalanul visszacsúsztatom a helyére.

Nem mondanám túlontúl élvezetesnek, hogy a király pincsije lettem.

*

Sosem hittem volna, hogy egyszer majd egy tó vizének fagyos cseppjeiért fogom összetenni mindkét kezem.

Kellőképp elegem van már ebből a napból, sőt az összes többiből is, amit azzal töltöttem, hogy felkeressem ezt a helyet.

A víz körülöttem fodrozódva verődik hullámokba, miután egy koránt sem elegáns mozdulattal leugrottam a szikláról, hogy ezzel is időt spóroljak magamnak.

A hűs víz meglepően kellemes érintést nyújt, noha sohasem szerettem természetes vizekben lubickolni. Hagyom, hogy pár percig átjárja testem a jól eső üresség és a csend. Már itt vagyok, nem szeretnék és nem is fogok elsietni semmit.

Valahol a figyelmem határán észlelem, hogy valaki közvetlen mellém telepszik. Lélegzetem rendre bent ragad. Nem szeretnék macska-egér játékot folytatni vele, így jobb, ha nem rontok el semmit és nem ijesztem őt halálra már a legelején.

Magamon érzem a tekintetét, inkább tudom, mint érzem, hogy a fegyveremhez ér, majd egy pillanat múlva kíváncsi tekintetére válaszolok a sajátommal.

A tekintetéből leginkább gyermeki kíváncsiság tükröződik, aztán, mintha végigvágtak volna rajta, félelem vérzik szét benne és sietve elrohan.

Visszacsukom szemeimet és várok vagy két percet még mielőtt felállnék és a keresésére indulnék.

- Ennyit arról, hogy nem ijesztem őt meg – motyogom önmagamhoz képest egész nyugodt hangon.


Tényleg nem vágytam erre. Hogy majd hajkurásznom kelljen őt. Puha léptekkel indulok meg abba az irányba, amerre őt láttam elrohanni. Igazán nem láttam belőle túl sok mindent. Egyedüli, amit volt szerencsém megcsodálni és megjegyezni, a szemei...


- Hahó!


Kiáltásomra a széltől susogó erdőn kívül senki más nem felel. A fogaim közt beszívom a levegőt, lassú léptekkel haladok a fák között és megtorpanok. Ennyi idő alatt nem juthatott messzire. Valahol itt kell lennie.


- Gyere elő szépen, nem akarlak bántani!


Kiskoromban még hazudni sem akartam. És most mégis azt tettem. Ha úgy vesszük ki akarom szakítani őt a megszokott környezetéből. Mi ez, ha nem bántás? Ő csak egy feladat, amit minél hamarább célszerű elintéznem, hogy utána lelkiismeret-furdalás nélkül élhessem tovább az életem. Mindkettőnknek jó ez az egész. Én szabad leszek, ő pedig kap társaságot és nem kell többé egyedül élnie.

Mi másért köteleznének engem, hogy magammal vigyem őt oda, ahol én is élek?

- Tudom, hogy itt vagy, láttalak! Előjöhetsz, nem fogok veled semmit tenni!


Egy pillanatra a szemöldökeimet ráncolom. Kettőnk közül ő az, aki hazai terepen van. Itt én csak betolakodó vagyok. Felettem megrezzennek az ágak, amit megannyi levél zizzenése követ. Arcomat felemelve keresem az ismerős kék szempárt, s mikor ráakadok, magamban nyugtázom győzelmem.


- Szóval ott vagy – sétálok közelebb a méretes fa törzséhez. - Nem akarsz lejönni?


- N-nem...- rázza meg fejét hevesen.


Ezt valahogy mindjárt gondoltam. Töprengve nézek körbe, jelenleg halvány fogalmam sincs hogy fogom őt onnan lecsalogatni. Ez valahogy kimaradt a tájékoztatásomból, ellenállásról nem esett egyetlen szó sem. Nem is értem miért hittem azt, hogy itt minden simán megy majd. A lezúduló vízpermet felé fordulok, ami hatalmas fátylat von a zuhatag köré. Itt mindene megvan, ami az életbemaradáshoz szükséges. A vállam felett bizonytalanul a fiúra pillantok. Úgy ül ott a fa tetején, mint egy jelenés. Üde, sápadt, rózsás arcocska, halványkék tincsek omlása, puha, makacsul összezárt ajkak, pisze orr.

Futólag elmosolyodom és homlokráncolás nélkül teszek a fa törzse felé még egy lépést.

Irracionális lénynek tűnik, akivel lehetetlen összefüggően kommunikálni és akit lehetetlen rávenni bármire is. De valahogy mégis él bennem a meggyőződés, hogy a látszat ellenére ő egy értelmes kölyök és még ha én magam nem is vagyok számára épp bizalomgerjesztő alak, hallgatni fog rám, és velem jön.

Esetünkben most nincs olyan kézenfekvő opció, ami bármi pozitívummal járna neki.

Magammal kell vinnem, de jobb szeretném ezt erőszak nélkül megoldani.

Táskámat és kardjaimat a puha avarba dobom, a két penge fémes csörrenéssel terül el a fa tövében.

Kezeimet kitárva fordulok vissza a fiúhoz, majd egyik szemöldökömet finoman megemelve elmosolyodom.

- Nincs nálam fegyver, megígérem, nem bántalak. Gyere le onnan.


Fejét rázva kapaszkodik meg az egyik ágban. Fogaimat szívva fonom össze karjaimat a mellkasomon. Nyilván azzal csak mindent elrontanék, ha a lábainál fogva rántanám őt le onnan. Nem beszélve arról, hogy esetleg meg is sérülhetne.

Már a számat nyitva átkoznám őt le a fáról, de inkább nem mondok semmit. A végén még ettől is megijedne.

Bosszankodva rúgok bele az egyik előttem fekvő kavicsba, ami néhány bizonytalan koppanás után a tó vizébe pattan, és annak mélyére süllyed. Magam is a vízhez sétálok és mellé térdelve belemerítem a kezeimet, hogy az arcomat megmoshassam. Homlokomat ráncolva emelem fel a fejem, mikor valami hangosan csobban nem messze tőlem.

Óh, szóval mégis hajlandó volt lejönni arról a nyavalyás fáról.

Töprengve figyelem a víz alól felbukkanó arcot, melyből egy hatalmas, kék szempár mered rám. A két kard még mindig a fa tövében pihen, a fiú szerencsére nem ért hozzájuk. Csak megvágta volna magát velük és az nem hiányzik egyikünknek sem. Kiveszem hajamból az ékszert, megpörgetem ujjaim között és a fiú felé nyújtom.

Bizalmatlan, de látom rajta, hogy felkeltettem vele az érdeklődését. Kérdés az, hogy nagyobb-e nála a bizalmatlan tartózkodás, mint a kíváncsiság?

- Tetszik mi? - húzódnak ajkaim apró féloldalas mosolyba.

Bólintásán már meg sem lepődöm. Ha egész végig ilyen szószátyár lesz, akkor nagy valószínűséggel rövid időn belül megbolondulok mellette. Lassan közelít felém, erre őszintén nem számítottam tőle. Minimum azt hittem, hogy a fejemhez vág egy kődarabot és kilopja a kezemből az apró díszt.

- Odaadom neked, de csak akkor, ha vigyázol rá, és befejezed végre ezt a gyermeteg viselkedést. Nem akarlak bántani téged, csak barátkozni szeretnék veled. Mit gondolsz, menni fog?


Az ékszert szorosan az ujjaim közé csippentve tartom. Már csak pár lépés ahhoz, hogy elérje és az övé legyen. Sosem szándékoztam ezt átadni senkinek, legfőképpen egy idegennek nem, de most nincs más választásom. De legalább szemmel tarthatom egész végig az ékszert is és őt is. Feltéve, ha sikerül magammal húznom. Még mielőtt megkaparinthatná, hátrahúzom a kezemet és én magam is távolabb csúszok tőle. Jöjjön csak távolabb a víztől.


- Mondd, mi a neved?


A fiú lesüti a pillantását, szempillái árnyakat karcolnak orcájára. Én nem tudok olvasni a tekintetéből, így inkább meg sem próbálom. Talán fél tőlem. A riadalom egy egészen reális érzelmi reakció lenne tőle.


- Ellon – feleli hol a szemeimbe nézve, hol pedig a kezemben tartott tárgyra.


- Rendben Ellon. Az én nevem Daelas. Örülök, hogy megismerhetlek – mondom újból felé nyújtva az apró, fénylő tárgyat, amit ezúttal hagyok is, hogy elvegyen tőlem.


A kardok felé fordulok megint és miután megbizonyosodtam arról, hogy azok még mindig sértetlenül hevernek a fa tövében, feltápászkodom a földről és elmegyek értük. Kezdetnek nem rossz, de nincs nálam annyi csillogó tárgy, hogy mindig magamhoz tudjam őt csalogatni, szóval nagyon merem remélni, hogy lassacskán bízni kezd bennem. A kardjaimat nem áll módomban átadni neki, akármennyire szép darab mind a kettő.


Ellon:

Kíváncsian bámulom őt, nem tudom mit akarhat itt, de olyan furcsa. A szemei is olyan ijesztőek… az enyémek színesek, kékek, de az övének nincs színe. Olyan mint kristály, vagy a felhők amik az égen úsznak.

Körbe-körbe nézelődik, a vízesés hátánál lévő barlangot még nem fedezte fel és nem is fogom neki megmutatni, nehogy összetörjön mindent.

Visszapillant rám, a tekintete szinte izzik, mire félve közelebb húzom a levelekkel borított ágat és abba kapaszkodom szorosan. Mosolyogni kezd, aztán a homlokát ráncolja, de meg sem szólal. Biztos most gondolkodik…

Elkezd megszabadulni a lógó dolgoktól, az egyik egy különös csomag, a másik pedig a kard. Kettő is van neki és olyan szépen csillognak!

Mindent letesz a fűbe, csak a hajából nem vesz ki azt a csillogó dolgot pedig azt annyira szeretném megnézni!

Széttárja a karjaim, körbefordul előttem mintha csak táncolna, de aztán megáll és rám mosolyog.

- Nincs nálam fegyver, megígérem, nem bántalak. Gyere le onnan.

Megrázom a fejem, nem akarok lemenni!

Ijesztő és idegen, valahogy idetalált pedig ide még senki nem jött. Már nagyon régóta. Mit akarhat? Mikor fog elmenni?

Hosszú lábával belerúg a fűbe, összerezzenek a fán mikor egy nagy kavics magasan felszáll és belepottyan a vízesés medrébe. Meg kell majd keresnem…

Az idegen hátat fordít nekem és a vízhez sétál. A nyakamat nyújtogatva követem a tekintetemmel, de alig látom a fáktól. A víz csobogásától nem is hallom mit csinál, lehet, hogy valami rosszat, amit nem lenne szabad. Oda kell mennem, hogy megnézzem… de mi lesz ha bántani fog?

Lassan, hangtalanul a puha fűbe ugrok, a selymes szálak cirógatják a talpamat, de most nem foglalkozom velük. Oldalról megiramodom és egy nagyot ugorva belecsobbanok a langyos vízbe. A bőröm azonnal hűvösebb és felfrissültebb lesz, legszívesebben soha ki sem másznék a vízből, olyan jó!

Kidugom a fejemet, de csak az oromig. Az idegen a parton ül és figyel, majd hátra nyúl. Felcsillannak a szemeim az ezüstös tárgy láttán, az ujjai közé fogja és felém nyújtja.

Miért? Az enyém lehet?

- Tetszik mi? – mosolyog gonoszkásan.

Bólintok egyet. Nagyon szép és nekem is kell egy olyan, de tényleg nekem adjam?

Óvatosan úszom közelebb hozzá, a partnál már leér a lábam, így csak sétálok érte.

- Odaadom neked, de csak akkor, ha vigyázol rá, és befejezed végre ezt a gyermeteg viselkedést. Nem akarlak bántani téged, csak barátkozni szeretnék veled. Mit gondolsz, menni fog?

Én nem viselkedem gyermetegen! Nem vagyok gyerek!

De olyan szépen csillog… már majdnem hozzáérnek az ujjaim, de hirtelen elhúzza előlem. Elszomorodva nézek utána, úgy tűnik mégsem adja oda.

- Mondd, mi a neved?

- Ellon – felelem elszontyolodva, s még egy pillantást vetek a csillogó dologra.

- Rendben Ellon. Az én nevem Daelas. Örülök, hogy megismerhetlek – mondja, majd megint felém nyújtja, én pedig boldogan kaparintom meg.

Az enyém! Nekem adta és megszereztem!

Elmegy a partról, de már nem is figyelek rá. Megsimogatom a mintákat a fémen, érzem az ujjam alatt a kacskaringós vonalakat. A végei olyan formájúak mint a levél. Lehet, hogy ez egy ezüstlevél?Hmm…

A nap élesen visszaverődő fénye egyenesen a szemembe nyilall. Hunyorogva felpillantok, a kardjáról tükröződik vissza a fény miközben visszasétál ide.

- Állj! Állj meg! – sikítom kétségbeesetten, s még éppen időben cövekel le mielőtt hatalmas bajt okozott volna.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel.

- Miért?

- Ne lépj rá! – a kagylóim! Odaraktam a fűbe megszáradni őket!

Lenéz a lába elé, majd rám, nem tudom mit akarhat, de ne bántsa azokat. Leguggol, halvány mosollyal egy szó nélkül felszedi az épen maradt darabokat. Remélem a legszebbek nem törtek össze, azokat el akartam tenni.

Visszahúzódom a mederbe mikor ismét leül a partra, az ezüstöt szorongatva bámulom a kezét, amiben a kagylókat tartja és várom, hogy idenyújtsa őket.

- Szóval gyűjtögetsz is mi? – vizsgálgatja a fekete héjat, majd felém dobja én meg fürgén elkapom mielőtt a vízbe esne és tőle messze, a part másik oldalára teszem. – Szeretnéd a többit is?

- Azok az enyémek! – miért kellene nekem adnia azt, ami már úgy is az enyém?!

- De most nálam vannak. – mosoly, leteszi maga mellé a kupacot.

Összeszorítom a szám, ez az idegen nagyon, nagyon bosszantó. Megszorítom az ezüst tárgyat is és kiviszem azt is a partra a kagylók mellé.

- Visszaadod őket?

- Ha szeretnéd. Tudod Ellon, nem vagyok tolvaj, csak a barátod akarok lenni. – mosolyog.

A barátok nem veszik el egymástól a kincseiket. Nem vagyok ostoba!

És miért akar ő a barátom lenni? Nem akar elmenni?

El tud egyáltalán menni?

A kijáratot, az utat, amit régen az elfek használtak, a harcosok lezárták mikor elmentek a háborúba. Még nagyon régen és azóta senki sem tudta kinyitni. Egy ember sem tudott áttörni rajta, így bejönni sem tudtak. Sőt… erről a helyről sem tudtak. Akkor ő hogy talált ide? És tudja…?

- Te… tudod mi vagyok? – kérdezem bizalmatlanul méregetve.

- Tudom. – bólint.

- Honnan? – lépek közelebb mikor felemel egy újabb kicsi kagylót.

- Gyere ki a vízből és válaszolok. – int maga mellé.

Bizalmatlanul pislogva nézek a kezére, a kardjaira, amik biztos nagyon élesek és nemhiába hordhatja őket magánál. Hallottam miket meséltek a többiek mikor kicsik voltunk, hogy az emberek mennyire kegyetlenek voltak, meg akarták ölni az elfeket, vagy elfogni és megszerezni maguknak a legnagyobb ajándékot, amit csak adhatunk. Mi van ha ő is azt akarja?

Öntudatlanul is lejjebb merülök a vízben, a felszíne a szemem alatt töri meg a testem vonalát, a víz alatt átölelem magam a karjaimmal.

Az idegen sóhajtva néz rám, a kagylóimat a csomagjába süllyeszti, ahol nem láthatom őket, majd elindul a gyümölcsfák felé. Kiúszva a partra hajolva figyelem ahogy leszakít egy érett barackot, egy késsel ketté vágja, majd a fa tövébe telepedve enni kezdi.

Mérgesen lebukom a víz alá, kiengedem a bent tartott levegőt ami hatalmas buborékokban száll fölfelé a tiszta vízben. A kis tó fenekéig úszva megkeresem azt a nagy fénylő kavicsot, amit az idegen rúgott ide. Kiszedtem az összest, hogy minél tisztább legyen, de ő ezt nem tudja. Ha legközelebb kavicsot kar rúgni, majd szólok neki.

Csak olyan furcsa a neve. Nehéz kimondani. Da-e-las… majdnem összeakad a nyelvem közben.

Csak akkor bukkanok fel mikor nem bírom tovább odalent, hagyom, hogy a víztömeg ereje a felszínre dobjon és súlytalanul lebegve tartson meg a tetején. Elmosolyodom, mikor ismét megjelenik a két kismadár a fejem fölött. Apró csőrükkel isznak egy picit és tovaszállnak.

- Na, hát előjöttél végre.

Megijedek, elvesztem az egyensúlyom és süllyedni kezdek, mire a lábaimmal úszva nézek körbe. Meg is pillantom a betolakodót a vízesés mellett ülni. Levette a csizmáját, a nadrágját felhajtotta és kényelmesen lóbázza a lábát a vízben.

Majdnem megfeledkeztem róla!

- Tehát igaz amit hallottam, tényleg sokáig kibírod a víz alatt. – mosolyog, majd az égre pillantva hunyja le a szemét, elrejtve a kísérteties íriszeit.

Amit mond, az viszont megragadja a figyelmem, kíváncsian araszolok közelebb hozzá a part felé.

- Ki mondta neked? – senki nem tudhat rólam és erről a helyről. A többiek közül egy sem tért vissza a háborúból.

- Ülj ide mellém és szépen elmondom. – paskolja meg a zöld füvet, ami élettel telin ragyog a fényben.

Megrázom a fejem. Nem merek… de miért nem mondja el? Olyan gonosz!

Elkerekednek a szemeim, a felém tartott tenyerében az egyik kagylóm pihen. Lassan elkezdi összezárni az öklét, mire sebesen kapok a kincsem után.

- Ne törd össze a legszebbet! – csillag alakú és abból nagyon kevés van! Meg akarom tartani!

Elszontyolodva, félénken a parthoz sétálok. Mellé támaszkodva bizalmatlanul sandítok fel és kihúzom magam a vízből. Leülök a fűbe, a térdeimet felhúzva karolom át, de egy pillanatra sem veszem le róla a szemem.

- Megmondod?

Daelas:

Erősen szorítok rá kardjaim markolatára.

Régi érték. Másnak egyszerű használati tárgy, mely életektől foszt meg, de nekem kincs.

Nem azért, mert ezekkel öltem életemben legelőször, még csak nem is amiatt, mert a saját kezeim által készítettem őket el. Ezeknek vajmi kevés közük van a valódi okhoz.

Ezeket a kardokat leginkább emlékként tartom magam mellett.

Szükségem van valamire, ami újra és újra eszembe juttatja azt az embert, aki annak idején segített a fegyverek elkészítésében.

Némán figyelem, míg a fiú ragyogó szemekkel forgatja ujjai közt azt, ami valaha még az én tulajdonomban állt.

Szoknom kell még a gondolatot, hogy innentől kezdve az már nem hozzám tartozik és nem az én tulajdonom, hanem az övé. Elvére önszántamból adtam neki oda.

- Állj! Állj meg!


Mozdulatlanná dermedve torpanok meg az éles visítására, de utána rögtön egy nyugodt sóhajjal nyugtázza felé közeledő lépteim hiányát. Hangja épp olyan hirtelen tőrt fel, mint ahogyan el is halkult.


- Miért?


- Ne lépj rá!


Értetlenül, s reménytelenül ostobának érezvén magam állok előtte, tekintetemmel a lábaim előtt elterülő apró kis részt fürkészem, de néhány apró kagylón kívül semmi mást nem látok. Ezek lennének neki olyan fontosak, hogy rám kiáltson értük, és mozdulatlanságot parancsoljon nekem?

Kincseihez guggolva gyűjtöm ökleimbe az éppen maradt meszes kagylóhéjakat.

Talán nekem nincs olyan kifinomult szépérzékem, mint neki, de ezekben én nem látok semmi különlegeset, vagy kirívóan egyedit.

Óvatosan, a kagylókra vigyázva ülök le a partra. Továbbra is tartja a neki tetsző távolságot, de legalább már nem menekül el előlem minden áron.

- Szóval gyűjtögetsz is mi? - kérdem megforgatva ujjaim között az egyiket, aztán oda dobom neki. Fürge mozdulatokkal kap utána és elteszi egy biztonságos helyre, amin én csak jót mosolygok. - Szeretnéd a többit is?


- Azok az enyémek!


- De most nálam vannak – mosolygok magam mellé téve a kagylók összességét.


Ajkait egyetlen vékony vonallá préseli, látom szemeiben a bosszúságot, de nem áll szándékomban tenni ellene semmit. Ahhoz túlságosan is élvezem a helyzetet. Az ékszert is elteszi a kagylók mellé, kíváncsi vagyok mi mindent halmozott már oda fel az elmúlt évek során.


- Visszaadod őket?


Nincs rájuk semmi szükségem. Nem tudom felhasználni a kagylókat semmire és gyűjteni se gyűjtöm őket.


- Ha szeretnéd. Tudod Ellon, nem vagyok tolvaj, csak a barátod akarok lenni.


- Te...tudod mi vagyok?


Túlzás ezt állítani, de van némi információ a birtokomban róla.


- Tudom.


- Honnan?


Közelebb merészkedik hozzám, de közel sem a kialakuló bizalom következtében. Úgy tűnik igazán a szívén viseli a kiüresedett kagylóhéjjak sorsát. Markomban tartom az egyiket, de vigyázok rá, hogy ne roppantsam össze, s ne törjön apró darabokra.


- Gyere ki a vízből és válaszolok – intek magam mellé.


Fejemet megemelve figyelem őt; a bizalmatlan tekintetét, amivel engem és a kardjaimat méregeti. Gondolatban végigfuttatok mindent, amit elárulhatok neki, s mindent, amit talán még nekem sem mondtak el.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd tervet kell kieszelnem. Jobb híján mindig improvizáltam, és ez eddig mindig bevált.

Mindig, minden helyzetben!

Most viszont aligha mondhatnám neki azt el, hogy parancsot kaptam arra, hogy elvigyem őt innen.

Nincs se indok, se konkrét cél, amit megadtak volna nekem indítékként, hogy miért van annyira nagy szükség rá.

Ellon még lejjebb merül a vízben, ami egyértelművé teszi számomra, hogy várhatok akár napestig is arra, hogy kijöjjön a vízből és letelepedjen mellém. Felsóhajtva rakom el táskámba a kagylóit. Majd megkapja őket akkor, ha lehet vele értelmesen is beszélgetni. Addig ennek az egésznek nincs semmi értelme.

Egy érett gyümölcsöt szakítok le a fa ágáról, majd kettéhasítva kardommal a fa tövébe telepszem. Ízletesnek tűnik és őszintén szólva magam sem tudom már mikor ettem utoljára a mai nap folyamán.

Mosolyogva figyelem a tükörsima, tiszta vízfelszínt.

- Szép, ideküldtek engem gyereket nevelni – morgom letörölve csuklómról a barack kicsorduló szirupos levét.

*

Míg ő a víz alatt volt, alkalom nyílt arra, hogy nyugodtan körülnézzek egy kicsit itt. Idejutni könnyű volt. Szikláról leugrani egy tóba nem nagy kunszt. Visszamászni viszont sokkal bonyolultabb lenne, így más útvonalat kell keresnem. De ez ráér később is, előtte Ellont kell meggyőznöm, akit jól láthatóan pont nem érdekel az, amiért én idejöttem. A vízeséshez telepszem, nadrágom szárait felhajtom és a csizmáimat magam mellé rakva lógatom bele lábamat a hűvös vízbe.

Nem számoltam, de biztosra veszem, hogy nem kis időt töltött a víz alatt, így csak egy újabb mosollyal nyugtázom felbukkanását a felszínen.

Felfoghatatlan milyen békés közegben él ő egyes egyedül a természettel. Két apró madár röppen mellé, félelem nélkül isznak a tóból, majd tovább szállnak.

- Na, hát előjöttél végre.


Nem számított rám, ahogyan a hangomra sem, így nem meglepő módon újra sikerült ráijesztenem. Lábaival kapálózva tartja fenn magát, miután szép lassú merülésbe kezdett. Fejét forgatva akad meg tekintete rajtam és a döbbenetéből kiindulva valóban nem számíthatott arra, hogy még mindig itt vagyok és rá várakozom.


- Tehát igaz amit hallottam, tényleg sokáig kibírod a víz alatt – mondom szemeimet lehunyva, és kiélvezem a Nap melengető sugarait.


- Ki mondta neked?


- Ülj ide mellém és szépen elmondom – lapogatom meg magam mellett a selymes fűszálakkal borított részt.


Fejrázásán már meg sem lepődöm. Nem értem miért kell mindig a nehezebb utat választania, mikor annyi, de annyi lehetőség áll a rendelkezésére. Felé nyújtott kezemet lassan ökölbe szorítom, Ellon szemei pedig pillanatok alatt kerekednek el, mikor észreveszi az apró kagylót, ami a tenyerem közepén foglal helyet. Tudom, hogy sokat számítanak neki, emiatt is nem morzsolom apró darabokra még ezt az egyet sem. Pedig megtehetném, és ő aligha tudna ellene bármit is csinálni.


- Ne törd össze a legszebbet! - kiált rám ijedten.


Szemeimet forgatva figyelem őt, ahogyan kifelé araszol hozzám. Még, hogy a legszebb!

Térdeit mellkasához húzva karolja át lábait mialatt le nem venné a szemeit rólam egy pillanatra sem. De legalább már kint van a parton, nem messze tőlem ücsörög és én ezt is hatalmas előrelépésnek tekintem.

- Megmondod?


- Ha már ilyen szépen kéred, de előtte kérdezhetek én egyet?


Aprót biccent és nekem szükségem van pár másodpercre, míg össze szedem a gondolataimat, amiket majd szavakba akarok foglalni neki. Kérdéses, hogy illik-e tőle ilyet kérdeznem, vagy nem fogom-e ezzel felbolygatni őt. Nem tudhatom mi az, ami érzékenyen érinti.

Eltűnődöm azon, hogy vajon milyen lehet neki így egyedül élni.

Bármennyire is szeretném, nem tudom átérezni azt, amit ő. mellettem mindig volt, van valaki. Még akkor is, ha az esetek többségében hátam közepére se kívánom az illetőt.

- Mit akarsz kérdezni?


Közelebb araszol hozzám, de látom a szemeiben, hogy még mindig tart tőlem. A bizalom kiépítéséhez azért idő kell. Az nem megy egyik pillanatról a másikra. Ezt nem is várhatom tőle el.


- Hová tűntek el a többiek és mióta élsz te itt teljesen egyedül?


Töprengve mered maga elé és ajkait lebiggyesztve kezdi el piszkálni ujjaival a fűszálakat. Őt nézve valahogy semmissé szeretném tenni a kérdésemet. Meggondolatlan voltam és úgy igazán közöm se lenne az egészhez. Nem feladatom őt megismerni.

Ellon kínlódásában tagadhatatlanul van valami sajátságosan bájos, de ettől függetlenül roppant mód nem élvezetes így látnom őt.

- Nem tudom, régen – feleli csendesen, búsan.


Most rajtam a sor, hogy egy bólintással feleljek neki mindenre.


- Nem vágytál még sohasem arra, hogy világot láss?


Fejét kíváncsian fordítja felém, de tudom, hogy ennyi még nem elég ahhoz, hogy magammal tudjam őt csalogatni. A bizalmatlansága a legnagyobb horgony, ami ideláncolja, és ezzel semmit sem tudok kezdeni. Egy darabig némán figyelem, majd öklömet szétnyitva felé nyújtom a kagylócskát és hagyom, hogy gyorsan kikapja azt a kezemből. Apró markába rejtve mosolyog rá le boldogan és ez az apró öröm engem is mosolygásra késztet.


- Már nagyon régen elmentek és nem jöttek vissza – eddigi mosolya formát vált, s ez a mostani sokkal búsabb, mint bármelyik másik, amit eddig láttam tőle.


- Nem vágysz társaságra? Én magammal vihetnélek téged. Mellettem láthatnád a világot és nem csak azt az apró szeletét, amiben eddig éltél.


Már nem néz rám. A kagylójával bíbelődik és izeg mozog ültében. Látom rajta, hogy már nagyon mehetnékje van, de valami még itt tartja és ezért a valamiért én nagyon-nagyon hálás vagyok. Táskámat magamhoz véve nyitom ki és öntöm ki belőle óvatosan a kagylókat, majd közelebb kotrom hozzá őket. Nekem nincs szükségem rájuk. Ezek egyébként is az övéi, és mint ahogyan azt már egyszer mondtam neki, nem vagyok tolvaj. Nem veszem el azt, ami őt illeti.


- Még nem válaszoltál a kérdésemre.


- Hiába mondanám el neked, kitől hallottam rólad. Számodra az csak egy egyszerű név lenne jelentés nélkül.


- De én is válaszoltam neked – csattan fel összeszorított ajkakkal. Édesen durcás tekintetén mosolyogva csóválom meg a fejem.


- Rendben. Válaszolok, ha velem jössz!


Hatalmas, engem figyelő szemein jót mulatva figyelem, amíg Ellon hirtelen dühe amolyan beletörődő úgytudtamba csap át, majd valami egészen puha csalódott lemondásba.


Ellon:

- Ha már ilyen szépen kéred, de előtte kérdezhetek én egyet?

Miért nem mondja meg egyszerűen?

Aprót biccentek, a kíváncsiság fúrja az oldalam, így hogy nem akarja megmondani csak még inkább.

- Mit akarsz kérdezni? – válaszolok, de aztán ő is!

Picit közelebb húzódom, hogy miközben beszél megnézhessem a furcsa szemeit és azokat a rajzokat az arcán. Ó csinálta? Miért csillog? Mit jelenthetnek?

- Hová tűntek el a többiek és mióta élsz te itt teljesen egyedül?

Magam elé pillantok, már nem érdekelnek a szemei. Szomorúan nézek a fodrozódó víztükörre, kicsit csalódottan, mert azt hittem ő lehet, hogy tud majd róluk valamit. Ha megkérdeztem volna lehet, hogy mondott volna valamit, de most akkor ő sem tudhatja. Biztos mindenki meghalt a háborúban…

- Nem tudom, régen – sok idő eltelt. Ha megszámolnám a kis vonalakat a barlang falán tudnám. Minden naplementekor húzok egy vonalat a falra. A barlang fele tele van csíkokkal. Nagyon, nagyon sok csíkkal…

Egy bólintással jelzi, hogy megértette, de még mindig nem válaszol nekem, hanem kérdez még egyet.

- Nem vágytál még sohasem arra, hogy világot láss?

Elmenni innen? Felpillantok rá, érdeklődve, hogy vajon mi járhat a fejében, de nem tudom. Ő olyan furcsa…

Kinyitja a tenyerét, a csillag alakú kagylóm épségben van és azonnal ki is kapom a kezéből és biztonságosan magamhoz szorítom. Ez az enyém és vigyázok rá.

Mosolyogva simogatom meg a narancssárga héjat, ilyen alakúból nem sok van ám.

- Már nagyon régen elmentek és nem jöttek vissza – súgom halkan a kagylót figyelve. Itt hagytak minket, aztán mindenki itt hagyott engem. Én meg maradtam.

- Nem vágysz társaságra? Én magammal vihetnélek téged. Mellettem láthatnád a világot és nem csak azt az apró szeletét, amiben eddig éltél. – mondja, mintha valami csodálatos dologról beszélni… és úgy ahogy mondja annak is hangzik.

Akkor hol van mindenki? Hogy mernék elmenni, mikor soha senki nem jött vissza?

A csörgésre Daelas-ra kapom a tekintetem, mellém önti a táskájából az összes kagylóm. Mind épségben van egy sem tört össze. Majd később szépen elrendezem őket.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre.

- Hiába mondanám el neked, kitől hallottam rólad. Számodra az csak egy egyszerű név lenne jelentés nélkül.

- De én is válaszoltam neked – miért nem mondja meg nekem?! És miért mosolyog rám?

- Rendben. Válaszolok, ha velem jössz!

Hazug! Az előbb azt is mondta, hogy ha én válaszolok neki akkor ő is fog! Minek mennék én el? Mit csinálnék? És ha el akarnak kapni? A gonosz emberek…

- Nem szabad elmennem innen. – mondom neki morcosan.

- Miért nem?

Összeszedem a kagylókat a kezeimbe és finoman rámarkolok, hogy ne hulljanak ki onnan.

- Nem mondom meg. – közlöm, hiszen ő sem akar nekem semmit elmondani. Akkor találja ki ha akarja!

Fogom a magam és belecsobbanok a tóba, szándékosan úgy, hogy a kicsapódó víz a hazudósra repüljön. Megérdemli!

Az összes kagylót lepakolom a meder aljára, egy kevés homokot szórok rá, hogy lent is maradjanak, majd óvatosan belopom a partról a ezüst leveles tárgyat és az ott maradt kagylókat.

Ha azt hiszi olyan buta vagyok, hogy én majd mindent elárulok neki vissza is mászhat oda ahonnan idepottyant!

***

Mikor sötétedni kezdett óvatosan belopóztam a vízesés mögötti barlangba. A csúszós sziklákon nehéz volt felmászni úgy hogy ne vegyen észre, de sikerült, mert nem jött utánam. Felrajzoltam egy újabb fonalat a fehér kaviccsal, majd gondosan elrendeztem az új kincseimet is a többi közé. Mindegyiket oda ahová való, majd a kis vackomba kuporodva lefekszem.

Nem sok minden maradt meg miután elmentek a többiek, sok mindent magukkal vittek. Néhány különös ruhadarab megmaradt, olyan anyagból, ami nem foszlik szét, tekercsek, amikben legendák vannak a népemről. Már mindegyiket fejből tudom.

Voltak fából készült edények is, de az idő során tönkrementek, lassan mindent eltűnik amit itt hagytak…

A békés álomból valami eddig nem hallott pukkanó hang szakít ki és azonnal fel is pattanok. A vízesésen átszűrődő fény csillog a nedves falakon, mintha kristályból lennének, olyan gyönyörűen ragyog minden.

Megbűvölten megyek a vízfüggöny közelébe, de semmit nem látni rajta keresztül. Gondolkodom, de ismét győz a kíváncsiságom.

A tó partjára úszva leskelődöm, hogy vajon mi lehet az a kék fény, ami olyan szép. Daelas ott fekszik mellette a fűben, de a szemei nyitva vannak. Rám néz, én meg rá, de meg sem szólal.

Kimászom a vízből és közelebb settenkedem a kék, pattogó fényekhez, s ahogy közelebb érek egyre melegebb lesz.

- Ne nyúlj hozzá! – kiált rám és azonnal vissza is rántom a kezemet. Ijedten lesek felé, hogy miért kiabált rám, valami rosszat tettem?

- M-mi ez?

- Te még a tüzet sem ismered? – morogja a karján fekve.

- De a tűz nem ilyen. – vetek ellent – Piros, meg sárga, mint a nap.

- Ez varázstűz.

- Akkor te varázsló vagy? Nem ember? – ülök le vele szemben, de nem túl közel a tűzhöz. Kiszárít… jó meleg, de kiszáradok tőle.

- Úgy nézek ki, mint egy emberi lény? – vonja fel a szemöldökét és nagyot szusszanva felül.

- Még nem láttam embert. – vallom be lesütött szemekkel. Csak meséltek róla, hogy néznek ki a különböző teremtmények, megtanították mikor kicsi voltam, de még egyszer sem láttam egyiket sem.

Közelebb tartom a kezem a tűzhöz, de csak annyira, hogy ne égessen meg. Olyan különös érzés ahogy melegszik a testem. Mióta elkopott az a kő, amivel tüzet lehetett gyújtani, nem csináltam magamnak.

- Ellon? Miért nem mehetsz el innen?

Rápillantok a tűz fölött, egy pillanatig fontolgatom a kérdést, de az előbb ő is válaszolt nekem ugye? Akkor ez így igazságos.

- Mert akkor nem jövök vissza. Senki nem jött vissza, aki egyszer elment. – suttogom, az államat a térdeimre támasztom és letépek egy fűszálat, majd a kék tűzbe tartom és nézem ahogy megszárad, majd lángra kap. Nem füstöl, mint a piros tűz, csak melegít, nincsen olyan büdös füstfelhő körülötte.

- Gondoltál már arra, hogy azért nem jöttek vissza, mert találtak egy másik helyet?

Rámeredek a tűz fölött.

- Ahol élhetnek? – bólint – Nem hagytak volna itt egyedül. – mondom határozottan.

Háborúzni mentek, nem új területet keresni és akik utánuk mentek, hogy kiszabaduljanak innen, azok sem jöttek vissza soha.

- Esetleg utánajárhatnál, ha velem jönnél. Láthatnád az embereket és sok másfajta lényt és nem lennél többé egyedül. A te döntésed.

Akkor sem tudnék kimenni ha szeretnék. Az átjáró le van zárva, eltorlaszolva és egy óriás kéne ahhoz, hogy el lehessen mozdítani azt a követ. Mégis… ha arra gondolok hogy talán valahol odakint élhetnek még elfek és csak ki kéne mennem, hogy megtaláljam őket, egyszerre tesz boldoggá és szomorít el.

- Szeretném… lehet, hogy láthatnék más elfeket is, de félek. – vallom be elbújtatva az arcom - Félek a többiektől, hogy bántani akarnak majd.

Daelas:

- Nem szabad elmennem innen – mondja olyan meggyőződéssel, amitől már én is majdnem elhiszem neki.

Makacs a végtelenségig és még mindig úgy duzzog mint egy ötéves kisgyerek.

Felfoghatatlan honnan vette ezt a baromságot, hogy neki innen nem szabad elmennie. Teljesen egyedül van, ugyan, ki akadályozná őt meg abban, hogy itt hagyjon mindent?

Mégis mit hisz?

- Miért nem?


Nem néz a szemeimbe, de ez feleannyira se bosszant, mint az, hogy már megint azokkal az átkozott kagylókkal foglalkozik. Örülnék neki, ha képes lenne egyszerre csak egy valamire koncentrálni, mert ezzel így sehová sem jutunk. Unom már, hogy újra és újra magamra kell vonnom a figyelmét, mert különben teljes tökéletességgel megfeledkezik rólam.


- Nem mondom meg - vágja rá morcan.


Homlokomat ráncolva meredek utána, mikor ő egy elegáns mozdulattal a vízbe pattan és ugrásának következtében engem is eláztat. Az arcomba lógó nedves tincsemet fújkálva csavarom ki ruhámból a vizet. Ez egyszer nem megyek utána, és nem csinálok vele semmi olyat, amitől halálra rémülne, merthogy szívem szerint most alaposan megreguláznám a kölyköt az biztos igaz!

Nem azért tettem meg ezt az utat, nem azért töröm magam még mindig, hogy egy ilyen kis mitugrász így kiszúrjon velem.

*


Egész nap nem láttam, de különösebben ez most nem is zavar. Jól esik végre egy kis nyugalom, és annak a tudata, hogy jó darabig még távol leszek mindentől és mindenkitől.

Egyedüli, ami piszkálja a csőröm, az a gyerek viselkedése.

Amint vége ennek az egésznek, első dolgom keresni egy sziklát és jókorát fejelni belé azért, mert elvállaltam ezt.

A Nap már jócskán lemenőben van és attól tartok az éjszakámat is itt fogom tölteni. Ezt egyáltalán nem így terveztem, naivan úgy gondoltam majd egyből velem tart, és most szívhatom a fogam, hogy ez mégsem így történt.

Nincs hideg, de a vizes ruhámnak köszönhetően melegnek sem mondhatom a hőmérsékletet. Akár meg is száríthatnám magamnak, de feleslegesen nem erőltetem magam semmiért. Előbb-utóbb megszárad, az másodlagos, hogy pontosan mikor.

Mágiámmal pillanatok alatt teremtek tűzet. Legalább ezzel nem kell perceket pepecselnem. Nem vagyok híve a gyújtósok gyűjtögetésének, és annak sem, hogy fél órányit baszakodjak apró kövekkel azért, hogy szikrákat pattintsak velük.

Elégedetten pillantok a kék lángok táncába. Semmiben sem különb attól, mint amit az emberek gyújtanak éjszakánként, hogy elűzzék a vadakat és melegen tartsák magukat. Talán annyiban, hogy ez nem okádja magából azt a bűzös, fekete füstöt.

A puha fűbe telepszem, de nem alszom el. Ennél azért több kell nekem ahhoz, hogy kifáradjak.

Csendesen fürkészem a tájat, míg meg nem pillantom Ellont, akit jól láthatóan máris hatalmába kerített a tűz ragyogóan kék fénye.

Rám néz, de én továbbra sem mozdulok, nem szólok hozzá és nem teszek semmit, amivel esetleg elijeszthetném őt.

Gyanakodva figyelem osonását, egyre közelebb és közelebb lépked a tűzhöz. Van egy olyan zsigeri érzésem, hogy hozzá akar érni.

- Ne nyúlj hozzá! - szólok rá hangomat megemelve, mikor kezét a lángok felé emeli.


Ellon ijedten kerek szemekkel fordul felém. Lehet hibát vétettem, hogy megemeltem vele szemben a hangomat. Hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy itt leginkább nekem kell alkalmazkodnom, és nem neki. Ez még mindig az ő otthona. Itt én csak valami erőszakos betolakodónak számítok.


- M-mi ez?


- Te még a tüzet sem ismered?


- De a tűz nem ilyen – jelenti ki ellenkezve. - Piros, meg sárga, mint a Nap.


Méghogy a Nap, mi? Mégis mikor lettünk mi ketten ennyire jóban, hogy már vitatkozni is van bátorsága velem?


- Ez varázstűz – mondom.


Gondolatban sokkal jobban hangzott, mint így kimondva szavakkal.


- Akkor te varázsló vagy? Nem ember? - érdeklődik valamivel lelkesebben és helyet foglal a tűztől nem messze.


Kérdésein már meg sem lepődöm. De tényleg. Az lenne a lehető legegyszerűbb, ha mindent ráhagynék. Higgyen amit csak akar. Nem látom értelmét annak, hogy a számat jártassam neki naphosszat. Hiszen szavaimnak láthatóan nincs semmi eredménye. Ezt viszont most nem hagyhatom válasz nélkül. Még, hogy én ember.

Szép is lenne mit ne mondjak!

- Úgy nézek ki, mint egy emberi lény? - emelem meg egyik szemöldököm, mialatt orromon szívva egyet felülök.


- Még nem láttam embert – motyogja szemeit lehunyva.


Tartok tőle ez az én jelenlétemben sem fog változni semmit. Nem vagyok ember és jobb lesz, ha ezt az agyacskájába vési. Kezét a pattogó lángok fölé emeli, de most legalább ügyel arra, hogy ne kerüljön túl közel hozzájuk és ne égesse meg magát.

Könnyedén meg tudnám gyógyítani neki az egyszerűbb sérüléseket, de miért tenném, ha egy kis odafigyeléssel megelőzhető minden baj?

Számat elhúzva figyelem merengésében. Nem tudom min gondolkodik és nyilván nem is tartozik rám, úgyhogy inkább egy számomra jóval lényegesebb dologra terelem a figyelmét.

- Ellon? Miért nem mehetsz el innen?


A tűz fölött néz rám. Mikor legelőször találkoztam vele nem hittem volna, hogy egyszer majd egy mágiával teremtett tűz mellett fogok ülni vele, és beszélgetünk az életéről. Túl hamar ítélkeztem vele szemben. Hamarább megalkottam róla a véleményem, minthogy ténylegesen is megismertem volna őt.


- Mert akkor nem jövök vissza. Senki nem jött vissza, aki egyszer elment – suttogja szomorkásan, állát a térdeinek támasztva.


Vékony ujjaival a fűszálakat kezdi el tépkedni, hogy aztán a tűzbe tarthassa őket, ami pillanatok alatt emészt fel mindet. Veszélyes játékot űz, de amíg nem megy a megengedettnél közelebb a lángokhoz, nincs semmi baj.


- Gondoltál már arra, hogy azért nem jöttek vissza, mert találtak egy másik helyet

Mereven néz a szemeimbe.

Meg ne sértődjön a kérdésemen. Számtalan oka lehet annak, hogy nem jöttek vissza hozzá.

Én csak egy lehetséges alternatívát mondtam neki, de ez koránt sem jelenti azt, hogy igazam van.

- Ahol élhetnek? - biccentek. - Nem hagytak volna itt egyedül!


- Esetleg utánajárhatnál, ha velem jönnél. Láthatnád az embereket és sok másfajta lényt, és nem lennél többé egyedül. A te döntésed.


- Szeretném... lehet, hogy láthatnék más elfeket is, de félek – rejti el arcát. - Félek a többiektől, hogy bántani akarnak majd.


A mellettem heverő kardok markolatára pillantok és utána vissza rá. Néha nem tudok rajta kiigazodni. Nem dísznek hoztam magammal a kardjaimat, amikre lehet nem is lesz semmi szükségem. Csak néhány alakkal találkoztam idefelé menet, de egyikük sem volt különösebben emlékezetes figura. Az arcukra és hangjukra például már egyáltalán nem emlékszem.


- Ellon, itt vagyok veled, nem? Mellettem biztonságban vagy. Megvédelek, ha kell.


- Miért védenél meg engem?


Tenyeremet a homlokomra simítom, és egy jó darabig nem mondok kérdésére semmit. Csendben marad, mikor kérdezem és beszél, mikor nem várok tőle feleletet semmire. Eszes gyerek, aki keveset látott a világból, így örökké kíváncsi mindenre. Ebből akár bajunk is származhat. Úgy érzem, mintha egy vadonélő árvát aggattak volna a nyakamba, akit most az én feladatom megtanítani az életre. 


- Mert te magadat képtelen vagy – válaszolom egyszerűen. 


- Hé!


Mosolyogva kapom el a csuklóját és tartom őt vissza, mikor már megint menekülne fogná a sértettsége miatt. Akaratlanul bántom meg mindig, de nem fogok emiatt bocsánatot kérni tőle, mert tudom, hogy semmit sem érne a bocsánata úgy, ha közben ugyanúgy szembesítem őt a tényekkel. Nem tudná magát megvédeni és biztos lehet benne, hogy nem mindenki olyan kedves, mint én.

Igazán csúnya szemekkel néz rám, míg ujjaimat feszegeti és megpróbál kiszabadulni, holott nem is szorítom a csuklóját. Minimális erőt sem fejtek ki rá, egyszerűen csak bőrére fontam az ujjaimat és most biztos satuba zárva tartom őt.

- Engedj el! - mordul fel kézfejemet csapkodva apró öklével.


Különös. Olyan, mintha az egész gyerekkora egy moraj lett volna. Azt mondta régóta él már egyedül és, ha ezt veszem alapul, akkor nem sok személlyel beszélgethetett az évek során. De a „rég” az mindenki számára mást takar. Én is rég láttam már a családomat. A szüleimet. Nem rémlik már anyám arca, vonásai már kifakultak az emlékezetemben. Néhány elem rémlik még, de az mind-mind semmit nem ér. A selymes bőre és a kifakult, por szőke haja nem fogja visszaidézni őt az emlékezetembe.


- Ellon – szólok rá csitítva. - Csillapodj, eddig sem bántottalak téged és ezután sem foglak.


Minden, ami a múltját jelképezte, a jövőjéből már kitörlődik. Kiszakítom őt az életéből és így talán esélyt is adok neki arra, hogy új életet kezdjen. Így talán megtalálja a társait, azokat, akikkel annak idején együtt élt. Elveszem róla a kezemet és hagyom, hadd menjen, ha akar.

Szórakoztató, hogy nemrég még mennyire menekülni akart és most, hogy szabad utat kap nem mozdul semerre, csak ül és néz, mint aki csodát lát. Nem egyszer kijelentettem már neki, hogy szükségtelen tőlem tartania. A bizalmatlanságát tartogassa másoknak. Olyanoknak, akik megérdemlik.

- Térj nyugovóra és döntsd el végre mit akarsz. Várok, ha időre van szükséged, de nem hagylak itt ezt most leszögezem!


- Menni akarok – motyogja az orra alatt.


Ne nem tudom, ezt most határozott kijelentésnek szánta-e, vagy sem. Bizonytalansága még így is kihallatszik a hangjából és ezzel egyenlőre nem tudok mit kezdeni. Olyan, mintha még mindig arról szeretne megbizonyosodni, hogy neki szabad-e innen elmennie. Nagyon nem bánnám, ha végre túllépne ezen a baromságon. Hozzá hajolva kocogtatom meg mutatóujjammal a feje tetejét, mire végre hajlandó ténylegesen is a szemembe nézni. Egészen érdekes szerzet, olyan illata van, mint a friss, érett baracknak és a fák kérgének.


- Holnap Ellon. Már meg ne haragudj, de most még nem tudlak komolyan venni. Ha holnap is úgy állsz elém, hogy velem akarsz jönni, akkor rendben, elfogadom. De most még inkább ne hozz meg semmilyen döntést, mert az ugyanolyan bizonytalan lenne, mint amilyen most te vagy.


- De én nem is vagyok biz....- tenyeremet a szájára tapasztom és félreérthetetlen célzással a barlangja felé intek, ahonnan nemrég kisomfordált.


- Menj be és aludj, vagy tisztogasd a kagylócskáidat, tégy, amit akarsz, de ne itt kint téblábolj – mondom elvéve szája elől a kezemet és visszafekszem a fűbe.


Kétségtelenül aludtam már ennél jóval kényelmesebb helyen is.


Ellon:

Könnyen beszél ő, mindig is odakint élt és ha varázsló akkor varázsereje is van és meg tudja védeni magát. Engem senki nem tanított meg rá, hogy hogy kell.

- Ellon, itt vagyok veled, nem? Mellettem biztonságban vagy. Megvédelek, ha kell. – mondja, de csak a hangját hallom nem nézek rá.

- Miért védenél meg engem? - és miért nem megy még el?

Tenyerét a homlokára simítja, érdeklődve lesek ki a térdeim takaráséból, hogy vajon miért csinálja. Ha én is ugyanazt csinálom akkor sem történik semmi. Csendben pislogok felé, még mindig kíváncsian szemlélve, de bármikor nézek is rá, mindig furcsának és érdekesnek látom.

- Mert te magadat képtelen vagy.

- Hé! – már megint ezt csinálja! Nem akar nekem rendesen válaszolni!

Ha minden varázsló ennyire bosszantó, akkor nem is akarok találkozni többel!

Felpattanok, hogy inkább visszabújjak a vízesés mögé, de alig állok fel elkapja a csuklómat és nem enged. Különös érzés bizsergeti meg a karomat, olyan… meleg érzés. Az ő bőre másmilyen mint az enyém, nem tűnik olyan nedvesnek.

Eltereli a figyelmemet az arcán húzódó mosoly, még ki is nevet! Utálatos varázsló!

Ujjaimmal a keze felé nyújtok és megpróbálom lefeszegetni az ujjait a csuklómról, de nem engedi. Túl erősen fog és nem tudok elmenni mellőle.

- Engedj el! – mondom bosszúsan, másik kezemmel az engem fogóra csapva.

Még mindig erősen fog! Miért csinálja ezt? Nem megyek vele sehová, biztos, hogy hazudik nekem és nem is olyan jó kint, meg nem is fog majd megvédeni!

- Ellon. Csillapodj, eddig sem bántottalak téged és ezután sem foglak. 

Ránézek, de nem mondok. Nem gondolom, hogy bántani akarna, mert akkor már megtette volna… ugye?

- Térj nyugovóra és döntsd el végre mit akarsz. – mondja nyugodt hangon, nem kiabál - Várok, ha időre van szükséged, de nem hagylak itt ezt most leszögezem! 

- Menni akarok – motyogom halkan, kicsit megnyugodva. Nem akar magamra hagyni? És akkor tényleg meg fog védeni?

Ha mégsem, akkor elszököm tőle és megkeresem magam az erdei elfeket, vagy a fajtám bármelyik tagját!

A piszkálódására a szemébe nézek, nem értem minek ütögeti a fejemet.

- Holnap Ellon. Már meg ne haragudj, de most még nem tudlak komolyan venni. Ha holnap is úgy állsz elém, hogy velem akarsz jönni, akkor rendben, elfogadom. De most még inkább ne hozz meg semmilyen döntést, mert az ugyanolyan bizonytalan lenne, mint amilyen most te vagy.

Miért bánik úgy velem, mint egy buta lénnyel? Én igen is el tudom dönteni mit akarok!

- De én nem is vagyok biz... – tenyerét a számra tapasztja, olyan furcsa, hogy megérint valaki, hogy még a bosszússágomról is megfeledkezem.

A barlang felé bök az ujjával, ezek szerit észrevehetett mikor eltűntem a vízfüggöny mögött, mégsem jött utánam.

- Menj be és aludj, vagy tisztogasd a kagylócskáidat, tégy, amit akarsz, de ne itt kint téblábolj – mondja, majd elveszi a kezét a szám elől és elfekszik a fűben.

Összeszorítom a szám, nagyon-nagyon bosszantó ez a férfi. Nem emlékszem, hogy a fajtársaim közül bárki is ilyen bosszantó lett volna!

Egy hang nélkül visszatrappolok a barlanghoz, felmászom a sziklákon és visszabújok az ott hagyott vackomba és csak azért is lehunyom a szemem és jó mélyen alszom…

 

A vízesés zajai helyett egy furcsa surrogó hangocska ébreszt, nem olyan mint tegnap este, de hasonló és az a kék kis fénygömb is hasonló, ami a nem messze tőlem álló Daelas tenyere fölött lebeg. Mit csinál ő itt?

Összekuporodom a jó meleg anyagok között és csendesen figyelem, hogy mit csinál, de nem nyúl semmihez, hanem a falakra rajzolt vonalakat nézegeti. Talán meg akarja számolni őket?

- Hány éves is vagy te? – kérdezi hirtelen.

- Nem tudom. Sok… - nem tudom, hogy mérik az időt és az éveket.

- Sok… - morogja, de nem értem miért. Tovább nézi a falra karcolt vonalakat, amik egészen a barlangot keresztülszelő cseppkövekig érnek, még jó sok nap el fog férni. – Nem is vagy már olyan gyerek igaz?

- Nem vagyok gyerek! – jelentem ki határozottan – Akkor voltam gyerek mikor a népem elment.

- És az ugyan mikor volt? – kérdezi felvont szemöldökkel felém pillantva.

- Régen…

- Mindjárt gondoltam.

Olyan… ahhrrr! Ha nem sajnálnám annyira a szép kagylóimat a fejéhez vágnék egy maréknyit belőlük!

- Akkor mikor a nagy elf háborúk voltak. A népem így emlegette azt az időszakot. – kimászok a takarók közül és a kövek mellé a szárazabb helyekre lepakolt könyv felé lépek és elveszem onnan. Kinyitom annál az oldalnál, ahol az elfek történetének utolsó fejezete van és a legutolsó lejegyzés a nagy elf háborút említi meg. – Látod?

Odajön mellém és leguggolva szemügyre veszi a lapokat, majd fintorogni rám pillant.

- Nem értem az elf nyelvet Ellon… de az elfek háborúja már több mint kétszáz éve volt, legalábbis amennyire én tudom. – kétkedőn pillant végig rajtam – Biztos vagy benne, hogy te olyan öreg vagy?

- Miért olyan meglep ez? A varázslók sem öregszenek nem? – úgy néz rám mintha valami fura dolog lennék… mintha nem tudná, hogy akár több ezer éves is lehetnék, akkor is így néznék ki.

Felsóhajt és megingatja a fejét, ahogy oldalra pillantok picit elterelődik a figyelmem a kezében lebegő fényes, kékes golyó miatt, ami világít. Ez is olyan szép, mint tegnap a tűz. Felemelem a kezem és lassan felé nyúlok, közben Daelasra sandítva, hogy nem akar-e megint rám kiabálni, de csak figyeli hogy mit csinálok.

Halvány mosollyal hozzáérek a gömbhöz, ami ugyan picit vibrálni kezd, de nem lesz semmi baja és a kezemet is csak melegíti.

- Miket tudsz még csinálni? – kérdezem kíváncsian.

- Nem vagy holmi mutatványos és ez nem játék. – mondja és eltünteti a kék gömböt a barlangban pedig kicsit sötétebb lesz.

Csalódott pillantást vetek rá, pedig nem lett volna olyan nagy fáradság, hogy mutat még néhány szép fényes varázslatot.

- Nos, meggondolta magad az éjjel?

- Nem, még mindig menni akarok. Megmondtam.

Eszemben sincs bevallani neki, hogy félek kimenni, de ha nagyon nem tetszik legfeljebb visszajövök míg nem leszünk túl messze.

- Rendben, nagyszerű. Akkor már csak ki kell találni, hogy hogyan mehetünk ki. – néz körbe, de hiába nézi a sziklákat, ő nem tudja hol a bejárat. Csendben visszateszem a könyvet a helyére, majd eszembe jut, hogy ha elmegyek innen, akkor ezek is itt maradnak. De nem akarok itt hagyni mindent, a kedvenc dolgaimat magammal viszem.

Az egyik kisebb takarót leterítem a földre, majd beleteszem az összes ruhámat, az ezüst leveles tárgyat, amit Daelas adott és a legszebb kagylókat is összeszedem, amik a kedvenceim. Legszívesebben az összest megtartanám, de azok nem férnének el egy batyuban. És az elf könyvek sem… túl nagyok és nehezek…

- Gondolom nem tudsz hegyet mászni ugye? – pillant rám a barlang szája mellől.

Megrázom a fejem, még sosem próbáltam és a hegyek amúgy is olyan magasak és csúszósak, viszont… át tudná törni a kijáratot elzáró követ? Azokkal a kardokkal, vagy varázslattal? És… hmm…

- Megmutatom hol a kijárat, ha megmutatsz még egy varázslatot. Valami szépet…

Daelas:

Homlokát ráncolva, az ajkait egyetlen vonallá préseli össze, és elkerülve a további bosszúságokat inkább elsiet a barlangjába. Ezen már meg sem lepődöm. Nem mintha célom lenne kellemetlenségeket okozni neki, de jobb szeretek egyedül gondolkodni a továbbiakon. Neki is jobb, ha pihen. Már ha komolyan gondolja azt, hogy velem jön!


*


A helyzet az, hogy sosem voltam valami igazán jó alvó. Megszoktam, hogy nem lehetek figyelmetlen, sem kiszolgáltatott. Egy energiagömböt előidézve a barlanghoz sétálok, és halkan, hogy Ellont még véletlenül se ébresszem fel, körülnézek. Tűnődve meredek az apró strigulákra, amiket minden bizonnyal a fiú rajzolhatott fel a falra. Nem számolom őket meg, nem tudom milyen időközönként rajzolta fel őket, de rengeteg vonal van, amik számára mély jelentéssel bírnak. 


- Hány éves is vagy te? - kérdem tovább nézelődve.


Nem tudom ébren van-e. Ha válaszol a kérdésemre, akkor minden bizonnyal igen, ellenkező esetben majd megkérdem ugyanezt tőle kicsivel később. 


- Nem tudom. Sok...


Ennél azért valamivel konkrétabb választ vártam volna tőle!


- Sok...- morgom ismételve őt. Ezzel a válasszal semmire nem megyek. Ha minden vonal egy napot jelent, amit itt eltöltött, akkor mégsem annyira kölyök már, mint amilyennek eleinte hittem. - Nem is vagy már olyan gyerek, igaz?  


- Nem vagyok gyerek! Akkor voltam gyerek, mikor a népem elment. 


- És az ugyan mikor volt? - emelem meg egyik szemöldököm, míg felé fordulok. 

- Régen...

- Mindjárt gondoltam. 


Így tényleg semmire nem fogok menni azzal, hogy kérdéseket teszek neki fel. Nem valami kommunikatív. 


- Akkor, mikor a nagy elf háborúk voltak. A népem így emlegette azt az időszakot – a takarók mögül előbújva, a száraz kövekhez lép és felemelve onnan egy könyvet, gyorsan átlapozza azt. - Látod? 


Hozzá lépve leguggolok mellé és belelesek a könyvbe, bár ennek sem látom utólag értelmét. Szép betűk, biztosan érdekes történetet mesélnek el, de ez nekem csak halandzsa. Nem értem ezt a nyelvet, így olvasni sem tudom. 


- Nem értem az elf nyelvet Ellon...de az elfek háborúja már több mint kétszáz éve volt, legalábbis amennyire én tudom – hitetlenkedve nézek rajta végig. Fiatal teste van, nem épp férfias vállal, de nem nevezném nyüzügének sem. - Biztos vagy benne, hogy te olyan öreg vagy? 


- Miért olyan meglepő ez? A varázslók sem öregszenek, nem? 


Mereven figyelem pár pillanat erejéig, majd egy sóhajjal megadom magam és a fejemet ingatva ráhagyom. Kezét felemelve a kékesen vibráló gömb felé nyúl, mialatt óvatosan engem tart szemmel hátha megint kedvem tartja leordítani a fejét. Jól láthatóan eszemben sincs megállítani őt a mozdulatában, ugyanis ez most teljesen ártalmatlan még Ellonra nézve is. Vérszegény mosollyal érinti meg a pulzáló gömböt, ami azon kívül, hogy hőt bocsájt ki magából és világít, semmi rendkívülit nem tesz. Remélem nem fog a későbbiekben is így reagálni minden egyes varázslatra. Bőven van olyan, ami nem neki való!


- Miket tudsz még csinálni?


Javaslom gondolja át még egyszer a kérdését és próbáljon meg nem valami olcsó mutatványosnak nézni engem! 


- Nem vagyok holmi mutatványos és ez nem játék – tüntetem el pillanatok alatt a gömböt, és a barlangra újra az a természetes sötétség borul. Ellon szomorkás szemekkel pislog rám, amivel csak annyit ér el, hogy ezentúl jól meggondolom mit mutatok meg neki, és mit nem. Változatlanul nem vágyok a gyermeknevelés örömeire!


- Nos, meggondoltad magad az éjjel?


- Nem, még mindig menni akarok. Megmondtam. 


- Rendben, nagyszerű. Akkor már csak ki kell találni, hogy hogyan mehetünk ki – odakint már körülnéztem, bár nem túl alaposan, idebent pedig még minimális kijutásra való esélyünk sincs. Tenyeremet a barlang falára simítom, nedves, hideg tapintása van, de nem tudok vele mit kezdeni. Itt nem hiszem, hogy lennének olyan barlangi járatok, amik kivezetnének bennünket erről a helyről. Megfordulva Ellont veszem szemügyre, aki mindent és mindenkit mellőzve a környezetéből, a pakolással foglalja le magát és minden vackot összeszed magának. Bíztam benne, hogy legalább a kagylóit nem hozza magával. A ruháira szüksége lesz majd, az ékszerre, amit odaadtam neki, nekem van szükségem, de a kagylókkal semmire nem megyünk. Azokból már elegem van!


- Gondolom nem tudsz hegyet mászni, ugye?


Én valahogy még csak-csak megoldanám, na de ő? Megrázza a fejét, de ebben nincs semmi új, meg sem kellett volna kérdeznem, elvégre már én magam is előre tudtam a válaszát. Hegymászási lehetőség ezennel kihúzva!  


- Megmutatom hol a kijárat, ha megmutatsz még egy varázslatot. Valami szépet...


- Előbb a kijárat, utána majd kapsz szép varázslatot.


Már megint felfújja az arcát és pufog egy sort, de legalább nem áll le velem vitázni arról, hogy mennyire gonosz vagyok. Haladás. Még a végén kiderül, hogy egész komoly is tud ő lenni. Táskámat és kardjaimat felkapom, megvárom, míg ő is felszedi a batyuját és követem. Ismeretlen ösvényen vezet, nagyon merem remélni, hogy nem szórakozik velem és tényleg a helyes utat mutatja. Nincs kedvem még egy éjszakát itt tölteni. Semmit sem gyűlölök a bezártságnál jobban!


- Jártál már erre azóta, hogy a többiek magadra hagytak? - kérdem lassítva lépteimen, mert annak ellenére, hogy ő mutatja nekem az utat, jóval lassabb, mint én. 


- Nem...nem nagyon – rázza meg a fejét, de a szavaiból kellőképpen lejött a válasza. 


Homlokomat ráncolva figyelem a mozgását. Az izmai kiforratlanok, nem munka edzette hátát és mellkasát és így nem tudom mennyire fogja tudni tartani azt a tempót, amit én diktálok majd. Beleegyezett abba, hogy velem jön. Innen már nincs visszaút és ezt jobb lesz, ha ő is megérti. 


- Sebaj, rád fér akkor már egy kis emlékfrissítés – mondom megtorpanva a jókora szikla előtt. Minden bizonnyal emögött lehet a kijárat. Tarkómat vakargatva nézek körül, mi lehet a segítségemre, de semmit sem látok, csak Ellont. Őt pedig nem használhatom fel semmi olyanra, amihez erőkifejtés kell. 


- Állj távolabb, ha nem akarod, hogy összezúzzon egy sziklatörmelék – szólok rá, várva, hogy megmozduljon végre, de láthatóan baromira lekötötte a figyelmét valami. - Ellon! - emelem meg a hangom, összerezzen, de végre hallgat rám és távolabb hátrál.


Táskámat lekapom magamról és távolabb dobom, hogy ne essen semmi baja. Már mindent összepakoltam, ami fontos lehet. Kardok a helyükön, víz a táska mélyén. Remélhetőleg semmiről nem feledkeztem meg.  Egy fáradt sóhajjal meredek magam elé. Kegyetlenül utálom, hogy ilyenekre kell pazarolnom az energiámat. Ellon szép varázslatra vágyott, hát megkapja!

Tenyeremet a szikla érdes felületére tapasztom, nem fejtek ki túl nagy erőt, de ennyi is elég ahhoz, hogy hajszálvékony repedés fusson végig rajta, s nyomában halvány fény törjön utat. Szívok egyet az orromon és a másik kezemet is a sziklához emelem. A repedések kiszélesednek, teljes hosszukban átfutják a követ és apró törmelékeket morzsolnak le. Már nem kell sok, a halványkék fény engem is körbevonva erősödik fel. Fénye a szemhéjam alatt és a halántékom mögött lüktet folyton-folyvást. Arcomon egy ideg megrándul, már hogy a fenébe ne esne rá az egyik törmelék a lábamra? Kezemet elvéve távolabb lépek és onnan szemlélem művemet. Porfelhő kavarog még, de legalább szabad lett a kijárat. Ezzel Ellon kikötését is teljesítettem, kapott szép varázslatot és én egy szabad utat, amin át kijuthatunk innen. 

- Csak utánad – engedem előre, intve, hogy induljon. 


Első lépései bizonytalanok, mögé lépve simítom mindkét kezemet a derekára és előrébb lököm. Türelmes vagyok, de nem annyira, hogy még fél órát azzal töltsünk itt el, hogy kijussunk innen. Válla felett néz hátra rám, felhúzom egyik szemöldökömet és állammal a romok felé intek. A célzást legalább érti és ügyesen, hogy ne sértse fel a bőrét átmászik. Nagy különbség nincs, idekint is ugyanolyan növények vannak, mint odabent. De itt legalább több a mozgástér...és jóval több a veszély is.


Ellon:

Oldalasan rásandítok, kíváncsi vagyok, hogy mit fog mutatni, mert biztos csinál majd valamit, ha ki akar jutni. Én ugyan fel nem mászom a sziklán akármivel fenyegetne is!

- Előbb a kijárat, utána majd kapsz szép varázslatot. – pillant rám, enyhén összehúzott szemekkel.

Olyan sunyi… és ha hazudik?

Akkor egyszerűen nem megyek majd vele, igen.

Látja rajtam, hogy beleegyezem, mert gyorsan összeszedi a holmiját, ezért én is lehajolok a kis batyuért, amit alaposan összecsomóztam, hogy még véletlenül se eshessen ki belőle semmi. Egyetlen fontos dolgot sem akarok elveszíteni út közben.

A barlang egy másik járatához vezetem, ami kanyargós alagúton át eljuttat a lezárt részig. Még az sem biztos, hogy Daelas van olyan erős, hogy áttörhesse majd a varázslatot, de nagyon eltökéltnek tűnik.

- Jártál már erre azóta, hogy a többiek magadra hagytak? – kérdezi majdnem mellettem lépkedve, de a hangjából kihallani a türelmetlenséget.

- Nem... nem nagyon – miért jöttem volna ide ha nincs itt semmi?

Először még párszor eljöttem ide, magányos voltam és órákig ültem itt várva, hogy visszajöjjenek értem, de soha nem jött senki. Mindig csak néhány apró bogár kúszott ki a kövek közül, de a fal érintetlen maradt. Végül belenyugodtam és nem jöttem erre többet.

- Sebaj, rád fér akkor már egy kis emlékfrissítés.

Éppen az orrára kötném, hogy tökéletesen emlékszem mindenre, de ekkor oda is érünk a komoran ácsorgó sziklafalhoz. Rengeteg idő telt el, de miden ugyanolyan. Egyetlen repedés, egy karcolás sincs rajta.

- Állj távolabb, ha nem akarod, hogy összezúzzon egy sziklatörmelék – szól rám, miután alaposan megnézett magának mindent. De mi történik majd ezzel a hellyel, az otthonommal, ha elpusztítja azt ami megvédte? - Ellon!

Az éles hangra megrándulok, nem szoktam ehhez hozzá és nem is szeretem. Csak azért engedelmeskedem, mert kíváncsi vagyok mire készül. Úgy ráncolja a homlokát, mint aki valami nagyon komoly dolgot akar tenni.

Várakozón figyelem a készülődést, a táskáját odébb helyezi, még én is félig a háta mögé húzódom a kezeit figyelve, mikor lassan megjelenik rajtuk valami különös.

A sziklára simítja a tenyerét mire összeráncolom a szemöldököm. Ott vannak a kardja, akkor miért a kezével csinálja? Nem értem, a fegyverek arra valók, hogy azokat használja nem?

Egy pillanat múlva ámultan kerekednek el a szemeim, mert a hatalmas kőfal megreped. Apró pókhálóra hasonlító vonalak szaladnak végig a sötétszürke felületen, a picike árkokban halványkékes fény világít, mint az a gömb amit nemrég tartott a kezében. Egyre szebb és szebb lesz a sok fényes csíkkal, mintha alig látható kicsi folyók lennének és mind világít… míg darabokra nem robban.

A karomat ijedten kapom a kis csomagom köré, nem szabad összetörnie. A kagylók nagyon törékenyek, de szerencsére egyetlen kődarab sem esik rám csak alig kapok levegőt a portól, még a szememet sem tudom kinyitni anélkül, hogy be ne könnyesedne a piszoktól.

Mikor végre újra látni lehet, megpillanthatom az átjárón túli világot, amit még sohasem láttam, de… nem olyan mint képzeltem.

Majdnem ugyanolyan, mint az otthonom csak ezen az oldalon nincsen vízesés.

- Csak utánad.

Lassan előre lépek, nem tudhatom hogy milyen veszélyes lények járhatnak erre és nem akarok belebotlani egyikbe sem. Mindent alaposan megnézek, de a varázsló nem hagyja, hogy óvatos legyek. A kezeivel derékon ragad és elkezd tolni maga előtt, ismét mintha csak egy gyermek lennék.

Szívesen fejbe kólintanám egy kővel ezért a bosszantó szokásáért, de túlságosan lefoglal az új látnivalók sokasága és az éles kődarabok kerülgetése. A fű selymes a talpam alatt, a madarakon kívül semmi mást nem hallani és ettől olyan érzésem támad, mintha csak mi ketten léteznénk a világban. Tudom hogy van sok más lény is, de most akkor is olyan.

Az ösztönzésre se megyek többet pár lépésnél, mert nem felejtettem ám el az alkunkat. Rápillantok és várom a jussom, de csak egy pillantást vet a kőhalomra és felhúzza a szemöldökét.

Az volt a szép varázslat?

Tényleg nagyon tetszett, de azt hittem az csak a kijutáshoz kellett.

Megint szemügyre veszem a tájat ahogy a varázsló ellép mellettem. A fák itt sokkal magasabbak és sötétebb zöldek a levelei, de…

- Várj! Még nem mehetek!

Megtorpan és morcos arccal felém fordul. Nem tetszik.

- Most meg mi van? – kérdezi sóhajtva.

Felemelem a kezem és a fára mutatok. Kérdőn felvonja a szemöldökét, magamban eldöntöttem, hogy utálom ezt a mozdulatot, de magyarázatot is adok.

- Éhes vagyok. – mit fogok itt enni? Ezeken a fákon nincsen semmi ennivaló! Mit lehet itt enni? És víz?

- Majd eszel útközben, gyere. – int egyet, de nem megyek.

- De víz is kell. – szükségem van rá és szeretem is. Mit akar nekem enni adni?

- Van nálam víz, csak menjünk már! – lép felém bosszúsan.

Esetlenül visszabukdácsolok a kövek között a barlangba, magamhoz szorítva a csomagom. Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet volt. Jobb lett volna hazudni és azt mondani, hogy nem tudom hol a kijárat, ő meg valahogy átmászott volna a hegyen, ahogy akart.

Mikor látja, hogy hátrálok, megtorpan és mond valamit, de nem értem meg a furcsa szavakat.

- Nem akarlak bántani. Te akartál jönni nem? Meg akarod keresni a fajtádat, ugye Ellon?

Bólintok, nem tudom mit tegyek. Nem szeretek gondolkodni ha éhes vagyok és szomjas is.

Leteszem a csomagomat egy biztonságos helyre, ahol senki sem léphet rá, nem mintha bárki is erre jönne.

- Várj meg kérlek, előbb hozok ennivalót. – vetem hátra, majd futva elindulok a barlang felé.

- Ellon! Gyere vissza!

- Nem tart sokáig! – kiáltom vissza, majd habozás nélkül bevetem magam a vízesés medrébe és kiúszom a partra. Az egyik barackfáról összeszedek annyi gyümölcsöt, amennyit meg tudok tartani, majd gyorsan visszamászom a barlangba és a szétrombolt fal mellé guggolok, hogy eltehessem a barackokat.

Egy kicsit megijedek mikor sehol nem látom Daelast, de aztán észreveszem, hogy a mellkasán összefont karokkal ül egy nagy fa tövében. Furcsán sötétnek tűnik a pillantása pedig, majdnem színtelenek a szemei, mégis úgy érzem magam tőle, mint mikor beborul az ég és eltakarja a napot. Rossz érzés…

- Haragszol rám? – mászok közelebb, óvatosan méregetve.

- Van még valami kívánságod, vagy most már elindulhatunk végre? – kérdezi mérgesen.

Ijesztő mikor dühös, pedig nem csináltam semmi rosszat.

A csomagomhoz fordulok és ügyesen előhalászok egy szép sárgabarackot és felé nyújtom.

- Adok neked is. – neki is kell enni nem? Tegnap láttam, hogy a barackfáról eszegetett, akkor pedig biztosan szereti.

- Nem vagyok éhes. Gyerünk, csipkedd magad, mert ránk sötétedik a végén. – morogja és fel is áll onnan, hogy elinduljon. Csendben követem, nem igazán tudom mit mondja neki. Egy ideig nézegetem a barackot, majd közelebb lopózok Daelashoz és kinyújtva a karomat becsempészem a táskájába a gyümölcsöt, hogy később majd örüljön, ha ott találja. Nagyon óvatosan csináltam és hátra sem nézett.

Míg elrágcsálom a sajátom, addig alaposan megnézek mindent, mert rengeteg olyan virágot és bokrot látok, amit eddig nem. Minden színben és formában, tüskések és finom puha levelűek. Van egy olyan is aminek akkora a levele, mint az én tenyerem, vagy nagyobb is annál.

Megállok és megszagolok egy nagyon jó illatúnak tűnő virágot, de mikor az orromhoz ér el is rántom onnan.

Fúj ez büdös!

Daelas hozzám sem szól, csak megy előre. Nem értem hová siet, szeretnék megállni, hogy körülnézhessek, de olyan haragos volt, hogy nem merem megkérni.

Egy erdei ösvények haladunk, különös, hogy megvan, nem hittem volna hogy jár erre bárki és még senkivel se találkoztunk eddig.

Ne mehetünk olyan régen, de annyi új dolog van, hogy nem tudok az időre figyelni csak a varázsló hátát követem, hogy ne maradjak le, míg észre nem veszek valami szépet és érdekeset.

Hisz ez… ez… ez egy gomba! Egy igazi gomba!

Emlékszem rá, hogy az elfek nagy kosarakba gyűjtötték őket. Sokat, még az illatukra is emlékszem, az ízükre viszont már nem.

Ez is milyen szép piros! Biztos nagyon finom lehet…

Daelas:

Követem lépteit, mögötte haladok, míg ő csillogó szemekkel nézelődik. Számomra itt már nincs semmi újdonság, semmi olyan, amit még ne láttam volna. 

Mozdulatlanságában van valami zavaró, valami, amit nem tudok hová tenni. Felém pillantva várakozik, míg én az összezúzott kövekre nézve emelem meg egyik szemöldökömet. 

Nem gondolja komolyan, hogy fogok neki mást is mutatni. Nem azért vagyok, hogy ingyen cirkuszt adjak neki és szórakoztassam. Mellette elsétálva indulok el, de ahelyett, hogy követne, tovább ácsorog. 

- Várj! Még nem mehetek!


Lassan dermedek bele a mozdulatba, míg felé fordulok. Nem jöhet? Ajánlom, hogy jó magyarázattal álljon elő, különben felkapom és viszem én. 
- Most meg mi van? - sóhajtok fel frusztráltan. 

Kezével egy fa felé int. Aha, azt ne mondja, hogy egy fa miatt nem jöhet el, mert kitérek a béketűrésemből. Felvont szemöldökkel várom a válaszát. Azzal, hogy fákra int, nem magyaráz meg semmit. 


- Éhes vagyok – jelenti ki és nekem nagyon-nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne veszítsem el minden türelmem és ne hagyjam itt a francba. Éhes és nyilván az meg sem fordult a fejecskéjében, hogy ezzel én is számolok. Hogy van nálam étel és akármikor tudok neki adni, csak egy szavába kerül. 


- Majd eszel útközben, gyere – intek, hogy végre jöjjön már és induljunk. Késésben vagyunk, esteledésig még el szeretném érni az emberek lakta falut. Rajta múlik, mennyiben nehezíti meg az utunkat. Engem nem zavar, ha este haladunk, de ő fáradt lesz így.  


- De víz is kell.


- Van nálam víz, csak menjünk már!


Felé lépek, a mai napra már bőven elegem van az állandó aggályaiból és szövegeléséből. Hátrálása még az eddigieknél jobban is felidegesít, halkan szitkozódva próbálom meg lenyugtatni magam. Ha azért küldtek érte engem, hogy útközben türelmet gyakoroljak, akkor valakinek még el fogom metszeni a torkát egy életlen, rozsdásodó késsel. 


- Nem akarlak bántani. Te akartál jönni, nem? Meg akarod keresni a fajtádat, ugye Ellon? 


Bólintva teszi le a batyuját. Nem látom át tisztán a lépéseit, de ez az út legalább jó lesz arra is, hogy őt kiismerjem és megismerjem. 


- Várj meg kérlek, előbb hozok ennivalót – mondja elszaladva a barlang felé.


- Ellon! Gyere vissza!


- Nem tart sokáig! 


Valahol mélyen szórakoztatónak találom, hogy van valaki, aki ennyire nyíltan figyelmen kívül hagyja az utasításaimat. Azt mondta nem tart sokáig, kap tőlem kerek tíz percet, ha addig nem jön, itt hagyom. Pont nem érdekel, mi a feladatom. Nem vagyok senki szolgája és nem kötelességem mindezt elviselni és tűrni, tűrni, tűrni. 

Egy fa tövébe ülve várakozok, mellkasomon összefont karokkal, próbálok  nem ijesztőnek tűnni, annak ellenére, hogy belül lassan felemészt a méreg és a türelmetlenség. Ezen mit sem segít az, hogy Ellon ígéretéhez híven sietett. 

- Haragszol rám?


- Van még valami kívánságod, vagy most már elindulhatunk végre?


Egy sárgabarackot nyújt felé, amit a táskájából halászott elő, nagy és érett, biztosan finom lehet, mert az illata az kellemes. 


- Adok neked is.


- Nem vagyok éhes. Gyerünk, csipkedd magad, mert ránk sötétedik a végén – morgom talpra állva. 


Előre megyek, mert tudom, hogy követ és reményeim szerint ez az utolsó alkalom, hogy ennyi fejfájást okozott nekem. Hozzám sietve veszi fel lépteim sebességét, nem akar lemaradni tőlem, ami nem is tanácsos. Az erdő ezen szakasza még biztonságos, de nem feltétlen. Akármikor, akármi történhet. A barackon nyammogva nézelődik, hagyom, hogy megismerje az újdonságokat. Jelenleg előfordulhat, hogy belegabalyodtam az útvonalba, hiszen regiment hasonló ösvény van itt, amik egytől-egyig másfelé visznek. Tovább haladok, de mikor gyanúsan nagy csend lesz mögöttem és még Ellon lépteit sem hallom, megtorpanok és vállam felett nézek hátra. 

Pillanatok alatt mögötte termek, kezeimet alkarjára csúsztatva kulcsolom össze az ujjainkat és hátrahúzom, hogy még véletlenül se érjen hozzá az élénkpiros kalapú gombához. 

- Mondd csak...-nyomom neki egy fának -...neked teljesen elment az eszed? Ha már mindenáron meg akarsz halni, legalább ne akkor tedd, mikor én is a közelben vagyok!


- De... ez csak egy gomba – motyogja elsápadva, elengedem és hagyom, hogy a törzs mentén lecsússzon és összekuporodjon apró kis-manóhoz hasonlóan. 


- Ez a gomba, amit te olyan nagylelkűen „csak” egy gombának neveztél, jó pár halált okozott már. Mérget főznek belőle és sokan a fegyvereik hegyét kenik be vele, hogy biztosabb legyen a halál. Ugyan olyan, mint te; feltűnően szép, ugyanakkor van néhány nagyon bosszantó tulajdonsága is. 


Már épp szóra nyitná a száját, de bármit is akar mondani, az engem nem érdekel. Majd meghallgatom és hajlandó leszek akkor felnőttként kezelni őt, ha képes lesz végre használni az eszét és aszerint cselekedni. Egyenlőre most baromi elegem van már belőle és abból is, hogy egyértelműen rossz útvonalon haladunk. Hajamat hátratűrve térdelek le a földre és elsimítom a port,  félrekotrom az apróbb ágakat és elsárgult növényzetet. Ellon kíváncsian lépked mellém, óvatosan rám pillant, biccentek és leguggol. 


- Most mit csinálsz? - kérdi ujjai közé csippentve egy ágat, és azzal kezd el firkálgatni. Elég egyetlen pillantás tőlem ahhoz, hogy eldobja a botot és kezeit mellkasához vonva figyeljen tovább. 


- Térképet – válaszolom tenyeremet a földre téve, az útvonal nagyjából él az emlékezetemben, de nem tudom mennyire pontos és nem tudom, mennyire valós. A földből kiemelkedő kékes fény gyönyörű árnyakat rajzol Ellon bőrére, aki magába feledkezve hajol előre. Elmosolyodom és ujjaimmal érintem meg az arcát, hogy aztán a mosoly pillanatok alatt hervadjon le az ajkaimról. Némileg sajnálom, hogy nekem ennyire komorak és színtelenek a szemeim, biztosan nem nyújthatok éppen szívmelengető látványt, de sok esetben ez nem is célom. Kérdőn néz rám, értetlenül. Gyorsan megrázom a fejem és visszafordulok a kirajzolódó térképhez. Az útvonal a faluig, lépésről lépésre rajzolódik ki, még így sem mutat meg sok mindent, de már ennek is nagy hasznát lehet venni. Eltűntetek mindent, felállok és Ellont is felrántom magamhoz a karjánál fogva. 


- Későre jár, induljunk – táskámat a vállamra dobom, előremegyek, de ezúttal bevárom őt is. 


A csend, ami ránk telepedik, nem zavaró, de engem nem is lelkesít fel különösebben. Már így is túl sok ideig hallgatott, nem tesz jót neki ez a nagy szótlanság, de nem kérdezek tőle semmit. Nem jut eszembe semmit, amit még ne tudnék és ami érdekelne, vagy fontos lenne. 


- Azt mondtad, hogy nem találkoztál eddig még emberekkel, igaz? - nem nézek rá, szemeim sarkából látom, hogy bólint. 


Csendből érkezik a válasz.

- Azt hittem, hogy te az vagy, de...

- Nem, Ellon, én nem vagyok ember és ne is keverj össze azokkal. Most fogsz majd találkozni néhánnyal, a köztünk elnyúló szakadéknyi különbséget reményeim szerint egymagad is le tudod majd szűrni. Próbálj meg nem bajt okozni és ne légy feltűnő... - felé fordulva ráncolom össze a szemöldökeimet és korrigálom a szavaim-...ne légy az eddigieknél is feltűnőbb jelenség.


*


Nem hittem volna, hogy ekkora látványosság leszünk majd. Ellon szorosan az oldalamhoz tapad és már nem nézelődik, nem beszél, csak fejét lehajtva szedi a lábait, hogy tartani tudja velem a lépést. Sietek, de nem azért, mert ők előnyben lennének velünk szemben, ártani nem ártanának senkinek, békés természetűek, ahogyan a faluban is megkívánják ugyanezt mindenkitől, tőlünk is. Simon a másik oldalamon jön, középkorú férfi, kefe hajjal, deres borostával, ami már majdnem szakáll és sötét, fekete szemekkel. Sokan megrökönyödve fordulnak felénk, nem engem találnak meg tekinteteikkel, hanem Ellont. Ha hallottak is már róla, biztosat egyikük sem tudhat. Javarészt én is csak annyira ismerem, amennyi a fajtájáról le volt írva a lapokra. Simon babrál a zárral és belöki az ajtót. Előre engedem a fiút, de fél méterre sem húzódok tőle távolabb. 


- Ellon – szólítom meg és finoman visszarántom, mikor már szaladna fel a régi falépcsőn, fel az emeletre, ahol a szobák is vannak. Álla alá nyúlva emelem meg a fejét, hogy a szemeibe tudjak nézni. Nem nyugodt, látom rajta, hogy zavarban van és azt is, hogy enyhe rémület árad szét szemei kékjében. - Ő itt Simon. Ha bennem nem is bízol meg, benne megteheted. Barát és most vele hagylak egy kis időre, mert nekem akadt egy kis dolgom. Visszajövök, addig viszont, ha lehet, inkább ne mozdulj ki innen! 

Kardjaimat a tömör tölgyfa asztalra pakolom és csak egyetlen apró tőrt viszek magammal. Nyugodt szívvel nevezhetnek paranoiásnak, de ha lehet, inkább nem kockáztatok. 

Az ajtón kilépve vigyorogva integetek az engem figyelő emberek sokaságának. Nem szívlelnek, ismernek már régről, jó párszor megfordultam már itt, de ha nm muszáj, akkor inkább nem jó pofizunk egymással. Elfordulva térnek vissza eddigi dolgaikhoz, és én is valamivel nyugodtabban megyek a falu szívébe, ahol ennek az egész helynek a lehető legirritálóbb lakosa él, aki szinte bármit megtehet itt, mert hatalmában áll. Kérés nélkül elkönyvelhetem, hogy megint az ékszerem lenyúlására akar tenni még egy kísérletet, amit már el is bukott, hiszen az momentán Ellon tulajdonában áll, de a figyelmeztetéseiért és a bölcs tanácsaiért, eddig még mindig kapott tőlem fizetséget, szóval egy szava sem lehet.

Ellon:

Óvatosan nyúlok érte, hogy kihúzhassam a földből, de mielőtt még hozzáérhetnék egy acélos marok szorul a karomra. Daelas az és felhúz a földről, majd magával vonszol míg egy hatalmas fához nem szorulok. Egy pillanatra megijedek, mert olyan haragos, felhős szemekkel mered rám, mintha a legádázabb ellensége lennék.

- Mondd csak... neked teljesen elment az eszed? Ha már mindenáron meg akarsz halni, legalább ne akkor tedd, mikor én is a közelben vagyok!

Megrémülök. - De... ez csak egy gomba – mi rosszat tettem?

Mikor elenged lecsúszom a fa törzsén és összekuporodva félénken pislogok fel a halovány íriszeibe.

- Ez a gomba, amit te olyan nagylelkűen „csak” egy gombának neveztél, jó pár halált okozott már. Mérget főznek belőle és sokan a fegyvereik hegyét kenik be vele, hogy biztosabb legyen a halál. Ugyan olyan, mint te; feltűnően szép, ugyanakkor van néhány nagyon bosszantó tulajdonsága is. 

Mérgező? Visszapillantok a gombára, ami még mindig olyan szépnek és ártalmatlannak tűnik. Pedig én is tudom, hogy nem mindent lehet megenni, de ez eszembe sem jutott az előbb, mert olyan régen láttam már gombát. Butaságot csináltam és Daelas ezért olyan mérges rám megint. De most… megmentette az életemet ugye? Tényleg nem hazudott, mikor azt ígérte hogy meg fog védeni, ha vele megyek.

Nyitnám a számat, hogy megköszönjem neki amit tett, de ekkor leguggol és a kezével elkezdi kisimítani a port. Kíváncsian közelebb húzódom, hogy megnézzem mit csinál. Olyan mint mikor kisgyerekként állatokat rajzoltam a porba, Daelas azonban csak vonalakat húz.

- Most mit csinálsz? – kérdezem, magamhoz ragadva egy száraz gallyat kezdek egy halat rajzolni, de mikor szúrósan rám pillant abbahagyom. Olyan gonosz tud lenni!

- Térképet.

Térkép? Érdeklődve figyelem a kezét és a vonalakat, majd még közelebb húzódom mikor a kezéből kékes fénynyalábok kezdenek előkúszni. Elmosolyodom ahogy megérzem a langyos melegséget a kézfejemen és a kezem is kéknek tűnik a fényektől, mintha ilyen lenne a bőröm. Nagyon szép.

Felpillantok mikor érintést érzek az arcomon. Felnézek Daelasra, hogy ugyan miért csinálta. Olyan furcsán néz most. Még csak egyszer láttam mosolyogni, de így kevésbé ijesztő, inkább kedvesnek tűnik és ez sokkal megnyugtatóbb, mint a morcos ábrázata. Nem sokáig tart, csak egy röpke pillanatig míg újra elkomorodik. Kicsit sajnálom, hogy nem mosolyog többet. Én szeretek mosolyogni, mert jó érzés és boldog leszek tőle.

Visszafordul a térképhez, az egyik kék vonal felvillan a homokban, aztán a varázsló eltünteti az egészet.

- Későre jár, induljunk – kapja fel a táskáját és elindul.

Még egy pillantást vetek a gombára, majd ügyesen követem, ezúttal nem akarok lemaradni és bajt csinálni neki, hátha megint fog mosolyogni és ha morcos, akkor biztos nem fog.

Csendben megyünk, érzem a levegő páratartalmán, hogy közeledik az este. A levegő lehűl és nedvesebb lesz, ami jól esik, mert mióta elindultunk nem voltam vízben. Nagyon hiányzik és furcsa így, de nem száradok ki. A talpam alatt nedves a föld, körülöttünk fák és még csak a nap sem süt át a lombok között. A lábain viszont már kezdenek elfáradni. Ilyen sokat még sosem sétáltam.

- Azt mondtad, hogy nem találkoztál eddig még emberekkel, igaz?

Rápillantok, majd bólintok. - Azt hittem, hogy te az vagy, de...

- Nem, Ellon, én nem vagyok ember és ne is keverj össze azokkal. Most fogsz majd találkozni néhánnyal, a köztünk elnyúló szakadéknyi különbséget reményeim szerint egymagad is le tudod majd szűrni. Próbálj meg nem bajt okozni és ne légy feltűnő… ne légy az eddigieknél is feltűnőbb jelenség.

