„Hé, Anglia! Mégis inkább a szabadságot választom. Nem vagyok már gyerek, sem az öcséd. Mostantól független leszek."
- Nem vagy már az öcsém? - gondolta keserűen - De, az vagy. Az én idióta kisöcsém vagy, akit le kellett volna lőnöm, hazarángatni, aztán jól megbüntetni a hülyesége miatt. De...
„Képtelen vagyok lelőni. Rohadt életbe! De miért? Fenébe is..."
De nem tudta megtenni, ahogy most se tudná. Lassan kezdtek felrémleni azok a képek, amikor Amerika még olyan kicsi és aranyos volt.
„- Tényleg nekem adod? Hú de jól néz ki! Köszi Anglia!
- Nincs mit. Vigyázz rá! Ja, és óvatosan a kalapáccsal! - mondta a begipszelt kezét felmutatva.
- Tyűha! Különféle katonák vannak benne. Mindnek más az arca!
- Hiába, ami egyedi, az egyedi!"
Rengeteget dolgozott azokkal a játék katonákkal. Olyan sok mindent megtett, hogy Amerika boldog legyen. De mindhiába.
„Kinyújtotta a kezét az előtte ülő gyerek felé.
- Hazamegyünk! - Mondta mosolyogva."
Akkor még hazament vele. Ahogy hagyta, hogy az emlékek elárasszák az elméjét, egy idő után a mosolygós gyermek arcból egy szomorú, már-már csalódott felnőtt arc lett.
„Pedig régen... Milyen nagy volt..."
- Én még mindig olyan nagy vagyok - suttogta egyre jobban elhaló hangon.
Érezte, hogy a sós könnyek újra végigfolynak az arcán. Elege volt a könnyekből. Le akarta őket törölni, aztán hazamenni és eltemetni valahova jó mélyre ezeket a fájdalmas emlékeket. De nem ment. A teste nem mozdult, csoda, hogy a lábai egyáltalán megtartották a súlyát. Hirtelen egy cipő halk kopogása átvágott az eső monoton hangján.
- Anglia! - kiáltotta valaki.
A megszólítottnak nagyon ismerős volt ez a hang, de az esőtől nem tudta megállapítani, hogy kihez tartozik. Lassan felemelte eddig lehajtott fejét, hogy egy teljesen elázott szőke hajzuhataggal és egy aggódó kék szempárral találja szembe magát. Mielőtt bármit tehetett volna, az imént érkező gyengéden átölelte.
- France? - kérdezte meglepődve, majd könnyei újra záporozni kezdtek – Francis...
- Tudom, jól van, semmi baj! Semmi baj! - próbálta nyugtatni a másikat.
Amint kizokogta magát, kezdett valamelyest kitisztulni a feje. Próbálta ellökni magát a másiktól, de az nem engedte.
- Mit csinálsz? Egyáltalán mit keresel itt? Mindezek után.
- Je t'aime, Angletterre!
Arthur erre Francis mellkasának döntötte a fejét, és egy halvány, alig látható mosollyal megszólalt.
- Idióta.