Nem értem mire gondol, de kicsit izgatott vagyok, hogy láthatok más lényeket is. Kicsit félek is, de ha Daelas ott lesz, akkor ő majd vigyáz rám.

***

Beérve a faluba már egy kicsit sem vagyok izgatott. A rengeteg szem ami rám szemeződik zavaró, és tényleg nagyon sokan vannak. Mindent beterítenek az emberek és csak figyelnek azokkal a nagyra nyílt szemeikkel. Mint a pókok, amik a hálójukban lesben állva várnak az áldozataikra, hogy azok mikor akadnak bele a ragadós fonálba. Hátborzongató…

Szorosan Daelashoz bújok, mert ő nem fél pedig őt és nézik. Most már értem mire gondolt a feltűnéssel, de mit tehetnék ellene? Ők annyira mások… én vagyok az egyetlen akinek ilyen színű a haja. Az embereknek barna, fekete, meg sárga, némelyiknek olyan mint a tűz, de senkié sem kék.

Mellettünk jön egy férfi is, egy ember és neki is furcsa haja van, mert csíkos. Fekete-fehér, de embernek néz ki. Akkor lehet, hogy van olyan is akinek kék a haja?

Próbálom eltakarni a füleimet a rálógó tincsekkel, de akkor meg az ujjaimat nézik. Még jobban a varázslóhoz tapadok és próbálok elbújni a tekintetek elől.

Egy fából épült házhoz sietünk ahová legelőször engem tol be, majd maga felé fordít mielőtt elfutnék.

- Ellon. Ő itt Simon. – mutat az emberre - Ha bennem nem is bízol meg, benne megteheted. Barát és most vele hagylak egy kis időre, mert nekem akadt egy kis dolgom. Visszajövök, addig viszont, ha lehet, inkább ne mozdulj ki innen! 

Itt fog hagyni egyedül? Ezzel az emberrel?

Idegesen nyelek egyet miközben ő leteszi a kardjait az asztalra, bár nem értem miért. Nem akarom megint feldühíteni, hogy kiabáljon, de miért hagy itt?

Amint záródik mögötte az ajtó, az emberre pillantok aki erre elmosolyodik.

- Daelasnak mindig is furcsa barátai voltak. Örülök a szerencsének, már sok mindent hallottam rólatok, de még nem volt szerencsém vízi elfhez. – néz rám érdeklődve, de még mindig kedvesen mosolyog.

Nem tűnik rossznak, pedig a népem tagja régen azt mesélték, hogy az emberekben nem lehet megbízni, mert csak ki akarják használni az erőnket, majd megölnek minket.

- Honnan tudod mi vagyok?

- Történtekből és pletykákból. – közelebb lép, de mikor én erre hátrálni kezdek megáll, majd beleül egy nagy puha valamibe.

Most hogy így körbenézek rengeteg furcsa dolog van itt. Mindenhol ismeretlen tárgyak, anyagok és illatok. A legtöbb minden barna és fából van, de annyi sok minden… az meg mi?

- Óvatosan! Még forró!

Elkapom a kezem a különös alakú edénytől, aminek a csövén gőzölög valami. Gyümölcs illata van.

- Mi ez? – pillantok hátra az emberre.

- Tea. Pár perc és készen lesz. Szeretnél te is egy csészével?

Összeráncolom a homlokom. – Ez valamilyen étel? Gyümölcsből van?

- Nem tudod? – megrázom a fejem, mire ismét elmosolyodik – Inkább innivaló, és igen, szárított gyümölcsökből készül. Szeretnél belőle?

Gyanakodva nézem egy pillanatig a gőzölgő csövet és fölé hajolva megszaglászom még egyszer. Daelas haragudna érte? – Ugye nem mérgező?

A nevetésre hátrapördülök, mert közben felállt és közelebb sétált, de nem felém jön, hanem egy fadoboz felé, aminek kinyitja az ajtaját és kivesz belőle két kicsi edényt, amin színes kék pöttyök vannak. Megbabonázva követem a kezeit miközben kivesz még néhány dolgoz, egy fényes kis botot, amit beletesz az edénybe és még egy pöttyös dolgot, amiben apró kristályszemecskék vannak.

Megfeledkezve az aggodalmamról közelebb lopakodom és megfogom a kristályos dobozt. Finom édeskés illata van, mint az érett baracknak és ahogy rásüt a gyertyák fénye csillog is.

- Ez micsoda? Olyan szép. – kérdezem felé fordítva.

- Cukor. Ezt kell beletenni a teába, hogy édes legyen. Szereted az édes dolgokat? – lelkesen bólogatok, hisz minden finom ami édes – Akkor majd tehetsz a sajátodba. – bólint ő is.

A fadobozoknak támaszkodva bámulom, ahogy a csövön az edényekbe önti a teának nevezett piros színű vizet, azután pedig az ezüst botot belemeríti a kristályokba és kétszer visszanyomja a teába és kevergetni kezdi.

Utánozva őt megteszem ugyanezt és mikor a kristályok eltűnnek a teában, már nem is látom őket többé. Addig míg nem szabad inni belőle megkérdezem mindennek a nevét, amit csak látok, Simon pedig türelmesen válaszol, néha nevet is egy kicsit, de nem haragszik meg. Kicsit meglepődöm mikor megérinti a fülemet, az érzékeny vége meg is rándul, de nem próbál bántani csak megsimítja. És ő is megengedi, hogy megnézzem az övét.

Lassan elfogy a tea, ami nagyon, nagyon finom. A maradékot mindet megiszom, még sosem éreztem meleg vizet a számban és ez nagyon érdekes. Melegem lett tőle.

Éppen a tanult szavakat ismételgetem, hogy ne felejtsem el – megtudtam hogy a fadobozok „szekrények”, az a puha dolog amiben ülni kell „fotel”, a csöves edény amiben a tea volt „teáskanna”, a kristályos doboz „cukortartó” benne a cukorral, a fényes bot pedig „kiskanál”- mikor Daelas kinyitja az ajtót és belép rajta. A tekintete rögtön megtalál, én pedig rámosolygok, mert azért örülök, hogy visszajött.

- Minden rendben van? – pillant Simonra.

- Természetesen. – nevet halkan – A fiatalúr nagyon szeret beszélni.

- Az biztos…

- Hé! Miért hiszi mindenki, hogy kicsi vagyok?! – szólok közbe felháborodottan. Megmondtam már a varázslónak, hogy sok éve élek, még ha nem is tudom pontosan a számát!

- Mert fiatalnak tűnsz, Ellon. – mondja Daelas miközben beljebb jön és felveszi a kardjait az asztalról.

- Te is!

- De te úgy is viselkedsz! – vág vissza szúrós szemmel.

Vetek rá egy gyors pillantást, aztán visszafordulok a teáscsészém felé, hogy megpróbáljam megszámolni rajta a pöttyöket, de mindig eltévesztem.

- Megtudtad amit akartál?

Simon hangjára oldalra sandítok, de Daelashoz beszél.

- Igen. – fintorog – Bár nem volt éppen olcsó.

- Tudhattad volna.

- Tudtam is, de attól még nem vagyok boldogabb. – morogja és rám pillant, én pedig elfordítom a tekintetem.

Nem akarok vele beszélni. Majd akkor ha nem lesz ilyen morcos. Egy krokodillal is jobban lehet beszélgetni, mint vele. Inkább itt maradnék Simonnal, aki sokkal kedvesebb.

A következő pillanatban megragadja a figyelmem a könyves szekrény. Az egyik könyvön megcsillannak az arany betűk, ezért felállok és odamegyek érte, hogy kihúzzam a helyéről. Fellapozom a vaskos kötetet és végigsimítok a betűkön, de nem tudom elolvasni őket. Olyan különös betűk… sok a kör alak benne az elf írásban pedig olyanok alig vannak. Csak egy.

Nem figyelek tovább rájuk, míg lapozgatom és izgatottan nézem végig a képeket, amin állatok vannak. Néhányukat ismerem, de van olyan is amilyen még sohasem láttam.

Hamarosan úgy elfáradok, hogy vissza kell fojtanom az ásítást és kinézek magamnak egy sarkot a házban, ahová szétteríthetem majd a takaróm. De előbb…

- Simon, van még tea? – sétálok oda hozzá a csészémmel.

- Sajnálom Ellon, de elfogyott. – halkabban hozzáteszi – Nem is értem hová fért beléd az egész kancsónyi.

- Tudod, nekem sok vízre van szükségem. – magyarázom, bár őt nem lepte meg sem a fülem sem a kék hajam, mert azt mondta sokat olvasott a fajtámról.

- Legközelebb talán a kádba kellene tea filtert dobálnom. – vigyorog, én pedig összeráncolom a szemöldököm.

- Holnap napkelte után indulunk Simon. Nem maradhatunk tovább. – szól közbe Daelas.

Oldalasan rásandítok a fotelban, a tőrt forgatja az ujjai között látszólag unalmában. Nem tudom, hogy még mindig morcos-e de nem látni rajta semmit. Visszafordulok Simon felé.

- Mi az a kád?

- Abban szoktunk fürödni és nagyon kényelmes. – válaszol rögtön.

Elkerekednek a szemeim, mert ezek szerint itt is úszhatok és nem csak a vízesésnél a kis tóban! Már nagyon hiányzik a víz érintése a bőrömön, a selymes simogatása. - Neked is van? – faggatom izgatottan és mikor bólint kiszélesedik a mosolyom és kérlelőn nézek fel rá - Szabad? Kipróbálhatom?

Daelas:

Ujjaimmal a tőr markolatára szorítok puszta megszokásból, élvezem annak a szilárd tapintását,  puhán végigsimítok az éles pengén, csak ujjbegyekkel, alig érintve. A fegyverek használatához nem kell értenem az emberekhez, nem szükséges tudnom az okot, amiért végzek velük. Gyors és tiszta munka. Én ehhez értek a leginkább, ezt tanultam, ebben vagyok jó. 

A szél zaja most olyan, mintha lobogna, úgy, ahogyan a mohó tűz szokott, vagy a zászlók vásznai. 

Egy futó mosollyal figyelem az ablak előtt elhúzódó függönyöket, az üvegen át kitekintő barna szempárt és azt a sejtelmes mosolyt, amivel Scarlet fogad mindig. Régebben talán vonzó nő volt, de mostanra már teljesen elkopott a szépsége. Bekebelezte az idő vasfoga és felismerhetetlenségig összezúzta. Egykor rézvörös haja őszbe fordult még évekkel korábban, bőre pergament szerűen megvékonyult, erek dagadnak és sötétebb foltok éktelenkednek mindkét kézfején. 

Gyönyörű, hát persze.

Régebben valóban az volt, de a szépségnek mindig nagy ára van.

Élete nagy részét figyelemmel kísértem, okultam helyette is a hibákból, amiket elkövetett. 

- Már vártalak. Kerülj beljebb és foglalj helyet.  

Biccentve sétálok el mellette, de ahelyett, hogy leülnék, a szekrényhez lépek és az azon elhalmozott tárgyakat nézegetem. Felismerem a nagyját, de van, amit még én sem tudok beazonosítani. Kérdezhetnék tőle, de a válasz nem létfontosságú, annyira nem érdekel, hogy itt maradjak még egy órát azért, hogy ő nyugodt szívvel mesélni tudjon. Egyik ujjamat végighúzom a roskadásig megpakolt polcok valamelyikén és az arcomhoz emelem. Koszos, vastagon megül a por itt mindenen, mintha nem is élne senki a ház szürkére kopott falai között.

- Daelas, mintha említettem volna, hogy ülj le! 

- Igen, rémlik – felé fordulva dőlök neki a falnak, míg mellkasomon a karjaimat fonom össze -, de nem azért jöttem, hogy kártyák mutassák meg a jövőmet. Valamit mondani akartál, hallgatlak.

Elfordul tőlem egy pillanatra és visszalép az asztalhoz, amire kártyák tömkelege van kiterítve. Nem akarok odamenni hozzá, bárhol szívesebben lennék most, mint itt. Idebent a házban, a szobában, az ő közelében és a kártyák közelében. Úgy érzem magam, mint egy fehér sakkbábú, akit valamilyen feljebb való a fekete tintába folyt. 

A nő intésére közelebb lépek, leülök vele szemben a székbe és előre görnyedve végigfuttatom kezemet a kártyalapok fölött. Három húzás, három kártya, három jelentés. Nem kapkodom el a mozdulatokat, ismerem már a szabályt, nem egyszer asszisztáltam már végig, ahogy a többi ember valami jó szerencsében reménykedve felemelt egy-egy lapot a pakliból. 

Ujjbegyemmel simítok végig a saját lapjaimon, végigkövetem a hátlapokra festett koponyák vonalát és ledobom őket az asztalra. 

Három kártya; a jelen, az akadály és a megoldás. 

A barna tekintet lemarja a bőröm, szénné égeti a csontjaimat és felperzseli a lelkemet.  

Lassan emeli fel a lapokat, hátradőlök, de a képeket még így is látom. Az egyensúly, igazság. Az ördög, és A szerencsekerék. Ismerem mindet, de a jelentésükről semmit nem tudok. Én nem vagyok olyan, mint ő. Nem értek a jósláshoz, sem az átkok szórásához. Ez mind-mind-mind eltörpül az én erőm mellett, de mégsem tudnám megtenni mindazt, amit ez a nő.

Tűnődve szemléli a lapokat, arcizmai időnként megrándulnak, hullámok szaladnak végig rajtuk, majd belefulladnak a csöndbe és a várakozásba. Az idő rohan és én nem maradhatok túl sokáig távol. 

- Az egyensúly, igazság. Ez a jelened. Ez a kártya nagy felelősségtudatot fejez ki. Ha az igazság és a tisztesség mellé teszed le a voksodat, akkor méltán kapod meg érte a jutalmad. Fontos, hogy kiegyensúlyozott légy és megvesztegethetetlen, hiszen aki becsületes, azt a többiek elismerik. 

Ujjaimat az asztal lapjára simítom és végigkövetem a belekarcolt szimbólumokat és jeleket, olvasom őket anélkül, hogy rájuk emelném a tekintetem. Többsége védővarázs, míg némelyik átok és vak szerencse. Scarlet a másik lapot húzza maga elé. Száját biggyesztve figyeli azt, majd az arcomat. 

- Az ördög. Ez lesz a te akadályod. Függőséget, akaratnélküliséget, jó szándékok kudarcát, valamint akaratunkkal ellentétes cselekvést mutat. Mindig a sötét oldalt testesíti meg. A tűzzel játszol és pokolian oda kell figyelned a tetteidre. 

Felszisszenek, inkább, mintsem, hogy felnevessek. Ez lenne az én akadályom? Születésemtől kezdve a tűzzel játszok, nem vagyok a sors kegyeltje és nem is leszek az. Soha, egyetlen pillanatig nem hittem abban, hogy ez egy könnyű út lesz. Belementem, mert nem adtak más választást. 

Kiszáradt torokkal és hamut pumpáló szívvel meredek az utolsó lapra. Nem érdekel a tartalma, hidegen hagy a jelentése, de mint mindig, az én véleményemet most sem kérdezi senki. Nem számít, mit akarok. Nem számít, mert úgyis azt kapom végül, amit mindenki szerint megérdemlek, azt hiszem ez így van jól. Felállva a táskámért nyúlik, megtorpanok az ajtóban ugyan, de nem fordulok hátra. 

- A szerencsekerék. Ez a te megoldásod. A sors kereke több dolgot is mutathat. Jelentheti azt is, hogy a szerencse elhagy téged, nem sikerülnek körülötted a dolgok. Valami megmagyarázhatatlan erő mindig keresztbe tesz, de természetesen nem kell mindig a rosszra gondolni, mert a másik jelentése pont ennek az ellenkezője. Daelas...?

Horkantva kapaszkodok meg a falban, az hűvösen simul a tenyeremhez, szilárd támaszt nyújt. Tudom, mit akar. Fizetség. Nem pénz, nem ékszer és nem drágakő. Ugyan, neki ennél sokkal több kell. Bár én nem segítséget kértem tőle, viszonzásul nekem azt kell adnom. Egy ígéretet, amivel az adósává válok. Még elfogadom az útravaló ajándékát. Egy fiolányi méreg, főzet, amit ő készített. Ilyen módszerekhez aligha folyamodnék, de elteszem. Elköszönök és magam mögött hagyom a házat, majd keres, ha szüksége lesz rám. 

*

Mikor belépek a házba, egész érdekes látvány fogad. Ellon halk mantraként ismételget néhány szót és amikor észrevesz, egy kedves, félszeg mosollyal üdvözöl. Szívem szerint rákérdeznék a mosoly okára. Engem nem zavar, nem is értem az okát, de esküdni mernék rá, hogy Simonnak van köze az egészhez. Hogy ő miatta ilyen jókedvű most.

- Minden rendben van? - nézek Simonra kérdőn. 

- Természetesen – nevet fel. - A fiatalúr nagyon szeret beszélni. 

- Az biztos...- értek vele egyet. 

- Hé! Miért hiszi mindenki, hogy kicsi vagyok? - gyenge kis felháborodás, kíváncsi vagyok milyen, amikor valóban dühös valakire. 

Nem láttam még őt úgy igazán felháborodni, nem láttam őrjöngeni és tombolni semmiért. Nyugodt volt akkor is, amikor először találkoztunk. Nem háborgott, amiért magammal akartam hozni és nem  esett nekem, amiért a kagylóival próbáltam megzsarolni. Túl naiv, kedves és ártatlan. Talán pont emiatt kedvelem és talán pont emiatt sikerült magammal hoznom őt. 

- Mert fiatalnak tűnsz, Ellon – válaszolok beljebb lépve és magamhoz veszem a kardjaimat. 

- Te is!

- De te úgy is viselkedsz! - jegyzem meg felé fordulva.

Pár pillanatig még állja a tekintetemet, aztán elkapja és visszafordul a pöttyös csészéjéhez. Megrándul a szám sarka, de nem mosolyodok el. 

- Megtudtad, amit akartál? 

Többet is annál. 

- Igen – fintorodom el. - Bár nem volt éppen olcsó. 

- Tudhattad volna. 

- Tudtam is, de attól még nem vagyok boldogabb.

Sőt, attól, hogy boldog legyek, most nagyon-nagyon távol állok. Ellonra nézek, megfordul a fejemben, hogy bocsánatot kérek tőle, de hamar elvetem ezt az ötletet. Nem tettem semmit, amiért a bocsánatát kérhetném. Ha rosszul viseli az igazságot, hát ne kérdezzen. 

Elfordul tőlem, édes, ahogy durcáskodik már megint, de ezzel nálam semmit nem ér el. Felállva a könyvespolchoz megy, ahonnan egy kemény fedelű könyvet emel le, és fellapozza azt. Nem hiszem, hogy olvasni tudja a betűket, de van abban elég kép ahhoz, hogy jól elszórakozzon rajtuk. Kényelmesen elnyúlok a fotelben és mutatóujjamat végighúzom a tőr pengéjén. Az tisztán, hűvösen simul a bőrömhöz. 

- Simon, van még tea?

Ellon a csészéjével kuncsorog. Azzal a pöttyössel, amit már akkor a keze között szorongatott, amikor én megérkeztem. Elképzelni sem tudom, Simon miért pont azt adta a kezébe, amikor komplett csésze és bögre gyűjteménye van, de meg kell mondanom, igazán édesen mutat vele.

- Sajnálom, Ellon, de elfogyott. Nem is értem hová fér beléd az egész kancsónyi. 

- Tudod, nekem sok vízre van szükségem.

- Legközelebb talán a kádba kellene tea filtert dobálnom. 

- Holnap napkelte után indulunk, Simon. Nem maradhatunk tovább – szólok közbe, ezzel megszakítva a társalgásukat. 

Ellon rám sandít, de megint csak pár pillanatra, hogy aztán Simont tüntesse ki újra a figyelmével. Tovább pörgetem ujjaim között a tőrt,  anélkül, hogy magamat megvágnám vele.

Régen jártam már itt, a lakosok cserélődtek és Simon is megöregedett. Nehéz bevallani ezt még magamnak is, de hiányzott már a hely nyugalma. Az, hogy itt tényleg feszültség nélkül járhat az ember, még odakint az  utcán is. 

Oldalról sandítok a másik kettőre. Jól összebarátkoztak annak ellenére, hogy nemrég ismerték meg egymást. Én eddig leginkább félelmet és bosszúságot váltottam ki a fiúból. 

- Mi az a kád?

Megütközve meredek rájuk, legfőképpen Ellonra. Ilyen kérdésre valahogy nem számítottam  tőle.

- Abban szoktunk fürödni és nagyon kényelmes – magyarázza Simon türelmesen. 

Mutatóujjamat a penge hegyéhez érintve figyelem őket. Nem vagyok jövőbelátó, de előre tudom, mi lesz Ellon következő kérdése. Bizonyos helyzetekben egészen kiszámíthatóvá vált  számomra. Nem ápolunk túl jó viszonyt egymással, kétlem, hogy barátként tekint rám, de legalább meghallgat és elfogadja azt, amit mondok neki. Ez már most több annál, mint amit jogom lenne elvárni tőle. 

- Neked is van? - még sohasem láttam őt ennyire izgatottnak, Simon bólintása pedig még szélesebbé varázsolja a mosolyát. - Szabad? Kipróbálhatom? 

- Daelas...?

Simon kérdése jól tudom, hogy mire irányul. Látom, hogy megkedvelte Ellont, szívesen visszavárja ezek után őt bármikor, de végtére nem az ő felelőssége és gondja. Nem sózhatom egész napra rá. Vállat vonva állok fel, miközben tőrömet az asztal lapjára csúsztatom. Barátnál vagyunk, biztonságban. Nem is értem miért vettem magamhoz a fegyvereimet. Ugyan, milyen veszély fenyegethet itt bennünket? 

- Legyen, megmutatom neki – sóhajtom vetve még egy utolsó, vágyakozó pillantást a fotelra. Jó volt végre megpihenni egy kicsit. - Gyere, Ellon. 

Előre megyek és ő sem marad le. Az ajtón túlról még hallom, hogy Simon az edényekkel zörög, elpakolja őket, utána pedig újabb adag teát főz. Hagyom, hogy Ellon kedvére kiválassza a hőfokot és megtöltöm neki a kádat vízzel. Csak félig engedem és összehajtva leteszem neki egy jól látható helyre a ruhákat, amiket Simontól kapott és amikben aludni fog majd. Egyszerűek, lehet egy kicsit bők lesznek rá, de legalább nem panaszkodhat majd arra, hogy kényelmetlenek. 

- Ellon, ha lehet, ezeket majd vedd fel – megkocogtatom az ajtót, hogy rám figyeljen és amikor bólint, magára hagyom.

*

Kezemmel puhán követem a nyílvessző vonalát. 

Nem emlékszem rá, hogy valaha is használtam volna íjat, de Ellon talán fogékony lenne az íjvessző használatának a megtanulására is. Egyszerű, könnyű fegyver, nem igényel magas erőkifejtést és igen mutatósan állna egy vízi elf kezében. Magamban jót mulatva kapom fel fejemet a sípoló hangra.  A levegőben kellemes gyümölcsillat keveredik és a még meleg teát kiöntöm egy-egy csészébe, addig is, amíg Ellon elő nem kerül, legalább hűlnek. Simon egy könyvbe merülve ül, felnéz rám, lapoz, majd tovább olvas. 

- Elárulod merre mentek ezután majd tovább? 

Gondolkodva ízesítem meg mindhármunknak a forró italt. Logikus lett volna, de nem terveztem előre. Az útvonalat tudom. Két lehetőség van, de nekem azt is figyelembe kell vennem, hogy Ellonnak vízre van szüksége. Kizárásos alapon csak egy terepen haladhatunk. Nincs más lehetőségünk és nem akarom, hogy a fiú kiszáradjon és meghaljon. Simon felé fordulok, aki ujját a lapok közé simítva bezárja a könyvét és a válaszomra várva viszonozza a pillantásomat. 

Nem lesz ez így jó!

Mindketten ismerjük a helybéli mondákat az erőben élő teremtményekről, tudunk az eltűnésekről és a gyilkosságokról, arról, hogy a holttestek végül soha nem kerülnek elő. 

- Nem – mosolygok rá egy gunyoros fintor kíséretével. 

- Én is kaphatok teát? 

Mind a ketten Ellon felé fordulunk, aki mit sem tudva a holnapi napról, békés nyugalommal ácsorog gyökeret eresztett lábakkal a fal mellett. Bólintva emelem  meg a pöttyös csészéjét és felé nyújtva hagyom, hogy kivegye azt a kezemből. Szemöldökömet összevonva veszem ujjaim közé a nedves tincseket, megfázni nem fog, mert nincs hideg, de mielőtt lefeküdne aludni, célszerű lenne valamelyest megszárítani a haját. Simon felé fordulok, aki kérés nélkül hoz egy törülközőt, odaadja, majd újra belemélyed a könyvbe, amit éppen olvas. Megtörlöm a fiú haját, míg ő fújkálja és lassú kortyokban fogyasztja a teáját. 

- Idd meg aztán menj aludni – utasítom megigazgatva rajta a pizsamáját. Az lóg rajta még így is, gömbölyű vállainak egy része félig meddig így is kilátszanak alóla.

Mellette elsétálva hagyom őket magukra. Belépek a fürdő ajtaján, de még így is lényegesen kevesebb időt töltök odabent, mint Ellon. Gyorsan megmosom a hajam, aránylag sikerült szárazra törölnöm, majd egy nadrágot felkapva kilépek a forró gőzzel átitatott levegőből a jóval hűvösebbe. Kíváncsian  figyelem Simont, amikor ő lepisszeg és int nekem, hogy kövessem. 

Behajlított ujjaimat a szám elé emelem és vigyorogva nézek a földön kucorgó fiúra. Nem értem, miért pont ide ágyazott meg magának, amikor odafönt az emeleten üres szobák is vannak és egy ágy, amiben kényelmesen fekhet. Kézfejemet puhán az orcájához érintem, de nem ébred fel az érintésemre. Mélyen alszik, így én megpróbálom a lehető legészrevétlenebbül kitakarni, felemelem és felviszem a szobába, ahol az ágyba fektetve betakargatom. Kényelmesebb lesz neki itt aludni, mint odalent a földön. Álmos szemekkel néz fel rám, amikor eligazgatom rajta a takarót, de nem tesz szóvá semmit. 

- Aludj nyugodtan – suttogom és hangtalanul beteszem magam mögött az ajtót, hogy utána én is aludni menjek.  

*

Lassan, Ellon mögé lépdelek, szinte nesztelenül, a karja alá nyúlok és tanítom arra, ami a későbbiekben akár az életét is megmentheti. Korán ébresztettem, eleinte álmosnak tűnt, de úgy tűnik mostanra már sikerült felkeltenem annyira a figyelmét, hogy éberré váljon. Simon az ajtóban állva figyel minket, de a tekintetét és az arcát még a legnagyobb jóindulattal sem lehetne döbbentnek nevezni. 

- Túl feszes vagy – hajolok a füléhez és megigazítom a kezeiben az íjat. A ruhák, amiket tegnap hoztam neki, remekül állnak rajta. Ezekben kevésbé szúr szemet az embereknek, hiszen egyszerű földszínű anyagok, olyanok, amiket többségben az itt élők is hordanak. 

- Nem vagyok túl feszes – motyogja halkan. 

- Hajlítsd a mutatóujjad a markolat hátulsó felére a hüvelyked pedig érintse a középső ujjadat. Így majd pontosabb és gyorsabb lesz a találat – magyarázom eligazgatva a kezét. Hagyja magát és én úgy játszok vele, mint egy kislány a babájával. Szorosan hozzásimulok, mintha az árnyéka lennék és kényszerítem, hogy együtt lélegezzen velem. 

- Rendben van, Ellon. A bal szemed legyen mindig egy vonalban a céllal!


Ellon:

Izgatottan nézek Simonra, annyira kíváncsi vagyok arra a kádra és már nagyon hiányzik a víz. Eddig az egész napot úszkálással, lubickolással tölthettem, most pedig csak pohárban kaphatok.

- Daelas...?

Nem értem miért őt kérdezi, de én is a varázsló felé fordulok, aki vállat vonva feláll, leteszi a fegyvereit, majd a lépcső felé fordul.

- Legyen, megmutatom neki – sóhajtja felém pillantva - Gyere, Ellon. 

Izgatottan követem felfelé, még sosem jártam lépcsőn, de nagyon érdekes, hogy magasra lehet sétálni rajta és nem is omlik le alattam, mintha a sziklákon másznék felfelé. Egy barna faajtón megyünk be és ott van a hatalmas fehér kád, ami tényleg úgy néz ki, mint egy ovális teáscsésze, azzal a különbséggel, hogy ebbe sokkal több víz belefér és én is. Úszni ugyan nem lehet benne, de legalább teljesen elmerülhetek és felfrissülhetek.

Daelas megmutatja hogyan kell vizet juttatni bele a csapon keresztül. Amikor elcsavarok egy fényes, ezüstszínű gombot meleg víz folyik ki a csövön, olyan amilyen még a vízesésnél sem volt. Már alig várom hogy belemerülhessek, szinte a bőrömön érzem a langyos cseppek simogatását.

- Ellon, ha lehet, ezeket majd vedd fel – szól még vissza az ajtóból, miután mindent elrendezett.

A szépen összehajtogatott ruhákra pillantok, majd biccentek felé, s miután becsukta az ajtót abban a pillanatban belevetem magam a vízbe…

 

Jó sokáig ki sem dugom a fejem, csak már mikor kénytelen vagyok levegőt venni, de rögtön azután vissza is merülök az aljára. Egészen addig élvezem ezt, míg ki nem hidegszik a víz és az ajtón be nem szűrődik a csábító gyümölcsillat. Ahogy magamba szívom úgy döntök ideje lemennem.

Felveszem azokat a ruhákat amiket Daelas itt hagyott. Hatalmas darabok, olyan vagyok bennük, mint egy denevér és még nehezek is. Lehúzzák a karomat és mindenemet.

Hogy tudnak ebben lenni az emberek? Nem tudnak könnyű ruhákat készíteni?

Nagy nehezen magamra gyűröm, azután óvatosa egyensúlyozva lebotorkálok a lépcsőn, vigyázva, hogy ne essek le róla.

- Én is kaphatok teát? – kérdezem, mikor leérek a lépcsőn és meglátom a gőzölgő kancsót.

Daelas felemeli az én kék-pöttyös csészémet és most látom, hogy már abba is készítettek. Boldogan veszem el a kezéből és szagolok bele, a sok-sok gyümölcs illata megcsapja az orromat miközben leülök a kanapéra és lassan fújogatni kezdem, mert még elég forró.

Érzem, hogy Daelas a hajamat piszkálja, az ujjait végighúzza egy-egy tincsen, majd kér Simontól egy törölközőt és azzal kezdi el felitatni a nedvességet. Nem értem mire jó ez, vagy miért teszi, de jó érzés, csiklandoz, ezért hagyom.

- Idd meg aztán menj aludni.

Ezt nem nehéz megtenni, mert a pohár percek alatt kiürül, én pedig jóllakottan dőlök el a kanapén, míg a varázsló is megy fürödni.

- Reggelre is marad még? – fordulok álmos mosollyal Simon felé.

- Majd félreteszem neked. – mutatja a kancsót és miután megnéztem hová teszi, a csomagomból előhúzom a puha takarómat és a már korábban kinézett üres sarokba heveredem. Nem tart sokáig elaludnom, nagyon fáradt vagyok a gyaloglástól így pillanatok alatt elnyom az álom.

 

Megmoccanok, a testem valamiért billeg. Lehet, hogy megmozdult a föld?

Nem ér le a lábam, mintha a levegőben lebegnék, de nem zuhanok le, mert valami megtart. Nehézkesen kinyitom a szeme, hogy megnézzem, de csak Daelas fakó íriszeit látom magam előtt, aztán letesz valami nagyon puha dologra és nyakig betakar.

- Aludj nyugodtan – súgja halkan, majd magamra hagy a szobában én pedig kényelmesen belesüppedek az álomba.

***

Olyan korán kellett felkelnem, hogy még éppen csak elmúlt az éjszaka. Nem értem miért nem aludhattam még tovább, szeretek sokáig lustálkodni a napfényben, de Daelas nem engedte. Néha nagyon bosszantó tud lenni, hogy folyton parancsolgatni akar és csak azért nem haragudtam meg rá, mert azt mondta meg akar tanítani valamire.

Odakint az udvaron egy íjat mutatott nekem. Tudom mi az, a népem fegyverei is hasonlóak, de az elfek íjai sokkal díszesebbre faragottak, a nyilaikba apró véseteket vájtak. Még emlékszem, hogy néztek ki és hogyan használtál, de én már nem tanulhattam meg. Most viszont igen.

- Túl feszes vagy – hajol hozzám közelebb hátulról, miközben a helyes tartást magyarázza. Minden apró dologba beleköt, teljesen elveszi a kedvem attól, hogy megtanuljam használni az íjat!

- Nem vagyok túl feszes – motyogom halkan, de ügyet sem vet rám. 

- Hajlítsd a mutatóujjad a markolat hátulsó felére a hüvelyked pedig érintse a középső ujjadat. – eligazítja a kezem - Így majd pontosabb és gyorsabb lesz a találat.

Velem együtt mozdul, mintha nem is én, hanem ő akarná kilőni a nyilat, majd amikor már úgy gondolja megfelelő a tartás, elenged.

- Rendben van, Ellon. A bal szemed legyen mindig egy vonalban a céllal!

Előre szegezem a tekintetem, a vastag törzsű tölgyfára kellett céloznom, de mielőtt elengedném a nyilat egy iciripicirit oldalra nézek és az ujjamat is abba az irányba nyomom, majd elengedem.

A hosszú nyíl gyorsan suhanva csapódik be a fa mellé a fűbe, még billeg egy kicsit mielőtt megáll. Ez az, sikerült!

- Újra! És ne mozdítsd meg a kezed közben.

- Jó…

Megismétlem amit tanított, felhúzom a nyilat ő pedig igazgatja a tartásom, pedig szerintem jó volt.

- A könyököd maradjon egy vonalban a válladdal, mert ha lefelé lóg, a nyíl veszít az ívéből. – magyarázza és feljebb tolja a könyököm – Most pedig bal szemed a célon és lőj.

Hátralesek a vállam fölött, hogy engem figyel-e. Látom, hogy a kezemet nézi, hogy jól csinálom-e, ezért meg sem mozdítom. Mikor aztán elengedem a nyilat egy picikét oldalra dőlök, csak annyira, hogy biztosan elvétsem a fát és ismét a fűcsomóba fúródjon a nyílvessző. Megint sikerült!

- Csak tudnám minek örülsz ennyire. – morogja a fülem mellett.

Leengedem az íjat és oldalra nézek. – Sikerült mellé lőni.

- Ellon, az volt a cél, hogy a fát eltaláld.

- Tudom. – lehajtom a fejem és a nyíl éles fém hegyére pillantok, ami belefúródna a kéregbe és azon át – Nem gyakorolhatnánk inkább azon a rönkön? – mutatok a Simon háza melletti nagy fagurigára, amiből egy fejsze áll ki. – Nem akarom bántani azt a fát, inkább gyakoroljunk olyasmin, aminek nem fog fájni, jó?

Az a fa még él. Gyönyörű, hatalmas életerős tölgyfa és nem akarok nyilakat lődözni belé. Ő is érezheti és fájhat neki. Nem akarom megsebesíteni szegényt.

Vidám nevetés hangzik fel a hátam mögül, megrándulnak a füleim mire kutatón fordulok meg a hang irányába. Simon jókedvűen hahotázik az ajtóban, de nem tudom, hogy mi ennyire mulatságos. Lehet, hogy Daelas tudja, ezért felpillantok, hogy megkérdezzem, de látom hogy az arca és a homlok, de még a fülei is nagyon pirosak. Mi baja lehet?

Aggódva teszem le az íjat a földre és fordulok felé. A kezemet az arcára simítom ami forró, pont mint mikor én egyszer elaludtam tűző napon és fájt a bőröm mikor felébredtem.

- Mi a baj? Fáj valamid? – kérdezem kicsit ijedten.

- Ellon… - szűri a fogai között, mintha tényleg nagy fájdalmai lennének, de akkor Simon miért nevet?

- Igen…?

- Van valami elképzelésed arról, hogy miért tanítalak nyilazni?

Visszagondolok arra mikor kijöttünk, de nem mondta miért. – Mert azt akartad, hogy tudjam használni, ahogy a népem többi tagja is? – találgatok.

Elmosolyodik, de nem tűnik boldognak. Kicsit hátralépek tőle, most pont olyan gonosznak tűnik, mintha mikor elvette a kagylóimat és össze akarta roppantani.

- Daelas, megijeszted. – szól közbe Simon.

- Ez nem játékszer Ellon, hanem fegyver. – mondja lassan, kihangsúlyozva a „fegyver” szót. – Azt akarom, hogy meg tudd védeni magad, ha szükséged lenne rá, érted?

Megvédeni? De hát én nem… - Én nem sebesítek meg senkit! Nem tudok! – tiltakozom hevesen, mert már csak a gondolattól is rosszul érzem magam, hogy azt a hegyes nyilat egy élőlénybe lőjem. Nem, én nem fogom!

- Nem minden ember olyan, mint Simon.

- Tudom. Az emberek háborúztak a népemmel és megölték őket. – suttogom halkan, megdörzsölöm a mellkasom ahol hirtelen szorítani kezdett valami.

Nem vagyok buta, a népem tagjai is öltek embereket a háború során, még ha az élet maga szent is a számunkra, de még annak a védelménél is fontosabb, hogy saját magunkra vigyázzunk. Azok az elfek viszont harcosok voltak. Olvastam róluk a könyveinkben, hosszú éveken át tanították őket harcolni, én pedig nem vagyok olyan. Sosem tudnék ártani egy élőlénynek. Nem menne.

- Ellon, nem kell megölnöd senkit, ha ettől tartasz. – szólal meg a varázsló kis idő múlva, ezért felnézek rá – Megtanítalak, hogy tehetsz valakit ártalmatlanná, anélkül, hogy elvennéd az életét, de ahhoz előbb meg kell tanulnod célozni.

Most nem tűnik olyan mérgesnek, mint az előbb, így már nem is olyan félelmetes. A szemébe nézek, amik olyan furcsán színtelenek hogy már majdnem világít, ahogy az arcán is azok a különös jelek. Egyszerűen nem tudom eldönteni róla, hogy jó vagy rossz. Érdekes dolgokat mutat és tanít, elhozott magával és megígérte, hogy megvéd, de a legtöbbször úgy tesz – mert észrevettem, akár hiszi akár nem – mintha nagyon nem akarná, hogy vele legyek. Akkor viszont miért akart annyira magával hozni?

- Megígéred?

- Nos, azt megígérem, hogy megtanítalak, de azt nem tudhatom előre mi fog történni. – von vállat, majd felveszi a földről az íjat. – Gyakorolsz még mielőtt elindulnánk?

Megrázom a fejem, most nincs kedvem hozzá. – Éhes vagyok…

Daelas:


Állát megemelve, szemeit egyenesen a célra szegezi. 

Egyszerű feladatot adtam neki. Még csak nem is mozgócélpontra kell lőnie, hanem egy fa törzsére. Nagy felület, egy helyben áll, mozdulatlanul és némán. Lehetetlenség eltéveszteni. 

A célzás pontos. Ellon tartása megfelelő. 

Hidegen figyelem a nyilat, ami irányt tévesztve szeli át a levegőt és a kemény földbe fúródik. 

Közel sem az volt a feladat, hogy lenyilazzon egy fűcsomót. 

- Újra! És ne mozdítsd meg a kezed közben.


- Jó... 


Mellkasomon összefont karokkal figyelem a mozdulatait. Mindent jól csinál, egyedül a tartása von maga után még némi kivetnivalót. Közelebb lépve segítek neki, hagyja, hogy bábuként mozgassam és beállítsam a megfelelő pozícióba, amiből könnyebben eltalálja majd azt a nyomorult fát. 


- A könyököd maradjon egy vonalban a válladdal, mert ha lefelé lóg, a nyíl veszít az ívéből – nem tudom, mennyire figyel a magyarázatomra, eligazgatom a kezeit és hagyom, hogy lőjön. - Most pedig bal szemed a célon és lőj.  


Az előbbit elrontotta, mert elmozdult. Elég pár centi is ahhoz, hogy a találat rossz helyre érkezzen. Nem várom el tőle, hogy profi legyen, nem akarom, hogy halomra gyilkoljon mindenkit. Ő ezt sohasem tudná megtenni. Megértem a nézeteit, azt, hogy jobb szereti a békét és a nyugalmat maga körül. De ezzel az életfelfogással nem fog tudni érvényesülni ebben a világban, amiben él. Megtaníthatom lőni, mert fogékony rá, de azt nem várhatom el, hogy elvégezze helyettem a feladatom egy részét. Ezt én is tudom jól, de így neki is biztonságosabb. Hogy tud lőni, hogy megtanulja megvédeni magát. Elvégre én sem vagyok robot, hibázhatok és elég egyetlen egyszer figyelmetlennek lennem. Megnedvesítem kiszáradt számat és közelebb lépek a fiúhoz. A parancs értelmében, amit kaptam, elviszem őt a királyhoz és mindeközben nem hagyom, hogy bármi baja essen. Ez annyit tesz, hogy én védem meg őt és nem ő saját magát. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem könnyíthetem meg a helyzetem azzal, hogy tanítgatok neki egy, s mást. 


Kezdem türelmemet veszíteni, mikor a nyíl újfent a földbe fúródik és Ellon ennek örül is. 


- Csak tudnám minek örülsz ennyire – morgom mögötte állva. 


Leengedi az íjat, míg én átgondolom a továbbiakat. Talán célszerű lenne más fegyvert választanom neki. Valamit, amihez nem szükségeltetik a célzás. A kardjaimat nem adom neki oda, azok nehezek lennének, nem bírna el még egyet sem. A tőrök jó fegyverek, biztos társak, de szintúgy jó célzást igényelnek ahhoz, hogy használhatók is legyenek. Fizikai ereje nincs, előbb halna meg, minthogy bárkinek is behúzzon. 


- Sikerült mellé lőni. 


- Ellon, az volt a cél, hogy a fát eltaláld. 


- Tudom – hajtja le a fejét. Remek, de ha tudja, akkor miért nem hajlandó azt csinálni, amire kérem őt? - Nem gyakorolhatnánk inkább azon a rönkön? - int kezével egy mohával befutott, negyedelt farönkre. Simon azt használja favágásra, jobban mondva azon vágja fel a többi fát. A fejsze, ami belőle áll ki, már rozsdás, a nyele megviselt és vékony szálkák meredeznek ki belőle. - Nem akarom bántani azt a fát, inkább gyakoroljunk olyasmin, aminek nem fog fájni, jó?


Aminek nem fog fájni? Mármint az, ha lenyilazza? Emlékeim szerint most éppen azt tanítom neki,  hogyan védje meg magát másokkal szemben. Az meg, ha valakit eltalál egy nyílvesszővel, pokolian fáj. Lassan, méltóságteljesen hunyom le a szemeimet és elszámolok magamban úgy tízig. Annyi pont elegendő ahhoz, hogy ne kapjak agyvérzést. Veszek néhány mélyebb lélegzetet és elátkozom Simont meg az egész családját generációkig felmenőleg, amiért képes kinevetni. Ellon kíváncsian pillant felém, a fegyvereket lepakolja a földre... Miért pont a földre?...elém lép, kezét az arcomra simítja és ijedten néz a szemeimbe. 


- Mi a baj? Fáj valamid? 


- Ellon...- sziszegem fenyegetően. 


- Igen?


- Van valami elképzelésed arról, hogy miért tanítalak nyilazni? 


Elgondolkodik, látom rajta, hogy erősen töri azt az okos fejét. Nem mondtam neki semmi konkrét okot, amikor kijöttünk ide, mert úgy gondoltam a válasz egyértelmű. Most jövök csak rá, hogy tévedtem. 


- Mert azt akartad, hogy tudjam használni, ahogy a népem többi tagja is?


Lassan mosolyodom el, nézem, ahogy Ellon hátrálni kezd. Talán, csak nem megijedt tőlem? Tekintve a jelenlegi helyzetet, amibe megint saját magát sikerült belekotornia, nem lenne meglepő, ha félne tőlem. Nem győzöm hangoztatni, hogy nekem tényleg semmi türelmem az e-fajta hülyeségekhez. Ha tanulni akar, hát tanítom, de ne várja el, hogy majd elnéző leszek mindenért, amivel szabotálja az oktatási módszereimet. Itt én vagyok a főnök és nem fordítva. Legfeljebb ő ugrál nekem, úgy, ahogy mondom neki.


- Daelas megijeszted – szólal meg Simon.


- Ez nem játékszer, Ellon, hanem fegyver – jegyzem meg kihangsúlyozva a számomra lényeges szót. Fegyver, amivel ölni, gyilkolni, mészárolni lehet. - Azt akarom, hogy megtudd védeni magad, ha szükséged lenne rá, érted?


- Én nem sebesítek meg senkit! Nem tudok!


- Nem minden ember olyan, mint, Simon!


- Tudom. Az emberek háborúztak a népemmel és megölték őket – motyogja halkan, kezével a mellkasát dörzsölgetve.


Elsőnek valahogy azt akarom felelni, hogy a háborúk már csak ilyenek. Hogy az a sok halott mind, mind, mind természetes és egyáltalán nem kár egyikükért sem. Tudom jól, milyennek tűnhetek Ellon szemeiben. Eltökéltnek, kegyetlennek, egy arrogáns dögnek, de meg kell tanulnia végre, hogy az, amiben eddig élt, csak egy mese. Egy általa felépített világ. Ott egyedül volt, biztonságban, békességben, magányban. De ez..., ez itt nem olyan. Ez itt a valóság, ahol bárhol, bárki, bármikor véget vethet az életednek. Különösebben még indok sem kell hozzá. 


- Ellon, nem kell megölnöd senkit, ha ettől tartasz. Megtanítalak, hogy tehetsz valakit ártalmatlanná, anélkül, hogy elvennéd az életét, de ahhoz előbb meg kell tanulnod célozni. 


Rám néz, nem látok félelmet a szemeiben, nincs is miért félnie tőlem. Az ellenség nem én vagyok, tőlem a legkevésbé sem kell tartania. 


- Megígéred?


- Nos, azt megígérem, hogy megtanítalak, de azt nem tudhatom előre mi fog történni – vonok vállat és felveszem az íjat a földről. - Gyakorolsz még mielőtt elindulnánk?


Megrázza a fejét és én ennyiben hagyom. Nem kényszerítem a gyakorlásra, mert akkor csak meggyűlölné, az meg nem célom. 


- Éhes vagyok...


Megemelem az egyik szemöldököm, majd egész hamar leesik, hogy ma még egyáltalán nem evett egyikünk se semmit. Talán csak Simon, de ő akár kell, akár nem, mindig nassol. Összeszedelőzködöm, felveszem az íjvesszőket is a földről, majd követem őket be a házba. A reggeli frissen tálalva. Részemről én kihagyom a gyümölcsöket, a bogyókat és elveszek a tálról egy ideálisan átsült húst. Ellon már menetkész, Simon segített és még az este összepakoltunk, de nekem még át kell öltöznöm. Annyiban igaza van ennek a baromnak, hogy így nem mehetek tovább. Feleslegesen nem kelthetek feltűnést, a ruhámból meg mindenki könnyedén leszűrheti, hogy mi is vagy inkább ki is vagyok egészen pontosan. Nem lenne buli az én felelőtlenségemből meghalni. 


- Daelas... - lekapom magamról a fehér hacukát és egy ingre cserélem, amit Simon nyomott a kezembe. - Itt van, fogd ezt a térképet, megrajzoltam nektek az útvonalat, csak kérlek, ne az erdőn át menjetek. Bízz bennem, elég ideje élek már itt, tudom, mit beszélek. 


- Ez az út, amit én választottam...- mondom lassan, megfontoltan ejtve ki minden szót -...gyorsabb, nem egyszerűbb, nem biztonságosabb, mint a tiéd, de a célnak pont megfelel. Tudom, hogy féltesz, Ellont vagy engem, talán mindkettőnket, mindegy, ez nem számít. Ha kétségeid támadtak, gondolj arra, hogy rólam van szó és nem valaki másról. Ellon velem lesz és nem fogom hagyni, hogy bármi baja legyen, világos?


- Igen, éppen ettől tartok, hogy veled megy és nem valaki mással, aki fel is tudja fogni a döntései súlyát. Egyszer kérlek arra, hogy hallgass rám, hogy bízz bennem, a koromban, a bölcsességemben. Két nappal lenne hosszabb így az út. Mit számít? 


Szórakozottan fordulok felé és pár percig arról is megfeledkezek, hogy nekünk dolgunk van. Hogy indulnunk kell, mert Scarlet erre kért. Az emberek rossz néven veszik, hogy itt vagyunk, hogy behoztam a faluba egy vízi elfet. Valakit, akitől valamiért tartanak. Nem az ereje miatt, inkább azért, mert vonzza magához az útonállókat. Azokat, akik számára valamiért kivételes zsákmánynak számít Ellon. De az, amit Simon mondott, egyszerűen hihetetlen. Nevetve kapom vállamra a táskát. 


- Tudod mit „ öreg” barátom. Meghajlok élettapasztalataid előtt – mondom kilépve az ajtón. 


Ellon még nem fejezte be a reggelijét, így rá még várnom kell. Túl sokat nem vet a latba az, ha valamivel később indulunk útnak. Legalább addig is át tudom gondolni az útvonalat. Megtehetném, hogy figyelembe veszem Simon kérését és hallgatva rá az ő útvonalán megyünk. Megtehetném, hogy hagyom az erdőt a francba, elvégre az úton én is könnyebben haladok. Ott nincs fa, sem bokor, nem fenyeget annak a veszélye, hogy valamilyen vad ránk támad. De annak a veszélye megvan, hogy emberekbe futunk, olyanokba, akik Simon torkát is habozás nélkül metszenék át. Noha ez még mindig csekély indok lenne arra, hogy elrettentsen, én mégis az erdőt választom. Rég jártam benne, de legalább úgy ismerem, mint a tenyeremet. Óh, és persze a benne lakozó lényekkel is tökéletesen tisztában vagyok. Már amúgy is hiányzik életemből a feszültség, a vér és a folytonos harc. Az, hogy minden centiért, amit megteszel, kaparni, ölni kell. Már ha rossz napot fogsz ki éppen. Mellettem a csenevész bokor levelei megrezdülnek. Az íjat célra tartva figyelem, miként egy kisfiú homlokát éppen hogy megkarcolna a tűhegyes nyílhegy. Jéggé dermed, látom szemeiben a félelmet, a felismerést, hogy talán ez az utolsó, amit láthat még a halála előtt. Valaki a karomat érinti, finom, puha bőr, elhúzza a kezemet és én hagyom, hogy a fegyvert elvegye tőlem.  Ellon messzire dobja az íjat, magától is, de legfőképpen tőlem. A gyerekhez lép, nyugtatóan megérinti a vállát, aztán hagyja, hogy az átölelje őt. Felhorkantva összefűzöm ujjaimat a tarkómon és elfordulok tőlük, csak azért, hogy utána Simon szigorú tekintetével találja szembe magamat. Meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam. Ennyit a bizalmáról és a hitéről, hogy én más vagyok mint a többi. Sokszor elég egyetlen hiba, hogy azok, akiket a barátaidnak tartottál egykor, elforduljanak tőled és csak egy egyszerű barbárt lássanak meg benned. 


- Nem kell, hogy érdekeljen. Nem magyarázkodom és nem azért mondom, hogy ezzel könnyítsek a lelkemen. Te mondtad, hogy rád bármikor számíthatok, hát birkózz meg vele. Most már tudod, mit vállaltál, ha nem tetszik, bármikor kiszállhatsz, akár most is. Megmondhatod, hogy hagyjalak, hogy többé ne keresselek fel és te élheted nyugodtan tovább az életed. Ez az egyetlen döntés, amit te hozhatsz meg.


- Csak menjetek és vigyázzatok magatokra. 


*

Sűrű növényzet borítja a talajt, körülöttünk színesebbnél színesebb virágok és kacifántos dudva szépséges káosza. Egyszerűen lenyűgöző. A tenyerem fölött lebegő gömb ezüstös fénye átvilágítja a fák leveleit, világos, ragyogó foltokká szabdalva a sötétséget. Ellon, hosszú ujjaival végigsimít a fák törzsén, ahogy egyre beljebb hatolunk az erdőbe. Súlyos, párával telt levegő nyomja a mellkasomat, legalábbis annak tudom be azt a nyomasztó érzést, ami körbeleng. A moha puhasága, az érdes törzs az ujjaim alatt, a sötét odvak és holdvényes erek, az a tökéletes békesség, aminek lennie kellene, de még sincs sehol. Minden hangtalan, lélegzetünk, s lépteink hangja az egyedüli, ami visszaverődik a sikoltó csendben. Már egy ideje a jó úton tartunk, mikor meghallom. Soha olyan rikoltás nem rázott még fel a gondolataimból. Pár pillanatig mozdulatlanná válok, elkapom Ellon karját és egy fához lapítom. Régről ismerős a hang, de nem számítottam rá. Itt, ilyen messze a falutól, nem. 


- Mi volt ez? 


Könnyed, de határozott mozdulattal intem csendre. Talán azért is nézek fel az égre, mert én előbb megérzem a közeledtét, mint ő minket, vagy mert ösztönösen tudom már, mire számítsak és merről. És milyen igazam lett. Hatalmas sárkány szeli át az eget. Karcsú testén fekete és szürkés pikkelyek csillannak, melyről már innen látom, hogy áttörhetetlenek. Hatalmas szárnyait széttárva úszik a levegőben, míg szemeivel a betolakodók után kutat. 

Ellon mellettem felnyikkan, talán félelmében, vagy mert még életében nem látott ilyet. A sárkányok ritkán mutatják meg magukat, sokan úgy hiszik, már kihaltak. Körülöttünk a kénszag felerősödik, lassan hátrálok a fa törzse mögé, magammal húzva a fiút is. Baromira nem így terveztem ezt az egészet, lehet, talán, lehetséges, hogy mégsem ártott volna, ha hallgatok Simonra. 

- Szép volt kölyök. Nem is néztem ki belőled ennél több értelmet – morgom rá, amikor hátrálásában egy vastagabb ágra lép rá, ami pattanva, reccsenve adja meg magát a fiú súlyának. 


- Örülnék, ha nem kezelnél gyerekként – motyogja csendesen az orra alatt, de én még így is tisztán hallom a szavait. 


- Hozzám képest csak egy pólyás vagy – vigyorgok rá, nem törődve a jelenlegi helyzetünkkel. - Na, eleget pihentél, épp ideje, hogy eltángáljunk egy sárkányt. 

Ellon:

Először azt hiszem megint gúnyolódni fog, de aztán mégis elindul be a házba én pedig a nyomában sietve követem. Amíg készül az ennivaló összehajtogatom a takaróm és a levetett elf ruhám is elteszem, mert Daelas adott egy másikat amit mostantól viselnem kell. Még midig kényelmetlen, hogy mindenhol hozzám súrlódik, de az emberek nem járnak meztelenül. Talán ki kéne próbálniuk és akkor rájönnének milyen kényelmes is úgy, de ezt nem én fogom elmondani nekik.

Sorban megeszem az elém pakolt zamatos, lédús gyümölcsöket. Nagyon éhes vagyok így mind belém fér, de azért egy almát elteszek későbbre a barackok mellé. Elrendezem a kis batyut és a ház előtt sétálgatva várakozom Daelasra, míg ő is elkészül. Az emberek nem jönnek közelebb csak távolról figyelnek ahogy én is őket. A külsejük nem is különbözik annyira a vízi elfekétől.

Az egyik kislánynak egy virágkoszorú csücsül a fején és arról igyekezik elhessegetni a méheken amin elmosolyodom és teszek felé egy lépést hogy szóljak, a méhek nem fogják bántani csak a virág nektárjára éheznek, de amint észreveszi hogy közeledem, elszalad. Ez kicsit elszomorít, mert nem akartam semmi rosszat, ezért csak lehuppanok a friss fűre és távolról nézem őket.

Hamarosan nyílik az ajtó én pedig felállok és elébük megyek, de a varázsló hirtelen egy bokor felé fordul és egy villámgyors mozdulattal célra tartja a nyilat. Mi történt?

Alig fogalmazódik meg bennem a kérdés, mikor egy kisfiú bújik elő a dús bokorból, hatalmasra nyílt barna szemeivel.

Ösztönösen nyúlok a varázsló karja után, hogy eressze le az íjat, majd a felismeréstől megkönnyebbülten, hogy ez a gyerek nem szalad el tőlem óvatosan érte nyúlok, majd finoman megérintem, hogy megnyugtassa, figyelmen kívül hagyva a mogorva Daelas horkantását. Annyira… fejbe vágnám egy kővel ezért!

Végül csak megfogom azt az íjat és elhajítom amilyen messzire csak tudom.

- Nem kell, hogy érdekeljen. – szólal meg, de Simonhoz intézi a szavait - Nem magyarázkodom és nem azért mondom, hogy ezzel könnyítsek a lelkemen. Te mondtad, hogy rád bármikor számíthatok, hát birkózz meg vele. Most már tudod, mit vállaltál, ha nem tetszik, bármikor kiszállhatsz, akár most is. Megmondhatod, hogy hagyjalak, hogy többé ne keresselek fel és te élheted nyugodtan tovább az életed. Ez az egyetlen döntés, amit te hozhatsz meg.

- Csak menjetek és vigyázzatok magatokra. – ingatja a fejét szomorúan, de búcsút veszek tőle és a kisfiút is elengedve elindulunk befelé egy ösvényen, ami egyenesen a sűrű erdőbe vezet.

 

Már jócskán benne járunk a végtelennek tűnő erdőben, de nem érzem magam fáradtnak, pedig nagyon korán keltem. A lábaim talán kicsit tényleg fáradtak, de annyi gyönyörű látnivaló van itt, hogy teljesen megfeledkezem mindenről és legszívesebben minden ismeretlen növénynél megállnék és begyűjtenék belőlük néhányat emlékbe. Sajnos úgy is elszáradnának és elpusztulnának, így csak csendesen élvezem az este párás, nedves levegőjét az arcomon.

A semmiből harsan fel egy hang, ami annyira megijeszt, hogy minden porcikám összerándul. Mint egy madár… egy hatalmas madár hangja, csak sokkal mélyebb és zengő dallamú.

- Mi volt ez? 

Daelas csendre int, én pedig követem a tekintetét fölfelé a csillagos égre.

Tágra nyílnak a szemeim a látványtól, amikor megpillantom a hatalmas testű állatot az égen. A holdfény megcsillan a fényes pikkelyeken, ami nem olyan mint a halaké, mert sokkal nagyobb és hegyesebb.

Teremtőm, ez nem egy madár! Ez egy sárkány! Egy igazi, élő sárkány!

Egy erős, szúrós szag kezd el terjengeni körülöttünk, de időm sincs végiggondolni mi lehet az, mert a varázsló megragadja a vállam és hátrahúz magával a fa mögé én meg vakon botorkálva követem kis híján hátraesek egy kiálló ágban ami végül kettétörik a talpam alatt.

Rápillantok, a szemei szinte világítanak a sötétben, de most megint mérgesnek tűnik.

- Szép volt kölyök. Nem is néztem ki belőled ennél több értelmet – morog rám ellenségesen.

Annyira idegesít! Már megint ezt teszi, pedig ő tehet róla, hogy ráléptem a faágra!

- Örülnék, ha nem kezelnél gyerekként – pillantok rá, de csendesen intézem a szavaim. A sárkányok tüzet okádnak a zsákmányukra…

- Hozzám képest csak egy pólyás vagy – vigyorog és most már tényleg elegem van belőle és abból, ahogy bánik velem! - Na, eleget pihentél, épp ideje, hogy eltángáljunk egy sárkányt. 

Ellépne mellőlem, de megragadom a ruhája elejét, olyan erősen ahogy csak bírom és visszarántom, hogy majdnem az orrunk is összeérjen.

- Nem vagyok gyermek! Ne bánj velem úgy, mintha azt kellene tennem amit mondasz, mert nem kell! – sziszegem mérgesen, de nem emelem fel a hangom, nehogy az a dög ránk találjon.

Elmosolyodik. – Nincs most időm erre Ellon. Elkapom a sárkányt mielőtt megint belebotlunk. Utána majd meghallgatlak.

Nem engedem el és lehet, hogy bármikor ki tudna szabadulni, de mérget vehet rá, hogy akkor fejbe verem egy kővel!

- Nem megyek veled sehová. És honnan tudod egyáltalán, hogy nem vagyok-e idősebb nálad?

- Ez egyértelmű. – húzza fel a szemöldökét, majd mintha figyelmen kívül hagyna ismét az eget kezdi kémlelni.

- Mindenért engem hibáztatsz pedig nem is tettem semmit! – hajtom le a fejem és közben eleresztem a ruháját. Még mindig mérges vagyok rá, de el is szomorít hogy ilyen gonosz – Honnan kellett volna látnom azt az ágat, ha eltakartad előlem az utat? A sárkányok meg amúgy is rosszul hallanak és nem repülnének be a sűrű ágak közé. – sóhajom, majd leülök a fa tövébe miközben újabb rikoltás hangzik fel, de most már távolabbról.

- Ezt honnan tudod? Csak nem láttál már sárkányt? – kérdezi, de nem nézek fel.

Nem válaszolok. Ő sem méltat annyira sem, hogy meg akarjon hallgatni, akkor menjen csak és remélem felfalja a sárkány!

- Ugye most nem kezdesz el duzzogni?

Haragos tekintettel nézek fel rá, ő pedig karba font kezekkel nekidől a fának.

- Nem vagyok gyermek! Egyszerűen csak elegem van belőled! Bárcsak soha ne is jöttél volna a barlangba! – fakadok ki, még az ujjaim is begörbülnek a markomban és úgy érzem az egész testem annyira forró, hogy hamarosan elpárolog a bőrömből a nedvesség.

- Hadd emlékeztesselek, hogy te is jönni akartál. Ne engem okolj azért, mert nem tetszik a kinti világ a burkod után. – von vállat, mintha nem is érdekelné.

Felállok és megkerülve a fát ott hagyom ahol van, majd elindulok visszafelé az ösvény szélén. Mire felkel a nap biztos visszaérek a faluba és Simon elég kedves, talán még segít is visszatalálnom a barlangba, vagy elmondja merre menjek…

Hátrarándulok mikor egy vasmarok szorul a karomra és sziszegve megfordulok.

- Hová mész?

- Haza.

- Nem. – jelenti ki rögvest, kiismerhetetlen arckifejezéssel – Arra megyünk… - mutat hátra - … ahogy megbeszéltük. Megegyeztünk. – emlékeztet.

Összeszorítom a szám és egy pillanatig fontolgatom, de tudom, hogy igaza van. Nem szép dolog megszegni egy egyezséget, sohasem tenném, de ha már erről beszél… - Te sem tartottad be a tiédet. A faluban rengeteg ember volt, de senkit nem kérdeztél meg, hogy nem tudnak-e valamit a népemről. Még Simont sem pedig ő nagyon sokat tud az elfekről.

Azt mondta segít megkeresni a népemet, ha vele megyek, de eddig semmit sem tett, még csak nem is kérdezősködött!

Megvillannak a szemei, pont olyan zorddá válik, mint mikor nem akartam belelőni a fatörzsbe most mégsem ijedek meg, ahhoz túl mérges vagyok rá.

– Ők nem tudnak semmit. Egyszerű falusiak, fölösleges lett volna kérdezősködni. És most, hogy hála neked a sárkány eltűnt induljunk is tovább, ha még aludni akarsz ma éjjel. Van egy tó úgy egy mérfölddel odébb.

Még mindig szorítja a karomat és már kezd fájni a helye, de akkor sem engedi el mikor megrángatom. Végül szusszanva ernyesztem l a vállam.

- Nem akarok veled menni tovább, folyton megbántasz és rosszul érzem magam miattad. – motyogom a gazdag földet bámulva – Neked milyen érzés lenne, ha egyik nap a népem városában ébrednél? Nem értenéd a nyelvünket, nem ismernéd a szokásainkat, a természetünket, sem a fegyvereinket… nem tudod mi az a lansil, a moyra, vagy a niva. Ha egy idegen helyen ahol még sosem jártál nem tudod ezeket, az azt jelenti gyermek vagy? – nézek rá komolyan.

Daelas:

Valamiféle üres megelégedést érzek, ahogy Ellon, ökleivel görcsösen a ruhámra markol és visszaránt, a szorítása egy pillanatra mindennél szorosabbá válik, ahogy a harag lassan elönti. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt a célom. Látni akartam végre, milyen az, amikor megunja végre az örökös alázatot és kiáll magáért. A szemei, ahogy most rám néz, fagy-kékek és hűvösebbek, mint az acél. De legalább már nem tűr csendesen, ha azt hiszi, hogy attól majd tisztelni fogom és felnőttként kezelem, téved. Legyen önálló akarata, s emberszámba veszem majd. 


- Nem vagyok gyermek! Ne bánj velem úgy, mintha azt kellene tennem, amit mondasz, mert nem kell! - sziszegi halkan. 


Egy rövid mosoly fut fel az ajkaimon, de végül csak szótlanul nézem. Abban talán mind a ketten egyetértünk, hogy nem gyermek már, de az, hogy nem kell azt tennie, amit mondok neki,...ugyan már. Szüksége van rám, tudjuk ezt mind a ketten, ahogyan azt is, hogy vele ellentétben én ismerem az utat. 


- Nincs most időm erre, Ellon. Elkapom a sárkányt mielőtt megint belebotlunk. Utána majd meghallgatlak. 


Továbbra sem ereszt el és bár ebben túlzottan nem is reménykedtem, mégis meglep. Nem viselem a tétlenséget, azt, hogy egy helyben állunk, ahelyett, hogy mozdulnánk végre valamerre. Ellon gyenge, elég lenne egyetlen mozdulat ahhoz, hogy szabadulni tudjak tőle, de nem moccanok, nem teszek semmit. A sárkány valahol az erdő fölött köröz, közel lehet a fészke és ez így csak még  veszélyesebb. Még több ok, hogy végezni akarjon velünk. Az, hogy pár percnél tovább időzünk egy helyen, nem vezet semmi jóra. 


- Nem megyek veled sehová. És honnan tudod egyáltalán, hogy nem vagyok-e idősebb nálad? 


- Ez egyértelmű – emelem meg szórakozottan az egyik szemöldökömet, aztán arcomat az ég felé fordítom. 


Ő még gyermek, ha nem is testileg, hát lelkileg. Azokon, akik évszázadok óta élnek, meglátszik a múlt és az idő vasfogának nyomai. Nem a test öregszik, hanem a lélek legbelül. 


- Mindenért engem hibáztatsz, pedig nem is tettem semmit! - lehajtott fejjel ereszti ki ujjai közül  ruhám anyagát. - Honnan kellett volna látnom azt az ágat, ha eltakartad előlem az utat? A sárkányok meg amúgy is rosszul hallanak és nem repülnek be a sűrű ágak közé – sóhajtja letelepedve az egyik fa tövébe. 


Az újabb rikoltás már jóval messzebbről hangzik fel. 


- Ezt honnan tudod? Csak nem láttál már sárkányt? 


Szótlanságba burkolózva ül, vállai előre esnek, görnyed és kerüli a tekintetemet. Felsorolhatnám neki, hogy mi történne, ha magára hagynám, vagy, ha visszavinném őt a barlangjához, de nem teszem. Nem hallgatna meg, figyelmen kívül hagyná a szavaimat, esetleg egyszerűen csak nem hinne nekem. Mindegyik végeredménye ugyanaz lenne. Felesleges időhúzás a semmiért. 


- Ugye most nem kezdesz el duzzogni? 


Állát megemelve haragosan a szemeimbe néz, míg én hátammal a fa törzsének támaszkodom neki. Örülök a haragjának, hogy végre van mersze felemelni a hangját velem szemben. Ritkán találkozok ilyen személyekkel, akik őszintén, s habozás nélkül mondják ki a véleményüket. Zavar, idegesít, hiszen miért is ne tenné, de legalább hoznak némi újdonságot is az életembe. És ez legalább már előre lépés, már ami azt Ellont illeti. Kezdi kinőni a kagylóhéját, amibe eddig belegubózott, s ami eddig mindig óvóan védte őt minden külső hatástól. Most legalább kaptam bizonyítékot arra, hogy Ellon nem csak egy jól programozott gépezett, nem tudatlan gyerek, aki mindent szó nélkül tesz, tűr és elfogad, hanem egy önálló véleménnyel és akarattal rendelkező fiatal fiú. 


- Nem vagyok gyermek! Egyszerűen csak elegem van belőled! Bárcsak soha ne is jöttél volna a barlangba! - tekintetem reszkető kezeire siklik, a haragja, ami eddig belülről emésztette, úgy tűnik, most mind rám zúdul. Talán okkal, de nem amiatt vagyok mellette, hogy segítsek az elveszettségén. Hogy a lelkét pátyolgassam, s darabkáit összeragasszam, ha valami sérelem éri. A testét óvom, de a szellemét nem. 


- Hadd emlékeztesselek, hogy te is jönni akartál. Ne engem okolj azért, mert nem tetszik a kinti világ a burkod után – vonok vállat. 


Érzéketlen vagyok vele szemben? Talán. De ezzel egyetemben én vagyok az egyedüli, akire számíthat, mert rajtam kívül senkije sincs. Simonhoz visszamehetne, ő befogadná. Élhetnének békében, tanítaná és okítaná, de az a tudás még mindig nem lenne elegendő számára a túléléshez. Mert nem az számít, hogy mennyi tudás lakozik benned, hanem, hogy mire vagy képes. Hogy meddig mész el azért, hogy megmentsd az életed. Itt az ösztön számít és nem az, hogy mennyire jó az eszed. Ha agyalsz a következő lépéseden, miközben veszélyben van az életed, véged. Egyszerű minden, annyira, hogy az már szinte nevetséges. Simon pedig nem maradna örökre vele, pár év és meghal. 

Ösztönösen kapok Ellon után, mikor ellép mellettem, hogy az ösvényen át visszataláljon az átkozott, szeretett barlangjához. Felszisszen, noha nem szorítom a karját úgy, ahogy ő felhergelt. 

- Hová mész?


- Haza.


- Nem – jelentem ki érdektelenül, kifejezéstelenül, unottan. - Arra megyünk... - intek a hátam mögé-...ahogy megbeszéltük. Megegyeztünk. 


Ajkait egyetlen vékonyan húzódó fakó vonallá préseli össze. Nem értem őt, minél többet vagyok vele, annál kiismerhetetlenebbé válik számomra a lénye. De hát amit nem uralsz, azt nem is értheted. 


- Te sem tartottad be a tiédet. A faluban rengeteg ember volt, de senkit nem kérdeztél meg, hogy nem tudnak-e valamit a népemről. Még Simont sem, pedig ő nagyon sokat tud az elfekről. 


Éppen, hogy elindultunk. Azok az emberek, bármilyen jámbor lelkeknek is látszanak, a tudásért mindig fizetséget kérnek, és mindig nagy árat követelnek. Ha kérdezünk, hát olyantól tegyük, akiben bízni is lehet. Simont nem vonom be a szükségesnél is jobban az életembe. Jobb, ha kívülálló marad és tudatlan Ellon fajával szemben. Ismeri az elfeket, a lények nagy többségét, hiszen olvas, minden nap tanul valami újat és újat, de Ellon számára épp oly rejtély, mint mindenki más számára. Ha az életét és a barátságunkat nem őrizhetem, legalább a szabadság maradjon meg neki. Élesen villanó szemekkel figyelem Ellont. Szeretném, ha tudná, veszélyes vizekre evezett. Vannak témák, amiket jobb nem velem megvitatni. 


- Ők nem tudnak semmit. Egyszerű falusiak, fölösleges lett volna kérdezősködni. És most, hogy hála neked a sárkány eltűnt, induljunk is tovább, ha még aludni akarsz ma éjjel. Van egy tó úgy egy mérfölddel odébb. 


Nem eresztem el a karját, biztos satuban tartom akkor is, mikor megrángatja, hogy eresszem. Ha ezt kell tennem ahhoz, hogy végre tanuljon is mellettem, hát legyen. Ő az egyedüli, akit választás elé állítok, eldöntheti a későbbiekben mit szeretne, hogy miként viszonyuljak hozzá. Ha akarja bánhatok vele úgy, mint egy baráttal, de könnyűszerrel lehet akár az ellenségem is. Lassan lazít a tartásán, kivárom, hogy vállizmai eddigi feszületükből engedjenek és csak azután eresztem őt el teljesen. 


- Nem akarok veled menni tovább, folyton megbántasz és rosszul érzem magam miattad – hajtja le a fejét. - Neked milyen érzés lenne, ha egyik nap a népem városában ébrednél? Nem értenéd a nyelvünket, nem ismernéd a szokásainkat, a természetünket, sem a fegyvereinket...nem tudod mi az a lansil, a moyra, vagy a niva. Ha egy idegen helyen, ahol még sosem jártál, nem tudod ezeket, az azt jelenti gyermek vagy? - arcát felém fordítja és tiszta tekintettel figyel. 


- Igazad van. Sajnálom.


- Aki túl büszke ahhoz, hogy segítséget kérjen, nem képes az őszinte köszönetre és bocsánatkérésre – a hangja egészen lágy, az a szelíd gúny, amire talán egyedül ő képes. 


Ezúttal nem bűvölök szórakozott mosolyt a szám sarkába, nem égek a vágytól, hogy megtudjam ezt kitől hallotta, tanulta. Talán Simon tett neki megjegyzést rólam, talán nem. Az, hogy vannak néhanapján érett megnyilvánulásai, még nem vonja maga után azt, hogy valójában az is. Bocsánatot kértem tőle, amit meglehetősen komolyan is gondoltam, de a továbbiakban nem érdekel, elhiszi-e, vagy sem. Hidegen hagy a véleménye rólam, mint annyi minden más. Most már tudom, hogy nyűgnek tart, ahogyan én is őt...legalábbis mindenáron szeretném ezzel meggyőzni magamat. Ami pedig a valóságot illeti, reálisabb lenne azt állítanom, hogy kedvelem a sajátos szeszélyeit, a naivitását és sértődéseit, talán még a mérsékelt lobbanékonyságaival sincs bajom, már ha épp nem vág a fejemhez olyanokat, amik még akár mélyen is érinthetnének, ha hagynám. Kezemmel intek, hogy kövessen. Nincs annyi időnk, mint amennyit most elvesztegettünk. Az idő pénz, és mint annyi minden mást az életben, ezt az egyet nem lehet pótolni. 


- Ha arra kérnélek, hogy visszakísérj a barlanghoz, megtennéd?


Mellém sietve fordul felém. Nem kerülöm a tekintetét, de nem is nézek rá. Nekem most dolgom van, figyelnem kell a környezetet, különben könnyen pórul járhatunk. 


- Mintha már említettem volna korábban, hogy naiv vagy – jegyzem meg, de koránt sem bántási szándékból. 


Szemeim sarkából pillantok rá és örömmel nyugtázom, hogy ezúttal nem bántottam meg, legalábbis annyira nem, hogy ezt tudassa velem. Gyorsítok a lépteimen, mert ezzel a tempóval másnap reggelre sem érnénk ki az erdőből. 


- Csak jóhiszemű – javít ki elfordulva. 


- Ellon...- érintem meg orrnyergemet fáradtan-...ebben a világban mindkettő halálra van ítélve. Ha nekem nem hiszel, akkor okulj a környezetedből, abból, amit eddig láttál, amit látsz és látni fogsz még. 


- Mi ketten túlságosan különbözünk – motyogja. - A legnagyobb különbség, hogy te harcos vagy, embereket ölsz, én pedig...


- A legnagyobb különbség...- szakítom félbe -...az, hogy téged érdekel a körülötted élők sorsa, segíteni akarsz nekik, engem viszont a legtökéletesebb mértékig hidegen hagy.


Nyugodt szívvel mondhatná azt is akár, hogy hazudok. Hiszen mióta is ismerem őt? Alig pár napja. Lehetnének akár téved gondolataim is róla, olyan vélemény, amit nem alapoztam igazságra. De ő nem mondd semmit. Elfordul tőlem megint és mellettem lépeget. Ha lehetőséget ajánlhatnék neki, nem tudom mit választana. Biztosan fontos neki, hogy megkeresse a családját, azokkal, akikkel korábban élt, de vajon számítana neki annyit ez az egész, hogy cserében útitársként engem is elfogadjon? Ha számítana a válasz bármit is, talán venném a fáradtságot, hogy átgondoljam vagy őt megkérdezzem. A helyzet viszont az, hogy...

Ellon mozdulatlanságára én is megtorpanok. Eleinte nem értem miért állt meg, aztán hamar kiszúrom én is a penge csillanását és azt az alakot is, aki minden bizonnyal ránk vár. A ruhája ismerős, ahogyan az arca is, de ez még nem biztosíték semmire. Ellont gondosan magam mögé terelem, míg teszek az alak felé pár lépést. Ha van esze, akkor nem egyedül jött, feltéve, ha küldték őt, hogy felkeressen engem. 

- Add át a fiút – bök kezével Ellonra, aki, ha ez lehetséges egyáltalán, csak még inkább elsápad. 


- És persze ez nem kérés volt, ugye? - emelem meg egyik szemöldökömet. Nem nyúlok a kardomhoz, mert egyenlőre szükségtelennek érzem, de ez bármelyik pillanatban megváltozhat. 


- Javaslat – javít ki segítőkészen. 

- Óh, hogyisne, ami egy kérést takart. Vagy ezt egy parancsnak szántad? 

- Lehetőségnek.


Ellon:


Kérdőn nézek fel rá, kicsit még mindig szomorú vagyok, de nem tudom elképzelni sem mit fog szólni, mert eddig mindig csak mérges lett ha mondtam valami.

De eldöntöttem. Ha megint rosszul bánik velem el fogok szökni tőle.

- Igazad van. Sajnálom.

Egy kicsit jobban megnézem az arcát, hogy nem gúnyolódik-e, de nem. Egészen komolynak és nyugodtnak tűnik.

- Aki túl büszke ahhoz, hogy segítséget kérjen, nem képes az őszinte köszönetre és bocsánatkérésre. – mondom csendesen.

Nehéz kiigazodni rajta, mert nem ismerem még és képtelen vagyok eldönteni, hogy komolyan mondta-e amit mondott. Furcsán hangzik az ő szájából, hogy igazat ad nekem, annak ellenére hogy buta kölyöknek tart akivel csak a baj van. Talán meg kellene próbálnom nem kérdezni tőle semmit, hanem inkább majd magam jövök rá valahogy mi az az ismeretlen valami.  Legalább kipróbálhatom, hogy ha nem talál bosszantónak, akkor nem lesz-e egy kicsit… boldogabb. Olyan lehangoló, hogy sohasem mosolyog. Pont úgy levert leszek tőle, mint attól ha beborul az ég.

Daelas már el is indul és meg sem vár pedig még kérdezni akartam egy utolsót, mert kíváncsi vagyok mit válaszolna, ezért gyorsan mellé sietek, hogy fel tudjak rá nézni.

- Ha arra kérnélek, hogy visszakísérj a barlanghoz, megtennéd?

- Mintha már említettem volna korábban, hogy naiv vagy – nem néz rám, a tekintetét előre szegezve tartja.

Gyorsít a lépteim, de nem maradok le. Ha ezzel megint arra célzott, hogy semmit sem tudok akkor nincs igaza. De azt ugyan honnan kellene tudnom, hogy mire gondol éppen, ha nem mondja el?

- Csak jóhiszemű – javítom ki hamar. 

Felsóhajt. - Ellon... ebben a világban mindkettő halálra van ítélve. Ha nekem nem hiszel, akkor okulj a környezetedből, abból, amit eddig láttál, amit látsz és látni fogsz még. 

Eddig nem láttam semmi rosszat. Az egyedüli rossz dolog ami történt az Daelas bántásai, de a barlangon túli világ gyönyörű. Csodaszépek az erdők, az emberek is nagyon érdekesek voltak, csak kár hogy féltek tőlem, és az a tea is nagyon finom volt. Igaz, az tényleg meglepett hogy valaki tőlem félt, kivéve azt a kisfiút, aki hagyta hogy megöleljem, mert a varázsló bántani akarta.

- Mi ketten túlságosan különbözünk – nem látja, hogy egy csomó szépség van körülötte? - A legnagyobb különbség, hogy te harcos vagy, embereket ölsz, én pedig...

- A legnagyobb különbség... - szakít félbe - ...az, hogy téged érdekel a körülötted élők sorsa, segíteni akarsz nekik, engem viszont a legtökéletesebb mértékig hidegen hagy.

Hogy mondhat ilyet? Hiszen ő is egy élőlény, egy varázsló, aki a természet adta erő miatt használhatja a képességeit.

Elfordulok tőle, most még inkább úgy érzem, hogy hiba volt vele tartanom. Talán nekem is azt kellene mondanom, hogy „Igazad van. Sajnálom.”, mert túlságosan elvakított a vágy, hogy megkereshetem a népemet, hogy újra közöttük élhetek a szüleimmel, a barátaimmal és mindenkivel együtt. Eljöttem egy idegen varázslóval aki sokkal erősebb nálam és haladunk valahová, de fogalmam sincs hová és miért. Hová utazhat ő? És tényleg csak azért jött az otthonomba, hogy engem is magával vigyen?

Azt hittem azért akarja, hogy vele tartsak, mert meg akarja ismerni az elfeket, mert tanulni akar rólunk, de már rájöttem, hogy ezt hinni tévedés volt. Hiszen egyáltalán nem is kérdez semmit és nem is ismeri a fajtámat, úgy, mint aki valóban kutatni akarna utánunk. De hát akkor mi célja van ezzel?

Csak nem azt akarja… nem, Daelas hallhatatlan varázsló és nem is tud a mi legnagyobb kincsünkről, szüksége sem lenne rá. Akkor…

Megrezzennek a füleim, ösztönösen állok meg és lesek hátra a vállaim fölött, mert olyan érzésem van, hogy valami figyel onnan. Bizseregnek a füleim az idegesítő érzéstől a követező pillanatban pedig Daelas is megtorpan és rám mered. Ő nem érzi?

Ekkor kilép egy ismeretlen férfi a fák mögül – egy ember – és megáll az ösvény közepén, mintha szándékosan itt várakozott volna míg ide nem érünk. Olyan rosszindulatú mosoly terül szét a bronzos arcán, amitől a hideg futkos a karjaimon és félelem kezd el növekedni bennem.

Daelas rögvest mellém lép és maga mögé húz. Kicsit ágaskodva lesek ki a vállai fölött, hogy lássam az idegent, de nem mozdulok onnan.

- Add át a fiút – szólal meg rekedt hangon és felém bök az ujjával mire szabályosan összerándulok az ijedtségtől.

Mit akarhat tőlem?

- És persze ez nem kérés volt, ugye? – kérdez vissza a varázsló mire felkapva a fejem meredek az arcára, azon gondolkodva, hogy most át akar-e adni neki, mert akkor inkább elfutok, amilyen messzire csak tudok.

Érzem, abból az emberből áradó gonoszságot. Olyan mint a mérgezett levegőt, csak méregfüst helyett a rosszindulat köde terjeng benne nyomasztón és ártón. Még sosem éreztem ilyesmit, de szinte elszívja a levegőt előlem.

- Javaslat.

- Óh, hogyisne, ami egy kérést takart. Vagy ezt egy parancsnak szántad? 

- Lehetőségnek. – mondja a férfi, de nem értem miről beszélgetnek.

Elbújok Daelas hátánál és félénken hátrapillantok a mögöttünk elterülő sötétségre, amit csak egy halovány holdsugár és a varázsló fénygömbje világít meg. Úgy érzem valaki figyel…

- Olyan lehetőség ez, amivel élnem kellene?

- Ha van eszed, azt teszed.

Nem fog átadni nekik ugye? Nem hozott volna magával, ha csak úgy odaadna egy idegen embernek, igaz?

Félek… mert minden mese és rémtörténet, amit gyerekkoromban hallottam az emberekről most eszembe jut. A mesélő beszélt olyan halandókról akik levágják az elfek füleit és trófeaként kiállítják. Olyanról is mesélt, aki megtartja a hosszú, kékes hajfürtöket és a ruhája ékeként viseli magán. Nem akarom, hogy velem is azt tegyék…

- N-ne engedd neki, kérlek. – kapaszkodom a hátán az ingébe – Ígérem jó leszek, nem csinálok bajt és nem fogok kérdezni sem csak ne engedd, hogy elvigyen. – kérem halkan.

- Nem visz senki sehová. – jelenti ki hangosan, hogy nem csak én hallom meg, hanem az előttünk álló zord külsejű férfi is, amivel kicsit megnyugtat, majd halkabban hozzáteszi – Ne kapaszkodj belém, mert nem tudok tőled mozogni.

Elhúzom a remegő kezeim az ingétől, pedig úgy sokkal biztonságosabb érzés volt, mint így kapaszkodó nélkül ácsorogni mögötte. Hol előre, hol hátra pillantok, mikor a férfi lassan a száját megnyalva előhúzza a görbe pengéjű kardját és tesz pár lépést előre.

- Nem tudom te mi szerzet vagy fakószemű, de az Ólom Piacon jó pénzt adnak majd érted is. – vigyorogva felénk veti magát, a varázsló pedig hirtelen eltávolodik tőlem pár lépésre, én meg lejjebb húzódok az ösvényről.

Értetlenül nézem őket, aggódva, mert Daelas elő sem húzta a kardjait, pedig az a másik fegyver nagyon élesnek tűnik, megvághatja vele ő pedig nem akar védekezni sem?

Az idegen hangosat kiáltva nekiront, én meg összeszorítom a szemem, nem bírok odanézni, félek, hogy mi fog történni, de amikor nem hallok semmit a lihegésen kívül óvatosan mégis meglesem mi történik és látom, hogy a férfi újra ráront a varázslóra, aki könnyedén oldalra fordul, a támadó pedig kis híján előre bukik a lendülettől. Lélegzetvisszafojtva várom mi fog történni, amikor ismét támadásba lendül, de ezúttal Daelas sem húzódik el, a férfi kardja a válla mellett suhan el, éppen csak nem ér a ruhájához, ő pedig hirtelen elkapja a férfi csuklóját és oldalra fordítja.

A hátborzongató reccsenéstől rosszul leszek, főleg mikor a haramia ordítani kezd, csúnya szavakat kiabálva a varázslóra aki felkapja a férfi kardját és a markolatával a tarkójára súlyt mire az a földre esik.

Úgy érzem az ennivaló újra a torkomban van és ha nyelnék egyet biztos, hogy még rosszabbul lennék, pedig már így sem tudok megmozdulni.

- Ellon, gyere ide! – sürget felém intve, de nem nagyon bírok megmozdulni, a lábaim mintha kőből lennének a földön fekvő férfira pillantva, akinek a kézfeje oldalra csavarodva áll egy természetellenes szögben. – Ellon!

Az éles hangra sikerül mozgásra bírnom a lábaim, s mikor mellé érek és hátratol észreveszem miért sietett annyira: mert újabb férfiak tartanak felé, két-két hosszú tőrrel, az egyik zömökebbnél meg egy nagy háló van, csomókkal a végén.

Tud ő harcolni négy emberrel egyszerre? Mi lesz ha megsérül? Bármilyen bosszantó is nem akarom, hogy megöljék őt.

Egyszerre ketten mennek ellene, de már Daelas is előhúzza a karjait és rögtön az első csapással ki is repíti az egyik kezéből a fegyvert, a másiké pedig kettétörve hull a földre, mintha csak egy faággal indult volna harca. Meglepetten nézem a varázsló kardját, ahogy ezüstös fény dereng körülötte, mint a holdsugár. A harmadik támadó hátrálni kezd az ösvényen.

- Most én javaslok nektek valamit. – szólal meg hidegen Daelas, az arcán félelmetes mosollyal – Többé ne kerüljetek az utamba, ha élni akartok.

A hálót fogó férfi elszalad, be az erdőbe, de rövid úton a másik kettő is négykézláb próbál menekülni mikor a varázsló ismét felemeli a kardját, ijedten ugrok oda hozzá.

- Ne öld meg őket! – kérem, könyörgő szemekkel.

- Inkább ők öljenek meg téged? – húzza fel a szemöldökét.

Megrázom a fejem, nem akarom hogy engem bántsanak, azt se hogy neki baja essen, de ezek az emberek már menekülnek, akkor miért kellene végeznie velük?

Felsikkantok ahogy felemeli a kardjait arra számítva hogy olyasmi tárul majd a szemem elé, amit sohasem akartam látni, de aztán mégsem az élükkel, hanem a markolattal üti meg mindkettőt és a vezérükhöz hasonlóan ájultan elterülnek a földön.

Halványan rámosolygok köszönet képen, de nem viszonozza így lesütöm a szemeim, míg ő lehajol és kifordítja az oldalukon függő rongyos táskát. Kihull belőle egy csomó minden és valami kerek a lábaimnak ütközik. Lehajolok és fölveszem a szürkén fénylő nehéz golyót, fogalmam sincs mi lehet ez, de ekkor újra megrándulnak a füleim, mintha valami veszély leselkedne rám mögülem és megfordulva meg is pillantom mi az.

Pánikba esve kapok levegő után, a holdfénynek hála a bokorban megcsillan az ezüstös nyílhegy és egy ember alakja, aki egyenesen Daelasra céloz a fegyverével, majd elengedi a nyilat. A szemeimet szorosan összepréselve nagyot taszítok a varázslók, a lendülettől én is utána esem és rajta kötök ki, de nem érzek fájdalmat, csak az elsuhanó nyíl surranását hallom.

- Mi a…

Kinyitom a szemeim és már látom is, hogy a férfit bámulja a bokorban, aki újabb nyilat húz fel. Előkapja a tőrét és még fektében hajítja el úgy, hogy egyenesen a nyilas nyakába fúródik. Még sötétben is látom a bőrére kifolyó sötét nedvességet, amitől elfog a remegés mielőtt még a semmiből ránk zuhanna egy vastag nehéz dolog. Kapálózok a kezeimmel és a lábaimmal, de túl nehéz és túl nagy ahhoz, hogy levessem magamról. Egy háló, de sokkal nagyobb mint a halászoké, a kötelek is majdnem olyan vastagok, mint a karom.

- Megvannak fiúk! – kiált fel valaki, a szívem pedig meglódul.

- Maradj nyugtom. – súgja Daelas.

- De-de jönnek…

- Látom.

- Mi lesz most? – pillantok rá, a szemeim szúrni kezdenek, de ő meg sem moccan csak fekszik egy helyben. Ő miért nem fél?

- Bízz bennem, jó? Csak most az egyszer maradj csendben és ne mocorogj.

Remegve bólintok és úgy maradok ahogy elestünk, félig rajta fekve szorítom az ingét, mikor a kötelek hálójában kiszúrom a fák közül előlépő alakokat. Egy, kettő… heten…

- Héj a láncokat is hozzátok!

Beszélgetnek és a legtöbben egyre közelebb merészkednek hozzánk, a ruhájukból furcsa füstös szag árad, ami szúrja az orrom, ezért inkább belefúrom az arcom Daelas ingébe, hogy ne is lássak semmit. Azt mondta bízzak benne, de annyira félek. Ő miért fekszik ilyen nyugodtan?

- Tyűha! Ez tényleg egy élő vízi elf! – kiáltja valaki – Egy vagyont ér!

Körbesandítok. Mind körülállnak minket és mikor az utolsó is előbukkan a vastag kötelek felizzanak, kéken ragyogva melegen simulnak a hátamhoz, majd egy pillanat alatt porlad szét az egész, mintha soha nem is lett volna…

Daelas:

Itt, az erdőben az energiagömböm fénye nélkül, teljes a sötétség. Sem a Hold, sem a csillagok nem látszanak rendesen. Pedig nincs annál szebb, mikor a telihold fénye megcsillan a tisztásokon és a fák kérgein. Itt még a tiszta égbolt sem látszik rendesen. Ezért nem szeretem az erdőket. Ez is csak egy börtön, korlátok közé zár és megfojt, de ugyanakkor gyönyörű, veszélyes, és végtelennek tűnő. Csendben figyelem a velem szemben álló arcát, nyitott könyv előttem, túl sokat mutat meg gondolatai közül a tekintetével. 


- Lehetőségnek.


- Olyan lehetőség ez, amivel élnem kellene? 


- Ha van eszed, azt teszed.


Nem azért hoztam magammal Ellont, hogy utána ilyen egyszerűen megszabaduljak tőle és túladjak rajta. Úgy vélem az emberek csodálatosak és szórakoztatóak a maguk módján, másrészt képtelen vagyok elfogadni az alapvető vágyaikat és szükségleteiket, ahogy az akaratukat és a gondolataikat sem tudom megérteni. És ez elborzaszt meg undorít is. Jól tudom mi lenne Ellon sorsa, ha levenném a kezem róla, ha hagynám, hogy elvegyék tőlem. Talán most úgy érzi, rossz vagyok hozzá, túl nyers és durva az ő gyenge lelkéhez, de ez százszor jobb attól, amit azoktól az emberektől kapna. 


- N-ne engedd nekik, kérlek – halkan, könyörögve kérlel, míg ujjaival ruhám anyagát gyűri marokra. - Ígérem jó leszek, nem csinálok bajt és nem fogok kérdezni sem, csak ne engedd, hogy elvigyen.


Miért gondolja, hogy ilyen könnyen lemondanék róla és átadnám valakinek, akit még csak nem is ismerek? Miért hiszi mindenki, hogy csupán csak egy emberi bőrbe bújt lélektelen szörnyeteg vagyok? Attól még, hogy nem beszélek róluk, az én életemben is vannak személyek, akiket szeretek.  Akiket megvédek és bármit megtennék értük. 


- Nem visz senki sehová – emelem meg a hangom, úgy, hogy tisztán hallja ezt mindenki. Legfőképpen Ellon. - Ne kapaszkodj belém, mert nem tudok tőled mozogni – súgom neki hátra. 


Azzal nem segít, ha lefog. Ingemet eleresztve lép valamivel hátrébb, de még így is érzem a belőle áramló energiát és a kesernyés félelmét. Hát nem megígértem neki, hogy megvédem? Ne kételkedjen bennem, legalább ő ne tegye, ha mindenki más már hitét vesztette velem szemben. 


- Nem tudom te mi szerzet vagy fakószemű, de az Ólom Piacon jó pénzt adnak majd érted is.


Az életem nagy része ilyen. Minden pillanat, minden perc, minden nap olyan, mint ez a mostani. Valószerűtlen és egy egészen kicsit kétségbeejtő. Teljesen értelmetlen az, amit tesznek, az, amit szeretnének és amit elvárnak másoktól, hogy megtegyék nekik. Az emberek céltalanok, a helyzetük kilátástalan, de ezt ők mégsem tudják elfogadni. Kivont kardjára nézek, rátámad egy fegyvertelenre? Meg kell hagyni merész tett ez egy ilyen kis senkitől, mint ő. hagyom, hogy támadjon, tudván, hogy nem lenne képes kárt tenni bennem. Úgy tűnik, ő ezzel nincs tisztában, így a tény sem keserítheti el. Túl sok energiát és lendületet visz a támadásaiba, feleslegesen pazarolja így el minden erejét. Hamar megunom a játszadozását, egy újabb támadásánál nem lépek odébb, nem kerülöm el, hanem kezét elkapva kitöröm a csuklóját és a földön heverő kard markolatával leütöm a férfit, aki ájultan esik össze. 


- Ellon, gyere ide! - sürgetem meg a fiút, aki ennek ellenére sem mozdul, csak riadt bénultsággal áll és néz. - Ellon! - kiáltok rá megint. 


Háromig számolok magamban, ha addig nem jön, hát én megyek el érte. Eddig még nem öltem meg senkit, noha lett volna rá alkalmam bőven, nincs miért tartania tőlem. Ha őt is bántani akartam volna, akkor már rég nem járna az élők között. Lassacskán indul meg, várok rá türelemmel és amikor mellém ér, újra magam mögé tolom. Komolyan képes voltam abban reménykedni, hogy megússzuk ennyivel? Kivonom mindkét kardomat, Ellon biztonságban mögöttem, ellenem négy férfi, akik közül kettő máris támad. Négyen egy ellen nem túl fair. Ezek bolondok, de ha meg akarják öletni magukat, nem fogom útjukat állni. A kard suhogva vágja a levegőt, ahogy megforgatom magam körül. A kéken derengő fény bonyolult hullámokban vonja be a pengét, az előző férfi vére páraként ül a markolaton, ami az némileg csúszósabb a kelleténél. Tagadhatatlanul előnyben vagyok azokkal a taknyosokkal szemben, akik vették a bátorságot, hogy egyáltalán kardot emeljenek rám. A harmadik megfutamodik, úgy tűnik vannak még itt olyanok, akikben működik az életösztön. 


- Most én javaslok nektek valamit – mosolyodom el fagyosan. - Többé ne kerüljetek az utamba, ha élni akartok. 


Akinek van esze, az meghallgat. Akinek van életösztöne, az elmenekül. Engem nem érdekel, hogy kik ezek, hidegen hagy, hogy a családjuk visszavárja őket. Amikor elindultak otthonról, számolniuk kellett azzal is, hogy talán ez lesz az utolsó napjuk. Hogy talán ezen az úton életüket vesztik, mert valaki olyannal akadnak össze, aki nem kegyelmez nekik. Meglepetten dermedek mozdulatlanná, amikor Ellon megállít. 


- Ne öld meg őket!


Jól értettem? Azt akarja, hogy hagyjam szabadon elmenni azokat, akik őt akarják magukénak tudni? 


- Inkább ők öljenek meg téged? - emelem meg a szemöldökömet kérdőn. 


Gyorsan megrázza a fejét. 

Jó, akkor nem értem, kérésére nem ölöm meg őket, de azt sem akarom, hogy utánunk jöjjenek. Szóval...

Kardjaimat a magasba emelem és Ellon sikít. Torka szakadtából sikít, amikor mindkettőt leütöm a markolattal. Mereven nézi az ájult testeket a földön, aztán egy halvány, hálás mosollyal felém fordul és rám néz. Nem viszonzom örömét, ugyanis koránt sem vagyunk még biztonságban. Ez így túl egyszerű volt, valami elkerülte a figyelmemet, mindkettőnk figyelmét. Ellon, szemeit lesütve ácsorog, amíg én a táskák tartalmát borítom ki a földre. Vannak érdekes tárgyak, de fele értéktelen mütyür, amivel még ha akarnék sem tudnék mit kezdeni. Nem járok gyakran a piacra, ahol kelendőek az ilyenek. Ha valamire szükségem van, azt beszerzem másoktól. Bennem reked a levegő pár pillanatra, amikor valaki teljes erejével oldalba taszít és feldönt, majd rám zuhan. 

- Mi a...


Ellon lehunyt szemekkel fekszik rajtam, de az okát csak akkor értem meg, amikor észreveszem a levelek között rejtőző embert, aki egy újabb nyilat húz fel. Tőrömet kihúzva forgatom meg ujjaim között, mert a kéz mindig gyorsabb, mint a szem. Célzok, és bízva a találatban, eldobom. Az, mintha csak egy érett gyümölcs húsába érkezne, könnyűszerrel szakítja át a bőrt, inakat szaggatva, artériát csonkítva és csontot törve. Fejemet hátradöntve hunyom le szemeimet, mozdulnom kellene, de nem megy, így semmiképp, hogy Ellon rajtam fekszik. Újabb másodpercek telnek el és bár már így is felülmúlták azt, amit vártam tőlük, meglepődöm, amikor egy vaskos, nehéz hálót dobnak ránk. Nem mozdulok, Ellon pedig riadtan kapálózik, de ezzel csak az energiáját pazarolja, amire még szüksége lesz a későbbiekben. 


- Megvannak, fiúk!


- Maradj nyugton – suttogom a fiúnak, immár tényleg morcosan. 


- De-de jönnek...


- Látom.


- Mi lesz most? - néz a szemembe. 


Megoldom. Ezt is úgy, ahogyan eddig mindig minden mást is. 


- Bízz bennem, jó? Csak most az egyszer maradj csendben és ne mocorogj. 


Remegve biccent, görcsösen a ruhámba kapaszkodik és én agyalok. Nem nézek az alakok felé, elég a hangjukat hallanom ahhoz, hogy felmérjem hányan is vannak. 


- Héj, a láncokat is hozzátok!


Mély lélegzetet veszek és hidegen nézem azokat, akik körénk gyűlnek. Ellon a ruhámba fúrja az arcát, amivel csak nekem kedvez. 


- Tyűha! Ez tényleg egy élő vízi elf! - kiált fel az egyikük lelkesen. - Egy vagyont ér!


Milyen kár, hogy Ellon nem csak egy tárgy, amit olyan könnyen le lehetne passzolni a másiknak. Ő is egy élőlény, aki szabad akarattal rendelkezik. Amúgy is, ki boldogítana engem unalmas perceimben, ha ő nem lenne mellettem? Dehogy mondok én le egy ilyen jó, ám gyakorta bosszantó társaságról! Pár pillanatig engedem magamnak élvezni a látványt, azt, ahogyan reagálnak az emberek a mágiámra. Anélkül porlasztom atomjaira a kötelet, hogy Ellonnak bármi bántódása esne. Nem látok ijedtséget a többiek tekintetében, csak némi meglepettséget. Nyilván, ha egy csepp eszük is van, számítaniuk kellett erre a végkimenetelre. De még ha meg is szabadítottam magunkat a kötelektől, ennyi emberrel mi a francot tudnék kezdeni? Felállnék, de hirtelen megszédülök a mozdulattól és inkább visszaülök. Fogaimat csikorgatva hajtom hátra a fejem, aztán Ellon fürkésző arcára nézek. Nem engem figyel, még csak nem is a többieket, hanem valami egészen mást. 

Tenyeremet, szétfeszített ujjakkal a földre teszem, és elgondolkodva figyelem a változásokat. Több oka is van annak, hogy Simon miért nem akarta ezt az erdőt útvonalnak. Egyik oka, ami talán a lehető legerősebb, az, hogy az erdő él. Nem hagyományos értelemben, hanem...

Ellon mellettem lelkesen körbenéz és már meg is látja azt, amit mások még nem. Én a homlokomat dörzsölöm és megtámasztom államat a tenyerembe. Ennél, ami most fog következni, még az is jobb lenne, ha ezek a hogyishívjákok magukkal vinnének bennünket. Az erdő lombkoronái megrezdülnek, lehullanak a levelek és tökéletes, szinte tapintható csend telepszik mindenre. Lassan talpra állok és az emberek rémült, sápadt arcát veszem szemügyre. Abszolút megértem őket. Nem véletlenül utálom én is az erdőket. Azt hittem, úgy terveztem, hogy majd könnyedén túljutunk ezen, hogy nem fogunk találkozni egyetlen nagyra nőtt fával sem. Kezemet feljebb emelve tartom meg nemrég visszaszerzett egyensúlyomat és fejemet felemelve a minket figyelő üreges, fekete szempárba meredek. 

- Braun...-  biccentek egy féloldalas mosollyal az óriásnak. 


Mögöttünk többen is felordítanak, hangos, vérfagyasztó hanggal. Ellon mellém lép, alkaromra fűzve ujjait és félelemmel vegyes kíváncsisággal nézve a fölénk magasodó lényre. Jól ismerem őt annak ellenére, hogy a legutóbb nem épp békességben váltunk el egymástól. Nem értik az elveimet sem a nézeteimet. Békés teremtmények, olyanok, akiknek mindig csak a legutolsó megoldásuk a halál. Most viszont segítséget kaptunk tőlük anélkül, hogy kértük volna. 


- Hogy találtál meg? 


Hangos, recsegő hanggal hajol még közelebb hozzánk. Ellon hátrahőkölne és elszaladna, ha nem ragadnám meg a kezét és tartanám ott, ahol van, magam mellett. Kezemet a hátára csúsztatom és finoman noszogatva meglököm, hogy elinduljon végre. Éreznie kell, hogy nem akarják bántani, csak bennünket védtek, emiatt ölték meg azokat az embereket. Lassan, kapaszkodót keresve mászik fel az ent tenyerébe, míg én mögötte haladva vigyázom a lépteit. Legalább itt megpihenhet egy kicsit. Sok volt neki ez a mai nap. Tudom ezt anélkül is, hogy szóvá tenné. 


- Ismerlek már régről. Nem volt különösebben bonyolult.


Sóhajtva biccentek és a gyökérrel és mohával befutott részt figyelem a tenyéren, amin állunk. A kérges rész, ami a törzsét alkotja, élőlényektől hemzseg. Növényeknek, futóindáknak, madaraknak és rovaroknak ad otthont egyaránt. Megkapaszkodva simítok végig másik kezemmel a recés, göröngyös kérgen. Hiába az a sok év, amit leéltem ezidáig, a természet csodája olykor-olykor ugyanúgy meg tud lepni. Sokan szörnyeknek gondolják őket, holott egy valóságos csodák. Már a puszta jelenlétükkel tekintélyt parancsolnak. A vékony, nyúlánknak tűnő alakjukkal, amiben sokkal, de sokkal több erő lakozik, mint azt bárki hihetné. 


- Daelas...nézd, egy gyűszűvirág – belém kapaszkodva tart felém egyet. - A manók pénze. Azt mondják, szerencsét hoz. 


- Annyit nem, mint hiszed – jegyzem meg elvéve tőle. - Ha ezen múlik a szerencsénk, régen rossz. 


Ajkait bánatosan lebiggyeszti és én puhán elmosolyodom. Sápadtnak tűnik, s az arca beesettnek. Sok volt neki ez a mai nap, látom ezt rajta anélkül is, hogy egy szóval mondaná. Tenyeremet az arcára simítom, aztán a homlokára. Még kibírja egy darabig víz nélkül, de nem húzhatjuk ennél tovább az időt. Braun ösztönösen visz bennünket a tisztásra. Oda, ahol a tó is van. Rég jártam erre, csak fakó emlékeim vannak erről a helyről, olyanok, amiknek semmi hasznát nem veszi az ember, de mégsem képes elereszteni őket, mert akkor semmi nem maradna. 


- Bírd ki még egy kicsit, aztán kapsz vizet és pihenhetsz – lépek el mellette. Táskámat leemelem a vállamról és leülök én is, mert eléggé kimerültem ahhoz, hogy talpon maradjak. 


*

Korán van még és szürkület. 

Miután Braun elhozott minket ide, hamar távozott is. Ha a jelenlétüket nem is érezzük, legalább itt van a tudat, hogy biztonságban vagyok. Legalábbis egy jó darabig, csak addig, amíg tovább nem állunk. Tüzet lobbantok és mellé telepedve a kardjaimat kezdem el élezni. Olykor-olykor felpillantok, hogy megbizonyosodjak Ellon biztonságáról. Az ide vezető út alatt volt időm elgondolkodni azon, amit mondott. Azon, hogy rosszul érzi magát mellettem, hogy sokszor megbántom őt a szavaimmal. Valahol a figyelmem határán érzékelem, hogy Ellon óvatosan elmosolyodik, és nem merül bele újra a kristálytiszta tó vízébe. Magamon érzem a tekintetét, amire egy pillanat múlva válaszolok is a sajátommal. Nézem a halvány mosolyát és keresem a szemeiben a kételyt, vagy a félelmet, de csak az élet lobogását látom és azt a halványan pulzáló bizalmat, amire úgy tűnik soha nem leszek méltó. Lassan kászálódik ki a vízből, visszaveszi a ruhákat, amiket adtam neki és felém indul. Nem teszek megjegyzést rá. Nem oktatom, hagyom, hadd fedezze fel ő maga  a dolgokat és azoknak miértjeit. Megpróbálom ezentúl felnőttként kezelni őt. Valóban igaza van abban, hogy nem gyermek már. Elég ideje él ahhoz, hogy önálló tudata, akarata és logikus döntései legyenek. Nem tehetek mindent helyette, nem befolyásolhatom és nem kényszeríthetem annak az útnak a bejárására, amin már gondosan kitaposott ösvény van. Ő élete, hát élje úgy, ahogyan azt szeretné. Az ing, amit újra magára vett, a nyakánál átázott a  még mindig vizes haja miatt. 

- Fáradt vagy? - érdeklődök megütögetve magam mellett a földet, tenyerem alatt zsenge fűszálak hajlanak meg. Egy rövid idejű nyugalom és béke. Még mindig jobb, mint a semmi.  


- Igen – mondja biccentve. 


- Rendben, gyere ide – nyújtom ki felé a kezemet. Félénken beharapja a száját és ingének alját piszkálva a tűzet figyeli. Nem tudom eldönteni most vajon fél-e tőlem, vagy csak egyszerűen nem tudja, mit akarok. Már nyitnám a számat, hogy újra megszólaljak, amikor erőt véve magán letelepedik mellém és egy törött ágat felemelve a tűz lángjai felé tartja azt. - Félsz tőlem? - kérdem nem nézve rá.


Ellon:


A háló nélkül ami eddig lefogott már szabadon mozdulhatok, de persze eszemben sincs eltávolodni Daelastól, amíg ezek a romlottságot árasztó emberek körülállnak minket.

Biztos a varázserejét használta arra, hogy kiszabadítsa magunkat, ezért nem volt szabad mozdulnom, de most gyorsan oldalra csúszom róla, hogy ne akadályozzam őt a mozgásban.

Már állna is fel, de hirtelen visszadől a térdére, a kezeivel megtámasztja magát én meg aggódva nézek végig rajta, de nem találta el a nyílvessző és más sérülést se fedezek fel rajta.

Ekkor viszont a háta mögött megpillantok valami olyat, amihez foghatót eddig még nem. Születésem óta fák között élek, de még sohasem láttam, hogy azok ágai indákként megnyúlva tekeregjenek a földön. Egyre közelebb kúsznak hozzánk az avarban, mintha kígyók csúszkálnának mindenfelé.

Összerezzenek, de legnagyobb döbbenetemre minket kikerülve elsiklanak mellettünk. A fejemben egy különös suttogás visszhangzik, egy mély rekedtes hang halk mormolása, de mégsem látok senki rajtunk kívül. Nem értem a nyelvet, a szavakat… mégis valami különös fuvallattal mintha megsúgná mit jelentenek és arra biztatna, ne féljek, mert biztonságban leszek.

Körbenézek, az indák a levegőből is előre nyúlnak egyenesen a támadónk felé.

Daelas feláll és én is követem, de a tekintetemmel a megrázkódó fát kémlelem, ami az összes levelet lehullatja és mintha… a kopasz ágak között egy arc rajzolódna ki a hatalmas tölgyfa törzsén.

Felismeréstől tágra nyílt szemekkel meredek rá mikor eszembe jut mi is lehet ez a lény: egy faóriás. Az ősi erdők legöregebb fái, akik védelmeik az erdejüket az ártó idegenektől.

Sok mesét hallottam róluk, de nem hittem, hogy valóban léteznek is.

- Braun... -  biccent a fa felé Daelas.

Ezek szerint ő ismeri? Meg sem lepődött, mikor meglátta…

A hátunk mögül szörnyű sikolyok hangzanak fel, mire hátrakapom a fejem és elsápadva lépek közelebb a varázslóhoz. Nem akarom látni… így is beleégtek a szemeimbe a szörnyű képek. Többet nem akarok látni belőlük.

Inkább a varázslatos teremtményre függesztem a tekintetem, aki előttünk áll és próbálom kiűzni az emlékezetemből a fulladozó embereket, de nem hiszem, hogy egyhamar sikerülni fog.

A faóriás gyökerei lábakká fonódnak össze, míg lassan visszahúzza az ágait is és minden elcsendesül. Nem nézek hátra, csak előre.

- Hogy találtál meg? – kérdezi tőle a varázsló.

Kíváncsi lennék hogyan ismert meg Daelas egy ilyen teremtmény, de nem kérdezősködök pont most, mert megint csak megharagudna és morcos lenne.

Az óriás csak néz ránk azokkal a hatalmas fekete szemeivel, s mikor egyik pillanatról a másikra közelebb hajol ösztönösen lépek hátra, pedig tudom, hogy nem bántana. Érzem és az a suttogás a fejemben ismét felhangzik: Ne félj, biztonságban vagy.

Ők nem bántják azokat, akik éppúgy tisztelik a természetet és az életet, mint ők és az elfek is. Ezt tudom, mégis olyan különös, hogy nemrég még egyes egyedül voltam a barlangomban, aminek minden apró szegletét, kavicsát ismertem, minden fát, bokrot, virágot, az összes kagylót ami lezuhogott a vízesésen, most pedig minden ismeretlen körülöttem és csupa olyan dolog vesz körül, amiről nem tudtam, hogy létezik. Gyerekként megtanultam, hogyan ismerhetem fel a világ számos élőlényét, mégis először látni őket… egyszerre félelmetes és lenyűgöző.

- Ismerlek már régről. Nem volt különösebben bonyolult.

Ahogy óvatosan felmászunk a hatalmas fára és lassan eltávolodunk a hátunknál lévő borzalomtól, percről percre elcsitul a feszültség és egy kicsi békés nyugalom szivárog be a bőröm alá, miközben az apró madarakra mosolygok, amik az ágakon billegnek.

Eddig még egy állatot sem láttam az erdőben, pedig reggel óta úton vagyunk. Biztos azok is megijedtek a sárkánytól és elrejtőztek egy biztonságos helyre.

- Daelas... nézd, egy gyűszűvirág – mutatom neki rózsaszínű elegáns virágot - A manók pénze. Azt mondják, szerencsét hoz. 

- Annyit nem, mint hiszed – mondja a növényre pillantva - Ha ezen múlik a szerencsénk, régen rossz. 

Miért kell neki mindig ilyen borongósnak lennie? – gondolom, de aztán valahogy értelmét is veszti amikor rám mosolyog, most úgy őszintén és nem olyan gúnyosan mint mikor meg akar bántani. Így sokkal jobb, nem néz ki olyan gonosznak, mint egy lidérc a mocsárból, pedig tényleg, nagyon is hasonlít a lidércekre. Bár még nem láttam őket, de sápadt bőr, színtelen szemek és haj… viszont a lidérceknek nincsenek ilyen furcsa jelek a bőrükön. És azok csakis nők.

A gondolataimból visszaránt a jelenbe egy puha simogatással, jól esik a meleg tenyerét az arcomon érezni, mert kicsit hideg van itt az erdőben és az érintés is nagyon jó. Mielőtt belepottyant a tavamba, már el is felejtettem milyen érzés.

- Bírd ki még egy kicsit, aztán kapsz vizet és pihenhetsz – ül le, a táskáját is maga mellé helyezve, míg én boldogan bólintok és visszaülök a madarak mellé.

 

A kicsi tisztáson csak ketten maradunk, a faóriás itt rakott le mindet távol az emberektől, akik viszont ritkán térnek le a már kitaposott ösvényről. Daelast is nyugodtabbnak látom, gondolom akkor itt tényleg biztonságban vagyunk.

Ami pedig csak még jobbá teszi a tisztást, az a szélén elterülő kisebb tó, amibe mindig friss víz csörgedezik egy föld alól feltörő forrásból. Ahogy teljesen elmerülök benne a testem szinte feltöltődik, új életre kel és jólesőn engedem ki a levegőt, hogy az hatalmas buborékokban ússzon a felszín felé. Csodálatos végre vízben lenni!

Alaposan megmártózom, úszom is egy kicsit, majd kimászva a víz partjára kinyújtózkodom és közben észreveszek egy-két leveli békát is a parton. Élénk zölden kirínak a barna földtől, rekedt kuruttyoló hangokat hallatva ők is élvezi a nedves környezetet. Az ő nyelvüket nem értem, halak nincsenek, ez a tó majdnem hogy lakatlan, csak néhány apró rákot láttam az alján, de azok nem voltak beszédes kedvükben.

Lustán oldalra pillantok mikor megrándulnak a füleim, pont mint mikor az erdőben a bokorból leselkedtek ránk és egy pillanatra megrémülök, hogy talán követett minket valaki, de szinte azonnal meg is nyugszom, amikor felkapva a tekintetem a varázslóéval találkozik össze. Csak ő figyelt…

Halványan rámosolygok, egy nagy lapos kő tetején már lobog a szép halványkék varázstűz és most hogy a melegre gondolok rájövök, hogy fázom. Eddig eszembe sem jutott annyira örültem a víznek, de most hogy a hűvös esti levegő végigsimít a még nedves bőrömön, érzem is hogy megborzongok.

Nagyon, nagyon ritkán fázom, de az erdőben hűvösebb van, mint ott ahol éltem.

Lemosom a lábaimról a homokot és gyorsan visszaveszem a ruháim és a batyumat megragadva elindulok Daelas felé, hogy a jó meleg közelében legyek.

- Fáradt vagy? – néz rám, a kezével megütögeti a földet maga mellett.

- Igen – biccentek. Azt akarja, hogy mellé üljek? Nem fogja bánni?

- Rendben, gyere ide – nyújtja felém a kezét.

Olyan furcsán viselkedik, mintha nem is ő lenne. Gondolkodok, hogy mit tegyek, a keze még mindig felém nyújtva, ezért inkább a tűzre fordítom és azt figyelem. Ha hozzábújok, akkor megint ki fog gúnyolni? Azt nem szeretném… de semmi kedvem egyedül gubbasztani mikor végre nem vagyok egyedül. És most Daelas sem morcos – bár tényleg nagyon különösen viselkedik -, talán beütötte a fejét amikor a földre löktem.

Végül letelepedek mellé, de úgy hogy ne érjek hozzá, de elég közel, hogy a lábaimon érezhessem a tűz melegét. Megfogok egy faágat és kíváncsian piszkálom vele a tüzet. Az ág körül mindig sötétebb kékké válnak a lángok és a tetejük a legvilágosabb.

- Félsz tőlem?

A kérdésre kicsit meglepetten pillantok rá, de ő nem engem néz.

- Miért?

- Tudod te azt. – sandít rám oldalasan, majd vissza előre.

Eltűnődöm, hogy pontosan mire gondol. Akkor volt a legfélelmetesebb mikor olyan csúnyán nézett íjászkodás közben, vagy amikor a barlangból jövet visszaszaladtam ennivalóért. De most…?

- Most egész kedves vagy. – motyogom az igazságnak megfelelőn. 

- Kedves… Vagyis ez egy „nem”?

- Nem… - homlok ráncolva nézek fel rá - … vagyis igen, nem félek tőled. – bosszúsan elfújok egy zavaró hajtincset. – De azért nem kell gyakran morcosak lenned. Így sokkal jobb. Mi történt veled, hogy hirtelen kedves lettél?

Ha tényleg beütötte volna a fejét, az fájna. Attól biztos nem lenne boldog, ezért most már nem hiszem, hogy amiatt múlt el a borongós hangulata.

- Nem történt velem semmi. – morogja kelletlenül és mikor rá nézek, végre ő is hajlandó viszonozni a pillantásom.

- Akkor most már nem leszel morgós?

Felsóhajt, mintha nagyon fáradt lenne és megingatja a fejét. Rámosolygok, bár nem tudom, ezt a fejcsóválást igennek vehetem-e, de nemet sem mondott.

- Megyek, feltöltöm ezeket. – fogja meg a kulacsokat és elindul a tó irányába, ahol egy kisebb mederbe gyűlik össze a frissen feltörő forrásvíz.

Ahogy elmegy mellőlem, máris hidegebbnek tűnik a levegő, mert a test-melege is javított rajta egy kicsit, de így már tényleg hideg van és a ruháim is félig vizesek, attól pedig még hidegebbek lesznek. Megragadom a kis batyumat és előhalászom belőle a puha takarómat, majd alaposan belebugyolálom magam, vigyázva hogy a szövet ne érjen a varázstűzhöz, elhelyezkedem. A kezembe akad az a furcsa golyó, amit a földről vettem fel miután Daelas kiborította a táskát. Most van időm jobban megnézni a tűz vibráló fényében, de még mindig nem tudom mire való lehet.

- Reggel korán indulunk. A földön nem valami kényelmes, de próbáld kipihenni magad. – mondja, mikor visszaér és leteszi a kulacsokat egy fa tövébe.

Lehet, hogy elfelejtette, hogy én sohasem aludtam olyan puha ágyban, mint tegnap éjjel. Nagyon jó volt, legszívesebben fel sem keltem volna belőle, de a földön aludni már megszokott.

- Szerinted ez micsoda? – emelem fel a golyót, hogy láthassa.

Elveszi a kezemből, majd megforgatja és egy fintorral az arcán visszaadja. – Ez a piacról való. A vezérüké lehetett.

- De mire való? Csak egy vasgolyó?

- Ólom. És hidd el, az Ólom Piac egy olyan hely amit te nem akarsz látni.

- Miért? – ráncolom a homlokom, mert nem értem miért lett hirtelen olyan szűkszavú.

Visszaül mellém, de nem mond semmit, ezért ismét én szólalok meg, kicsit halkan, mert a történtekre gondolva még most is elfog a jeges borzongás.

- Azok az emberek… oda akartak engem vinni, ugye? Azt mondták sokat érek. – gondolkodom a golyót forgatva – Pénzt kaptak volna értem? Ezért akartak magukkal vinni?

- Túl sokat kérdezel Ellon. – sóhajtja miközben kihúz egy szürkéskék takarót a csomagjából és a vállára borítja.

- Sajnálom… - igaza van. Megígértem, hogy ha nem hagyja hogy elvigyenek, akkor nem fogom idegesíteni, erre már megint kérdezgetek.

Úgysem számít már, mert meghaltak – gondolom szomorúan.

Csendben ülünk egymás mellett még egy darabig, majd egyre közelebb húzódom a varázslóhoz, mikor úgy érzem elálmosodom és a fejemet a vállának billentve tartom meg magam. Nem egészen kényelmes, de a takaró alatt jó meleg van és már a hajam is majdnem megszáradt.

- Feküdj le. – mormogja a fülembe, mire csak visszanyöszörgök valamit és hagyom, hogy gyengéden ledöntsön a földre, de mikor a csomagomat a fejem alá akarja tenni elkapom a kezét.

- Ne! Összetörnek a kagylóim.

- Akkor a földön akarsz aludni? – húzza fel a szemöldökét.

Csak megvonom a vállam, túl fáradt vagyok most a beszélgetéshez, nincs kedvem hozzá. Felrángatom a takarót, és összegömbölyödöm alatta, hogy az arcomat is eltakarja és csak a fejem búbja maradjon kint.

Érzem, hogy Daelas még mozgolódik, majd hamarosan azt is, hogy a hátamhoz simul és megemeli egy percre a fejem.

- Mit csinálsz? – nyöszörgöm méltatlankodva, de a hátam mögül máris kellemesen süt a langyos melegség.

- Aludj, ne beszélj. – súgja halkan, majd leereszti a fejem és mikor kinézek a takarókupacból látom, hogy egy fehér ruhakupacon fekszem.

Így sokkal puhább, ezért nem is szólalok meg ismét, csak elégedett mosollyal lehunyom a szeme és helyezkedve egy picit gyorsan el is alszom…

Daelas:

Logikus lenne tartania tőlem, hiszen látta mindazt, amit azokkal az emberekkel tettem. Nem öltem meg senkit, de ha ő nincs, megtettem volna. Ha Ellon nincs, szívbaj nélkül vágtam volna a húsukba a kardomat. Lett volna rá okom, hiszen ránk támadtak, kiharcolták maguknak a halált, amit végül így, vagy úgy, de megkaptak. Még ha nem is tőlem. Hagytam lehetőséget nekik, hogy megfutamodjanak, de nem éltek vele, helyette megkíséreltek valami olyasmit, ami eleve harmatgyenge próbálkozás volt részükről. Ha valóban annyi ész lakozott a fejükben, mint amennyire erősnek hitték magukat, nem jöttek volna a közelünkbe. 


- Miért?


- Tudod te azt – pillantok rá, aztán magam elé meredek. 


Szép csendesen kivárom a válaszát, miközben nem is tudom miben reménykedem. Azt hiszem, talán abban, hogy azt mondja majd, nem fél. Azzal könnyebb lenne minden. Fejemet oldalra fordítva figyelem a tó mögött elterülő fekete messzeséget. Az erdő csendes, kietlen némasága engem is megnyugtat. Hosszan pislogok, kimerültem, és mégis akarattal tartom magam az ébrenléthez. Ahhoz, hogy figyelni tudjak és elfogadható válaszokat adni Ellon kérdéseire. 


- Most egész kedves vagy – jegyzi meg csendesen. 


- Kedves...Vagyis ez egy "nem"? 


- Nem...- ráncolja össze a homlokát-...vagyis igen, nem félek tőled – fúj ki homlokából egy kósza tincset. - De azért nem kell gyakran morcosnak lenned. Így sokkal jobb. Mi történt veled, hogy hirtelen kedves lettél? 


Feltétlen szükséges az, hogy mindenáron történjen velem valami, amiért megváltozhat a hangulatom? Nem lehetne egyszerűen elfogadni azt, hogy most éppen jó a kedvem, és kész? Szükségtelen okot keresni mindig mindenhez. Elég, hogy mindketten életben vagyunk, sértetlenül és biztonságban. Még ha rövid idejű is ez az állapot, legalább van és tart, amíg tart. 


- Nem történt velem semmi.


Legalábbis semmi olyan, amiről beszámolót kellene tartanom neki. 


- Akkor most már nem leszel morgós?


Egy fáradt sóhajjal csóválom meg a fejemet. Ez szerintem már túl van tárgyalva. Annyit megígérhetek neki, hogy kevésbé leszek mogorva vele szemben, de ha hülyeséget csinál, azért ugyanúgy le fogom szidni. Egyikünk sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a környezetben gyönyörködjön, a növényekben és apróbb szelíd lényekben. Ha azt hiszi, hogy majd mindenkivel olyan könnyedén el lehet bánni, mint ezzel a pár emberrel, téved.


-  Megyek, feltöltöm ezeket – emelem fel magam mellől a kulacsokat.


Szükségtelen tovább feszegetnünk ezt a témát. Ha azt szeretné, hogy ne legyek morgós, hát legyen. Megkapja, de érje be ennyivel. Az, hogy miért vagyok kedvesebb vele, abszolút lényegtelen mindkettőnk számára. Azért vagyok, mert így akarom. Mert Simon volt olyan kedves és tudatta velem, hogy Ellon talán fél tőlem. Elegen utálnak már engem, szükségtelen begyűjtenem még egyet a sorba. Megtöltöm friss vízzel a kulacsokat és visszasétálok velük a tűzhöz. Ellonnak szüksége van a folyadékra, ritkábban, de nekem is. Tavakra és tiszta vízre viszont nem lesz mindig lehetőségünk, így egyenlőre ennyivel kell beérnünk, aztán majd időközben kitalálok valamit. 


- Reggel korán indulunk. A földön nem valami kényelmes, de próbáld kipihenni magad – mondom megválva a kulacsoktól. 


Tudom, hogy eddig hol feküdt, a barlang talán még a jelenlegi fekhelyénél is kényelmetlenebb volt, de mással nem tudok neki szolgálni. Ha nem toporgunk egy helyben feleslegesen, most akár máshol is lehetnénk már. Elhiszem, hogy nem én vagyok a világ legszerethetőbb útitársa, de engem kapott és ez ellen aligha tehetne bármit is. Nekem is minden szó nélkül el kellett fogadnom, így hát tegye ő is ezt, és próbáljon  valamivel segítőkészebb lenni, mert nem fogok egyedül megcsinálni mindent. Elég arra ügyelnem, hogy életben maradjunk, ne akarja, hogy még magam után is vonszoljam, amikor éppen dackorszakát éli. 


- Szerinted ez micsoda? - emel feljebb egy fekete golyót. 


Elveszem, megforgatom, aztán egy futó fintor kíséretében visszaadom neki. Nem tudom ez hogy került hozzá, vagy hogy minek hozta egyáltalán el magával. Ez csak egy újabb felesleges súly, amit cipelhet. Azt megengedtem neki, hogy a kagylói egy részét magával hozza és a táskájában hurcolja, de ne szerezzen be minden felesleges és szükségtelen mütyürt. Azokkal csak saját magát lassítja, mert egy idő után így vagy úgy, de nehezekké válnak számára. 


- Ez a piacról való. A vezérüké lehetett – mondom érdektelenül. 


- De mire való? Csak egy vasgolyó?


Nem egészen vas, de ezt ő honnan is tudhatná? 


- Ólom. És hidd el, az Ólom Piac egy olyan hely, amit te nem akarsz látni. 


- Miért? - szaladnak össze homlokán a ráncok. 


Fáradtan ülök vissza mellé, de nem szólok semmit a kérdésére, inkább csak csendesen ülök és a tüzet figyelem. Kimerítő volt ez az út és még szinte sehol nem tartunk. Fél napnyira innen van egy bányaváros, eredetileg most is ott lehetnénk már, ha nem jön közbe mindez. Ágyban aludhatnánk egy aránylag tiszta szobában, helyette a szabad ég alatt éjszakázunk úgy, hogy már alig van időnk a pihenésre. Ellon így sem fogja bírni, lehet akármennyire makacs és eltökélt. Nem közlöm vele az egyértelmű gyengeségét, mert úgysem érnék vele semmit. Kiakadna, megsértődne rám, amivel romba döntenék mindent, amit már sikerült ingatag lábakon felépítenem. 


- Azok az emberek...oda akartak engem vinni, ugye? Azt mondták sokat érek – csendesen töpreng a golyót forgatva, majd folytatja egy olyan kérdéssel, amire egyszerűen nem akarok neki válaszolni, mert a válasz magától értetődő és egyértelmű. - Pénzt kaptak volna értem? Ezért akartak magukkal vinni? 


- Túl sokat kérdezel, Ellon – sóhajtom kivéve táskámból a takarót, ugyanis már jócskán lehűlt a levegő, és magamra terítem. 


- Sajnálom...


Nincs is miért bocsánatot kérnie, mert amikor megígérte nekem, hogy nem fog többet kérdezni, azt nyilván egyikünk sem vette komolyan. Annyira már sikerült kiismernem ahhoz, hogy tudjam, egyszerűen képtelen csendben maradni és magában tartani a gondolatait. Nem is zavar a folytonos csacsogása, de legalább este hadd legyen egy kis nyugtom és legalább ilyenkor ne kérdezősködjön. Elhiszem, hogy sok újdonság éri most, főleg így, hogy eddig egymagában élt egy olyan helyen, ahol szinte kalitkába volt zárva, de a válaszok és az a megannyi kérdés, amin az agyát jártathatja, nem szalad el sehová. Lassan közelebb araszolva hajtja fejét a vállamra. Nézem, ahogyan a még mindig enyhén nedves tincsek a tarkójára tapadnak, a takaró és a tűz együttes melege talán kellemes neki, de ettől az erőltetett, állandó póztól csak elgémberednek az izmai. 


- Feküdj le – mormogom a fülébe halkan, amire aligha kapok tőle épkézláb és elfogadható választ. Halkan nyöszörög, amin csak sután elmosolyodom és alig érezhetően megingatom a fejem. Finoman elfektetem őt a földön, még mindig nem tökéletes, de legalább kevésbé kényelmetlen, mint ülve aludni. Megérintem a táskáját, hogy a feje alá rakhassam, de megállít a mozdulatban. 


- Ne! összetörnek a kagylóim.


Hát persze, hogyan is feledkezhettem meg a kincseiről, amiknek értékékük egy darab kőével vetekedik. 


- Akkor a földön akarsz aludni? - emelem meg a szemöldökömet, már-már szinte berögzülten, ösztönös mozdulatként. 


Puhán megvonja a vállát, amit egy talánnak veszek, esetleg gyenge igennek. Magára rántja a takaróját és elfészkeli magát úgy, hogy mindössze csak a feje teteje látszódjon ki alóla. Úgy látom neki pont mindegy, hol fekszik és hogyan, amíg melegben van és biztonságban. Nem szólok semmit és a táskámból kivéve a fehér ruhát, megemelem a fejét pár pillanatra, míg mögé fekszem és összehajtva a földre teszem a ruhát. Ha ő nem is mondja, tudom, hogy kényelmetlen a kemény földön aludni. 


- Mit csinálsz? - méltatlankodik álomtól bágyadt hangon. 


- Aludj, ne beszélj – suttogom visszatéve a fejét, ezúttal a ruhára és nem a hűvös fűszálakra. 


Az ember azt hinné ezek után, hogy mint akit agyonvertek, majd álomra hajtja a fejét, ehelyett ő mocorogva fészkelődik még és csak utána alszik el. 


Nagyot sóhajtva szorítom össze jobban a szemeimet, az álmom azonban közel sem mondanám nyugodtnak és nem az út miatti izgalomtól. Egy fura, halk nyöszörgés nem hagy nyugodtan pihenni, akármennyire is szeretném figyelmen kívül hagyni a zavaró hangot. Először úgy hiszem, csak magamnak képzelem be, de rá kell jöjjek Ellonnal van baj.  Alkaromra támaszkodok és látom, hogy reszketve izzad, miközben nyöszörög. Álmában. Óvatosan rázogatom meg, hogy ébredésre bírjam és hamarosan felriad, kitágult szemekkel bámulva rám. Látom a félelmet bennük, ahogy zihálva kémlel körbe, lassan felfogva, hol is van. És legnagyobb meglepetésemre megkönnyebbül. 


- Köszönöm – simítja hátra arcához tapadó nyirkos tincseit. 


- Ellon...- szólok rá lágyan, a vállára simítva. 


- Szükségtelen aggódnod értem – kucorodik vissza a takaró alá. 


- Az aggódás nem az én sportom – nevetek fel vállat vonva. - Egyébként is, lassacskán hozzászokhatnál, hogy az ellenség meghal. Meghoztak egy döntést, ahogyan mi is. 


- De milyen jogon? - vonja mellkasához a kezeit. - Efelől senki nem dönthet. Nem lenne szabad. 


- De megtörténik -  húzom vissza vállaira a takarót. 


Bár nem kérdeztem, a szavaiból legalább tudom, hogy mi miatt riadt meg és miről szólhatott az álma. Ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni, magában kell elrendeznie a látottakat. Az, ami történt, teljesen megszokott és átlagos, de nem neki. A világ viszont nem csak csodákból és a természet szépségeiből áll. Ugyanúgy részese az örökös harc és a vér. Mert az erősebb mindig legyőzi a gyengét. Ujjaimat a szemeimre csúsztatva tapogatózom másik kezemmel a táskám után. Lassan ideje indulnunk, bár még korán van, jobb mihamarább kikerülni ebből az erdőből. Akármennyire is szeretném átérezni azt, amit ő él meg, nem tudom. Soha egyetlen percig nem voltam olyan helyzetben, mint ő. 


- Mert mi hagytuk megtörténni...- motyogja felülve ő is, amit megérti, hogy lassacskán ideje szedelőzködni. 


Pár pillanatig bölcsen hallgatok és őt figyelem. Számomra már nem okoz meglepetést, ha valaki az életét veszti a közelemben, és az, ha érzéketlenül állok hozzá ezekhez, nem feltétlen jelenti azt, hogy szeretem is a látványt. Ilyen vagyok, ilyennek neveltek és soha, egyetlen pillanatig nem volt kérdéses, hogy szeretem-e ezt csinálni, vagy nem. Csinálom, mert ebben vagyok jó. 


- Kaptak lehetőséget, úgy látszik mindenáron meg akartak halni. 


- Senki nem akar így meghalni... 


*

Megtörlöm az arcomat és szemeimnek árnyékolva az ég felé fordítom a tekintetem. Az erdő ciripeléstől zeng, olyan, mintha lassacskán éledne újjá itt minden. Erős gyantaillat van, noha sehol sem látok tűlevelűt. Nem tudom honnan jöhet ez az illat, a lombok között átszűrődik a napfény. Ellon a virágokat figyeli, kicsi, lila ibolyák, halványkék csillagvirágok, hófehér hóvirágok és aprócska sárgás gyöngyök a bokrok között. Azok mérgezőek mind. Ellon nem szakít le egyet sem, csak  távolról csodálja, némelyikhez tesz néha egy-egy megjegyzést, aztán utánam siet, mert lemaradt. Még mindig nem az én tempómban megyünk, de nem merek gyorsítani, már így is látom rajta, hogy fárad. 


- Az emberek miért szedik le ezeket? - kérdi mellettem haladva. Felém fordul, felsóhajtok és lepillantok rá. 


- Némelyik növényt arra használják fel, hogy gyógyítsanak vele, látomásokat idézzenek elő vagy megmérgezzék a társaikat – magyarázom nyugodtan. 


Töprengve torpanok meg egy kettéágazó örvény előtt. Eddig nem figyeltem olyasmire, mint a környezet, ösztönösen tudom, merre kell tovább menni, de megvárom Ellont, amíg ő egy újabb növényben gyönyörködik. Ha megjegyeztem volna pontosan, hogy melyik növény mire való, akkor elaltathatnám a fiút, ha éppen idegesít és nem hagy békén az örökös kíváncsiskodásaival. Halkan felkuncogok erre a gondolatra és megrázom a fejemet Ellon kérdő tekintetére. Jobb, ha nem tudja az ellene tervezett merényletemet. Eleve nem tennék semmit, nem vagyok biztos a növényekben és azoknak hatásaiban. Nem kockáztatom meg, hogy megmérgezzem és megöljem. 

Nem messze tőlünk ágak ropognak és levelek zizegnek. Ellon ijedten oldalra kapja a fejét, amit én csak egy féloldalas mosollyal reagálok le. Egy zöldes bőrű, apró termetű alak az, nagy fülekkel és narancsos szemekkel. 

- Ellon, ne tarts tőle, nem akar bántani – szólalok meg vigyorogva. 

Hiába hangoztatom neki, hogy nem lesz semmi baj. Ez csak egy goblin. Nem állítom, hogy ismerem a szokásaikat, de azt határozottan tudom, hogy ők sem ártanak semmit, ha te nem bántod őket. Észreveszem, hogy Ellon egész testében remeg, most már határozottan úgy érzem, hogy rossz ötlet volt pont ezt a kereskedő várost választani következő megállóként, de erre a legegyszerűbb és leggyorsabb az út. Lassan elkezd felénk közeledni a fiúnak pedig itt telik be a pohár és mögém bújva gyűri ökleibe már megint az ingemet. 

 Az apró lényecske előttem megtorpanva emeli meg a fejét, hogy a szemeimbe tudjon nézni. 

- Gixyx – mutatkozik be, majd megfordulva tesz néhány lépést az egyik ösvény felé. - Gyertek. 


Vállaimat kiropogtatva indulok el utána, Ellon pedig utánam. Ahogy közeledünk a város felé, úgy erősödnek fel a hangok. Az élet hangjai, nevetések és zajos beszélgetések, a kereskedők ordítozásai, kutyaugatás, nyikorgó szekerek és hamarosan az illatokat is érezni lehet, étel illat. Friss kenyér és sült hús. 

Körülnézve rejtem el a tőröket a kíváncsi szemek elől, de a kardjaimat még így is sokan megbámulják, ahogyan a mellettem sétáló fiút is. A házak a fejünk fölé nőnek, olyan, mintha ismét az erdőben lennénk. A tetők korlátozzák a napfény bejutását a sötét utcákba, majd néhány méter megtétele után hirtelen világosodik ki és egy széles térre kerülünk. Valószínűleg ez lehet a város központja, rengeteg ember van itt, egyik kezemet Ellon derekára csúsztatom és úgy irányítom, hogy elém kerüljön. Így legalább kevesebb az esélye annak, hogy szem elől tévesztem őt. Lelkesen nézelődik, mosolyog mindenkire, és különösen nagy érdeklődést mutat a kereskedőbódék soraira. Az épület falai mellett lévő szegényebbek egy-egy színtelen pokrócon árulják a portékáikat, némelyiken megcsillan a napfény, de különösebben egyik sem nyűgöz le. Nem úgy, mint Ellont, aki jól láthatóan teljesen el van varázsolva ettől a sok újdonságtól, ami mind itt van az arca előtt. Noszogatva tolom előrébb, hogy induljon meg ahelyett, hogy egy helyben áll és bámészkodik. Tudom, hogy nézelődni szeretne, de most nem lehet. Előbb keresünk valami szállást estére, aztán még később kijöhetünk körülnézni, ha szeretne. 

- Ellon, totemeset játszol, vagy csak ennyire elgondolkodtál? - kérdem tenyeremet feje tetejére simítva, amivel sikerül magamra vonnom a figyelmét és kizökkenteni őt ebből a révületből.


Ellon:


Furcsa helyen vagyok, ami pont úgy néz ki, mint az erdei ösvény, de minden szürke és egyedül vagyok. Nem tudom hová tűnhetett a varázsló, de hiába kiabálom a nevét csak a csend válaszol, mígnem megzörren mögöttem a bokor és azonnal megdermedek.

Egy elcsukló hang az egyetlen amit hallok, mintha valaki fuldokolna, de az előbb még nem volt ott senki. Ijedten pördülök meg, a lábaim abban a pillanatban a földbe gyökereznek a látványtól.

Mindenfelé holtestek hevernek, kicsavarodott végtagok, a nyitott szemükben semmi élet nincs, mégis mind engem néz. A bokor újra megrezzen, majd a lassan botorkálva előlép onnan egy újabb férfi, a nyakából kiálló nyílvessző vádlón mered rám ahogy az ujja is, majd egyre közelebb lép és kinyújtja felém a vérben úszó kezét…

Kipattannak a szemeim, már majdnem elért hozzám, de hirtelen megmozdult a föld a lábaim alatt és minden színes lett. De hol vagyok?

Remegve nézek körül, majd félénken pillantok hátra a vállamat szorító erős kézre és a megkönnyebbülés hegyként szakad rám amikor Daelast ismerem fel. Nem volt ott, egyedül voltam azokkal az emberekkel és annyira féltem, hogy nem találom… de az csak… az csak egy álom volt. Pedig én mindig szépet álmodok, soha még ilyen borzalmas nem volt.

- Köszönöm – sóhajtom még mindig remegve az álomtól, miközben hátratúrom a hajam. Teljesen a homlokomhoz tapadt.

- Ellon... – suttogja a vállamat simítva, a hangja aggódón cseng.

- Szükségtelen aggódnod értem – ha itt van, akkor nem fogok félni, mert elűzte őket.

- Az aggódás nem az én sportom – nevet fel - Egyébként is, lassacskán hozzászokhatnál, hogy az ellenség meghal. Meghoztak egy döntést, ahogyan mi is. 

- De milyen jogon? Efelől senki nem dönthet. Nem lenne szabad. – és egyáltalán hozzá lehetne szokni ahhoz a borzalomhoz?

Nem hiszem. Nem akarok hozzászokni, mert az azt jelenti, hogy még sokszor meg fog történni azt pedig nem akarom. Ha nem jöttem volna a varázslóval, még mindig élnének azok az emberek.

- De megtörténik – válaszolja komoran, a takarót is visszahúzza a vállaimra.

Beburkolózom a kellemes melegbe és közelebb kucorodom hozzá. A karján lévő mintát követem végig a tekintetemmel míg el nem tűnik az inge anyaga alatt.

- Mert mi hagytuk megtörténni... – suttogom egy perc néma csend után.

Egyikünk se kérte azt a faóriástól, hogy kímélje meg az életüket. Csak el akartam szaladni, onnan, annyira féltem tőlük hogy nem is foglalkoztam azzal mi fog történni, csak engem ne bántsanak. Szörnyű vagyok…

- Kaptak lehetőséget, úgy látszik mindenáron meg akartak halni. 

Ez nem igaz. - Senki nem akar így meghalni... 

 

Csendben összepakoljuk a takaróinkat, majd pirkadatkor útra is kelünk ismét. Az ösvény mellett haladunk a fák között, hogy ne keltsünk feltűnést én pedig a körülöttem lévő természetben lelek vigaszt, mert még mindig összeszorul a mellkasom néha-néha.

Ahogy egyre tovább haladunk az erdő ritkulni kezd és megjelennek a madarak is, az énekük bezengi a napsütésben gazdag tisztásokat, s hamarosan nekem is kedvem támadna dudorászni. Csak azért nem teszem, mert nem lehet énekelni és kérdezni is egyszerre pedig sok növénynek megtudom a nevét, amiket eddig nem ismertem. Daelas még azt is elmondja, hogy melyik gyógynövény és melyik mérgező, amihez hozzá sem érek és ha gombát látok - főleg pirosat - azt messze elkerülöm.

- Az emberek miért szedik le ezeket? – kérdezem az újabb sárga bogyós bokrot látva, amiről szinte az összes bogyó eltűnt és csak a zöldek maradtak.

- Némelyik növényt arra használják fel, hogy gyógyítsanak vele, látomásokat idézzenek elő vagy megmérgezzék a társaikat – válaszol ismét.

Megmérgezzék a társaikat? Egymást is megölik?

Az elfek sosem ölnék meg a társaikat…

A tekintetem követi a sötét avar között kibukkanó fűszálakat és egy fa tövében a mohák között felismerek egy növényt. Pislogva nézem meg még jobban, mert nem hiszek a szememnek, de mikor újra ránézek még mindig ott van. Egyetlen egy szál van belőle, ujjnyi vastag száron apró kis ágak melyekről füzérekként csüngnek le a vörös virágok. Ez a növény olyan ritka, hogy a legtöbb elf még sohasem látott ilyet. Egy igazi kincs és nem véletlenül olyan értékes.

Azt mesélték ez a virág – a moyra – száz évig növekszik, de addig egyszer sem virágzik ki soha. Ha eltörik, ha leszakítják mindig visszanő egészen addig míg el nem pusztítják az éltető földhöz kötődő gyökereit. A századik éjszakáján viszont gyönyörű vörös virágokat bont, melyek onnantól fogva minden éjszaka elszáradnak és minden pirkadatkor új életre kelnek.

Nem gondoltam, hogy valaha is látni fogok ilyet, erre pontosan itt van az út mellett egy fa tövében és még senki sem vitte magával. Talán nem tudják milyen ereje van ennek a növénynek?

Gyorsan előre nézek, hogy Daelas nem ért-e még túl messze, aztán visszafordulok a különleges virág felé és a lehető legnagyobb óvatossággal eltöröm a szárat, vigyázva, hogy egy picikét se húzzam meg a növény gyökerét. Holnap ilyenkor újra virágzani fog, mintha hozzá sem értem volna és egyszer még jó hasznát veheti valaki, aki ismeri a mágikus növények titkait.

A csomagom tetejére teszem, hogy ne préselődjön össze a sok minden között, majd futó léptekkel beérem Daelast is mielőtt mérges lenne rám azért, amiért hátráltatom. Egy útelágazás előtt áll csendesen, de mikor odaérek hozzá vidáman kuncogni kezd, amit nem nagyon értek, viszont a kérdő pillantásomra csak megrázza a fejét. Hát jó, ha nem akarja elmondani… de legalább most boldognak tűnik és ez engem is örömmel tölt el. Azon jár az a fejem hogy vajon elmondjam-e neki mit találtam mikor megreccsen egy ág a hátam mögött.

Ijedten oldalra pillantok, mintha az álmom megelevenedhetne, de hála a teremtőnek nem ez történik! De… mi ez?

Egy furcsa kis állat… nem, nem gyík. Olyan, mint egy apró emberke, alig érhet a bokám fölé, de a zöld bőre és azok a hatalmas fülek... a szemei pedig tényleg olyan sárgák, mint a gyíkoké.

És tűszerű hegyes kis fogai vannak, amik jól láthatóan csillannak meg a napfényben. Érzem, hogy halvány félelem kezd felgyűrűzni a tagjaimon és öntudatlanul teszek pár lépést hátrafelé.

- Ellon, ne tarts tőle, nem akar bántani – szólal meg Daelas vigyorogva, míg én kíváncsian, de tartózkodva meredek az ismeretlen lényre.

A hideg futkos a hátamon, ha rám mered azokkal a kerek szemeivel, még a napnál is sárgábbak és egyszer sem pislog. Félelmetes…

Daelas próbál meggyőzni, hogy nem ártalmas lény – goblin -, de valóban hátborzongató. Azt hittem az erdő teremtményei közül az összest ismerem, de ehhez hasonlót még nem láttam soha. Az erdei koboldok sem szépek, de ez a kis lény még azoknál is ijesztőbb. Mintha rám vigyorogna, de inkább vicsornak tűnik és ismét előbukkannak az éles fogai is… majd megindul felénk.

Én nem akarok a vacsorája lenni!

A varázsló mögé bújok és megmarkolom az ingét, hogy ne mehessen el. Harapjon csak belőle az a kis szörnyeteg ha szerinte ártalmatlan. Pedig még egy éhes medve sem tűnik olyan ijesztőnek, mint ez a nagyra nőtt, két lábon járó varangyos béka.

Egyre közelebb ér, meglepően fürgén lépked egyik zömök lábáról a másikra, majd megáll Daelas előtt, de ezt már csak a válla fölött átlesve tudom meg, mert teljesen mögé húzódtam már.

- Gixyx. Gyertek. 

Meredten rábámulok, a szívem majd kiugrik a helyéről mikor a varázsló rögvest utána is indul. Még mindig döbbenten, hogy a goblin megszólalt hirtelen azt sem tudom mit tegyek, de végül erőt véve magamon, hogy ne hátráltassam a kísérőm sem, utána indulok. A kis goblin egy városba vezet be minket, ami nagyon hangos és rengetegen nyüzsögnek a házak körül. Elhűlve fedezek fél még jó pár goblint szerteszét: a fűben, a fákon, sőt még a házak ablakaiban is. Rekedtes nevetésük összemosódik a náluk sokkal nagyobb emberekével.

Nem győzök csodálkozni azon, hogy megférnek egymás mellett, de a házak úgyszintén ámulatba ejtenek a magasságukkal, mintha maguk is fák lennének. Csupán az zavarja meg a bámészkodásom, hogy egyre több tekintetet érzek magamon, mintha minden szempár ránk szegeződne, de nem úgy, mint abban a másik faluban. Itt nem félnek tőlünk, nem bújnak el, csak néznek, mert idegenek vagyunk.

Daelas, mintha csak tudná mit érzek, átkarolja a derekamat, így nagyon közel lehetek hozzá és máris biztonságban érzem magam. A karjából sütő melegség mindig emlékeztet arra, hogy velem van és vigyáz rám.

Rámosolygok egy mellettem elhaladó emberre, mulatságos fekete koszfoltok vannak az arcán, de őt úgy tűnik nem zavarja. Most már nem félemlítenek meg a goblinok sem, bár nem szeretnék túl közel lenni hozzájuk, de lehet, hogy még az sem ijesztene el, amikor észreveszek valami nagyon szépet.

Az egyik nagy ház előtt egy pokrócon csupa csillogó dolog van kirakva. Csak úgy szikráznak a fényben, szebben, mint a csillagok, szebben, mint a víztükör és nagyon sok van belőle. Rengeteg szín és forma, még több pokrócon. Látok olyan teás poharakat is, mint Simonnál, fényes anyagokat, amik szinte vonzzák a tekintetem és meg akarom érinteni őket.

Már mennék is arra, hogy mindent alaposan megnézzek, de Daelas nem enged el. Finoman terelve maga előtt irányít az út mentén, de én még mindig inkább nézelődnék, annyi különös dolog van itt.

- Ellon, totemeset játszol, vagy csak ennyire elgondolkodtál?

Elszakítom a tekintetem a hegyi kristályokról és felnézek a rám váró varázslóra.

- Kééérlek! Hadd nézzem meg, olyan szépek!

Kérlelőn ragadom meg az ingét, míg ő sóhajtva egyenesedik ki és pillant el valahová. Nem értem hová siet ennyire, hiszen semmi fontos dolga nincsen, akkor meg miért ne nézelődhetnék?

- Előbb keressünk valami szálláshelyet. – megfogja a kezeim és finoman lefejti az ingéről – Utána visszajövünk, rendben?

Bólintok, bár nem szívesen hagyom itt a rengeteg érdekes látnivalót, de ha visszajövünk, akkor majd mindent megnézhetek, így nyugodtan követem Daelast arra, amerre vezet, de néha még mindig nem tudom megállni, hogy ne torpanjak meg egy-egy ismeretlen tárgynál.

Egy aranyszínű kalitkában tenyérnyi kismadarak, ezer színben pompázó tollakkal, pici fekete szemekkel. De…

- Miért van összekötözve a csőrük? – mutatok abba az irányba, hogy a varázsló is lássa.

Az apró csőrökre több rétegnyi cérna van tekerje és egy masnival összekötve. Szegénykék…

- Szivárványmadarak, de itt csak alvómadárként emlegetik. Ha elkezdenek énekelni, mindenki elálmosodik a közelükben és elalszik.

- Tényleg? – ettől az apró madártól? – Akkor miért tartják őket?

- Ha egyszer látsz egy goblin fiókát, majd megérted. – nevet fel én pedig csak megingatom a fejem, jelezve hogy nem vagyok kíváncsi egy goblin gyermekre.

Ha olyan kicsi egy felnőtt, milyen pirinyó lehet egy csecsemő?

- Ott egy fogadó.

Követem a tekintetét és kétszárnyas faajtó felé, ami fölött valami írás van, de nem tudom elolvasni.

Belépünk az ajtón és odabent ismét egy tucat ember látványa fogad. Kerek asztaloknál üldögélve hangosan beszélgetnek, nagy pohárból iszogatnak, van aki egy tányérról falatozik, de mindenfelé egy különös szúrós szag terjeng. Nem olyan rossz csak még nem éreztem ilyet.

Az viszont már egy cseppet sem tetszik, mikor egy újabb goblin toppan elénk.

Ennek sárgászöld bőre van, a füleiben apró fülbevalók csillannak, a feje búbján pedig egy fűcsomóra emlékeztető kupac, fekete haj.

- Trixie. Asztalt, vagy szállást? – kérdezi röviden.

- Szállást és vacsorát. – válaszol a varázsló, a goblin pedig egy darab fakéregre karcol valamit a jókora karmaival, majd hozzá képest magas hangon kiabálni kezd egy ismeretlen nyelven.

Megjelenik egy másik apróság is, aki egy hevenyészett mozdulattal int, hogy kövessük. Felfelé a lépcsőn átkarolom Daelas karját, míg a szemem le nem veszem az ugráló lényről, akit egy cseppet sem tántorít el, hogy a lépcső fokai magasabbak nála.

- Daelas… miért van ilyen sok belőlük? – súgom halkan.

- Ők is itt élnek Ellon.

- Nem bántják egymást az emberekkel? – pillantok fel meglepetten.

- Miért tennék? – von vállat, s ez az egyszerű kijelentés elgondolkodtat.

- Hát… mert mások. – bököm ki, de aztán eszembe jut, hogy semmit nem tudok arról, hogy a háborúk után mi történt a világban, hogy ki győzött, vagy egyáltalán csak annyit, hogy hogyan éltek ezután. Annyit tudok erről amennyit nagyon sok éve elmeséltek és akkor még az erdők népe nem élhetett békességben az emberekkel.

- Hasznosak egymásnak. – szólal meg egy kis gondolkodás után – Az emberek elvégzik a nehéz munkát, amit a goblinok nem tudnának, ők pedig segítenek abban, hogy megtalálják a földben az aranyak. Jó a szimatuk és okosak.

Olyan furcsa ez így, de mégis megnyugtató, hogy nem kell attól tartanom, hogy itt is úgy viselkednek velem, mint Simon falujában. Most már érzem a különbséget a két hely között, mintha teljesen más világ lenne az lomberdő két végén: az egyik oldal, ahol az emberek még mindig tartanak az erdők népétől, talán gyűlölik is őket, ha arra gondolok, hogy el akartak vinni engem és eladni, a másik végén pedig már-már varázslatos milyen békesség van.

A goblin megtorpan egy ajtó előtt, majd amint Daelas kinyitja, besiet rajta és gyorsan körbejárja a szobát. Az egyik szekrény alól előhúz egy kulcsot és elénk cipeli, aztán pedig már itt sincs.

Körbenézek a szobában, elhúzom az ablakot takaró sötét függönyt és a napfény mindent eláraszt.

- Meddig maradunk itt? – kérdezem izgatottan, mikor észreveszem hogy az ablakból szépen rálátni azokra a csillogó dolgokra a pokrócokon.

- Csak egy éjszakát, reggel indulunk. – lép mellém és ő is és kinéz.

- Te már voltál itt?

- Átutazóban.

Nézem ahogy leteszi a csomagját az egyik ágyra, ezért én is így teszek és a másikra helyezem a batyumat. A takarót ki sem kell majd vennem, itt az ágyon is jó puha, vastag takaró van, mikor pedig a párnára dőlök, szinte teljesen belesüppedek olyan puha. Boldogan nevetek fel és magamhoz szorítom a friss illatú anyagot ami sokkal, de sokkal kényelmesebb, mit a csupasz föld.

- Na, mi lesz? Már nem is akarsz körülnézni? – vigyorog rám a varázsló, de nem kell kétszer mondania.

Feltápászkodok és izgatottan követem lefelé, félig mögé húzódva mikor idegenek mellett megyünk el, de nem azért mert félnék tőlük, nem érzek rosszindulatot senki felől, csupán nem akarok az útjukban lenni.

Odakint már indulnék is a kicsi sátrak és pokrócok felé, de Daelas gyengéden megragadja a karom. Kérdőn pillantok rá.

- Ne nyúlj semmihez. Még a végén tolvajnak néznének.

- Jó, nem fogok.

Elégedetten biccent, majd lassú léptekkel jön mögöttem, míg én rögtön kinézem magamnak az első érdekes dolgot, azokat a furcsa madarakat. Nem nyúlok a kalitkához, csak közelről nézek rájuk és a gyönyörű tollaikra. Szeretem a madarakat, de vicces lenne, ha folyton elaludnék tőlük.

Tovább megyek és megnézem a halvány színű hegyi kristályokat, bár olyat láttam már, néha a vízesés melletti sziklákon is megjelentek, de sosem nőttek olyan nagyra, mint azok amik itt vannak. És még ékszereket is készítettek belőlük, felismerek néhányat, még egy díszes koronát is látok. Nem is tudtam hogy bárki viselhet koronát és nem csak a királyok.

A következő sátornál furcsa gömb alakú üvegek vannak egy faragott fa állvány között, bennük sárgás homokkal. Homlok ráncolva vizsgálgatom, de semmi különleges nincs benne. Ki akarna homokot venni, ha a lábunk alatt is van bőven?

- Ez mire való? – nézek hátra Daelasra.

- Méri az időt. Homokórának hívják. – magyarázza nyugodtan.

- Hogy működik?

Felsóhajt, majd közelebb lép és rámutat az egyikre, ahol a fában egy vonal van belekarcolva.

 - Ez egy egyes. Ha a homok lepereg a másik oldalába, eltelik egy óra. – megfogja az üveget és fejre fordítja, a homok pedig lassan elkezd átfolyni a másik üveggömbbe.

Csodálkozva figyelem, hogy milyen lassan megy, szinte alig fogy belőle, de az üresben mégis egyre több van. Nagyon érdekes.

- Ugye nem akarsz itt állni, míg mind át nem pereg?

Szusszanva hátranézek a vállam fölött, de aztán meglepődöm, mert azt hittem megint mérges, de inkább csak mosolyog. A karjait összefűzi a mellkasán és próbál szigorú lenni, de most már nem tud becsapni.

Rámosolygok és továbbmegyek, nézelődve az arany ékszerek között, majd rengeteg ruha és díszes holmi következik, edények, szőnyegek, azután pedig megint állatok, mint először. Vannak madarak is, egy beszélő madár, de aztán meghallok egy összetéveszthetetlen halk suttogást és rögtön a forrását kezdem keresni. Alig hallható, mintha valamivel betömték volna a fülemet, de aztán az egyik sarokban félretéve megtalálom az üveggömböt és benne az alig úszkáló fekete aranyhalat. Ő suttogott, de senki sem hallja Amit mond csak én.

- Hé, mi a baj? – kérdezem tőle halkan, mire felfelé pillant a szemeivel és megáll a mozgásban.

- Te hozzám beszélsz?

- Igen. Mi a baj? Fáj valamid? – aggódva nézem az alig meglibbenő úszóit.

- Ellon, kihez beszélsz? – hallom Daelas hangját, de nem emelkedem fel, fülelek, hogy meghalljam a kis halat.

- Ez az ostoba ember! – csap az uszonyával a kövér árus felé – Látod ezt itt? – mutat lefelé a fényes kőre – Sókristályt rakott a vizembe! Ne elég, hogy a tűző napon melegít, de még meg is mérgez!

- Várj, majd kiveszem. – nyúlok előre, de mikor az ujjaim beleérnek a vízbe hirtelen a semmiből érkezik a csapás egy vékony pálcától, mire éles fájdalom hasít a kézfejemre.

Azonnal elrántom onnan és ijedten nézik a mérges férfira.

- Ne fogdosd az árut, hacsak nem akarod megvenni!

- De hát ő nem bírja ki a sós vizet! – mutatok a hallra, de a férfi már a másik oldalra fordul és nem figyel rám, de nem merek újra a vízhez érni.

Daelas megragadj a karom és felhúz magához, majd a sajgó kezemet megemelve nézegeti a vastag pirosló csíkot, ami még mindig borzalmasan csíp.

- Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez.

- De fáj neki. Azt mondta sókristályt tettek a vízbe. Az aranyhalak pedig az édes vizet szeretik, mert a só marja a pikkelyeiket. – magyarázom neki is sietve és rámutatok az üveg tartályra.

Odanéz, majd lassan megemeli az egyik szemöldökét és visszanéz rám.

- A hal mondta? – hangsúlyozza ki a „hal” szót.

- Ő. El fog pusztulni ha az a kő ott marad.

- Te beszélsz a halakkal?

Türelmetlen hangot hallatok, mert amíg mi beszélgetünk, szegény pára tovább szenved. – Persze, hogy beszélek! Vízielf vagyok!

Daelas:

Tapasztalatból tudom, hogyha valami felkelti Ellon figyelmét, annak látványától csak nagyon nehezen szakad el. Legyen szó csillogó ékszerről, fényes tollazatú madarakról, akár apró, jelentéktelen dísztárgyakról, mindez nála nem jelent semmit. Lényeg, hogy szép legyen, csillogjon és feltűnjön a zavaros szürke tömegből. Lelkes rajongással csodálja a világot, ami hirtelen teljes pompájában kitárulkozott előtte. Hihetetlen, mennyi minden érdekli, hogy mennyi mindent szeretne tudni ebből a teljesen új világból, de egyszerűen nincs annyi időnk, hogy mindent megmutassak és elmagyarázzak neki. Ez reménytelen lépés lenne, aminek feleannyi értelme sincs, mint ezeknek az apró csecsebecséknek, amiket olyan áhítatosan bámul.  Nem szívesen vallom be, de közel lehetetlennek tartom a kísérletemet arra, hogy elrángassam őt innen. Legalább pár percre, csak annyi időre, amíg találok egy fogadót, ahol este majd pihenhetünk. 


- Kééérlek! Hadd nézzem meg, olyan szépek!


Ellon szelíden az ingembe mar, míg én égnek emelem a tekintetem, de nem teszek szóvá semmit. Ha engednék neki, ha hagynám, hogy kedvére bóklásszon itt és mindent megszemléljen, ha szem elől téveszteném őt akár fél percre is, annak beláthatatlan következményei lennének. 


- Előbb keressünk valami szálláshelyet – fejtem le magamról kezeit. - Utána visszajövünk, rendben? 


Árnyalatnyi csalódottsággal a szemeiben felnéz rám, végül más lehetőség nem lévén beleegyezik a feltételembe és velem jön. Rövid időre eljátszadoztam a gondolattal, mit tennék, ha megmakacsolná magát és nem jönne velem, de semmi említésre méltó nem jutott az eszembe. Mert ugyan, mit tehetnék? Hiszen én mondtam, hogy élőlény, akinek szabad akarata van. De várni órákig a semmire, ugyancsak nem megoldás, így mégis a jól bevált módszerhez folyamodtam volna, ahhoz, ami eddig még egyszer sem hagyott cserben. Akkor, amikor valakit élve kellett leszállítanom, hogy utána pokoli kínok közepette leljen rá a halál, elég volt az eszméletlenség mezsgyéjére sodornom a másikat, hogy utána könnyedén magammal hurcolhassam őt. Ha eszméletlen is az ember, a külső ingerekre ösztönösen reagál, szinte mindig, apró, jelentéktelen jelekkel.

Út közben jó néhányszor meg kell állnunk, mert Ellon mindig meglát valami érdekeset, ami újra és újra felkorbácsolja az érdeklődését és ezzel egyetemben a figyelmét is. Egyre fogyó türelemmel várok rá, figyelem a tömeget, de senki, még óvatlan pillanatban sem fordul felénk. Úgy látszik megszokták Ellon jelenlétét. Sokan járnak  erre átutazóban, megszokták már, hogy idegenekkel találkoznak, olyanokkal, kiket eddig még egyszer sem láttak. 

- Miért van összekötözve a csőrük? - int kezével egy halomnyi ketrecbe zárt madárra.


Lehet, sőt biztos, hogy ez számukra maga a pokol, a kínzás egy fajtája, amit ki sem érdemeltek, de az itt élők egy részének hasznukra válnak ezek a madarak. Olyan ajándék van a birtokukban, amit restek lennének nem kihasználni ezek az apró, zöldes kis teremtmények, cserében majd szabaddá teszik őket, vagy újabb évekre zárják kalitkába a madarakat. 

Rövid időre töprengek csupán el, mert nem tudom milyen választ vár tőlem. Nem tudom, hogy milyen választ adjak neki? 

- Szivárványmadarak, de itt csak alvómadárként emlegetik. Ha elkezdenek énekelni, mindenki elálmosodik a közelükben és elalszik. 


- Tényleg? Akkor miért tartják őket?


- Ha egyszer látsz egy goblin fiókát, majd megérted – nevetek fel jóízűen és pár másodpercig még az is megfordul a fejemben, hogy mutatok neki egyet, de a gyors kis fejrázását figyelembe véve, talán mellőzendő volna. 


Én sem hittem el eleinte, mikor meghallottam egyiknek a hangját. El nem bírtam képzelni, mi lehet, de amikor megláttam, azt hiszem a meglepettségem könnyűszerrel felülírta azt a kínzóan éles hangot, amivel mindenki figyelmét magának követelte. Apró kis csöppségek, akiktől bosszantóbbat eddig el sem tudtam képzelni. Még nekem is megterhelő és bántó volt a hang,  Ellon fülei pedig jóval érzékenyebbek, így számára talán fájdalmas is lenne. 

Körülnézve keresgélek az épületek között, ha biztosak az emlékeim erről a városról, akkor valahol erre lesz majd a...

- Ott egy fogadó – fordulok az épület felé, amikor ráakadok. 


Eleve nem bíztam benne, hogy ez majd más lesz, mint a többi, így csalódás sem ér, amikor mindketten belépünk a kétszárnyú faajtón. Különös a hangulat az épület belsejében, olyan, mintha az idő itt mit sem változna. Monoton körforgás minden. Emberek és a természetfelettiek békés szimbiózisban élnek együtt, isznak, esznek és mindeközben megfeledkeznek az odakint zajló életről. 

Oldalasan pillantok Ellon arcára, mikor egy újabb goblin toppan elénk. Tudom, hogy tart tőlük és a tekintete minden egyes alkalommal elkerekedik, amikor meglát egyet. Ez a reakció persze természetes, hiszen mindenki fél egy kicsit az ismeretlentől. 

- Trixie. Asztalt, vagy szállást?


Nem a legbőbeszédűbb lények, azt hiszem kedvelem őket. Először mindig bemutatkoznak, mert jól nevelt kis szörnyecskék és csak azután fejtik ki a szándékukat, vagy épp azt, hogy mit szeretnének. 


- Szállást és vacsorát – felelem értelemszerűen, mire ő azonnal intézkedni kezd és irritáló hangon elkiáltja magát. Bahh...nők.


Grimaszolva indulok el az újabb apróság nyomában, nagyobbak a lépcsők, mint ő maga, de ha leállnám cikizni, akkor fejét vesztve elrohanna és soha többé nem kerülne a szemünk elé. Sértődékenyek, ez az egy tulajdonságuk van, amiben olyanok, mint Ellon. A lépcsőfokok néhány léptünkre megnyikordulnak, régiek már, olyanok, amiket szúk esznek és enyészettől bomlanak. Mellettem a fiú belém karol, ennél többször már nem tudom neki hangoztatni, hogy nincs miért tartania az aprócska lényektől. Ő többet tudna nekik ártani egyetlen mozdulattal. 


- Daelas...miért van ilyen sok belőlük? - súgja halkan. 


- Ők is itt élnek, Ellon. 


- Nem bántják egymást az emberekkel? - néz fel rám elkerekedő szemekkel. 


- Miért tennék? - vonok vállat értetlenül. 


- Hát...mert mások – mutat rá az egyértelműre. 


Csend telepszik közénk, amivel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, mit mondhatnék neki erre, pedig istentelenül sok ideje volt már és éppen itt az ideje, hogy valaki megemlítse a történteket. Valahogy nem illene ide a magyarázat, az egész olyan, mintha soha nem történt volna meg, pedig vannak helyek, ahol még mindig jól láthatóak a háború nyomai. Nincs semmi, ami jól hangzana, vagy ideillő lenne. Ők megtanultak együtt élni, a többieknek is ezt lenne célszerű tenniük, de amíg nem nőnek fel, ez lehetetlen kérés lenne. Vannak, akik foggal-körömmel ragaszkodnak az elveikhez és a mocsárba fúlt hitükhöz. Ilyen téren a háború igencsak felesleges és értelmetlenül sok áldozatot követelő lépés volt. 


- Hasznosak egymásnak. Az emberek elvégzik a nehéz munkát, amit a goblinok nem tudnának, ők pedig segítenek abban, hogy megtalálják a földben az aranyat. Jó a szimatuk és okosak. 


Nem értem minek magyarázom neki mindezt, amikor annyira egyértelmű és magától értetődő minden. Akár még magától is rátudna jönni minderre, csak egy kis koncentrációra és figyelemre lenne szüksége. Arra, hogy tovább lásson a határvonalakon. Hogy ne csak azt észlelje, amit a többiek. Ne csak a felszínt szemlélje, hanem a mélységet is, amit mindössze egy vékony hártya fed. 

Megérkezve a szobánk ajtajához kinyitom az ajtót és megvárom, amíg a goblin megkeresi nekünk a kulcsot. Elénk hozza, aztán eltűnik és mi belépünk. 

Lazítok a tartásomon, de nem szakítom el a tekintetemet Ellon látványától, végigkísérem minden mozdulatát. Azt, ahogy körbekémlel és azt, ahogy elhúzza a függönyöket és beengedi a napfényt. 

- Meddig maradunk itt?


- Csak egy éjszakát, reggel indulunk – lépek mellé, kibámulva az ablakon és meglátom azt is, ami annyira lelkessé tette őt. 


- Te már voltál itt?


- Átutazóban – válaszolom röviden. 


Tudnék neki mesélni az utazásaimról naphosszat, hiszen volt bennük részem bőven, de ő a világra kíváncsi és nem az én meséimre. Leteszem a csomagokat az egyik ágyra, ő a sajátjait meg a másikra. El is felejtettem már, milyenek az itteni a fogadók. Tiszta szobák, friss levegő, nyugalom, csend és béke. Ellon önfeledten dől le az ágyra és gondtalanul felnevet. Őt nézve egy rövid időre én is elhiszem, hogy az élet ilyen egyszerű. Mellkasához vonja a párnáját és az puhán megnyomódik az ujjai szorításában. 


- Na, mi lesz? Már nem is akarsz körülnézni? - vigyorgok rá őszintén jól mulatva az örömén. 


Nincs szükségem a válaszára, elég ránéznem ahhoz, hogy tudjam, mit mondana. Ha kap választást két lehetőség között, még szép, hogy ösztönösen a szabadság felé fordul. Azt teszi, mint amit mindenki más is tenne az ő helyében. 

Kint a szabadban még idejében elkapom a fiú karját, nem akarom visszatartani, de azt se szeretném, hogy bajba kerüljön a tudatlansága miatt. 

- Ne nyúlj semmihez. Még a végén tolvajnak néznének. 


- Jó, nem fogok.


Körbenézve valamiféle furcsa megnyugvást érzek, ahogy állok a tengernyi ember között, és senki nem méltat még csak egy pillantásra sem. Ennyi az egész, rövid idő, pár perc és a többiek érdeklődésüket vesztik velünk szemben. Eleinte az újdonság varázsát hoztuk ide, aztán egyszerűen a mi jelenlétünket is megszokták. Lassan sétálok Ellon után. Hagyok neki időt, hogy mindent megnézzen a maga tempójában. Nem siettetem, értelme se lenne, mert akkor csak megmakacsolná magát vagy megsértődne. Különösebben nem figyeli az irányt, amerre megy, felesleges is lenne, hiszen úgysem tudja, hol van. Az emberek körülöttünk tompán morajlanak, beszédük neszei és nevetéseik egyszerű természetességként hatnak. El is felejtettem már, hogy mennyire szeretek itt lenni. 


- Ez mire való? - néz rám hátra a válla felett Ellon. 


- Méri az időt. Homokórának hívják – válaszolom vetve egy pillantást a tárgyra, ami után érdeklődött. 


- Hogy működik? 


Felsóhajtok és közelebb lépve a fába vésett apró vonalra intek. 


- Ez egy egyes. Ha a homok lepereg a másik oldalába, eltelik egy óra – magyarázom megfordítva, és az a sok ezer homokszem, ami az óra felső részében van, lassan és egyenletesen folyik át a középső, szűk nyakon. 


Elnézegetem egy darabig, ahogy Ellon rácsodálkozik a homokóra egyszerűségére, de amikor már a kelleténél tovább ácsorgunk az élet egyszerűségeit szemlélve, kezd elfogyni a türelmem. 


- Ugye nem akarsz itt állni, míg mind át nem pereg? 


Ha ez a terve, akkor felejtse el, hogy ezt én kivárom. Ha kell felkapom és viszem úgy, de nem fogom végigasszisztálni, amíg minden homokszem átpereg az óra alsó részébe. Nagyot szusszantva fordul hátra, meglepett tekintetén meg mindössze csak még jobban elmosolyodom. Beleegyeztem, hogy nem leszek túl gyakran morcos, tartom is magam az adott szavamhoz, akkor is, ha legfeljebb magamban csendesen egyeztem ebbe bele. Karjaimat mellkasomon összefonva nézek le rá. Az előfordulhat, hogy engedékenyebb vagyok vele szemben a kelleténél, de remélem tudja még mindig, hogy melyikünk a főnök.  Rám mosolyogva indul meg újra. Én személy szerint még időzök egy kicsit ott állva, egy helyben és mozdulatlanul, miközben végig szemmel tartom Ellon mozgó alakját, aztán utána indulva hamar beérem a lépteit. Mindent végignéz szépen sorjában, még azokat is, amikre egyikünknek se lenne semmi szüksége.  

Egy idő után azonban eltekint a portékák felett és valami egészen más vonja el a figyelmét. Valami olyan, amit én nem érthetek. Egy sarki árushoz siet, ahol apróbb állatok vannak kitéve. Fülledt levegő ereszkedik ránk, ami a vihar közelgő eljövetelét hivatott jelezni. Hallom Ellon hangját, a szavait, amiket nem tudom kinek szán, hiszen senki sincs előtte, akinek mondhatná őket. 

- Ellon, kihez beszélsz? - kérdem a vízzel és hallal teli üveg előtt ücsörgő fiútól. 


Kezd elegem lenni a tűző nap melegéből, és abból is, hogy Ellon jól láthatóan fittyet hány a kérdésemre. Hirtelen minden elhalkul körülöttem és a fiút figyelem, meg azt a fekete apró halat, ami szinte már alig-alig mozdul. Nem az emberek tűntek el, hanem egyszerűen csak nem figyelek már rájuk. Ők sem figyelnek ránk, többségben elmosódott arcok suhannak el mellettünk. 

A következő jelenetet megakadályozhattam volna, de valamiből Ellonnak is tanulnia kell. 

Emlékeim szerint nem hagytam ki semmit a figyelmeztetésemből, mondtam neki, hogy ne nyúljon semmihez ha egy mód van rá, de ő mégis megtette. A soványra fogyott, alkoholtól bűzlő árus villámló szemekkel méregeti Ellont, még azután is, hogy pálcájával a kezére csapott. 

- Ne fogdosd az árut, hacsak nem akarod megvenni!


- De hát ő nem bírja ki a sós vizet – int  kezével a már alig élő halra. 


Hiába panaszkodik, nem sok értelme van, főleg úgy, hogy az árus már rég nem vele foglalkozik. Neki semmit nem jelent a hal, az csak egyetlen élőlény a sok közül, amit eddig még mindig nem sikerült eladnia senkinek. Ellont felhúzva magamhoz megnézem a kezét, amin a sérülés nem látszik komolynak, de biztosan nagyon fájhat neki. Egyenlőre viszont itt a szabadban, mindenki szeme láttára, nem fogok vele kezdeni semmit. 


- Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez – fedem meg halkan. 


- De fáj neki. Azt mondta sókristályt tettek a vízbe. Az aranyhalak pedig az édes vizet szeretik, mert a só marja a pikkelyeiket – mutat az üvegre. 


Követem szemeimmel kezének irányát, majd visszafordulok Ellonhoz és finoman megemelem a szemöldökömet. 


- A hal mondta? - kérdem hitetlenkedve. 


- Ő. El fog pusztulni, ha az a kő ott marad. 


- Te beszélsz a halakkal?


Apró, türelmetlen hangot hallatva morran fel.


- Persze, hogy beszélek! Vízi elf vagyok – jelenti ki bosszankodva.


- Rendben. És most mit vársz tőlem, mégis mit tegyek? - kérdem összefűzve mellkasom előtt a karjaimat. - Nem fogom kivenni azt a vackot a vízéből, nem fogom figyelmeztetni az árust, mert nem hallgatna rám és nem fogom megvenni a halat sem – magyarázom unottan. 


- Önző vagy – nyögi ki alig érthetően, teljes elkeseredettséggel. 


- Nem vagyok az – felelem nyugodtan.


- De igen – erősködik. - Nagyon is. 


- Én nem így látom, és amíg nem mondasz egyértelmű okot, amivel megcáfolhatnál, esélyed sincs vitába szállni velem, ergo igazam van – mosolyodom el gunyorosan. 


- Nincsen. 


- Cáfolj meg.


- Jó. Nincs igazad.


- Nincsenek érveid, így nem fogadom el válasznak – zárom le a vitát a lehető legegyszerűbben. 

*

Mire visszaérünk a fogadóba, valamivel jobb hangulatban ülünk asztalhoz, hogy a kért vacsorát elfogyaszthassuk. Bármennyire is elleneztem korábban az ötletet, végül mégis tettem Ellon kis barátjának érdekében.  Jól tudom, hogy a fiú nem erre számított, de megvenni tényleg nem vehettem meg neki. Nem tudtuk volna hová tenni és ami még fontosabb, csak plusz súlyt jelentett volna nekünk. Így legalább ki került a kristály a vízéből, a hal pedig remélhetőleg hamar rendbe jön majd. Ennél többet nem várhat tőlem el, mert már így is túl sokat engedek neki. Hagytam neki, hogy körülnézzen a városban, engedtem, hogy nézelődjön és kedvére bejárja a helyet. A nap végére persze kimerült, pont úgy, ahogy az várható is volt. Nem szokott még hozzá ehhez az életmódhoz, de nem is akarom, hogy hozzászokjon. Ez csak átmeneti időszak mindkettőnknél. Nem tart sokáig, pár hét, egy hónap, vagy annál valamivel több, míg megérkezünk. Sérült kezén lassan végigsimítok, majd kezeim közé véve meggyógyítom neki a mágiám használatával. Ennyit még könnyűszerrel megtehetek neki, azt viszont nem ígérhetem, hogy az ennél nagyobb sérülésekkel is ilyen jól elbánok majd. Remélhetőleg nem lesz alkalmunk próbára tenni a gyógyítási képességeimet. 

Az ablakok felé fordulok, odakint csendesen zuhog az eső, nem tombol szél és aranyló villámok sem cikáznak az égen át, de még így is jócskán megnehezíti majd az ázott föld a holnapi utunkat.  Megvárom, míg Ellon elfészkeli magát az ágyban és amíg én a kardjaimat tisztítom, ő szép lassan elszenderül. 

A fegyvereket letéve sétálok ágyához. A fiú halkan szuszogva alszik, teljesen belegubózva a takaróba, ami halvány mosolyt csal az arcomra és még csak azt se tudom, min  mosolygok. Ahelyett, hogy bármit is tennék, csak ülök mellette testének körvonalait bámulva. A haját ezüstbe borítja a résnyire nyitva hagyott függönyökön beáramló holdfény. 

Felállva az ajtóhoz lépek és a lehető leghalkabban tárom ki ahhoz, hogy még véletlenül se keltsem fel vele az alvó fiút.  Odalent az élet még mindig a megszokott medrében folyik, mintha a város soha, egyetlen pillanatra sem térne nyugovóra. A macskaköves út még nedves a késődélutáni esőtől, a kövek csillognak. Apró, harmatgyenge fűszálak kandikálnak ki a réseken és nyújtóznak az éjszakai égbolt felé. A találkozás a bakancsommal, nem tesz jót nekik. A város ezen része teljesen kihalt, csupán néhány ember megy el mellettem, mielőtt lekanyarodnék a folyó felé. A part vagy százötven méterrel alacsonyabban fekszik, egy hosszú és kanyargós lépcsősor vezet lefelé. 

A lépcső aljában várakozó alak nem fordul felém, de megváltozó tartásából tisztán lejön, hogy meghallotta közelgő lépteimet. Szemeim elidőznek a karján felhasadt anyagon és vérfoltos ruháján, valószínűleg összetűzésbe kerülhetett valakivel, talán valakikkel. 

- Ettől azért valamivel tehetségesebb harcosnak gondoltalak, tekintve a szóbeszédeket és azt a rengeteg pletykát, amit rólad hall nap, mint nap az ember. 

- Bizonyára te leszel Daelas -  jegyzi meg epésen. 

- Kizárásos alapon. Te pedig, ha nem tévedek, Björn.

- Felismertelek a tapintatosságodból – mondja megfordulva és felém nyújt egy szürkés rongyba bugyolált dobozt. Fizetek, majd egy féloldalas mosoly kíséretében ott hagyom az alakot, és magamhoz szorítva a bebugyolált dobozt, elindulok vissza a fogadóhoz.


Ellon:

- Rendben. – mondja lassan, de nem tudom hisz-e nekem - És most mit vársz tőlem, mégis mit tegyek? – összefonja a kezeit a mellkasán, már megtanultam, hogy ez annak a jele, hogy nem tudom rávenni semmire - Nem fogom kivenni azt a vackot a vízéből, nem fogom figyelmeztetni az árust, mert nem hallgatna rám és nem fogom megvenni a halat sem.

- Önző vagy – vádolom elkeseredetten.

- Nem vagyok az – feleli teljesen nyugodtan.

- De igen – nem is kértem hogy vegye meg nekem a halat, semmibe se kerülne neki, ha míg én elterelem az árus figyelmét kikapná onnan a sókristályt. És még azt mondja nem önző? Pedig… - Nagyon is. 

- Én nem így látom, és amíg nem mondasz egyértelmű okot, amivel megcáfolhatnál, esélyed sincs vitába szállni velem, ergo igazam van – mosolyog csúnyán, mint mikor kigúnyolt.

Szerencséje, hogy nincs semmi a kezemben, mert már hozzávágtam volna. Még akkor is ha a csomagom lett volna az, és összetörnek a kagylóim, de most annyira haragszom rá, hogy úgy gondolom nem is vesznének kárba, ha a fején törnének szét. - Nincsen. 

- Cáfolj meg.

- Jó. – ez egyszerű - Nincs igazad.

- Nincsenek érveid, így nem fogadom el válasznak.

Összeszorítom az ajkaim és dühösen meredek rá, annyira, de annyira haragszom rá és olyan csalódott vagyok, hogy kis híján könnybe lábadnak a szemeim. Visszapillantok a kis halra, ami engem néz az üvegen keresztül és azon gondolkodom, hogy hogyan szerezhetném meg, mikor hirtelen pezsegni kezdett a víz és a kristályt ellepő kék buborékok után nem maradt semmi. Az aranyhal rémülten lapul az üveghez, de mikor eloszlik a buborék és meglátja, hogy nincs ott a kristály, hálás tekintettel köszöni meg.

Boldogan elmosolyodom, majd a varázsló hátára szegezve a tekintetem gyorsan utána futok. Hát mégis segített neki! Talán mégsem olyan gonosz, mint amilyennek néha mutatja magát. Tud ő kedves és jószívű is lenni.

Csak egy valamit nem értek… miért vitatkozott olyan elszántan, ha a végén úgyis segített?

 

A fogadóban ahol az éjszakát töltjük kapunk vacsorát is. Daelas valami furcsa dolgot eszik, aminek egyáltalán nincs jó illata, én pedig egy tál gyümölcsöt, főleg almát rágcsálok és friss tiszta vizet kortyolgatok mellé, a szék alatt lóbázva a lábam. Olyan boldog vagyok, hogy folyton nevetni lenne kedvem.

Ez a sok ember… nem is ismerem őket mégis olyan jó érzés, hogy itt vannak és sokan vannak. Mindenki beszél, eddig én hiába szóltam a madarakhoz azok nem tudtak válaszolni, de itt mindenfelé csak úgy ömlenek a hangok.

Miután mindent megettünk felmegyünk az emeletre a szobánkba, odakint már sötét van és az eső is elkezdett esni. Az ablakhoz húzódva nézek kifelé, mikor Daelas megérinti a kezem, már majdnem meg is feledkeztem arról a csúnya piros síkról. Egy ideig nagyon csípett, fájt, de mikor belemerültem az evésbe valahogy elmúlott a fájdalom és meg is feledkeztem róla, de ettől még nagyon érzékeny maradt, majdnem össze is rándulok mikor alig érintve gyengéden végigsimít rajta. Az egész kézfejem kellemes meleg bizsergés árasztja el, a füleim izgatottan megrándulnak, ahogy a sík halványulni kezd és szép lassan ugyanolyan lesz minden, mintha az az utálatoz ember meg sem ütött volna.

Ezután az ágyon helyezkedem, mert már nagyon elfáradtam. Amint felhúzom a lábaim a puha matracra már nincs is erőm újra rájuk állni. Kialakítok egy kényelmes kis fészket ahová befúrhatom magam, majd ráhúzom a takarót az arcomra is, hogy azt is melegítse míg alszom.

 

Nem tudom mire ébredek fel hirtelen, de kinyitom a szemem és még mindig sötét van. Álmosan dörzsölöm meg az arcom, majd a szobában lévő másik ágyra pillantok és azonnal teljesen éberré válok.

Daelas ágya ugyanúgy meg van igazítva, a csomagja ott hever a közepén, de ő nincs itt.

- Daelas!

Nem válaszol. De hol lehet? Éjszaka van, hová mehetett? Itt hagyott?

… Nem, akkor biztos vitte volna a többi holmiját is, de akkor hol van? És ha valaki bántotta?

Rémülten kezdek tapogatózni a kis polcon a zsinór után. Daelas azt mondta, ha meghúzom a zsinórt, akkor fény gyullad abban az üvegben és tényleg az is történik, de annyira megrémiszt az üres szoba látványa, hogy egyszerűen semmi sem érdekelni.

Összekuporodom az ágy végében és hol az ajtót hol az ablakon túli sötétséget nézem, fogalmam sincs hová tűnhetett, pedig biztos, hogy nem mondott olyasmit, hogy el akar menni. De miért nem szólt?

Odakint még mindig esik az eső és lentről is hangok szűrődnek fel, de egyik sem ismerős. Kinézek az ablakon, bár a sötétben szinte semmit sem látom, de mégis hátha csak egy apróság… bármi. Nincs kint senki.

Elszomorodva másznék vissza az ágyamra, hogy megvárjam, mikor összerezzenve pördülök meg a zárt ajtó mögötti zajra. Ott van a nagy kád – jut eszembe hirtelen. Talán bent van Daelas és csak nem hallotta meg amikor szóltam?

Ismét zaj hallatszik és kissé megkönnyebbült mosollyal nyitok be az ajtón, óvatosan, hogy azonnal visszazárhassam, ha haragszik, de odabent sötét van, egy apró fénylő kövecskét leszámítva ami a kád melletti apró vödörnek támasztva pihen.

Mielőtt még végiggondolhatnám, mi lehet az és hogy került ide, a kádból előugró narancssárga folt az utolsó épp gondolatot is kitörli a fejemből.

Felsikoltok és hátraugrom ijedtemben, majd még ezzel a lendülettel el is esem, mert a sarkam ügyesen beleütődött a küszöbbe. Az apró sajgást szinte meg sem érzem miközben rémülettől tágra nyílt szemekkel kúszom hátra a goblin elől, aki a kezeit dörzsölgetve előjön a fürdőből. Hosszú hegyes fülei oldalra állnak, hüllőszerű lila szemeit pedig egyenesen rám szegezi, amitől a hideg futkos a hátamon.

- Me-menj innen! – kúszom hátrébb, de meg sem moccan onnan – Menj innen!

Éppen az ellenkezője történik, elkezdett felém sétálni zömök lábain, széles száját olyan mosolyra húzza, amit a legjobb indulattal is vicsorgásnak lehet nevezni és közben éles hangon sikongatva nevet, de én a tűhegyes apró fogakat figyelem.

A goblinok vajon mit esznek?

Hirtelen előre ugrik én meg hátra rándulok tőle, az első kezembe akadó dolgot megkaparintva, ami – mivelhogy már a két ágy közé szorulva hátrálok – a nagy puha párnám. A kis szörnyeteg még mindig olyan furcsa hangon sikítozik, mint aki éppen a többieket hívja a vacsoraasztalhoz, én pedig nem szeretnék a táplálékuk lenni.

Megsuhintom a párnát és rácsapom, mire a hang azonnal elhal. Egy percig meg sem moccanok, majd torkomban dobogó szívvel emelem fel a párnát róla, a lábaimat magam alá húzom, hogy minél messzebb legyek tőle. A goblin azonban ugyanott áll, vastag kis karjait összefonja maga előtt, ez rögtön eszembe juttatja Daelast, mert ő is ezt szokta csinálni, ha morcos és ez egyáltalán nem ígér jót. Sem az, hogy a fülei lefelé sunyva állnak és most már tényleg vicsorog, mielőtt elrugaszkodva rám vetné magát.

Hangosan sikítva rántom az arcom elé a párnát, a goblin pedig önmagához képest sokkal nagyobb erővel próbálja eltépni tőlem, húzza, ráncigálja, de mikor nem engedem el abbahagyja. Akár azt is hihetném kifáradt, azonban már hallom is az anyag szakadását, majd mindent ellepnek a fehér pehely és toll maradványok. Ekkor, már majdnem elérte az arcomat a párnába vájt lyukban, ezért amilyen erősen csak tudom eldobom magamtól. A szemközti falon koppan, a hirtelen beállt csend fülsiketítőbb, mint az előbbi morgás, karmolás hangjai. Lihegve kuporodom össze, magamhoz szorítva az üres huzatot, majd mozdulatlanul meredek a földön fekvő apró testre.

- H-hé… n-nagyon fáj?

Meg sem moccan, de nem merek közelebb menni. Hol lehet Daelas, miért nem jön már vissza?

Türelmetlenül mozgolódom egy helyben, idegesen nézve a goblinra. Ő miért nem kell fel?

Végül alig érintve a padlót közelebb lopakodom hozzá. Kinyújtom a kezem, ami ugyan kissé remeg, de muszáj megnéznem…

A szörnyeteg éles fogaival az ujjamba harap mire feljajdulok, de inkább félelmemben, mert nem is fáj, bár ezt akkor még nem nagyon veszem észre csak le akarom rázni magamról ezt az izét, de nem esik le. Mikor eljutok az ágyig a takarómat használva segítségül nagy nehezen leválasztom a karomról, de most már nem eresztem el, alaposan bebugyolálom a takaróba, hogy bárhogy kapálózik is nem fog szabadulni. Leszorítom a matracra és kétségbeesetten nézem az ajtót. Valaki… bárki, csak jöjjön már be!

A takaró foszlányai hamarosan a tollakkal együtt repkednek körülöttem és újra előbukkannak a lilás szemek mire félretéve a félelmem megiramodom az ajtó felé. Elmegyek innen, ha törik ha szakad. A varázsló itt hagyott, ez pedig meg akar enni, már belém is kóstolt és most ott lohol… Nem nyílik az ajtó!

Megpördülök hogy a kulcsért nyúljak, de az meg eltűnt, nincs az asztalon. Biztos Daelas vitte el, de akkor a goblin hogy jött be? Vagy már eleve itt volt? És én hogy fogok kimenni?

Az ijesztő lény alig pár lépésnyire van tőlem, vigyorogva ugrándozik, mint aki alig várja a lakomát, de belőlem nem eszik! Nem!

Kirántom a legközelebbi fiókot és azzal együtt lendületből vetem rá maga. A térdem fájdalmas koppanással éri a kemény fapadlót, de a szörnyeteg legalább a fiók alatt ragadt.

Dörömböl, csapkod, sziszeg, de bármit is csinál nem tudja szétrágni a fát.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, de eszembe sincs elengedni még egyszer. Inkább óvatosan  feltápászkodom és ráülök a fiókra, a súlyommal pedig nem tud mit kezdeni szerencsére.

Nem tudom meddig ülhetek itt egy helyben, mikor a füleim megrezzenve jelzik a kulcs fordulását a vaszárban. Amint kinyílik az ajtó és meglátom Daelast boldogan vetődöm a karjaiba és magamhoz szorítom, meg sem várva, hogy belépjen, de abban úgysem akadályozom.

- Hol voltál? Majdnem meghaltam! Miért engedted be ezt ide?! Megharapott, meg akart enni! Hol voltál, és…

- Ellon! – kiáltja. Megszeppenve pillantok fel a szigorú hangra – Miről beszélsz? Kit engedtem be?

- Hát… - elsápadok, mert csak most tudatosul bennem, hogy felkeltem a fiókról. Remegve hátrapillantok és a fiókot félig felemelő lényre mutatok, közben már Daelas háta mögé húzódva.

- Mi a pokol történt a szobával?

Nem válaszolok, érzem, hogy a fülem hegyéig vörösödöm amikor körülnézve felmérem azt az iszonyatos rendetlenséget amit okoztunk.

- Nem az én hibám. – dünnyögöm az ingét piszkálva – Meg akart enni.

- Ellon, a goblinok kizárólag gyökereket esznek. – mondja kioktató hangsúllyal, amitől érzem, hogy elszégyellem magam.

Nem tudom miért, de rosszul esik, hogy ilyen szigorúan néz ezért inkább lesütöm a szemeim. – De megharapott… ő tépte szét a párnámat nem én.

A goblin előbújik a fiók alól és felnéz rám, ismét az a vicsorgós vigyor terül szét a képén, de aztán Daelasra néz és egy pillanat múlva abbahagyja a kuncogást – mert azt hiszem azt csinálta – és fedezéket keresve visszabújik a fiók mögé.

Értetlenül pislogva meredek hol az egyikükre, hol a másikra.

- Ez csak egy gyerek. – szusszan fel fáradtan.

- Egy gyerek? – de hát… pont ugyanolyan mint azok akiket láttam csak… talán kicsit kisebb. – Ó… de akkor miért…?

- Valószínűleg játszani akart, ha pedig te futottál előle azt hihette te is játszani akarsz vele. Hisz még beszélni sem tud. Vagy neked talán megszólalt? – pillant rám a válla mögött, mire megrázom a fejem. Lassan előlépek mögüle és a kezeimet tördelve félénken közelebb lépek a kicsit lényhez, aki rám mereszti a hatalmas szemeit.

Csak játszani akart én meg megütöttem… hála a teremtőnek, hogy kemény a bőre és nem sérült meg!

- Sajnálom, nem akartam – nézek rá bűnbánón, bár fogalmam sincs érti-e amit mondok.

Daelas kinyitja az ajtót és félreáll míg a goblin előbb gyanakvón lépkedve, majd gyorsan futva átszeli a szobát és eltűnik a folyosón. Ismét becsukja maga mögött, ezúttal már kulcsra is zárja.

Ránézek, de nem tudom leolvasni az arcáról a kedvét, olyan semmilyennek tűnik, de a biztonság kedvéért megkérdezem. – Most haragszol rám?

Daelas:

Az idő múlásával az utcák kihaltabbak lettek, az éjszaka pedig lassan issza be magát az épületekre kúszó növényekbe, a nedvesen csillogó cserepekbe és a vízként elterülő kövesút göcsörtös felületébe. Ahogy egyre közelebb érek a fogadóhoz, a haszonleső emberek alkudozásait és káromkodásait is meghallom. Tőlem nem messze egy huszonéves férfi kiabál az egyik éjszakai kereskedővel. Elszoktam már ettől a világtól, a kereskedőktől és attól, hogy szabad kezet kapok mindenre. A dolgaimat úgy intézhetem, ahogy az nekem jól esik. 

Visszaérve elfordítom a zárban a kulcsot, és abban is csak bízni tudok, hogy Ellon mindvégig aludt, míg én távol voltam. Nem zajongtam, halk volt minden léptem, de még az óvatosságommal sem tudom elkerülni azt, hogy Ellon a maga ötven kilójával és megkönnyebbült mosolyával a karjaimba vesse magát. Kissé fárasztóra sikerült ez a nap és úgy látom, hogy még most sincs vége. 

- Hol voltál? Majdnem meghaltam! Miért engedted be ezt ide?! Megharapott, meg akart enni! Hol voltál, és...


És...? Nincs több és. Egész türelmes embernek hiszem magam, de van, amit még én sem viselek el.  A folytonos kérdezősködést és megállás nélküli csacsogást kiváltképp nem. 


- Ellon! - kiáltok rá elhallgattatva, mire ő szeppenten mered rám fel. - Miről beszélsz? Kit engedtem be? 


- Hát...- már jól kezdődik. 


Lesápadva pillant hátra és ennyi épp elegendő ahhoz, hogy vesztére én is kövessem a tekintetét és felmérjem azt a kárt, amit képes volt bő félóra leforgása alatt okozni. Leheletnyit eltátott szájjal meredek a szétszaggatott párnára, aminek látszólag az összes tolla a földön, szekrényen és ágyon kötött ki. Csak néhány pillanatra hunyom le a szemeimet, amíg ujjaimmal a halántékomat tapogatom meg. Nem messze tőlünk a földön egy felfordult fiók hever, ami alól egy apró lényecske pislog kifelé. Ellon is pontosan rá mutatott, nem mintha nem sejteném, mi történt. Nyilván őmiatta húzódhatott mögém Ellon. Legközelebb kétszer is meggondolom majd, hogy magára hagyjam-e egyedül. Ekkora felfordulást csinálni...Még mindig nem hiszek a szememnek, de nem elég, hogy a párnájának annyi, még a takaróján is termetes lyuk tátong. 


- Mi a pokol történt a szobával? - kérdezem már-már baljóslatúan halkan és nyugodtan. 


- Nem az én hibám – dünnyögi ujjai között az ingemet morzsolgatva. - Meg akart enni. 


Ez még akár hihető is lenne, ha a goblinok húsevőek és úgy ötven centivel magasabbak lennének. Na de így? Nem várhatja tőlem el, hogy ezt beveszem. A goblintól való félelem egy dolog:  hazugságokat nem fog letuszkolni a torkomon. Egyszerűbb lenne azt mondania, hogy a semmiből megjelent ez az apróság, ő meglátta ás annak rendje és módja szerint halálra rémült tőle. 


- Ellon, a goblinok kizárólag gyökereket esznek. 


- De megharapott... Ő tépte szét a párnámat, nem én. 


Magyarázkodni azt bezzeg tud, szívbaj nélkül természetesen. Fáradtan figyelem a goblin arcán elterülő vigyort, de amint rám néz, a mosolya pillanatok alatt hervad le, úgy, mintha csak egy könnyű simítással törölték volna onnan el. Baromira nem vagyok jó kedvemben és ha van egy kis esze, akkor ezt észreveszi ő is, ha már Ellonnak nem esik le semmi. Fáradt vagyok, ezt az estét pont nem így terveztem eltölteni. A vigyori szörnyecske megriadva húzódik vissza a fiók nyújtotta biztonságba, mintha minimum attól tartana, hogy feltépem a torkát. Még mindig nem tudom elhinni, hogy félórára hagyom magára, erre kuplerájt csinál és halálra rémül egy goblin kölyöktől, aki feleannyi veszélyt  sem jelent rá nézve, mint egy felnőtt.  A fiú értetlen pislogásán úgy gondolom nincs okom meglepődni, egy kis magyarázás viszont mindenképp ráfér. 


- Ez csak egy gyerek – sóhajtom fáradtan. 


- Egy gyerek? - lepődik meg elkerekedő szemekkel. - Ó... De akkor miért...?


- Valószínűleg játszani akart, ha pedig te futottál előle azt hihette te is játszani akarsz vele. Hisz még beszélni sem tud. Vagy neked talán megszólalt? - kérdem hátrapillantva és ahogy vártam is, csak egy bűnbánó fejrázást kapok válaszul. 


Minden megmaradt bátorságát latba vetve kimerészkedik mögülem, és ujjait tördelve az  aprósághoz lépked. Ha a szemei egyszer már becsapták, legalább nekem higgye el, hogy ez még csak egy gyermek. Eszében sem volt bántani őt, vagy megenni. Egyedüli célja, ami hajtotta, az volt, hogy új játszótársat szerezzen magának. Ez most legalább mindkettőjüknek jó lecke volt. A goblin jobban is meggondolhatná, hogy kikhez merészkedik be hívatlanul, Ellonnak meg lehetne annyi esze, hogy nem futamodik meg mindentől, ami egy picit is más, vagy ismeretlen. Lehet, hogy nem túl szépek, de mindegyik segítőkész és jólelkű a maga módján. Szükségtelen menekülni előlük. 


- Sajnálom, nem akartam – motyogja bűnbánóan.


Lenyomva a kilincset kijjebb lököm az ajtót és félreállva várakozom, hogy az apróság eleinte félő léptekkel, majd sietősen szaladva eltűnjön a folyosó végén. Visszazárva az ajtót elfordítom a kulcsot, és még egyszer felmérem az okozott kárt. Ha mindez nem kerülne pénzbe, még akár el is nézném ezt nekik, na de így...? 


- Most haragszol rám?


Sóhajtva kerülöm ki és pár lépéssel a fürdőszobában termek. Hideg vizet folyatok és a csap felé görnyedve megmosom az arcomat. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Ennyi még mindig nem elég ahhoz, hogy enyhítsem a fejfájásomat. Nem haragszom senkire, egyszerűen fárasztó volt ez a nap és nem akarok bajlódni ma már semmivel. Elzárom a csapot és a szemközti falnak dőlök. Látom magamat a tükörben. A tekintetem túl nyugodt, nem haragszom Ellonra, de nem is vagyok vele elégedett. Azt mondja nem gyermek már, akkor legyen szíves és viselkedjen felnőttként. Homlokomat dörzsölve újra a kagylónak dőlök, bedugom a dugót és a lehető leghidegebb hőmérsékleten folyatom a vizet. Amikor már elég sok van, elzárom a csapot és az arcomat a víztömegbe nyomom. Első megkönnyebbülésemben sóhajtanom kell, a levegőm gyorsan elszökik, így kénytelen vagyok visszatérni a felszínre. Nem sokat segített a víz. A fejem még mindig hasogat. 

Ahogy kipislogom szemeimből a vizet, a tükörben észreveszem Ellont. Ott áll az ajtóban, félénken gyűrögeti a ruháját és engem figyel. Vajon mennyi idő telt el azóta, hogy bejött a fürdőbe? 

- Nagyon haragszol? - pislog fel rám bocsánatkérően. 


Emlékeim szerint ezt egyszer már kérdezte tőlem, és akkor sem mondtam neki rá igent. Nem történt semmi olyan, amiért haragudhatnék rá. Megijedt tőle, nem gondolkodott, de ez csak egy természetes reakció volt tőle. Olyan, amiért nem hibáztathatom. 


- Haragosnak tűnök?


Rövid ideig az arcomat tanulmányozza, aztán bizonytalanul megrázza a fejét. 


- Nem. 


- Na látod. 


Egy megfáradt sóhajjal végigsimítok Ellon fején. Arrébb söprök néhány kékes tincset, amik eltakarták a szemeit. A tenyerem épp csak egy másodperccel tovább időz az arcán. A bőrünk sápadtsága egybeolvad. Pislogva próbálja eltüntetni szemeiből az álmosságot, de még bőven van időnk pihenni. Így nem is indulnék útnak, korán van, odakint meg még mindig sötét. Ujjaimmal megérintem a csuklóját és finoman noszogatva az ágyhoz vezetem őt. Automatikusan dőlne bele az ő összetúrt ágyába. Ha hagynám neki, akkor másnap reggelre átfagyna és megbetegedne. Megtehetném, hogy kiveszem a takarómat a táskámból, vagy akár az övéből az övét, de könnyebb az egyszerű utat választani, mint plusz köröket futni a semmiért. Lenyomva az ágyamra rá terítem a takarót, leveszem a dobozról a rongyot és a táskám mélyére süllyesztem. A későbbiekben szükségem lesz a tartalmára, de egyenlőre még nem számít fikarcnyit sem.  Halkan az ágyhoz lépek, befekszem a fiú mellé és annak ellenére, hogy bőven elférnénk ketten, a mellkasánál fogva magamhoz húzom és átölelem. 

Mozdulatlanul fekszik, próbálja szinten tartani a lélegzeteit, de látom rajta, hogy valami bántja. Nem láttam rajta, hogy rosszul lenne, amikor beléptem az ajtón, de nem is vettem olyan nagyon szemügyre. Volt más, ami lekötötte a figyelmemet, mint például a félelme, a goblin kölyök és az a káosz, amit ezek ketten maguk után hagytak. Tenyeremet a homlokára simítom, de nem érzem, hogy lázas lenne. Vacsoránál kapott vizet, kizárt, hogy a kiszáradás veszélye fenyegetné. 

- Úgy teszel, mintha bűntudatod lenne – szólalok meg kis idő múlva, de ő továbbra sem felel, csak némán, mozdulatlanul fekszik. - Levegőt azért veszel?


- Szükség szerint – bólint aprót. 


- Hát legyen – hagyom rá. Ha nem akarja elmondani, akkor hiába győzködném, hiszen akkor sem tudnék kiszedni belőle semmit, ha a fejem tetejére is állnék. - Akkor aludj te is, mert nem lesz erőd folytatni az utat. 


- Én is alszom – motyogja halkan. 


Szorosabbra zárom a szemeimet, amikor mellettem Ellon olyan lendülettel ül fel, hogy kis híján takaróstul zúg le az ágyról. Mozdulatlanná dermedve pislog körbe a szobában, de nem szentelek túl sok figyelmet rá. Ha van valami mondandója, majd csak kiböki, legfeljebb szótlanul visszafekszik és mereng magában tovább. 


- Talán nem tudsz aludni? - érdeklődöm csukott szemekkel. 


Megszeppenten pislog le, amit elég lenne lereagálnom egy fáradt sóhajjal, de már tényleg kezd érdekelni, hogy mi történt, amíg én távol voltam. Eddig is csak azért nem kérdeztem rá, mert bíztam benne, hogy Ellon önként elárulja nekem, de jól láthatóan ez nem így történt. Arra meg, hogy elmondjon nekem mindent, úgy néz ki, hogy ítéletnapig is várhatnék. Az ablakon kinézve könnyedén belőhetem, hogy mindössze egy, vagy két órát sikerült aludnom, de azt is inkább éber álomnak nevezhetném. Amíg Ellon feszült mellettem, addig ne is várja tőlem senki, hogy én nyugton tudok aludni. Alkaromra támaszkodva ülök feljebb, várakozom, de hogy a türelmemnek lesz-e eredménye, azt még nem tudom. 


- Ellon, elárulnád végre, hogy mi történt? - kérdem megdörzsölve a szemeimet - Nem a kifogásokra vagyok kíváncsi és nem is arra kérlek, hogy felelősre vonj valakit, magadat vagy a goblint, hanem azt akarom, hogy egyszerűen meséld el nekem, mi miatt viselkedsz most így és mi miatt van darabokban a párnád, és a takaród – magyarázom nyugodtan.  


Térdeit a mellkasához vonva karolja át a lábait, nem mond semmit, csak nagyot nyelve lesüti a szemeit és a takaró redőit piszkálja az ujjaival. Magamban csendesen visszaszámolok tíztől egyig, és ha addig nem mondd semmit, hát legyen. Nincs energiám ilyen türelmi játékot folytatni vele. Rezzenéstelen arccal figyelem a szemeit, mikor végre hajlandó felnézni rám és viszonozni a tekintetemet. Egyik szemöldökömet finoman megemelem, de szavakban nem sürgetem. A siettetés csak mindent elrontana, hagyom neki, hogy nyugodtan összeszedje a gondolatait és kibökje végre, amit már az ajtón való belépésem óta el szeretett volna kotyogni. Mert, hogy el akarta mondani, abban biztos vagyok. Tudnám mi a fenére vár akkor. 


- Ellon...


- Akkor, amikor felkeltem és te nem voltál sehol, azt hittem, hogy elmentél és itt hagytál. Utána zajt hallottam és itt volt az a kis szörnyecske. Nem tudtam, hogy csak játszani akart, azt hittem, hogy...hogy...


- Meg akar téged enni – segítem ki nagylelkűen. - Igen, tudom. És ezután mi történt?


- Ő tépte szét a párnámat, és a takaróm is miatta van darabokban helyenként. 


- Kétlem, hogy emiatt van bűntudatod. Mi történt ezután? - faggatom érdeklődve. 


- Hozzávágtam a falhoz – vallja be egyre halkabbra véve a hangját. 


Pár pillanatig mereven fürkészem az arcát, keresek rajta valamit, bármit, talán egy apró jelet, ami azt jelenthetné, hogy ez csak egy vicc volt. Ajkaim megrándulnak, ahogyan megpróbálom elfojtani a mosolyomat, végül nevetésbe török ki és megcsóválom a fejemet. Ennyi az egész. Már azt hittem, hogy valami végzetes bűnt követett el, erre csak ennyi...


Ellon:

Egy árva szó nélkül kikerül engem és bemegy a fürdőszobába, az ajtót is magára zárja. Elszomorodva ülök le a feldúlt ágy végébe és kezdem el összeszedegetni az apró pihéket amik elszabadultak a párnából, de egy kis idő után feladom, mert puszta kézzel lehetetlen az összest felszedni. Az anyag pedig széthasadt, vissza már nem is tudnám rakni.

Ezután megfogom a fiókot a földről és egy kis ügyetlenkedés után sikerül visszatennem a helyére, de Daelas még mindig nem jön ki. Hallom bentről a víz csobogását ami csak úgy vonz magához. Végül mégsem ezért nyitok be, hanem mert már túl rég óta van odabent, én pedig félek, hogy azért mert nagyon megharagítottam és látni sem akar.

Óvatosan lépek be a keskeny nyíláson és nézek rá. Pár pillanatig nem vesz észre, majd a víz fölé akasztott tükörben néz vissza rám, az arcáról csöpögő áttetsző cseppek végigfolynak a nyakán eltűnve a ruhája világos anyaga mögött.

- Nagyon haragszol? – kérdezem mikor találkozik a tekintetünk, mert ő nem szólal meg.

- Haragosnak tűnök? – néz rám.

Olyan nehéz kitalálni mi járhat a fejében mikor semmi sem látszik rajta. A hangja is nyugodt, a szemei fáradtan csillognak és nem is ráncolja a homlokát. Semmit nem csinál azokból, amit akkor szokott ha mérges.

- Nem. 

Biccent - Na látod. 

Felém sétál és megsimogatja a fejem, finoman oldalra lökve pár előre lógó tincset, majd a keze lejjebb csúszik az arcomon. Legszívesebben beletörleszkednék az érintésbe, még úgy is hogy most hideg a keze, még így nagyon jó. Örülök, hogy tényleg nem haragszik, mert akkor én is rosszul érezném magam, de így csak halvány bűnbánó mosolyt küldök felé, mikor az ágyhoz húzva kikerül néhány rongyos kupacot.

Már alig várom, hogy újra letegyem a fejem az ágyra, amint meglátom rám tör az a fáradság, ami az egész napos gyaloglásnak tudható be. Azon vagyok, hogy csak úgy rádőljek a pehellyel borított matracra mikor Daelas a csuklómnál fogva a saját ágya felé billent így abba dőlök bele. Az övé még meg van igazítva, és épen van a puha párna is. Rám teríti a takaróját is, míg én résnyire nyitott szemhéjaim alól figyelem mit csinál, de nemsokára ő is jön és lefekszik mellém.

Meg sem kell mozdulnom, ugyanúgy ahogy az erdőben is aludtunk a hátamhoz simul és átkarol, olyan biztonságérzetet nyújtva amit máskor nem éreztem. Tudom, hogy ameddig így tart, addig semmi bajom nem lehet, mert biztos, hogy vigyázni fog rám.

Hiába próbálok azonban elaludni egyszerűen nem sikerül. Minél tovább bámulom a félhomályban derengő takarócafatokat és rajta az apró karomnyomok ütötte lyukakat, annál inkább összeszorul a mellkasom, mintha valami ki akarná préselni belőlem a levegőt. Még nyelnem is nehéz a torkomban keletkezett gombóc miatt.

Vajon tényleg nem lett semmi baja? Biztos nagyon beütötte a fejét…

Visszatartom a lélegzetem míg Daelas a homlokomat tapogatja, fogalmam sincs mit csinál, ezért nem is szólok semmit.

- Úgy teszel, mintha bűntudatod lenne – morogja a hátam mögül - Levegőt azért veszel?

Hogy érti azt hogy úgy teszek? Nekem tényleg… bűntudatom van. - Szükség szerint.

- Hát legyen. – szusszan fel - Akkor aludj te is, mert nem lesz erőd folytatni az utat. 

- Én is alszom – legalábbis szeretnék, de… elég kemény volt a bőre, hogy ne fájjon a koppanás?

Vagy a hosszú fülei… Mi van ha arra esett?

Nem, akkor biztos sírt volna, ugye?

Összeszorítom a szemeim és mélyebbre fúrom az arcom a takaróba, de a síri csendben a mellkasom még jobban kezd összeszűkülni, a tenyerem benedvesedik az idegességtől és túl meleg lesz.

Rövidesen már olyannyira nyomasztó lesz minden, amit nem bírok fekve elviselni, mert úgy érzem hamarosan megfulladok. Pedig Daelas karja nem is szorít nagyon.

Gyorsan felülök, magammal rántva a takaró egy részét is, de sikerül nem lefordulnom a padlóra miközben a szobát pásztázom, magam sem tudva hogy mit keresek, csak valamit, amitől jobb lesz, de semmi sem segít.

- Talán nem tudsz aludni?

Még mindig ébren van? – pislogok rá a félhomályban, de a szemei csukva vannak. Csak azok a jelek fénylenek egy picit a bőrén, amit eddig észre sem vettem és most sikeresen elterelik a figyelmemet. Majdnem olyan színűek mint a hold, de csak éppen hogy fénylenek. Nagyon szép…

Lassan felnyílnak a szemei, látni rajta hogy nagyon álmos, de mégsem alszik. Biztos zavarja, hogy mocorgok, talán mégis jobb lenne, ha a saját ágyamba másznék. Csak azért nem teszem, mert onnan hiányzik a párna és a takaró, meg Daelas illata is hiányozna, ami itt megvan és nagyon tetszik. Ezúttal mégsem sikerül megnyugodnom.

Mi van ha mégis valami baja lett miattam?

- Ellon, elárulnád végre, hogy mi történt? – morogja a szemeit dörzsölgetve - Nem a kifogásokra vagyok kíváncsi és nem is arra kérlek, hogy felelősségre vonj valakit, magadat vagy a goblint, hanem azt akarom, hogy egyszerűen meséld el nekem, mi miatt viselkedsz most így és mi miatt van darabokban a párnád, és a takaród.

De hát tudja, akkor meg miért kérdezi? Összehúzom magam egy kicsit, ahogy újra végiggondolom mi történt abban a pár percben, amíg Daelas meg nem érkezett. Le kell küzdenem a gombócot a torkomban hogy levegőt kapjak, mert az a rémisztő koppanás szinte visszhangzik a fejemben. Kizárt, hogy ne fájt volna neki…

Oldalasan sandítok a varázslóra aki válaszra vár, de mit mondhatnék? Annyira szégyellem magam! Bántani egy gyereket, akkor is ha megrémisztett, akkor is ha olyan mint egy pici szörny… akkor is csak egy gyerek. És én észre sem vettem!

Belegondolva pedig, hogy pontosan én gondoltam gonosznak Daelast azért, mert olyan durván bánt az emberekkel… ő legalább nem ölt meg majdnem egy gyereket.

- Ellon...

Összeszorítom a szemeim, majd kényszeredetten felnyitom, de nem nézek rá miközben válaszolok.

- Akkor, amikor felkeltem és te nem voltál sehol, azt hittem, hogy elmentél és itt hagytál. Utána zajt hallottam és itt volt az a kis szörnyecske. Nem tudtam, hogy csak játszani akart, azt hittem, hogy... hogy...

- Meg akar téged enni – fejezi be helyettem mire alig láthatón biccentek egyet - Igen, tudom. És ezután mi történt?

- Ő tépte szét a párnámat, és a takaróm is miatta van darabokban helyenként. – suttogom.

- Kétlem, hogy emiatt van bűntudatod. Mi történt ezután?

Teremtőm, muszáj elmondanom. Addig úgysem tudok aludni…

- Hozzávágtam a falhoz – vallom be szégyenkezve, a lehető leghalkabban, mintha attól tartanék valaki meghallja rajta kívül, de bármire számítottam volna Daelastól – szidásra, dühöngésre, gúnyos pillantásra, esetleg újabb sértésre - , de arra nem hogy nevetni kezd.

De úgy, hogy szinte még a matrac is megmozdul alattunk miközben a fejét csóválva próbálja visszafogni, de nem megy neki. Tágra nyílt szemmel bámulok rá, egy pillanatra arról megfeledkezve miért is féltem, mert valósággal megbabonáz a látvány, ahogy teljesen megváltozik az arca. Annyival fiatalabbnak és… élőbbnek tűnik, hogy most látom csak igazán, hogy eddig mennyire hasonlított azokra a szobrokra, amiket az árusoknál láttam ma, csak azok kisebbek voltak.

- Ezért… ezért forgolódsz álmatlanul? – nyögi ki félig nevetve félig vigyorogva a kérdést.

Máskor megsértődnék ezen a hangon, de annyira meglepett, hogy nevetni láttam, hogy nem tudok haragudni.

- Rosszat tettem szegénnyel. – magyarázom, hogy megértse mit érzek – Annyira megrémisztett a külseje, hogy nem gondolkodtam, csak ösztönösen cselekedtem. És ha félek az ösztöneim azt súgják, hogy meneküljek, de nem tudtam, mert te bezártad az ajtót.

Vigyorogva feltornázza magát, félig felé fordulva meredek a kettőnk között összegyűrődött takaróra.

- Legalább ő is megtanulja, hogy ne ólálkodjon be idegenek szobájába, mert rosszul járhat.

- Akkor is borzalmasan érzem magam. – pillantok rá, kétségbeesetten dörzsölve a mellkasomat a tenyeremmel – Még sosem éreztem bűntudatot, nem volt miért, de ez borzalmas. Nem kapok tőle levegőt. Mi van ha nagyobb baja lett? Vagy ha…

- Ellon, a saját lábán ment el innen és vigyorgott közben. Hidd el, nincs annak a kölyöknek semmi baja. – sóhajt fel fáradtan.

Ettől valahogy nem érzem jobban magam. Még mindig szorít a mellkasom, hiába melegítem a kezemmel. Utoljára akkor éreztem így magam, mikor eltörtem egy faszobrocskát azok közül, amiket megőriztem a barlangban. Bűntudatom volt, mert nem tudtam kié lehetett és tönkretettem. Most ez még annál is rosszabb.

- Gyere ide. – hallom meg, mire felemelem a fejem a lazán kinyújtott karra nézve, majd a fakó szemekbe, mert nem értem mit akar.

- Miért?

- Addig úgysem hagysz aludni, míg meg nem nyugszol nem? – megfogja a akarom és érzem, hogy maga felé húz. – Majd segítek.

Többet nem mond, én pedig próbálva követni azt amit akar, a térdemre támaszkodva közelebb mászom, majd mikor már nincs több hely, visszaülök a lábaimra. Daelas félig a hátam mögött félig az oldalamnál ül, majd körülfon a karijaival mintha be akarna velük takarni. Az egyik kezét az enyémre simítja amivel a ruhán keresztül dörzsölgetem a mellkasom, hogy megszűnjön a rá nehezedő súly, de hamar eltolja onnan a kezem és ő csinálja ugyanazt.

Egy pillanatra elakad a lélegzetem a különös érzéstől. A tenyeréből csak úgy süt a meleg, még az ingen át is érezni és mintha máris kisebb lenne rajtam a nyomás. Felolvasztja az a meleg amit az érintése okoz és szép lassan eltűnik, míg már alig marad egy aprócska kis kavics.

Csodálkozva pillantok fel rá, hálásan mosolyogva. Nem is tudtam, hogy ilyenre is képes. Most nem is fénylik úgy a keze mint máskor, ha varázsol.

- Jobban vagy? – kérdezi halkan.

Mosolyogva bólintok és átkarolom a karját amivel körülfont.

- Nagyon jó, de mit csináltál velem? – faggatom kíváncsian, mert sem mágikus erőt nem érzek, sem a kékes fényt nem láttam.

Felhúzza a szemöldökeit, mintha nem értené, de aztán mégis. – Érintésnek hívják.

- Tudom. – szusszanok türelmetlenül – Csak nem tudtam, hogy azzal is el tudod mulasztani a rosszat.

Ha megkérném, hogy többször csinálja ezt, többször öleljen át, megtenné? Neki sem lehet rossz, ha ő csinálta. Akár minden nap is megtehetné, akkor is ha nincs semmi baj.

Lassan azonban elhúzza a karjait, egy percig még magamnál tartom majd sóhajtva elengedem. A melegség azonnal megszűnik, de legalább a bűntudat nem jön vissza. Még mindig sajnálom amit tettem, de most már talán tudok pihenni. Nem akarok a varázsló terhére lenni azzal, hogy holnap nem bírok vele együtt haladni.

Visszafekszünk az ágyba, eligazítom a takarót, hogy mindkettőnknek jusson, majd Daelasszal szemben helyezkedem és közelebb araszolok. Mivel nem panaszkodik, gondolom nem is bánja.

- Daelas…? – szusszan egyet, így tudom, hogy még nem alszik – Többet kéne nevetned. – suttogom a mellkasának döntve a homlokom hallgatom a mélyen dübörgő szívverést - Olyan szép az arcod mikor boldog…

A szavak végét elfolytja egy tompa ásítás, de érzem hogy megszorul a karja a derekamon, ezért felpillantok, de még mindig csukva vannak a szemei. Álmosan elmosolyodom, majd visszavackolom magam az ingéhez és az egyenletes dübörgést hallgatva lassan álomba merülök.

Daelas:

Kapok ugyan egy döbbent pillantást, de a nevetésem nem tűnik el. Régen szórakoztam már ilyen jól, nehezen sikerül meggyőznie engem a komolyságáról és arról, hogy ő igenis nem gyerek már, csak azért, hogy kijelentését aztán egyetlen határozott mozdulattal keresztbe húzza. Kuncogva nézem engem figyelő arcát. A döbbenetét és érthetetlen csodálatát. Szeretem őt nézni, megélni a közelségét, test meleg hullámok, az illatát, zivatar, ártatlan tisztaság illata, óceán, csodálkozó tekintetét, rejtett kristálytavak, a bőrét, ér szőtte fehérség. Vigyorogva és némileg értetlenül viszonzom a pillantásait. Nem értem miért mered így rám, mint aki most lát életében legelőször. Fogalmam sincs mennyi ideig heverünk mozdulatlanul, egymást tanulmányozva. A gondolataim nem formálódnak szavakká vagy képekké, végül mégis sikerül megszólalnom. Akkor, amikor már biztosra veszem, hogy a hangom nem fog nevetésbe fulladni. 


- Ezért...Ezért forgolódsz álmatlanul? - vigyorgok rá teljes fogsorral. 


- Rosszat tettem szegénnyel – magyarázza, mintha nem tudnám, mi miatt van bűntudata. - Annyira megrémisztett a külseje, hogy nem gondolkodtam, csak ösztönösen cselekedtem. És ha félek az ösztöneim azt súgják, hogy meneküljek, de nem tudtam, mert te bezártad az ajtót. 


Ezt most úgy adta elő, mintha minden az én hibámból történt volna. Azért zártam rá az ajtót, hogy biztonságban legyen még úgy is, ha én távol vagyok tőle. Nem számítottam a kis betolakodóra, azt hittem, biztonságban hagyom magára és ha úgy vesszük, akkor úgyis hagytam, hiszen ijedtségnél nagyobb baja nem esett.  Kíváncsi vagyok, mikor érem nála el, hogy mindenhez bátran álljon hozzá és ne futamodjon meg semmitől. Vajon lesz ilyen egyáltalán? Ülőhelyzetbe tornázva magam nézek rajta végig. Tökéletes bőr, tökéletes csontok, tökéletes selymes tincsek és a bája pont abban rejlik, hogy fogalma sem lehet róla. Érdekes, hogy mennyi mindent nem tud még a világról. Boldogsága talán pont a tudatlanságában rejlik. Abban, hogy ő a világ csodáit látja mindig és egyetlen pillanatra sem merül el mélyebbre. Hogy veheti figyelmen kívül azt a sok rosszat, ami nap, mint nap az orra előtt van? És hogy ostorozhatja magát valamiért, amiben nem volt hibás? Nem akarok fejmosást tartani neki, vagy egész éjjel őt szekírozni az ostoba feltételezései miatt, mert azzal csak megbántanám őt, újra és újra, amit nem akarok. De ismerem már annyira, hogy nem fog megnyugodni anélkül, hogy én meg ne nyugtatnám. 


- Legalább ő is megtanulja, hogy ne ólálkodjon be idegenek szobájába, mert rosszul járhat – jegyzem meg. 


- Akkor is borzalmasan érzem magam – dörzsöli meg tenyerével a mellkasát. - Még sosem éreztem bűntudatot. Nem volt miért, de ez borzalmas. Nem kapok tőle levegőt. Mi van, ha nagyobb baja lett? Vagy, ha...


- Ellon...-szólok rá csitítóan-...a saját lábán ment el innen és vigyorgott közben. Hidd el, nincs annak a kölyöknek semmi baja – sóhajtok fel meglehetősen kimerülten. 


Látom az arcán, hogy hiábavaló most minden szavam. Még akkor is, ha bízik bennem, a bűntudata túl friss és túl nagy ahhoz, hogy elhiggye, amit mondok neki. Én nem emlékszem, mikor éreztem legutoljára bűntudatot. Talán, amikor hagytam, hogy minden, amiben hittem és amiért harcoltam, egyetlen balul elsült döntés következtében kártyavárként összedőljön. Ha a döntés pillanatában jelen lettem volna, sem lenne biztos, hogy másként alakul ez az egész. Akkor mindössze csak az esély lett volna meg a változásra. 


- Gyere ide – szólalok meg végül, kinyújtva felé a kezemet, de hosszú percekig nem tesz semmit, csak  tétován figyeli a szemeimet. 


- Miért?


- Addig úgysem hagysz aludni, míg meg nem nyugszol, nem? - kérdem ujjaimat a csuklója köré fonva és finoman magamhoz húzom.  - Majd segítek. 


Óvatosan közelebb araszol hozzám, majd miután kellőképp lecsökkentette kettőnk között a távolságot, visszaül a lábaira és kíváncsian méreget. Magamhoz vonom őt, akár egy kisfiút, a karjaim tökéletesen illenek köré, és ezen a gondolaton halványan elmosolyodom. Kezemmel puhán érintem az övét, finoman elhúzom mellkasától és lassan dörzsölgetem, hátha megnyugszik valamelyest. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyesmihez folyamodtam volna. Mások megnyugtatása egyszerűen nem tartozott a feladataim közé. Nem is lett volna kit megnyugtatnom. Meglehetősen szerencsétlennek érzem most magam és abban sem vagyok egészen biztos, hogy Ellon veszi bármi hasznát a kísérleteimnek. Hiába minden igyekezetem, a várt nyugalom hosszú percekig nem jön el, aztán lassacskán mégis ellazulnak az izmai, érzem a tartásából is, hogy feszültsége apránként oldódik fel benne. Nyugalma engem is örömmel tölt el, éppen ideje már, hogy kiverje azt az ostobaságot a fejéből, amivel saját magát vádolta. 

Csodálkozó tekintete és hálás mosolya láttán kíváncsian szemügyre veszem az arcát, de nem látom rajta nyomait a hazugságnak és a színlelésnek. Valóban megnyugodott és olyan, mintha valamivel felszabadultabb lenne. 

- Jobban vagy? - kérdem  csendesen.


Köré fonódó karjaimat ölelve mosolyog rám fel. 


- Nagyon jó, de mit csináltál velem?


Zavartan és értetlenül emelem meg a szemöldökömet, míg arra várok, hogy némi magyarázattal is szolgáljon a kérdése mellé. Ugyan, mégis mit csináltam volna vele? Nem volt ebben semmi mágia, egyszerű kísérletet tettem a békés álmának elősegítésére. Mindkettőnk érdeke, hogy másnap kipihenten ébredjen, máskülönben nem tudná folytatni az utat.


- Érintésnek hívják.


- Tudom – szusszan fel türelmetlenül. - Csak nem tudtam, hogy azzal is el tudod mulasztani a rosszat.


Kezeimet óvatosan húzom el tőle, de még így is eltart egy ideig, míg sóhajtva elereszt. Ezek után eszemben sincs rászólni, hogy aludjon végre, csak bízni tudok benne, hogy ma éjjel több súly már nem nehezedik a mellkasára és tud végre pihenni egy kicsit. Az is sokat segít, ha pár órácskát alszik, nem bánom, ha másnap valamivel később indulunk. Hiszen csak egy óránál maradnánk többet. Ellon mellettem kényelmesen elheveredik és én is követem. Annyira fáradt már nem vagyok, mint amikor beléptem az ajtón, sikerült az álom egy részét kiseperni a szemeimből, de még így sincs ellenemre, hogy lehunyjam a szemeimet. Gyorsan megigazgatja kettőnkön a takarót, hogy utána közelebb araszolva fészkelődjön még egy darabig. 


- Daelas...? - valamiért már vártam, hogy megszólaljon. Halk, érthetetlen hangot hallatva adom tudtára ébrenlétemet, míg arra várok, hogy kibökje végre, ami már megint csak nem hagyja aludni. - Többet kéne nevetned – suttogja homlokát  mellkasomnak döntve. - Olyan szép az arcod, mikor boldog...- ásítva hagyja szabadon a mondatát, ami nem is igényel befejezést, hiszen jól tudom, mit akart mondani. Szorosan magamhoz ölelem, hogy tudja itt vagyok vele, hogy vigyázok rá. Érzékelem még a mozdulatát, azt az apró rezdülést, amint fejét megemelve rám pillant, majd hozzám bújva visszafekszik.

- Hát nevettess meg – suttogom elmosolyodva. 

*

Csendesen bosszankodva úgy ahogy sikerül rendet raknom a szobában, amíg Ellon alszik, de még így sem tökéletes az eredmény. Feltakarítom a pihéket és nagyobb tollakat, egyet Ellon tincsei közül is sikerül kiemelnem anélkül, hogy a fiút felébreszteném vele, aztán odalépek a szétszórt ágyneműkhöz és precízen összehajtok minden darabot, majd leteszem az ágy sarkára. Én magam is leülök a szélére. Végignézek Ellon békés arcán és bár nincs szívem hozzá, de lassan ébresztenem kell őt. Már így is tovább időztünk itt a kelleténél. 


- Eleget lustálkodtál, Ellon. Ideje felkelni – teszem vállára a kezem és finoman megrázom, aztán csak figyelem, ahogy a kék szemek lassan kinyílnak. A beszűrődő napsugarak megtörnek az íriszeken, esküdni mernék rá, hogy abban a töredékmásodpercben a világostól a sötét mélykékig a színpaletta összes árnyalata ott táncol bennük. 


Elég egyszer szólnom, hogy aztán kapkodva készülődni kezdjen és pár pillanatig csodálkozva időzzön az ágy mellett, míg a szobát figyeli. Sokáig aludt, így nekem volt időm rendet rakni, legalábbis megpróbáltam és így legalább nem úgy megyünk el a fogadóból, hogy magunk után teljes káoszt hagyunk. 

Fizetés után a vállamra dobom a táskámat, az út során pedig aránylag jól elbeszélgetünk, azaz, inkább csak Ellon beszél, én pedig adom hozzá a hallgatóságot, néha-néha belehümmögve egy rövidet, jelezve, hogy figyelek rá és értem, amit mond. Körülnézve egy vékony csapáson haladunk az erdőben. Madárcsicsergés és az ágak zörgése hallatszik csupán, míg a fejünk felett lágyan úsznak a levelek a gyenge szellőben. Meglehetősen nyugodtan és kipihenten hallgatom a mellettem sétáló fiú csivitelését, aztán a figyelmemet megfogja valami, amit kérdez.

- Ezt az utóbbi mondatot megismételnéd, kérlek? 


- Azt kérdeztem, hogy majd mesélsz-e nekem? 


- Elalvás előtt feltétlen – csóválom meg a fejem. Ha tehetem, inkább mellőzném a mesélést. Nincs semmi, amit elmondhatnék neki, vagy felhozhatnék szórakoztató, esetleg érdekesnek mondható témaként. - Estimese megfelel? 


- Nem – feleli dacosan. - Én rólad akarok hallani. Biztosan sok érdekesnél érdekesebb történeted van. 


Meghiszem azt. De egyik sem olyan, amiről ő szívesen hallana. Egyik sem olyan, amit egy út során kivesézhetnénk, mint potenciális témát. Eddig egész jól sikerült elkerülnöm ezt az egészet, ebből adódóan számíthattam volna a kérdésére. Én magam elég sok mindent tudok róla ahhoz, hogy tudjam, teljes biztonságban vagyok mellette. Nem tudna ártani nekem semmivel, de ő ugyanebben nem lehet biztos, legfeljebb reménykedhet benne, vagy sejtheti. 


- Miért érdekel ilyen hirtelen ennyire az életem? - nézek rá tűnődve. 


- Nem tudom – vallja be. - Kíváncsi lettem. 


Úgy néz, mint aki cseppet sem lepődik meg azon, hogy kerülöm ezt a témát és nemlegesen a fejemet rázom. Legalább egy kis hálát vártam, hogy a fogadóban mindent helyrehoztam neki, természetesen nem kapok. Az ég felé fordítja a fejét, a szemeit dörzsölgeti, aztán valami furcsát csinál az ajkaival, ami cuppanó hangot ad, majd szorosabban fogva a batyuját, gyorsít a léptein. 


- Biztosan vagyok benne, hogy csak úgy sürögnek körülötted a lányok. 


Vetek az előttem haladóra egy pillantást, aztán elindulok én is. De továbbra is őt bámulom. Ha már magamtól nem mesélek semmit, úgy gondolta, hogy bepróbálkozhat egy ártatlan kérdéssel? Hátha megszánom és választ kap rá tőlem? Talán mégsem volt túl bölcs dolog hagynom neki, hogy kérdezősködni kezdjen. Mellette szól viszont az, hogy így legalább ő is esélyt kap, hogy megismerjen. Ellene az, hogy talán olyanra kérdez rá, amihez még nekem sem füllik a fogam. Mindkettő csábító lehetőség. 


- Valószínűleg, de hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel –  túrok bele lustán a hajamba, aztán elgondolkodom. - Egyedül lenni nem jó, de addig, míg te nem hívtad rá fel a figyelmem, nem foglalkoztam olyannal, mint magány. Nem állítom, hogy nem lenne jó egyszerűen megölelni valakit, mert éppen olyanom van, de ez esetemben több, mint lehetetlen.


- Értem...Daelas, de ha úgy érzed, engem bármikor megölelhetsz, oké?


Milyen nagylelkű. Válasz nélkül hagyom, mert még ha akarnék sem tudnék neki mit mondani erre. Egy terebélyes fa törzsében állok meg nézelődni. Körülöttünk csak erdők és kisebb tisztások, aztán távolabb még néhány erdő ígérete. Jó lenne tudni, hol a francban vagyunk. Azt imádom, hogy nagyobb város nagyjából minden Birodalomban van. A között pedig a nagy büdös semmi, vagy éppen néhány büdös falú, ott lakó emberekkel, esetleg olyan lényekkel, amiket megtűrnek maguk mellett. Ellon mellettem halkan valamit motyog és már megint rácsodálkozik a világra. Változatosságot mellőzve ujjaival megérint egy halvány szirmot, de nem szakítja le a virágot, csak előtte guggolva gyönyörködik benne. Nem fűzök hozzá sok reményt, de valamerre itt kell lennie annak a falunak, ahol az újabb éjszakát töltjük majd. Tekintetem a fiúra villan, ennyiből tudja, hogy ideje tovább mennünk. Nem tiltakozik, talpra áll, aztán hosszú csend ereszkedik közénk. Egyikünk sem szólal meg. Nekem nincs kedvem beszélni és most ő sem mutat túl nagy hajlandóságot rá.

- Mit nézel? - hallom kíváncsi kérdését. 

Éppen válaszra nyitom a számat, amikor Ellon szemei az arcom helyett már valami mást kezdenek el pásztázni. Megfordulva ujjaim a tőrömre csúsznak, de egyenlőre még nem teszek semmi meggondolatlant. 


- Lehetséges...? - leheli a férfi. 


Áhítattal figyeli Ellont és közelebb lép, míg én előhúzom a kardot. Érzi, hogy nem vagyok ember, ez biztos. Ellon zizeg mellettem, aztán látom, hogy engem megkerülve elém áll. Bőven a fiú fölé magasodom. A férfi még mindig minket figyel, aztán elérve a fiúhoz, döbbenten figyelem, ahogy átöleli és meglapogatja a hátát, mintha régről volnának ismerősök. 


- Ismeritek egymást? - kérdem homlokomat ráncolva, de a válaszuk végképp összezavar. Mindketten a fejüket rázzák. De, ha nem ismerik egymást, akkor meg miért...?


- Láttál már hozzám hasonlót? - kérdi Ellon reménykedve. 


- Nem messze innen van egy falú, ahol élek. Befogadlak benneteket az éjszakára, ha nincs hol aludnotok. Ez a legkevesebb és talán mesélhetnék is arról, miért vagy te nekem olyan ismerős – bök kezével Ellonra, noha a szavait nem neki címezte, hanem nekem. 


Jól leszűrte, hogy itt nem a fiún, hanem rajtam múlik minden. Az én beleegyezésemre van szüksége ahhoz, hogy az éjjel vendégeket fogadjon a házában. Ma szerintem már bőven eleget gyalogoltunk, ahhoz, hogy megpihenjünk végre. Már megint lassan egy teljes napja menetelünk. Egyetlen településbe sem futottunk bele eddig, de nem is vártam. Egy nagyváros, ahonnan reggel elindultunk, jó darabig semmi, egy kihalt falú, aztán megint semmi. Nincs értelme tovább mennünk, most, hogy van lehetőségünk egy biztonságos helyen eltölteni az éjszakát. Rábólintok és hagyom, hogy elvezessen bennünket az otthonáig, ami még a várakozásaimat is felülmúlja. Szegényes falú, olyan, ahol az emberek szántóföldeken keresik meg a betevőjüket, vagy az ehhez legközelebbi kereskedővárosban. Mint utólag kiderül, elszállásolónknak a neve Varus, másra számítottam tőle, nyugodt, kedves és érdeklődő. Mindent türelmesen elmagyaráz Ellonnak, amire ő rákérdez, de ettől függetlenül további bizalmatlansággal szemlélem az alakját. Egyszerű házban él, három szobával és minden mással, amire szüksége van. 

Amíg Ellon jóízűen megvacsorázik, én az egyik szobában lepakolom a táskát, ügyelve rá, hogy közel legyen az ágyhoz és hamar el tudjam érni a fegyvereket, ha a helyzet úgy kívánja. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy van itt valami, ami nem stimmel, ami sehogyan sem állja meg a helyét. Míg azok ketten távol vannak, halkan, ügyelve rá, hogy ne csapjak zajt, körülnézek. Benyitok mindegyik szobába és feltúrom a fiókokat, amiknek egyikében ráakadok egy zsákra. Lassan kiemelve megtapogatom, kinyitom és belelesek. Ismerős ékszerek csörrennek benne össze, olyanok, amiket már láttam korábban, olyanok, amik Ellon fülében is lógnak. Néhányat megérintek ujjaimmal, azok hűvösen simulnak bőrömhöz. Az ajtó nyitódására visszacsapom az ékszerrel teli zsákot a fiókba és belököm azt, majd megfordulva viszonzom Ellon meglepett pillantását. Tiszta bőr, tiszta ruha, friss mosollyal toporog az ajtóban, aztán hagyja, hogy halkan kiterelgessem. 

- Az, hogy odabent láttál, maradjon a kettőnk titka – mondom magára hagyva abban a szobában, ahová el lett szállásolva. 


Nem állítom, hogy túlzottan örülök ennek az egésznek. Ellon semmit sem látott, így legalább egyenlőre egy gonddal kevesebb, de tudom, hogy valamikor majd őt is be kell avatnom. Mindent elmondok majd neki, de ha egy mód van rá, halogatom ameddig csak tudom. Jártak itt olyanok, mint Ellon, ez egyértelmű, de nem vagyok benne biztos, hogy életben is  maradtak. Talán csak az értékeiktől fosztották meg őket, talán a szabadságuktól vagy az életüktől. Megmosakodom, aztán ingemet mellőzve felveszem a ruháimat és az ágyhoz lépve eldőlök rajta. A takaró poros és dohos, kényelmetlen ahhoz, hogy bárki is aludni tudjon benne, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy felálljak a sajátomért. Inkább elviselem ezt ezerszer, mintsem, hogy fel kelljen innen állnom bármiért is. 

Szemeimet lehunyva simítom kézfejemet a homlokomra, nem ártana aludnom, de így nem tudok, hogy Ellon egy légtérben van azzal, aki talán végzett a családjával. Megtehetném, hogy itt és most felkeresem a férfit és megölöm egyetlen jól irányzott mozdulattal, de ezzel csak Ellon haragját váltanám ki, mert ő mit sem tud arról, amiről én.  Egy gyilkosnak tartana, valakinek, aki megölte azt az embert, akiben éppen csak bízni kezdett és megkedvelt. Felmordulva sóhajtok fel, amikor lekerül rólam a takaró egy része és egy vékony test furakszik be mellém...már megint a kelleténél közelebb fészkelődve hozzám. 

- Nincs melegem, köszönöm – morgom visszarántva a takarót. 


- Esetleg...maradhatnék?


Meg sem kísérlem, hogy kinyissam a szemeimet. 


- Mert a másik szobával mi kifogásod van?


- Nem vagy ott – motyogja halkan, aztán valamivel lelkesebben felém fordul. - Mit találtál a fiókban? 


- Légy türelemmel és megtudod. Addig is ne tégy semmi meggondolatlant – válaszolom nem firtatva tovább a témát.


Szemeimet dörzsölve, türelmesen várok arra, hogy elaludjon végre. De úgy tűnik ezzel a reménnyel még várnom kell, mert ő tovább fészkelődve húzza magát össze apróra a takaró alatt, addig izeg, amíg meg nem unom. 


- Mikor tervezed abba hagyni, hogy mocorogsz? - kérdem halkan.


- Bocsánat...


*

Hülye voltam, hogy azt hittem ezek után minden megy tovább a maga medrében. Érzem, hogy megremeg az öklöm, ami akkor sem mozdult meg, amikor megpróbáltak hálóval elfogni. Most pedig kontrollálhatatlanul remeg. A kard beizzad a markomban. Napok óta Ellonnal keltem és feküdtem, minden egyes mozdulatát éberen figyelve. Megmondtam a fiúnak, hogy ne tegyen semmi meggondolatlant, erre elköveti a lehető legnagyobb hibát, amire lehetőséget kapott. Mikor reggel felébredtem, abban bíztam, hogy a konyhában ücsörög, áhítattal issza magába Varus szavait, a meséit, amik tán nem is igazak. Ehelyett megtalálom ott, ahol a legkevésbé sem számítottam rá. Még a figyelmeztetésem ellenére is képes volt bemenni a szobába, kutakodni ott, ahol én kutakodtam és megtalálni azt, amire őelőtte én is rátaláltam. Még mielőtt a férfi megsebesíthetné az előtte ácsorgó vékony, sápadt alakot, az összes dühömmel szúrok előre és látom, ahogy a kard markolatig fut a hát közepébe. Vége. Vigyorgó pofák helyett halvány mosolyt látok élettelen arcán. A test úgy borul el, azzal a vidám arccal, mintha máris megváltották volna. Kirántom a kardot a testből, majd a pengét ruhájának anyagával törlöm tisztára. 


- Elárulod, mit kerestél te idebent? - kérdem tagadhatatlanul mérgesen. 


- Zajokat hallottam. 


- És azt is elárulod, miért nem akartad elmondani nekem? 


Felkelthetett volna. Ha valami baja van, akkor mondja el, de legalább ne utólag és legfőképpen ne így kelljen megtudnom. 


- Nem.


- Rendben, akkor maradj csak nyugodtan, majd ha végeztél odakint megtalálsz! - indulok ki a szobából.


- Várj! - terem mögöttem az ingembe kapaszkodva, hogy visszatartson. - Ne haragudj. Úgy gondoltam...hogy fáradt vagy és rossz a kedved. És nem akartam, hogy aggódj emiatt – válaszolja meg a kérdésemet halkan. 


- Ezek szerint biztosra vetted, hogy mérges lennék rád?


- Ne-nem így értettem...Csak nem akartam újabb gondot okozni neked. 


Sokáig nem mondok semmit, csak keresem a szavakat, amikből több százat használok naponta, még sokkal többet ismerek, és most mégsem fejezhetem ki egyikkel sem, hogy mennyire dühös vagyok. Nem bízik meg bennem? Vagy miért tette ezt? Miért nem szólt? Úgy őszintén.


- Mi gondot okoztál volna azzal, ha szólsz róla? Titkolózni és majdnem meghalni értelmesebb volt? 


- Én csak...így láttam jobbnak. Ne haragudj.


- Köszönöm a bizalmat – indulok tovább. 

Ellon:

Mozog az ágy alattam. Arra ébredek, hogy rázkódik a testem, de mielőtt még megijednék, hogy a föld remeg alattam, rájövök, hogy a varázsló az, aki ébresztget. 

- Eleget lustálkodtál, Ellon. Ideje felkelni – mozdít meg újra mire lassan, kinyitom a szemem az éles fényben. Hunyorogva nézek körül, pedig legszívesebben visszaaludnék olyan kényelmes itt.

Sajnos azonban nem tehetem. Megígértem Daelasnak hogy nem leszek a terhére és így is épp elég bajt csináltam az éjjel. Körbenézve el is csodálkozom azon, hogy hogyan lehet itt ilyen rend, de nem álmélkodok sokáig. Amilyen ügyesen csak tudok kinyújtózkodom és felkelek, gyorsan elkészülök és már indulunk is.

Daelas kifizeti a szobát és a vacsorát valami furcsa ezüstpénzzel, ami szépen csillog az ablakokon beszökő fényben. Egy apró kis korong, aminek értéke van, pedig nem is olyan szép. Ha nem csillogna észre sem venném és mégis ezzel fizet.

Az utolsó ház mellett elsétálva beérünk a fák közé. Errefelé sokkal ritkább az erdő, nincsenek olyan sűrűn nőve a levelek, hogy ne eresszék át a fényt, így nem is olyan sötét minden és sokkal több virág nyílik az ösvény mellett. Élvezem, hogy mindent megkérdezhetek Daelastól, ő pedig olyan, mint egy nagy könyv, amiben mindenre van válasz. Nagyon okos lehet, rengeteg tudást halmozhatott fel amióta él, mert még egyszer sem mondta azt, hogy „nem tudom”. Lehet, hogy mindenre tudja a választ.

- Mesélsz majd nekem valami érdekeset? – kérdezem izgatott mosollyal, de az arca inkább réveteg, biztos elgondolkodott valamin és most hirtelen kapja felém a fejét.

- Ezt az utóbbi mondatot megismételnéd, kérlek? 

- Azt kérdeztem, hogy majd mesélsz-e nekem? 

- Elalvás előtt feltétlen – csóválja a fejét, halovány, gúnyos mosollyal. - Estimese megfelel? 

Azt hittem már abbahagyta a bosszantást, de úgy tűnik csak egy időre pihentette ezt a kibírhatatlan oldalát.

- Nem – nem esti mesét akarok - Én rólad akarok hallani. Biztosan sok érdekesnél érdekesebb történeted van. 

Azt a sok mindent amit tud, valahol biztosan tanulta. Rengeteg olyan helyet láthatott már, ami csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokkal, teremtményekkel van tele. Szeretnék hallani róluk, de nem csak azokról. Még semmit sem tudok Daelasról, erre ma reggel jöttem rá. Annak ellenére, hogy pár napja minden percben együtt vagyunk, a nevén és a varázsló mivoltán kívül semmi mást nem tudok róla. Semmit.

- Miért érdekel ilyen hirtelen ennyire az életem? – kérdezi félrebiccentett fejjel.

Vállat vonok. - Nem tudom. Kíváncsi lettem. 

Még be sem fejeztem a mondatot, de már csóválja is a fejét. Nem akar beszélgetni velem. Csak tudnám miért ilyen, hisz semmi baj nem lenne abból, ha mondana néhány dolgot. Például arról, hogy milyen az ő otthona. Hol van, van-e családja, vagy milyen lehet…

Felnézek a vakítóan kék égre, majd megdörzsölöm a szemem és még több színes pötty jelenik meg előttem a fénytől. Kellemesen melegíti az arcomat miközben Daelasra sandítok.

Ha van családja… vajon társa is van? Felesége? Vagy gyerekei?

Nem… az biztos nincs. Remélem… Szegény gyerekek…

De társa lehet hogy van, ugye?

Újra rápillantok. Különös az arca és mindene, de nem csúnya. A faluban láttam sok olyan embert akire azt mondanám csúnya, de Daelas nem az. Szeretem nézni az arcát, mert olyan szép. Még a fehér szemei és azok a jelek is a bőrén.

- Biztosan vagyok benne, hogy csak úgy sürögnek körülötted a lányok. – jegyzem meg rá sandítva miközben továbbindulok. Egy pillanattal később hallom, hogy ő is követ.

- Valószínűleg, de hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel – hallom a hátam mögül - Egyedül lenni nem jó, de addig, míg te nem hívtad rá fel a figyelmem, nem foglalkoztam olyannal, mint magány. Nem állítom, hogy nem lenne jó egyszerűen megölelni valakit, mert éppen olyanom van, de ez esetemben több, mint lehetetlen.

Akkor neki sincs senkije. Kicsit elszomorodom, mert biztos fáj neki, ezért nem akar nekem semmit mondani. Jó, akkor nem kérdezem erről többet, nem akarom, hogy szomorú legyen. Nekem is nagyon rossz volt eleinte, hogy nem volt ott senki, akit megérinthettem volna, amikor magányos vagyok. Csak az állatok, akik beszöktek a hegyoldalon, vagy a madarak akik berepültek a fákra. Végül hozzászoktam, de most, hogy megint érezhettem milyen jó, amikor erős, biztonságot nyújtó karok vesznek körül, nagyon rossz lenne ezt elveszíteni.

- Értem... Daelas, de ha úgy érzed, engem bármikor megölelhetsz, oké?

Akkor nekem is jó lesz és neki is…

Csendben sétálunk tovább egymás mellett, ezúttal tartom a lépést, egy cseppet sem vagyok fáradt. Az ágyban alvástól mintha kétszer olyan kipihent lennék, mintha a kemény, göröngyös földön aludtam volna. Egészen addig meg sem állok, míg Daelas meg nem torpan egy nagy fánál. Nézelődik, ezért én is körbepillantok, hogy aztán egy a fűben megbúvó virág vonja el a figyelmemet, bársonyos, puha szirmaival. Mosolyogva megsimogatom, de nem tépem le.

- Mit nézel? – már egy ideje maga elé bámul a nagy semmibe.

Előbb érzem meg valaki közeledtét, mint látom, mert a füleim vége figyelmeztetőn megrándul. Egy ismeretlen férfi bámészkodik az egyik törzs mellől és mikor összetalálkozik a tekintetünk előbújik onnan és tágra nyílt szemekkel mered rám. Én is hasonlóképpen tanulmányozom őt, bár nincs rajta semmi furcsa, nekem így is érdekesnek tűnik.

- Lehetséges...?

Le sem veszi rólam a szemét, már kezd zavaró lenni mikor megmozdul és tesz felénk pár lépést. Daelas abban a pillanatban előhúzza a kardját, a fényes fegyver egy hosszú csusszanással már kint is van a díszes hüvelyből.

Ugye… nem akarja megölni…? Gyorsan elé állok mielőtt még rátámadna arra a férfira, aki semmi rosszat nem tett.

Pár lépéssel közelebb jön, úgy tűnik észre sem vette a fenyegetően fölénk magasodó varázslót, míg én kíváncsian szemlélem. Aztán még jobban megdöbbenek mikor átölel és tapogatni kezdi a hátam.

Nem jó érzés. Nem olyan, mint tegnap Daelas ölelése. Ez itt idegen és hideg és azt akarom hogy hagyja abba…

- Ismeritek egymást?

Megrázom a fejem, ahogy a férfi is miközben végre elenged. Hirtelen eszembe jut valami és azonnal forró remény önti el a szívem a lehetőségre hogy… engem nem ismer, de talán… talán… - Láttál már hozzám hasonlót?

- Nem messze innen van egy falu, ahol élek. Befogadlak benneteket az éjszakára, ha nincs hol aludnotok. Ez a legkevesebb és talán mesélhetnék is arról, miért vagy te nekem olyan ismerős – mutat rám, de Daelashoz beszél.

Miért nem válaszol most? Látott már vízi elfet vagy nem? Élnek még? És tudja hol lehetnek?

Várakozón nézek fel Daelasra, a szememmel azt üzenve, hogy bele kell egyeznie, és bár nem néz rám, végül mégis bólint. Megkönnyebbülök, mert ha nemet mond akkor lehet, hogy ez a férfi sem mondott volna semmit.

Míg a faluja felé tartunk sok mindent kérdezek tőle, de arra nem válaszol ami a legjobban érdekelne. Azt elmondja, hogy ember egy földműves faluból és éppen száraz fát gyűjtött az erdőben, amikor meglátott engem és azt is elfelejtette, hogy miért ment el otthonról, de a fajtámról semmit nem mond, ami egyre jobban idegesít, pedig annyira izgatott vagyok, hogy az ujjaim maguktól mozognak a csomagomat gyűrögetve.

A házában megvendégel minket, kapunk ennivalót is, már nagyon éhes voltam. Daelas nem is eszik, azt mondta fáradt, ezért Varus – a férfi aki vendégül lát minket – megmutatta neki a szobát ahol alhat.

- Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezem miután visszaért.

- Persze, ha jól emlékszem nem maradhatsz sokáig folyadék nélkül, ugye? – fordul felém, egy tele pohárral a kezébe.

Elveszem és rámosolygok – Nem, tényleg nem. Pár nap alatt kiszáradnék és meghalnék víz nélkül.

Szerencsére az erődben nagyon sok helyen vannak tavak, folyók és források. Ha pedig nagyon szükségem lenne rám, akár a nedves földbe is belehempereghetnék, hogy egy kicsit felfrissüljek. Azt nem szeretem annyira, mert piszkos leszek, de tudom, hogy működne. Egy kis ideig biztosan…

Pár korttyal kiiszom a hatalmas poharat, majd megköszönöm és visszaadom.

- Te egyedül élsz itt?

- A feleségem néhány éve meghalt tüdőgyulladásban.

Elfordul, én meg nem kérdezek vissza, nehogy megbántsam szegényt és… nem tudom mi lehet az a tüdőgyulladás, de biztos egy szörnyű betegség.

- Megkeresem Daelast. – motyogom halkan, majd elindulok abba az irányba, amerre korábban elment, de egy másik szobából hallok neszezést. Óvatosan benyitok, hogy megtudjam mi lehet, az emlékeimben felötlik egy lopakodó goblingyerek, de elhessegetem az képet, hiszen itt nincsenek goblinok.

A szobában a varázslót találom, de ez nem az a szoba amelyiket éjszakára kapta. És mit csinál? Egy barna zsák van a kezében amit gyorsan visszatuszkol a fiókba, így nem láthatom mi van benne.

- Az, hogy odabent láttál, maradjon a kettőnk titka – mondja komolyan miközben a szobámba terel, de mielőtt kérdezhetnék becsukja mögöttem az ajtót.

Felsóhajtok és körülnézek a szobában, nem olyan szép, mint a bányavárosban és nincsenek olyan jó illatok sem. Egyszer még tüsszögök is amikor a párnába fúrom a fejem, aztán rácsapok és tágra nyílt szemmel figyelem a belőle felszálló porfelhőt.

Kiporolom az ablaknál a takarómat is, majd kiszellőztetek és ellenőrzöm a csomagom tartalmát, de minden épen van.

Hamar lefekszem aludni, még nem is sötétedett be teljesen, de a lábaim kellemesen bizseregnek a fáradságtól, amint kényelembe helyezem magam. Lehunyom a szeme és megpróbálok gyorsan álomba merülni, de hiába fekszem mozdulatlanul valami nem hagy nyugodni. Ha belefúrom az arcom a párnába tüsszögnöm kell, ha pedig a hátamra fordulok csak a plafont nézem. Nem értem mi a baj, máskor szinte rögtön elalszom egy ilyen fárasztó nap után, most meg nem sikerül. Hiányzik, hogy nincs itt Daelas, nem érzem az illatát, nem hallom a légzését, a szívverését, ami olyan megnyugtató. És nem érzem magam olyan biztonságban, mint mellette.

Nem gondolkodom túl sokat azon, hogy mit tegyek, inkább gyorsan meggyőzöm magam arról, hogy biztos neki is hiányzom és csendesen kiosonok a szobámból, be az övébe. Már ágyban van, de azt nem tudom, hogy alszik-e már ezért minél csendesebben mászom az ágyába és gyorsan bebújva a takaró alá közel húzódom hozzá. Máris jobb…

- Nincs melegem, köszönöm – mordul fel és megrántja a takarót.

Ezek szerint még ébren volt.

- Esetleg... maradhatnék?

- Mert a másik szobával mi kifogásod van?

- Nem vagy ott – motyogom halkan, majd hogy ne üldözzön vissza a szobámba elterelem a figyelmét - Mit találtál a fiókban? 

- Légy türelemmel és megtudod. Addig is ne tégy semmi meggondolatlant – válaszol komolyan.

Mit jelent az, hogy ne tegyek semmi meggondolatlant?

És mi lehet abban a zsákban? Tényleg kíváncsi vagyok, hogy miért tömte vissza olyan gyorsan a fiókba amikor meglátott engem.

Talán valami olyasmi, amit nem akar, hogy lássak?

- Mikor tervezed abba hagyni, hogy mocorogsz?

Azonnal abbahagyom - Bocsánat...

 

Halk csilingelő hang, majd mintha valamit leejtettek volna. Még alig múlhatott hajnal, az égről éppen csak elúsztak a narancssárga felhőcskék mikor kinyílnak a szemeim. Daelas békés arcára nézhetek először, ami megmosolyogtat, mert mindig ő ébred fel először és még nem láttam őt így aludni.

Óvatosan, mintha valami bűntettre készülnék megérintem az arcán futó mintát, de meg sem mozdul. Ennek ellenére elengedem, mert ismét hallom azokat a zajokat a fal másik oldaláról.

Ott van az a szoba… a fiókkal meg a zsákkal.

Vigyázva, hogy fel ne keltsem kimászom mellőle és átsettenkedem a másik szobába, de valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy nem üresen találom. Varus odabent van és éppen egy nagy ládába pakol valamit mikor észrevesz és elmosolyodik.

- Ellon, keresel valamit?

- Nem, nem. Csak zajt hallottam és… a-aggódtam… - hazudom a padló deszkáira pillantva. Azt hiszem most bajba kerültem… - Mit csinálsz?

A szemeim rátalálnak arra a zsákra is, most épp az ágy szélén hever bekötött szájjal.

- Összekészítem a holmim a piacra. – válaszol, miközben egy furcsa szerszámot dob a ládába – Nem akarsz velem tartani?

Megrázom a fejem. – Mi Daelasszal más felé megyünk. – közelebb lépek hozzá, hogy észrevétlenül a zsák közelébe juthassak. – De mond csak, ismersz mást is a fajtámból?

- Találkoztam már velük az erdőben.

Megáll a kezem a mozdulatban és izgatottan rá meredek. – Az erdőben?

Bólint. – Ott él mind. Nem mennek az emberek közelébe ezért lepett meg, hogy egyet közülük egy varázslóval látok. – lecsukja a láda tetejét, én pedig nem tudok megszólalni, mert szinte letaglózott az amit megtudtam. Mind együtt az erdőben… - De mond csak… mit csinál egy elf egy varázslóval? Hová mentek?

- Én… nem is tudom. A népemet keresem, Daelas pedig segít nekem. – nyögöm ki a döbbenettől tompa fejjel – Megvéd és megígérte, hogy felkutatjuk a népem.

Felkapja azt a zsákot az ágyról mielőtt még elérhetném és a kezében lóbázva tartja. – Valóban? És találtatok már valamit?

- Nem, de ha te tudod hol vannak, akkor már nem is kell keresnünk. – annyira örülök, hogy el tudnék repülni.

- Ők nem szeretik az idegeneket. – rázza a fejét - Téged elviszlek hozzájuk, de a varázslót hagyjuk csak itt. Nem tetszik a képe, biztos vagyok benne, hogy rosszban sántikál. – súgja halkan.

- Tévedsz, nem akar bántani engem. Mi csak… csak… ő…

Miért nem tudok válaszolni?

Daelas nem mondta el miért is segít nekem, semmit nem mondott csak elindultunk. De akkor hová…

Kivágódik az ajtó, hangos döndüléssel csapódik a falnak és belép rajta. A szemei valósággal szikrákat szórnak, mintha halovány kék lángok égnének bennük. A hideg is végigfut a karomon, de még sikoltásra, tiltakozásra sem futja az időmből mielőtt előrelendülne és a kardja markolatig fúródna Varus mellkasába. Olyan közel állok, hogy szinte hallom amint az éles fém elvágja a húst és áttöri a csontot.

Még nem reggeliztem de a gyomrom máris forogva tiltakozik a látván ellen, minden erő elhagyja a lábaimat és kis híján én is összecsuklom mikor az ember teste élettelenül a földre hanyatlik és lassan tekintélyes méretű vörös tócsa veszi körbe.

Ne… teremtőm ne… miért…

- Elárulod, mit kerestél te idebent? – förmed rám miközben a kardját kegyetlenül beletörli a férfi ingébe.

Miért…? - Zajokat hallottam. – csak ennyit bírok kinyögni.

Hogy tehette?

- És azt is elárulod, miért nem akartad elmondani nekem? – kérdezget tovább, mintha nem az imént ölt volna meg valakit, anélkül, hogy bármit is tett volna.

- Nem. – eszembe sem jutott, hogy felkeltsem. Olyan szépen aludt, olyan nyugodtan, békés arccal, most pedig… egy szörnyeteg néz vissza rám.

Hogy ismerhettem ennyire félre? Azt hittem kedves, hogy segíteni akar nekem, mert jószívű, még ha néha mogorva és türelmetlen is. Milyen nagyot tévedtem…

- Rendben, akkor maradj csak nyugodtan, majd ha végeztél odakint megtalálsz! – indul kifelé a szobából dühösen, én pedig remegve pillantok a padlóra, ahonnan Varus mereven bámul rám élettelen szemeivel.

Nem maradhatok itt.

- Várj! - mozdulok meg, majd Daelas ingébe marva állítom meg - Ne haragudj. Úgy gondoltam... hogy fáradt vagy és rossz a kedved. – magyarázkodom a szemeimet a kardjára szegezve, amin lassan legördül egy csepp, míg a hegyéhez érve a földre nem pottyan. Félek… - És nem akartam, hogy aggódj emiatt.

- Ezek szerint biztosra vetted, hogy mérges lennék rád? – veti nekem haragosan.

Nem akartam még jobban feldühíteni - Ne-nem így értettem... Csak nem akartam újabb gondot okozni neked. 

Nem merek ránézni, míg várom, hogy megszólaljon. Elég volt egy pillantás azokba a hideg szemekbe, hogy tudjam ilyen dühösnek még soha senkit nem láttam. Meg sem kell kérdeznem hogy haragszik-e rám, mert látom, sőt érzem a dühét és most először igazán félek tőle. Nem tehetek róla, de jobban megijeszt, mint mikor el akartak rabolni. Sokkal jobban, mint bármikor. Azt a férfit megölte egy szó nélkül… velem mit fog majd tenni, ha úgy gondolja túl sok gondok okozok? Eddig miért nem tette meg egyáltalán, ha ennyire idegesítem? Ha egy ártatlan embert lemészárol csak úgy, engem miért nem bántott?

- Mi gondot okoztál volna azzal, ha szólsz róla? – mondja végül halk, vészjósló hangon - Titkolózni és majdnem meghalni értelmesebb volt? 

- Én csak... így láttam jobbnak. – majdnem meghalni? Miről beszél? - Ne haragudj.

- Köszönöm a bizalmat.

Elindul tovább, engem magamra hagyva a folyosón, tanácstalanul. Fogalmam sincs mit tegyek. Nem tudom.

Csak abban vagyok biztos, hogy nem akarom úgy végezni. Lehet, hogy ennek az embernek igaza volt, mikor azt mondta rosszban sántikál és csak most döbbentem rá hogy milyen mélységesen ostoba voltam, amikor szó nélkül rábíztam az életem egy vadidegenre.

Hagytam, hogy olyan helyekre vigyen, amikről fogalmam sincs, ahogy arról sem hová tartunk valójában. Nem is figyeltem Simon házában az útiterveiket, pedig bár megtettem volna!

Eszébe sincs segíteni nekem. Megölte az egyetlen személyt, aki eddig bármit is tudott volna a népemről. Puszta gonoszságból, vagy azt akarta, hogy ne is találjam meg őket, hogy továbbra is olyan elveszetten kövessem őt, ahogy az utóbbi napokban.

Nem bízhatok meg benne, még annyira sem mint eddig. Sajog a szívem ha csak eszembe jut, hogy átölelt, megvigasztalt és közben…

Gyorsan átfutok a szobámba és felkapom az összetúrt ágyról a csomagomat. A varázsló még mindig kint áll, látom az ablakból és amint kilépek a bejárati ajtón megindul előre. Odakint senki nincs, bár ha lenne se mernék ismét hozzá bújva védelmet keresni, inkább pár méter távolságból követem a lábaim elé bámulva gondolkodom, vagy csak meredek az apró kavicsokra, kikerülve egy-egy nagyobb rögöt.

Nincs kedvem beszélgetni, ránézni sem, legszívesebben bebújnék egy bokor alá és meg sem mozdulnék egész nap, de csak még dühösebb lenne ha lemaradnék, azt pedig egy cseppet sem akarom.

 

Csendben a nap hosszabbnak tűnik, mint máskor és meg sem állunk, se pihenni sem enni. Azt hiszem egy falat se menne le a tokomon hiába vagyok éhes. Van egy szép piros alma a csomagomban, de ha le kellene nyelnem hamarosan visszajönne a tegnap esti vacsorával együtt.

Amit Varustól kaptam.

Aki most meghalt.

Akit Daelas kegyetlenül megölt.

Összeszorítom a szemem és megrázom a fejem bár nem tudom kiűzni a képeket a fejemből és épp ezért nem veszem észre azt sem hogy a varázsló megállt csak már mikor nekimentem a hátának. Azonnal visszaugrom és a csomagomat szorongatva pislogok fel rá.

- Itt maradunk éjszakára. – mondja érzelemmentes hangon – Arra van egy patak. – mutat jobb oldalra az erdőbe.

- Jó. – fogom magam és egyenesen abba az irányba megyek.

Közelebb érve már hallom is a víz csendes folyását. Egy tiszta vizű erdei patak, csak annyira széles, hogy keresztbe feküdve át is érném, de nyugodtan belemehetek, nem fog elsodorni.

A finom hűs nedvességtől a bőrömön megkönnyebbülök. Olyan ez, mintha most érkeztem volna haza és a kis hullámok próbálnák elfeledtetni a rosszat. Kicsit sikerül is nekik, egészen addig fel sem bukkanok a felszínre, míg hosszú percek elteltével el nem fogy a levegőm, de csak annyi időre bukkanok fel, míg újra teleszívom a tüdőm.

Daelas valamivel feljebb guggol a parton, a vizes kulacsot tölti meg, ezért gyorsan vissza is merülök.

Később aztán a korgó hasam mégis kicsábít a vízből. A ruháim nedvesen húznak lefelé. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy le kellett volna vetkőznöm, ezért mindet ledobálom egy kupacba és előveszem a régi ruháim meg a takaróm, amik még szárazak. Egy fa tövébe kuporodva elrágcsálom az almámat, közben a vadul táncoló kék lángokat figyelem.

Olyan szép és mégis megéget, ha hozzáérsz.

Pont mint a varázsló, aki létrehozta.

Mikor jóllaktam, magam mögött hagyom a tábort és visszamegyek a folyóhoz. Keresek egy helyet ahol sekélyebb a víz és nem fogok elsüllyedni, majd a finom szemcsés homokot használva egy kényelmes helyet alakítok ki magamnak. Már éppen kezdenék elszunnyadni amikor egy érintés riaszt fel a vállamon. Hátranézek, de persze senki idegen, csak az, akire nem vagyok kíváncsi.

- Gyere Ellon, már aludnod kellene.

- Itt alszom. – közlöm halkan, a kézfejemre feküdve szemezek egy apró vízipókkal.

- Meg fogsz fázni ha itt maradsz. – erősködik tovább.

Összeszorítom az ajkaim. – Nem akarok most beszélgetni veled és látni sem akarlak. Hagyjál.

Egy pillanatig feszülten várom, hogy mit fog tenni, nem tudom mire számítsak.

- Szóval megint visszatértünk a gyerekes viselkedéshez? Duzzogsz? – gúnyolódik, amivel egy csapásra megszünteti a félelmemet és a harag veszi át a helyét.

Felemelem a fejem és a vállam fölött nézek rá szúrós szemekkel, de komolyan.

- Nem duzzogok. Gyerekes viselkedésnek számít, hogy nem akarlak látni? Hogy egyedül akarok lenni egy kicsit? Megszoktam már, nem fog gondot okozni Daelas. Hagyj békén. – zárom le a témát.

- Rendben, tégy amit akarsz, de ha megbetegszel…

- Ha tudnál bármit is fajtámról, akkor azt is tudnád, hogy a víz gyógyít minket. Nem betegedhetek meg és bármilyen sérülést meggyógyít, ameddig benne vagyok. – ha esetleg dühében kedve támadna megölni, akkor legalább tudja, hogy ne akkor próbálkozzon amikor vízben vagyok.

Csak akkor veszem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem, amikor végre hallom hogy elmegy, de azért még hátranézek ő pedig visszatér a tűz mellé. Végre.

Csak egy kicsit akarok békében pihenni, úgy mint régen…

 

Hogy honnan szedtem össze annyi bátorságot, ami elég ehhez? Nem tudom.

Talán az utolsó rövid kis vitánk, vagy a hanyagul odavetett „tégy amit akarsz”, de eléggé haragudtam rá ahhoz, hogy az éjszaka közepén kihasználva a lépteim zaját elnyomó vízcsobogást elszökjem tőle a sötétben.

Az erdő mélye felé, habár fogalmam sincs merre lehetek, vagy merre tartok, de addig futok, amíg már alig kapok levegőt és reszketnek a lábaim is. A holmimat a hátamra kötöttem, hogy csak egy dolgot kelljen a kezemben tartanom, azt a furcsa levél alakú tárgyat, amit még a barlangnál kaptam tőle. Észrevettem, hogy haloványan de világít a sötétben, így legalább nem megyek neki semminek, ha a hold nem nyújt elég fényt.

Egyedül nem biztos, hogy hazatalálnék. Nem is akarok egyedül kószálni most hogy tudom milyenek az emberek. Az egyetlen lehetőségem hogy haza vagy a népemhez jussak, ha sikerülne rátalálnom az erdei elfek királyságára.

Mélyen, az erdő szívében, a legöregebb fák között, ahová ember be nem teheti a lábát. Ha sikerülne rájuk találnom, akkor minden megoldódna…

Daelas:

Ujjaimat ökölbe szorítom, kezemet a számhoz emelem és lassan lélegzem be a friss levegőt, hogy ezzel is csitítsam tomboló haragomat. Adtam neki szabadságot, hagytam, hogy döntsön saját belátása szerint, figyelmeztettem őt, aminek következménye az lett, hogy célirányosan tette kérésemnek az ellenkezőjét. Nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. Nem tudom azt sem, mit kéne éreznem most, hogy az ő szemei láttára vetettem véget valaki életének. Ellon akármennyire is különleges teremtmény, mindentől függetlenül csak egy fiú, akinek a szemei vakok az igazsághoz. Mondhatnám azt is, hogy túl jó, túl nemes lelkű, túl tiszta, de egyik sem adná vissza azt, amit igazán gondolok róla. Hiába győzködném magam az ellenkezőjéről, tisztában vagyok vele, milyen ő igazából. Tudom, hogy végtelenül naiv, gyerekesen jóhiszemű és javíthatatlan álmodozó. 

A percek múlásával haragom lecsitul és puha csalódottság veszi át a helyét. Most talán éreznem kellene még valamit, akármit, de nem érzek semmit. Csak a csalódást, mert előbb hisz egy idegennek, mint nekem. Tudom, hogy neheztel rám, elítél, mert megöltem valakit, akiről úgy hiszi, hogy jó ember volt. Akitől segítséget remélt, igazságot, biztonságot és megnyugvást. 

Nem várom, hogy mellém érjen, tudom, hogy követ, nincs más választása. Tartja a távolságot, úgy tesz, mintha megégethetném őt, amit közelebb kerül hozzám egy-két lépéssel. Van az a hideg, ami szinte megbénítja az embert, az a jeges érzés, ami belülről fakad és a világ összes melege sem lenne képes eltüntetni. Hetek voltak, míg rátaláltam. Elveszteni egyetlen másodpercbe telhet. Nincs sok időm, nem játszadozhatok azzal, amiből nekem is kevés jutott. Szükségem van a megoldásra, amivel ezt helyre hozhatnám, de nincs birtokomban semmi, ami segítségemre lehetne. 


Fojtogató a csend, sohasem éreztem még ennyire zavarónak, gondterhesnek és visszafordíthatatlannak. Álszentség lenne azt állítanom, hogy soha nem kellett még hasonló helyzetet kezelnem, illetve, hogy nem fogtam ilyenkor egyszerűre a dolgok menetét. Értelemszerűen. Hiszen miért bonyolítsak mindig mindent, mikor ezt helyettem kétszeresen megoldja az élet? Épp elég bajom van anélkül is, hogy én keresztbe tennék magamnak. 

Csendben maradni és figyelni a fiú minden mozdulatát nem könnyű. A tudattal élni, hogy ok nélkül vesz semmibe, néz hideg vérű gyilkosnak, nem könnyű, de elviselhető, belegondolva meg egészen mulatságos. A tökéletes magyarázat átgondolása és tálalása már egészen nehéz.

Érzék kell hozzá. 


Figyelmeztetése nélkül torpanok meg, felfogni sincs ideje a helyzetet, így csak nagyon finoman, alig érezhetően nekem ütközik. Késő van, ismerős a hely, így itt maradunk. Felesleges és szükségtelen lépés lenne innen tovább haladnunk. Nem fordulok meg és nem nézek hátra, viszont a szám sarka halvány mosolyba fut. Ellon úgy tesz, mintha én magam lennék a tűz, ami egyetlen érintéssel elemészti. Mellkasához vonja a táskáját, magához szorítja azt és sietve eltávolodik tőlem.

Ellonra haragudni nem könnyű. Megbocsátani neki lehetetlen. 

Szív kell hozzá. 

- Itt maradunk éjszakára. Arra van egy patak – mutatok a megfelelő irányba. 


- Jó – motyogja magamra hagyva. 


Rövid ideig még utána meredek, aztán beljebb sétálva, táskámat ledobom a földre és tűzet gyújtok. Nehéz megértenem a fiú gondolatmenetét, hogy mit miért tesz, vagy mi az, ami bántja,sérti a büszkeségét, esetleg, hogy mitől érzi magát veszélytől fenyegetve, vagy feszélyezve. Azok, akik jót cselekednek a jó érdekében, segítenek és kedvesek, jó emberek. Azok, akik rosszat cselekednek a rossz érdekében, elutasítóak, halk szavúak és mogorvák, rossz emberek. Persze a világ nem így működik, hiszen nincs olyan, hogy jó ember vagy rossz ember. A jó emberek is ugyanúgy tesznek rosszat, mint ahogyan a rossz emberek is jót. 

Felvetődik bennem, hogy hagyom a francba az egészet, visszaviszem a fiút vagy itt hagyom magára, és én is kezdek egy új életet...Aztán végig gondolom és felvetésem valahogy értelmét veszti. Nem jó ötlet, használhatatlan terv, Ellon nem élné túl, ha itt hagynám őt, teljesen egyedül, úgy, hogy senkit nem ismer és senkire nem számíthatna. 

Kulacsokkal a kezeimbe sétálok oda, ahol a fiú is van, de nem zavarom meg, így valamivel feljebb térdelek le és töltöm meg vízzel őket. Nem törődöm a gyerekes viselkedésével, tegye, ha neki ettől jobb, meguntam már, hogy egyszerre védjem, oktassam, figyeljek rá és neveljem. Felegyenesedve vissza térek a tűzhöz és elteszem a kulacsokat a táskába, majd helyet foglalva leülök. 

Várakozva szemlélem a környezetet, a fákat és cserjéket, amik között apró élőlények bújnak meg. Ártalmatlanok, ismertek és ismeretlenek egyaránt, aranysárgás, zölden és pirosan villanó szemekkel. Kizárom tudatomból a hangokat, nem figyelek a környezetemre, helyette rendszerezem fejben a további teendőket, az útvonalat és azt, hogy mikor és meddig időzzünk következőnek. Kevésbé biztonságos falvakban és városokban aludni, mint erdőkben, de jóval kényelmesebb is ágyban aludni, mint kemény, fagyott földön. 

Fejemet félrebillentve nézek körül, keresem, hogy hol lehet, de nem találom a tűz körül, így kizárásos alapon már megint a víz közelében időzhet. Különösebben nem tartanám fontosnak, hogy olyan helyen, ahol ketten vagyunk, veszélyes tényezők nélkül, mindenáron mellettem legyen vagy a közelemben, de nem vagyunk messze attól a falutól, amiben Varus is élt. Nem tartom kizártnak, hogy a társai is a közelben időznek, vagy ha tévedek is ebben, olyan messzire nem kerülhettek el a barátjuktól, aki már halott. 

Felállva a tűztől lassan sétálok a fiúhoz, óvatosan a vállát érintem, hogy ne ijesszek rá, de amikor hátranéz rám meglepődök az ellenséges tekintete láttán. 

- Gyere, Ellon, már aludnod kellene. 


- Itt alszom – motyogja kézfejére hajtva fejét. 


- Meg fogsz fázni, ha itt maradsz.


- Nem akarok most beszélgetni veled és látni sem akarlak. Hagyjál. 


Rövid ideig hallgatok, figyelek és elemzek, végül arra a döntésre jutok, hogy értelmetlen győzködnöm bármiről is valakit, aki gyerekesen makacs. 


- Szóval megint visszatértünk a gyerekes viselkedéshez? Duzzogsz? 


Nem állítom, hogy nem volt céljaim között haragjának kicsalogatása. Úgy majd reményeim szerint könnyebben és hamarabb túl teszi magát ezen az egészen, ha mindent kiad magából és a fejemhez vágja az összes hibámat, amit ismeretségünk alatt látott és tapasztalt nálam. 


- Nem duzzogok. Gyerekes viselkedésnek számít, hogy nem akarlak látni? Hogy egyedül akarok lenni egy kicsit? Megszoktam már, nem fog gondot okozni, Daelas. Hagyj békén.


- Rendben, tégy, amit akarsz, de ha megbetegszel...


- Ha tudnál bármit is fajtámról, akkor azt is tudnád, hogy a víz gyógyít minket. Nem betegedhetek meg és bármilyen sérülést meggyógyít, ameddig benne vagyok. 


Nem látom értelmét a további csevejnek, meguntam, fáradt vagyok, lelkileg lemerült és mérges még mindig, hogy ennyire vak az igazsághoz. Hogy ennyire nem veszi észre azt, ami a szeme előtt van. Hogy ennyire nem látta át a csapdát, amibe Varus akarta őt belerántani pusztán kialakuló barátságuk örömére. 


*

A korán kelésnek mindig megvannak a maga előnyei, ahogyan az éberségnek és a higgadtságnak is. Körülnézve szemeimmel egyből a fiút keresem, meglep, hogy nem találom sehol, pedig erre számítanom kellett volna már a legelejétől fogva. A felismerés túl hamar vág fejbe, amitől úgy érzem, mintha minden vér kiszállna az ereimből. Elképesztő, eszement kölyök. Nem is hagyta, hogy megmagyarázzam neki ezt az egészet, csak elmenekült az esetleges valóság és előlem. Kíváncsi vagyok, vajon ha mindent elmondanék neki arról, amit én tudok, vajon hinne még nekem valaha is? Hiszen ismerem már milyen makacs, ha ő valamit a fejébe vesz...Összeszorított állkapoccsal egyenesedem fel. Fejem pár percre egy fa kérges törzsének döntöm, megpihenek, hogy aztán tovább tudjak indulni, és megkeressem a kölyköt. 


- Hol vagy, Ellon? - suttogom magam elé. 


Táskámat a vállamra dobva, óvatos léptekkel haladok az erdőben. Figyelem a környezetem, hátha meghallom a lépteit, vagy a zajongását, de semmi. Hamar elegem lesz a tétlenségből és sokkal gyorsabban haladok a fák között, mint eleinte. Eddig az zavart, hogy mindvégig volt mellettem valaki, aki lelassított és most az bosszant, hogy nincs senki, aki felhívná figyelmemet a környezetem szépségére. Lassan hajnalodik, tudom, hogy nem lefelé haladok, sokkal inkább felfelé. Csak bízni tudok benne, hogy Ellon is erre jött. Emlékszem, gyerekként mennyire tartottam az erdők nagyságától, az állatoktól, még magamnak is furcsa bevallani, mennyire szokatlanul egyszerűbb és élvezetesebb volt gyerekként az élet, mint most felnőttként. Itt már nem tehetem azt meg, hogy hátraarcot vágok, felhagyok a kereséssel és visszatérek az otthonomba. Hihetetlen, hogy alig néhány napja ismerem őt, fogalmam sincs róla, milyen valójában....De kedvelem. Még annak ellenére is, hogy örökké csak a baj van vele. 


3 nappal később


Mióta elindultam, háromszor fordultam meg és indultam el mindig más irányba, hogy aztán elbizonytalanodjak, és ne tudjam mit tegyek, merre menjek következőnek. Három nap hosszú idő és biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, akit lefárasztott ez az út, amit eddig megtettünk. Tovább haladok az ösvényen, amire néhány órája akadtam rá és hirtelen a fák eltűnnek. Utam a szikláshoz vezet, ahonnan közvetlenül le lehet látni a tisztásra. A lélegzetem is eláll, hiszen gyönyörű hely, érezni lehet a természet közelségét. De mégis, olyan elhagyatott az egész. Kezd egyre aggasztóbbá válni, hogy még mindig nem találtam rá Ellonra és még csak azt sem tudom, merre mehetett. Izmaim megfeszülnek, szinte fizikai fájdalmat érzek, hogy nincs senki a közelemben, akit megüthetnék. Tehetetlen kétségbeeséssel gyűröm marokra táskám szíját, szorosabbra fogom, hogy ne veszítsem el. Elindulok valamerre, ismét futok, anélkül, hogy figyelném a környezetem, úgysem tudom, merre vagyok. Az idő múlásával fülledt levegő ereszkedik az erdőre, muszáj megtalálnom. Egyre melegebb lesz, mindenhol zöldet látok, zöld leveleket és moha lepte fatörzseket. Zúg a fülem a kétségbeeséstől és a megerőltetéstől. Figyelmesebb is lehettem volna, óvatosabb vagy egyszerűen csak együtt érzőbb. Hagytam, sőt, még csak észre sem vettem, hogy mikor ment el. Egyedül az éjszaka közepén. Frusztráltan felhorkantok és ezzel le is zárom magamban az eltűnéskérdést, mert a gondolataim kezdenek egy olyan irányba elmenni, amit nagyon nem akarok követni, így figyelemelterelésként körülnézek egy kicsit. 

Kezdem visszasírni a folytonos csacsogását és azt, hogy valamivel mindig felzavarta a természet nyugalmát, vagy az én nyugalmamat. Ami meg még szebbé teszi ezt az egészet számomra az az, hogy én tehetek erről az egészről. 

Valahonnan a távolból nevetések és beszéd hangjai szűrődnek hozzám. Abba az irányba veszem az utam, amerről a zajokat is hallom, aztán elkeseredetten felsóhajtok. Mikor nekivágtam ennek az egésznek, tudtam mire vállalkozok. Most se magamért csinálom ezt az egészet, nem azért döntöttem el, hogy megtalálom Ellont, mert ez a feladatom, hanem mert biztonságba akarom tudni. Felmérem azt a néhány fős emberekből álló csapatot, akik tagadhatatlanul a piacra szeretnének eljutni, főleg most, hogy egy értékes áru is az ölükbe pottyant, aztán fegyvereim nagy többségét elrejtve, elindulok feléjük. A helyzetet látva még a maradék élettől is elmegy a kedvem, ami még hátralehet nekem. Ez az egész jelenleg valamivel több, mint reménytelen, és nem tudom felfogni, hogyan lehetek ilyen szerencsétlen, hogy ez megtörtént annak ellenére, hogy én tényleg próbáltam rá vigyázni. Ostoba emberek mind, gyengék, tudatlanok, biztonságban érzik magukat és nem figyelnek a zajokra. Nem hallják a közelgő lépteimet, csak akkor vesznek észre, mikor már a látószögükbe kerülök. 

- Te meg mit akarsz? - mér végig az egyikük, gyanakodva méreget, egyik keze megrándul, de még nem nyúl a fegyveréhez. 


- Félsz tőlem? - kérdem kezemmel mögé intve, először téves következtetéseket vontam le kezének rándulásából. Azt hittem csak az idegesség miatt teszi, de nem. Az jelzés volt részéről. A többiek pedig hűséges kiskutyák módjára léptek is a parancsnak megfelelően. 


- Talán nincs okom?


- Talán van – mosolyodom el. 


Rezdülésükre én is mozdulok. Töprengve figyelem a levágott fejet, és az arcomon pettyező ezernyi vérfolt marad. Lesújtok újra, átfordulok és döfök. Vér a kezemen, vér a kardjaim pengéjén, vér mindenütt, Ellon fáradt, nyúzott arcára nézek, ellépek, leszúrok, gyilkolok. Aztán fáradtan megtörlöm a pengéket, elteszem a kardokat és lassan a fiúhoz lépdelek. Mellé térdelve előveszem az egyik kulacsot, hüvelykemet alsó ajkára biggyesztem, lejjebb húzom és megitatom. Nem szólok semmit, egy kisebb tőrrel elvágom a kötelet, amit a kezeire kötöttek és talpra rántva őt is, felállok. Körülnézve elundorodom a látványtól, attól, amit tettem. Testek az avarban, hullák a földön, halott hús dögszaga és vér...rengeteg vér, amit szomjazva issza magába a szikkadt föld. 

Nem veszek tudomást a fiúról, az állapotáról és arról, hogy ezért részben én magam is felelős vagyok. Nem viszonzom a tekintetét, pedig magamon érzem azokat a mélykék kristályokat, tudom, hogy figyel és magyarázatot vár. Választ vár valamire, holott még fel sem tette a kérdést. 

- Érted jöttem – mondom ki a nyilvánvalót. 


- Tudom – bólint aprót, megtántorodik, tenyeremet a lapockájára simítom és megtartom. - Sajnálom – hajtja le a fejét bűnbánóan. 


Kedvtelenül felnevetek és elindulok, lassan, megvárva, hogy elinduljon ő is. Annyi mindent mondanék most neki, kiabálnék, suttognék, de a szavak valahol elmaradnak. Nem bízott bennem. Óh, annyira szeretném őt gyűlölni most ezért. 


- Éreztél már bűntudatot? - kérdem lassú léptekkel indulva el. - Érezted már, ahogy a fájdalom hosszú, gyilkosan precíz mozdulatokkal felnyitja a koponyád és vérvörös vonalakat karcol az agyadba, belevési, hogy te tehetsz mindenről? Hallottad a fejedben visszhangozni az utolsó szavakat, amik ide-oda cikáznak, egyre vádlóbban, egyre hangosabban? Én igen.


Pár percig nem szól semmit, megtántorodik, de nem esik össze. Halkan, a földet nézve sóhajtok fel, várom, hogy újabb lépést tegyen. Megmozduljon, vagy kérje, hogy segítsek neki. Nem akarok tovább menni és azt se akarom, hogy hosszadalmas csevejbe elegyedjek bárkivel is. Fáradt vagyok, vértől bűzlök és nem akarok mást, mint pihenni, felejteni és remélhetőleg minél hamarabb túltenni magam azon, hogy egy nyomorult gyilkos szintjére alacsonyítottak le. Nem messze itt kell lennie egy háznak, elszigetelve a mindenségtől, emberektől, lényektől és attól az átkozott hangzavartól, ami a városokban és falvakban szokott lenni. 


- Tudsz mindent azokról, akik fogva tartottak, igaz? - kérdem továbbra sem nézve rá. Ujjaimat óvatosan fonom a karja köré, nem okozok fájdalmat, de stabilan megtartom, ha esetleg eszébe jutna összeesni. Aprót bólint. - Akkor bizonyára Varusról is tudsz már mindent – jegyzem meg minden gúnyt kiűzve a hangomból. Újabb biccentés, ami egyáltalán nem tölt el elégedettséggel. 


Egy alig látható mellékösvényen lekanyarodva megyünk tovább még egy darabig. Ha nem lenne ez a lassú vánszorgás már réges-régen ott lehetnénk, de már így is csak idő kérdése, hogy elérjünk a faházig. Nem nézek körbe, annak ellenére, hogy nagyon rég jártam itt, most egyáltalán nem köt le a hely szépsége. Sem a táj nyugodt békessége. Bekopogok, mozdulataimból mellőzök minden finomságot, aminek következtében legelőször egy éles kés hegyével találom szembe magamat, és csak azután következik a meglepett tekintett, zavarosan boldog mosoly és szoros ölelés. Amennyire a helyzet engedi én is elmosolyodom és fél kézzel átölelem. 


- Tiszta vér vagy....


- Nem az enyém – vágok a szavába gyorsan. - Ő itt Ellon – intek kezemmel a mellettem álló fiúra. 


Bólintva lép félre, hogy beléphessünk. Finoman meglököm a fiút, hogy előrébb lépjen, összerezzen, aztán elkerekedő szemekkel figyeli Lux négy év körüli kisfiát, aki a maga tudatlan bájosságával az anyjához siet. Megejtek egy mosolyt a gyereknek, félve viszonozza, de egyetlen pillanatra sem lép el Lux közeléből. Bizonyára a rám száradt vér lehet az oka, vagy az, hogy soha eddig nem látott még Ellonhoz hasonlót. Ismerem a házat, így nem kell kíséret ahhoz, hogy megtaláljam a szobákat. Három van itt is, találomra nyitok be az ajtókon, de mindegyik ugyanolyannak bizonyul. Maradok a szokásosnál, annál, amit mindig is a magaménak tudhattam, mikor hosszabb ideig itt időztem. Halvány mosollyal nyugtázom, hogy semmi nem változott. Ágy, szekrény, asztal, szék, néhány polc. Még mielőtt kilépnék az ajtón, megvárom, hogy a fiú bemásszon az ágyba, magára rántsa a takarót és alig hihetően alvást színleljen, aztán magára hagyom és lerogyok az egyik székre. 


- Akarsz beszélni róla? - ül le velem szembe a nő. 


- Nem – ignorálom komoran. - És te sem akarsz. 


- Bármi is történt, előbb-utóbb megoldod, csak hallgass a szívedre és légy valamivel türelmesebb – mondja kisvártatva, és én őszintén meglepődöm ezen a hozzáálláson. Ennek ellenére nem mutatom neki, hogy sikerült meglepnie. 


- Van nekem olyanom? - kérdem enyhén cinikusan. 


- Hát, a sündisznóbőr alatt valahol mélyen van – mosolyodik el magamra hagyva. 


- Te kis naiv - sandítok utána. 


Tenyeremet az asztal lapjára simítom, néhány kiálló szálka a bőrömet karcolja. A fejem tompán lüktet és magam elé meredve, pislogás nélkül összpontosítok a kezeimre, amik még mindig halványvörösek a kopott, töredezetten rászáradt vöröslő testnedvtől. Egyedül maradtam a gondolataimmal, a lelkiismeretemmel és az egész szarsággal, ami a nyakamba szakadt.

Ellon:

*3 nappal később*

Szomjas vagyok. Borzalmasan szomjas vagyok, még sosem éreztem magam ilyen rosszul. Az egész testem nehéz, mint a kő, a bőröm pedig, mintha száraz homokkal dörzsöltem volna végig a testem.

A tűz körül ülő emberek nem adtak egy kortyot sem, ahogy ennivalót sem, de még mindig nem akarom elhinni a népem már nem létezik. Hogy ezek az undorító gonosz emberek elpusztították az egész fajtámat és már csak én maradtam közülük. Az nem lehetséges! Nem tehették… nem pusztíthattak el egy egész fajt, pusztán kapzsiságból!

Halk nyöszörgéssel oldalra fordulok, ahonnan látom azt a kis ládát. Lassan megérintem a fülemet, majd visszafordulok a fák felé.

Végül mégiscsak eladnak. Azt mondták holnap túladnak rajtam. Mintha valami tárgy lennék, amitől megszabadulhatnak és vígan kacagva üthetik össze a korsóikat a pénzük fölött.

Dühösen összeszorítom a szemem, a csuklómat a köteleknek feszítem, de semmi esélyem rá, hogy kiszabaduljak, még akkor sem lenne, ha nem lennék ennyire legyengülve, mint most.

Bárcsak ne szöktem volna el a varázslótól! – gondolom kétségbeesetten, az utóbbi napok során már sokadjára.

Vajon ő tudta, hogy Varus mit tett? Daelas tudta, hogy mit akart velem tenni?

Megölte… ha elmondta volt miért… de az a morgós varázsló sosem képes megszólalni! Az ő hibája, hogy holnap… teremtőm, hogy szabaduljak ki?!

Ismét eszembe jutnak a rémmesék, a levágott, összeaszott elf fülekről és az övként használt azúrkék hajtincsekről és reszketni kezdek. Ég a bőröm, de közben mégis fázom, dühös vagyok és rettegek egyszerre…

- Tom, nem kéne valamit adnunk neki? – hallok egy hangot a hátam mögül.

- Minek kéne? Hajnalig kibírja, utána meg már nem a mi dolgunk! – ordít vissza egy rekedt hang, amit fel is ismerek: ő az aki nevetve megmutatta az a ládikát, ami tele volt arany fülbevalókkal, amiken könnycsepp alakú holdkövek függtek.

Gyűlölöm őt…

 

Kábán az éhségtől és a kínzó szomjúságtól, álom és ébrenlét között lebegek. Hol kinyitom a szemem, hol lecsukom. Nem merek elaludni, mert félek, hogy mit történne, hamarosan pedig hallom is a zavargást. Biztos megint összeverekedtek a sör miatt, mint tegnap este is, az egyik férfi majdnem rám zuhant, de ma már ahhoz sem lenne erőm, hogy odébb gördüljek az útból.

- Te meg mit akarsz? – szólal meg a rekedt hangú.

- Félsz tőlem?

Ez a hang…

- Talán nincs okom?

- Talán van.

Kipattannak a szemeim, izgatottan kémlelem a félhomályt, amikor meglátom.

Itt van! Daelas itt van! Eljött értem!

Ha tudnék, most megkönnyebbülten nevetnék, vagy sírnék annyira örülök neki hogy azt el sem tudom mondani. Amennyire tudom rajta tartom a szemem, miközben ő… a kardjára szúrja az összes embert.

Mindenkivel végez…

A kezei és a ruhája csupa vér, amikor leguggol mellém, a szívem mégis az örömtől zakatol olyan erősen, hogy láthatom és nem a félelemtől.

Előveszi a kulacsát, az ujjával szétválasztja az összetapadt ajkaim és megtölti a finom, friss vízzel, amit a testem mohón szív magába. Érzem, hogy a bőröm megtelik nedvességgel, bár ez koránt sem elég azok után, hogy napokig szomjaztam, de a fájdalom enyhül a tagjaimban.

Elvágja a csuklómat szorító köteleket is és segít felállnom, miközben magához szorít, mert még bizonytalanul állok. A szemeimet le sem veszem az arcáról, várom, hogy ő is rám nézzen, de nem teszi. Annyira örülök, hogy itt van!

Haragszik…? 

Buta kérdés, persze, hogy haragszik… sőt… biztos dühöngeni fog, mert elszöktem és keresnie kellett.

De miért? Itt is hagyhatott volna, nem értem miért tette meg ezt értem, mikor nem is számítok neki, csak idegesítem.

- Érted jöttem – mondja érzelemmentes hangok.

- Tudom – bólintok, de a fejem azonnal szédülni kezd, még szerencse hogy megtartott – Sajnálom.

Lehajtom a fejem, bűnbánón pillantok a koszos lábaimra, mire ő nevetni kezd, de nem boldogan. Ez hideg nevetés.

- Éreztél már bűntudatot? – kérdezi halkan és közben elindul az erdőben - Érezted már, ahogy a fájdalom hosszú, gyilkosan precíz mozdulatokkal felnyitja a koponyád és vérvörös vonalakat karcol az agyadba, belevési, hogy te tehetsz mindenről? Hallottad a fejedben visszhangozni az utolsó szavakat, amik ide-oda cikáznak, egyre vádlóbban, egyre hangosabban? Én igen.

Nem tudok mit felelni, túl fáradt vagyok a gondolkodáshoz, de akkor sem érteném mit akar ezzel mondani. Miért lenne neki bűntudata? Én szöktem el, inkább nekem kellene lenni, amiatt hogy gondot okoztam neki, de nincsen. Nem érzem azt, mint mikor megütöttem azt a kisgyereket, nem érzem azt a szorítást a mellkasomban, most egyszerűen csak megkönnyebbülést érzek.

Lassan haladunk, aminek én vagyok az oka, hisz nem tudok sietni, az karja nélkül a hátamon szerintem el is esnék. Néha azt gondolom nem bírok ki még egy lépést és meg kell kérnem hogy álljunk meg pihenni, de elég csak a szigorú arcélére néznem, a dühösen összeszoruló keskeny ajkakra és máris elszégyellem magam. Nem panaszkodhatok…

Kiérve az erdőből, hirtelen egy ritka, fákkal alig övezett tisztásra érünk. A friss fű smaragdzölden ragyog a hajnali nap fényében, ami egy takaros házat világít meg a közepén.

- Tudsz mindent azokról, akik fogva tartottak, igaz? – szólal meg hirtelen, mire összeszoruló torokkal bólintok - Akkor bizonyára Varusról is tudsz már mindent.

Megint biccentek, majd onnantól a földet bámulom, míg a ház elé nem érünk.

Varus… örültem, hogy végre valaki tud segíteni megtalálni a népem. Nem hittem volna, hogy a kedvessége mögött egy mészáros van. Az egyik férfi kiborította annak a zsáknak a tartalmát, amit Daelas megpróbált visszatuszkolni előlem a fiókba és amit Varus sem hagyott megnéznem.

Fülbevalók… rengeteg, talán száznál is több fülbevaló volt bennük.

Daelas bekopog a ház ajtaján, mire én is felnézek és egy pillanatra ijedten nyílnak tágra a szemeim, mikor egy kés hegye jelenik meg a nyílásban, de az egész nem tart tovább egyetlen pillanatnál, azután pedig a nő megöleli Daelast.

Félig engem is, mert a varázsló még mindig tart, így érzem hogy ennek az embernek milyen jó illata van. És igazán mosolyog Daelasra… és ő is rá.

Ki lehet ez az ember?

- Tiszta vér vagy...

- Nem az enyém – vág közbe Daelas, majd megszorítja picit a karom - Ő itt Ellon.

Az nő bólint felém, majd eláll az ajtóból, hogy bemehessünk. A házban nagyon jó illat van, pont olyan, mint ami belőle is árad, de nem tudom mi az. Picit el is bambulhattam, mert Daelasnak kell meglöknie, hogy lépjek, odabent pedig egy kicsi emberke siet a nagyhoz.

Egy embergyerek. Ezt legalább meg tudom különböztetni a felnőttektől. Daelas rá is mosolyog, mire a kicsi emberke is visszamosolyog rá, én pedig még jobban elszomorodom.

Csendben tovább megyünk, nem szólunk egymáshoz. Daelas biztos haragszik, én meg nem tudom hogy mit mondja, az egészhez pedig túl kimerült vagyok, így mikor meglátok egy ágyat azonnal be is mászom a puha takaró alá és magamra rántva behunyom a szemem.

Csak azután nyitom ki és meredek a szövetre, mikor csukódik az ajtó.

Miért van az, hogy mindenkire mosolyog, csak rám nem?

***

Nem tudom eldönteni, hogy mennyi lehet az idő, mert az égen olyan sötétszürke felhők vannak, amin egyáltalán nem szűrődik át a fény. Percekig forgolódom az ágyban, mindenem elgémberedett a valószínűleg hosszú alvástól, de mikor végre kinyújtózkodtam, halkan elindulok a házban, hogy a többiek után kutassak.

Csend van és sehol nem találok senkit, pedig minden szobába benyitok. Azután odakint folytatom, messziről meg is pillantom az embereket, amint a fűben ülve csinálnak valamit, de Daelast csak akkor találom meg, mikor körbejárom a házat. Egy eldőlt farönkön ül, hátát a ház oldalának támasztva.

Nem néz rám, de biztos vagyok benne, hogy észrevett, ezért odasétálok és mellé ülök. Rövid tétovázás után előhúzom a ruhám belsejébe tűzött ezüstszínű levelet és átnyújtom neki.

- Tessék, visszaadom. – motyogom halkan.

Elveszi és megforgatja a szemei előtt. – Már nem kell?

Vállat vonva felhúzom a lábaim, hogy kényelmesen üljek. – Nagyon szép, de azt mondtad fontos neked. Sokszor segítettél nekem, nem is érdemlem meg ezt, úgyhogy inkább visszaadom.

Szerencsére nem kutattak át, így el tudtam rejteni, mielőtt elkaptak volna.

- Sokszor segítettem… és mégsem volt elég, hogy megbízz bennem, igaz?

Megrázom a fejem, nem tudok mit felelni erre, mert igaza van. – Valójában mi ez? – bökök a levél felé.

- Egy hajcsat.

- Hogy működik? – emlékszem, hogy neki is a hajában lógott, mikor először megláttam.

Végre felém fordul és a szemembe néz, majd az ujjaival összefogja hátul a hajam és beleteszi azt a csatot.

Hirtelen olyan nehéz lett tőle a fejem, hogy majdnem hátradőlök. Fintorogva megrázom, mire a csat egyszerűen lecsusszan a tincseimről, egyenesen Daelas kezébe.

- Ez egyáltalán nem jó. Lehúzza a fejem. – mormogom, ellenségesen bámulva a levél formát.

- Mert nem vagy hozzászokva az ilyesmihez. – válaszolja, majd az oldalra lógó tincseit összefogja és hátratűzi a csattal. Most már ugyanott van ahol legelőször.

Csend ereszkedik közénk, mi alatt én a fa kérgét feszeget az ujjaimmal, a varázsló pedig mozdulatlanul ül mellettem. Tudom mire vár…

- Nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam neked. Én csak…

- Van fogalmad róla, milyen nehéz volt rád találni? – vág közbe baljós arckifejezéssel, mire összehúzom magam – És arról van némi elképzelésed, mi történt volna veled, ha nem talállak meg? Elmondták mit tesznek azok a barbárok az elfekkel?

- Igen…

- Akkor légy szíves, gondolkozz mielőtt cselekszel és kerüld el az olyan ostobaságokat, amik az életedbe kerülhetnek!

Még éppen sikerül visszapislognom a könnyeim miközben farkasszemet nézek az ő szigorú szemeivel. - A te a hibád volt.

- Igen. Nem voltam elég éber, nem vettem észre mikor elszöktél…

Ezúttal én vágok a szavába. – Nem így értettem. Nem kellett volna elszöknöm, ha néha beszéltél volna hozzám.

Felhorkant. – Úgy emlékszem minden kérdésedre válaszoltam. – gúnyolódik, de én határozottan nézek rá.

- Csak arra, amire akartál. Hogy várhatod el, hogy bízzam benned, ha még csak azt sem tudom, hogy miért vagy velem?

- Eddig nem volt ezzel problémád. – szólal meg egy perc némaság után.

- Mert… mert eddig nem sejtettem, hogy ilyenek az emberek. – lehajtom a fejem, mert érzem hogy szúrni kezd a szemem a bánattól – Hogy lehet, hogy én vagyok a fajtámból az utolsó és hogy ennyien fel akarnak használni az önző vágyaikhoz.

Pedig a népem legnagyobb áldásáról fogalmuk sem volt. Ha tudták volna, biztos még pénzért sem adtak volna ki a kezük közül. Daelas sem tudja, ha pedig el akarna adni, mint a többiek, már megtehette volna.

- Nem tudhatod. – emeli meg a fejem, a hüvelykujjával leseprik az arcomról a már kibuggyant könnycseppeket – Nem bízhatsz meg abban, amit azok mondtak.

- És benned megbízhatok? – teszem fel a kérdést, picit közelebb mászva hozzá, hogy egy centiről nézhessek bele a szemeibe.

Sóhajtva dönti hátra a fejét, de nem mozdulok addig, míg választ nem ad.

- Azt hittem ezt már tisztáztuk.

- Egyáltalán nem! – morranok rá bosszúsan, mert megint csak tereli a szót – Már abban a pillanatban nyűg voltam neked, amikor találkoztunk. Igen, sok mindent mutattál azóta, ez alatt a pár nap alatt és megtanultam néhány dolgot amit nem értettem, de még mindig rengeteg minden van. Én… nem csak azért jöttem veled, hogy segíts megkeresni a népem, hanem azért is, mert örültem hogy megjelentél, még akkor is ha sokszor idegesítő vagy, én nagyon szeretek veled lenni és meg akarok bízni benned, de… mikor már sikerülne mindig történik valami és… és megijesztesz, mert eszembe jut, hogy semmit sem tudok rólad. – kezeim közé fogom az arcát, bár ha el akar fordulni tőlem azt úgy sem tudnám megakadályozni – Mit akarsz te tőlem Daelas? Miért jöttél el a barlangba? Honnan tudtad hogy ott vagyok és hová megyünk?

Daelas:


Merőn bámulom az ablak azon szeletjét, amit fekvő pozíciómból látok. Borús, szürke nap van. Néhány percig még mozdulatlanul fekszem, aztán óvatosan felemelem a kezem, kihúzom a takaró alól és ásítva felülök. Akárhogy is, most még a gondolkodás is nehezemre esik, és az egyetlen, amit igazán akarok az egy nyugodt délután meg még úgy néhány órányi alvás. Ebből talán az egyik teljesülhet is. Nem szándékozom tovább menni, legalább két nap, míg helyre jönnek a dolgok és eltervezem, merre tovább. Addig viszont legalább biztosítok az itt maradással egy helyet, ahol Ellon is kipihenheti azt a három napot, amit fogságban kényszerült eltölteni. 

Csendesen hallgatózva lépek az ajtóhoz, nincsenek dobbanó léptek, sem vidám kacajok és halk beszélgetések neszei. Elhátrálva félrehúzom a függönyöket, hagyva, hogy a Nap sápadt, megtört sugarai utat törjenek maguknak az üvegen túlra, halványan megvilágítva ezzel az aprócska, már-már nevetségesen egyszerű és otthonosan berendezett szobát. Régen jártam itt és ami azt illeti, hiányozott is már ez a barátságos légkör. Itt legalább nem kell minden percben attól tartanom, hogy valaki ránk ront és halállal fenyeget. 

Lassú, lusta léptekkel sétálok ki a szabadba, jól esik a friss levegő, ahogyan az is, hogy végre nem kell azzal bajlódnom, hogy minél hamarabb tovább tudjunk indulni. Van pár óránk, egy-két napunk ahhoz, hogy elhagyjuk a tisztást. Biccentve köszönök a fűben ücsörgő nőnek, aztán valamivel távolabb tőlük egy forgácsos rönkre leülve, hátamat a ház falának döntöm. Egyre fárasztóbb és nehezebb egyik helyről a másikra utazni, elindulni valahonnan, ahol annyi időt sem töltünk, hogy megszokjuk, és megérkezni valahová, ahol szintén annyit nem fogunk, hogy felismerjük az utcákat. Mérges vagyok, hogy nem lehetek otthon, mérges vagyok, amiért nekem kell majd elvégeznem Scarletnek a mocskos melót. Na persze ki másra is bízhatná? Kétségtelenül én vagyok az egyetlen, akiben megbízhat, ha úgy vesszük, neki én vagyok a legjobb embere, sőt, a legjobb barátja, ha szabad ezt a jelzőt alkalmaznom magamra. 

Halkan felhorkantva mosolyodom el. Úgy teszek, mintha nekem annyira lennének barátaim. Mintha nekem annyira nagy szükségem lenne barátokra. Hamar meghallom a könnyed léptek közeledtét, tudom, hogy nemsokára társaságot kapok magam mellé, látom Ellont közeledni, de nem emelem meg a fejem, nem érdekel, hogy jön. Nem fordulok felé, egyszerűen figyelek és várok. 

Nem tudom, hogy sikerül-e még megakadályoznom a katasztrófát, vagy végleg elveszett minden.  Ez az első alkalom a mai napon, hogy találkozok vele. Az este pocsékul váltunk el, én sértett haraggal, míg ő csendes szomorúsággal. Nem tudom, most milyen hangulatában van, ezért úgy döntök, hogy nem is érdekel. Mellém telepszik, nem szólunk semmit, csak halkan lélegzünk a csendben, míg ő meg nem unja és felém nem nyújt egy ismerősen csillanó hajcsatot. Nem hittem volna, hogy egyszer majd visszaadja. 

- Tessék, visszaadom – dünnyögi halkan. 


Kíváncsian veszem ki a kezéből, ujjaim között forgatom és elgondolkodom. Nem értem mire fel ez a nagy változás. Ennyire nem haragudhatott meg rám, hogy önszántából, ennyire könnyedén mondjon le arról, amit már találkozásunk pillanatában a magáénak szeretett volna tudni. Oda is adtam neki, eleinte még zavart, aztán hozzászoktam, hogy nem nálam, hanem nála van. 


- Már nem kell? - kérdezek rá érdeklődve. 


Vállát megvonva húzza feljebb a lábait, összekucorodik, egészen apró most így.


- Nagyon szép, de azt mondtad fontos neked. Sokszor segítettél nekem, nem is érdemlem meg ezt, úgyhogy inkább visszaadom. 


- Sokszor segítettem... És mégsem volt elég, hogy megbízz bennem, igaz?


Megrázza a fejét, annyiban hagyja, ahogyan én is. Felesleges újra futnunk a köröket, nincs értelme, hisz csak ugyanoda lyukadnánk ki újra és újra. A bizalom nem épül ki egyik pillanatról a másikra. Tenni kell érte. Őszinteség kell hozzá. Tudás, amivel elmondhatja, hogy ismer. De ez nem igaz, egyikünk sem ismeri a másikat. Míg ő apróságokat mesélt magáról, én neki semmit nem mondtam el az életemből. Egyszerűen nem akartam, nem tartottam fontosnak, hogy mindenáron tudjon rólam valamit. Azt hittem, hogy enélkül is végig lehet ezt csinálni. Úgy tűnik tévedtem. 


- Valójában mi ez? - int kezével az ékszerre. 


- Egy hajcsat – felelem. 


- Hogy működik?


Felé fordulva keresem meg kíváncsi tekintetét. Valóban tudni szeretné és nem csak témaként dobta fel, hogy addig se vonjon be minket a nyomasztó csend. Arcát nézve mérlegelek, döntök, és tincseit összefogva feltűzöm a haját, majd beleteszem a csatot is. Különös így látni őt, hogy azok a selymes tincsek nem hullanak a vállaira, nem vonják körbe az arcát, nem hasonlít önmagára. Egyáltalán nem olyan így, mint amit már megszoktam. Érdekes, új, ugyanakkor még mindig szép. Arcára futó fintor tódul, megrázza fejét a csat pedig a kezembe pottyan. 


- Ez egyáltalán nem jó. Lehúzza a fejem – morogja, szikrázó szemekkel méregetve a kezemben lévő tárgyat. 


- Mert nem vagy hozzászokva az ilyesmihez – mondom összefogva néhány tincsemet, amiket aztán a csattal rögzítek, hogy ne zavarjanak. 


A beszélgetésünkbe hosszú csend áll be. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyetlen szó, egyetlen elhibázott kifejezés, és vége ennek a látszólagos békének közöttünk. A legborzasztóbb viszont az, hogy tudom, válaszokat akar. Tisztában vagyok vele, hogy nem halogathatok mindent a legutolsó pillanatig. Képes az önálló döntésre, húzni, nyújtani szeretném ezt az egészet, nem akarom, hogy kérdezősködjön, nem akarom, hogy okokra legyen kíváncsi, mert tudom, hogy nem lenne mit mondanom neki. Töprengve mélyedek el még inkább a gondolataimba. Valahogy most nehezemre esik ez az egész, annyi minden van, ami arra vár, hogy megbeszéljük. Nem a hajcsat az elsődleges. Van annál jóval lényegesebb téma is, ami nem vár több halasztást. Én magam felhozni nem fogom neki semmiképp. Szerintem tudja ő is, hogy kettőnk közül nem én vagyok, aki most hibázott. 


- Nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam neked. Én csak...


- Van fogalmad róla, milyen nehéz volt rád találni? - vágok a szavaiba már-már fenyegetően halkan. - És arról van némi elképzelésed, mi történt volna veled, ha nem talállak meg? Elmondták mit tesznek azok a barbárok az elfekkel? 


- Igen...


- Akkor légy szíves, gondolkozz mielőtt cselekszel és kerüld el az olyan ostobaságokat, amik az életedbe kerülhetnek! - morgom a szemeibe nézve. 


- A te hibád volt.


Ez egyértelmű. Nem is akartam őt vádolni mindenért. Ezért az egészért nem egyedül ő a felelős, hanem én is az vagyok. Tudom, hogy hibáztam, és ez egy olyan hiba volt, ami kis híján tönkretett mindent. Elszökött, de önszántából. És én mindebből semmit nem vettem észre. Nem találtam meg időben, és nem voltam vele ott, amikor szüksége lett volna rám. 


- Igen. Nem voltam elég éber, nem vettem észre mikor elszöktél...


- Nem így értettem – vág a szavamba türelmetlenül. - Nem kellett volna elszöknöm, ha néha beszéltél volna hozzám.


Szavait kinevetném, ugyanakkor valahol mélyen tudom is, hogy igazat mond. Talán így lett volna. Talán, ha komolyabban veszem egy kicsit is, ha hozzászólok önszántamból és beszélgetek vele, akkor minden másként alakult volna. Nem veszekedtünk volna és ő nem választja a menekülést. A legrosszabb az egészben az, hogy tudom, hibáztam. Tudom, mit hibáztam. Tudom, de most sem cselekednék másképp. Van, hogy valamit elkövetünk újra és újra, és mégsem érzünk késztetést a változtatásra. Nem akarom megváltoztatni a döntéseimet, mert azok akkor már nem lennének az enyémek. Nem akarom őt becsapni, sem hazug szavakkal hitegetni. Ha nem beszélek hozzá, nem szólok neki semmit, az nem azért van, mert utálom vagy zavar a közelsége, a társasága, az azért van, mert adott pillanatban egyszerűen nincs mit mondanom neki. 


- Úgy emlékszem, minden kérdésedre válaszoltam – veszem fel újra azt az idióta stílust, ami miatt mindig is arrogánsnak, és érzéketlennek tűntem mások szemeiben. 


- Csak arra, amire akartál. Hogy várhatod el, hogy bízzak benned, ha még csak azt sem tudom, hogy miért vagy velem?


- Eddig nem volt ezzel problémád – jegyzem meg rövid idő után. 


- Mert...Mert eddig nem sejtettem, hogy ilyenek az emberek – hajtja le fejét bánatosan. Nem tudom, mit kezdhetnék most vele. Hiszen nem megmondtam egyszer már neki, milyenek az emberek? Hát nem figyelmeztettem már őt korábban a halandók kegyetlenségeiről? - Hogy lehet, hogy én vagyok a fajtámból az utolsó és, hogy ennyien fel akarnak használni az önző vágyaikhoz. 


- Nem tudhatod – suttogom, majd álla alá nyúlva emelem magamra a tekintetét, és nézek a szemeibe. Néhány másodpercig csak kíváncsian fürkészem könnyáztatta arcát. Nem sír, nem zokog és én életemben legelőször nem üres szánalmat érzek a könnyes tekintet láttán, hanem megértem őt. Finoman, puhán érintve simítom le arcáról a cseppeket. - Nem bízhatsz meg abban, amit azok mondtak. 


- És benned megbízhatok? - érdeklődik, és komolyan, veszélyesen közel van, és még mindig szép, bizakodóan reményteli és illatos. 


Sóhajtva döntöm hátrább a fejem, húzódom tőle távolabb. 


- Azt hittem ezt már tisztáztuk. 


- Egyáltalán nem! - morran fel bosszankodva, lenyűgöző. - Már abban a pillanatban nyűg voltam neked, amikor találkoztunk. Igen, sok mindent mutattál azóta, ez alatt a pár nap alatt és megtanultam néhány dolgot, amit nem értettem, de még mindig rengeteg minden van. Én... nem csak azért  jöttem veled, hogy segíts megkeresni a népem, hanem azért is, mert örültem, hogy megjelentél, még akkor is, ha sokszor idegesítő vagy, én nagyon szeretek veled lenni és meg akarok bízni benned, de... mikor már sikerülne, mindig történik valami és...és megijesztesz, mert eszembe jut, hogy semmit sem tudok rólad – veszi kezei közé az arcom. - Mit akarsz te tőlem Daelas? Miért jöttél el a barlangba? Honnan tudtad, hogy ott vagyok és hová megyünk?


- Küldtek, de hiába mondanám el, ki. Az neked csak egy üres szó lenne, név jelentés nélkül. Tudom, hogy nehéz megbíznod bennem, nem is várom el, már rájöttem, hogy azzal lehetetlent kérnék tőled, de higgy nekem, ha azt mondom, nem akarok neked rosszat. Nem tudtam, hogy valóban a barlangban vagy-e, nem vagyok én se mindentudó, egyszerűen reménykedtem benne, hogy ott talállak majd. 


Türelmesen várom a válaszát, sokáig semmit nem mond, aztán minden előjel vagy szó nélkül feláll mellőlem és visszasétál a házba. A szél halkan és sötét elégedettséggel matat a fák között, míg az eső halkan szemerkélni nem kezd. Lux karon ragadja fiát, ölébe veszi és besiet intve, hogy kövessem őket én is. Enyhe szájhúzással megerősítem magamban, hogy Ellon még mindig makacs. Kérdései nagy részére választ kapott tőlem, nem tudom mit vár még el. Lassan állok fel a rönkről, felnézek a szürke gomolygó égboltra és a hideg eső végigcsordul arcomon, a víz összeragad a hajamban, mintha vér lenne. Miközben Ellont hallgattam, kerestem valamit az arcvonásaiban, de nem találtam sehol semmit. Míg máskor nyitott könyv előttem, most nem tudtam volna leolvasni róla, mit gondol az egészről. Őszintén fogalmam sincs arról, elhiszi-e nekem, amit mondtam. 

Nem gondolom, hogy tartozom neki további magyarázatokkal. Sejtem, hogy bosszantja, amiért ilyen silány magyarázatokat kapott, de többre nem számíthat, mert egyszerűen nincs több. Elmondtam neki, amit tudok. 

Belépve az ajtón leheletnyit elcsodálkozom, mikor észreveszem Ellont, ahogy épp tüzet próbál lobbantani. Ügyetlen mozdulatokkal és mindennemű tudás nélkül. Lux a konyhában tesz-vesz, míg szőke kisfia körülötte lődörög, nem szakadva el édesanyjától egyetlen pillanatra sem. 

- Segítesz? - pillant rám tanácstalanul, annyira elveszetten, hogy kénytelen vagyok elmosolyodni rajta. 


Nem felelek semmit. Mellé térdelek, de nem nézek rá. Aztán a kezem az övéhez ér, megáll a mozdulatában, én pedig eltolom az útból a haszontalan végtagot. Ezzel így órákig is elszórakozhatna akár, ha hagynám neki, ha nem kérte volna a segítségemet. Nem nyúlok az eszközért, amivel ő is próbálkozott, csak arrébb kotrom azt is. Félre teszem a vékony gyújtósokat, majd a fakupachoz fordulok. Mosolyogva csóválom meg a fejem amikor az arcára nézek, feszülten figyeli a mozdulataimat, mintha nem lett volna alkalma hozzászokni a varázslatokhoz. Ökölbe szorítom a kezem, megszorítom, majd vigyorogva felé nyújtom. Elkerekedő szemekkel pislog rá, aztán szétnyílnak az ujjaim, mint egy virág szirmai, tenyeremben pedig apró lángocskák táncolnak.


- Hülyeség volt megtenned, ugye tudod? - kérdem csendesen, miközben lángra lobbantom a fahasábokat. - Kezdetben valóban bosszantottál, mást sem akartam, mint minél hamarabb megszabadulni tőled. Bosszantott a gyerekes viselkedésed, az, hogy gyakran elcsodálkoztál még a legegyszerűbb dolgokon is, amiknek ismerete számomra teljesen természetes volt. Tudom hogyha beszélgettem volna veled, akkor mindezt elkerüljük, de utólag mindig könnyebb bölcsnek lenni. 


- Most már tudom – motyogja sarkaira ülve. - De megtettem, ezen nem lehet változtatni. De te még egy kérdést ne...


- Szeretnélek biztonságban tudni – vágok a szavába, megválaszolva ezzel a kérdését. 


Nem tartom fontosnak a továbbiakban, hogy ezt a témát feszegessük. Vizesen tapad bőrömhöz a ruha, nem beszélve elázott tincseimről. Sikerült begyújtanom a tűzet, de ez még nem ad annyi meleget, hogy én is megszáradjak a közelében. Tenyereimet összesimítva dörzsölöm meg kezeimet, majd felállva a fürdőbe sietek rendbe szedni magam. Nem fog megártani, ha közben veszek egy jó meleg fürdőt is. Rám fér már, itt pedig mindannyian biztonságban vagyunk. Távol eső hely ez mindentől, tökéletes egy nyugodt, békés élethez, minden szempontból megfelel arra, hogy felneveljenek itt egy gyereket. Nem szándékozom túl sok időt idebent tölteni, nem kell azzal foglalkoznom, hogy vacsorát biztosítsak, hiszen azt Lux helyettem is elintézi. Én magam nem csatlakozom az asztalnál ülőkhöz, mikor kisétálok hozzájuk frissen, tiszta ruhába bújva. Nem vagyok éhes, így ahelyett, hogy felesleges díszként ülnék közöttük, a polchoz lépek, leemelek egy könyvet, és a sorokba mélyedve olvasni kezdem azt. Nem találkoztam még eddig ezzel a könyvel, rég volt már, mikor pusztán szórakozásból lapoztam fel bármit is. Kellemesen új ez az érzés most, és bár ez csak egy egyszerű gyógynövényekről szóló írás, nekem mégis felkelti az érdeklődésemet. 


- Nyilván nem mondtál neki el semmit – ül le mellém Lux.


Anélkül, hogy felé fordulnék, halványan biccentek és tovább lapozok. Már egy ideje nem hallottam semmilyen zörgést, csörömpölést, vagy morajló szöszölést, így arra következtetek, hogy a fiát már lefektette aludni, Ellon pedig elment lemosni magáról mindazt a három napot, amit kénytelen volt megkötözve, szomjúságban tölteni. 


- Igen, nyilván.


Szemeim sarkából jól látom, ahogyan meglepetten pislog rám. Ezúttal nem csengett gúny a hangomban. 


- Daelas, te most egyetértesz velem? 


Egy halvány, féloldalas mosollyal válaszolok. 


- Na jó – fonja karba a kezeit, és felém fordul. - Ki vele!


- Mivel?


- Amit megpróbálsz eltitkolni előlem.


- Miből gondolod, hogy eltitkolok valamit? 


Lux homlokán összegyűlnek a ráncok, ahogy eltűnődik, majd felém fordulva, engem megelőzve megválaszolja a kérdésemet, és lemondóan sóhajtva magamra hagy. Nincs titkom senki előtt, nem vallhatok be valamit, amiről még én magam sem tudok. Csináltam már néhány borzalmas dolgot az életemben, és tudom, hogy még sokkal többet fogok. Nem tesz éppen boldoggá a dolog, de nem szólhatok semmit, amivel ellenezhetném, így nincs más dolgom, mint hagyni, hogy azok, akik a barátaimnak nevezik magukat, metsző pillantásokkal nézzenek rám. Mert ezt teszik, ezt teszi mindenki. Kényelmesen hátradőlve csukom össze a könyvet, ujjamat a lapok között hagyom, és bár meghallottam a közelgő lépteket, nem nézek fel Ellonra. Megvárom, míg ő mozdul, és takarójába bugyolálva lekuporodik tőlem valamivel távolabb. 


- Te nem alszol? - motyogja térdeit a mellkasához húzva. 


- Éles meglátásaid vannak – húzom számat féloldalas mosolyra, és kibámulok az ablakon túli sötétségbe. - Gyere – ülök messzebb a kezemet nyújtva felé, végül csak elfekszik, a fejét a combomra hajtva. - Pihenj – borzolom össze lágyan ujjaimmal a haját, alig érintve. 


- Mesélsz magadról? 


- Legyen, miről szeretnél hallani? - kérdem csendesen. 


- A családodról, az otthonodról, rólad – sorolja nyakáig húzva a takaróját. - A te szüleid is olyanok, mint Lux vagy Simon?


- Nem. Apámnál sosem láttam ezekhez hasonlót. Sosem láttam még az édesapámat teát főzni, csendesen olvasgatni, vagy kedvesen elmosolyodni. Őt magát is szinte alig láttam. De ha a tükörbe nézek, az ő vonásait látom. Édesanyám is őt látta mindig, ha rám pillantott. Apám vagyok minden vonásomban – nevetek fel halkan, majd kedvesen hozzáteszem: - Anyám feladta a reményt, hogy valaha is a maga képére formálhat, hogy valaha is felfedezhet valamit saját magából a fiában. Ő vékonyka, barna, élénk tekintetű asszony, elbűvölő mosollyal és gyöngyök súlyától imbolygó testtel.  


- Szereted édesanyádat, igaz? - tudakolja óvatosan, halvány meglepettséggel szemeiben.


- Igen...- mosolygok rá le-...miért lepődsz meg ezen annyira? Egy fiú szeretete az édesanyja iránt egyszerűen csak leírhatatlan. Tudod, rég láttam őt, de tudom, hogy biztonságban van. 


- Mesélsz az édesapádról, hogy milyen volt ő? És az otthonodról, aztán a helyről, ahová megyünk, meg a....- ül fel kíváncsian, izgatottságtól csillanó szemekkel. 


- Tényleg az összes titkomat egy este alatt akarod megismerni? - kérdem belé fojtva a szót; jobbommal befogva a száját, majd közelebb hajolok és a tenyeremet elvéve megcsókolom. Nem több, mint egy éppen-csak-megtörtént érintés, de annál hatásosabb. Abba hagyja a megállíthatatlan szóáradatot, és tátott szájjal mered rám. Vigyorogva figyelem egyre növekvő zavarát, ahogyan takaróját húzogatja, elrejti vele az arcát és vörösebb, mint egy bozóttűz.

*

Az esőfelhők, amelyek szürke fátyolként borultak ránk az éjszaka folyamán, mostanra nyom nélkül eltűntek. A zsenge fűszálak nedvességtől csillognak még ugyan, és a fák is kissé leverten köszöntötték a hajnal első sugarait. A hideg szél pirosra csípte Ellon arcát, noha eddig még nem sokat időztünk idekint a fedélzeten. Halvány tincsei egészen a homlokára és arcára tapadtak. Én magam a hajókorlátra támaszkodok, és olyan mereven bámulok a sűrű ködbe, amely fátyolként vesz bennünket körül, mintha a tekintetemmel ketté tudnám hasítani. A hajó lassan ringatózva, ám annál biztosabban halad a túlpart felé, és bár néhányan bizton állították, hogy hamarosan partot fogunk érni, szárazföldnek egyenlőre nyoma sincs a szürke, gomolygó függöny mögött. Elmosolyodom, mikor Ellon vesz egy mély levegőt, majd abban a pillanatban, hirtelen feltűnik a közeledő sziget körvonala. Messziről egészen úgy fest, akár egy sebtében egymásra dobált kőhalom, ami lomhán, sorsába beletörődve lebeg a víz felszínén. Nem nyújt épp barátságos látványt, ugyanakkor hátborzongatóan ismerős helyen vagyunk már. Ott, ahol akarva sem tudnék eltévedni, hiszen ha úgy vesszük, ez már az otthonomhoz tartozik, annak egy apró szeletje. Elvarázsolva figyelem, ahogyan a meredek szirtek fokozatosan lankákká szelídülnek és aprócska házak népesítik be az egész kikötőt. Olyan, mintha a nyirkos ködfátyol mögött egy elrejtett világ bukkanna most fel ott, ahol a térkép csak nyílt tengert jelez. 


Út közben a város felé nem beszélgetünk. 

Néhány perc elteltével pedig elérjük az első házakat is. Színes, gyakorta ugyanarra a sémára épülő házak sorakoznak egymás mellett. Néhány helybéli kitüntetett figyelemmel néz végig bennünket, ahogy áthaladunk a széles utcákon, és ahogy közeledünk a város központja felé, a házakat egyre szorosabban álló épületek váltják fel. 

Még mindig nem beszélgetünk. 

Mosolyom apránként hervad le az arcomról, mikor észreveszem, hogy az emberek megtartják tőlünk a tisztes távolságot és úgy bámulnak minket, mintha szellemeket látnának. Ellon idegen betolakodónak érezheti itt magát, míg engem javarészt, ha ismerni nem is, de hallani már biztosan hallottak rólam az itt élők. 

- Megérkeztünk – jegyzem meg halkan, megtorpanva. 


Fáradt mosollyal nézem a fogadót. Az épület maga már megélt jó néhány évtizedet, erről tanúskodik a foltozott tető, az alátámasztott terasz és a viharvert tábla, amin kopott betűk díszelegnek. 


- Gondolj bele, ez a hely legjobb fogadója – mondom szórakozottan elindulva az ajtó felé. 


- A legjobb? - hökken meg Ellon, érthetetlenül falfehérré válva. 


- És az egyetlen – teszem hozzá. 


Közömbös kíváncsisággal nézek körül az épületben. Az alacsony mennyezetű helyiségben félhomály uralkodik, az aprócska ablakokon pedig éppen csak annyi fény árad be, hogy az ember rátaláljon az ósdi pultra, vagy az emeletre vezető lépcsőre. Ellon és én azonban még így is nagy feltűnést kelthetünk, ugyanis mihelyst beléptünk, szinte kézzel érinthető csend telepedett a bent lévőkre. Barátságosan biccentek, noha a legkevésbé sem kívánok most bájcsevejbe elegyedni az itteniekkel. 


- Héj, te Malphite- kiált hátra egy férfi, aki a pultnak dőlve iszogat. - Meggyöttek az újabb vendégek! Mit ácsorognak ott? Gyöjjenek csak, gyöjjenek!


Ellon:

Nem eresztem a tekintetét és addig nem is mozdulok innen míg választ nem kapok. Felkészülök arra, hogy vitatkozni fog majd, de meglepetésemre nem teszi.

- Küldtek, de hiába mondanám el, ki. Az neked csak egy üres szó lenne, név, jelentés nélkül. – mondja komolyan - Tudom, hogy nehéz megbíznod bennem, nem is várom el, már rájöttem, hogy azzal lehetetlent kérnék tőled, de higgy nekem, ha azt mondom, nem akarok neked rosszat. Nem tudtam, hogy valóban a barlangban vagy-e, nem vagyok én se mindentudó, egyszerűen reménykedtem benne, hogy ott talállak majd. 

Ezek szerint mégsem engem keresett? Csak egyszerűen rám talált és magával hozott, mert tudta mi történhetne velem, ha egyedül hagyna, ha elkapnának?

Gondolkodnom kell… de úgy nem tudok, ha közben ilyen vesébe látó tekintettel méreget.

Egy pillanattal később már el is húzódom tőle és szépen lassan besétálok a házba, a szobámba, ahol az ágyon gubbasztva meredek ki az ablakon, de nem igazán a szép tájat figyelem, hanem inkább az elmúlt napok történései peregnek le előttem. Néha megborzongok az emlékektől, de vannak olyanok, amiktől kuncognom kell, amiktől boldog leszek.

Végül egy idő után elindulok kifelé, de csak a nappaliig jutok, mert meglátok egy kandallót. Nincs benne tűz, de a két feketéllő tűzkő ott pihen a padkát. Kíváncsian forgatom meg az ujjaim között, majd próbálok vele tüzet gyújtani mit sem törődve a többiekkel mélyedek bele a feladatba, míg Daelas be nem lép és rám nem pillant.

- Segítesz? – kérdezem kicsit elszomorodva amiért nem sikerült, de máris jobban érzem magam mikor rám mosolyog. Rám!

Mellém térdel, a kezeimet elhessegeti az útból én pedig minden mozdulatát figyelem, hogy megtanuljam hogyan kell, de nem használja a tűzkövet. Helyette ökölbe szorítja a kezeit, amik szépen fényleni is kezdenek, miközben felém nyújtja őket.

Tágra nyílt szemekkel nézek fel rá, kíváncsian, hogy vajon mi következik, de izgatott is vagyok, mert varázsol. Szétnyílnak az ujjai, a kék kis lángok egy pompás virágot formáznak a tenyerén.

Rámosolygok, ez nagyon szép, és tudja mennyire szeretem a szép varázslatokat és a virágokat is.

Ezután a lángocskát odatartja a fahasábhoz, ami azon nyomban lángra is kap.

- Hülyeség volt megtenned, ugye tudod? – szólal meg közben halkan, hogy csak én halljam - Kezdetben valóban bosszantottál, mást sem akartam, mint minél hamarabb megszabadulni tőled. Bosszantott a gyerekes viselkedésed, az, hogy gyakran elcsodálkoztál még a legegyszerűbb dolgokon is, amiknek ismerete számomra teljesen természetes volt. Tudom hogyha beszélgettem volna veled, akkor mindezt elkerüljük, de utólag mindig könnyebb bölcsnek lenni. 

- Most már tudom – motyogom  - De megtettem, ezen nem lehet változtatni. De te még egy kérdést ne...

Nem hagyja befejezni. - Szeretnélek biztonságban tudni.

És ahová visz, ott biztonságos lesz nekem? Remélem…

Szeretnék vele élni, úgy, hogy nem kell reggel korán kelni, hogy lustálkodhassak és ne keljen neki sem mindig miattam aggódnia. Egy biztonságos hely… Az nagyon jó lenne.

Az sem baj, ha nem csak ketten leszünk, engem nem zavarnának a családtagjai sem, még sok helyet sem foglalnék, külön szoba sem kel, mert úgy is vele akarok aludni. Sokkal jobb érzés, ha egész éjjel mellettem van és hozzá bújhatok miközben ő átkarol.

Akkor veszem csak észre, hogy csurom vizes, amikor kinyújtja a kezét a tűzhöz és az ingujjából csöpögni kezd a víz. Odakint esik az eső, biztos megázott…

Míg ő elvonul átöltözni, én kiosonok egy kicsit és kilógatom a lábam az esőbe. Már majdnem teljesen visszanyertem az erőmet, nem is érzem már, hogy fáradt lennék, inkább csak lusta egy kicsit, mert most semmi kedvem újra útnak indulni, pedig tudom, hogy nemsokára fogunk.

 

Vacsora után sokáig áztatom magam a kellemesen meleg vízben, majdnem el is alszom, de még azelőtt kiszállok mielőtt ez megtörténne. Pár percig csendben üldögélek az ágyamon, de nem akaródzik egyedül lefeküdnöm, ezért rövidesen a varázsló keresésére indulok, s miután a szobáját üresen találom, a nappaliban ülve bukkanok rá végül.

- Te nem alszol? – kuporodom le mellé a kanapéra.

- Éles meglátásaid vannak –  mosolyog rám, de túl fáradt vagyok, hogy morogjak a gonoszkodásán, éppen csak sikerül elnyomnom egy ásítást, amit ő is észrevesz. - Gyere – úgy helyezkedik, hogy le tudjak feküdni és meg is teszem, a fejemet a combjaira hajtva kényelmesedem el. – Pihenj.

Lágyan a hajamba borzol, amitől a fejbőröm kellemesen bizseregni kezd. Álmosan rámosolygok. - Mesélsz magadról? 

- Legyen, miről szeretnél hallani?

- A családodról, az otthonodról, rólad – kissé éberebben húzom magamra a takarót és figyelek rá - A te szüleid is olyanok, mint Lux vagy Simon?

El tudom képzelni miközben egy olyan anya, mint Lux játszik a kicsi Daelasszal és egy olyan apa, mint Simon finom falatokat készít közben az asztalra. Milyen szép lenne…

- Nem. Apámnál sosem láttam ezekhez hasonlót. – ingatja a fejét - Sosem láttam még az édesapámat teát főzni, csendesen olvasgatni, vagy kedvesen elmosolyodni. Őt magát is szinte alig láttam. De ha a tükörbe nézek, az ő vonásait látom. Édesanyám is őt látta mindig, ha rám pillantott. Apám vagyok minden vonásomban – nevet fel halkan mire én is elmosolyodom egy picit - Anyám feladta a reményt, hogy valaha is a maga képére formálhat, hogy valaha is felfedezhet valamit saját magából a fiában. Ő vékonyka, barna, élénk tekintetű asszony, elbűvölő mosollyal és gyöngyök súlyától imbolygó testtel.  

Én nem lennék benne biztos, hogy nincs benne semmi az édesanyjából. Daelas mosolya is elbűvölő, főleg amikor szívből jön.

- Szereted édesanyádat, igaz?

- Igen, miért lepődsz meg ezen annyira? Egy fiú szeretete az édesanyja iránt egyszerűen csak leírhatatlan. Tudod, rég láttam őt, de tudom, hogy biztonságban van. – meséli réveteg mosollyal.

Elhiszem, hogy szereti, nem is ez lepett meg, csak… olyan különös érzés ezt az oldalát is látni, amelyik sokkal könnyebben szerethető, mind a rideg és gúnyolódó.

- Mesélsz az édesapádról, hogy milyen volt ő? És az otthonodról, aztán a helyről, ahová megyünk, meg a....

- Tényleg az összes titkomat egy este alatt akarod megismerni? – kérdezi a szavamba, vágva mire nyitnám a szám, hogy magyarázkodjam, de még mielőtt megtehetném befogja a szám a kezével és elhallgattat. Talán még bosszantana is, ha a következő pillanatban a keze helyét nem venné át valami sokkal puhább és forróbb: az ajkai.

Elkerekedett szemekkel dermedek mozdulatlanná, még levegőt is elfelejtek venni miközben egy ismeretlen bizsergető érzés indul útnak az ajkaimtól, végig az egész testem, az arcom felforrósodik, a szemeim is bekönnyesednek, de nem vagyok szomorú, sőt, nem is tudnám megmagyarázni azt, amit most érzek.

Mit csinált… mit csinált velem? Ez valami varázslat? Olyan, mint a… a boldogságbűbáj?

Fel sem tűnt, hogy mikor húzódott el, csak az, hogy most széles vigyorral figyel engem, a szemei csibészesen csillognak, nekem pedig még mindig forró az arcom a zavartól, pedig nem is értem miért érzem ezt…

***

A hajó korlátjának dőlve fürkészem a sűrű ködöt, hogy mikor látom majd meg a partot ahol ki fogunk kötni. Ennyi vizet még sehol nem láttam, a levegő párás és nehéz, pont tökéletes nekem, ezért bár hűvös van, nem akarok bemenni a kabinba, hanem inkább itt maradok és élvezem az utazást.

Nagyon korán indultunk el, szinte még sötét volt, de Daelas azt mondta így biztonságosabb lesz és eltűnhetünk mielőtt az emberek a nyomunkra bukkanhatnának. Annyira most nem is bánom, hogy nem alhattam sokáig, főleg mikor megpillantom végre a partot, egy hatalmas, párás ködbe burkolózó helyet, telis-tele zöldellő fákkal. Minél közelebb érünk annál több illatot sodor felém a szél, finom édes virágillatot, amibe legszívesebben beleburkolóznék és meghemperegnék a fűben, de nyugton maradok, mert nem szabad túl nagy feltűnést keltenem.

- Megérkeztünk – mondja Daelas mikor megállunk egy épület előtt a zsúfolt utcán.

Mindenki bámul…

- Gondolj bele, ez a hely legjobb fogadója – mosolyog fanyarul, s miután jobban szemügyre vettem a helyet, már értem miért.

- A legjobb? – hiszen ez… borzalmasan néz ki még kívülről is! Az ablakkeretek repedezettek, az ajtón rozsdás kilincs, az írás, ami biztos a fogadó nevét jelzi kopott és hiányos…

- És az egyetlen.

Akkor már értem miért ide jöttünk mégis, mert nem volt más választásunk.

Lassan bemegyünk, de a fogadó jobban hasonlít egy barlangra, mint olyan házra, ahol emberek élnek. Sötét és komor, alig szűrődik be egy kis fény a koszos ablakokon. Döglött bogarak vannak a padlón és a falon is felfedezek néhány szétlapított legyet.

Nagyot nyelve húzódom közelebb Daelashoz, de a vizslató szemek elől nem tudok elbújni.

- Héj, te Malphite - kiált hátra egy férfi, egy elfüggönyözött rész felé - Meggyöttek az újabb vendégek! Mit ácsorognak ott? Gyöjjenek csak, gyöjjenek!

 Közelebb sétálunk, mire a férfi a pultra könyököl, egészen közel hajolva bámul az arcomba, amit inkább a padló felé fordítok.

- Tikteket meg honnan a búbánatbó szalasztottak? Ilyen szerzetet se látni mindennap. – nevet gurgulázva.

- Haggyad má őket te disznó, vidd odébb a valagad! – taszítja meg egy másik férfi, akinek olyan hatalmas hasa van, mintha egy teljes vadkan csücsülne benne. – Mit adhatok az idegeneknek?

- Szállást egy éjszakára és vacsorát. – válaszol Daelas nyugodtan, mire a fogadós kivillantja sárga fogait és rám, majd a varázslóra néz.

- A legjobb szobát? Az asszony éppen tennap sikáta ki, ragyog ám minden kövi!

- Az tökéletes lesz.

Elfordul tőlünk, visszamegy arra amerre jött, én meg észrevétlenül meghúzogatom Daelas ingét, hogy lejjebb hajoljon hozzám.

- Miért beszélnek olyan furcsán?

- Ezen a vidéken így beszélnek, nem kell figyelembe venned. – magyarázza vállat vonva.

Annyira nem is zavar, csak furcsa hallani, de legalább megértem a nyelvet.

Visszajön a fogadós, egy nagy kulcsot nyom a pultra, majd tesz egy számomra érthetetlen mozdulatot: összesimítja a hüvelyk és a mutató ujjait, Daelas pedig erre előveszi az erszényét és a kezébe nyom egy pénzt.

A fogadós elveszi és ráharap, majd vigyorogva becsúsztatja a piszkos köténye zsebébe. - Az asszony főviszi az ételt, a folyosó végin a tízes ajtó.

Ezzel ott is hagyjuk és felmegyünk a kijelölt szobába. Az ajtó nem is volt bezárva, egyszerűen csak benyitunk, de odabent egy cseppet sincs jó illat. Mint amikor egy gyümölcs túl sok vizek kap és már elkezdett rohadni, olyan szaga van a szobának. Azonnal az ablakhoz is lépek és megrángatom, de nem sikerül kinyitni.

- Beragadt. – nézek Daelasra mire mellém lép és a kését becsúsztatja az ablakszárnyak közé és ügyesen szétpattintja őket.

- Nem csodálkozom, csupa rozsda a zár. – ingatja a fejét, majd elteszi a kést és körülnéz, ahogy én is.

Két keskeny ágy, egy szekrény, függöny az nincs és van még egy nagyobb fatál az asztalon, mellette egy kancsó, amiről már rég lepattogzott a festék. Nincsen ugyan kosz, de nem úgy néz ki a szoba, mintha tegnap takarítottak volna.

- Nincsen kád. – csukom be a fürdőszoba ajtaját csalódottan.

- Az is csoda, hogy egyáltalán fürdőszoba van. – jegyzi meg Daelas, miután ő is megnézte.

Ezek után szépen felrázom a takarókat és a párnákat, hogy lerepüljön róluk a por, majd egy kis ideig figyelem a két ágyat, méricskélem, de végül úgy döntök, hogy túl keskenyek. Elpakolom középről a rozoga éjjeli szekrényt.

- Segíts odatolni a másikhoz. – pillantok fel, ő pedig félreteszi a csomagját és közelebb lép.

- Mi lenne ha a sajátodban aludnál és akkor nem kellene összetolni?

Megrázom a fejem. – Veled sokkal jobban alszom, nem akarok egyedül.

Odaállok a végéhez, majd egyszerre megtoljuk a két végét és már egymás mellett is vannak. Mosolyogva eligazítom a lepedőket, így már sokkal jobb, egyiken sem fogunk legurulni.

- Te nem szeretsz velem aludni? – kérdezem halkan, de közben megérkezik a vacsora is.

Egy húsos nő löki be az ajtót, egy nagy tálcát cipel magával, amit lerak egy kicsi asztalkára, majd egy szó nélkül hátat fordít.

Odafutok az asztalhoz, az étel furcsa barnás meg sárgás színű, a kenyeret felismerem és vannak kagylók is… bennük pedig ott van az, amit meg kéne enni.

Inkább oda sem nézek… - Nincsenek gyümölcsök?

- Ezen a helyen nem lehet válogatni, Ellon. Kóstold meg. – ül le a székre és felém tolja az egyik tányért.

A kagylót lepiszkálom a tálcára, biztos, hogy nem fogom megenni azokat, majd az apróbb darabokra nézek. – Ez micsoda?

- Burgonya és gomba. Remélem. – vesz a villára egy picit.

Megvárom míg bekapja és megrágja.

- Na? Nem mérgező? – várom idegesen hogy megszólaljon, de csak elmosolyodik. – Most mi olyan vicces?

- Szerinted megenném, ha mérgező lenne? – nevet halkan a fejét ingatva.

Rámosolyogok, aztán bizonytalanul megfogom a villát, még nem ettem ilyesmivel, aztán felszúrok rá egy sárga gerezdet – ami biztos a burgonya - és a számba teszem. Nincs semmi íze, puha és meleg, de teljesen íztelen. A gomba kicsit finomabb, de még ez sem tetszik... Nem borzalmasan rossz, de ha választanom kellene egy lédús barack és e között, nem tétováznék…

 

Vacsora után megmosom az arcom abban a nagy tálban, fürdő nincs, de itt mindent körülvesz a víz, még a levegő is sokkal párásabb így egy cseppet sem vagyok kiszáradva. Valójában jobban érzem magam, mint bármikor, még ahhoz is volna kedvem, hogy összevissza futkossak, fára másszak, vágy úszkáljak pár órát, ehelyett azonban csak a varázsló egyik kését csenem el az asztalról, míg ő elment valahová.

A minta ugyanolyan a pengén, mint a kardjain és hasonlít ahhoz is, ami az egész testén van. Különös, hogy akkor nem fénylik, ha nem ő tartja a kezében. Ilyenkor csak egy egyszerű minta, semmi többi.

Emlékszem hogyan használta ezt a fegyvert mikor harcolt, félelmetes, hogy ez az apróság képes elvenni egy életet és megmenteni egy másikat. Minden csak attól függ, kinek a kezében van.

Kíváncsian csippentem az ujjam közé a hegyét, hátrébb csúszom az ágy támlájáig, majd az ajkaimat beharapva célzom meg a fürdőszoba ajtajának vastag keretét és elhajítom.

Egy szempillantással később a tőr a fába fúródva mered kifelé, amit én tágra nyílt szemmel figyelem, el sem hiszem, hogy tényleg ott maradt.

Ez nem is olyan nehéz…

Leugrom az ágyról és megmarkolom a nyelét, de beszorult, meg sem mozdul hiába rángatom.

Sóhajtva telepszem vissza az ágyra és várom meg míg Daelas visszaér és hála az égnek nem tart neki sokáig, mert már kezdek nagyon unatkozni és ettől el is álmosodom, de nem tudok aludni, míg nincs itt.

- Akarom hallani? – néz a fából kiálló tőrre, mikor bezárja maga mögött az ajtót.

- Nem biztos. – mosolygok rá egyre szélesebben – De azért elmondom. Képzeld, úgy csináltam, ahogy te és elsőre beletaláltam!

- Honnan? – húzza fel a szemöldökét.

- Az ágyról. Ez jó nem? – futok oda hozzá, de mikor elé lépek hirtelen felkap és az ágy felé cipel. - Mit csinálsz?

- Ne járkálj mezítláb. – morogja megrovón – A padlóból szálkák állnak ki, felsérthetik a lábad és azzal csak a baj lesz.

- Eddig is így járkálta és nem történt semmi.

- Akkor ne kísértsd a szerencsédet.

Felszusszanok, látom hogy rossz kedve van és ilyenkor nem érdemes beszélgetni vele túl sokat, mert úgyis csak kötekedne.

Felhúzom a cipőmet, míg ő kihúzza a tőrét a fából és elteszi. Szembetűnik egy ismeretlen csomag is az ágyon, ami eddig nem volt nála. Biztos most hozta…

- Ebben mi van? – kérdezem kíváncsian, mellé telepedve.

- Az a tiéd. – morogja háttal nekem.

Gyorsan szétszedem, ha már az enyém, akkor meg akarom tudni mi van benne és a vászon egy finom puha anyagból készült sötétkék utazóköpenyt rejt. Felveszem és pont jó rám, a bokámig ér így nem fogok elesni benne, a csuklya pedig eltakar majd a zavaró bámészkodók elől.

- Köszönöm, ez nagyon szép. – lépek hozzá és hátulról megölelem, az arcomat a ruhájába fúrva, magamba szívva az illatát.

Becsukja a szekrény ajtaját és lassan megfordul az ölelésemben, de nem engedem el, azt akarom, hogy mosolyogjon és ne legyen morcos.

- Neked is tetszik? – kérdezem hátradöntve egy picit a fejem, hogy kilássak a csuklya alól.

- A célnak megfelel.

- De szép.

- Igen az, most boldog vagy? – sóhajt fáradtan.

Mosolyogva bólintok, kicsit szorosabbra fonva körülötte a karjaim. – Nagyon. Jó érzés szép dolgokat kapni. – nem válaszol. Félrebiccentett fejjel kutatón nézek a szemébe. – Mi történt? Miért vagy ilyen komor? Mikor elmentél még nem voltál az… Baj van?

- Semmi olyan, ami miatt aggódnod kéne. – feleli nyugodtan.

Erre most tényleg felhorkantok. Még hogy nem kell aggódnom miatta! Ha egyszer együtt vagyunk, akkor igenis aggódom azért, hogy mi történhet vele mikor nem látom és főleg, ha ilyen mikor visszaér. – De aggódom érted amikor elmész. Ha morgósan jössz vissza, akkor meg mindig engem bosszantasz.

Felhúzza a szemöldökét és végre egy picit elmosolyodik, amit én is boldogan viszonzok.

- Szóval, én bosszantalak téged?

- Úgy bizony. – biccentek határozottan, majd lesöpröm a fejemről a csuklyát, hogy ne lógjon a szemembe – Legközelebb kipróbálom rajtad a boldogságbűbájod is, bár nekem biztos nem sikerülne, mert nem vagyok varázsló, ahogy a tűzgyújtás sem menne úgy ahogy Luxnál mutattad, és még mindig nem tanítottál meg tűzkövekkel…

Betapassza a számat a kezével, de mikor elhallgatok, elhúzza onnan. Látom remekül mulat rajtam, pedig ha én nem beszélnék, akkor ő sem szólalna meg soha.

- Milyen boldogságbűbájról beszélsz?

- Hát… - eszembe jut az a nagyon jó, bizsergő érzés - … a-arról… Amit te csináltál velem tegnap. Nekem j-jó érzés volt, de nem tudnám megcsinálni, mert nincs varázserőm.

- Megpróbálhatod, lehet hogy tévedsz és sikerülne. – von vállat, furcsán nézve rám, amitől kicsit felforrósodik az arcom.

- Biztos? – bólint. – Jó…

Felágaskodom picit hozzá, majd egy rövid ideig tétovázok. Felpillantok rá, hogy nem gondolta-e meg magát, de nem. Különösen forró a bőröm amiatt, hogy hozzá simultam, talán a testem érzi, hogy mit akarok, és lehet, hogy ha a jó érzésre koncentrálok akkor Daelas is megérzi majd és neki is jó lesz.

Izgatottan hozzáérintem a számat az övéhez, meleg és puha, kicsit megsimogatom az enyémmel az övét, majd hozzászorítom. Az arcom szinte ég, pont mint mikor túl közel kerülök a tűzhöz, de ez jó fajta forróság, nem fáj, és a szívem is majd kiugrik a helyéről mikor hátrébb húzódom és zavartan mosolyogva felnézek rá.

- É-éreztél valamit?

Daelas:

Magamra öltök egy kényszeredett mosolyt, megbizonyosodom róla, hogy Ellon mellettem van, aztán az ósdi pulthoz lépek. Minden idegsejtem tiltakozik a helyzet ellen, veszélyes ez a város, Ellonra is jobban kell majd vigyáznom, mert itt nagyobb veszélyben van, mint valaha eddig volt. Többen is láttak bennünket, alig várom már, hogy valaki vegye a bátorságot és megpróbáljon utunkban akadályozni. Emberi természet, hogy mindig az kell nekik, ami tilos. Szemem sarkából pillantok le a mellettem álló fiúra, ódzkodva áll, anélkül, hogy körülnézne idebent. Anélkül, hogy érdeklődne itt bármi iránt is. Talán fél, vagy egyszerűen nem szimpatikus neki a fogadó. Nekem sem tetszik ez a hely, de nincs más ahová mehetnénk. Ez az egyedüli, ahol szállást kapunk, némi ételt és bizonyos fokig biztonságot. Gyűlölöm a környéket, az időjárást és a kiszámíthatatlan embereket, akik váltig állítják, hogy barátok, a szemedbe hazudnak, aztán némi vagyon érdekében elárulnak és kiadnak akárkinek. Ilyen áron nem éri meg társakat szerezni magad mellé. Államat megemelve, érdeklődve nézek az éppen minket bámuló szürke szempárba. Fél perc sem telt el, és máris egészen közelről tekinthetjük meg a férfi arcát, sárgálló fogait és fürkésző tekintetét. 


- Tikteket meg honnan a búbánatbó' szalasztottak? Ilyen szerzetet se látni mindennap – nevet fel jóízűen. 


- Haggyad má' őket te disznó, vidd odébb a valagad! - újabb férfi, termetét leszámítva semmiben sem különbözik a másiknál. Dagadt, izzadt, kopaszodó alak, az öltözete alapján pedig akár valami múltszázadi kereskedő is lehetne. Félrelöki cimboráját, átveszi a helyét és valamivel kulturáltabban szól hozzánk: - Mit adhatok az idegeneknek? 


- Szállást egy éjszakára és vacsorát – felelem zavartalanul, undorodva szemlélve a férfi sárgálló, foghíjas mosolyát és kutakodó, bennünket figyelő tekintetét. 


- A legjobb szobát? Az asszony éppen tennap sikáta ki, ragyog ám minden kövi!


- Az tökéletes lesz – hagyom rá.


Szemmel kísérem testének minden apró rezdülését. Azt, hogy tőlünk elfordulva egy kisebb helységbe megy be, amit egy szakadt, helyenként foltozott függönnyel választottak el az előtértől. Ellon finoman meghuzigálja ingemet, nincs itt senki, aki meghallhatná őt, ha a nevemen szólítana, de legyen, hozzá hajolva várakozom, mert nyilvánvaló, hogy valamit kérdezni szeretne. Igazából már vártam, hogy feltegye nekem a kérdéseit. Kíváncsi természet és ez ismét egy új környezet neki, hogyan is várhatnám tőle el, hogy csendben maradjon és magában tartsa a kérdéseit. 


- Miért beszélnek olyan furcsán?


- Ezen a vidéken így beszélnek, nem kell figyelembe venned – vonok vállat. 


Érdekes környék, ahol eleinte zavarosnak hathat ez a beszéd, de hamar hozzá lehet szokni és egy idő után az embernek már fel sem tűnik. Rövid időn belül, a vártnál jóval hamarabb bukkan fel a fogadós, ujjai közt a kulcsot szorongatja, átadja és pénzt kérve már-már áhítatosan mered rám. Nem nagy összeg, de neki ez is felér már egy kisebb vagyonnal. Látszólag akad vendége a fogadónak, ám a befolyt összeget úgy tűnik, hogy korántsem arra használják fel, amire szükséges lenne. Ez még a tisztaság látszatát sem adja meg, olyan minden pontja, mintha mutatóban lenne, lakó nélkül, porosan, érintetlenül. 

Magában mérlegelve harap rá az érmére, eszembe sem volt átverni őt, de az ember úgy tűnik sohasem lehet eléggé paranoiás. 

- Az asszony főviszi az ételt, a folyosó végin a tízes ajtó. 


Szükségtelen felvezetnie minket szerény lakosztályunkba. Azt hiszem egymagam, bekötött szemekkel is feltalálnék az emeletre. 

Több helység is egyazon folyosóra nyílik, de mindegyik zárva áll, teljesen hangtalan idefent minden. Szemöldökömet megemelve meredek az egyik szobára, aminek ajtaját jó néhány évvel ezelőtt lezárhatták, majd a biztonság kedvéért egy szekrénnyel is eltorlaszolták. 

Sajátunkba lépve kezemmel takarom el arcom egy részét és lassú, felszínes lélegzeteket veszek, de még így is eltart egy jó ideig, hogy az orrom megszokja azt az áporodott, dohos levegőt, amit a négy fal közé zártak be. Itt is körülnézek, jobbra számítottam, viszont nekik sikerült túlszárnyalniuk még az odalent honoló mocskot is. 

A szoba berendezése puritán elveket követ, mindenütt vastagon megül a por, pókfonalak a falakon, a bútorokon, azonban ezt leszámítva aránylag elfogadható környezet egy éjszaka eltöltéséhez. Az ágynemű poros ugyan, de legalább puha. A falakon repedező és pergő vakolat, helyenként virágmintás tapéta foszlányaival foltozva. 

- Beragadt...


Felé fordulok, az ablak előtt áll, aminek kinyitását nem túlzottan támogatom, viszont friss levegő nélkül kibírhatatlan pár percnél tovább időzni idebent. Késemet a két szárny közé csúsztatom, finoman mozdítom meg és szétpattintom a rozsdától összeragadt részeket. 


- Nem csodálkozom, csupa rozsda a zár – csóválom meg a fejemet, elteszem a kést, aztán tovább nézelődöm. 


- Nincsen kád – jelenti be Ellon csalódottan néhány perc múlva, alaposan bezárva maga mögött az ajtót, de az még ennek ellenére is újra kinyílik. Nyilván rossz a zár. 


- Az is csoda, hogy egyáltalán fürdőszoba van – kukkantok be én is. 


Egyszerű helység, szürke, penésszel futtatott falakkal és valami zöldes, algaszerű növénnyel a sarokban. Nem látom át teljesen, mi értelme van ennek a kiugró kis résznek, ha szinte semmi nincs benne. Táskámat az asztalhoz viszem,eltöprengek azon, hogy kipakoljam-e belőle a fegyvereimet, de végül úgy döntök, hogy az felesleges lépés lenne. Elegendőek a kardok, ha azokkal nem tudom magamat megvédeni, akkor lehet nálam akármi, az életemet nem menthetem meg még azzal sem. Tisztán hallom, hogy Ellon zörög mögöttem valamivel, annyira azonban még nem bosszant a zajongással, hogy rá is szóljak. Pont nem érdekel, hogy éppen átrendezni támadt kedve a szobát. Csinálja csak, ha ennyi energiája van. 


- Segíts odatolni a másikhoz – néz rám fel esdeklőn a félretolt szekrény mellől. 


Leteszem táskámat, közelebb lépek hozzá, de azt még nem igazán sikerült megoldanom, hogy mindennek mi értelme van. Nincs így sem elérhetetlen messzeségben egymástól a két ágy. Vele leszek egész este, ha attól tart, hogy egy hirtelen gondolattól vezérelve magára hagyom. Tanultam már a hibámból, legfeljebb akkor maradok tőle távol rövid időre, ha előtte szólok neki is. Máskülönben a végén még itt is akkora rumlit okozna, mint a bányavárosban. 


- Mi lenne, ha a sajátodban aludnál és akkor nem kellene összetolni?


Reménytelen. Nem is értem, hogy minek kérdeztem ezt meg egyáltalán tőle. Gyorsan megrázza a fejét, olyan magabiztos tekintettel, amit ritkán látni rajta. 


- Veled sokkal jobban alszom, nem akarok egyedül. 


Hát persze. És az persze át sem futott abban az okos fejecskéjében, hogy talán egyszerűbb lett volna ezzel az indokkal kezdenie ahelyett, hogy egymaga áll le bútorokat tologatni. 

Segítségem után ő érthetetlenül boldog mosollyal igazgatja meg a lepedőket, ágyneműket és minden mást, amiben talál egy picike kivetnivalót is. Való igaz, hogy jóval kényelmesebb lesz így az ágyakban feküdni, nagyobb a hely és Ellont ismerve eleve nem foglal túl nagy teret. Mindig csak egy egészen apró ponton kucorodik össze, ami kivétel nélkül, örökké közvetlen mellettem van. 

- Te nem szeretsz velem aludni? - kérdi csendesen, még éppen elnyomva az ajtó vágódásának a hangját. 


Kezdem megbánni, hogy kértem vacsorát is. Egy idősödő, ötvenes éveiben járható termetes asszony pakolja le a tálcát arra az apró kis asztalra, ami idebent állhat már ki tudja mióta ugyanazon a helyen. Ha elmozdítanám a helyéről, talán lábai alatt a padló is tiszta lenne, olyan, mint újkorában. Nem szól semmit, csak jön, leteszi az ételt, leporolja ruháját, majd távozik. 

Ellon gyorsan az asztalhoz fut, szinte dobog apró lábaival, ám kíváncsiságát hamar felváltja a fintor.

- Nincsenek gyümölcsök? 


Nem csak szép, de még okos is. Arra azért kíváncsi volnék, hogy ugyan, mégis miből sikerült levonnia ezt a messzemenő következtetést?  


- Ezen a helyen nem lehet válogatni, Ellon. Kóstold meg – ülök le kényelmesen, kezemmel egy tányért tolva elé, mert magától a világért se venné el egyiket sem. Rajta múlna gyümölcs nélkül végigkoplalná az éjszakát. Feltúrja az ételt és lepiszkálja tányérjáról a száméra nem tetsző falatokat.  Érthető, még én sem enném meg a kedvenckéimet, így inkább ő is eltávolítja látóköréből a kagylókat és hozzáfog a többinek. - Ez micsoda?


- Burgonya és gomba – felelem villára szúrva egy darabot valamelyikből. - Remélem – teszem hozzá bekapva a falatot. 


Ízetlen, meleg, és gusztustalanul undorító, ugyanakkor táplálóan laktató. Nem állítom, hogy ez álmaim vacsorája, de a célnak megteszi. 


- Na? Nem mérgező? - elmosolyodom ezen a bugyuta kérdésen. - Most mi olyan vicces? 


- Szerinted megenném, ha mérgező lenne? - kuncogok fel halkan, megcsóválva a fejemet. 


Kedvesen rám mosolyog, villájára szúr egy kis darabka zöldséget, a szájába veszi azt és rövid idejű rágcsálás után a gombát is sorra veszi. Íztelen mind a kettő, de a semminél bőven jobbak.

*

Figyelmeztettem őt, előre szóltam neki, hogy elugrom egy kis időre, így már szükségtelen amiatt aggódnom, hogy halálra rémül a hiányom miatt. Legalább emiatt nem fáj majd a fejem, míg sikerül beszereznem neki az utazóköpenyt. Megtehetnénk, hogy ugyanúgy folytatjuk tovább az utunkat, ahogyan eddig is, de az hatalmas hiba volna részemről. Hibákat pedig már nagyon rég megtanultam, hogy nem véthetek. Se most, se máskor. Jobb is, ha ehhez tartom magamat mindig. Így legalább könnyebben elkerülhető a bukás lehetősége. 

Számításaim és a megérzésem ezúttal sem hagytak magamra. Biztos voltam benne, hogy hamar elterjed jelenlétünknek a híre, és no lám, igazam is lett. Az éjszaka kint kóborló alakoktól sikerül időnként elcsípnem egy-egy mondatot, ami nagyon nem tetszik. Rossz előérzetem van. 

Ellon ajándékát becsomagoltatom, vigyázva rá, hogy ne gyűrődjön össze teljesen, majd lépteimet gyorsítva, sietve visszatérek a fogadóhoz. 

- Akarom hallani? - kérdezem azonnal, amint belépek az ajtón és legelső, ami szemet szúr nekem, az ajtóba állított tőröm. 


- Nem biztos – mosolyodik el szélesen. - De azért elmondom. Képzeld, úgy csináltam, ahogy te és elsőre beletaláltam!


- Honnan? - húzom fel egyik szemöldökömet. 


- Az ágyról. Ez jó, nem? - szalad felém lelkes vidámsággal, de mezítláb van, túl sok kosz és kiálló szálka van a padlóban, nem beszélve a többi vacakról, így a levegőbe emelve kapom őt fel a földről és visszaviszem az ágyhoz. - Mit csinálsz? 


- Ne járkálj mezítláb – fedem meg halkan, letéve kezemből a csomagot, amit neki hoztam. - A padlóból szálkák állnak ki, felsérthetik a lábad és azzal csak a baj lesz. 


- Eddig is így járkáltam és nem történt semmi.


- Akkor ne kísértsd a szerencsédet – zárom le a témát. 


Halkan felszusszan, mintha csak bosszankodna, de ördöge van, mert ebből kivételesen nem engedek neki. Tehet amit akar, de az én közelemben nem fog megsérülni se így, se máshogyan. Megígértem neki, hogy vigyázok rá, szeretném ha ez így is lenne. Szavamat adtam neki és ezt be is akarom tartani. Cipőjét gyorsan felráncigálja apró lábaira, míg én tőröm pengéjét húzom ki a tömör faajtóból. Hihetetlen fiú. Akárhányszor magára hagyom, ő mindig azt csinálja, amit nagyon nem kellene. Elképesztő, hogy hogy lehet vele ennyi baj. 


- Ebben mi van? - kérdezi tagadhatatlan kíváncsisággal, tudom, hogy mire utal a kérdése, így nem érzem szükségét annak, hogy felé forduljak. 


- Az a tiéd – felelem ujjbegyeimmel végigsimítva a penge élét, de nem lett életlenebb semmivel. Ugyanolyan gyors, halálos fegyver maradt, mint amilyen eddig is volt. 


Nagyrészt sikerült körülnéznem a szobában, megkockáztatom a kijelentést, hogy ehhez hasonló a többi is. Túl nagy különbségek nem szoktak lenni egyik fogadóban sem. Legfeljebb vannak olyanok, amikben ennél kisebb szobák vannak, egy személy bőven elfér bennük, de több már nem. Hallom magam mögött a szöszmöszölést, a papír tépődésének hangját, majd ruhasuhogást, amit újabb sietős léptek követnek és egy hozzám csapódó vékony test, ahogyan átölel hátulról. 


- Köszönöm, ez nagyon szép – temeti arcát ruhám anyagába. 


Gondosan visszazárom a szekrény ajtaját, nincsen benne semmi az égadta világon, ami akár egy kicsit is érdekelhetne, vagy magára vonná a figyelmemet. Lassan fordulok meg Ellon ölelésében, a karjai még mindig körülöttem, rajta pedig a sötétkék köpeny. Jó választás volt, szépen kihangsúlyozza sápadt arcát és mélykék szemeit. Azt viszont nem egészen értem, most miért van rajta. 


- Neked is tetszik? - billenti hátra a fejét kíváncsian. 


- A célnak megfelel. 


- De szép.


- Igen az, most boldog vagy? - sóhajtom fáradtan. 


Hosszú volt ez a nap. Szeretném már, ha vége lenne. 

Várakozva pillantok le Ellonra, aki kedvesen elmosolyodik és karjait még szorosabban körém fonja. Jól esik a közelsége, ugyanakkor reggel minél hamarabb tovább szeretnék innen állni, így korán fogom őt ébreszteni. Ideje lenne aludnia végre.  

- Nagyon. Jó érzés szép dolgokat kapni – mosolyog tovább és félrebillentett fejjel néz a szemeimbe. - Mi történt? Miért vagy ilyen komor? Mikor elmentél még nem voltál az...Baj van? 


- Semmi olyan, ami miatt aggódnod kéne. 


Felhorkant, de nem tetszésével egyenlőre nem tudok mit kezdeni. Éppen elég ideje van már mellettem ahhoz, hogy hozzá tudjon szokni mindenhez. Az, hogy van, amit nem mondok neki el, nem feltétlen jelenti, hogy nem is bízom benne meg teljesen. Egyszerűen vannak dolgok, amiket nem tartok fontosnak vele is megosztani. 


- De aggódom érted, amikor elmész. Ha morgósan jössz vissza, akkor meg mindig engem bosszantasz. 


Na ez jó. Szemöldökömet megemelve húzódnak ajkaim egy apró, féloldalas mosolyba, amit ő boldogságtól ragyogva viszonoz is. 


- Szóval én bosszantalak téged? 


- Úgy bizony – biccent komolyan, fejéről lesimítva a csuklyát, ami eddig takarásba vonta selymes tincseit. - Legközelebb kipróbálom rajtad a boldogságbűbájod is, bár nekem biztos nem sikerülne, mert nem vagyok varázsló, ahogy a tűzgyújtás sem menne úgy, ahogy Luxnál mutattad, és még mindig nem tanítottál meg tűzkövekkel...


Még mielőtt tovább folytathatná ezt az értelmetlen halandzsát, gyorsan betapasztom száját a tenyeremmel és addig nem veszem el kezemet az arcától, míg csendben nem képes maradni. Szavainak nagy részét nem is értettem. Miféle bűbájról beszél, és egyáltalán mikor ígértem én neki olyat, hogy megtanítom őt tűzet gyújtani?


- Milyen boldogságbűbájról beszélsz?


- Hát...- esik gondolkodóba-...a-arról...Amit te csináltál velem tegnap. Nekem j-jó érzés volt, de nem tudnám megcsinálni, mert nincs varázserőm – dadogja édesen.


- Megpróbálhatod, lehet, hogy tévedsz és sikerülne – vonok vállat, figyelve az arcára felfutó rózsás pírt. 


- Biztos? - bólintok. - Jó..


Közelebb lép hozzám, feljebb emelkedik és lábujjhegyen tartva meg magát pillant a szemeimbe. Ez nem elhamarkodott lépés, csak rajta áll, hogy hibás-e a döntés, amit most meghoz. Egész testében hozzám simul, s egyre kékebb lesz a szeme. Egy régi emléket idéz bennem fel, mi talán meg sem történt. Egy régi nap békéje, amit pontosan ilyennek képzelek el. Szabad, végtelen égbolt, megannyi fénnyel és reménnyel, és a szemeiben táncoló összes csillag tündöklésével. Kipirult arccal simítja száját az enyémre. A csók kellemes, meleg és szeretetízű. 

Egy zavart kis mosollyal húzódik tőlem távolabb. 

- É-éreztél valamit? - pislog rám fel kipirultan. 


- Próbáld újra – mosolyodom el. 


Mielőtt közelebb lépve nyújtózkodhatna, megelőzöm őt és a kezemet a tarkójára simítom, ujjaimat végighúzom az arcán, az ajkán, aztán előre hajolok és megcsókolom. Puhán, kedvesen. Bőre perzselően égeti az enyémet, de nem húzódik el a gesztus elől, sőt, elég bátortalanul, de viszonozza. Felfoghatatlanul jó érzés, főleg utána belenézni azokba a mélykék szemekbe. Félig hunyt szemekkel, nyílt ajkakkal vár, kivár vagy csupán elmereng. Nem tudom, mozdulatlan, szoborszerű és gyönyörű, talán gyönyörűbb, mint valaha. És én maradok, ahol eddig, alig pár centivel messzebb tőle, testben. Szemeimet fáradtan lehunyva döntöm  hátamat a szekrénylapjának. Elképzelem, hogy megérintem újra a sápadt, finom tapintású bőrt. Végigsimítok a profilján; a homlokán, majd az orrán, az ajkain és az álla vonalán. Tovább a nyakán, át az ádámcsutkáján, végig a kulcscsontjain. 

Miért is gondolkodok én ilyesmiken? Nem igazán lenne szabad.

Legfőképpen Ellonnal kapcsolatban, hiszen nem erre neveltek. Én sem így akartam, nem így terveztem. 

- Daelas...?


- Menj aludni, Ellon – dörzsölöm meg lezárt szemhéjaimat. 


- De te is...


- Igen – motyogom rábólintva. - Megyek én is.


Testem súlya alatt lassan süpped be a matrac, és megnyikordul az ágy, ahogy ránehezedek. Nem kényelmes, viszont a kemény földnél még mindig jobb, így lassan belenyugszom a helyzetbe. Valamilyen szinten már várom is, hogy végre otthon legyek. Hűvös ujjak érintik meg felkaromat, Ellon finoman, de ellentmondást nem tűrve helyezi a tagjait pontosan úgy, hogy a lehető legkényelmesebben közel húzódhasson hozzám, gyakorlatilag befészkeli magát a karjaim közé. Egészen az oldalamhoz simul, feje a mellkasomon pihen, én a tincseivel játszom. Gyönyörű haja van. Halkan felsóhajtok az újabb ficergésén. 

Még egy lámpa sem pislákol. Ami azt illeti, nincs is rá szükség, jó így, feküdni a sötétben. Ilyenkor könnyedén lehet hazudni, a rothadó, háború marta világot szépnek és békésnek lehet képzelni. 

*

Valaki kiabál. Hangos, éles zajok, fémes hangok és lépetek dobbanásai a közelben, mint a siető embereké. A kiáltások is erősödnek. Fájdalmasak. Sietve ülök fel, mozdulatommal felzavarom álmából Ellont is és az ujjait hajtogatom rá a tőr markolatára. Kábán, még álmosan pislog rám fel, aztán lassacskán realizálja környezetét és egészen éberré válik. Ajkai ijedten nyílnak el, de megelőzöm kibukni készülő szavait és inkább csendre intem. 


- Lemegyek, megnézem mi folyik itt, de te nem jössz velem. Megértetted? Idebent maradsz, bárki bejön, aki nem én vagyok, azt megölöd. Ne dobj, csak vágj.


Aprót biccent és már ott sem vagyok. Elidőzöm a magam mögött bezárt ajtó előtt, számba veszem, hogy lenne-e értelme kulcsra zárnom az ajtót. Hogy sikerülne-e egyáltalán kulcsra zárnom és odabent tartanom Ellont. Bízom benne, hogy hallgat rám, bent marad és nem rohan a vesztébe. Tőrömet elrejtve lépek át egy élettelen test felett. Szellem-járta ősi épületre hasonlít ez a fogadó, lépteim üresen konganak az elhagyatott folyosón. Idefent a búskomor elmúlás szinte paplanként borul a névtelen épületre. 

Megtántorodom a hirtelen ért lökéstől, aztán mozdulok. A kezem véres. A rejtett penge véres. Az idegen férfi velem szemben áll. A torkát markolássza és beszélni próbál. Sebe körül megvörösödik a fehér gallér, aztán térdre esik. Eldől. 

Leérve a földszintre még több alakot vélek felfedezni, meg még valakit, aki egészen más a többitől. Ujjaim megszorulnak azon az egyetlen tőrön, amit sietségemben felkaptam az asztalról, amikor lejöttem, aztán a támadásokat kivédve megpróbálom elfogadhatóvá negyedelni a bent lévőket. Néhányan kardjukat kivonva közelítenek meg, épphogy meglepődök, de hárítok, majd a következő csapásokat is sikerül kivédenem valahogyan. Nem vártam, hogy tanult kardforgatókkal van dolgom, bár ez annyira nem meglepő, egyenlőre mégsem vagyok képes többre védekezésnél.  Mielőtt azonban teljesen sarokba szorítanának, mágiámat használva próbálom meg őket valamivel távolabb taszítani magamtól. Kardokkal, többen egy ellen, aki mindössze egyetlen tőrt tart a kezében. Ejnye, hát tisztességes ez egy félálomból ébredt mágussal? Még ha ideiglenesen is, de sikerül kissé megizzasztanom őket, bár egy percig sem hiszem, hogy tartaniuk kellene tőlem, és végül a kimerültség kezdi megtépázni a mozdulataimat. Nem szeretném addig feladni, míg a lábaimon állok, azonban ez sem tart örökké. Óvatlan pillanatomban az egyik penge éle mélyen és élesen szánt felkaromba. Az egyik hárításomnál megbicsaklik a lábam és a hátamra esem. Nem sietek felállni, szuszogok kicsit és várom a következő lépéseket. A végeredmény nem hoz meglepetést, ahogy megérzem az újabb pengét oldalamon szántani végig. Állkapcsomat összezárva csattannak fogaim, a gyilkosok közé tartozom, de tisztában voltam vele, hogyha egyszer elkapnak, valószínűleg ez lenne a legkisebb problémám. Mert ugye itt jön szóba Hecraim, akinek minden parancsát kisbabaként követek, és Ellon, akihez újonnan még magam sem tudom hogyan viszonyuljak. 

- Óh, a nemes tisztaság, amely komolysággal és némi arrogáns vakmerőséggel párosul. Találkoztam már te előtted is hozzám hasonló mágusokkal, de ők mind intelligensek, nemesek és kedvesek voltak. 


Tenyeremet észrevétlenül oldalamra csúsztatom, halkan felszisszenek ugyan, de kénytelen vagyok a bőrömre szorítani. Fáj, pokolian, de még mindig jobb, mintha elvéreznék és meghalnék. Államat megemelve a mellettem térdelőre meredek, aki bőrét megvágva, fekete vérétől szennyezett tenyerét a felkaromon éktelenkedő sebre szorítja. Ökölbe szorított kezeim finoman megrándulnak a vénáimat és ereimet olvasztó fájdalomtól. Ujjaival rászorít karomra, stabilan tart miközben fejével az emelet felé int és az egyik embere zokszó nélkül indul el felfelé  lépcsősoron. 


- Sajnálom, testvérem, bízom benne, hogy túlélsz és eljössz megbosszulni majd. De nem hagyhatjuk, hogy végbevidd, amiért elhagytad az otthonodat. 


Csendes kis mosollyal megrázom a fejemet, és megpróbálok felállni. Hihetetlen milyen könnyen elbízzák magukat mások, noha csak egyetlen győzelmet tudhatnak még magukénak. Elmentek, mind ahányan voltak. Egyedül az maradt az épületben, akit Ellonért küldtek fel. Felegyenesedve pillantok le véráztatta ingemre, javarészt nem az enyém, de még ennek tudatában sem festhetek éppen rózsásan. Mágiámat használva nagyjából sikerül megreguláznom a sebeimből feltörekvő véremet, igyekszem tartalékolni az energiámat, de magamat meggyógyítani képtelen vagyok. Kettesével szedve sietek fel a fokokon, bízva benne, hogy remélhetőleg nem találom majd vérében ázva a fiút.  

Benyitva az ajtón lefagyok, megdöbbenek és Ellon úgy zuhan a karjaimba, mintha nem lennének csontjai. Feltörve, elesetten zokog, lassan letérdelek a szoba padlójára és az ölembe vonom, csitítva simogatom a haját, ringatva karolva át. 

- Minden oké – mantrázom csendesen, fél szemmel a szobában fekvő holttestre pillantva. - Minden oké. 


Homlokára simítva túrom félre tincseit, távolabb tolom őt magamtól és megpróbálok felállni. Nyakamba csimpaszkodva fúrja arcát mellkasomba, még mindig gyorsan szedi a levegőt, de legalább már nem potyognak a könnyei. 


- Ne hagyj itt – kapaszkodik belém kétségbeesetten. 


- Nem megyek sehová – emelem fel a földről, lassan az ágyhoz sétálva és óvatosan letéve őt a nagy kupac takaróra. Némán könyörögve újra kinyúl felém, halkan szipog, és ezúttal hagyom, hogy közelebb húzzon magához. Melléülök, és ő elgyengülten hajtja homlokát a vállamnak, kezeit tehetetlenül maga mellé ejtve. - Nem hagylak itt – suttogom rendíthetetlenül – Érted? Nem foglak soha itt hagyni. Soha. 


Ásítva, kisírt szemekkel kucorodik mellém, hagyva, hogy finoman a tincseibe túrjak és megborzoljam a haját. A karom ugyan fáj és az oldalam sincs éppen rendben, de ezeket leszámítva nagy veszteség nem ért. Ellon mellettem sértetlenül pihen, legalábbis ha mást nem, legalább megpróbálkozik vele. Kezemet óvatosan csúsztatom ki a feje alól, anélkül, hogy felriasztanám őt remélhetőleg álomtalan alvásából. Feljebb tűröm ruhám ujját, ott, ahol a kard pengéjének nyoma is látszik. Nem mély a vágás, szivárog ugyan belőle a vér, de a seb körüli feketeség jobban megrémiszt, mint az, hogy egy kis időre használhatatlanná vált ez a kezem. 

Míg mellettem a fiú aránylag békés álomba szenderült, én megpróbálom sorra venni az elmúlt néhány percet, talán órát. Az, hogy nem így terveztem el ezt az egészet, egyértelmű. Gyűlölöm, ha valami felkészületlenül ér, ahogyan azt is, ha valaki olyan mérgezi meg a véremet, aki hozzám hasonló. 

Ellon mocorgására oldalra pillantok és halvány mosollyal figyelem kedvtelen arcát, álmos szemeit és bájos, kócos kuszasággal meredező tincseit. 

- Te hogy bírod ezt, Daelas? - motyogja csendesen. - Hogy tudsz ilyen hidegnek maradni, miközben a vér literszámra ömlik, azokon a helyeken, ahová tartunk? 


- Ilyenre neveltek. Ha másképp alakul az életem, most nem ez az ember lennék. Bizonyos szempontból sajnálom, hogy nem volt igazi gyerekkorom, bizonyos szempontból nem bánom, hogy életre nevelt az élet. De van időnk. Pihenj még egy keveset.


Ellon:

- Próbáld újra – mosolyog rám kedvesen.

Most már biztos, hogy nála is hatott, másképp nem lenne hirtelen ilyen boldog és én ennek nagyon örülök.

Lassan közelebb hajolok, hogy megismételjem, de ő megelőzve engem magához von és előbb az ujjaival simogatja meg az arcom, a számat, a rengeteg jóérzéstől pedig úgy érzem elszédülök, mégis azt akarom, hogy ne hagyja abba, ezért amikor az ajkai az enyémre simulnak, teljesen átadom magam annak a különös, bizsergő varázslatnak, amit mindenhol érzek a testemben. Azt sem bánnám, ha örökké tartana, de számomra túl kevésnek tűnő idő után véget ér. Elhúzódik tőlem, nem túl messzire, majd sokáig csak mereven bámul a szemeimbe.

- Daelas...? – kérdezem aggódva.

Valamit elrontottam? Rosszul csináltam?

- Menj aludni, Ellon – dörzsöli meg a szemét fáradtan.

Talán csak ez a baj, fáradt, de azért újra kipróbálom a boldogságbűbájt, ha szomorú lesz, mert most már legalább tudom, hogy működik, még ha én nem is vagyok varázsló, mint ő. - De te is...

- Igen. Megyek én is.

Megvárom míg ő lefekszik, hogy aztán hozzá igazodva én is bebújhassak a takaró alá. Sokáig nem találom a helyem, göröngyös az ágy és akármerre mozdulok mindig töri a derekam, így végül egy sóhajjal feladom a kényelmes testhelyzet keresését és Daelashoz simulva hunyom le a szemem, élvezve hogy a hajamat babrálja.

 

Azt sem tudom pontosan hogy mi történt, mikor elkezdi rázogatni a vállamat, valahonnan iszonyú zaj meg kiabálás hallatszik, ami majdnem elnyomja a mágus hangját, de mikor a kezembe nyomja a tőrét, hirtelen megértem mit magyaráz olyan sietve.

Megtámadták a fogadót…

- Lemegyek, megnézem mi folyik itt, de te nem jössz velem. Megértetted? Idebent maradsz, bárki bejön, aki nem én vagyok, azt megölöd. Ne dobj, csak vágj.

Gyorsan biccentek, látom, hogy siet és nem akarja húzni az időt, de csak azután fogom fel igazán mit is mondott, amikor egyedül maradok az odalentről felhangzó fémes csattanások hangjaival.

Megölni? – meredek a tőrre, majd megrázom a fejem és hátrébb kúszom az ágy támlájáig, felhúzom a cipőmet, hogy ha kell gyorsan el tudjunk menni, a csomagjainkat is magam mellé dobálom, ezzel legalább lefoglalom magam hogy ne rohanjak le felelőtlenül megnézni, hogy minden rendben van-e Daelassal.

A percek csigalassúsággal telnek miközben idegesen figyelem az ajtót, túl sokáig elvan, mindig hamar visszaszokott érni. Vagy az is lehet, hogy nem is rég ment el, csak nekem tűnik soknak?

Végül nem bírom tovább, az aggodalmam arra késztet hogy megnézzem mi történik odalent. Halkan az ajtóhoz sétálok, óvatosan kinyitva, majd kidugom a fejem a nyíláson és körülnézek. Lélegzet visszafojtva lépek át egy mozdulatlan testet a folyosón, de abban a percben visszafutok a szobába, amint meglátok valakit felfelé jönni a lépcsőn.

A tőrt szorongatva hátrálok a falig, nem tudom mit tegyek, szinte reszket a kezem a félelemtől.

Daelas ilyenkor mindig jönni szokott hogy segítsen, most miért nem jön? Mi van ha megsérült? Vagy ha meghalt?

Sorban nyílnak az ajtók a folyosón, majd mikor a miénk is kivágódik és belép rajta egy magas, erős férfi még jobban a falhoz lapulok.

- Hát itt vagy. Tedd le szépen azt a tőrt és nem bántalak. – áll meg az ajtó előtt, de nem mozdulok.

Mit csináljak?

Pánikba esve körbekémlelek, a tekintetem az ablakon állapodik meg. Csak be van hajtva, mert miután Daelas felfeszítette már nem lehetett bezárni, de nem tudom milyen magasan vagyunk. Talán két emelet…

Nem gondolkodom rajta sokáig, más lehetőségem úgy sem lenne, amilyen gyorsan csak tudok oldalra pördülök, elkapom az ablakot, majd már ugranék is fel a párkányra, mikor lepillantva látom, hogy teljesen be van pakolva az ablak alatti rész, sehová sem tudnék leugrani.

Éppen csak sikerült elkerülnöm a vaskos kart ami elkapni készült, kifutva oldalra felugrom az ágyra, majd át a másikon is az ajtó felé iramodom.

- Te kis nyavalyás…

Megragadom a kilincset és abban a pillanatban fájdalom hasít a fejembe, hátrarándulok, egyenesen a gyilkos karjába. Olyan erővel szorítja a hajam, hogy a szemeim is könnybe lábadnak a szúró fájdalomtól, attól félek a bőrömmel együtt le fogja tépni a fejemről.

- Fáj…

Megpördít maga felé, de a hajam továbbra is teljes erőből húzza hátra, a nyakam majd eltörik, meg sem tudok mozdulni. Halálra váltan nézem, amint felemeli méretes kardját, amit már sötétre színezett a vér.

A kezem előbb mozdul, mint ahogy végiggondolhatnám mi történik, ösztönösen védekezve előre döfök a tőrrel, amilyen erősen csak tudok. Egy pillanat az egész és a hatalmas marok kicsúszik a hajamból, kieresztve a fájó szorításából, a kard csörrenése még sokáig visszhangzik a fülemben, ahogy a kísérteties puffanás is, mikor a tőlem jóval magasabb test úgy dől hanyatt a csupasz padlón, mint egy zsák szikla.

Meg… megöltem? Tényleg… tényleg én tettem? Tényleg képes voltam megtenni?

Döbbenten hátrálok el, rá sem bírok nézni a piszkos kezeimre, amiket addig dörzsölök a mosdótálban, míg az utolsó csepp piros folt is el nem tűnik róla, de én úgy is tudom, hogy ott volt.

Tényleg megöltem, meg sem mozdul, biztosan halott. Ha pedig nem teszem, akkor most én hevernék ott, de… ez akkor sem helyes… Nem lehet jó dolog elvenni egy életet, akkor sem ha a sajátomat mentettem. Egy cseppet sem érzem jobban magam attól, hogy csak védekeztem, pedig ez még annak sem mond ellent, amit régen a tanítóink sulykoltak belénk: Minden áron védd magad, a néped és a családod.

Magamat védtem… és Daelast is. De attól még… nem akarom még egyszer megtenni, soha!

Nyílik az ajtó, mire a szívem úgy lódul meg az idegességtől hogy szédülni kezdek, majd a kezdeti ijedtség egy csapásra át is alakul megkönnyebbüléssé, mikor az ismerős fakó szempárra esik a tekintetem. Ilyen senki másnak nincs, nem téveszthetem össze, ahogy az illatát sem mikor a karjaiba vetem magam, szorítom ahogy csak bírom, titkon attól rettegtem, hogy itt hagyott, azért nem jött segíteni. Féltem, hogy nem látom őt soha többé, de most hogy itt van épségben visszafojthatatlanul tör ki belőlem a sírás, pedig nem akartam sírni, mert Daelas nem szereti ha gyerekesen viselkedem, de annyira… annyira boldog vagyok hogy tényleg visszajött hozzám!

Hallom, hogy beszél, duruzsol a fülem mellett. Nem értem mit mond mégis megnyugtat a hangja, magával ragad ahogy a könnyű simogatás is a fájó fejbőrömön. Észre sem vettem mikor kerültünk a padlóra, csak akkor tűnik fel hogy térdelve tart, mikor erővel fel akar húzni onnan. A nyakába csimpaszkodom, de el nem engedem. - Ne hagyj itt.

- Nem megyek sehová. – emel fel a földről, lassan az ágyhoz sétálva letesz az összevissza dobálódott takaróra, de rögtön érte nyúlok, nem bírnám elviselni ha megint elmenne, most nem, amikor még azt sem tudom eldönteni, hogy mit érezzek a tucatnyi érzelem közül, ami egyszerre zúdult rám, mint egy vödör jeges víz.

Amint mellém ül az ölébe mászva szorosan átkarolom, hogy még csak el se távolodhasson.

- Nem hagylak itt – suttogja halkan – Érted? Nem foglak soha itt hagyni. Soha. 

Nagyon szeretném elhinni, mert bízom benne. Elhiszem hogy vigyázni akar rám, mégis mikor túl sokáig elvan, ha késlekedik, mélyen az agyam egy eldugott részében megjelenik a gondolat, hogy talán most már nem fog visszajönni…

A gyengéd simogatás lassan megnyugtat, tudatosan megfeledkezem arról, ami még mindig az ablak alatt van, mintha csak ketten lennénk a csendben, ahol csak a mágus szívdobogása képez megnyugtató ütemet. Nem alszom el, azt nem tudnék, csak pihenek egy percet, vagy egy órát, muszáj hogy pihenjek, mert máskülönben gondolkodnék.

Akkor pillantok fel, amikor érzem hogy felkel az ágyról. Halványan rám mosolyog, mintha nem lenne a háta mögött a földön egy… egy…

- Te hogy bírod ezt, Daelas? Hogy tudsz ilyen hideg maradni, miközben a vér literszámra ömlik, azokon a helyeken, ahová tartunk? – én miért érzem magam rosszul miatta?

- Ilyenre neveltek. – válaszolja higgadtan - Ha másképp alakul az életem, most nem ez az ember lennék. Bizonyos szempontból sajnálom, hogy nem volt igazi gyerekkorom, bizonyos szempontból nem bánom, hogy életre nevelt az élet. De van időnk. Pihenj még egy keveset. 

Felülök, mert most tűnik csak fel hogy teljesen csend van, megszűnt minden zaj, kiabálás… Daelason pedig rengeteg vér.

- Te megsérültél! – kapok a derekához, mikor észreveszem a szakadás mögül szivárgó vért.

- Semmiség, már gyógyul. – hárítja el az aggodalmam, bár ettől az nem szűnik meg.

- Biztos? Nagyon fáj? Segíthetek valahogy?

- Nyugodj meg Ellon! – simít puhán az arcomra, de az ő hangja teljesen nyugodt. – Pihenj inkább egy kicsit.

Megrázom a fejem, szólhatott volna, hogy megsérült ahelyett hogy hagyta, hogy úgy szorongassam. Lehet, hogy akaratlanul is fájdalmat okoztam neki, de ha már ezen a tényen nem másíthatok, nem akarok a terhére is lenne azzal, hogy akadékoskodom.

- Mi… mi történt a többiekkel? – kérdezem, de azt hiszem tudom a választ – Mind… meghaltak?

- Nem mind. – ingatja a fejét – Abban a hitben mentek el, hogy én már nem sok vizet zavarhatok majd.

Nem sok vizet zavarhat? – De akkor bármikor visszajöhetnek nem? Menjünk inkább, nem akarom hogy miattam megint harcolnod kelljen.

Már fel is állok, felkapom a csomagokat hogy aztán készen az indulásra toporogjak mellette. Nem is vagyok már álmos, az izgalom felülkerekedett még azon is, csak indulni akarok hogy minél távolabb kerüljünk ettől helytől, amitől már első pillantásra is a hideg rázott.

- Biztos hogy jól vagy?

Biccentek – Nem fogok többet sírni. Ha te tudsz olyan erős lenni, akkor én is meg fogom tanulni. – mondom határozottan – Menjünk.

Az ajtó felé sétálok, hogy bebizonyítsam tényleg nem fogom hátráltatni, vagy itt bujdosni. Megszorítom a kezemben tartott utazóköpenyt, amit nemrég kaptam tőle, hogy abból a kedves ajándékból merítsek erőt, amikor meglátom az első földön heverő alakot, akit akkor is amikor korábban kilestem az ajtón. Még mindig borzalmas érzés…

Gyenge húzásra torpanok meg, kérdőn pillantok hátra Daelasra, aki finoman fogja a csuklómat miközben összeszedi az itt hagyott kardjait, majd komolyan felém fordul.

- Ne akarj olyan lenni, mint én, Ellon. Soha ne akarj.

- Miért?

Miért ne akarnék olyan lenni, mint ő, aki olyan erős és határozott? Akit senki sem irányíthat, aki a maga ura és aki meg tudja védeni magát a bajtól? Miért?

Nem válaszol, ehelyett elengedi a kezem majd némán elém lépve indul el a folyosón, egyik kezében a kardját tartva, másik keze pedig a hüvelyben lévő markolatán pihen.

Nagyot nyelve követem, néhány pillantást vetek csupán a padlóra, az elszánt elképzelés mi szerint nem fogok félni, nem megy olyan zökkenőmentesen mint terveztem, de mindent megteszek és többnyire a mágus hátát bámulom, feszülten megrándulva a legapróbb neszre is.

A lépcső minden lépésnél nyikorog, de a fenti vérfürdő meg sem közelíti azt a borzalmat, amivel odalent szembesülök. Elszakítani sem tudom róla a szemeim, a durva fogadós átvágott torkából úgy bugyog elő a szinte fekete vér, mint ahogy a forrás vize a felszínre tör. Hányingerem támad, a kezemet a számra szorítva nyomom el az öklendezést és hála a teremtőnek az az iszonytató fémes szag is tovatűnik, odakint a friss levegőn.

A városban csend van, talán észre sem vették mi történt itt és békésen alszanak az ágyaikban. Még madarakat sem hallani az éjszakában, a talpunk alatt csikorgó kavicsok adják az egyetlen hangot, de Daelas nem teszi vissza a kardját a hüvelyébe, nem beszél és elég egy röpke pillantást vetnem az arcára, hogy tudjam, most nem zavarhatom meg. Így hát alig lemaradva a sarkában követem, de egészen addig nem nyugszom meg, míg az égen meg nem jelenik az első narancsos sáv, jelezve a pirkadatot, majd az erdő sűrű lombkoronáin fokozatosan átszűrődő fény el nem űzi az árnyakat a bokrok mögül. Akkor végre tényleg fellélegzem…

***

- Még mindig fáj? – kérdezem aggódva rövid kis pihenőnk közben egy sekély folyó szélében ülve.

- Kaptam ennél nagyobb sebet is, nem vészes.

Egy kis kendőt belemerít a hideg vízbe majd a ruháit felgyűrve a mellkasára fél kézzel törölgetni kezdi a vágást. A kezeimet tördelve már-már nyöszörögve figyelem, még nézni is fájdalmas, pedig az én derekamon nincs egyetlen seb sem, mégis pontosan ugyanott szúr ahol neki, attól is ha rá gondolod.

- Hadd csináljam én, kérlek! – mászom ki a vízből, megunva hogy tétlenül nézzem.

- Jó ez így…

- Én jobban látom és nem kell lehajolnom hozzá. – unszolom.

- Nem bírsz a fenekeden ülni?

Szúrósan nézek rá a megjegyzésért, mintha direkt bosszantani akarna, hogy megharagudjak, de nem fog sikerülni.

- Ne makacskodj, fogadd el a segítséget, úgy hamarább indulhatunk tovább. – telepszem mellé, eleinte kerülve a tekintetét, míg megszerzem tőle a rongyot és belemerítem a vízbe, majd gyengéden a vágásra tapogatom, hogy kitisztítsam egy kicsit és lemossam a bőrére ragadt vért.

Közben felpillantok az arcára, hogy vajon haragszik-e, de csak bágyadtan mosolyog rám. Pislogok egy kicsit, mert meglep, hogy csak ilyen egyszerűen mosolyog, mert ritkán teszi és nem olyankor, amikor morcos.

- Mi az?

- A duzzogáson kívül parancsolgatni is tudsz? – vonja fel az egyik szemöldökét.

Megrándul a szám széle a visszafojtott kuncogástól, aztán mégis úgy döntök, hogy rámosolygok, bár még mindig zavar, hogy miért tudok most ilyen vidám lenni, mikor még egy napja sincs, hogy elvettem egy életet.

- Ismerek egy mágust, aki állandóan parancsolgat. – vigyorgok rá – Tőle tanultam.

Összehúzza a szemeit, mire a vigyorom még szélesebb lesz, mielőtt hangosan felnevetnék, de rögtön az ajkaimra is teszi az ujját, hogy csitítson. Nem szabad túl hangosnak lennünk, nehogy azok a gonosz emberek ránk találjanak. Bár Daelas most sokkal komorabb volt, mint legutóbb, akkor nem aggódott ennyire az emberek miatt…

- Sajnálom. – suttogom bocsánat kérőn, de csak felsóhajt, majd elhúzza az ujját a számról és lesimítja a kezemre.

- Elég lesz, a többit majd begyógyítom.

- Nem lehet gyorsabban? – nem szeretném ha sokáig fájna neki.

- Tartalékolom az erőmet.

Óvatosan feláll én meg összeszedem a csomagjainkat a földről. Pirkadatkor már magamra vettem a kapott köpenyt, hogy ha találkoznánk valakivel, ne ismerjen fel. A másik kis csomagot a kezemben tartom, az a Daelasé, de én viszem, mert ha harcra kerülne a sor csak akadályozná őt.

Mikor megfordulok hogy induljon közvetlenül elém lép, amitől a szívem azonnal meglódul, mintha várná, számítana arra ami történhet. Az ajkaim bizseregni kezdenek az emlékektől és ez az érzés csak fokozódik ahogy az ujjai a hajamba kúsznak, finoman belegabalyodva a tincseimbe.

- Köszönöm. – suttogja nagyon közelről.

Nem értem miért mondja, zúg a fülem az izgatottságtól és minden gondolatom szétröppen egy pillanat alatt amint az ajkain összeérnek. A lassú zsibongás sokkal erőteljesebbé változik, aminek hatására a nyakába csimpaszkodva szorítom, meglepetten hátrarántva a fejem, mikor a számhoz ér a nedves nyelve.

- Ez is a… ez is a boldogságbűbájhoz tartozik? – pihegem zavartan, az ajkaimat simogatva.

Féloldalas mosoly jelenik meg az arcán, leginkább egy rosszcsont kisfiúra hasonlít így. – Ahhoz bizony.

- Megcsinálod megint? – kérem visszahúzódva, de nem simulok hozzá, nehogy a sebéhez érjek.

Az ujjai még mindig a hajamban vannak, így nincs nehéz dolga mikor ismét közelebb húz, én pedig boldogan adom át magam a csodálatos érzésnek amit újra és újra kivált belőlem. A nyelve első érintése izgalommal jár át. Ahogy simogat, mintha csak azt akarná hogy nyissam meg előtte az ajkaim, s mikor megteszem ő azt is felfedezi, valami egészen különleges módon.

Belülről viszket a hasam az érzéstől amit okoz, meg mernék rá esküdni hogy egy seregnyi kismadár csapkod bennem, finoman cirógatva a tollas szárnyaikkal, miközben végig Daelas vállába karolok és az ő tiszta esőillatát érzem magam körül.

Alig kapok levegőt, mikor elhúzódik, de csak mosolyogni vagyok képes. – Ez csodálatos érzés… – sóhajtom elégedetten, de valamiért túlságosan zavarban érzem magam ahhoz, hogy a szemébe nézzek.

Ő biztos másképp gondolja, mert rövidesen az állam alá nyúlva finoman felemeli a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

A szemei… mi?...

- Menjünk. – fordul meg és indul el, én pedig dermedtem állok még egy pillanatig, majd utána futok.

- Daelas, várj!

- Valami baj van? – fordul vissza, én pedig belenézek a fakó szemekbe, kutatok bennük, de… eltűnt…

Az előbb… úgy láttam mintha a bal szemében egy fekete gyűrű vette volna körbe az íriszét. De most teljesen normális.

- Semmi, nem számít. – motyogom, biztos csak az árnyék miatt, vagy mert keveset aludtam az éjjel.

Csendben folytatjuk az utunkat, arra, amerre még a madár se jár. Az estét egy fa alatt összebújva töltjük egy forrás mellett, de csak nyugtalanul forgolódva a varázstűz apró lángjait bűvölöm. Vajon hová visz most az utunk?

***

Másnak már mindketten sokkal nyugodtabban és kipihentebben élvezhetjük az utazást, találunk egy csomó ehető gombát és fűszernövényt, amiket majd nyárson megsüthetünk vacsorára.

Ez a vidék varázslatosabb, mint eddig bármelyik, amit csak láttam. A fák lombjai élénk sötétzöldek, sehol egy száraz levél, mindent, amit csak a szem lát bolyhos moharéteg borít be, de olyan sűrűn és vastagon hogy a cipőmet levéve mintha csak egy puha szőnyegen lépkednék és hihetetlenül élvezem. Vidáman dalra fakadok a rengetek pacsirtával egyszerre és úgy elkalandozom hogy kis híján belesétálok egy mocsaras tavacskába, de Daelas még idejében elkap és elhúz onnan.

Ő végig nagyon komoly, s bár a kardját már eltette és azt mondta nem követnek, mégis nagyon feszült. Még csak nem is morgolódik, sokszor mintha meg sem hallaná ha kérdezek valamit és úgy siet előre, mintha üldöznének, pedig nem.

- Daelas, kérlek lassíts egy kicsit, már nem bírok ilyen gyorsan menni. – kapaszkodom a sértetlen karjába.

- Jól van. – egyezik bele csendesen a nyakamra simítva – Még pár óra van sötétedésig. Bírsz még egy kicsit?

Biccentek, nem vallanám be, hogy már fáj a lábam, nem akarom panaszkodással elrontani ezt a nemrég kialakult békét közöttünk, de alig megyünk pár percek mikor a mágus szitkozódására kapom fel a fejem. Azonnal körülnézek, de nem érzem hogy lenne itt bárki is, gyorsan a mágus mellé lépve nézek a dühös vonásokra. Követem a tekintetét és… homlokráncolva lépek közelebb hogy jobban megnézzem, de… ez most tényleg…?

- Ez hogy lehet? – cikázik a tekintetem közötte és a kis mocsaras tó mellett, aminek a szélébe kis híján belezuhantam. Még a nyom is ott van a sárban és a mohán ahol megcsúsztam, és az odvas fa is, amiből korábban egy erdei bagoly bújt elő.

Nem értem. Hiszen e mellett már eljöttünk egyszer és nem fordultunk vissza. Igaz, fáradt vagyok, de biztosan észrevettem volna, ha megfordulunk.

- Daelas… ez ugyanaz a hely. – pillantok fel rá bizonytalanul – Hogy lehetünk megint itt?

Újabb szitkozódás, mire kezd gombóc nőni a torkomba, főleg mikor felemeli a kezét, a már megszokott mozdulattal, de a tenyerében most a gyönyörű tűzvirág helyett egy fűszál méretű tűzcsík táncol.

- Ez egy nyavalyás illúzió! – szorítja össze a markát, még az ujjai is elfehérednek, én viszont attól sápadok el, amit egy röpke pillanatig látni vélek az íriszén, de a sötét gyűrű épp olyan hamar eltűnik, amilyen hamar megjelent.

Megköszörülöm a torkom, hogy leküzdjem az ideges gombócot. – Az mit jelent?

- Azt jelenti… hogy valaki játszik velünk…

Daelas:


Az odalent robbanó zajok pillanatában süket voltam a világra. De a zajok elhalkultak, magába szívta őket a sírszagú csend, s most is csak a szívem egyhangú üteme ver a bordáimon. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha elveszítem az eszméletem és az elmémre kecsegtető csend borul. 

Talán kellemes lenne és megnyugtató. Azt ígérné, hogy véget vet a további harcoknak, a bizonytalansággal teli félelemnek, amely a fejembe fészkelte magát évekkel ezelőtt, elhomályosítja a látásomat és mindenáron meghátrálásra akar késztetni, egészen addig, míg már nincs visszaút. 

Szemeim sarkából mindvégig figyelemmel kísérem Ellon heves mozdulatait, felül és arcán mintha a felismerés kísértete futna át. 

Fél pillanat, hogy én is megtudjam mi volt, ami kiváltotta belőle ezt a riadt felismerést.

- Te megsérültél! - érinti meg ujjbegyeivel felsebzett bőrömet. 

- Semmiség, már gyógyul – nyugtatom meg csendesen.


Tudom, hogy én magam akármit mondhatnék neki, mert elhinné. Jobban bízik bennem, mint azt én valaha is kiérdemelhettem volna tőle. Az, hogy megvédem őt, természetes részemről és ösztönös. Hiszen azok után, amikbe belerángattam, legkevesebb, ha vállalom érte a felelősséget és kezeskedem a biztonságáról. Ennyivel még tartozom neki. Magamat figyelve még mindig nehezen hiszem el, hogy életben maradtam. Néha rutinszerűen végignézek magamon, a behegedt karcolások tömkelegén, a vágásaimon, amiket akarva-akaratlanul megkapok a figyelmetlenségem, vagy épp gyengeségem miatt, és ilyenkor újból és újból ráébredek, hogy talán már rég halottnak kellene lennem. Mégis ki tudja hányszor próbált már meg kijátszani engem az élet? 

És mégis, makacsul ellenálltam mindennek. 

Még mindig élek és ezt leginkább magamnak köszönhetem. 

- Biztos? Nagyon fáj? Segíthetek valahogy?


- Nyugodj meg Ellon! - simítom tenyeremet az arcára. - Pihenj inkább egy kicsit.


Makacsul a fejét rázza, ellenkezik velem, ami lassan egyre természetesebbé válik mindkettőnk számára. Még, ha rövid időre is, de mellette olykor-olykor sikerül megfeledkeznem a külvilágról, a céljaimról, az életemről. Felfoghatatlan és észvesztő, hogy van valaki, aki bármilyen formában is, de hatással van rám. 


- Mi... mi történt a többiekkel? Mind... meghaltak? 


- Nem mind – rázom meg a fejem. - Abban a hitben mentek el, hogy én már nem sok vizet zavarhatok majd. 


- De akkor bármikor visszajöhetnek, nem? Menjünk inkább, nem akarom, hogy miattam megint harcolnod kelljen. 


Nem értem a gondolatmenetét, de nem kérdezek rá. A harc nem azon múlik, hogy hol vagyunk, hanem azon, hogy mikor és kik támadnak ránk. Hiába választja a menekülést, ha közben bizonytalanság vesz körül bennünket minden irányból. Sietve kapkodja össze a táskákat, mindent összeszed anélkül, hogy nyugodtan átbeszélnénk ezt az egészet. 


- Biztos, hogy jól vagy? - kérdem. 


Halvány biccentésével nem sikerül meggyőznie, ugyanakkor elfogadom és ráhagyom. 


- Nem fogok többet sírni. Ha te tudsz olyan erős lenni, akkor én is meg fogom tanulni – feleli határozottan. - Menjünk. 


A fejemet ingatom és hitetlenkedek a szavain és tettein, úgy, hogy közben én magam sem tudom miért is teszem ezt. Tisztelem őt a bátorságáért, amit tanúsít annak ellenére, hogy valaha is megkértem volna őt erre. Nekem soha nem számított semmi. Mindig, minden mindegy volt, akkor is, ha ölnöm kellett azért, mert mások ezt követelték tőlem meg. Nem gondolkoztam. Nem éreztem semmit, és az univerzum nem volt több számomra egy szétszaggatott illúziónál. 

Nekem mindig egyszerű volt átzuhannom a megsebzett felhőkön, és elnémítani pár pillanatra az egész világot. Nem kértem őt, hogy bizonyítson, hiszen már azzal kivívta az elismerésem, hogy mindent szótlanul tűr. Nem panaszkodik és nem roppan össze az alatt a súly alatt, amit észrevétlenül is a vállaira raktam. 

Ujjaim anélkül fonódnak a csuklója köré, hogy fájdalmat okoznék neki, vagy félelmet. Apró érintéssel is sikerül elérnem, hogy mozdulatlanná merevedjen és kíváncsian felém forduljon. 

- Ne akarj olyan lenni, mint én, Ellon. Soha ne akarj. 


- Miért? - kérdi meglepetten, és ez bánt. 


Az, hogy hasonlítani akar rám annak ellenére, hogy ismer, több, mint borzalmas. Nem akarom, és a későbbiekben ő maga is mélységesen megbánná. Miért akarna bárki is olyan lenni, mint én? Szótlanul figyelem, mert nem gondolom, hogy válasszal tartozom neki. Jöjjön csak rá egymaga, nekem bőven megfelel az is, ha csak később szembesül a valósággal. Egyenlőre még nem akarom, hogy csalódjon bennem. Összeszedem a kardjaimat és eleresztem a csuklóját. Mellette elhaladok és anélkül, hogy vetnék rá egy kósza pillantást, elindulok előre. Nem tartom jó ötletnek még mindig, hogy este induljunk útnak, de úgy lesz, ahogy akarja. Minden izmom megfeszül és kiélezett érzékekkel lépdelek egyre előrébb és előrébb. Lassan haladok, figyelve a környezetemre és Ellonra is egyaránt, mert nem szeretném, ha valaki váratlanul lepne meg bennünket. Érdektelenül vágok át az élettelen tetemek között, nem ízlésem a mészárlás, de nem hagytak számomra más megoldást. Néhányan önmagukat pusztították el az ostobaságuk végett. 

Könnyed léptekkel haladok, sietek és magam sem tudom még, hogy hová. Ellonnak jobb lenne, ha pihenne most. Alig aludt valamennyit és ez meglátszik rajta. Kimerült, még akkor is, ha jelenleg tombol benne az életösztön és a menekülési vágy. Ujjaim akaratlanul az oldalamon tátongó sebemre csúsznak. Ezúttal pontosan tudom milyen árat fizetek a győzelmemért. Tenyereim megizzadnak és elfehérednek az ujjaim, erősen, biztos satuban tartom kardjaim markolatát. Nem érzem magamat biztonságban. De azt hiszem az én biztonságom már egy jó ideje nem is lényeg.  

Kardjaim mindaddig a kezeimbe maradnak, míg meg nem pillantom a hajnal legelső sugarait, ahogyan a Nap fényei átszövik magukat a fák sűrű lombkoronáin és pettyekkel festik át a föld porát. 

*

Újra mélyre mártom a bemocskolt kendőt, hagyom, hogy a víz cseppenként kapja ki a szövetek közül véremet és halvány ereket alkotva szétfusson a semmibe. Lassan húzódnak össze a szövetek, már nem vérzik, de eddig sem ezzel volt a baj. Van valami, ami számomra sokkalta nagyobb fejtörést okoz. Rövid pihenőt tehetünk csak, mindössze annyi időre, hogy Ellon visszanyerje erejét valamelyest és megnyugodjon a testét körülölelő hűs víztől. 

- Még mindig fáj?


- Kaptam ennél nagyobb sebet is, nem vészes – válaszolom türelmesen. 


Egyre véresebb, koszosabb és reménytelenebbül csúfabb lesz a kendő a bőrömre száradt vértől. A víz már nem hozza ki maradéktalanul belőle a vöröset. Beleivódik az anyagba, olyan, mint egy régről megmaradt ócska, és mégis valamiért fontosnak tűnő emlékkép. Hiába próbálod meg elfeledni, az makacsul megkapaszkodik elméd egy rejtett szegletébe és beleeszi magát a tudatodba mindörökre. 


- Hadd csináljam én, kérlek! - kászálódik ki a vízből, könyörgő szemekkel figyelve. 


Nem támogatom. Nem kell engem babusgatni és azt sem várom el, hogy a sebeimet ápolja bárki is rajtam kívül. Jobban értek hozzá, mint ő. lehet, hogy neki könnyebben menne, de számomra így a kényelmes. Legalább tudom, hogy nem okozok magamnak nagyobb fájdalmat a kelleténél. 


- Jó ez így...


- Én jobban látom és nem kell lehajolnom hozzá. 


- Nem bírsz a fenekeden ülni? - kérdem bosszúsan. 


- Ne makacskodj, fogadd el a segítséget, úgy hamarább indulhatunk tovább – telepedik le mellém olyan elszántsággal a szemeiben, amihez hasonlót eddig még nem is láttam nála. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket a szavakat valóban ő mondta ki, de úgy tűnik az irányítás néhány másodperce már nem az embersége, hanem a makacssága kezében van. 

Nem állítom, hogy örömmel, de kénytelen vagyok beleegyezni, és ugyan, minek tiltakozzak, ha részben igaza is van? Várakozva figyelem óvatos mozdulatait, minden rezdülése olyan, mintha attól tartana, hogy valami bajt okoz, esetleg fájdalmat. De attól már nem kell tartania. Ettől rosszabb már semmi nem lehet. Félve pislog rám fel, nem is tudom miért, de olyan, mintha tartana tőlem valamiért. Tőlem, vagy attól, hogy esetleg megint valami olyat tett, amivel kivívta magának a haragomat. Ez abszurdum. Inkább meglepetést okozott határozott szavaival, mint bosszúságot. 

- Mi az? 


- A duzzogáson kívül parancsolgatni is tudsz? - emelem meg kérdően a szemöldökömet. 


Ajkainak vonala megrándul, majd finoman felfelé ível, ahogyan elmosolyodik. 


- Ismerek egy mágust, aki állandóan parancsolgat – vigyorog jóízűen. - Tőle tanultam. 


Ebben nem merném őt megerősíteni. Résnyire szűkített szemekkel figyelem őt, azon töprengve, vajon mennyire gondolhatta komolyan a kimondott szavakat. Eleve a kezdetekben sem parancsolgattam neki annyit, mint amit másoknak tettem. Nem hallgatott rám csak nagyon ritkán, így mindössze bízni tudtam abban, hogy nem tesz semmi meggondolatlant, vagy ostobát. Mielőtt még hangjával magára vonná bárki illetéktelen figyelmét, ujjbegyemet finoman az ajkaira biggyesztem, és könnyűszerrel elhallgattatom őt. 


- Sajnálom – dünnyögi bele halkan a bőrömbe. Felsóhajtok, rövid ideig még várok, aztán elhúzom tőle a kezem és lesimítok az övére, amivel még mindig azt a vértől és víztől ázott rongyot szorongatja.


- Elég lesz, a többit majd begyógyítom. 


- Nem lehet gyorsabban?


- Tartalékolom az erőmet – válaszolom lassan, állkapcsomat puhán összeszorítva, míg talpra állok. A vállam, ahol már nyomtalanul begyógyult a vágás, elviselhetetlenül sajog. 


Tenyeremet a finoman reszkető kézfejemre simítom, és erővel megszorítom, hogy helyrehozzam fagyos, viaszujjaimban a vérkeringést. Ehhez hasonlóval még nem találkoztam és ez egyszerre frusztrál és ijeszt meg. Magam sem tudom még, mi ez, de jól tapintható tünetei vannak. Olyanok, amik megnehezítik számomra a puszta létezést is. Ellonra pillantok, aki nem csak a sajátját, de még az én táskámat is magához veszi. Nem kértem őt erre, de ellenkezni sem fogok ellene.  Elcsendesítem magamban azt a kellemetlen érzést, ami újra és újra megkörnyékez, majd hozzálépek és útját állva megtorpanok előtte. Köszönettel tartozom neki a segítségéért. Nyirkos ujjaimmal a hajába markolok, anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki és hagyom, hogy selymes tincsei az ujjaim köré tekeredjenek. Légzése szokatlanul gyorssá válik, tőle nem megszokottá, ahogyan szemei is izgatottan csillannak meg. 


- Köszönöm – suttogom puhán és halkan, ajkaimat az övéire simítva. Karjait a nyakam köré fűzi, és apró termetéhez képest is erősen szorít. Finoman nyalok végig ajkain, de minden várakozásomat felülmúlva,  meglepett szemekkel húzódik tőlem hátrább, anélkül, hogy eltávolodna tőlem egyetlen lépéssel is úgy igazán. Nem hagyom neki, hogy elszakadjon tőlem. 


- Ez is a... ez is a boldogságbűbájhoz tartozik? - pihegi kipirult arcocskával, ujjaival finoman érintve nedvesen csillogó ajkait. 


Szám széle halovány, féloldalas mosolyra húzódik. Nagyon bájos így, ahogy mit sem sejtve, teljes lelki nyugalommal engem figyel, és a válaszomra vár. 


- Ahhoz bizony – erősítem meg hitében. 


- Megcsinálod megint? - kérlel közelebb húzódva hozzám. 


Hát lehet ellenállni egy ilyen kérésnek?

Ujjaim még mindig a tincsei közt vannak. Meglep ugyan, hogy erre kér, de nincs okom visszautasítani őt. Ismét közel hajolva hozzá, nyelvem hegyével nyalok végig újra az ajkain és csak utána merészkedem beljebb, lassú táncra hívva az övét. Ujjai megszorulnak a vállamon, így szabad utat adok neki és hagyom, hogy akkor húzódjon tőlem távolabb, amikor csak kedve tartja. Fiatal még és kevésbé tapasztalt, de ügyesen, tanulékonyan viszonozza a csókomat, hamar és élvezettel érezve rá a ritmusomra, amit diktálok. Tincsei halvány vízfolyamként siklanak át ujjaim között, eleresztem őt. A levegő sajnos véges, így hamarosan kénytelenek vagyunk elválni. 

- Ez csodálatos érzés...- sóhajtja mélyeket lélegezve, minden mozdulatával kerülve annak a lehetőségét, hogy a szemeimbe nézzen. 


Más esetben én sem kényszeríteném őt semmire, de most látni szeretném az arcát. Ezúttal nem hagyok neki menekülési lehetőséget, és az álla alá nyúlva megemelem a fejét, de különösebb ellenkezést vagy megbánást nem fedezek fel tiszta tekintetében. Amit látok rajta az csak egyszerű pír és halvány zavar. Nem értem a zavarát, noha tisztán látom rajta, hogy van valami, amit nem ért. De amíg nem mondja el, én sem tudok rajta segíteni. 


- Menjünk – fordulok tőle el, ideje végre folytatnunk az utat. Addig, míg ránk nem esteledik. 


- Daelas, várj! - szalad utánam gyorsan. 


- Valami baj van? - fordulok hozzá vissza, bevárva a lépteit, hogy utolérjen. Sokáig nem szól semmit, kutatva figyel, anélkül, hogy bármivel is megmagyarázná a viselkedését. 


- Semmi, nem számít – vágja rá gyorsan. 


Még mindig nem tiszta, mi baja lehetett hirtelen, de nem akarok akaratos lenni vele szemben. Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy elég érett ahhoz, hogy elmondja, ha valami bántja. Az út további részét valamivel lassabban tesszük meg, hamar beesteledik és a levegő is jócskán lehűl még annak ellenére is, hogy a tűz tőlünk nem messze lobog. Ellon minden hevességet mellőzve, óvatosan, a sebre vigyázva simul hozzám, ugyanakkor légzéséből könnyedén kitalálom, hogy szemernyit sem alszik. Még akkor sem, ha neki nagy szüksége lenne a pihenésre. 


*


Halovány, fátyolosra simult mosollyal követem Ellon fürge lépteit. Tanulékony és rendkívül intelligens, ez azonban koránt sem biztosíték semmire. Hiába van jó esze, a kedvessége gyakran felülírja a józan ítélőképességét. Máskülönben nem keveredett volna már oly sokszor annyi bonyodalom körülötte. 

Néha besegítek neki, de javarészt hagyom, hogy ő szedje össze az ehető gombákat és növényeket. Ritkán van szükség az én véleményemre, jobbára csak azt figyelem, hogy nem szed-e össze valami mérgezőt. Egyszer már majdnem eljátszotta, nem szeretném, ha a figyelmetlenségből adódóan esne valami bántódása. Mindent alaposan megvizsgál, nézelődik, élvezi a szabad levegőt és előre siet. Hiába a szép táj, a mohazöld aljnövényzet, a friss lombkorona és ragyogó napsütés. Nehéz megfeledkeznem a történtekről és arról, ami belülről próbál meg felemészteni. Félszememet mindig rajta tartom az előttem haladó fiún, de alig hallom, úgy dübörög bennem az újonnan éledő zsibbasztó fájdalom és a halvány félelem, mint egy sziklaomlás, vadul zubog a vérem. 

Fejemet felkapva még idejében ragadom meg Ellon csuklóját ahhoz, hogy visszatudjam rántani a biztos talajra. Figyelmetlen és ez félelmetes. Az, hogy ellenség sem szükségeltetik ahhoz, hogy baja essen vagy veszélybe kerüljön az élete. Ritkán beszélgetünk és akkor is csak pár szót váltunk. Jellegtelen semmiségeket. 

- Daelas, kérlek lassíts egy kicsit, már nem bírok ilyen gyorsan menni – kapaszkodik meg karomba kérlelőn. 


Nem akarok pihenni, nem akarok megállni. Most még nem. De neki sem mondhatok ellent, fogaimat szívva lassítok le. Nem tetszik, de nem tudom mi mást tehetnék azon kívül, hogy engedek neki. 


- Jól van – felelem felsimítva a nyakára. - Még pár óra van sötétedésig. Bírsz még egy kicsit? 


Várom, hogy megszólaljon, ám hangja helyett egy halovány bólintást kapok válaszul. Nem kérdezek, megemésztem néma válaszát és elfogadom. Elvégre megkaptam, amit akartam. Tovább indulok, anélkül, hogy megfordulnék és megbizonyosodnék arról, hogy követ engem. Minek tegyem, ha lépteinek hangja minden másnál egyértelműbbek? Nem sietek, s egy rövidke idő múltán mozdulataim darabossá válnak, mígnem végleg megtorpanok. Rideg döbbenetemet hamar felismerés váltja fel. Értek mindent, és ez talán rosszabb még a tudatlanságnál is. Fennhangon morogva átkozom el az egész világot és mindenséget, amiért hagytam, hogy valaki ócska tréfát űzzön velünk. Ellon mellém lépve néz körül azon a helyen, ahol már  egyszer megfordultunk. Eddig fel se tűnt nekem, hogy ugyanazokat a köröket futjuk le újra és újra. 


- Ez hogy lehet?


Könnyedén. Elég átlépni annak a területét, aki ért az illúziókhoz.


- Daelas...ez ugyanaz a hely – sandít rám fel megrökönyödve. - Hogy lehetünk megint itt?  


Ez csak egy ostoba hecc, egy vicc, ami másnak mérhetetlen szórakozást jelent. Mozdulatlanná dermedve állok egy másodpercig, a gondolataim mintha összefolytak volna, életemben legelőször úgy érzem, fogalmam sincs, mi lesz a következő lépésem. Egyszerűen elveszítettem a kontrollt és most képtelen vagyok felfogni, hogy hozhatnám rendbe ezt az egészet. Kezeim haragosan záródnak ökölbe, míg ujjaim résein szikrázó tűz lobban életre. 


- Ez egy nyavalyás illúzió – sziszegem indulatosan, minden erőmmel visszafogva magamat valamitől, amit később nagyon megbánnék.

- Az mit jelent? - kérdi óvatosan, miután halkan torkát köszörülve elővette minden bátorságát a kérdés feltevéséhez. 

- Azt jelenti..., hogy valaki játszik velünk...


- De ki? - húzódik tőlem távolabb, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban az életére török. 


- Nem tudom, de bárki is az, okos ember. Viszont tájékozatlan – morgom hűvösen. 


Az, hogy pont velem szemben teszi ezt valaki, több, mint sértő. Egyetlen lanyha intésembe kerül, hogy körülöttem a levegő hőmérséklete merőben más irányt vegyen fel. Összeérintett tenyereim között agresszív fényű kékláng lobban, megvilágítva Ellon és az én arcomat. Kósza pillantást vetek a fiú fakó arcára és riadt tekintetére, amivel a semmiből táplálkozó, furcsa színű, ismeretlen erő által gerjesztett tűzre pillant. Szórakoztatónak találom valahol mélyen, hogy az emberek azt nevezik mágiának, amiről nem tudnak semmit, és amit nem értenek. Megforgatom a csuklóimat, mire a lángok feltekerednek az ujjaimra, s ott lobognak tovább. Csalóka lidércfények csupán, semmi más. 

Valami, amihez jobban értek bárki másnál. Milyen mulatságos belegondolni abba, hogy a testem a ruháim mögött csak egy erőtlen hústömeg, az idegeim egyre gyakrabban mondják fel a szolgálatot, sebesült vállam gyakorlatilag hasznavehetetlen. És ettől az egésztől, a helyzettől, amibe belecsöppentem, a tüdőm olyanná vált, akár egy szivacs. Átadom magam a helyzet abszurditásának és kétségbeejtő mivoltának.  

Hirtelen és felfoghatatlan bágyadtsággal követem tekintetemmel az előttünk bugyogó, zavaros vizű tavon lebegő fadarabot. Az ide-oda hánykolódik, lassan lemállik a kérge, s végül leharcoltan örökre elmerül vagy kicsapódik a partra. Az ég is olyan, mintha egy üvegbúra lenne fölöttünk, szürke és jellegtelen. A fák körülöttünk lehullatják leveleiket és csupán kopár csontvázaik önmaguknak. 

Szurok...

Ez az első, ami eszembe jut erről a helyről, ha behunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni, pusztán a hely hangulatát, tompa zajait és kopár semmijét. Sűrű, mély, mogorva és fekete. Körülvon, körbefon, végül részévé tesz bennünket. 

Reszketeg sóhajt veszek, a szemeim előtt összefolyik, majd kiélesedik a kép. Tenyeremmel végigsimítok az oldalamon átívelő sebhelyen,  ajkaim megremegnek ugyan, de közel sem olyan rossz, mint amire számítottam. Sérült kezemet kímélve előveszem a kardomat, és lassú léptekkel elindulva választok egy egészen más útvonalat, amin haladhatunk. Zavar mérhetetlenül, hogy nem találom innen a kiutat. Fogalmam sincs arról, hogy merre vagyunk, eddig attól tartottam, hogy ránk esteledik, de újonnan van már más is, amiért aggódhatok. Nem ismerem a helyet, a környezetet, így az itt élő állatokról sem tudok semmit. Helyenként felfedezhetők apró mozzanatok az illúzióból, de nem művészetem és nem tudom, hogy honnan indul és meddig tart. 

Ebben az egészben ez a bizonytalan tudatlanság a legfárasztóbb és idegesítőbb. Miután harmadjára, majd negyedjére is megkerüljük a helyet, elhaladva ugyanazon sűrű, iszapos tó mellett, bosszúsan fújtatva megtorpanok, anélkül, hogy tervemről Ellont is figyelmeztettem volna. Arcomat az ég felé fordítva sóhajtok fel, mikor a süppedős, folyékony sárba megcsúszva kis híján a fenekére esik. 

- Legalább nézz magad elé – morgom elkapva vékonyka csuklóját, megtartom, majd óvatosan közelítve felé lehajolok, és felhúzom magamhoz. Halkan, még az eddigieknél is sápadtabb arccal szuszog. Kézfejemmel puhán megérintem orcáját, de megremegő ajkai hamar elvonják a figyelmemet. - Mi a baj, Ellon? - kérdem értetlenül. 


- Se-semmi – dadogja, gyorsan megrázva a fejét. - Csak...Csak menjünk innen végre, kérlek...


- Legyen – egyezem bele még egy jó darabig elidőzve az arcán. 


Kezd egyre zavarosabbá válni ez az egész, ugyanakkor igaza van abban, hogy jobb lenne minél hamarabb magunk mögött hagyni ezt a helyet. Hiába indulnánk el több száz irányba, az eredménye végül mindegyiknek ugyanaz lenne. Nagyon úgy tűnik, hogy itt akármelyik utat, ösvényt is választjuk, az egyazon pontban ér véget. Értelmetlen szélmalomharc ez a semmivel a semmiért. Ujjaimat ökölbe szorítom, letérdelek, majd azt az apró, halovány kék pontot a földre szórom. 


- Ne kerülj az útjába, Ellon – figyelmeztetem a fiút komoran. 


Ha másképp nem megy, hát kikerülünk innen a mágiámmal. Ennyire még futja, ha minden jól megy. Mágiámat féken tartva és a feladatomra rákoncentrálva lassan, apránként halad a vékonyan parázsló csík. Helyenként megrebben, majd kiélesedik, vibrálva halad, de ami a leginkább megdöbben, az a maga mögött hagyott nyom. Növények száradnak el a nyomában, olyasmi ez, amire eddig még nem volt példa. Az én mágiám nem a pusztításból táplálkozik, nem hagy maga mögött halott növényeket. Felhorkantva figyelem a kézfejemen végigcsorduló vöröslő cseppeket. Tovább haladva a fénylő ösvényen, feljebb tűröm ruhám ujját, mígnem a testemen kirajzolódó mintákat meg nem pillantom feketével átitatva. Gyors mozdulattal törlöm le kiserkenő véremet. Vállam felett hátrapillantva kezemmel intek a mögöttem haladó fiúnak, hogy szedje gyorsabban a lábait, aztán én is megszaporázom a lépteimet. Jobb lesz minél hamarabb túlesni ezen az egészen. Az általam generált fénysáv egy termetes és erős sodrású folyamnál hasad meg, s válik ketté  a folyó mentén felperzselve a növényzetet. Döbbenten hátrálok meg a látványtól és elvesztem az egyensúlyom. Meg kell kapaszkodnom az egyik fa elhajló törzsébe. Nem kapok levegőt, szívem kihagy egy ütemet, lefullad a tüdőm, és elcsendesül a szellemem. 


- Daelas...!


Csak lassan, már-már óráknak tűnő léptekkel vonszolom magamat a folyó zavaros vízéhez. Mellétérdelve megszemlélem töredezett tükörképem. Az íriszeimben repedések futnak fel, melyekből előbugyog a véremben terjengő méreg és elsötétíti a tekintetemet. Hitetlenül ingatom meg a fejemet és nem hiszek a tulajdon szemeimnek. Hát ezt kereste Ellon mindig olyan kutakodva a szemeimben. Emiatt nézett rám olykor olyan rémült értetlenséggel. Tudtam mindenről, és mégis. Miért voltam olyan gyáva, hogy ne merjek szembenézni azzal, hogy igaz lehet ez az egész? Nem értem ezt, nem tudok és nem is akarok megérteni semmit. Még legalább, ha kis ideig is, de nem akarom felfogni a valóságot. Hinni akarom, hogy az egész nem történt meg. 


- Disszidáltál hazulról? - kuncog fel egy mélyen zengő, rekedt és öreg hang. 


Halvány mosollyal fordítom arcomat a fátyolosan szürke égbolt felé. Néhány sebzett lélegzet, míg zuhogni nem kezd az eső. Csendesen, mintha titkolni akarná a saját létezését. Feljebb tornászom magamat ültömben, és minden esőcsepp koppanását kristálytisztán hallom, noha magából a zivatarból semmit sem látok. Lehunyt szemmel számolom a cseppeket, görcsös kitartással, minden idegszálammal erre koncentrálva. Elképzelem, ahogyan a dühítően szabad és rövid életű vízcseppek végigcsorognak fakó arcomon és visszaadják szemeim halványságát, ahogy a vad szél újjáéleszti bennem mágiám kifakult erejét. Minden egyes másodperc végtelennek tűnik a fülsiketítő csendben. 


- Szebb fogadtatással is megajándékozhattál volna – sziszegem halkan, fél szemmel a mellettem gubbasztó Ellonra sandítva. Láthatóan őt jobban megrázták a történtek, mint itt hármunk közül bárki mást. 


- Semmi értelme bármit is elmondani, vagy megmagyarázni neked. 

- Szóval semmi értelme – hadarom halkan. 

- Nincs hát. Úgysem hallgatsz rám soha. Miért tépjem feleslegesen a számat? - kérdi kedélyesen duruzsolva. Hihetetlen, hogy még ennyi év elteltével sem javult semmit a modora.


- Volt kitől tanulnom annak idején...


Ellon:

- De ki? – kérdezem kíváncsian. Nem csak a mágusok képesek ilyesmire? Vagy lenne egy ebben az erdőben is?

Mikor felpillantok, hogy a válaszra várjak újra bevillan a szemében az ijesztő feketeség. Félelmetes, de fogalmam sincs miért látom ezt ha nincs is ott. Lehet, hogy ez is csak az illúziók egyike?

- Nem tudom, de bárki is az, okos ember. Viszont tájékozatlan.

Az ujjai között előkúszó fényes csápok, mintha vibrálnának az energiától, más mint amit eddig láttam, sokkal erősebb és sistergőbb, mint az egyszerű tűzvirág, vagy azok a csillogó fénygömbök. Megbűvölten figyelem amit csinál, a bőrömön érzem a levegőt, amint felmelegszik, és addig ilyen is marad, míg el nem ereszti a fénynyalábokat, amik a földön kúsznak előttünk, mint a kígyók. Bámulatos…

Követjük a varázslatot, s bár nem mondta mi ez, úgy gondolom olyan lehet, ami nem hagyja, hogy ismét eltévedjünk és ugyanazt az utat járjuk be, amit már legalább hét alkalommal, pedig többször is más elágazáson fordultunk le, de mindig a mocsárnál kötöttünk ki, s ahogy most is úgy állandóan elkövettem ugyanazt a hibát: majdnem beleestem, mert nem néztem az orron elé.

- Legalább nézz magad elé – morog türelmetlenül, miközben óvatosan visszahúz. A szemei már megint… d-de most más… apró fekete erek hálózzák be és most nem tűnik el azon nyomban, amint észreveszem. - Mi a baj, Ellon?

Az érintése sem nyugtat most meg, félek, nem tudom ez vajon valóság-e vagy csak képzelem az egészet. Borzasztón fáradt vagyok, fájnak a lábaim a sok gyaloglástól. Talán egy teljes napja menetelhetünk, mert úgy tűnik ebben az erdőben soha nem nyugszik le a nap, mindig ugyanolyan erővel szűrődik át a lombok között.

- Se-semmi. Csak... Csak menjünk innen végre, kérlek...

- Legyen – néz engem kutató szemekkel, majd a tenyeréből kiejt egy kékes pontocskát, amitől az eddig kúszó mágia felsisteregve kap erőre, szinte már pattog, ahogy hozzá-hozzá ér a porhoz és a kavicsokhoz.

- Ne kerülj az útjába, Ellon – figyelmeztet komoran. 

Követjük a mágia útját, sokáig. Vonszolom magam, mert nem állhatunk meg míg ki nem kerülünk ebből a csapdából, mert veszélyben vagyunk. Ráadásul a kis mocsáron kívül egy csepp vizet sem láttam sehol így csak az van, ami a kulacsokban megmaradt és egyre inkább fogy.

Kis híján nekimegyek egy fának is, megrázom a fejem, hogy valamennyire felébredjek, azonban az első amit megpillantok arra késztet, hogy gyorsan a mágus után nyúljak, aki egyenesen belesétálna egy sáros gödörbe.

- Daelas...!

A hangomra feleszmél, de nagyon aggódom érte. Az arcáról izzadságcseppek gördülnek lefelé, olyan, mintha beteg lenne, sápadt, néha reszket is, és… a legijesztőbb az, hogy az arcán fénylő jelek is egyre halványulnak, most már inkább szürkék, mint sem fényes fehérek.

Mi történik? Már kikerültünk az illúzióból ugye? Akkor el kellett volna tűnnie…

 

Kicsit könnyebbülök csak meg, mikor egy széles, erős sodrású folyó keresztezi az utunkat. Daelas belesétál és a szélébe roskadva kimerülten liheg, én pedig csendben aggódva mellé telepszem, de nem merek hozzáérni. Úgy tűnik fájdalmai vannak, a rengeteg gyaloglás biztos nagyon rossz volt neki, hisz sebesült, ráadásul órákon át használta az erejét is, ami szintén kimeríthette. Bárcsak segíthetnék neki valahogyan!

Nem számítok arra, hogy bárki is megszólal, arra még kevésé hogy észrevétlenül a hátam mögé kerüljön, így olyan váratlanul ér a férfi hangja, hogy megrántom magam és szinte kővé dermedek ijedtemben.

- Disszidáltál hazulról?

Az idegen tesz felénk pár lépést és csak fokozza a döbbenetem mikor rám szegezi a tekintetét. Olyan, mint Daelasé mielőtt megváltozott volna és épp úgy ragyog. Ő lenne a mágus, aki az illúziót teremtette?

- Szebb fogadtatással is megajándékozhattál volna – sziszegi dühösen az idegen felé.

Biztos ismerik egymást, de még mindig nem értem hogyhogy nem vettük észre mikor mögénk került.

- Semmi értelme bármit is elmondani, vagy megmagyarázni neked. 

- Szóval semmi értelme…

- Nincs hát. Úgysem hallgatsz rám soha. Miért tépjem feleslegesen a számat?

Kapkodom a fejem közöttük… olyan hasonlóan beszélnek. Valamelyik családtagja lehet? Vagy barátja?

- Volt kitől tanulnom annak idején...

- Nem mondanám, hogy túl sokat akartál tanulni. Csak azt amire kedved szottyant.

- Semmi szükségem nem volt arra, hogy száraz faleveleket élesszek ujjá. – pillant hátra morcosan.

Ő a tanítója? Ezek szerint tényleg egy mágus…

- Minden tudás hasznos lehet valamikor. – ingatja a fejét az idegen.

- Feltalálom magam.

- Látom. – húzódik gúnyos mosolyra a ráncos száj – Zseniálisan feltaláltad magad. Megmérgeztek, az erőd fogytán…

- Tudom…

- … de te ahelyett, hogy tartalékolnád, kivetsz ilyen erős mágiát…

- Amit nem kell volna, hogy megszünteted ezt az átkozott illúziót.

Mi folyik itt? Most már teljesen összezavartak, egy szót sem értek… most akkor barát, vagy ellenség? Szándékosan csalt csapdába minket?

- … bezzeg ha annak idején megtanulsz a madarak nyelvén, de a teremtő mentsen meg attól, hogy állatoktól kérj segítséget! Ugye, Daelas?

Összepréseli az ajkait, szúrós pillantással hátranéz a gúnyosan vigyorgó vénemberre.

- Nem akarlak feltartani mester… - ejti hasonló gúnnyal a szavakat - …ha ennyit akartál, tovább is állhatsz.

- Valóban?

Még mindig nem értem teljesen hogy mi folyik itt, de azt látom, hogy Daelas egyre fáradtabbnak tűnik, nagyon kimerült, pihennie kellene.

- Hagyd már békén! – szólok az idegenre – Nem látod, hogy rosszul érzi magát?! Pihennie kell!

- Ellon…

Az ismerős szempár rám tapadva alaposan végigmér, nem tűnik félelmetesnek, talán mert olyan öreg, vagy mert a szemei olyanok mint Daelasé, de eszembe sem jutott igazán, hogy ártani akarna nekünk.

- No lám, egy útitárs. – közelebb hajol – És nem is akármilyen.

Nem lep meg, hogy felismert, ha olyan öreg, hogy Daelas tanítója lehetett, akkor akár ismerhetett is fajtám-belit, most viszont nincs idő arra, hogy felőlük kérdezzem. Odaülök Daelas mellé, talán újra át kéne mosni a sebét, hogy gyorsabban gyógyuljon.

- Nagyon fáj? – nézek a szemébe aggódva. Megrázza a fejét – Beteg vagy? – faggatom tovább, hátha segíthetek valahogyan. – Miért lesz fekete a szemed? És ezek miért halványulnak? – simítok az arcán lévő fénytelen jelekre.

- Ellon, nyugodj meg, nem vagyok beteg.

- Nem, valóban nem. – biccent egyetértőn az idős mágus – Hanem haldoklik.

Azt hiszem ismét gúnyolódik.

Még akkor is, amikor a komollyá vált arcra pillantok, még akkor is nagyon akarom azt hinni, hogy csak lekicsinylő gúnyolódás az egész, de érzem, hogy nem az és a szívem minden apró része hevesen tiltakozik a gondolat ellen.

- De az nem lehet… hiszen hallhatatlan vagy… - nyögöm ki döbbenten, hogy valami értelmet keressek a szavak mögött.

Nem hallhat meg!

- Ne is figyelj rá Ellon. – szól közbe Daelas, de a kétségbeesés, már így is úgy is a hatalmába kerített. – Meg tudom gyógyítani magam.

A mágus mellénk lép, nagy termetével fölém magasodik még akkor is mikor leül a fűre, komollyá vált arca sokkal baljósabb, mint pár perce. – Hogyan tudnád? A méreg szétterjedt a testedben, bekebelezi az erőd, amiből már alig maradt. Óvatlanul elhasználtad, hogy kivezető utat találj.

- Ami szintén a te hibád! – sziszegi, a halántékán pedig láthatóan lüktetni kezd egy ér.

- Nem tudtam, hogy te vagy az. Két alakot éreztem az egyiket sötét mágia fertőzött meg. Inkább örülj, hogy nem öltelek meg nyomban! – morran rá.

- Megpróbálhattad volna…

Nem értem… végig azért tűnt olyan fáradtnak, mert… megmérgezték? Mikor? Hogyan? És mi lesz most?

Nem hallhat meg!

Érzem, hogy kibuggyannak a könnyek a szememből, a kétségbeeséstől már arra sem figyelek igazán miről vitatkoznak éppen… és egyáltalán hogy tudnak még most is veszekedni!?

Hozzábújok Daelashoz, a sértetlen karját markolva. Túl kimerült vagyok, legszívesebben az ölébe hajtanám a fejem és aludnék, de nem merek, mert félek, hogy mit találnék amikor felébredek.

- Ellon, ne gyerekeskedj. – mosolyog rám fáradtan, mikor eléri hogy felemeljem a fejem – Theun majd vigyáz rád…

- Elég volt egy gyereket okítanom, még egy tanítványt nem vállalhatok. – ingatja a fejét, de nem értem min vigyorog mikor most mondta, hogy… hogy… - De látva kettőtöket, inkább helyrehoználak, ha gondolod.

He-helyre? – Meg… meg tudod gyógyítani.

Kérlek, kérlek, kérlek! Mondd hogy képes vagy rá…!

Még a gondolat végére sem érek, a kő éppen hogy csak legördült a mellkasomról, utat engedve így a levegőnek, mikor Daelas lemondó sóhaja belém fagyassza a reménykedő mosolyt.

- Lehetetlen. Túl sok erőm veszett oda. Ha a sajátoddal pótolod, nem lenne elég erőd a megtisztulás mágiához. – jelenti ki komoran, a karját körém fonva ölel magához.

Belebújok az ölelésébe.

Theun pislogás nélkül mered előre pár percig, mialatt meg sem mozdulok, várom hogy mi fog történni, de azt nem tudom elfogadni, hogy meghallhat. Nem és nem!

Ő egy varázsló! Biztos lenne valami módja… vagy… vagy ha nem akkor talán én meg tudom menteni. Vissza tudom adni az életét.

Nem emlékszem már tisztán arra amit tanítottak. Egy halandó halhatatlanságot nyerhet, ha a fajunk egy tagja szívből jövő könnyeket hullat érte. Egy olyan emberért, akit szeret.

Daelas néha kibírhatatlan és bosszant, és idegesítő, de attól még nagyon szeretem őt. Talán nem csak egy halandón működne…

- Erre is én tanítottalak. – sóhajt fáradtan a mágus – Az elf fog megmenteni.

Ő tudja, hogy képes lehetek rá?

- Nem! – vágja rá, abban a pillanatban, amint Theun száját elhagyták a szavak.

- De igen. Megjegyezted, amit tanítottam ugye? – emeli meg a szemöldökét.

Daelas olyan dühösen mered egykori tanítójára, hogy attól félek menten egymásnak esnének, ha ez nem lenne képtelenség az állapota miatt. – Túl veszélyes. Nem.

- Miről beszéltek? Nem értek semmit! Hogy tudnék segíteni Daelasnak?! – ragadom meg a mágus kezét, hogy rám figyeljen.

Ő megfogja, majd a tenyeremen végighúzza az ujjait, minek nyomán az egész testem felizzik, a bőröm alól valami úgy világít, mint az apró szentjánosbogarak éjjelente.

- Át kell adnod a benned lévő mágiát Daelasnak, hogy visszanyerje amit a méreg elpusztít. – magyarázza nyugodtan, pedig én inkább siettetném, hogy minél hamarább kezdje el, bármi is az. – Sokáig tart és telesen le fogsz gyengülni pár napra, de nem lesz veszélyben az életed.

- Még hogy nem kerül veszélybe?! – fortyan fel mellettem Daelas, a karja már-már fájdalmasan szorul a derekam köré – Ha egyszerre túl sokat veszel el megölöd!

- Ezért mondtam hogy sokáig fog tartani, lassan csinálom. – csitítja türelmesen. Engem meggyőzött már akkor, amikor azt mondta megmenthetem, de Daelas még mindig ellenkezne, ha Theun nem fojtaná belé a szót egy intéssel – Gondolkozz tisztán, nem egy kezdő mágussal állsz szemben, azon kevesek egyike vagyok, akik képesek ezt megtenni. Fogadd el, aztán majd köszönetet mondhatsz az életedért.

Daelas:


- Nem mondanám, hogy túl sokat akartál tanulni. Csak azt, amire kedved szottyant. 


Kimondott szavaira nincs jó válasz. Nincs semmi, ami jól hangzana, ami kellően magasztos lenne. De legfőképpen nincs olyan, ami őszintén csengene. 

Nem tudok olyat mondani, amivel jobb fényben tüntethetném fel magamat a szemeiben. 

Gyermekként szerettem őt, mint embert, tiszteltem, mint tőlem idősebb bölcset, ugyanakkor mellette azt hittem, hogy mindig csak a túlélés számít. Gyakran arra alapoztam magam is, hiszen az volt számomra a legelemibb cél. 

Mind a ketten tudjuk, hogy az én taníttatásom csak holmi érthetetlen fáradozások tömkelege volt. Sohasem figyeltem rá úgy igazán. És még ha tisztelettel is szóltam hozzá, az csupán szavak csalfa illúziójának felelt meg. Engem nem érdekeltek a tanításai, a bölcseletei, a mágiája és miegymás. Pontosan ezért rontottam el nagyon sokszor mindent. 

Keserűen elfintorodok, mert a hibáimmal már rég tisztában vagyok, és utólag már azt sem tudom, miért áltatom magam és haragszom rá oly annyira. Ha csak egy kicsivel is jobban odafigyeltem volna rá, akkor mindhármunkat megkímélhettem volna most ettől az egésztől. 

- Semmi szükségem nem volt arra, hogy száraz faleveleket élesszek újjá.


Ez mindössze puszta szórakozás lett volna, és közel sem okítás. Nem azért voltam vele, mellette, hogy ostobaságokra neveljen és látványos semmiségekkel üsse el mindkettőnk idejét. Nekem nem gyermeteg varázslatokra volt szükségem, azoknak bűvölésére rájöttem egymagam is. Az ő segítsége nélkül. Én harcolni akartam tanulni hiszen másra nem bízhatom rá az életem, legfőképp amiatt nem, mert olyan, hogy hűség, már nagyon régóta nem létezik. Volt idő, mikor eljátszadoztam a gondolattal, hogy visszajövök ide azért, hogy újrakezdhessem. Jobban, okosabban, semmivel több ésszel vagy erővel. Egyszerűen csak újra, hátha akkor rájövök, mégis mi hiányzik, mi volt az, ahol elszúrtam az egészet. Most is azt hittem, sikerrel járhatok. Azt hittem, nem kell ekkora árat fizetnem majd a túlélésért. Azt hittem, minden lehet ugyanúgy, mint ahogy eddig volt, szinte minden harc után. 


- Minden tudás hasznos lehet valamikor – csóválja fejét az öreg, halvány csalódottság szikrájával a szemeiben. 


- Feltalálom magam. 


- Látom – mosolyodik el gúnyosan. - Zseniálisan feltaláltad magad. Megmérgeztek, az erőd fogytán...


- Tudom...-szólok közbe. 


- ...de te ahelyett, hogy tartalékolnád, kivetsz ilyen erős mágiát. 


- Amit nem kellett volna, ha megszünteted ezt az átkozott illúziót. 


- ...bezzeg, ha annak idején megtanulsz a madarak nyelvén, de a teremtő mentsen meg attól, hogy állatoktól kérj segítséget! Ugye, Daelas? 


Ez abszurdum és őrültség. Ha valamit egymagam nem tudok megoldani, onnantól kezdve már veszett ügy minden más is. Önállóságra neveltek és nem arra, hogy minden apró akadály után másokhoz rohanjak segítségért. Mégis mit kezdhetnék növénnyel és állattal? Miért várjak segítséget ilyen apró, jelentéktelen teremtményektől? Theunt és engem évszázadok választanak el, évszázadok, korszakok, elvek, talán egész világok, népek, vér és elhalt büszkeség. Tisztelem, de nem tudok rá családomként tekinteni. Állkapcsomat szorosan összezárom, visszafolytok magamba mindent, még mielőtt olyat mondanék, amivel megbántom. 


- Nem akarlak feltartani mester...- szólalok meg csendes gúnnyal -... ha ennyit akartál, tovább is állhatsz. 


- Valóban? 


Még a saját légzésem is hangosnak hallom, hiába próbálom visszatartani. Nincs rá szükségem. Így, hogy csak ócsárolni tud, a hibáimmal szembesíteni és gúnyosan kinevetni, nem, nincs. Nem vágytam eddig sem a társaságára és ez ezután is így lesz. Homlokomon apró ráncok futnak fel, szemöldökömet önkéntelenül is összehúzom. Nem pislogok, figyelek rezzenéstelenül. Várom, hogy mikor unja meg ezt az egészet. Jobb lenne mindkettőnk számára, ha elmenne, tovább állna innen, és soha többé nem találkoznánk újra ebben az életben. 

Lehetetlen is lenne. 

- Hagyd már békén! - morran fel Ellon. - Nem látod, hogy rosszul érzi magát? Pihennie kell!


- Ellon...


Egész biztos vagyok abban, hogy – bár csupán mindössze pár másodperc erejéig – de elsötétül a látásom. Kezeim megrándulnak ugyan, de nem kapok velük a szemeimhez. Elmúlik majd ez is, úgy, mint minden más. Theun látványos érdeklődéssel szemléli meg a fiút, látszott rajta már korábban is, hogy felismerte, de nem tett rá semmilyen megjegyzést. Ha Ellon megkérné őt, talán még mesélni is tudna neki a népéről. Olyan információkat, amik még Ellon számára is újak lennének. Fogaimat összeszorítva hunyom le a szemeimet néhány pillanat erejéig, és megborzongok a gondolatra, hogy én is olyan lehetek majd a későbbiekben, mint amilyen Theun most. Van, mikor átadja magát a békének, és pillanatokig lehunyja a szemeit, de érzékeit nem lehet teljesen elaltatni. Régóta tart már, hogy nem képes nyugodtan aludni, ha valaki van mellette, még ha a saját házában is. Az elárultság, az üldözöttség érzése beleivódott a napi rutinjaiba és a másokkal való kapcsolatába. Így már nem csoda, hogy senkit nem enged közel magához. Nem csoda, hogy senkiben nem bízik meg. 


- No lám, egy útitárs – hajol hozzá közelebb. - És nem is akármilyen. 


Egy percig sem kérdéses, hogy Theun kezd túllőni a célon. Fennhéjázó arroganciája miatt a kiköpött másomat látom benne. Azért vagyok még mindig életben, mert így akarom, mert maga Theun így akarta. Számára mi csak élettelen sakkbábuk vagyunk egy végtelenített pepita mezőn. Félelmetes ereje és hatalma van. Ugyanakkor félelmetes az is, hogy mennyire nem használja ki a tudását, hogy mennyire besavanyodott emberré vált az elmúlt évek folyamán. Már egyáltalán nem olyan, mint amilyennek gyerekként, naiv és ostoba tanítványként láttam őt. 

Már nem példaképem, akire felnézhetek, hanem csak egy idős öregember, bottal a kezében, és olyan erővel, aminek negyedét sem használja fel. 

Ellon mellém kuporodik, tudom, hogy aggódik, de az aggodalmával nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, mit kezdhetnék vele. Felesleges minden, úgysem segíthet már semmiben. 

- Nagyon fáj? - megrázom a fejem. Még éppen elviselhető. - Beteg vagy? - faggat, szemeiben színtiszta félelem örvényével - Miért lesz fekete a szemed? És ezek miért halványulnak? - simít tenyerével az arcomra. 


- Ellon, nyugodj meg, nem vagyok beteg.


- Nem, valóban nem – ért velem egyet Theun. Rossz előérzetem van emiatt. - Hanem haldoklik. 


Ajkaim vonalára csendes mosoly kúszik. Theun hol hazug, hol fájdalmasan őszinte, kiismerhetetlen, szánni való és mégis kicsikarja magának az elismerést. Nem cáfolhatom meg az állítását, hiszen nincs semmim, amivel megtehetném ezt. Minden ellenem beszélne; a szemeim, a mozdulataim, bármi, amit teszek és mondok most nem számít semmit. Figyelmetlenségemből elszúrtam mindent, és ezzel Ellont büntetem a legjobban, hiszen ő lesz majd az elszenvedő és az áldozat is egyben. 


- De az nem lehet...hiszen hallhatatlan vagy...


Sosem voltam az és soha nem is leszek. A halhatatlanság adomány, valami olyan, amit mi nem kaphattunk meg, amit közülünk senki sem tudhat a magáénak. Engem nem feszélyez az öregedés pillanata, ugyanakkor úgy, ahogy az emberekkel, velem is könnyedén végezni lehetne. Mit számít a mágia és a hatalom, ha közben esendő vagyok, mint mindenki más? 


- Ne is figyelj rá, Ellon – szólalok meg színtelenül. Theunnak meg sem kellett volna szólalnia. -  Meg tudom gyógyítani magam. 


Hármunk közül egyedül Ellon az, aki megpróbál cselekedni valamit. Egyedül ő az, aki kételkedik ebben az egészben, aki nem hisz a szemének, a józan eszének és mindannak, amit hall és tapasztal. Theun arca elsötétül, komorrá, már-már szürkévé és élettelenné válik, amikor leül ő is a szikkadt, száradásra ítélt fűbe. Hazugság követ hazugságot, innen már nincs visszaút. Ha volt is, az már a múlté. Lassacskán kezdek olyanná válni, mint egy állat, aki túl gyenge ahhoz, hogy az igát húzza. Megölni kegyetlenség lenne, de eladni sem lehet. 


- Hogyan tudnád? - kérdi szavaiból minden gúnyt mellőzve. - A méreg szétterjedt a testedben, bekebelezi az erőd, amiből már alig maradt. Óvatlanul elhasználtad, hogy kivezető utat találj. 


Talán jobb lett volna maradnom a bizonytalanságban, és megvárni, míg ott hagy el minden erőm? Az mégis mivel lett volna jobb? Mivel lett volna elfogadhatóbb? 


- Ami szintén a te hibád – jegyzem meg haragosan. 


- Nem tudtam, hogy te vagy az. Két alakot éreztem, az egyiket sötét mágia fertőzött meg. Inkább örülj, hogy nem öltelek meg nyomban. 


- Megpróbálhattad volna...


Az, hogy ártalmatlan szavaink egymással szemben vitává fajulnak, egyikünk számára sem nyújt semmi újat. Nem meglepő, sokkal inkább sajnálatraméltó az egész, és mégis. Hiába tudja az eszem, hogy mit lenne helyes lépnem, hogy véget vessek végre ennek az értelmetlen szócséplésnek, egyszerűen nem megy. Nem én leszek az, aki mindig, újra, újra és újra engedni fog neki. Rég volt már, mikor a mesteremnek nevezhettem. Azóta már jó pár év elment, erősödtem és ő megöregedett szépen lassan. Az élet rendje, annyiszor vágták már ezt az emberek egymás fejéhez. Gyakran jót mulattam rajtuk, de végtére igazuk lett. A vég mindenkit utolér. Nincs olyan, aki örök időkig hallhatatlan maradhat. Theun szemei tükörsima ködfelhőként függnek az arcomon, figyel és vár. És még most is ott ül a száján az a megértően kritikus mosoly, de eltűnhet az is, nekem nincs szükségem rá. Nincs szükségem Theunra. A szája vonalában ott bujkál a félelmem és őrületem, és valahol mélyen, két lépésnyire, két lassú, elnyújtott lélegzetnyire ott van valahol a valóság is, meztelenül, ízekre szaggatva. 

Semmi kedvem nincs vele tovább folytatni ezt az értelmetlen, sehová sem vezető vitát. Nem akarok vele beszélgetni. Nem azért, mert tudatlan, nem azért, mert egyszerű ember. 

Görcsbefeszülő izmaimat ellazítom, és magam elé meredve elmerengek. Félőn Ellonra pillantok, mire ő úgy bújik hozzám könnyes szemeivel, mint egy riadt kismadár. Halvány mosoly telepszik ajkaimra már a puszta gondolat miatt is. Szinte érzem dübörgő szívverését, ahogy eggyé olvad a környező zajokkal. 

- Ellon, ne gyerekeskedj – mosolygok rá le erőtlenül. - Theun majd vigyáz rád...


- Elég volt egy gyereket okítanom, még egy tanítványt nem vállalhatok – csóválja fejét az öreg, de a mosolya lankadatlanul ott virít az arcán, nem szűnve és nem fakulva szemernyit sem. - De látva kettőtöket, inkább helyrehoználak, ha gondolod. 


Ez képtelenség lenne. 

Túl rég került belém a méreg ahhoz, hogy nyomtalanul ki lehessen vinni a szervezetemből. Egyszerűbb lenne mindent úgy hagyni, ahogy most van. Ismerem Theunt, ha a szükség úgy hozná, akkor bevállalná, hogy Ellon vele maradjon. Vigyázna rá és megtanítaná őt az életre. Egy kívülállónak lehet, hogy szigorúnak, zsémbesnek és könyörtelennek tűnhet, de megvan a szív és a jóindulat is benne, ugyanúgy, mint mindenki másnál. Nem hagyna magára senkit. Legfőképpen akkor nem, ha védelmet kérnek tőle. 

- Meg... meg tudod gyógyítani? 


Minden reményét belevetette ebbe a kérdésbe, hallom a hangján és látom rajta is, hogy annyira, de annyira akar hinni ebben az egészben. Lassan mosolyodom el, megemésztem az aggodalmát, azt, hogy van valaki, akit valóban foglalkoztat az életem. Ezen egészen meghatódtam, ugyanakkor én Theunnal ellentétben nem szeretném őt egy képlékeny álomba elringatni. Nem akarom hazugságokkal etetni őt, hogy aztán csalódjon mindenben és mindenkiben. Halk sóhajjal lazítom el ökölbeszoruló ujjaimat. 


- Lehetetlen – mondom csüggedten. - Túl sok erőm veszett oda. Ha a sajátoddal pótolod, nem lenne elég erőd a megtisztulás mágiához – fonom Ellon köré a karjaimat, magamhoz húzom és puhán átölelem. Minden további nélkül, készségesen simul bele az ölelésembe. 


- Erre is én tanítottalak – sóhajtja, de mit számít ez egyáltalán? - Az elf fog megmenteni. 


- Nem! - vágom rá azonnal, mihelyt elhagyják száját a szavak. 


- De igen. Megjegyezted, amit tanítottam, ugye? - emeli meg egyik szemöldökét érdeklődve. 


Jelen pillanatban pont nem érdekel, hogy mit tanított nekem. Nem érdekel, hogy veszélyben van az életem, és momentán az is éppen hidegen hagy, hogy mit akar. Hogy mit vár el tőlem. Nem fogom kockára tenni Ellon életét csak azért, hogy én jobban érezzem magam tőle. 


- Túl veszélyes. Nem. 


- Miről beszéltek? Nem értek semmit! Hogy tudnék segíteni Daelasnak?! - ragadja meg Theun kezét, míg bennem egyre inkább felfortyan a méreg. 


Leginkább sehogy. Ez már nem az ő hatásköre, jobb, ha letesz erről az egészről mind a kettő. Elviselem, ha legyáváznak, vagy gyengének tartanak, de nem fogom hagyni, hogy az én lelkemen száradjon majd az egész, ha netalántán balul sül el valami. Ennyit már tényleg nem érek meg, éltem eleget így is. 


- Át kell adnod a benned lévő mágiát Daelasnak, hogy visszanyerje amit a méreg elpusztít. Sokáig tart és teljesen le fogsz gyengülni pár napra, de nem lesz veszélyben az életed. 


- Még, hogy nem kerül veszélybe? - fakadok ki, szorosan magamhoz ölelve Ellont. - Ha egyszerre túl sokat veszel el, megölöd! 


- Ezért mondtam, hogy sokáig fog tartani, lassan csinálom – magyarázza higgadtan, ám valahogy engem ezzel nem sikerült meggyőznie, sem pedig türelemre és nyugalomra intenie. - Gondolkozz tisztán, nem egy kezdő mágussal állsz szemben, azon kevesek egyike vagyok, akik képesek ezt megtenni. Fogadd el, aztán majd köszönetet mondhatsz az életedért. 


A helyzet, ami egyik pillanatról a másikra kialakult, egyszerre tölt el dühvel, kétségbeeséssel és félelemmel. A karjaim közt megbújt fiút finoman noszogatni kezdem, nem akaródzik neki, de lassacskán kikászálódik az ölelésemből és talpra áll. 

Esetlen mozdulatait követem én is. Életemben először érzem túlontúl súlyosnak a kardjaimat. Szorosan összezárom fogaimat, miközben valami erős és intenzív legbelül, újra és újra a lapockámnak verődik. Kegyelemből lassítanának mellettem és bevárnának mindketten, jól tudom ezt magam is, de nem hagyom egyiknek sem, hogy gyengének lássanak. Előbb vájom ki önön kezeimmel a szemeimet. A folyó egy sekélyebb részénél, kövekkel kialakított gáton át haladunk tovább. Nem állok meg akkor sem, mikor egy sötét, karcsúra nyúló, gazos kaotikussággal meredező ágakkal benőtt erdőrészhez érünk. Illúzió ez is, mint minden más. A varázslat határához érve lassabb tempóra váltok, bár megállnom egy pillanatra sem kell. Lazán felfogott hajam csapzott, ahogyan a ruhám is sártól, vértől és izzadtságtól csatakosan tapad a testemre. Fáradt vagyok és enervált, az arcom biztosan nyúzott és távolról sem úgy nézek ki, mint ahogyan kellene.

- Daelas, azzal, hogy nem válaszolsz még közel sem lesz elrendezve semmi...


- Ismeritek már mind a ketten a válaszomat – közlöm, bár nem elég határozott a hangom. 


Egyik kezemet magam elé nyújtom, ujjaim hegyén puhán felfodrozódik a levegő, felszikrázik majd megremeg. Mindez alig néhány pillanat alatt. Gyönyörű, ahogy a varázslat reagál a varázslatra. Még ha Theun embernek csapnivaló is, az illúziókhoz tagadhatatlanul ért. Saját otthonától is az erejével tartja távol a betolakodókat, emiatt tévesztett meg engem is rövid időre a környezetem. Nem volt ismerős a mocsaras terület, noha számtalanszor jártam már erre. Most is, mint mindig, elbűvöl a táj látványa. Az, amit eddig elfedett az illúzió, leírhatatlanul gyönyörű. Össze sem lehet hasonlítani az eddigi tájakról, amiket láthattunk és amiken áthaladhattunk. Két percbe is beletelik, míg összeszedem magam annyira, hogy újra el is tudjak indulni. Azon két perc erejéig elnémul körülöttem a világ, és a testemet enyésző fájdalom is megszűnik, de ezzel egy időben a gondolataim is elcsendesülnek, kiürülnek a fejemből, és szétforgácsolódnak a semmibe. Ez a lehető legsokkolóbb és legrémisztőbb dolog, ami valaha történt velem.


- Ha nem makacskodnál...- kezdi tőle szokatlan kedvességgel Theun, de megelőzöm, a szavába vágok és nem hagyom, hogy tovább folytassa a mondatát. 


- Nem akarom! - csattanok fel, a hangom éles, szemeim pár pillanatra Ellonra villannak. Tenyeremet a homlokomra simítom és félretúrom szemeimbe lógó tincseimet. Ostoba ötlet az egész, Ellon a negyedét sem bírná ki. Ahhoz már túlontúl kimerült, elnyúlt az út és teljesen lestrapáltam, mert nem hagytam neki pár percnyi nyugalmat és pihenést sem. - Nézz rá – halkítom le a hangom, állammal a sápadtan ácsorgó fiúra bökve. - Alig áll a lábán így is. Mit gondolsz, mi történne, ha pluszban még a mágiáját is kiszipolyoznánk belőle? 


- Legyengülne, de...


- De mi? Nem lenne semmi baja? - halkítom le a hangom fenyegetően. - Ne áltasd magad, és Ellonnal se hitesd el, hogy nem lesz semmi baj. Belemegyek kettőtök hülyeségébe, de csak azután, hogy Ellon pihent valamennyit. Legalább az erejét szedje össze annyira, hogy ne haljon bele a tervedbe – sziszegem ellépve tőle, majd a jól ismert útvonalat követve tovább folytatom az utat. 


*

Lobogó tűz, égő fa illat, táncoló fények. 

A Nap már jócskán lement, besötétedett és lehűlt a levegő. Már egyáltalán nem bánom, hogy összefutottunk Theunnal. Ha ő nincs, talán még mindig odakint bolyonganánk étlen-szomjan, pihenés nélkül. Jobb is így, hiányzott már az ismerős közeg. Ha úgy vesszük, ez volt az a ház, amiben életem nagy részét leéltem, itt töltöttem a gyerekkoromat. 

Feljebb simítom vállaimra a takarót, anélkül, hogy a szobába lépő felé fordítanám a fejem. Itt teljes biztonságban vagyunk, túl sok mindentől nem kell tartanom. Még így, legyengült állapotban is megérzem a mágiát, Theuné egészen más. Az övé fanyar, erős és régi már. Az övéhez hasonlóval még egyszer sem találkoztam. 

- Ellon tényleg elbűvölő személyiség – roskad le a tűz mellé állított háromlábú székre. Érdektelenül figyelem, ahogy rádob néhány korhadt fát a tűzre, megpiszkálja a parazsat, aztán felém fordítja az arcát. 


- Mi van? 


- Felkelti az emberben a védelmezőösztönt, így megértem az érzéseidet. Ezután máskor is meglátogathatsz majd, de hozd magaddal őt is – somolyog térdeire támaszkodva.


- Miért tenném? 


- Mellette jobb emberré válasz. Kedvesebbé.


Halkan felhorkantok, de nem felelek a szavaira. Talán dicséretnek szánta őket, talán meg akart velük sérteni. Bármi is volt az oka, az számomra teljes mértékben lényegtelen. Nem látom értelmét, hogy ostoba mód felhúzzam magam ilyen apróságokon. Örülök neki, ha így gondolja, viszont azt nem ígérhetem neki, hogy a későbbiekben lesz alkalmam eljönni hozzá újra. 


- Úgy beszélsz, mintha veled nem lettem volna kedves – nevetek fel halkan, megadva magam kíváncsi tekintetének. 


Ismerem már annyira, hogy tudjam; ha én nem beszélek, hát ő se fog. 


- Nem, Daelas. Néhányszor megtiszteltél az udvariasságoddal, de a kedvesség tőled igen messze járt idáig. 


Nem rémlik, hogy valaha is okot adott volna nekem a csalódásra. Ismerem, az alatt az idő alatt, míg vele éltem, egymást ismertük meg szépen lassan, fokozatosan. Olyan volt az egész, mint egy türelemjáték. Lehet, hogy barátnak csapnivaló, de remek emberismerő, morogva ugyan, de mindig segít a maga módján. Ahogyan most is. 

Türelmetlenül felsóhajtok az újabb látogatóm látványára, nem lép beljebb, megtorpan az ajtóban és bizonytalanul méreget. Nem mintha okot adtam volna neki a bizonytalanságra. Megremeg a vállam, feljebb húzom magamra a takarót, és nagyon lassan elmosolyodom. 

- Jól van, gyere, gyere ide – szólok halkan, mélyen, megvárom, míg hozzám lépked, és finoman magamhoz ölelem, gyengéden, nyugtatón simogatva a hátát, néha a hajába túrva. - Sajnálom, hogy nem vettem figyelembe az érzéseidet. Nem akartalak megijeszteni, sem hazugságokkal áltatni. Egy kicsit én is olyan vagyok, mint az emberek. Ugyanúgy ostoba hibákat vétek, amiket aztán hosszú idő kijavítani. 


- Megígéred, hogy hagyod, hadd segítsünk neked? - dünnyögi halkan. 


- Igen, meg. 


Ellon:


Kérlelőn nézek rá, hátha egyszerűen csak beleegyezik, hátha most az egyszer félreteszi a makacs önfejűségét és elfogadja a segítséget, mert az biztos, hogy segíteni fogok neki.

Lassan kezd el feltápászkodni a földről, lerázza magáról a kezem hogy önerőből indulhasson el a folyó irányába. A nyomában lépkedve követem, mert félek, hogy elesik és még jobban megsérül, de hiába szólongatom, mintha meg sem hallaná.

- Mi lesz most? – suttogom Theun felé fordulva.

- Semmi. Hagyni kell, had higgadjon le, mert biztos rájöttél már, hogy makacs mint az öszvér. – von vállat fintorogva.

Bosszant, ahogy beszél. Úgy tesz, mintha őt nem is érdekelné, hogy Daelas szenved, vagy az hogy meghalhat. Legszívesebben elzavarnám innen, de ha ő az egyetlen aki most segíthet rajta, akkor nem érdekel milyen undok csak tegye meg gyorsan!

A folyó egy sekély kis medrénél áll meg végül, hogy megmoshassa az arcát, amin egyre csak halványulnak az amúgy ezüstös kéken fénylő jelek, a szemei félelmetesen sötétek, már attól is kiráz a hideg hacsak rápillantok.

Ez nem történhet meg… ha nem akart volna folyton megvédeni… ha tudtam volna segíteni neki, akkor nem kellett volna egyedül szembeszállnia az ellenséggel és nem sérült volna meg. Bárcsak erősebb lennék! Nem akarok ismét elveszíteni valakit, akit nagyon szeretek… mihez kezdenék akkor?

- Daelas, azzal, hogy nem válaszolsz még közel sem lesz elrendezve semmi. – szakít ki Theun hangja az egyre inkább növekvő félelemből.

A saját testemet is hidegnek és dermedtnek érzem, szinte megbénít a tudat… az a borzasztó magány, amit nélküle éreznék.

Eddig nem gondoltam bele, nem tartottam fontosnak, hisz alig emlékszem azokra az időkre amikor a szeretteim körében éltem. De most hogy emlékszem rá milyen volt, vagy hogy milyen lehet, már nem bírnám elviselni.

- Ismeritek már mind a ketten a válaszomat – közli Daelas makacsul határozottan.

Könnyek szöknek a szemembe, kiabálni akarok vele, hogy ne legyen ennyire makacs és önző, mert nem csak magának okoz ezzel fájdalmat, de ekkor a minket körülvevő illúzió mintha megtörne és elénk tárul az, amit mindeddig elrejtett.

Ehhez foghatót sem láttam még soha, a növények buján zöldellve nyújtóznak a hatalmas fák körül, a föld gazdag sötétbarna színű ahol kilátszik a vastag moharéteg alól, kis kör alakú medrek húzódnak kusza összevisszaságban, akárcsak a mocsarak, melyeket az illúzió láttatott, de ezekben a medrekben iszap helyett kristálytiszta víz fodrozódik, levelibékák hangja, énekesmadarak dallama keveredik a szél halk süvítésével. Mint egy álom…

- Ha nem makacskodnál...

- Nem akarom! – kiált fel a mágus ingerülten, mire megrezzenve pillantok rá - Nézz rá – int felém morogva - Alig áll a lábán így is. Mit gondolsz, mi történne, ha pluszban még a mágiáját is kiszipolyoznánk belőle? 

- Legyengülne, de...

- De mi? Nem lenne semmi baja? – suttog, a méreggel itatott szemei fenyegetőn villannak a mesterére - Ne áltasd magad, és Ellonnal se hitesd el, hogy nem lesz semmi baj. Belemegyek kettőtök hülyeségébe, de csak azután, hogy Ellon pihent valamennyit. Legalább az erejét szedje össze annyira, hogy ne haljon bele a tervedbe.

Most nem is érdekel, hogy ismét úgy beszél mintha itt sem lennék, leginkább csak az, hogy beleegyezik. Engedi hogy segítsek!

Bár én inkább most rögtön szeretném, nem akarok várni hogy még tovább eméssze az a gonoszság, de tudom hogy hajthatatlan lenne. Így most csak annyit tehetek, hogy lecsillapítom valahogy az éberen tartó aggodalmat annyira, hogy a szívem picit megnyugodjon és gyorsan kialudjam magam…

 

 

Nehezen ébredek fel, mert még mindig iszonyú fáradnak érzem magam, az alattam lévő ágy pedig olyan puha és illatos, mint egy sokszínű virágágyás. Arra ösztönöz, hogy hozzásimítsam az arcom, viszont elég pár röpke pillanat, hogy az események végigperegjenek a szemeim előtt, s mire az utolsó borzalmas felismerés is utolér már talpon vagyok és kifelé indulok a kapott szobából Daelast keresve.

Hatalmas megkönnyebbülésként ér, amikor meghallom a hangját. Alig bírtam elaludni, féltem, hogy már nem találom életben amikor felébredek, de hála a teremtőnek nem történt meg a legrosszabb. Az arca ijesztően sápadt és most már én is érzem a belőle áradó sötétséget, mint egy gonosz aurát szivárogni a bőrén át.

Megtorpanok az ajtóban, nem tudom mit mondjak vagy tegyek. Nem akarom idegesíteni, vagy a terhére lenni, de ha megszólalok, félek hogy újra folyni kezdenek a könnyeim, így is alig bírom visszatartani.

Nem szabad. Daelas nem szereti a gyengeséget, sem a könnyeket. Nem szabad…

- Jól van, gyere, gyere ide. – szólal meg halkan, én pedig rögtön odabújok hozzá, bele az ölelésébe, hogy a szívveréséből bizonyosodjak meg arról, hogy ez nem egy varázslat és még mindig itt van - Sajnálom, hogy nem vettem figyelembe az érzéseidet. Nem akartalak megijeszteni, sem hazugságokkal áltatni. Egy kicsit én is olyan vagyok, mint az emberek. Ugyanúgy ostoba hibákat vétek, amiket aztán hosszú idő kijavítani. 

- Megígéred, hogy hagyod, hadd segítsünk neked? – más nem érdekel…

- Igen, meg. – bólint halványan, az ujjai a hajammal játszanak.

- Most?

- Eleget pihentél? – gyorsan bólintok – Akkor egyél.

- Nem vagyok éhes. – nyöszörgöm, mert még az ennivaló gondolatára is összeszorul a torkom annak ellenére, hogy jó régen nem is láttam semmi ehetőt.

- Nos, ha ezt megbeszéltétek gyerekek, nincs értelme tovább húzni az időt, azzal csak az én dolgomat nehezítenétek meg.

Mindketten Theunra pillantunk, én kicsit haragosan. Túlságosan olyan, mint amilyennek Daelast megismertem… csak Theunt nem szeretem úgy, ezért bosszant.

Daelas szemei fenyegetően villannak egykori mestere felé.

- Csak annyit, amennyi még nem veszélyezteti az életét. – morogja halkan, de annál komorabban.

Megérintem a vállát hogy rám is figyeljen, de még jó pár pillanatig nem eresztik egymás tekintetét, mígnem Theun vigyorogva fel nem áll és a szoba sarkában lévő jókora ládában kezd keresgélni.

- Már nem vagyok olyan gyenge. – mondom Daelasnak teljes bizonyossággal. Ha kibírtam mindazt, amit láttam… pedig soha el sem tudtam volna képzelni olyasmiket, akkor az hogy segítek valakinek még csak nem is aggaszt.

Daelas nem válaszol, az ajkait összepréselve figyel mire egy halvány, reszketeg mosolyt küldök felé, hogy ne aggódjon hamarosan biztos jobban lesz, majd odabújok hozzá amíg az öreg mágus vissza nem ér egy kis dobozkával. Leteszi maga mellé, kinyitva pedig vékony rudacskákat látok benne, amik úgy néznek ki, mintha faágak lennének apró darabokra tördelve.

- Az mi? – kérdezem kíváncsian a dobozra mutatva.

- Édesgyökér.

- Mire való?

- Megenni. Kiválóan elűzi az éhséget. – bólogat és be is kap egyet én meg értetlenül meredek rá egy pillanatig, hátha tréfált. Azt hittem a varázslathoz kell, de tényleg megeszi azokat az izéket…

Néhány feszült percig, míg a doboz kiürül meg sem mozdulunk, most már kezdek kicsit ideges lenni. Mi van ha nem sikerül? Vagy ha nincs bennem elég mágia ahhoz, hogy az elég legyen Daelasnak? Mennyi van egy elfben, aki alig használja? És mennyi kelhet egy erős mágusnak, akit gonoszsággal fertőztek meg?

Fény villan el mellettem a következő pillanatban pedig Daelas egyszerűen eldől mellettem, alig sikerül elkapnom, hogy ne üsse be a fejét.

- Nyugalom kicsi elf.

- Mi történt vele? – fordulok felé ijedten.

- Elaltattam. Így nem érez majd semmit és… nem tud majd megakadályozni sem. – néz rám most már komolyabban.

Nem tudom követni. Az egyik pillanatban még idegesítően érdektelen, aztán pedig olyan komoly, mint most.

- Mi-miben akarna megakadályozni?

- Hm… hát, nem egészen veszélytelen ez a mágia. – néz áthatóan.

- De azt mondtad…

- Az nem egészen kilenc órával ezelőtt volt Ellon. – jegyzi meg, a ház ablaka felé intve, s most már jól láthatom az égen megjelenő narancsos csíkokat, amik a hajnal eljövetelét jelzik.

Nem kell megmagyaráznia, mégis meglep, mert azt hittem alig aludtam valamit. Valójában észre sem vettem, hogy átaludtam az éjszakát, eközben pedig Daelas…

Theun kérdőn néz engem, mintha azt várná, hogy hogyan döntök, pedig én ezt már eldöntöttem és nem is szándékozom változtatni ezen. Végre valamit én is tehetek Daelasért amikor ő már annyit segített rajtam. Így hát bólintok beleegyezésül, amit követően a mágus kérésére elhúzódom Daelastól. Több beszédre nem is pocsékolja az időt, amint elfekszem a földön mély levegőt véve halkan mormolni kezd valamit.

Torkomban dobogó szívvel hallgatom a halk, érthetetlen szavakat, az idő megszűnik létezni, a testemben ismét az a langyos melegség kavarog, a szentjánosbogarak aranyló fényével együtt, de érzem azt is, ahogy egyre csak fogy belőlem a mágia, olyannyira, hogy az idő múlásával alig marad egy picike melegség bennem. Mindenemet hidegnek érzem, mint egy élettelen tárgyat, se megmozdítani, majd már érezni sem vagyok képes, ami nagyon megrémiszt, főleg amikor az utolsó csepp megnyugtató melegség is távozik belőlem.

Ilyennek képzelném el a halált… hidegnek, fagyosnak, tehetetlenül fekve és egy pillanatig valóban hatalmába kerít az a magányos érzés. Lehet hogy ha a beszédhez még lenne erőm tiltakoznék is, megállítanám bármi is történik, mert már a gondolatra sem futja az erőmből, hogy miért is fekszem itt. Addig, amíg láthatatlan ujjak oldalra nem billentik a fejem, egyenesen arra felé, ahol Daelas mozdulatlan alakja fekszik. Amit látok, az viszont még nagyobb rémülettel tölt el, mint az a halálosan hideg kéz, ami az életemet készül elvenni.

A bőrén át, ami máskor ragyogóan fehér, most valami gyűlöletes fekete folyadék csordogál lefelé a padlóra, ahol aztán sisteregve válik semmivé, a levegőben rothadás bűzét hagyva maga után.

A torkomat kaparja a kitörni vágyó sikítás, de nincs erőm megmozdítani a számat, csak a levegőt kapkodom, míg már a mellkasom sem bír többé megemelkedni és a szemeim sem bírnak tovább nyitva maradni…

***

Sötétség és semmi más. Mély sűrű sötét, ami lenyom, kiszorítja a levegőt, a hangokat, az illatokat… az egész világot.

Sokáig csak ez a sötétség, aztán mintha csak lebegnék valahol, de nem látom hol, nem is érzem.

Az első halk hangocska, ami átszűrődik a ködön egy ütemes kis dobolás, egy ismerős hang, ami belőlem jön. Nem tudom mi lehet, de hallgatom…

Aztán lassan társul hozzá egy illat. Egy finom friss illat, ami szintén ismerős. Barack.

Barack illat van.

Éhes vagyok…

***

A sötét nem akar sokáig elengedni, de amikor igen, akkor érzek valamit. Egy másik illat, amilyen a virágoké, valami puhaság alattam, amibe belesüllyedek.

Valami csiklandozza a karomat, a kellemes hűvösség mosolygásra késztet, de nem mozdul a szám, nem érzem hol van, így csak gondolatban mosolygok azt hiszem.

***

Túl meleg van itt, már teljesen forró vagyok.

Vagy lehet, hogy csak hozzászoktam a hideghez és most már melegnek érzem a levegőt is?

Nem tudom. Azt sem hogy jó-e ez vagy rossz.

Hangos dobbanások, de ezúttal nem belőlem jönnek hanem máshonnan és a tompa gondolatok között sikerül felfedeznem mi is ez. Lábdobogás. Igen…

- Ha nem ébred fel hamarosan, megöllek!

Összerezzenek, túl hangos, túl éles a fülemnek, mégis megnyugtat, mert ismerős.

- Hála Ellonnak, lehet hogy képes is lennél rá, de a helyedben nem pazarolnám a megölésemre azt amit kaptál. – válaszol valaki.

Szinte látom magam előtt azt az arcot, a hang tulajdonosát, amint mosolyog és cseppet sem kedvesen. Én pedig mérges vagyok rá.

Az a valaki ismét beszél, de már megint nem hallom, a mélység ismét húz lefelé, de most már ellenállok neki ameddig bírok, nem akarok itt maradni, oda akarok menni ahol ő van… de még nem sikerül…

*** 

Nagyon nehezen nyitom csak ki a szemem, aminek az az oka, hogy majd megvakulok a napfénytől, ami pontosan az arcomra süt. Mocorgok, egy olyan helyzetet keresve, ahol kitakarhatom kicsit a vakító fényt, hogy lássak is valamit, aztán újra próbálkozom.

Óvatosan körülnézek az ismerős szobában, ahol már felébredtem egyszer, a puha virágillatú ágyban. Odakintről madárcsicsergés hallatszik, levélsuhogás, békák kuruttyolása és azon veszem észre magam hogy mosolygok.

Felülök, bár nehezebben megy mint máskor, zsibbadtnak érzem a testem, elnehezültnek az alvástól, vagy mi is volt ez.

Most különös módon mindenre emlékszem, csakis ezért nem rohanok azonnal megkeresni Daelast – és talán azért sem, mert nem biztos, hogy megállnék a lábamon.

Tudom, hogy bármit is tett Theun, bármilyen veszélyes is volt, de sikerrel járt. Tudom, hogy Daelas meggyógyult, tudom hogy hallottam a hangját, éreztem hogy itt van mellettem, csak akkor nem tudtam hogy ő az.

De nem is számít. Olyan boldog vagyok, hogy énekelni, táncolni, úszni volna kedvem egyszerre, a nyakába ugrani, megölelni és egész nap el sem engedni.

Mégis csak itt ülök és nézek ki az ablakon még egy ideig.

Magam sem értem miért, mikor máskor rögtön rohannék hozzá és most is látni akarom, nagyon, de csak lassan, tétovázva próbálok fölkelni, néhány kísérleti mozdulat után minden végtagomat sikerül megzaboláznom, mozgásra bírnom.

Összeszedem a földre hullott anyagot, ami rajtam volt és csurom víz, ahogy a takaróm és az ágy is egy kicsit, de minden rendben van. Azt hiszem.

Legalábbis nem érzek semmi furcsát…

Felveszem az első kezem ügyébe akadó ruhát, ami a Daelastól kapott utazóköpeny. Puhán simul a bőrömhöz az anyag, én pedig abba burkolózom be, amikor kinyílik az ajtó.

Egy percig úgy bámulunk egymásra, mint két idegen, akik most találkoznak először, a következő pillanatban pedig egy erős, biztonságos szorításban találom magam.

- A fenébe is! – morog halkan, miközben a nyakába temetem az arcom, mosolyogva viszonzom a szorítást – Ostoba kölyök!… Hogy lehet valaki ennyire bosszantó?… Idegesítő… El kellene hogy verjelek!… Csak a baj van veled állandóan…

- Te vagy a bosszantó... – szipogom még mindig a nyakához bújva hogy érezzem az illatát – Meg az idegesítő is te vagy.

Mikor már úgy érzem összeroppannak a karjaim, kénytelen vagyok picit elhúzódni, pedig nem bánnám ha így maradnánk.

- Ugye most már nincs semmi baj? – simítok az arcára, a szokásosnál is fényesebben ragyogó jelekre, a szemei is szinte izzanak és olyan szépek. Végre eltűnt belőlük az a gonoszság!

Összeszorítja az ajkait, úgy mered rám, amivel meg is ijeszt.

Ugye nem lehet, hogy még midig..?

Megragadja a csuklómat, finoman vezet valamerre a házban, még nem ismerem úgy hogy tudjam hová, de egy fürdőszobában lyukadunk ki. A tükör elé állít, én pedig tágra nyílt szemekkel forgatom a fejem, a képet vizsgálva, de nem értem.

- Mi-mi ez? – nyúlok a hajamhoz és felemelem azt a vastag ezüstös tincset a halványkékek közül.

A tükörben Daelas arcát vizsgálom, amit pedig leolvasok róla az a harag, de a derekamat mégis gyengéden öleli, vagyis nem rám haragszik ennyire. – Mond el, kérlek! – simítok a kezére.

- Az a nyomorult… majdnem megölt Ellon. Felfogtad? – maga felé fordít, az arcomat a kezébe véve – Felfogtad mit tettél?

- De jól vagy. – mosolygok rá – Megmentettelek.

- Én nem kértelek rá.

- Nem is kellett. – bújok közelebb.

Annyira jó hogy itt van…

- Ellon… - sziszegi a nevem a fogai között – Nem csak a mágiád adtad nekem, hát nem érted? Majdnem az életed… az életenergiádat, te ostoba! Egy hajszálon múlott, hogy nem egy összeaszott porhüvely maradt belőled!

Elkerekednek a szemeim, arra gondolok amit éreztem, mintha meghalnék és tudom, hogy tényleg majdnem… mégis… nem bántam meg. Bármikor megtenném ha szükséges lenne.

Nem akarok meghalni, szeretem az életet, de… akkor talán nem szeretném annyira ha ő már nem lenne.

Nem merek semmit mondani, mert látom milyen ideges.

Majd lehiggad, mert van rá ideje bőven – mosolygok magamban az ablakhoz lépve tárom ki és nézek le a földre. Erről jut eszembe… - Theun hol van?

Felmordul, mint egy farkas, de nem válaszol. A beállt csendet kihasználva a hasam hangos emlékeztetőt ad annak, hogy kilyukadok az éhségtől, még a mágus is felkapja a fejét, rosszallóan ráncolja a homlokát és mielőtt megkérdezhetném hová megy, már itt sincs.

Percekkel később tér vissza egy hatalmas tál ínycsiklandóan érett barackkal és egy kancsó vízzel. Előbbit azonnal ki is kapom a kezéből.

- Hé, csak lassan, finoman. – szól rám és leteszi nekem a gyümölcsöt.

- Jól vagyok, semmi bajom. – intem le, majd már harapok is egy hatalmasat az elsőből, felnyögve az elégedettségtől, mert ez a leges legfinomabb, legédesebb, legpuhább barack ami létezik!

- Nem vagy fáradt? Biztos hogy nem érzel semmi furcsát? – vizslat alaposan.

A szám tele, így csak a fejem rázom és már nyúlok is az újabb gyümölcsért.

- Biztos? – bólogatok.

Valahol a hatodik és a hetedik barack között már nem bírok többet megenni. Elégedett mosollyal mászom be Daelas ágyába, az enyém csupa víz.

Nem akarom megkérdezni meddig feküdtem, de éreztem, hogy vigyáz rám. Nem hagyta azt sem hogy kiszáradjak és azt sem felejtette el mi a kedvenc ennivalóm. Nem tudom miért, de ez olyan jó érzés.

- Kérsz még valamit? – sétál az ágy mellé.

- Feküdj ide te is. – húzódom arrébb.

Széles mosollyal figyelem, ahogy teljesíti a kérésem, majd olyan közel húzódom hozzá, amennyire csak lehet, a fejemet a mellkasára hajtva hallgatom az egyenletes szívverését, míg ő a hajamat piszkálja az ujjaival.

- Most min kuncogsz?

- Csikized a fülem. – mosolygok fel vidáman, mikor az említett rész megrándul, ahogy alig érintve végigível rajta az ujjával.

Feljebb hajol és az ajkaival is végigsimít rajta, mire az egész mellkasom elárasztja a forróság. Még a szemeim is égnek amikor találkozik a tekintetünk.

- Csináld megint. – kérem halkan, zavartan, mert nem tudom miért ilyen jó ez.

- Mit szeretnél? – kérdez vissza halvány mosollyal.

- Boldogságbűbájt. – vallom be és már hajolok hozzá. Daelas nem válaszol, de pontosan azt adja amit szeretnék. A szája finoman súrolja az enyémet, majd hozzátapadva mozdítja meg, míg végül kezdem úgy érezni, hogy nem is tudunk külön válni többé.

- Ezt… - simít végig a számon, mikor elhúzódik. - … csóknak hívják.

- Csók? – még nem hallottam ezt a szót, de az biztos, hogy az egyik legjobb érzés a világon.

A bizsergés egyszerűen megjelenik abban a pillanatban amint a csók elkezdődik és csak nagyon nehezen múlik el. – Szeretném még ezt csinálni.

- Akkor csináld.

Meg is teszem, újra megcsókolom és most már nem ijedek meg mikor a nyelve hozzáér a számhoz, sőt… a zsibongás még erősebbé válik a hasamban, arra késztet, hogy hozzá simuljak, amennyire csak lehet, szinte már rajta fekszem mikor hirtelen megfordul a szoba. Daelas hozzám simulva ismét megcsókol, nyöszörögve markolok a karjába, de hogy honnan és miért jött ki ez a hang a torkomon, azt nem tudnám megmondani. Egyszerűen csak valami annyira… hiányzik, egy érzés ami itt van és arra ösztönöz, hogy közelebb kerüljek hozzá, hiába tapadnak össze az ajkaink még inkább hozzá törleszkedem, ami egyre jobb és jobb érzés lesz, de ijedten húzódok el amikor felmordul.

- S-sajnálom… elfeledkeztem a sebeidről… - szabadkozom rögtön, elvörösödve.

- Már rég begyógyult mind. – mormolja szokatlanul mély hangján.

Megfeszülnek az izmain, most veszem csak észre hogy valami nincs rendben a testemmel. A mágus még mindig hozzám simul, így nem látom mi a baj, de alig bírom megállni, hogy ne emeljem fel a csípőm és szorítsam hozzá.

- Daelas, furcsán érzem magam... – nyögöm ki, erősen szorítva a karját.

Ő mosolyogva lejjebb hajol, az orrával a nyakamon simogat majd oda is több csókot ad, amitől még jobban feszülni kezd bennem az a valami.

Zihálva tolom el, nem túl messzire csak annyira hogy a szemébe nézhessek. – Mi történik velem? Ez a varázslat miatt van?

Hosszú pillanatig néz, már azt hiszem nem válaszol amikor megingatja a fejét.

- Ez miattad van. - Még mindig nem értem. – Nem jó érzés?

- De igen… csak furcsa. Mit kéne csinálnom? – kérdezem bizonytalanul, majd még jobban felforrósodik az arcom mikor akaratlanul is felfelé mozdítom magam és hozzá feszítem a testem.

Már éppen bocsánatot kérnék mikor lejjebb ereszkedve rám nehezedik, a súlya kellemesen az ágyhoz szegez, mégis biztonságban érzem magam, rögtön át is karolom, de csak akkor tudom miért is csinálta ezt, amikor megmozdul. Ugyanúgy hozzám simul ahogy én hozzá az előbb, a nyöszörgést nem tudom visszafojtani, a hangom mintha önálló életre kelt volna ahogy kezeim is. A hajába markolok, szorítom, míg ő mindenhol csókolgat ahol csak tud, a puha bársony utazóköpeny szétnyílott így még több helyen érint a szájával…

Az egyik lábam az övére tekerem még jobban magamhoz szorítva, pont ahhoz a részhez ami szinte fáj, annyira… annyira kell valami…

- Daelas… kérlek… csinálj valamit! – nyöszörgöm közelebb bújva.

A haját markoló kezem arra készteti, hogy ismét a számhoz hajolva hevesen megcsókoljon, közben a kezével mindenhol simogat, én pedig úgy érzem bármelyik pillanatban szétrobbanhatok, ha nem érint meg ott… azt akarom, hogy még több helyen érintsen…

Daelas:

A holnap, nem, mint elképzelés, hanem mint vágy. Legyen. Csak még egy, és még egy, és még egy. Örülök, hogy végül megtanítottam neki, milyen az, ha valakire vigyáznak, ha aggódnak és felelősséget vállalnak érte.  

- Most? 


Nem akarom, de ígéretet tettem neki. 


- Eleget pihentél? - bólintás. - Akkor egyél. 


- Nem vagyok éhes – cincogja halkan. 


- Nos, ha ezt megbeszéltétek gyerekek, nincs értelme tovább húzni az időt, azzal csak az én dolgomat nehezítenétek meg. 


Vannak dolgok, amiket még én magam sem cáfolhatok meg. Ez az egész most nem rajtam fog múlni, még csak nem is Ellonon. Theun kezébe adunk mindent és csak bízni tudok benne, hogy bár az elmúlt évek alatt ő maga megkopott, de az ereje ugyanúgy megmaradt. Félelmetes az, ahogy a környezetében lévő energiával játszadozik, úgy, ahogy a kislányok a babáikkal. 

Tudom, hogy Ellonnak első perctől ellenszenves volt, az okát nem egészen értem, de elfogadom és ráhagyom. Mást úgysem tudnék tenni. Önálló, van saját akarata, ahogyan saját gondolatai is. 

- Csak annyit, amennyi még nem veszélyezteti az életét – figyelmeztetem csendesen. 


Érzem vállamon az érintést, ugyanakkor még nagyon sokáig nem tudom elereszteni Theun tekintetét. Nem tetszik az, amit a szemeiben látok. Nem olyan, aki pusztán heccből veszélyezteti mások életét, de a céljaiért bármire képes, ahogyan azokért is, akiket barátainak vagy a családjának tart. 

Képes lenne kockáztatni Ellon épségét az én életemért, még akkor is, ha ezt ő semmi pénzért be nem vallaná senkinek. Vigyorogva áll fel, s lép a ládájához. Ráncárkait hosszú évek megfeszített munkája vájta fáradt bőrébe, ősz haja kavargó, szürke füstgomoly. 

Lassan fordulok a figyelmemre várakozó fiú felé. 

- Már nem vagyok olyan gyenge – jelenti ki magabiztosan, látom rajta, hogy ezt is komolyan gondolja, mint ahogy olyan sok minden mást is, de ezzel az eggyel kapcsolatban én nem vagyok olyan bizakodó, mint ő. sokat aludt, de még mindig látszanak szemei alatt a sötét árkok. 


Penge vékony ajkakkal figyelem bizonytalan mosolyát, amivel a bizonyosságát próbálja meg alátámasztani és hagyom, hogy arcát mellkasomba fúrva átöleljen. Bármit is tesz, vagy mond, nekem ugyanúgy gyerek marad azzal az akárhány életévével, amit eddig leélt. Fiatal a teste is, de a lelke még szinte újszülött. A kezdetektől fogva védenem kellett volna a tudatát is, a tisztaságát és az ártatlanságát. Ha nem bolygatom fel gyökereiben a világát, még mindig ugyanolyan lenne, mint amilyennek megismertem. Theun egy régi, repedezett, fából készített dobozzal tér vissza, amiben ennyi év múltán is ugyanazt tárolja, mint annak idején, mikor még én is vele éltem. Édesgyökeret vesz elő, ami azon belül, hogy számtalan betegségre jó, ízfokozóként is lehet italokba keverni, ahogyan az éhség szüntetésére is kiváló. 


- Az mi? - hallom meg Ellon kíváncsi hangját.


Vannak dolgok, amik egyszerűen nem változnak. Régen idegesített, de most már csak jót mosolygok a fiú örök kíváncsiságán. Eddig burokban élt, így van bőven mit bepótolnia és megismernie. 


- Édesgyökér. 


- Mire való?


- Megenni. Kiválóan elűzi az éhséget – magyarázza, majd szavait követően szájába vesz egy kisebb darabot. 


Némán nézek magam elé, míg arra várok, hogy történjen végre valami. Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot, a helyzetet, amibe beleragadtam. Ellon törékeny és sérülékeny, ő az, akit óvni kell a szélfúvástól is, nem én. Egyetlen pillanat töredékmásodpercéig találkozik tekintetem Theunéval. Olvasok benne, engedi, hogy megértsem mit miért tesz, és ez elborzaszt. 

A mágiával, amit kivet rám, nem tudok mit kezdeni. Soha nem is tudtam. Még, ha ismerném is, ő még mindig túl erős, így az egyedüli, amit tehetek az az, hogy engedek neki. 

Életemben először, és remélem, nem utoljára...

*


Fogalmam sincs, mennyi ideje heverhettem mozdulatlanul. A gondolataim még nem formálódtak szavakká vagy képekké, egyetlen tompa sajgás csak, mégis a csontig tépően intenzív. Úgy érzem, mintha a testemen kívül hevernék, zsong mindenem, és egyre csak a plafont bámulom, míg vérem dübörgését hallgatom a fülemben. Ellon létének tudta előtt az egyetlen dolog amit imádtam a mágia volt, ami most csak úgy lüktet bennem. Ilyen hatalom senki másnak nincs és ez elégedettséget ültet a gondolataimba. Annak idején, mikor volt, hogy nem tudtam leküzdeni egy-két akadályt, mindig a kelleténél hamarabb eldöntöttem, hogy szarok a világra. Theun ugyan próbált terelgetni egy olyan irányba, amely tele van fölösleges morális akadályokkal, és egyéb marhaságokkal, de mindig sikerült leráznom. 

Ostoba mód régi emlékek villannak fel a szemeim előtt, vörösben és narancsban úszó lidércképek. Összeszorítom szemhéjaimat, erősen, erősebben, ahogyan csak tudom, mígnem fekete foltokat préselek az égető világosból. 

Szédítő érzés, ahogyan az ereimben pulzál ez az egészen más erő. 

Olyan, mintha...Hirtelen jövő és mély döbbenet ereszkedik rám, mikor felfogom végre ennek az egésznek a súlyát. A történéseket, amikről még ha pár percre is, de önzőn megfeledkeztem. 

- Theun...- morranok fel körbejárva a földszintet, mire végre ráakadok az egyik fotelban. Békésen teázgat. - Meg ne szólalj – húzom össze a szemeimet, mikor látom, hogy már nyitná a száját. - Azt se tudod, mit akarok. 


- Nem tudom, csak sejtem. 


- Nem is kérded meg? - lepődöm meg értetlenül. 


Arcán töprengő mosoly hasad. A penge elnéző gúnnyal fertőzött. 


- Fogalmazzunk úgy, erős sejtés. És amúgy a szobában van.


Nincs több kérdésem, hiszen arra, amit tudni akartam, már megkaptam a választ. Puhán elmosolyodom, míg a lépcsőn haladok fölfelé. Ami azt illeti, sohasem a csatákat éreztem megerőltetőnek, nem úgy, ahogy mások azt gondolják, hiszen ott igazán önmagam lehetek. 

Sohasem a halált félem, nem a sajátomat. Azt semmiképp. 

Belépve az ajtón nem tudok nem mosolyogni arra, aki módszeresen és tudattalanul megváltoztat engem legbelül. Mozdulatlanul fekszik, karjai a teste mellett pihennek, ruhája finoman gyűrődik körülötte. Az ágy szélére ülve érintem meg vékony csuklóját és megpróbálom kitapintani a pulzusát. Gyenge, de még tapintható. Szabálytalan. 

Tudom, hogy pihenésre van még szüksége. Hiába akarnék kimenni az ajtón, hagyni, hadd heverje ki a történteket, képtelen vagyok erre az egyszerű feladatra is. Őrült súllyal nehezedik rám valami sötét és kínzó érzés. Kiszolgáltatott, törékeny, borzalmasan sérülékeny most. Arca beesett és a leghalványabb fény sem ragyog rajta. Olyan, mint egy halott porcelánbaba. Halkan suttogok, mesélek neki jelentéktelen apróságokról és gyengéden simítom meg az arcát. Kedvesen mosolygok rá, várakozón, de nem kapok sem választ, sem bármilyen egyéb reagálást. 

Aggasztó, és ami a legrosszabb az az, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Én nem segíthetek, még csak elő sem idézhetem azt, hogy magához térjen. Lemondó sóhajjal lépek ki az ajtón, és csak hosszú-hosszú-hosszú percek elteltével térek hozzá vissza. Tálat hozok, meleg vízzel és szivaccsal. Kibújtatom őt a ruháiból és óvatos érintésekkel lemosom a gyenge, vékony testet. Ráterítem a puha paplant és a nap további részében csak egyetlen alkalommal hagyom őt magára, majd a továbbiakban újra végig mellette vagyok. Az ágy szélén ülök, rezzenéstelen, üres tekintettel. Nézem Ellont, világos bőrű arcán minden izom ellazulva, vértelen ajkai szárazak, olyan, mintha légzésének szinte hangja se lenne. Összességében nem ad magáról semmilyen életjelet. 

Az ajtó nyitódására nem fordulok meg, nem teszek semmit még akkor sem, mikor Theun maga vizsgálja meg az ágyban fekvő eszméletlen fiút. 

- Ha nem ébred fel hamarosan, megöllek! 


- Hála Ellonnak, lehet, hogy képes is lennél rá, de a helyedben nem pazarolnám a megölésemre azt, amit kaptál – feleli szórakozottan. - A nehezén már túl van, légy türelmes. Addig is, míg várunk, hogy a kicsi elf magához térjen, nem szeretnél mondani nekem valamit? 


- Ugyan mit? 


- Emlékszel a szóváltásunkra, még mielőtt úgy döntöttél volna, hogy külön utakon folytatod, és nem hagyod, hogy tovább okítsalak? - érdeklődök somolyogva. 


- Nem gondolkozom a múltban elkövetett hibáimon. 


- Szóval hibának tartod. 


- Tévedés. Oka volt annak, hogy elmentem, mindennek megvan a maga oka, csupán csak tudom, hogy elkerülhető lett volna. 


El se kellett volna mennem innen, hiszen mire odaértem apánékhoz már minden mindegy volt. Nem tudtam menteni a helyzetet, semmit sem tudtam tenni, legfeljebb hagyni magam és hagyni azt is, hogy rabláncra verjenek és láthatatlan zsinórokon rángassanak. 

Tagadhatatlanul egy nagy marha vagyok, amiért hagytam megtörténni ezt az egészet, de ha már így alakult, nem áll módomban megváltoztatni a múltamat. Egyszerűen bele kell törődni és hagyni kell, hogy minden menjen tovább a maga rendje és módja szerint. Ez a legkevesebb, amit még megtehetek a jövőm érdekében. 

Kint a kertben szedek néhány ízletes barackot és a forrásból is viszek be egy két kancsónyi vizet. Egyiket Theunnak viszem, amiből majd kedvére teát főzhet magának. Lepakolok mindent az asztalra, és fölmegyek ismét Ellonhoz, nem mintha reménykednék bármi pozitívumban. Láttam mindent. Tudom, hogy nem csak a mágiáját adta át, hanem az életének egy darabkáját is. Emiatt fekszik most is eszméletlenül. Miattam van most a halálán.  

Miattam és Theun miatt. 

Benyitva az ajtón megrökönyödve dermedek mozdulatlanná, míg azt latolgatom, vajon mennyire valós az a kép, ami a szemeim elé tárul. Míg én mozdulatlanul figyelek, ő csendes szótlansággal várakozik. Hozzá lépve ölelem magamhoz és zárom szorosan a karjaim közé. 

- A fenébe is! - morranok fel csöndesen, marokra szorítva a köpenyét és beletemetkezve selymes tincseibe, még ha csak pár pillanatig is tart az egész, már megérte. Hiányzott már a nyílt tekintete, mosolya és a kedves hangja. Talán azért, mert kell nekem valaki, akiben bízhatok, akibe kapaszkodhatok. - Ostoba kölyök!...Hogy lehet valaki ennyire bosszantó?...Idegesítő!...El kellene, hogy verjelek!...Csak a baj van veled állandóan!...


- Te vagy a bosszantó...- szusszantja hozzám bújva, de a hangjában nincs szemernyi rosszallás sem. - Meg az idegesítő is te vagy – jegyzi meg valamivel távolabb húzódva tőlem. - Ugye most már nincs semmi baj? - simítja tenyerét az arcomra. 


Ajkaimat egyetlen fakó, vékonyka vonallá préselem össze, míg kérdésének komolyságát mérlegelem. Magyarázzak önmagamat hergelve, vagy hallgassak türelemmel? Mennyivel lenne jobb neki tudni az igazságot? Azt, hogy az ostoba kis hősködésével majdnem megölette magát?  Lenne egyáltalán értelme bármit is mondanom neki? 

Örökre védelmezni akarom, mindentől, bármitől, másoktól, magamtól. 

Csuklóját érintve a fürdőbe vezetem őt és hagyom, hogy megszemlélhesse maga is ostobaságának a következményét. Selymes hajában lett egy kifakult, halvány tincs is. Ha Theun figyelmetlensége még tovább lankad, egyszerűen kiszipolyoztam volna belőle mindent. Nagyszerű fegyver a mágia, de vagy mindent visz vagy semmit. Hiába nem lételemem a halál és a pusztulás, figyelmetlenségből az én mágiám is vehet el életeket. 

- Mi-mi ez? - érinti meg ezüstösen fénylő tincsét. Látom a szemeiben, hogy nem érti. Igazán és őszintén tudni akarja a választ, ami annyira kézenfekvő, hogy egyszerűen felfoghatatlan, miért nem látja meg ő is a mögöttes tartalmakat. Haldoklott, nem a saját gyengesége miatt, hanem mert én követeltem tőle túl sokat. - Mond el, kérlek! - simít kezével az enyémre. 


- Az a nyomorult...- sziszegem halkan -...majdnem megölt, Ellon. Felfogtad? - fordítom őt magam felé, még mindig hűvös arcát óvatosan a kezeim közé veszem, mert szeretném, ha most az egyszer tényleg megértené tetteinek a komolyságát. - Felfogtad mit tettél?


- De jól vagyok – mosolyodik el. - Megmentettelek.


- Én nem kértelek rá.


Ilyen áron nem.

- Nem is kellett – húzódik hozzám közelebb.

Nem érti. Még mindig nem érti és ez mérhetetlenül felidegesít. Olyan, mintha meg se hallaná azt, amit mondok neki. 

- Ellon...- sziszegem halkan, már-már fenyegetően. - Nem csak a mágiád adtad nekem, hát nem érted? Majdnem az életed...az életenergiádat, te ostoba! Egy hajszálon múlott, hogy nem egy összeaszott porhüvely maradt belőled!


Ő maga heves tiltakozással ellenzi azt, hogy én meghaljak, de abba már bele se gondol, hogy én mit éreznék, ha vele történne valami. Önző lépés volt tőle, még akkor is, ha szívből tette, gondolkodás nélkül. Tőlem elfordulva kitárja az ablakot, amin hűvös, friss levegő áramlik be. 


- Theun hol van? 


Halkan felmorranok már a név puszta hallatára is. Szerencséje, hogy nincs jelen, mert azt nem élné túl. Idő, míg eljutok addig a pontig, hogy hálát érezzek a tetteiért, amiért segített nekünk. Homlokomat ráncolva nézek rá rosszallóan, amikor megkordul a gyomra. Mindketten megfeledkeztünk arról, hogy még nem is evett ma semmit. Legalább szólhatott volna, ha éhes. Kisietek a korábban behozott tál barackért, és a kancsó vizet is magamhoz veszem. Mindkettő jól fog esni neki, legalább ennél jobban ne gyengüljön le. 


- Hé, csak lassan, finoman – szólok rá figyelmeztetően. 


- Jól vagyok, semmi bajom – int le egyszerűen és magába gyűri a kezében lévő barackot. 


Élvezet nézni azt, ahogy tömi magát vele. Theun ha valamihez ért, hát azok a növények. Számtalan gyümölcsöse és virágoskertje van, olyanok, amikről mások még álmodni sem tudnának. 


- Nem vagy fáradt? Biztos, hogy nem érzel semmi furcsát? - faggatom tovább aggodalmasan. 


Nem szól semmit, nem is tudna, hiszen tele van a szája, így csak a fejét rázza hevesen, mintha ezzel minden kérdésemet meg is magyarázhatná. 


- Biztos? - kérdezek rá még egyszer. 


Újra csak bólogatni képes. Várakozva támasztom hátamat az ajtófélfának, míg őt figyelem. Egyértelmű, hogy nagyon éhes volt már, de az egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan képes jól lakni néhány gyümölccsel. Ha én is azon élnék, amin ő, már réges-rég éhen haltam volna mellette. 

Mellettem ellépve visszatotyog a szobába, de ahelyett, hogy a saját ágyába feküdne, megcélozza az enyémet.  

- Kérsz még valamit? - érdeklődök az ágyhoz sétálva. 


- Feküdj ide te is – kéri odébb kukacolva. 


Nem látom okát, hogy ellenkezzek, így kérésének engedve mellé heveredem, engedem őt megpihenni a mellkasomon, míg ujjaimmal a tincseit birizgálom, időnként megcirógatva a fülét is. Ellon halkan felnevet. 


- Most min kuncogsz? 


- Csikized a fülem – néz rám széles mosollyal, megrándulva érintésem nyomán. 


Feljebb hajolva simítom ajkaimat puha bőrére, bejárva ujjaim útját. Szemei csillagként ragyognak, mintha mögöttük húzódna a tejútrendszer. 


- Csináld megint – kérlel halkan. 


- Mit szeretnél? - mosolygok rá halványan, őszinte kíváncsisággal. 


- Boldogságbűbájt – vallja be hozzám hajolva, ez az egy szó megmosolyogtat, szelíden simítom számat az övére, megadva neki, amit oly annyira akart már. 


- Ezt... - simítok szájára, mikor elhúzódom tőle - ...csóknak hívják. 


- Csók? - kérdez vissza édesen.  - Szeretném még ezt csinálni. 


- Akkor csináld – felelem. 


Ellon csókja édesen olvad, lágy és forró, mint a likőr, szédítő és részegítő. Hozzám simulva csókol, míg én vékony derekát ölelem és fölé gördülve elszakadok tőle, még ha csak pár pillanatra is. Egész testében megremeg, torkából sóhajba hajló nyögés tör fel, ami belefullad az újabb puha csókba. Felmordulva próbálom meg visszafogni saját vágyamat, és híres önuralmamat latba vetve igyekszem, hogy ne érezze mozdulataimon mohóságomat. 


- S-sajnálom...elfeledkeztem a sebeidről...- motyogja elvörösödve. 


- Már rég begyógyult mind.


Nincs több seb, aminek érintésével fájdalmat okozhatna nekem. 


- Daelas, furcsán érzem magam...- nyögi karomat szorítva. 

Mosolyom beleivódik bőrébe, ahogy orommal végigsimítom nyakának ívét, apró csókokat adva rá. Érinteni akarom, szabadon simogatni  cirógató érintésekkel és csókolni kósza csókokkal. 

Pihegve tol magától távolabb, de nem félelmet, hanem vágyat és értetlenséget látok a szemeiben. 

- Mi történik velem? Ez a varázslat miatt van?


Hosszasan figyelem, mielőtt megráznám a fejem. 


- Ez miattad van. Nem jó érzés? 


- De igen...csak furcsa. Mit kéne csinálnom? - löki felém tehetetlenül a csípőjét. 


Már nincs szükség gondolatokra, tervekre és elképzelésekre, csak érzésekre és ösztönökre. Ez most nem rólam szól. Én már megtapasztaltam ezt a fajta gyönyört, megismertem a forróságot, a kéjt, a bujaságot, mindent-mindent ismerek már jól. Ez most mégsem ugyanaz. Törődni, odafigyelni, vigyázni teljesen más. Nyakamba karolva húz közelebb, miközben ágyékom az övéhez szorítom. Lábát az enyém köré fonja és magához szorít még inkább. 


- Daelas...kérlek...csinálj valamit! - nyöszörög hozzám bújva. 


Mielőtt még bármit is reagálhatnék elhaló kérésére ujjaival a hajamba tépve húz le magához. Vigyorogva kapok az ajkai után nem titkolt, mohó szenvedéllyel, miközben ágyékomat újra az övéhez szorítom. 


- Ahogy óhajtod...- húzom át fejem fölött ingemet. 


Visszahajolva hozzá lassan húzom végig kezemet az egyik oldalán, egészen a csípőjéig, majd hasa alján térek át a másik oldalára, közben hosszabb ideig elidőzve a köldöke alatti érzékeny részen. Ajkait kissé meglepettségbe fúló, de élvezetre hajazó apró sóhaj hagyja el, miközben én azon igyekszem, hogy további hasonló hangokat csaljak elő belőle. Hosszú percekig cirógatom mellkasát, míg Ellon ujjai a tarkómra csúsznak. Nyelvem hegye végigfut kulcscsontján, majd nyaka bőrén ír lassú köröket, eljutva füle tövéig. Kezemmel combjára simítok és a fogaim közé veszem fülcimpáját, csókokkal betűzöm végig a bőrét. Kezemet merevedésére vezetve köré kulcsolom ujjaimat, lassan, de határozottan simítok rajta végig újra és újra, néha kicsit erősebben, néha lazábban fogva, időnként csak a tetején körözve hüvelykemmel, elkenve élvezete édes cseppjeit.  Elmosolyodom, ahogy csípője emelkedik és süllyed, nem is egyszer, ösztönösen követelve egyre többet és többet. 


- Most már...már ne hagyd abba...kérlek – suttogja alig érthetően, de nem mozdítom meg a kezem, halkan lélegzünk a csendben, míg én őt figyelem. 


- Így akarod? - kérdem tenyeremet arcélére simítva. - Másképp is befejezhetem – teszem hozzá. 


Kioldom köpenyének a madzagját, majd finoman lesimogatom róla az anyagot. Az a vonal a legszebb, ahol a dereka a gerinc ívébe fut. És az, amin kirajzolódnak sorjában a csontok, a medence rajza, amit árnyékok festenek meg és finom izmok kontúroznak a porcelán fehér bőrön. Tekintetemet csak nagyon lassan emelem fel, elbarangol a feszes hasfalon, a mellkason, a kulcscsontokon, a gömbölyű vállon, megpihen a dús ajkakon és pillantásom végül alámerül szemeinek fullasztó kékjébe. 

Alattam fekszik és csak néz fel rám elnyílt ajkakkal, tágra nyílt szemekkel és széttárt combokkal. Halkan zihál és én megcsókolom őt újra, számat az övére tapasztom és megosztom vele a lélegzetem. Hallom szívem dobbanásait a fülemben, és egy káprázatos pillanatig úgy érzem, végre élek, újra tökéletesen és nem csak töredékben. Maradék ruhámtól megszabadulva végigsimítok Ellon minden porcikáján és jobb kezemet a combjai közé vezetem, lágyan simogatom a puha bőrt. Érzem, hogy bár lassan, de az izmok ellazulnak, ujjaim elmerülnek forróságában. Arcára futó fintor tódul, miközben felkészítem őt. Ujjaival a nyirkos lepedőbe markol, testén verejtékcseppek remegnek. Felnyög, ahogy magába fogad, mellkasa hűvös, én pedig, ahogy gyorsul a tempó, rájövök, hogy nem fogom tudni elengedni. Benne mozgok, mélyen és egészen, teljes hosszommal. Kipirult arca verejtéktől fénylik, és közel von magához és még közelebb, átkarol és jobbját a tarkómra simítja. Lefojtva zihálunk mindketten. 

Még utoljára egymáshoz simul a testünk, és abban a mámoros pillanatban egy utolsó, szemérmes csókot lehelek a szájára. Arcát figyelve az orgazmus szinte mellékesnek tűnik. Nem több, mint egy rándulás a gerinc mentén, robbanás a medencében, szilánkok az agyban. Annyira gyönyörű, ahogy kéjtől megfeszítve, bőrén gyöngyöző izzadtsággal fekszik alattam, ajkai mozognak, és én próbálom megérteni összevissza suttogását, de nem sikerül. Elakadnak a szavai valahol a torka és a nyelve közt. 

*

Államat tenyerembe támasztva meredek magam elé, míg megpróbálom eldönteni, mihez kezdjek az apró méregfiolával, amit még Scarlet nyomott a kezembe búcsúajándékként. Ha azt hiszi, hogy bármire is feltudnám ezt használni, téved. Nincs fegyverem, amibe belecsöpögtethetném. Ennek itt élénk, feltűnő színe van és kellemesen édeskés illata. Olyan méreg ez amitől jobb távol tartani a tudatlanokat, mert azok képesek lennének megkóstolni. Unottan forgatom ujjaim közt az üvegcsét, figyelem, ahogyan az ablakon át beszűrődő fény megcsillan a benne lévő folyadékon. 


- Minek tartod azt egyáltalán magadnál? Meg ott van még az a rongyba csavart doboz is, minek neked egyáltalán olyan fegyver? 


Vállat vonva koccintom az asztal lapjának az üvegcsét, vigyázva, hogy ne törjön és ne repedjen. Az a fegyver és a méreg jó párosítás lenne, könnyű, egyszerű gyilkos. Garantált az azonnali halál. 


- Az mi?


Már vártam, hogy mikor robban be az ajtón. Több mint két órát odakint lődörgött és mivel teljes biztonságban van, nem tartottam lényegesnek, hogy vele tartsak. Gyalogoltam eleget és még fogok is, úgy, ahogyan ő is. Lesheti, hogy mikor megyek még ki plusz köröket járni pusztán a hely szépsége miatt. Láttam már ezerszer, ha nem többször. Tudom, milyen Theun otthona. Tudom, mert én magam is itt éltem jó sokáig. 


- Mármint mire gondolsz? 


Hangosan felszusszan. Unja? Remek, mert unom már én is előre. Nem akarok mérgekről magyarázni neki, még csak azt se akarom, hogy ennyire áthatóan belekeveredjen ebbe az egészbe. Maradjon csak meg a boldog tudatlanságában, jobb lesz az mindkettőnk számára. Megmondtam már neki egyszer, hogy ne akarjon olyan lenni, mint én. 


- Arra ott, ami a kezedben van. 


- Valami, aminek te a közelébe se mehetsz. El vagy tiltva tőle, még csak rá se nézz – mondom eltéve a fiolát. 


- Undok vagy – fonja karba kezeit duzzogva. 


Ráncba szaladó szemöldökkel figyelem az arcát. Az, hogy megint gyerekesen duzzog már meg sem lep. Tegye csak ha ettől jobban érzi magát. Én aztán nem bánom, eddig sem hatott meg vele különösebben. Az viszont határozottan idegesítő, hogy még fél óra után is húzza a száját, ha hozzászólok. 


- Ugyan már. Hát bántottalak én valaha? - teszem a felháborodottat. 


- Soroljam? 


Szóra nyitom a számat, majd szorosan összezárom. Nem akarom megbántani, így inkább nem mondok neki semmit, ami elevenjébe marhatna. Sorolni éppenséggel én is tudnám azokat az alkalmakat, amikor meglehetősen jó okkal voltam vele goromba. Ha nem okozott volna annyi bonyodalmat, az én idegeimet sem rojtozta volna megállás nélkül. 


- Sértegetsz? - nézek rá rosszallóan.

*

Hátraseprem homlokomba lógó tincseimet, amik összefogott hajamból csúsztak ki, aztán tőrömet eltéve időzök még egy kis ideig a szabadban. Élvezem az éjszakai levegő frissességét és hűvösségét. Kellemes, ahogy az engem körülvevő nyugalom is. Régen volt már ilyesmiben részem. Azt hiszem hiányzott is már a pihenés. Amikor kijöttem ide nem is számítottam arra, hogy majd ilyen hamar elmegy az idő és teljesen besötétedik. Odabent még égnek a fények, így kétlem, hogy kettőjük közül bármelyik is lepihent volna. Theun képes hajnalig is fent maradni, ahogyan Ellon is, ha nem vagyok mellette, így mikor belépek az ajtón egyáltalán nem lepődöm meg egyiken sem. Mindketten egy-egy fotelban ülnek, Theun ha jól látom egy régi könyvből magyaráz neki valamit. Gyógynövényekről, ha jól veszem ki a szavaiból. 


- Te...- bökök kezemmel Theun felé -... ne tömd a fejét. És te...- nézek Ellonra - ...menj aludni, késő van és még mindig én vagyok a főnök.  


Nem várom meg, hogy nyavalyogni kezdjen, ölbe kapva viszem fel az emeletre, de koszfoltjait elnézve lehet nem ártana neki még egy alapos fürdés. Belököm a fürdő ajtaját, beviszem és magam felé fordítom a fiút. Felvonom az egyik szemöldökömet, mikor meglátom, hogy szerencsétlen ing gyűrötten lóg rajta, könnyed mozdulattal segítem róla le a ruhadarabot. Megvárom, míg elmerül a vízben, és csak utána indulok ki az ajtón. 


- Daelas... - szól utánam, mire visszafordulok. Ellon felhúzott térdein nyugtatja a fejét, úgy pislog rám, mint egy ajtó elé kitett kölyökkutya, mindig vidám-kék szemeiben van valami. - Öhm...illene bocsánatot kérnem, amiért gonosz voltam veled, igaz? 


- Ugyan, megérdemeltem – legyintek,  és visszalépdelek a fürdőkádhoz, letelepedek a szélére, ujjaim beletúrnak a hajába, megsimogatják az arcát. Ellon lehunyja a szemeit és halványan elmosolyodik miután kapott egy csókot a homlokára. Meglepetten dermedek mozdulatlanná, amikor átkarolja a nyakam, magához húzva, hogy száját az enyémre tapaszthassa. Különösebben nem tiltakozom, engedek neki és résnyire nyitom az ajkaim, hagyom,  hogy nyelveink találkozhassanak. Összeborzolom az így is kusza tincseket, aztán lesimítok a mellkasára, ujjaim alatt megreszket a bőre, így homlokomat az övének döntöm és megtámasztom magam a kád szélén. - Figyelmeztetlek...-suttogom halkan -...ha most beleborítasz, nem állok jót magamért. 


Gyenge fenyegetésemre felnevet és hangja végigvisszhangzik a helyiségen, majd némi vizet lök az arcomba. Kekeckedik, direkt, mintha nem lenne semmi félnivalója tőlem. Gondosan letörlök magamról minden cseppet, aztán viszonzásul  a feje búbjáig nyomom őt a vízbe, hogy aztán Ellon prüszkölve, ráncba szaladó arccal egyenesedjen fel újra. Kedélyesen ellököm magamat a peremtől, hátrasimítom a hajam, ami gyerekes játszadozása következtében most teljesen a fejemre tapadt. Apró cseppek szaladnak végig az arcomon, aztán összevonom a szemöldökömet, és kibontom a hajam. Könnyebben szárad, mintha össze lenne fogva, így amúgy is jobban kedvelem. Kényelmesebb viselet.


Ellon:


- Ahogy óhajtod... – suttogja, forró lehelete csiklandozza a nyakamat, majd egy gyors mozdulattal kibújik az ingéből.

Láttam már így, most mégis megcsodálom a vakítóan fénylő jeleket a mellkasán, de a figyelmem egy pillanat alatt visszaterelődik arra a sürgető kényszerre a testemben, mikor újra simogatni kezd. Az érintése nyomán a bőröm még jobban felforrósodik, kellemesen bizsereg mindenhol, az a fájdalmasan jó érzés pedig egyre csak erősödik, eddig sosem ismert hangokat csalva elő belőlem.

A keze és a szája is rengeteg helyen érint, lejjebb a hasamat is végigcirógatja egészen az ágyékomig ahol valami tényleg nincs rendben, viszont képtelen vagyok ezen gondolkodni, mert amikor hozzámér ott lent, a világ mintha szét akarna robbanni, mindenhol színes pontok táncolnak a szemem előtt, a testem sürgetően emelkedik fel az ágyról mikor egy pillanatra meglazul a keze rajtam.

- Most már... már ne hagyd abba... kérlek – suttogom, azt akarom hogy még jobban érintsen, még több helyen…

- Így akarod? – simít puhán az arcomra, a hangja sokkal mélyebb mint máskor - Másképp is befejezhetem.

Nem értem mire gondol, de ha az is ilyen jó, mint amit most csinál, akkor nem bánom.

Kioldja a már amúgy is szétlazult köpenyemet és teljesen lecsúsztatja rólam. Ahogy a teste az enyémhez simul megborzongok a kellemes érzéstől, az ő bőre forróbb még az enyémnél is és ahogy lejjebb pillantok magamon, meggyőződöm arról is mi az a furcsaság ami ezeket a különösen jó érzéseket okozza.

Sokáig néz, mi alatt meg sem mozdulok, hevesen kapkodom a levegőt, a kezem a takarót markolja, míg végül a szemei az enyémbe nem mélyednek. Halványan rámosolygok, ő pedig megcsókol, elveszi azt a kevés levegőt is amit sikerült magamba passzíroznom, de nem bánom. Magamhoz húzom, nem engedem el, csak élvezem a sokféle újdonságot, elmerülök bennük és azt kívánom, bárcsak örökké tartanak mikor hirtelen valami szúró fájdalmat érzek meg, amitől megrándulva szakítom meg a csókot.

M-mi volt ez? Miért…?

Tágra nyílt szemekkel nyögök fel, a kezem remegve szorítja a takarót, egy kicsit megrémiszt ami történik még ha nem is tudom megnevezni ezt. A testemen belül érzem az övét, összekapcsolódva velem és csak csókol meg simogat míg megnyugszom annyira, hogy újra a jóra tudjak figyelni. Hamarosan eltűnik minden kellemetlenség, amikor pedig megmozdul mindenem görcsbe rándul és az egész testem reszketni kezd a gyönyörtől és attól amit csinál. Van ott valami, amihez hozzáér, amitől sikítanom kell annyira jó, szorítanom Daelas nyakát, mert másképp elszédülnék, aztán egyszer csak az eddiginél sokkal erősebb bizsergés gyűrűzik végig a gerincemen, abba a pontba ahol a testünk összekapcsolódik, végig az ágyékomon…

Érzem a csókját a számon, de nem látom őt, csak homályosan. Kimerülten süppedek bele a puha matracba, bár még mindig tartom őt, pihegve szívom magamba az illatát, az ajkaimra mosoly húzódik amit még a közelgő álom sem töröl le onnan…

***

A szokottnál is éhesebben ülök a nagy fából készült asztalnál, dudorászva eszegetem az elém pakolt szebbnél szebb gyümölcsöket. Csak fél füllel figyelek a két mágusra meg arra, amiről beszélnek, közben pedig megiszok egy teljes kancsó finom, meleg teát.

Ez a hely olyan, mint egy álom. Itt tényleg minden van amit szeretek.

- Az mi? – pillantok fel az üres tálból egy fiolára, amiben élénk lilás folyadék lötyög.

- Mármint mire gondolsz? – morog, rám sem nézve.

Türelmetlenül szusszanok fel, úgy tűnik már teljesen rendbe jött. Ugyanolyan idegesítő, mint mindig… - Arra ott, ami a kezedben van. 

- Valami, aminek te a közelébe se mehetsz. – mondja végül kelletlenül - El vagy tiltva tőle, még csak rá se nézz.

És még el is teszi azt a valamit. - Undok vagy.

Miért nem tud egyszer normális választ adni?

Inkább kimegyek a gyümölcsösbe és ott sétálgatok, mert csak idegesít. Találok néhány kagylóhéjat a kicsi pataknál azokat elteszem és valamivel jobb kedvem is lesz tőlük.

Még akkor is azokat tisztogatom mikor a mágus is előtűnik a lombok mögül.

- Ugyan már. Hát bántottalak én valaha?

- Soroljam? – szúrok oda, majd elmosolyodom mikor nem válaszol. Úgyis nekem lenne igazam…

- Sértegetsz? – néz rám összehúzott szemöldökkel.

Most én nem válaszolok, mert ha nemet mondok csak vitatkozni kezdünk, ha pedig igent az nem lenne igaz, végül is nem sértegettem csak… visszavágtam. Ha ő idegesíthet engem, akkor nekem is szabad őt.

Az este hátralévő részét odabent töltöm Theun társaságában, aki egy zsúfolásig megpakolt kis könyvtárat mutat nekem. Nagyon meglep, hogy néhány elf nyelven íródott tekercse is van, de mikor a népemről kérdezem csak egy lemondó sóhajt kapok válaszul. Ő már nagyon régóta itt él, ha még élnek is valahol vízi elfek, ő nem látott egyet sem több évszázada.

Ez elszomorít ugyan, annyi helyen megfordultunk és mégsem jutottam közelebb hozzájuk.

Theun mintha csak fel akarna vidítani leemel egy újabb vaskos kötetet és a kezembe adja.

- Ha úgy sincs jobb dolgod, tanulj egy kicsit. – nyitja szét a könyvet. – Lássuk csak…

A kézzel rajzolt növényekre pillantok, amik csodálatos pontossággal lefestve pihennek a papíron. Azonnal felkelti az érdeklődésem, így nem is csodálkozom rajta, hogy elrohan az idő felettünk míg magyaráz, olyan növényekről is, amikről még én sem tudtam hogy jók valamire, amelyiket pedig felismerem, annak elmondom a nevét és hogy mire jó.

Daelas nem sokat beszélt… én meséltem neki, de ő inkább hallgatott, Theun viszont szeret magyaráznia mindenféléről. Tényleg olyan, mint egy tanító.

Amint rá gondolok meg is jelenik az ajtóban és még mindig morcos picit.

- Te... – int Theun felé - ... ne tömd a fejét. És te... – néz rám - ...menj aludni, késő van és még mindig én vagyok a főnök.  

Éppen mondanám hogy sosem volt ő semmilyen főnök, mikor két lépéssel mellettem terem és felkap, mintha semmi súlyom nem lenne. Nyikkanni sincs lehetőségem és máris betuszkol a fürdőbe, de ő is jön utánam, az értetlenségem láttán pedig még fel is vonja a szemöldökét.

Csendben maradok és hagyom hogy megszabadítson a gyűrött ingemtől, majd belemerülök a finom meleg vízbe. Behúzódom az egyik sarokba, azt hittem ő is jönni fog, de amikor az ajtó felé indul megállítom.

- Daelas... Öhm... illene bocsánatot kérnem, amiért gonosz voltam veled, igaz? 

Még mindig úgy gondolom, hogy az ő makacssága miatt vitatkoztunk, de nem szeretek haragudni senkire. Inkább engedek és legyen megint béke.

- Ugyan, megérdemeltem – legyint, mire elmosolyodva nyújtom ki a lábaim. Ő is odatelepszik, de csak a kád szélére ül le és onnan simogatja a hajam. A bizsergető érzés túl jó ahhoz, hogy nyugton maradjak, még többet szeretnék belőle, olyat mint tegnap is. Egy gyors mozdulattal átkarolom a nyakát és mielőtt még megszólalhatna a szájára szorítom az enyémet és megcsókolom. Finoman ad engedélyt, hogy azt tegyek amit szeretnék, én pedig hallgatok az ösztöneimre, hiszen azok pontosan tudják hogy mi és hogyan a legjobb.

Amikor végül elhúzódik, a szívem majd kiugrik a helyéről, de a mosoly mintha örök életű lenne az arcomon és semmi sem tudná eltüntetni onnan, a fenyegetéstől pedig csak még szélesebb lesz.

- Figyelmeztetlek... ha most beleborítasz, nem állok jót magamért. – suttogja, homlokát az enyémnek döntve.

Kuncogva  gondolkodom, megfordul a fejemben hogy mégis berántom, de végül csak a kezemmel fröcskölöm le, mert nem akarom elrontani ezt a percet, hiszen olyan ritka alkalom, amikor ilyen figyelmes és játékos. Ilyenkor szeretem a legjobban, amikor tényleg látom a szemében az érzéseket.

Végül ő is csurom vizesen hagyja el a szobát én pedig vigyorogva követem a hajamat egy bolyhos anyaggal törölgetve, majd az ágyban közel simulva hozzá lassan elalszom.

 

Másnap egyedül ébredek, hiába tapogatom az ágyat Daelasnak már csak az illata van ott. Álmosan kinyújtózom, majd a keresésére indulok, de a lépcső tetején megtorpanok.

- Be akarod vinni a városba? A várba?

Theun hangja és Daelasé is, ami sokkal ingerültebben cseng a mesterénél.

- Mintha nem tudtad volna hová tartunk! Nem kérek kioktatást, köszönöm!

Már megint veszekednek – gondolom, majd lemondó sóhajjal indulok meg lefelé.

- Pedig szükséged lenne rá. Ostobaságra készülsz. Hát nem érzel iránta semmit? Könyörületet sem?

- Légy könyörületes és ne üsd bele az orrod a dolgaimba. Ellon pedig az én dolgom, semmi közöd hozzá.

Megtorpanok a lépcső közepén, a füleim megrándulnak a nevem hallatán. Miattam veszekednek?

- Ha egy életről van szó, ráadásul egy különleges faj példányának életéről nem árt megfontolni kinek a kezébe adjuk. Ugye Daelas?

Nem értem miről beszélnek. Hiszen mondtam hogy jól vagyok, egyre erősebbnek érzem magam, bár még kell néhány nap, hogy a mágiám visszatérjen, de már érzem hogy nem lesz semmi baj.

- Ugyan, mégis mit árthatna ő bárkinek is? Nem varázsló, vagy mágus, nem szór átkokat, még csak nem is gonosz!

- Van még mit tanulnod, fiam.

- Ne szólíts így, nem vagyok a fiad. – morran fel majd lépteket hallok, mintha járkálna, majd… - Mond el, mi az amit annyira tudnom kéne.

Theun felnevet, majd fáradt sóhajt hallatva elmondja azt az egyetlen dolgot, amit még én sem mondtam el Daelasnak a fajtánkról: hogy hogyan képes egyetlen szívből jövő könnycseppünk hallhatatlanná tenni azt, akit szeretünk. Theun tudta.

Némán várom, hogy a mágus megszólaljon, de csak síri csend követi Theun szavait, míg ismét meg nem szólal - Vajon miért bíztak meg a feladatoddal? Belegondoltál már?

Ismét csak csend, én pedig nagyon szeretném tudni, hogy miről beszélnek, de több szó nem

esik, aztán Daelas csörtet ki a konyhából és elég ingerültnek tűnik. Mikor meglát, arra számítok, hogy majd leszid a hallgatózás miatt, de csak rám mered mielőtt sarkon fordulna.

- Szedd össze a holmidat, nemsokára indulunk. – veti hátra az ajtóból, majd a nehéz fa hangosan csapódik utána.

Megszeppenten sétálok le a konyhába, ahol Theun a tűzhelynél ülve a pipájával int nekem az asztal felé.

- Egyél kicsi elf.

- Teaillat van. – nézek körbe a szobában.

- Ott van abban, idd csak meg. – bök az asztal túl felén lévő edényre.

Ő nem tűnik dühösnek, de nem kérdezem meg miért vitatkoztak megint. Van egy olyan érzésem, hogy úgysem kapnék rá választ.

 

Dél felé már mindent összepakoltam egy kis csomagba. A nemrég talált kagylóhéjakat, néhány gyógynövényt is ha Daelas ismét megsérülne és egy kis fonott kosárkába ennivalót. Ők ketten nem szólnak egymáshoz, én viszont megölelem Theunt és elköszönök tőle, mert bár furcsa, azért nagyon kedves mágus.

- Ha mindig észak felé mentek nem kerülhettek újra bele az illúziómba.

- Köszönjük. – mosolygok rá hálásan.

- Várj csak egy kicsit. – int felém a kezével mire közelebb lépek. Egy fényes fehér anyagot húz elő és széthajtogatja. A belsejében valamiféle kő van egy zsinórhoz kötve és úgy csillog, mint a víz tükre a napfényben. – Ez egy különleges kristály, ami nagyon nem szereti a sötétet. Mindig a fényen kell tartanod, cserébe megvéd téged.

- És nekem adod? – simítok végig megbűvölten a gyönyörű kristályon mire felemeli a zsinórt és átbújtatja a fejemen. Egy nyaklánc.

- A tiéd.

Mosolyogva megköszönöm ezt is mielőtt elindulnánk. Daelas háttal nekünk a távolba néz inkább, de mikor mögé érek egy szó nélkül elindul előre.

Gondolom ma nem nagyon lesz beszédes kedvében, amikor morog, olyankor nem lehet vele szót érteni, csak hagyni kell. Így hát csendben megyek utána, néha magamnak dúdolgatva, amire az apró énekesmadarak válaszolnak nekem. Az ujjaim között forgatom a fényes kristályt. A kő meleg és sima a rá sütő napfénytől és egyre fényesebben ragyog. Végül már csak hunyorogva bírok rá nézni ezért bebújtatom az ingem alá, ahol még mindig éri a fény, de nem vakít meg.

Csak egyszer állunk meg pihenni, eszünk egy keveset, majd újra elindulunk. Biztos most is sötétedésig fogunk gyalogolni, bár még mindig nem tudom hová megyünk, errefelé sokkal nyugodtabbnak és biztonságosabbnak tűnik minden. A háborítatlan természet tárul csak elém a magas dombról amin áthaladunk, a lombok között azonban megcsillan valami a távolban, s ahogy megkerüljük a sűrű tölgyeket elkerekedett szemekkel bámulom az ég felé törő hegyes tornyokat amik úgy fehérlenek, mint a frissen hullott hó.

Öt gyönyörű kecses torony, az egyik magasabb mint a másik, de mind hófehér.

- Daelas, az egy vár ugye? – ragadom meg a csuklóját, izgatottan mutatva az irányba. – Oda megyünk? Meg szeretném nézni közelről. Még sosem láttam ilyet csak rajzokon, kérlek!

- Látni fogod, nyugodj meg. – teszi a vállamra a karját és közelebb húz magához.

Odabújok, örülök, hogy már nem olyan morcos, de még mindig nem mosolyog. – Oda megyünk?

- Igen oda. – megtorpan – Vedd fel a köpenyed és ha beérünk a városba takard el az arcod. Senki nem láthat meg érted?

- De akkor hogy fogom látni a várat ha nem nézhetek fel?

- Nem megyünk tovább onnan, csak addig maradjon rajtad a csuklya míg beérünk a várba. Így már megfelel? – pillant rám komoran.

- Akkor az ott az otthonod?

- Mondhatni.

- A családod is ott él? – kérdezem kíváncsian. Vajon milyenek lehetnek? Varázslók mint Daelas?

- Igen.

- Találkozhatom majd velük?

- Az ég szerelmére, muszáj ennyit kérdezned!? – förmed rám, a tekintete olyan hidegnek tűnik, hogy egy pillanat alatt a belsőm is olyan hűvös lesz és elszomorodom.

- Bocsánat… csendben leszek. – suttogom lesütött szemekkel.

- Jó. Gondolkodnom kell.

Nem értem mi rosszat tettem, de nem kérdezem meg, mert az is baj lenne. Csendesen széthajtogatom a puha köpenyt és magam köré kanyarítom, majd a csuklyát is a fejembe húzom, így csak a kis kosár lóg ki az ujjak alól.

Elmajszolom még azt a néhány megmaradt barackot is. Egy akkora várban már biztos lesz ennivaló, főleg ha az Daelas otthona is, bár már nem is érdekel annyira mint először.

Az út hátralévő részében nem is szólunk egymáshoz, néha-néha felpillantok, hogy merre vagyunk, de hamarosan már emberek zúgolódását is hallani lehet.

- Takard el magad. – utasít szigorúan, én pedig úgy is teszek.

Lesütöm a szemem, az ujjaimat viszont óvatosan Daelas csuklójára fonom, hogy ne menjek neki semminek, ő viszont inkább megfogja a kezem.

Elmosolyodom és szó nélkül megyek tovább miközben beérünk a városba. Sok ember lehet itt, de nem tudom kivenni mit mondanak olyan nagy a ricsaj.

Bár senki sem mondta, mégis pontosan tudom mikor érünk a vár elé, mert a lábaim előtt hófehér kövekből kirakott utat pillantok meg. Nagy a kísértés, hogy felnézzek, de nem teszem, mert biztos nem ok nélkül kell elrejtenem magam.

- Daelas, a király már roppant türelmetlen. – hallok egy idegen hangot.

- Tudom. Ne is várassuk hát tovább. – válaszol Daelas és megszorítva a kezem jelzi, hogy induljak én is.

Ezek szerint a király elé megyünk? Daelas ismeri őt?

Annyi kérdésem lenne, de nem szabad…

Amerre megyünk, mindenhol csak fehérséget látni. Itt-ott színes áttetsző kövekkel kirakva, máshol puha prémekből készült szőnyegeket, végül pedig egy hatalmas ajtó tárul ki előttünk, odabent pedig még egy pisszenést sem lehet hallani, pedig két oldalon végig lábak sorakoznak, valamiféle hosszú ruházatban, mert csak a cipő orra látsz ki.

- Lám, lám, a tékozló fiú hazatér! – zendül fel egy mély férfihang, szinte visszhangot ver a teremben.

- Nem illenek hozzád az emberek szavai. – szólal meg Daelas mellettem.

Rossz érzésem van, így kicsit mögé húzódom, ahol legalább biztonságban érezhetem magam.

- Valóban. – közeledő lépések – Tudod… már kezdtem azt hinni hogy nem áll szándékodban visszajönni. Még épp időben érkeztél mielőtt a haragom más valakire szállt volna helyetted.

- Nem volt egyszerű feladat.

- De elvégezted igaz? Ő lenne az?

Idegen érintést érzek a karomon, mire ösztönösen húzódom még inkább Daelas mögé, aki már-már fájdalmasan markolja a kezemet, majd a következő pillanatban elengedi. Elveszetten ácsorgok, nem tudom mit tegyek, a szívem majd kiugrik a helyéről, mert nem értem mi történik, miért ilyen fagyos hideg a levegő körülöttem.

- Nézz fel teremtmény, hadd lássalak. – suttog ugyanaz a hang, de most sokkal közelebbről a fülem a mellett.

Hátralépek, de közben felnézek, elvégre ha megérkeztünk…. Daelas is azt mondta, hogy odabent már szabad, de azt arctól amit meglátok úgy érzem hogy kicsúszik a padló a lábam alól és a feneketlen mélységbe zuhanok. A rémület olyan erővel áraszt el, mint még soha azelőtt, hiába mosolyog, hiába gyönyörű, mint minden elf, a bőre sötét, majdhogynem fekete, a haja hófehér és ahogy körülnézek a teremben minden felé… - Sötét elfek…

A tekintetem riadtan keresi Daelast, az egyetlen lényt akit ismerek és amikor meglátom pár lépéssel mögöttem a háta mögé bújok, szorosan hozzá simulva suttogok neki.

- Menjünk innen, ezek sötét elfek. Bántani fognak, gyűlölik a népem. Kérlek, segíts, kérlek…

Miért jöttünk ide egyáltalán? A sötét elfek nem lehetnek a családja. Hát nem tudta, hogy ezek minden elf ellenségei? Hisz még az emberek is ismerik a rémtörténeteket a sötét elfek gonoszságáról és kapzsiságáról, akkor miért hozott ide? Miért?!

Daelas:

Van egy dolog a világon, amit pozitív csalódásnak nevezünk. Eddigi életem során számtalanszor találkoztam már ilyennel, és most is, mint ahogyan mindig, döbbenetesen meglep. Az, hogy Theun sokáig nem szólt egyetlen szót sem egyszerre tölt el frusztrációval és csendes kíváncsisággal.

Szótlanul meredek rá, míg ő növényeket és leveleket dob bele a forrásban lévő vízbe, s mindeközben nem szól egyetlen szót sem, noha tudom, hogy van mit mondania nekem. 

Finoman megemelkedik az egyik szemöldököm, amikor lecsap mindent az asztalra, felém fordul és összefűzi karjait a mellkasa előtt. Túl hevesek a gesztusai, a mimikája és a verbalitása. 

- Be akarod vinni a városba? A várba? 


Mérges, sőt, mi több... Egyenesen ideges. A választ tudhatná már magától is. Nincs más hely, ahová Ellont vihetném, most már az is mindegy, hogy én mit akarok, mert ha nem én, hát küldenek valaki mást, aki bevégzi helyettem is a feladatot. Innen már nincs visszaút. Vagy elviszem én magam, vagy jön valaki más, akivel százszor rosszabbul járnánk mindannyian. 


- Mintha nem tudtad volna hová tartunk! Nem kérek kioktatást, köszönöm!

- Pedig szükséged lenne rá. Ostobaságra készülsz. Hát nem érzel iránta semmit? Könyörületet sem? 

- Légy könyörületes és ne üsd bele az orrod a dolgaimba. Ellon pedig az én dolgom, semmi közöd hozzá.


- Ha egy életről van szó, ráadásul egy különleges faj példányának életéről, nem árt megfontolni kinek a kezébe adjuk. Ugye, Daelas? 


- Ugyan, mégis mit árthatna ő bárkinek is? Nem varázsló, vagy mágus, nem szór átkokat, még csak nem is gonosz!


- Van még mit tanulnod, fiam. 


- Ne szólíts így, nem vagyok a fiad – morranok fel idegesen.


Lassú léptekkel indulok el, az mindegy, hogy merre, lényeg, hogy mozogjak. Hogy ne ácsorogjak és ne fulladjak bele a tétlenségbe. Unom már, hogy soha senki nem hisz bennem. Hogy mindig én vagyok az, akinek a tetteit magyarázni kell, mert különben senki nem ért meg. Nevetésének hangja szétárad a szobában, falakra mázolódik, majd visszaverődve szétfut a semmibe. Fáradt sóhajától újra gyereknek érzem magam. Valakinek, aki túl kicsi még ahhoz, hogy épp ésszel felfoghassa az élet értelmét, a miérteket és az okokat. Gyerekként sem értettem őt és most sem értem a gondolatait, a tetteit. Ostobának érzem magam anélkül, hogy tudnám az érzés okát. 


- A vizielfek arról különlegesek, hogy egyetlen könnycseppjük megfiatalítja a hozzájuk közel állókat.


Mereven figyelem az arcát, várok és várok. Magyarázatot keresek a szavaiban, hangszínében, tetteiben és a mimikájában, aztán döbbenetemet felváltja a harag. Az érzés elárad a csontjaimban, és a rég nem tapasztalt, mindent átható erővel tölt meg, forróság a mellkasomban, finom remegés az állkapcsomban, öntudatlanul is megemelkedik a mellkasom, mintha láthatatlan erők húznák fel, ősi, dermesztő mélyről. Szemeimet lehunyva összpontosítok. Életem során jó párszor elképzeltem már, mit tennék valószínűtlen helyzetekben. Mit tennék, ha a családom szerencsétlenséget szenvedne? Ha engem megölnének? 

És tessék; mit tennék én, ha egy olyan személy, aki eddig végig mellettem volt, akinek számított a szava, átver, hazudik...Lehet ezt egyáltalán hazugságnak nevezni? Hiszen semmit nem mondott. Ellon egyszerűen eltitkolta előlem. 

- Vajon miért bíztak meg a feladatoddal? Belegondoltál már? 


Úgy őszintén? Nem, mert nem is érdekelt. Feladatot kaptam, ami megoldásra várt. Csak azt tettem, amit mindig. Megpróbáltam ezen is minél hamarabb túlesni, mert egyszerűen nem akartam beleivódni ebbe az egészbe. Nem akartam, hogy bármilyen módon is, de kapcsolódjak a munkámhoz. És most tessék. 

Szó nélkül megfordulok és ott hagyom őt. 

- Szedd össze a holmidat, nemsokára indulunk – utasítom Ellont az ajtóból, még mielőtt kilépnék a szabadba. Még mielőtt hangos dörrenéssel bezárulna mögöttem az ajtó. 


*


Türelmesen várakozom, mert nincs más, amit tehetnék. Többször is végiggondoltam Theun szavait, van ráció abban, amit mond, de nem tehetek semmit. Egyszerűen nincs megoldás erre az egészre, csak az, ha elviszem őt és a legkevesebb, amit biztosíthatok Ellonnak, az az, hogy megpróbálom őt megvédeni. Még így is hajlandó vagyok erre, hogy mindenről mesélt nekem; az életéről, az öröméről és a bánatáról, mindenről, csak arról nem, ami a legfontosabb lett volna. 

Csodálatos ez a mérhetetlen bizalom, amivel felém fordul olykor. Nem figyelek a mögöttem elhangzó szavakra, nem érdekel, miről beszélnek. Indulni akarok már végre, menni innen minél messzebbre. 

Bevárom, míg Ellon mögém ér és csak utána indulok el. Nem sietek egyáltalán, így hagyok neki időt, hogy utolérjen engem, aztán kényelmes tempóban haladhassunk tovább. Már igazán nincs sok hátra. Ellon mögöttem jókedvűen dúdolgat egy olyan dallamot, ami számomra ismeretlen, de meglepő módon egyáltalán nem zavaró. Nem érzek késztetést arra, hogy rá szóljak vagy elhallgattassam, de a dallam hallatán nem is nyugszom meg. Az, amit Theun mondott nekem, visszafordíthatatlanul gyökeret vert a fejemben. Át kell gondolnom a továbbiakat, mindent. 

Mindössze egyszer állunk meg és akkor is csak pár percre. Eszünk, megvárom, míg pihen egy kicsit, aztán minden szó nélkül tovább megyünk. Most még Ellon sem ellenkezik, nem nyafog és nem hátráltat.

Valami összeszorul a torkomban és egészen lesüllyed a gyomromig, amikor a dombok és fák lombjainak takarásából szemeink elé tárul a vár tornyainak látványa. Hófehérek, gyönyörűek, hátborzongatóak. 

- Daelas, az egy vár, ugye?  - fonja ujjait a csuklóm köré. - Oda megyünk? Meg szeretném nézni közelről. Még sosem láttam ilyet csak rajzokon, kérlek!


- Látni fogod, nyugodj meg – karolom át a vállait és hagyom, hadd bújjon hozzám.


- Oda megyünk? 


- Igen, oda – torpanok meg. - Vedd fel a köpenyed, és ha beérünk a városba, takard el az arcod. Senki nem láthat meg, érted? 
- De akkor hogy fogom látni a várat, ha nem nézhetek fel? 

- Nem megyünk tovább onnan, csak addig maradjon rajtad a csuklya, míg beérünk a várba. Így már megfelel? - nézek le rá komoran. 


- Akkor az ott az otthonod?


- Mondhatni.


- A családod is ott él? 


- Igen.


- Találkozhatom majd velük?


- Az ég szerelmére, muszáj ennyit kérdezned? - rivallok rá haragosan, ő maga még a szokottnál is sápadtabbá válik, milyen vékonynak tűnik most a bőre, olyan, akár a pergamen, látom az árnyakat az arccsontján és a szempillák ívét elhúzódni, finom halványkék ívek a beesett szemgödörben. 


- Bocsánat...csendben leszek – susogja szemlesütve. 


- Jó. Gondolkodnom kell. 


Ellon szó nélkül kihajtogatja és magára veszi a köpenyét. Tüntetőleg fejére húzza a csuklyáját, szorosabban markolja a kosarát, és néz. Vár, csendben figyel, mintha némaságával lekövethetné haragom forráspontját. Nem kérdez és nem okol. Még egy kis türelmet és még egy kis nyugalmat erőltetek magamra, hiszen ő nem tehet semmiről. Egyszerűen nekem kellett volna jobbnak lennem, valamivel figyelmesebbnek és bölcsebbnek. És most egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy mi lesz majd akkor, ha megérkezünk. 


- Takard el magad – szólok rá, amikor beérünk az élettel teli, nyüzsgő forgatagba. 


Apró, finom érintés a bőrömön, kérés nélkül fűzöm ujjaimat az övéibe. 

Tekintetek százai villannak felénk, kíváncsian, gyanakvóan, boldogan és unottan. Mindannyian azért vannak itt, mert elvesztették szabadságukat. Ők talán tudják már rég, hogy veszve van minden. Türelemmel állnak, várnak, itt vannak, hogy lássák, amint újra lealacsonyít a király és megszégyenülök. Olyan ez az egész, mint valami barbár szokás. 

Korábban emberek nézték végig, ahogy kivégzik a halálra ítéltet. 

És élvezték.

És ujjongtak.

És még több vért akartak. 

A tömeg önkéntelenül alakít ki nekünk egy széles ösvényt. Senki nem akar az én közelemben lenni. Halvány, rideg mosollyal lépdelek, összhangban Ellonnal, mintha egyáltalán nem zavarna az egész szituáció. 

- Daelas, a király már roppant türelmetlen – lép mellém az egyik őr. 


- Tudom. Ne is várassuk hát tovább – szorítom meg óvatosan Ellon kezét, jelezve, hogy mozduljon, induljunk tovább, mert idekint nem maradhatunk. 


Érdektelenül sétálok végig a folyosón, gyönyörű hely, ám a trónterem gusztustalanul túldíszített. A falak hófehér márványból épültek, a hatalmas boltívekről vörös drapériák hullnak alá és elfek sorakoznak az oszlopok mentén – mint valami giccses költeményben. 

Szórakozottan elmosolyodom, pedig tudom, hogy semmi okom nincs az örömre. Olyan, mintha a mennyezetet direkt erre a napra készítették volna. Díszes mozaik fedi, ami lustán, elszórva engedi át a lenyugvó Nap aranyló sugarait. 

Hecraim feláll a trónszékből. Sötét köpenye lágyan úszik körülötte, hófehér haja és szakálla tündöklik. Arcára tisztán kiül a fölényes elégedettség. 

- Lám, lám, a tékozló fiú hazatér!


- Nem illenek hozzád az emberek szavai – szólalok meg viszonzásul. 


Ellon félve húzódik mögém. 


- Valóban – indul el felénk. - Tudod...már kezdtem azt hinni, hogy nem áll szándékodban visszajönni. Még épp időben érkeztél, mielőtt a haragom más valakire szállt volna helyetted. 


- Nem volt egyszerű feladat. 


- De elvégezted, igaz? Ő lenne az? 


Kezével a mögém húzódó fiú karját érinti, aki érintésének hatására még inkább mögém húzódik. Ujjaim megszorulnak Ellon keze körül, és a gondolataim megállás nélkül rohannak a fejemben, végtelenített sorozatban a lázas el akarok menni, a küszködő nem futhatok el, majd végezetül az innen már nincs hová mennem kiábrándulása. Újra és újra, míg el nem eresztem. 

Nem magam miatt aggódom, nem azért, hogy nekem bajom esik, hanem Ellont féltem. Féltem őt, mert veszélybe sodortam az életét. Azzal, hogy idehoztam őt, azzal, hogy elmentem érte. Azzal, hogy betörtem az életébe és hagytam, hogy közel kerüljön hozzám. Mind közül ez volt a legnagyobb hibám.

Innen már valóban nincs hova tovább, legtöbb amit tehetek, az, ha most elengedem és meghátrálok.

- Nézz fel teremtmény, hadd lássalak.


Ellon hátrál, felnéz az előtte álló férfira és a szemeiben elemi félelem ömlik szét. Gyűlölöm magam ezért, felfoghatatlanul és gyomorból. 


- Sötét elfek...


Némán könyörgök, hogy ne nézzen rám, tudom, hogy rám fog nézni, érzem feszülni kettőnk közt az energiát, máshogy, mint eddig, de ugyanolyan nyomra vezetően. Mögém lépve újra hozzám bújik, felfordul a gyomrom a saját tettemtől. 


- Menjünk innen, ezek sötét elfek. Bántani fognak, gyűlölik a népem. Kérlek, segíts, kérlek...


Felé fordulok és a pillantása mellbe vág. Elborzadásnak, kavargó, szeszélyes fájdalomnak, hibáztatásnak kellene, hogy lobogjon bennük, de csak félelem van, kitartott, csendekből és reszketeg lélegzetekből összeszőtt üresség. Pár pillanatig állom, felvetett fejjel hagyom, hogy a sötétkék szemek szétmarjanak bennem valamit. Ellon köpenyének anyagát az ökleibe gyűri és hosszú ideje először megrezzennek a szemei, az izmok finoman megrándulnak, majd apró szúrások egész sorozata a vékony hártyán. Összeszorítja, hogy ne könnyezzen be. 

Hecraim felé fordulok.

Kezeim ökölbe rándulnak, a szám széle keserű vigyorba, de nem mozdulok meg, nem fogok letérdelni előtte. Senki előtt nem fogok letérdelni! Rendíthetetlen nyugalommal figyelem az arcát, szemeit és a mosolyát. Úgy érzem hánynom kell, muszáj felöklendeznem valamit, a szívemet vagy a lelkemet, kibaszottul mindegy, hogy mit, csak hadd hányjak és vessek véget mindennek. A király léptei gyászosan és diadalittasan koppannak a márványkövezeten.  Gyűlölöm őt látni, és gyűlölöm azt is, ahogy Ellon tehetetlen rongybabaként követi az egyik őrt. A lenyugvó Nap narancsos fénye megvilágítja az arcát, emiatt egy pillanatig hunyorognom kell. Halvány, reszketeg lépteire, kétségbeesett tekintetére összerándulok és lesütöm a szemeimet egy pillanatra. Hecraim minden alárendeltje megalázkodik, zokszó nélkül teszik, de én nem. 

- Undorító ez az egész felhajtás – sziszegem csendesen.


- Ne feledd, hogy hol a helyed! - mordul fel, haragját rajtam töltve ki ökölbe szoruló ujjaival. Számban fémes íz ömlik szét, fél kézzel feltápászkodva köpök egyet Hecraim elé. Halkan felkuncogok, vörös vérem cseppenként pereg a padlóra. Óh, micsoda dermesztő döbbenet rebben szét a teremben. Pulzál körülöttem az energia. A Nap már jó pár perce lenyugodott, az ég aranyló narancsból egészen vörösre váltott. Gyönyörű, ahogy a tróntermet elborítja a halvány fény, megcsillan a falakon és a jelenlévők szemeiben. Ökölbe feszülő ujjakkal hagyok magam mögött mindent és mindenkit, aztán kilépek a teremből. Egyenlőre nem tehetek semmit. Fokozatosan, sziszegve engedem ki a levegőt, megfeszül az állkapcsom. Szívem szerint most üvöltenék. A tehetetlenség szétfeszít, itt a vége, ennyi volt, beleragadtam egy érzésbe, egy életbe. Megfordulva ívből belevágom az öklömet a falba. A vér lassan csordul végig a kézfejemen, ránézek és egy pillanatra mintha megállna körülöttem az idő. Súlyos dolgokat tettem Ellon ellen, pedig ő az egyetlen, aki számít. 


- Daelas... - nem várom meg, míg mellém ér. Ha valamit mondani akar, hát siessen, vagy mondja onnan, ahol van. 


- Sajnálom... - mondom meggyorsítva a lépteimet, el akarom kerülni ezt a beszélgetést. Nem akarom, hogy Rhyze mellém érjen. Nem akarom ezt az egészet. Szükségem lesz még rá a későbbiekben, de mára már elegem van mindenkiből. Nincs szükségem senki társaságára. 


- Igen, tudom. 


- Nem értesz – nevetek fel keserűen. - Ezt most tényleg sajnálom. 


- Daelas, nem a te hibád volt. Te nem tehe...


- Kurvára de...- vágok a szavába. - Ne akarj felmenteni, ez alól semmiképp. Most ne. Tettem neki egy ígéretet, és elárultam. Csak próbáld meg még egyszer azt mondani, hogy nem az én hibám ez az egész, és...- számba harapva magamba fojtom a szavaimat. 

- És mi? - billenti oldalra a fejét, csupa-csupa kíváncsiság. - A kölyöknek kutya baja nem lesz, míg én mellette vagyok. Figyelek rá, de, Daelas...- kíváncsian nézek töprengő arcára, várva, hogy kibökje végre, amit akar -...Van már valamilyen terved?

- Nem, azt hiszem nincs. Legfeljebb majd improvizálok – vonok vállat egy lusta mosollyal. - Kezdetnek megköszönném, ha összeállítanál nekem egy listát az őrségről.


- Az még neked is menne.

- Rhyze! - villannak rá a szemeim. 

- Mire kell az a lista neked? - kérdi értetlenül.


- Ne törődj vele. Írj neveket, kik lesznek és hol, pontos időpontokat kérek a váltásokról. Tudnom kell mindenről. 


- Tudod, azért engem érdekelne, hogy mire készülsz...


- Elmúlik.


Eddig kitartott mosolya bizonytalanná válik, tudom, hogy fáradt már, látszik is az arcán, így nem tartom fel tovább a kelleténél. Eleve nem tettem volna, ha ő nem koslat a nyomomban és nem állít meg az ostoba kérdéseivel. Kérek még tőle egy utolsó szívességet, aztán magára hagyom, mert nincs több mondanivalóm a számára. Ideje már, hogy én is lepakoljak, átöltözzek és átgondoljak mindent a továbbiakat illetően. 

Ahogy belépek a szobába, felkavarodik a gyomrom. Nem attól az ürességtől és csendtől, ami fogad, ami már önmagában valami nagyon súlyosat sejtet, nem is a szokatlanul tiszta, édeskés levegőtől, melynek fojtó szaga az egész helyiséget belengi. Végigsimítok a fejemen, koponyám idegen testként simul a tenyerembe. Félek. De még magamnak sem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy mitől. Mi lehet a legrosszabb? Egyszerűen nem merek belegondolni. És a legjobb? Nevetséges, de valamiért abba se, tudom, hogy csalódni fogok. Nem teszek és nem szólok semmit, csak álldogálok még egy kicsit. Aggaszt ez az egész és mielőbb megoldást kell rá találnom. Az az ostoba kölyök is, ha mindent elmondott volna már a legelső perctől kezdve most minden egészen másképp alakulna. 

Homlokomat ráncolva ülök le az ágy szélére, ujjaim közt lassan megforgatom a méregfiolát és az ajkaimon töprengő mosoly hasad. Pontosan tudom, hogy ölnöm kell, de ugyan, mégis mióta újdonság ez? Ki ítélhetne el ezért? Mély lélegzetet veszek, felkészítem magam. Úgy teszek, mintha nem ezt csináltam volna egészen eddig...Hecraim már halott, csak még nem tud róla. Gyűlöletes, olyan, aki azt hiszi, hogy a szabályokat ő határozza meg, zsarnoki és ostoba, egy féreg. 

Tenyereimbe temetett arccal eldőlök az ágyon, felszusszanok, és megpróbálok nem arra gondolni, hogy ennek az egésznek nincs az égadta világon semmi, de semmi értelme. Fáradt vagyok, lelkileg kimerült és mérhetetlenül elegem van már ebből az egészből.

De bárhogy is, Ellont nem tudom kiverni a fejemből. Mi van, ha a naivsága és tudatlansága miatt megint bajba keveredett, és most nem mászott ki belőle? Megint miattam került bajba. Amikor erre gondolok mindig megkísért egy meglehetősen összeférhetetlen érzés, amit azonnal elkergetek, minél messzebbre. Semmi kedvet nem érzek magamban ahhoz, hogy Ellonon rágódjak, aztán rájövök, hogy ez egyáltalán nem kedv kérdése. Akár akarom, akár nem, már ő is részese az életemnek és ha én nem segítek neki, senki más sem fog megkegyelmezni az életének. Hiába hátrálnék az örökkévalóságig, tagadom a látottakat és tagadom a saját életemet is. Túl sokan vannak, akik nem szabadulhatnak. És ha Hecraim haragjától el is fogynának a felesleges áldozatok, neki akkor sem lenne elég a vérből és mindig lennének mások, míg végül mindenkit elveszít és egymaga lenne a kihalt földeken. Aztán őt is elérné a vég. 

*


A szemkápráztatóan napfényes idő ellenére szorosan fogom össze magamon a fehér köpenyemet, még a csuklyát is mélyen a szemeimbe húzom és nagyon vigyázok, nehogy valaki meglásson. Gyűlölöm magam, amiért hagytam magamat így megfélemlíteni, de minden tettem, léptem és mozdulatom megköveteli az óvatosságot. Nem a saját életemmel játszom most, hanem a többiekével. Azokat teszek kockára, akik mindennél jobban megbíznak bennem. Már a legelején nyíltan szembe kellett volna mennem Hecraimmal, megmondani neki, hogy takarodjon innen vagy legalább hagyjon végre szabad levegőhöz jutnom. Erre mit teszek most is? Ellenszegülök annak ellenére, hogy titkon, félve rettegek a következményektől. 

Mert félek, még akkor is, amikor célra tartom a fegyveremet. 

Megszaporázom a lépteimet, és átvágok az udvaron. Az ég rózsaszínben és babakékben tündöklik, néha pedig a Nap előbukkan a felhők mögül és halványnarancsra színezi pár pillanat erejéig az eget. Mindig is szerettem a  pirkadatot, azt, ahogy egy-két csillag még látszódik az égen. Pontosan tudom, hová kell mennem, anélkül lépdelek a fák között, hogy körülnéznék. Innen már látom a víz apróbb hullámait, a madarakat, amelyek óvatosan a felszín alá kapnak és több-kevesebb sikerrel halásznak. Markomba szorítom az apró üvegcsét, óvom, hogy ne roppanjon és ne törjön, miközben az hűvös simasággal feszül neki a bőrömnek. 

Rhyznak feladata lesz, ahogy nekem is. Egyikünk sem tudna a király közelébe kerülni, úgy nem, ahogy Ellon. Benne megbízik, gyengének tartja, olyannak, aki még egy légynek sem lenne képes fájdalmat okozni. 


- Daelas! - nevem hallatán elmosolyodom csuklyám takarásában és fél testtel az engem szólító szőke hajú férfi felé fordulok. - Már azt hittem, el sem jössz. 


- Dolgunk van, kértem tőled az éjjel valamit, már, ha emlékszel még rá – jegyzem meg, majd színtelenül Ellonra pillantok. Egy egyszerű szürke inget visel ezüst hímzéssel. Hófehér bőre szinte átüt a lenge anyagon. 


- Természetesen igen – sötétül el a tekintete, zsebébe nyúlva közelebb lép hozzám és átadja a redőkkel telefutott papírt. - Összeírtam neked mindent, amit kértél. De még...


- Rendben, köszönöm, Rhyze – teszem kezemet a vállára, majd ellépve mellette a bennünket óvatosan figyelő fiúhoz lépek. 


Mondania sem kell, hisz látom magamtól is, hogy haragszik rám. Nem állítom, hogy nem adtam neki rá okot, hiszen pusztán szeretetből beletaszítottam őt a szakadékba, aztán magára hagytam. A legkevesebb, amit megtehetek érte az az, hogy megpróbálok helyrehozni az életében még ha nem is mindent, de azt mindenképp, amit én rontottam el. De nélküle nem megy, szükségem van rá. 

- Nem bántottak? - kérdem halkan, puhán.


Megrázza a fejét, elhátrál, de nem fordul tőlem el. 


- Nem.


Legalább beszél, szóba áll velem és nem hagy faképnél.

- Tudtál valamennyit aludni az éjjel? - érdeklődök fejemet oldalra billentve, továbbra sem emelve fel a hangom. 

- Igen. 


Ez az a pillanat, amikor úgy érzem, vagy belevágom a tóba, vagy én robbanok fel. Mint a legelején, most is teljesen kihoz a sodromból. Sőt, ez még rosszabb a tartózkodó félelmétől is. Rosszabb ez százszor és ezerszer is, mert itt tudom, hogy mi miatt történik az egész. Tudom, hogy mi miatt vált velem szemben ilyen hallgataggá. Az arcán sem düh, sem megvetés, csak mély csalódottság van, és ez rosszabb, mint az előző kettő. Megcsikordul a fogam. 


- Ellon – sziszegem halkan. - Tegnap óta elfelejtetted, hogyan kell összetett mondatot alkotni? 


Ráncba szaladó szemöldökei halvány bosszúságot sejtetnek, de ennél többet nem reagál a szavaimra. Egyszerűen ennyiben hagyja. Csak nehogy én is ott felejtsem valahol.


- Meddig óhajtasz még duzzogni?


- Nem duzzogok – lép el tőlem. 


Na azt már nem...


- Akkor te ezt minek neveznéd? - kapom el a karját. - Ha azt hiszed, hogy én ezt az egészet eleve így terveztem el, baromira tévedsz, mert nem így akartam. Tudom, az én hibám, az egész az én hibám.


- Soha semmit nem mondtál el magadról, ha kértelek. Soha nem beszéltél, ha én nem szólítottalak. Nem tudtam mikor mire gondolsz, mert nem avattál be az életedbe. Bizalmat vártál tőlem anélkül, hogy te valaha is megbíztál volna bennem. 


- Tévedsz, nem is sejtenéd mennyire. 


Megtörten húzódnak ajkai kósza ívre. Halvány mosoly egy halottas maszktól. 


- Akkor mondd el, mire gondolsz most?

Nevetve simítom le mindkét kezemmel fejemről a csuklyát. Nem tehetek róla, nem felelhetek neki, mert valahogy az ő közelében szinte mindig ugyanarra gondolok, és azt az egyet nem mondhatom neki el. Mert az jár a fejemben, hogy vajon tudja-e, hogy mennyire szeretem? Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem igazán mutatom ki, de egyszerűen nem tehetem meg. Már azzal is éppen elég nagy veszélyt szabadítottam a fejemre, hogy egyáltalán belé szerettem. Elgyengít, szánalmasan elgyengít. Lassan teljesen oda az életösztönöm is, mert csak őt védeném, és kínokat élek át, amikor ki kell zárnom az elmémből, nehogy egy döntő pillanatban elvonja a figyelmemet.

- Sajnálom, Ellon, de nem tehetem. Neked viszont lenne itt még valami – mondom felé nyújtva a méregfiolát, pontosan azt, amitől korábban olyan hévvel tiltani próbáltam. - Te mindig ott vagy Hecraim közelében, nincs más dolgod, mint az italába vagy az ételébe csepegtetni, de rejtsd el jól a fiolát, nem láthatja meg nálad senki.


Zavartan veszi tőlem el, anélkül, hogy szerintem belegondolna bármibe is. 


- Én ezt ne...


- Ellon – szólok rá kedvesen, hangomban nincs szemernyi él sem. Pedig most igazán nincs időnk az akadékoskodásra. - Estig kapsz időt, ha úgy találok Hecraimra, hogy még él, én magam végzek vele.


Ellon:


Könyörgőn nézek rá, erősen kapaszkodom belé, hogy ne is vihessenek el mellőle. Felém fordulva mereven bámul rám, nem értem miért nem mond vagy tesz valamit, máskor már előre tudta hogy baj közeleg, most pedig mégis itt állunk sötét elfekkel körülvéve, s azoknak a királya alig két lépésnyire tőlem, ijesztő mosollyal az arcán. Mint egy kígyó…

Daelas viszont meg sem mozdul, nem siet hogy elvigyen innen, a keze nem ragadja meg a kardját, csak mozdulatlanul néz rám, ettől a hűvös tekintettől pedig mintha a szívem jéggé dermedne, az elnyúló csend lassan rádöbbent, hogy miért is nincs meglepve: Ő tudta kik és mik élnek itt. Tudta, hogy mi vár itt ránk és ezek szerint azt is tudnia kellett, hogy a fajtám mennyire fél a sötét elfektől, különben elmondta volna. Még az arcomat is el kellett takarnom, csak hogy ne lássam meg őket…

De miért? Miért teszi ezt velem? Ennyire meg akar már szabadulni tőlem? Túl sokat kérdeztem? Zavartam őt? Vagy csak elege lett belőlem?

Összeszorítom a szemeim amikor szúrni kezdenek. A mellkasom úgy összeszorul, hogy levegőt is alig bírok vennie.

Végig ezt tervezte? Azért védett meg és érte el hogy bízzak benne, hogy szeressem, mert magával kellett hoznia?

Elfordítja rólam a tekintetét, rideg mosollyal néz a felém lépő királyra. Elengedem az ingét és inkább a saját köpenyembe burkolózom, mintha az megvédene bármitől is.

Egy fegyvert viselő őr lép mellém, utasítva hogy menjek vele. Senki más meg sem szólal, Daelas rám se pillant, én pedig szomorúan lehajtva a fejem követem az elfet, mást úgy sem tehetek. Még egy utolsó kísérletként hátranézek és elkapom a mágus pillantását, aki azonban rögvest el is fordul tőlem. A nehéz ajtó fülsiketítőnek tűnő döndüléssel záródik be mögöttünk.

Némán követem az őrt, küszködve a kikívánkozó könnyeimmel, amiket most már nem is tartok vissza. Lerángatom magamról a köpenyt, amivel pár napja még nagyon boldoggá tett és a földre dobom. Nem akarom hogy bármim is legyen tőle, mert ezt is csak azért adta hogy még jobban megszeressem és ne akarjam elhagyni.

Néha fel-felnézek a szürkés arcra ahogy egyre több és több lépcsőn megyünk fel, már fáj a lábam mire végre elérünk egy ajtót, amit kitár előttem és int hogy menjek be.

Reszketeg léptekkel sétálok beljebb, a kör lakú szobában egy nagy ágy, asztal, székek, egy hatalmas láda és pár szekrény áll, a falon vörös színű függönyök, a talpam alatt puha szőnyeg.

Minden nagyon szép, de most egyáltalán nincs kedvem gyönyörködni bennük. Az ablakhoz futok és lenézek.

Az emberek csupán apró fekete pontoknak tűnnek a földön, olyan magasan vagyok, az ajtót pedig zárva találom magam mögött. Innen nem tudok elszökni, segíteni pedig senki nem fog…

Megint egyedül maradtam, de ez a magány sokkal fájdalmasabb, mint az amit már ismerek.


Éjjel alig alszom valamit, csak akkor sikerül lehunynom a szemem, amikor végül győz a kimerültség. Sokat forgolódom, s végül arra ébredek hogy a szoba ajtaja halk nyikorgással nyílik ki.

Azonnal felpattanok és az ágy támlájához húzódva figyelem a felém közeledő férfit. Ő nem elf, de ha közöttük él…

- Ne félj tőlem, nem foglak bántani. – emeli fel a kezét – Daelas küldött…

Megmarkolom a párnámat és ahogy csak bírom hozzávágom. Nem érdekel! Látni sem akarom, még a nevét sem akarom hallani!

A férfi tesz felém egy lépést, mire az ágy másik oldalára ugrom egy újabb párnát dobva felé, de ezúttal elhajol előle.

- Hagyd abba és figyelj rám! Segíteni akarok!

- Nem hiszek neked! Te is be akarsz csapni! – átbújok az ágy alatt amikor megkerüli, nem akarok a közelében lenni.

Mikor azonban előmászom a másik oldalon, megragadja a vállam és nem enged el. Sikítanék ahogy csak a torkomon kifér, de egy hatalmas tenyér szorul a számra, így csak egy apró nyöszörgésre futja.

- Ha észreveszik hogy itt vagyok, megölnek. – néz komolyan a szemembe mire abbahagyom a kapálózást. – Téged nem, mert fontos vagy a királynak, de engem kivégeznek miatta. Érted? Én még szeretném megtartani a fejemet ott ahol van.

A… a fejét?

- Elengedlek, de ne kiabálj, rendben? Ha meg akarod úszni, akkor szép csendben velem jössz.

Lassan bólintok egyet, mire elhúzza a kezét a számtól. Úgy tűnik bármelyik pillanatban kész arra hogy ismét elhallgattasson, de meg sem nyikkanok. Ha igazat mond, nem akarom hogy megöljék miattam, így vele megyek. Természetesen nem bízom benne, de ennél rosszabb már aligha történhet velem…

- Ezeket vedd fel. – nyom a kezembe pár ruhadarabot, amiket gyorsan magamra rángatok, majd a fehér köpeny csuklyáját a fejembe húzom ahogy ő.

Odakint még majdnem sötét van, hajnal felé járhat az idő, a vár folyosóin csak egy-egy fáradt őr ácsorog, de alig néznek fel mikor elmegyünk mellettük, s mikor kiérünk a szabadba meglepetten pillantok körül.

Most… most tényleg segít nekem megszökni?

Talán még visszatalálnék Theunhoz innen. Ő nem gonosz, segítene nekem hazamenni.

Bemegyünk a fák közé, egy friss víztől illatozó folyó mellé érve állunk csak meg.

- Leveheted a köpenyt, ha akarod. – szólal meg nyugodtan.

Ha beleugranék a vízbe, nem tudna utol érni. Nagyon gyorsan úszom…

- Eszedbe se jusson! – fogja meg a karom, de azon nyomban elrángatom tőle. – Rendben! Menj csak! – megadón felemeli a kezeit, én pedig kétkedve nézek rá – A király kivégezteti az összes őrt, mert hagytak megszökni, ami nem is biztos hogy sikerülne, mert a folyó el van zárva egy gáttal és csak ritkán engedik fel a rácsot.

Alaposan megfontolom amit mond, bár nem tudom mi az a gát, de a rácsot megértem, azon pedig nem lehet átjutni. Vagyis nem tudnék elmenekülni és még egy csomó élet is odalenne miattam. Azt pedig nem akarom…

Odébb lépek egyet és csendben várok vele együtt. Nem értem miért csinálja ezt, de mikor megjelenik egy fehér köpenyes alak a fák között, egy pillanatra megijedek hogy mégis rajtakaptak minket, de aztán lekerül a csukja és megpillanthatom Daelast. Legszívesebben odarohannék hozzá és szorosan átölelném, ha nem emlékeznék még kristálytisztán a tekintetére, amikor hátat fordított nekem. Pedig azt ígérte mindig meg fog védeni…

- Nem bántottak? – kérdezi halkan, rá sem nézve az idegen férfira.

Megrázom a fejem, közben hátralépve egyet. - Nem.

- Tudtál valamennyit aludni az éjjel?

Mit érdekli ez őt? Ha meghaltam volna az éjjel akkor sem tudott volna róla, mert magamra hagyott!

- Igen.– válaszolok kimérten. Nem akarok vele beszélgetni, mert félek hogy sírva fakadok előtte, pedig nem akarok sírni.

A tekintetében hirtelen düh villan, mire aprót lépek hátra a folyó irányába, de nem tesz semmit.

- Ellon – sziszegi felém - Tegnap óta elfelejtetted, hogyan kell összetett mondatot alkotni? 

Összeráncolom a homlokom a kérdésre. Nem mindegy az neki hogy válaszolok? Ő sem beszélt velem soha rendesen, most pedig semmi joga nincs ahhoz hogy bármiben is kritizáljon.

- Meddig óhajtasz még duzzogni?

- Nem duzzogok – lépek még jobban hátrébb, de egy szempillantás alatt közelebb lép és elkapja a karom. Nem szorít nagyon, de tudom, hogy nem engedne el.

- Akkor te ezt minek neveznéd? Ha azt hiszed, hogy én ezt az egészet eleve így terveztem el, baromira tévedsz, mert nem így akartam. Tudom, az én hibám, az egész az én hibám.

- Soha semmit nem mondtál el magadról, ha kértelek. – vetem a szemére - Soha nem beszéltél, ha én nem szólítottalak. Nem tudtam mikor mire gondolsz, mert nem avattál be az életedbe. Bizalmat vártál tőlem anélkül, hogy te valaha is megbíztál volna bennem.

- Tévedsz, nem is sejtenéd mennyire.

Persze. Nem is sejtem? Ki más tudná jobban, mint én akire ezerszer rivallt rá, hogy hallgassak, ne kérdezzek, legyek csendben, vagy hogy nem az én dolgom…!

Halvány mosoly szökik az arcomra az emlékektől, azokból a szép napokból, amiket együtt utazva töltöttünk, de mind úgy tűnik, mintha legalább egy évszázada történt volna.

- Akkor mondd el, mire gondolsz most?– kérem nyugodtan, de persze nem válaszol.

Kinevet, mint mindig, amivel csak még jobban megsebez, semmibe vesz és eléri hogy most először tényleg olyan ostobának érezzem magam, amilyennek ő végig engem hitt.

De nem volt-e igaza? Egy tapasztaltabb valaki biztos rájött volna, hogy mindez átverés volt, de én mindent elhittem neki, mert annyira szerettem volna tartozni valakihez. Csakis én tehetek róla, hogy így jártam…

- Sajnálom, Ellon, de nem tehetem. Neked viszont lenne itt még valami – mondja, a tenyerében megcsillan az a fiola amit nem is olyan rég eldugott előlem - Te mindig ott vagy Hecraim közelében, nincs más dolgod, mint az italába vagy az ételébe csepegtetni, de rejtsd el jól a fiolát, nem láthatja meg nálad senki.

Kábultan veszem el tőle, összezavarodva nézek hol rá, hol a lilás folyadékra. Mi lehet ez? - Én ezt ne...

- Ellon – vág a szavamba, tőle túlságosan is türelmesen - Estig kapsz időt, ha úgy találok Hecraimra, hogy még él, én magam végzek vele.

Tágra nyílt szemekkel nézek rá, mikor rájövök mi is az a valami a kezemben. Ha még élve talál rá… Ha…

Nekem kéne ezzel…? – Nem! Én nem ölök meg senki! – rázom meg a fejem, a fiolát visszatuszkolva a kezébe, de nem veszi el.

- Muszáj Ellon! Csak te vagy rá képes. – szorítja össze a kezem az üvegcse körül.

- Nem vagyok! Én nem veszem el senki életet! – tiltakozom hevesen, próbálom kiszakítani magam a kezei körül, de a határozott fogás nem ereszt.

- Még akkor sem, ha ő akarja a tiédet? Vagy másokét? Mert Hecraim egy mészáros. Élvezi ha vér borítja a kezét, a lelke legalább olyan sötét, mint a bőre.

- De… de ő nem is bántott. – nyögöm ki, arra gondolva, amikor tegnap éjjel bejött és hozott egy tál gyümölcsöt nekem. Nem beszélt sokat csak figyelt, azután pedig ott hagyott. Ha bántani akart volna, már megtehette volna…

- Még nem, mert akar tőled valamit, de mi történik akkor ha nem kapja meg? – megszorítja a kezem, én pedig értetlenül nézek a szemébe, mert nem értem…

- Mi akarhatna tőle? Nekem nincs semmim.

Keserűen felnevet, majd elereszti a karom, de nem távolodik el tőlem.

- Én is ezt hittem két nappal ezelőttig. Ha tudtam volna… - nevet – Kihallgattál minket az öreggel nem? Tudod hogy elmondta amit te eltitkoltál előlem.

Lesütöm a szemeim. Tényleg hallgatóztam, de nem szándékosan, csak kijöttem a szobából aztán megálltam a lépcsőn, mert nem akartam zavarni őket, nem hallgatóztam…

- Én… nem titkoltam el… csak amíg nem bíztam benned. Nem tudtam mi lesz ha megtudod, aztán pedig mikor már megbíztam benned, nem tartottam fontosnak elmondani. Ha nem azért vittél magaddal, mert fel akartál használni, akkor nem volt fontos tudnod. – vonok vállat.

- Pedig kibaszottul fontos lett volna! – sziszeg felém haragosan, mire dühösen felpillantok rá.

- Miért? Akkor még nagyobb jutalmat kaptál volna értem?! Hagyj engem békén! Nem bántottál még eleget?! Nem hazudtál még eleget? – mondom csalódottan, érzem hogy egy könnycsepp kicsordul a szememből, de gyorsan le is törlöm.

- Azt hiszed jutalomért tettem?

- Akkor miért? Miért?!

- Halkabban, mielőtt észrevesz minket valaki. – szól közbe az a férfi, aki idehozott, de rá sem nézünk, csakis egymást figyeljük, majd Daelas szitkozódva elfordul tőlem és én is távolabb araszolok.

- Nincs időm elmondani…

- Hát persze, hogy nincs.

- … de nem tettem volna ezt ha van más választásom. Mindent helyrehozok, de egyedül nem fog menni.

Olyan őszintének tűnik. Mintha tényleg igazat mondana, de nem… nem tudom. Nem akarom hogy megint becsapjon.

- Daelas vissza kell vinnem. – lép mellénk a szőke férfi.

Lehajtom a fejem, és elmegyek mellettük arra amerre jöttünk, anélkül hogy hátranéznék. Hallom mögöttem a lépteket, de nem foglalkozom vele, emlékszem merre jöttünk, a toronyba vezető lépcsősorokat pedig futva teszem meg, majd odafent a párnámba fúrom a fejem és addig fekszem ott kavargó gondolataim közepette, míg a fejem is belesajdul. Felemelem a kezem, hogy picit megmasszírozzam a homlokom és ekkor veszem csak észre, hogy a markom még mindig aköré a bűnös fiola köré szorul. Az ujjaim szinte már elzsibbadtak körülötte és ahogy felfogom mit is kéne ezzel tennem, a párnára ejtem és egészen a falig hátrálok tőle, onnan nézem.

Ez nem ugyanaz mint… mint akkor…

Akkor az életemet védtem, másképp megöltek volna és csak véletlen volt! De ha beleöntöm ezt a király italába akkor én is gyilkos leszek.

Az élet felbecsülhetetlen, bűn elvenni bárkitől… Nem lennék rá képes, még akkor sem… még akkor sem ha egy sötét elfről van szó. Akkor sem ha gonosz…

Gyorsan besüllyesztem a fiolát a ruhás láda aljába mielőtt bárki is megláthatná, aztán az ágyra ülve töprengek azon, hogy mit is tegyek, de nem mennek ki a fejemből Daelas szavai és az, ahogy az a férfi nézett, mikor azt mondta hogy ezért elveszítheti a fejét…

Egyszerre látszódott benne eltökéltség és félelem, bizalom és óvatosság, mégis kiszöktetett, csak azért, hogy Daelas ezt átadhassa nekem.

Ha még az alattvalói is félnek Hecraimtól, akkor nem lehet jó király. A tekintetében sem láttam semmi jóságot, épp ezért olyan félelmetes. Mint egy mérges kígyó… de még a kígyó is élőlény, bármilyen gonosz is…
***

Késő délután nyílik újra a szobám ajtaja, egy magas elf áll a küszöbön, ugyanaz, aki az ennivalót is mindig behozza.

- A király látni kíván. – mondja kimérten.

Nagyot nyelek, de nem ellenkezem, nem lenne értelme, csak csendben követem, míg egy másik toronyszobához nem érünk. Az ajtó pillanatokon belül kitárul előttem, s egy percre megfeledkezem a félelmemről, úgy elámulok a szoba láttán: a falak hófehérek, mind a nyolc szögletben mélyvörös bársonyfüggöny, rengeteg párna, szőnyeget, a faragott asztalokon szebbnél szebb gyümölcsök, a szoba közepén egy kis tó. Az egész szobát bejárja valami furcsa édeskés szag, ami egyetlen virágra sem emlékeztet. A várban már korábban is éreztem ezt a szagot, de itt a legerősebb.

- Látom tetszik amit látsz, teremtmény. Gyere csak beljebb! – int felém a király.

Összerándulok ijedtemben, mert eddig észre sem vettem hogy itt van, a szemem csak úgy átsiklott fölötte, mintha ő is a szobát díszítő szobrok egyike lenne. A tekintetétől azonban még a hideg is kiráz.

Mikor nem mozdulok, az őr finoman előre tol hogy becsukhassa mögöttem az ajtót, így kettesben maradunk.

- El se tudod képzelni, milyen régen várok már rád. Az a bosszantó mágus igen csak húzta az időt, már majdnem másokat küldtem érted. – lép közelebb.

- M-miért kerestél engem? – kezdek óvatosan hátrálni, addig, míg a kis tó kettőnk közé nem kerül.

Elmosolyodik, de ebben a gesztusban semmi melegség nincs. Mintha csak begyakorolta volna. – Nem kifejezetten téged, csak egy vízi elfet, a pletykák azonban igaznak bizonyultak.

Elkezdi körbesétálni a tavat mire én is elindulok körülötte. Egyáltalán nem akarom hogy a közelembe kerüljön, az a furcsa édes szag csak úgy árad belőle. Annyira ismerősnek tűnik, de nem jut eszembe honnan…

- Daelas is ezt mondta – jegyzem meg – Hogy így talált rám.

- Okos fiú ez a mágus. Felfedi az igazság egy részét, hogy a többi se tűnjön hazugságnak. – mosolyog tovább.

- Miért kellett becsapnia?

- Ha elmondja, hogy egy sötét elfekkel teli városba akar vinni, talán készségesen vele tartasz? – húzza fel a szemöldökét.

Megrázom a fejem. Biztos hogy nem jöttem volna. Akkor sem ha kényszerít, valahogy biztosan megszöktem volna tőle.

- Na látod! – biccent felém elégedetten, a következő pillanatban pedig már mellettem is van. Annyira elgondolkodtam, hogy elfelejtettem tovább hátrálni. Elkapja a kezem, a sötét ujjak bilincsként záródnak a csuklóm köré, mire pánikba esve rángatni kezdem a karom, de a fogása mit sem változik.

- Engedj el, ez fáj! – kiáltok rá rémülten, de csak mosolyog tovább, a tekintete félelmetesen csillog.

Hirtelen eszembe jut hol éreztem már ezt az édeskés szagot. A barlangnál, amikor sokat esett az eső és rengeteg barack megromlott. Azoknak volt ilyen furcsa szaguk, a rothadó gyümölcsök szaga.

- Nyugalom teremtmény! Nem akarlak bántani. Sőt, ha okosan viselkedsz és teljesíted a parancsaimat, ez itt mind a tiéd lehet, az utolsó szőlőszemig. – mutat körbe a gyönyörű szobán, de az előbbi csodálatomnak már nyoma sincs, fintorogva nézek végig mindenen, mert a szobát belengi az a hátborzongató szag. De miért…?

- Nem akarok tőled semmit. Ha tényleg nem akarsz bántani akkor engedj el, kérlek! – pillantok rá könyörgőn.

- Ha megadod amit akarok, elmehetsz. – ránt közelebb. Hűvös ujjai az arcomra kúsznak, majd a szemem sarkánál állapodnak. -Csak egy könnycsepp… nem túl nagy ár a szabadságodért, nem igaz, Ellon?

- Azt soha nem kapod meg! Gyűlöllek téged, sosem tudnálak szeretni, soha! – küzdök hogy eleresszen, de csak nevet, mintha nagyon is jól szórakozna.

Hirtelen ötlettől vezérelve lerántom a nyakamban függő bőrcsíkot, amin a Theuntól kapott kristály függ. A fogaimat összeszorítva belevágom a hegyes végét az engem szorító karba.

A király sziszegve hátralép, ezt a kis időt kihasználva pedig megkerülöm a szoba közepén lévő tavat és onnan nézek rá ellenségesen.

- Te kis… - sziszeg izzó szemekkel – Fogsz te még könyörögni nekem, hogy öljelek meg! De akkor hiába áhítoznál a halálra, nem fogom megadni neked!

Fekete vér csöpög a márványra, beszennyezve annak tisztaságát, a szívem a félelemtől sebesen lüktet a mellkasomban, de most nem futok el, nincs is hová szaladnom. Daelas nincs itt hogy megvédjen, azt sem tudom megtenné-e egyáltalán, nem is akarok belegondolni, s mivel nincs hová mennem, hát maradok ahol vagyok és rettegve bár de felkészülök a sötét elf haragjára. Az nyomban meg is érkezik, dühtől vicsorgó arca, mely nemrég még ragyogónak és szoborszerűnek tűnt, most undorító vicsorba torzul, majd meglendíti a kezét s olyan erővel találja el az arcom, hogy a földre esem. Zihálva szorítom oda a kezem az égő bőrömre, az állkapcsom is belesajdult, de mikor megérzem az ujjaimon a ragacsos, rothadó vérét az a kevés ennivaló is kikívánkozik, amit leerőltettem a torkomon.

- Ezt még nagyon megbánod! Végül úgyis elveszem tőled amit akarok, ahogy előtted másoktól is! Addig gyötörlek míg egy korty vízért is hálás leszel nekem! Egy falat ennivalóért kedveskedsz majd és azért fogsz szeretni, hogy éljen az, aki olyan kedves a szívednek! – fröcsögi gyűlölködve.

Sápadtan remegve kúszom az egyik oszlop tövébe, a könnyeimet visszapislogva, s a szemeim előtt megjelenik Daelas arca, fakó szemei… majd az a pillanat amikor majdnem elveszítettem.

Hiába csapott be és árult el, én még mindig nagyon szeretem őt, nem akarom hogy bármi baja essen.

A király dübörgő léptekkel viharzik el mellettem, hiábavaló minden könyörgés, vagy kiabálás, ugyanolyan gonosz, mint ahogy azt tanították nekem, ugyanolyan kegyetlen amilyennek egy sötét elfet képzeltem.

Sokáig ülök még a földön mire sikerül úrrá lennem a remegő tagjaimon hogy mozgásra bírjam őket. Lassan felállok, körbesétálom a szobát, de az egyetlen bejárat zárva, a falon se egy ablak, se egy apró rés, amin át láthatnám a szabad eget.

Mi tegyek? Mit kéne most tennem?


Óráknak tűnő ideig járkálok körbe-körbe, elveszetten tapogatva a falakat. A mellkasom még mindig szorít az aggodalomtól, hogy vajon mi fog most történni, de nem tudok rájönni hogyan juthatnék ki innen.

Daelasnak el kéne mennie innen messzire, ahol a gonosz király nem talál rá…

Ellépek a kis tó mellett, a fényes padlón valami megcsillan az egyik párna szegélye mellett, ezért kíváncsian hajolok le hogy mi az, és meglepetésemre azt a kis fiolát pillantom meg. Akkor eshetett ki a zsebemből amikor a király megütött…

Nagyot nyelve emelem fel, forgatom az ujjaim között, majd a tekintetem a roskadásig megpakolt asztalra esik, rajta egy díszes serlegre. Valamilyen sötét folyadék van benne, szúrós szagú, de biztos Hecraimé, hisz van még belőle egy kancsóval.

Kipattintom a fiola tetejét, a lilás méreg mintha kezdene elillanni belőle, ezért gyorsan a pohár felé tartom, már majdnem kicsurran az első csepp mikor hirtelen mégis visszarántom a kezem és összeszorított szemekkel eldobom.

Nem tehetem! Nem ölhetek meg valakit csak így! Nem bírom… Nem bírom megtenni!

Az üvegcse halk koppanással esik a padlóra, de nem törik szét, a méreg viszont mind kifut belőle, s egy apró repedésen át belefut a kis tóba.

Elkerekedett szemekkel nézem amint  a vízben füstként terjed szét, majd mintha mi sem történt volna, eltűnik.

Most… most mi történt?

Hangok szűrődnek át az ajtón mire talpra ugorva húzódom az egyik párnakupac mellé.

Hecraim teljes karszélességgel vágja ki az ajtót, olyan erővel hogy beleremegnek a kristályok, az arcán a színtiszta nyugalom, mintha az órákkal ezelőtti robbanás meg sem történt volna.

- Úgy tudom a te fajtádnak gyönyörű hangja van. Halljuk hát! – mondja, miközben leheveredik az asztal melletti fekhelyre és lassan enni kezd.

A hangom remeg, nem is tudom mit éneklek, a hangok csak jönnek kifelé míg azért fohászkodom a teremtőhöz, hogy észre ne vegye az üvegcsét! Észre ne vegye!

Megissza azt a sötét italt is, amint vége egy dalnak int hogy folytassam, így újabb és újabb dallamba kezdek, majd megrökönyödve nézem ahogy megindul a kis tó felé.

A hangom elhal, amint a köpeny lehullik róla, egy árva nyikkanás sem jön ki a torkomon. Ugyan nem tudom mi történhet, mert a mágus azt mondta ételbe vagy italba tegyem, a vízben pedig úgy tűnik semmivé lett.

- Énekelj még! Hallani akarom! – int fensőbbséges mosollyal, hátradőlve a kis tó pereméhez, nyakig merülve a vízbe.

A nyekergő hangom most aligha nyeri el a tetszését, mikor úgy remegek hogy szótagokban csúsznak ki a szavak, a homlokát ráncolva szólalna meg, de amint kinyitja a száját, az ajkai szélén fekete vér kezd el kifolyni.

Rémülten, kővé dermedve bámulom, ahogy a fekete csík lassan megjelenik mindkét szeme mellett is. Hecraim döbbenten néz a kezén szétkenődött vérre, majd rám emeli rémisztő tekintetét.

- Te! Mit tett… - éktelen ordítás hasítja ketté a csendet, mit az én kétségbeesett sikítom követ.

Hecraim a tekintettel markol a nyakára, a vér pedig csak úgy dől kifelé a száján, feketére festve a kristálytiszta vizet is. Amikor már úgy tűnik teljesen elgyengült, hirtelen kinyúl a tóból és megkapaszkodva a peremben felhúzza magát. Egyenesen a szemembe bámul azzal a sárga szempárral, az agyam tudja hogy menekülnöm kell, de a lábaim nem mozdulnak, csak arra a rémisztő valamire tudok figyelni ami kígyóként kúszik hozzám közelebb, hörögve, ordítva. Már majdnem elém ér mikor kínlódva az arcához kapja a kezét és még hangosabb ordításba kezd. A szobát betölti a rothadás orrfacsaró bűze, s mikor leemeli kezét az arctól, a nyúlós fekete bőr a padlón toccsan előttem, a hús mögül kilátszó csontokon férgek tekeregnek keresztül kasul.

Már nem tudnám megmondani melyikünk sikít, melyikünk ordít kétségbeesetten, teljesen összeszorítom a szemem hogy ne is lássam ezt a borzalmat, majd mikor félelmemben mégis kinyitom és végre meg tudok mozdulni, pánikba esve elvonszolnám magam, de már túl késő. Karmos ujjak szorítanak a bokámra, szinte a húsomba mélyednek a csontig lerohadt ujjpercek és minden erejükkel próbálnak berángatni a tóba. Zokogva sikoltok, amilyen hangosan csak bírok, a ragacsos kéz pedig már majdnem a térdemet markolja, s még így is… így is hogy a teste lassan teljesen az enyészeté lesz, erősebb mint én. Nem tudok ellene küzdeni, bármennyire is rettegek, bármennyire is élni akarok, mélyen legbelül tudom hogy nem tehetek semmit. Be fog rántani magával… engem is meg fog ölni…

Daelas:

Nem vádol, nem kér számon, nem kérdez, nem tiltakozik; tekintete maga az ártatlan és őszinte kérdések tengere. Aztán megért mindent. Sápadt tekintetét egyszerűen nem tudom hová tenni. Egy ideje egyre több az ilyen pillanat.


- Nem! Én nem ölök meg senkit! - tiltakozik puhán rebbenő tincsekkel, a kezében tartott fiolát visszagyűri az ujjaim közé.


- Muszáj Ellon! Csak te vagy rá képes.


A kérés esengő és szánalmas, én parancsnak szántam. Gyűlölöm magam érte. Ilyen pillanatokból is egyre több van. Ellenkezést nem tűrőn zárom ujjait az üvegcsére, nem táncolhat vissza, innen már semmiképp.


- Nem vagyok! Én nem veszem el senki életét! - milyen hazug szavak. Feszülő izmokkal próbál szabadulni, megrántja a karját, de nem eresztem.


- Még akkor sem, ha ő akarja a tiédet? Vagy másokét? Mert Hecraim egy mészáros. Élvezi, ha vér borítja a kezét, a lelke legalább olyan sötét, mint a bőre.


- De... de ő nem is bántott.


- Még nem, mert akar tőled valamit, de mi történik akkor, ha nem kapja meg? - szorítom meg a kezét.


Némán esedezem, hogy legalább utoljára még higgyen nekem. Nem hittem volna, hogy egyszer majd ez lesz; állunk egymással szemben és a köztünk- fél méterben elhalnak a ki nem mondott szavak.


- Mit akarhatna tőlem? Nekem nincs semmim.


Nincs semmije... Újrajátsszuk a már lefutott köröket? Hazudunk egymásnak? Szám széle megremeg, felnevetek, eleresztem, és nem mozdulok többet. Még nem fordulhatok el, de nem bírok tovább maradni. Még arra sincs már elég akaraterőm, hogy magamat gyűlöljem.


- Én is ezt hittem két nappal ezelőttig. Ha tudtam volna... - nevetek fel keserűen. - Kihallgattál minket az öreggel, nem? Tudod, hogy elmondta amit te eltitkoltál előlem.


Csak lesüti a szemeit, ami minden beismerésnél többet jelent.


- Én... nem titkoltam el... csak amíg nem bíztam benned. Nem tudtam mi lesz, ha megtudod, aztán pedig mikor már megbíztam benned, nem tartottam fontosnak elmondani. Ha nem azért vittél magaddal, mert fel akartál használni, akkor nem volt fontos tudnod – von vállat.


- Pedig kibaszottul fontos lett volna! - morranok rá, a harag és a tehetetlenség marja a torkomat.


- Miért? Akkor még nagyobb jutalmat kaptál volna értem?! Hagyj engem békén! Nem bántottál még eleget?! Nem hazudtál még eleget?!


Kifakadása még ha csak pár pillanatra is, de ledermeszt. Szemeiben lassan könnyek gyűlnek, a Nap fénye belefolyik, ragyog és pusztítva mar. Csak a kezemet kellene előremozdítanom, megérinthetném az arcát, végigcirógathatnám az álla vonalát. Volt idő, mikor azonnal letöröltem volna a könnyeit, de most csak várok, hogy vége legyen. Dacos hevességgel, tőle szokatlan mozdulattal mázolja el arcán a fényes cseppeket.


- Azt hiszed a jutalomért tettem? - kérdem egészen halkan, csalódottan.


Soha semmit nem tettem még a magam érdekében. Egész életemben másokért éltem, azért, hogy életet teremtsek, szebb jövőt.


- Akkor miért? Miért?!


Szóra nyitom a számat, de nincs semmi, amit mondani tudnék. Nincs semmi, amivel saját védelmemre kelhetnék. Mégis mit mondjak neki erre?


- Halkabban, mielőtt észrevesz minket valaki – csitít bennünket Rhyze.


- Ezt még megkeserüli az a rohadék – suttogom a szélnek. - Kurvára meg fogja bánni, hogy valaha megszületett.


Elfordulok a fiútól, míg fejben kiváltképp fájdalmas kínzási módszereknek vetem alá Hecraimot. Meg sem érdemli a mérget, az kiváltságos, gyors halál. Békés álomba szenderülne az örökkévalóságig.


- Nincs időm elmondani...


- Hát persze, hogy nincs.


- … de nem tettem volna ezt, ha van más választásom. Mindent helyrehozok, de egyedül nem fog menni.


Hisz nekem vagy sem, nem bánom. Nem érdekel, egyszerűen belefáradtam már ezekbe az örökös magukba fulladó körökbe. Mellette maradok, egyengetem az útját és segítek neki, míg igényt tart rám, aztán hagyom őt elmenni. Nem fogom ráerőltetni magam, ahogyan azt sem akarom, hogy élete végéig gyűlölettel gondoljon rám, a nevemre, a puszta lényemre.


- Daelas, vissza kell vinnem – szólal meg Rhyze kis idő múlva.


Hosszan szívom be a levegőt és beleegyezően bólintok. Igaza van. Menniük kell. Rhyze és a többiek életét tettem kockára most is, hogy Ellont lehozattam magamhoz. A puszta gondolat keserű mosolyt fest az arcomra. De ezt senki nem látja. Senki nem veszi észre. Mereven figyelem Ellon siető lépteit. Ő mindig is nyitott könyv volt előttem, elég fakó arcára néznem ahhoz, hogy mindent kilássak hazug szavaiból. Napokig mellette voltam, vele keltem és vele feküdtem. Lekövettem minden lélegzetvételét. Ne próbálja meg beadni nekem, hogy szép és békés álma volt, mert nem fogom neki elhinni. Így semmiképp.


- Daelas, ugye nincs rosszul? - néz rám Rhyze aggódva.


- Majd csak lesz – morgom. Értetlen tekintete láttán csak legyintek. - Semmi baja – erőltetek meg egy gyenge mosolyt.


Gyanakodva méreget még rövid ideig, aztán elsietve Ellon után megy. Nekik is és nekem is van még bőven mit elintézni. Őszintén nem akartam a fiút kitenni ennek, de rajta kívül senki nincs jelenleg olyan helyzetben, hogy a király közelébe jusson. Így, ahogy ő, nem. Visszahúzom fejemre a csukját és én is elindulok végre. Jó pár elintéznivalóm van még a nap folyamán, ami nem vár halasztást. Jobb minél előbb elintézni mindent, csak azután lesz időm átgondolni bővebben is a terveket. Minden esetre szükséges egy második terv is. Valami, amivel előhozakodhatunk, ha az első végleg befuccsol. Hecraim mindig is szerette a hasát, ahogyan a mézédes italokat is, így a méreg tökéletes választás, ám Ellont tekintve nem olyan biztos az, hogy képes lesz őt megölni. Egy életről van szó, még akkor is, ha a föld mélyén vagy a máglyán kellene sínylődnie a testének már mióta. Nem érdemli meg az életet, kiérdemelte a halálbüntetést.

Egyenként keresek fel minden embert, rövid megbeszélést tartok csupán, egyszerűen leellenőrzöm, hogy kik azok, akikben ténylegesen is megbízhatok majd a későbbiekben.

Gúny és grimasz nélkül végzek azokkal, akik ellenszegülnek, akik a vérengzések árán is Hecraim mellett maradnának. Rájuk semmi szükségem, egyszerű porszemek az én tökéletes gépezetemben. Ezúttal nem hagyom, hogy bárki is keresztbe tegyen nekem. Ahhoz már túl nagyot kockázatok, túl sokat ahhoz, hogy veszni hagyjak mindent.

Hamar eltelik az idő, mire végzek majdnem mindennel.

Lépteim üresen konganak a tömlöcök felé vezető úton, üres, kopár falak. Terméskövek hűvösségével és a márvány tisztaságával.

- Daelas! - halványan felsejlő aggodalommal fordulok a nevemet kiáltó felé. Rhyze lihegve és teljesen kifulladva torpan meg előttem. - A király hangja... és Elloné. Az őrök összegyűltek az ajtó előtt, de egyikük sem mer bemenni. Senki nem tudja, mi folyik odabent, de nagy felfordulás van most. Még engem sem engedtek oda fel. Nem tudok az ajtó közelébe férkőzni.


Fulladva hallgat el, végül nagyot nyel.


- Remek... Figyelj rám. Nagyon fontos az, amit mondani fogok, szóval bárhogy alakul, bármi is történik majd a következő órákban, ezt az egyet jegyezd meg és tartsd észben. Érted? - nézek rá türelmesen. - Rhyze!


- Értem, értem. Így lesz.


- Vidd ki anyámat ebből a rohadt tömlöcből, gondoskodj a biztonságáról és azonnal gyere majd fel hozzánk.


Remegett Rhyze keze, éppen úgy, ahogy a hangja, de csak pillantásra méltathattam. Többre nem jutott időm, de nincs mitől tartania, most már nincs. Egyetlen őr sem állja majd az útját.

Én magam csak a lépcsősor aljához érve sóhajtok fel. Rengeteg lépcsőfok. Pont olyan, mintha az élet ezer lépcsője tárulna az érkező elé. Mindig is elgondolkodtató volt számomra, hogy vajon szánt szándékkal űzött-e az elkészítője ilyen rút tréfát, vagy csupán véletlen az egész? Az egész épületben ez ugyanis az egyetlen lépcső, amely rengeteg fokból áll. A megmászása némileg valóban hasonlít egy emberi életúthoz. Végeredményben a hatás mindenképp megvan; ha elindulsz rajta már nincs kedved visszafordulni.

Nincs nálam kard, így némi tőrrel érhetném el egyedül azt, hogy eltávolodjanak azok a bolondok az ajtótól, ám meglepetésemre szó nélkül húzódnak félre. Idő, míg elmémbe vésem, hogy ők ezentúl már nem jelentenek fenyegetést senkire nézve sem. Elpártoltak Hecraim mellől. Ők sem kívánják kevésbé a király halálát, mint én. Megfeszült tagokkal lököm be az ajtót, vitára számítottam, apróbb sérülésekre és sértett büszkeségre. Arra azonban, ami fogad, még álmomban sem gondoltam volna.

Reflexből mozdulva kapom el Ellon csuklóját, vékony, nyirkos a félelemtől és kicsúszik az ujjaim közül. Újra felé nyúlok, erővel markolok az alkarjára és visszahúzom őt, el a peremtől, el Hecraim csontokra és inakra rothadó tagjaitól.

- Ellon... - morgom halkan, kellő távolságba húzva őt a víztől - … nem kértem újítást. Egyszerű feladatot adtam neked, szükségtelen volt változtatnod a dolgokon.


Tincseibe túrva simítom ki homlokából a haját, elmázolom könnyeit és távolabb tolva magamtól az ajtó felé taszigálom. Erővel csapom be mögötte az ajtót, kifújom a levegőt, aztán fél testtel az elevenen bomló férfi felé fordulok, két ujjammal csettintek egyet, mire ujjaimnak végén lánglobban. Szemeibe nézve elfog az undor. Csak tudnám apám mi a francnak hitt neki! Egy kósza pillanatig bízott benne, és lám, mi lett a vége. Szép lassan mindannyian behódoltak neki. Talán csak félelemből, talán a szemeiben lobogó láng miatt. Nem számít. Mégis kit érdekelnek az okok? 


- Emlékszel még rá, mit mondtam neked korábban? - lépek mellé, ocsmány, amivé vált. Amivé a méreg tette őt. Belülről eszi, felemészti mindenét. Lassú halál, olyan, amit ő megérdemel, pokoli kínok közt és egyedül meghalni a lehető legborzalmasabb. Nem hagyom, hogy válaszoljon, hiszen mind a ketten pontosan emlékszünk még arra a napra. - Azt csinálok, amit én akarok és ahogy. Neked nincs hozzá semmi közöd és még annyira sincs jogod parancsolgatni nekem.


Halkan felnevet, erőfeszítéseitől mély-sötét vér bugyog elő a száján.


- Úgy látom, drága fiam, hogy még mindig nem látod a fától az erdőt. A markomban vagy és ezt te is nagyon jól tudod. Nézz körül – tárja szét a karjait színpadiasan – vörösben úszik minden, ez a hely, az alattvalók, a lelkem. És te is abban fogsz, mert magammal rántalak, nincs választásod.


Hideg mosollyal figyelem marokra hajló csontujjait. Nadrágom szárába mar velük, rántja-tépi-cibálja, de nem tud küzdeni. Már nincs benne erő, amivel szembeszállhatna velem.


- Egy gyenge fiút talán magaddal tudtál volna rántani – mosolyodom el. - De velem szemben semmi esélyed.


- Úgysincs választásod – hörgi végül, olyan ártatlan hangon, akár egy elveszett gyermek és mégis...A hangjában van valami egyértelműen ijesztő és fenyegető él. Dermesztő fagy fut végig a hátamon, fel egyenesen a gerincemen.


- Ugyan, kérlek. Hogyne lenne – húzom ki magam. - Óh, ha tudnád hányszor gondoltam már arra, hogy álmodban megöllek. De nem, az nem az én stílusom lett volna, gyáva módszer, olyat csak a nők tesznek. Talán nehezebb, de sokkal élvezetesebb egyszerűen csak fellázadni és nézd csak, úgy elveszek tőled mindent, ahogy...


- Ahogy én is megfosztottalak mindentől? - nevet fel harsány, fagyos kacagással, ami a lelket is képes elporlasztani, ahogy a csontot lángra lobbantani és a vért forráspontig hevíteni.


Számára ez már veszett játszma, egy végeláthatatlan fogócska, amit elméjében vív az élet és a téboly. Ránézek, szinte már kedvesen, és én túlélem; és ő nem. Ujjaim közt halvány fényben úszik a tőr hegye, nemesacél, gyors, hegyes és éles. A tőr pengéje a szíve mellett, szenvtelenül figyelem, ahogyan a mellkas húsán üti át magát, és Hecraim csak akkor kiált fel, amikor a fegyver áttépi magát a hátán.

Hátralépek és a pengén rothadásszagú vér pereg le. Egész testével előre görnyed, a kezei – foszló inak, csontok és tépett húsok halmaza – megállíthatatlanul remegnek.

Sípolva zihál, és a halálnak nincsen hangja. Pár lélegzetvétel csupán.

A tekintete túl nyugodt ahhoz, hogy ne undorodjak tőle. Lábammal taszítok ernyedt, még ki nem hűlt testén, hagyom őt zuhanni, lanyhán lebeg a víz zavaros felszínén, aztán végleg elmerül. 

- Hát – mondom – ég veled.


Nem búcsú ez, azt nem érdemli, soha nem is érdemelte volna, ahogyan a szeretetet és a hűséget sem. Nem volt ő király, egyszerűen magabiztosabbnak bizonyult mindenki másnál, így rábízták a döntések jogát. Hatalmat aggattak a nyakába anélkül, hogy megérdemelte volna. Ennyi év állszabadság után most egyszerűen nem tudok mit kezdeni a valóságommal. Már nem irányíthat senki, nem szabhatja elő merre lépjek, nem távolíthat el azoktól, akiket védeni próbálok.

Lassan lépdelek, türelmesen és halvány aggodalommal. Fel akarok készülni még mielőtt találkozom velük. Ismerem már Rhyzet. Tudom, hogy mit tart biztonságosnak, tudom hová kísérhette Ellont és az anyámat, de ettől valahogy nem lettem boldogabb. Óvatosan lököm be az ajtót, hangtalanul és figyelve még a legapróbb rezdülésekre is. Azt hiszem hosszú idő lesz, míg elfeledem az óvatoskodást és gyanakvás nélkül élem az életem. Túl mélyen rögzültek az ösztönök.

- Daelas! - a fiú hangja puhán és dallamosan cseng, érthetetlen nyugalommal figyel.


Szenvtelenül figyelem az engem figyelő tekinteteket. A fiú szemeinek kékje kegyetlen kontrasztot alkot a kisírt vörössel. Újra és újra képes vagyok elfeledni, hogy ő az egyedüli, aki hatással van rám. Hatással van a gondolataimra, hatással a céljaimra, a viselkedésemre, az egész lényemre. Befolyásolt és megváltoztatott. Lassan szabadított fel és én rettegek ettől. Anyám a vállán át előre húzza sötét tincseit, boldogan, szeretetteljesen és egészen meghatódottan néz rám. Valahogy most nem tudom viszonozni a mosolyát, nem visz rá a lélek, sem az akarat.

Ellon ültéből felpattan, de nem jön hozzám közelebb. Ugyanolyan bizonytalan most is, mint amilyen a megismerkedésünkkor volt. Szóra nyitja a száját, de a feltenni vágyott kérdés valahol megakad a torkán. Én mintegy válaszként keskeny csuklójára fonom az ujjaimat.

- Gyere velem... - kérem halkan.


Bizonytalanul méreget, de azért készségesen velem tart. Lehet egyszerű megszokásból teszi, vagy csak a kíváncsisága hajtja. Egyik sem lenne éppen idegen feltételezés.


- Honnan tudtad, hogy az ételébe vagy az italába kell csepegtetni a mérget? - kérdi halkan, nem törődve a ténnyel, hogy ő mindent teljesen a feje tetejére állított.


- Ismertem Hecraimot. Egyszerű megfigyelés teszi. Ha tudod, hogy mit szeret. Tudod, hogy mivel pusztíthatod el.


Bőven lemaradt tőlem, így lelassítom a lépteimet és bevárom, míg mellém ér. Helyette halk szusszanással mögém szalad és hátulról átölel. Mit ölel, szinte kapaszkodik belém, amivel egészen furcsa érzés kerít hatalmába, amitől jobbnak látom, ha nem fordulok meg. Lágyan megérintem a hófehér, vékony kézfejét és finoman megsimítom.


- Jól vagy? - kérdem halkan.


- Én...én csak sajnálom – csuklik el a hangja. Szipog és mire folytatja a szavai már remegőssé válnak. - annyit tettél értük...értem, amennyit sosem leszünk képesek viszonozni, de ezt tudod te is. Annyira gyűlölni akartalak, amiért magamra hagytál, de...


Mosolyogva fordulok felé. Megsimogatom törékeny arcát, közben lassan emelem fel az állát. Hüvelykujjammal óvatosan elmaszatolom a könnyeket és szeretettel mosolygok rá le, míg ő hüppögve viszonozza.


- Egyszer már megígértem neked, hogy nem hagylak magadra, igaz?


Egyetlen szó nélkül zárom a karjaimba, szorosan ölelem, míg ő a derekamba kapaszkodik, futólag megcsókolom a vállát.


- Engedd – suttogom puhán a hajába.


Testén parányi reszketések futnak végig, fojtott zokogás csuklik fel a torkából és magához szorít. Hideg könnyek áztatják el a vállamat.


- Ne haragudj rám, amiért kitettelek téged ennek az egész borzalomnak – suttogom álla alá nyúlva. Pilláin még ott remeg néhány könnycsepp.


Nem várom meg a választ, apró csókot mázolok a szájára. Aztán a csók már nem is olyan apró és nem igazán mázolt.


Ellon:

Minden erőmet összeszedve próbálom megtartani magam, de nagyon erősen húz. Egyik lábam már alig pár centire van a sötét víztől és egyre közelebb lesz.

Hirtelen valaki megragadja a csuklóm és egy gyors mozdulattal visszaránt a peremtől. A király marka lecsúszik a bokámról, én pedig kétségbeesetten bújok a hátamnál álló alakhoz, most azt se bánnám, ha egy másik sötét elf lenne, mert megmentett, de mikor meghallom a nevem egy ismerős tónusú hangon, hálásan fészkelem magam hozzá.

- Ellon… nem kértem újítást. Egyszerű feladatot adtam neked, szükségtelen volt változtatnod a dolgokon. – mormogja Daelas, ujjait a tincseimbe bújtatva.

Még szorosabban markolom a vállát, de nem válaszolok. A morgásával se tud felidegesíteni, mikor éppen megmentett. Megint.

Azt is szó nélkül hagyom hogy az ajtó felé tereljen, gondolván, hogy most mindketten elmegyünk innen, de amikor engem kituszkolva bezárja mögöttem az ajtót, ijedten fordulok vissza felé.

M-mit csinál? M-miért maradt ott?

- Hé, mi történt bent? Tettél valamit Hecraimmal?

Az idegen hangra megfordulok és csak most tudatosul bennem, hogy egy tucat szempár szegeződik rám. Megilletődve nézek körbe, majd rögtön az ajtóhoz lapulok amint észreveszek néhányat azok közül az őrök közül, akik a szobámban tartottak. Most mi lesz?

- Beszélj már, mi folyik odabent?! – lép előre egy másik hatalmas elf, lándzsával a kezében.

- Hagyd már, nem látod hogy a frászt hozod szegényre! – szólal meg egy sokkal lágyabb hang, majd a hatalmas harcos mögül előlép egy alacsony nő.

Most látok először nőt a sötét elfek között, de ez itt egy cseppet sem tűnik ijesztőnek. Rám mosolyog, miközben óvatosan közelebb araszol. Odabentről ismét ordítás harsan, az éles hangra megrándulok és legszívesebben átkaparná magam a vastag fa ajtón, hogy megnézzem Daelas jól van-e. Az hangját nem hallottam, de ő akkor se hallatott egy pisszenést sem amikor megsérült…

- Luna, engedj, el kell vinnem. – tör utat egy ismerős arc és nem is tétovázik megragadni a karom, hogy felhúzzon az ajtó elől.

- Ne! Daelas odabent van! Itt akarok maradni! – húzódnék el tőle, de nem enged.

- Daelas azt akarja hogy biztonságos helyre vigyelek, úgyhogy jössz a lábadon, vagy felkaplak és viszlek, de semmiképp sem maradsz itt. – mondja ellentmondást nem tűrőn.

- Segítenünk kell neki… lehet hogy baja esett…

- Tud magára vigyázni, higgy nekem. – mikor továbbra se mozdulok felsóhajt – El tudod képzelni mit tesz majd velem ha megtudja hogy nem vittelek biztonságos helyre ahogy kérte? Mert én nem akarom megvárni.

Picit elgondolkodom mielőtt bólintanék. – De csak egy feltétellel: ha utána visszajössz és megnézed hogy jól van-e.

- Rendben. – biccent gyorsan.

Hagyom hogy elvezessen a bámészkodók elől, végig egy hosszú folyosón ahol nagyon sokan állnak, majd pár perc múlva elérjük azt a díszes tróntermet, ahol legelőször pillantottam fel a várban. A hatalmas márvány trónszék ellett egy nő álldogál, s mikor meglátom az arcát, meglepetten torpanok meg.

Az arca és a szemei… mintha Daelas lenne, csak sokkal lágyabb, nőiesebb vonásokkal. Még a haja is hasonló árnyalatú, csupán azok a jelek hiányoznak a bőréről.

- Rhyze, mi van a fiammal? – lép hozzánk gyorsan.

- Jól van. – válaszolja idegesen.

Úgy tűnik legalább annyira aggódik mint én, épp ezért lopakodom lassan az ajtó felé, de mikor már elérném két vaskos kar visszahúz.

Nem szólok semmit, némán lekuporodom a trónterem egyik székébe és onnan bámulom az ajtót, közben szörnyűbbnél szörnyűbb rémképekkel a fejemben, amiken Daelas beleesik abba a tóba, vagy amiben Hecraim bántja, aztán megjelenik itt rothadó testével és gonosz vigyorral az arcán közli, hogy Daelas meghalt…

- Daelas! – ugrom fel a helyemről abban a másodpercben amikor felismerem az ajtóban megjelenő férfit. Egyenesen a karjaiba vetném magam, nem törődve a ruháit szennyező fekete vérrel, de nem teszem… Nem vagyok benne biztos megtehetem-e még, vagy akarja-e hogy megtegyem. Hiszen idehozott és felhasznált engem a saját céljaihoz, amikről még mindig semmit sem tudok...

Mikor továbbra sem mozdulok megragadja a csuklóm és magához húz, amit hagyok is, fogalmam sincs mit kéne tennem.

- Gyere velem... – kéri, majd a válaszomra várva néz a szemembe, de nem szólalok meg, ő pedig egyszerűen csak elindul velem együtt.

- Honnan tudtad, hogy az ételébe vagy az italába kell csepegtetni a mérget? – kérdem halkan, hogy kitöltsem valamivel a csendet.

- Ismertem Hecraimot. Egyszerű megfigyelés teszi. Ha tudod, hogy mit szeret. Tudod, hogy mivel pusztíthatod el. 

Igen, ezt már én is tudom, sajnos. Vágytam a figyelemre a társaságra és a szeretetre, ő pedig éppen ezt kihasználva árult el. Akkor miért akarok még most is hozzábújni és megölelni? Miért nem tudom őt gyűlölni, mint ahogy kellene?

És még mielőtt parancsolhatnék a testemnek a karjaim önálló éltre kelve fonódnak a dereka köré, olyan szorosan ölelve ahogy csak bírom. Pár pillanattal később leheletnyi simogatást érzek a karomon.

- Jól vagy?

- Én... én csak sajnálom… Annyit tettél értük... értem, amennyit sosem leszünk képesek viszonozni, de ezt tudod te is. Annyira gyűlölni akartalak, amiért magamra hagytál, de... - … nem megy! Nem tudom gyűlölni, mert ő a legfontosabb nekem! Ha Hecraim megölte volna akkor én is meghalok.

Mosolyogva fordul felém és simogatja meg az arcom, a gyengén érintésre kellemes melegség járja át a szívem, eltompítva a borzalmas emlékeket is. Annyira szeretem mikor megérint.

- Egyszer már megígértem neked, hogy nem hagylak magadra, igaz? – ölel magához szorosan.

Megígérted…

- Engedd – suttog a hajamba, mire még erősebben szorítom, mintha soha nem is akarnám elengedni. Hagyom, hogy az eddig visszatartott könnyeim kibuggyanjanak, most már nem bánom hogy látja és azt sem tudom miért sírok pontosan.

- Ne haragudj rám, amiért kitettelek téged ennek az egész borzalomnak. – suttog, letörölve a könnyeimet is.

Hüppögve pillantok fel, valamit mondanom kellene, de nem jön ki hang a torkomon, aztán pedig már nem is akarok beszélgetni, mert megcsókol. Először csak kicsit, lassan és puhán, aztán sokkal erősebben amitől a gondolataim szanaszét szóródnak és elgyengülő térdekkel kapaszkodom belé.

Daelas megtart hogy essek a földre, a napok kimerültsége és az alváshiány, az ijedtség mind most jön ki rajtam és hiába akarok éber maradni, a szemem egyszerűn lecsukódnak és elnyel a sötétség.
***
Halk nyöszörgéssel térek magamhoz, úgy érzem mintha egy hatalmas szikla zuhant volna rám és alaposan összenyomott volna. Még kis fénygömbök is táncolnak a szemem előtt… vagyis ezt hiszem, míg rá nem jövök hogy a szemem már nyitva és azok a fényes gömbök még mindig ott vannak a levegőben.

Kíváncsian ülök fel, hogy jobban megnézhessem őket, majd az egyiket megbököm az ujjammal, mire az odébb röppen.

- Ellon, muszáj mindent megpiszkálnod ami fénylik? – hangzik fel mögülem a morgós kérdés.

Hátranézek, de furcsa mód egyáltalán nem ijesztett meg, hogy ilyen hirtelen megszólalt a sötétben. Talán mert már megszoktam hogy együtt alszunk és számítottam rá, hogy itt van.

- Hol vagyunk? – kérdezem válasz helyett és a félhomályban körbenézek a békés szobában.

Fehér falak…

- A szobámban. Ne aggódj biztonságban vagy, alhatsz még ha akarsz. – simít a kezemre, de nem kel fel.

Az ajtóra pillantok, majd az ablakra amin keresztül még látni a csillagokat az égen, vagyis még nincs olyan közel a hajnal. – Miért vagyunk még itt? Menjünk innen, kérlek! Vagy ha te nem akarsz majd én…

- Nem mész innen sehova nélkülem. – nyom vissza a puha matracra, hogy aztán felkönyökölve egészen közel hajoljon. – Beszélnünk kell.

- De te nem szeretsz beszélni. – ingatom a fejem.

- Nem is azt mondtam hogy akarok, hanem hogy kell. – fintorog.

Elmosolyodom és még mielőtt átgondolhatnám hozzábújok és megölelem. – Ugye most már nem fogsz magamra hagyni? Nem akarom hogy megint bezárjanak oda.

- Senki sem fog bezárni Ellon. Hecraimnak vége. – válaszol nyugodtan, de engem ez a hír nem tölt el békével.

- É-és a többiek? Az alattvalói nem fognak bosszút állni?

- Nem fognak.

- És mi lesz a sötét elfekkel?

- Semmi. Itt maradnak.

- De… de ők…

- Nem mind gonosz Ellon. Ahogy az emberek között is van jó és rossz úgy van ez az elfekkel is. Csak azért mert sötét a bőrük, ez nem feltétlenül igaz a lelkükre is. – szusszan fel.

Egy kicsit elhallgatok hogy átgondoljam amit mondott, már ez is több mint amit máskor sikerült kiszednem belőle anélkül hogy leállított volna.

- Az a nő a trónteremben… az édesanyád, ugye? – kérdezem óvatosan.

- Igen, ő.

- Tényleg nagyon hasonlítotok. – mosolygok fel rá mire apró csókot nyom a számra, amitől az ajkaim azonnal bizseregni kezdenek. Viszonozni is akarom, de inkább hátrahúzódom picit, hogy a szemébe nézhessek.

- Miért csináltad? Miért nem szóltál hogy mit akarsz tenni? Már azt hittem tényleg elárultál.

- Ellon… - sóhajt fel hosszan - … nagyon sajnálom, tudom hogy nincs mentség a tettemre, de ha előre figyelmeztetlek, Hecraim rájött volna. Nem ostoba, észrevette volna hogy átverik, ezért muszáj volt téged is becsapnom.

Rosszul esik, hogy ezt tette velem, nagyon, de… de ha arra gondolok, hogy azok az emberek ennyire féltek a királytól és mennyire gonosz volt, nem tudok rá haragudni. Jó, egy kicsit talán, de nem nagyon! Inkább csak örülök, hogy jól van.

- Ez azt jelenti hogy még mindig szeretsz engem? – nézek rá várakozón.

Felhúzza a szemöldökét. – Ki mondta hogy szeretlek?

- Ne gonoszkodj! – bököm meg a könyökömmel, majd vidáman elvigyorodom – Én úgy is tudom hogy így van.

A tenyeréhez dörzsölöm az arcom mikor megsimogatja, az egyik oldala még mindig sajog az ütéstől, ezért nagyon jól esik ez a kis gyengédség.

- Akkor igazad van. – suttogja.

Ez így nem jó… - De mondjad!

- Mondtam.

- Nem mondtad, csak azt hogy igazam van. Az nem ugyanaz. – pillantok rá kérlelőn. Csak most az egyszer, kérlek, kérlek, kérlek…

- Jól van, szeretlek téged. Most boldog vagy?

Fülig érő mosollyal biccentek mielőtt a nyakához vackolnám magam. Aludni hiába is próbálkoznék mikor a szívem majd kiugrik a helyéről annyira izgatott lettem.

Ha nem utál engem, akkor semmi okom nincs a szomorúságra, még az sem hogy még mindig itt vagyunk, még így is teljesen biztonságban érzem magam mellette.

- Ühm… Daelas… – susmorgok alig hallhatóan.

- Mmm, alszom…

- Figyelj rám… – mászom följebb rajta, hogy az arcunk egy magasságban legyen, de ő átkarolva a derekam tart egy helyben. – De éhes vagyok…

Hiába próbálja elrejteni, látom rajta hogy elmosolyodik, majd a lenyúl valahová maga mellé a következő pillanatban pedig egy hatalmas gyümölcsös tálat nyom a kezembe…
***

Két héttel később

Már második alkalommal megyek el a szökőkút előtt, de még mindig nem sikerült megtalálnom a könyvtárat. Pedig azt mondta ha meglátom biztos hogy tudni fogom melyik ajtóra gondolt, de én nem látok semmi különöset!

Mindenhol nyüzsögnek a sötét elfek, a Holdünnepre készülnek és szinte meg sem állnak reggeltől estig.

Az egész várban gyönyörű ezüst színűre cserélték a drapériákat, az ablakokat kitárták, hogy a hold fénye bevilágítsa a szobákat, s mint elmesélték a trónterem úgy van felépítve, hogy a falakon futó kristálydíszítés visszaverje a fényeket, így az egész szoba ragyogni fog tőle.

Alig várom hogy láthassam, de előbb meg kéne találnom Daelast is!

Az utóbbi napokban sokszor eltűnt és csak azért nem féltem itt egyedül, mert rájöttem hogy most már senki nem akar bántani. Nem is beszélnek arról ami történt, sőt, már másik királyt is választottak, aki egy cseppet sem tűnik gonosznak. Vannak kicsi gyerekei is akik nagyon aranyosak, szeretek velük játszani a folyónál meg bejárni az egész várat… de a toronyszobákat mindig jó messzire elkerüljük. Még a hideg is kiráz ha csak a lépcsősorra gondolok, mert attól félek ha benyitnék abba a szobába ott találnám Hecraimot. Mint egy gonosz kísérte, ami befészkelte magát ide.

Hirtelen torpanok meg mikor egy kétszárnyú ajtót pillantok meg a folyosó végén. Elámulok a szépségétől, mintha jégből faragták volna ki a tökéletes szőlőinda mintázatot, mégis mikor meglököm, könnyedén tárul ki előttem, felfedve a mögötte sorakozó több ezer könyvet és tekercset.

- Daelas? – kiáltom, hogy megtudjam itt van-e.

- Gyere hátra! – szól vissza, én pedig mosolyogva indulok el az egyik sor mellett, végigsimítva a könyvek gerincén.

A legtöbb elf nyelven íródott így rengeteget elolvashatok és tanulhatok belőlük.

A tekercsek halmazától alig látni ki a feje búbját, ezért megkerülöm a kupacot és lehuppanok a mellette lévő párnára. Nagyon bele van mélyedve az olvasásba, a homlokán apró kis ráncok futnak keresztül a koncentrálástól, amiket addig simogatok míg meg nem enyhülő vonásokkal fel nem pillant.

- Nem bírsz magaddal? – kap el és csókol meg hirtelen. Mosolyogva viszonozom, majd mikor elhúzódik belelesnék a tekercsbe, de eltakarja előlem.

- Na! Mi ez?

- Meglepetés. Miért kerestél?

- Az édesanyádnak kellene segítened megbűvölni a fáklyákat. – tolmácsolom a kérést.

Sóhajtva teszi félre a tekercset és áll fel, majd engem is felhúz maga mellől. – Nem értem minek ez a felhajtás, mintha nem lenne ezerszer holdfogyatkozás. – morog az orra alatt.

- De ez különleges. Azt olvastam hogy a sötét elfek mágiával töltekeznek fel ezen az éjszakán…

- Biztos egy szobában akarsz lenne egy csapat mágiával telített sötét elffel? – húzza fel a szemöldökét, de jól tudja hogy már nem félek tőlük, csak  el akar ijeszteni, hogy ne keljen eljönnie. Mert bármennyire is azt mondta hogy biztonságban vagyunk a várban, folyton vigyáz rám és ez nagyon jó érzés. El sem tudom mondani milyen boldog vagyok!

- Elmegyünk és kész. Egyszer te is kibírod. – vonok vállat, majd befordulnék a szökőkút mellett mikor elkapja a  vállam és a másik folyosó felé irányít. Olyan egyforma itt minden…

- Fogadjunk, hogy le tudnálak beszélni. – vigyorog gonoszkásan.

Összehúzom a szemeim, de csak megingatom a fejem.

Megyünk még pár percig, aztán észreveszem hogy nem is trónteremhez hanem a saját szobánkba érkeztünk meg. Kérdőn pillantok fel rá, ő pedig az ágyhoz terelve ültet le.

- Mi a baj? – kérdezem aggódva.

- Mi van, ha azt mondom, talán, de csak talán megtaláltam a vízi elfeket?

Megdermedek. Döbbenten, reménykedve nézek fel rá. – T-tényleg? Nem csak úgy mondod… igaz?

- Nem tréfálnék ilyesmivel. – mosolyog gyengéden, megsimogatva az arcom is, majd előhúz egy szorosan összehajtogatott tekercset, ami a sötét elfek nyelvén íródott így én is értem. – Úgy tűnik Hecraim kutatott a fajtád után. Rengeteg feljegyzése van, térképek, lehetséges helyek… de az a mocsok elég sok részlett felett elsiklott. Rejtett helyeket keresett, de nem vett figyelembe mindent. – torkomban dobogó szívvel markolom a térképet amit széthajtogat előttem és rámutat egy távoli pontra. – A népednek mindenképpen egy folyó közelében kellett letelepednie, hogy élni tudjanak, itt pedig van egy folyó, látod?

- Igen, de ha itt lennének akkor már megtalálta volna őket valaki. – pillantok fel.

- Valószínűleg Hecraim is ezért tette ezt félre, csakhogy a folyó a kanyarulat után eltűnik egy hegy alatt futó alagútban. Arról pedig egyetlen feljegyzés sincs, hogy mi van az alagút mögött. Ezenkívül egyetlen falu van csak a környéken. Elküldtem Rhyzet kérdezősködni és az egyik vadász ezt találta mikor bemerészkedett az erdőbe.

A szekrényből előhúz egy rongyba csavart valamit s mikor kibontja ámultan nézem a számomra ismerős nyílvesszőt. Bár csak a fele van meg, de az apró faragott mintákat ezer közül is felismerem.

– Ezt tényleg a népem készítette. – nyögöm ki érzelmektől rekedt hangon. – Daelas…

- A vadász majdnem öt éve találta ezt, de ha akkor ott voltak, akkor még mindig ott kell lenniük.

Izgatottan szorítom meg a vékony fát, a kezem szinte a remeg, a lábam pedig máris vinnének kifelé, legszívesebben odáig rohannék, átúsznám az alagutat és ha a föld alól is de előkeríteném őket…

- Holnap reggel indulunk, ha akarod. – mosolyog rám.

- Miért nem most?

- Várjuk meg a reggelt és nézd meg a Holdünnepet ha már annyira vártad.

- De… - már nem is tűnik olyan fontosnak…

- Ellon – a tenyerei közé fogja az arcom – Ha tényleg ott élnek, holnapig nem fognak eltűnni. – komolyan néz a szemembe – De arra is fel kell készülnöd, hogy esetleg nem találunk ott semmit.

Még be sem fejezte a mondatot mikor tiltakozni kezdek - Fogunk, én érzem hogy ott vannak. Nem tudom ezt megmagyarázni, egyszerűen csak érzem. – kapaszkodom a vállába majd szorosan hozzá simulva hálásan csókolom meg. – Köszönöm! Nagyon, nagyon köszönöm!

- Megígértem nem? – még egy utolsó forró csókot ad mielőtt elengedne, én pedig a boldogságtól kábultan figyelem ahogy összehajtja a tekercset és visszateszi a helyére. – Ha korán akarsz indulni, még az este pakolj össze mindent

- Tudom, nem fog sokáig tartani. – sietek máris a szekrényemhez. Minden ruhámat az ágyra dobálom miközben Daelas egyedül hagy, remélem nem felejti el hogy hová kellene mennie, de én már csak a pakolásra tudok figyelni.

Végül is tovább tart mint gondoltam, hogy kiválogassam mit vigyek magammal, de mikor a csomagom már összekötözve várakozik a sarokban és átöltöztem, a mágus is megjelenik, szintén gyönyörű ezüst színű ruhába öltözve.

Mielőtt elindulnánk az ünnepségre egy pillanatra kinézek az égen ragyogó, dagadozó holdra, az ezernyi fénylő pontra körülötte, s még mindig nem tudom elhinni, hogy létezhet ilyen boldogság. Épp ezért, mikor észreveszek egy alásuhanó hullócsillagot, azt kívánom hogy mindez örökké tartson és soha, de soha ne érjen véget…

...Vége...


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).