|
Will nem értette, sosem értette, hogy miért olyan kegyetlen vele mindenki. Nem értette, de tudta, hogy ez valahogy összefügghet azzal, mert neki nincs apja, mint a többi gyereknek a faluban. Azonban azt nem értette, hogy emiatt miért közösítik ki őt is, valamint az anyját is, miért néznek rájuk úgy, mint holmi utolsó mocskokra. Nem értette azt sem, hogy a többi fiú miért támad rá folyton csapatostul, miért hívják őt korcsnak, vagy fattyúnak. Tisztában volt a szavak jelentésével, elvégre nyolc éves volt már, komoly nagyfiú, de arról fogalma sem volt, vajon miért mondanak rá ilyeneket. Tudni akarta, ki volt az apja, hogy milyen ember volt, hogy hívták, és miért nincs velük. De hiába faggatta az anyját, mindig vagy kitérő válaszokat kapott, vagy rosszabb esetben Nancy Scathelock egyszerűen ráförmedt, hogy tűnjön a szeme elől, ne zaklassa őt ilyen ostoba kérdésekkel. Will ilyenkor jobbnak látta elpárologni egy időre, néha több napra is, hogy anyja lenyugodjon. Nem egyszer előfordult ugyanis, hogy anyja keze elég gyorsan járt, ha a fiú az apjáról kérdezett, ő pedig egy idő után végül felhagyott a faggatózással. Ám a kérdés ettől még nem oldódott meg.
Az utóbbi időben ráadásul az anyja nagyon legyengült, Will tudta, hogy beteg, azt is tudta, hogy valószínűleg nincs sok neki hátra. A gyerek jól tudta, hogy anyja halála után teljesen magára fog maradni, hiszen nem voltak testvérei, anyjának sem voltak rokonai, akikről tudott volna. Hacsak nem lesz valaki, aki befogadja, télen a biztos halál vár majd rá. De most ez nem igazán érdekelte, az anyja állapota ugyanis egyre romlott, és az asszony az elmúlt pár napban már az ágyból is nehezen tudott kimászni, hogy elvégezze legalább a ház körüli munkákat. Nem mintha Will nem segített volna, de nyolc éves lévén még túl kicsi, túl gyenge volt bizonyos munkákhoz, segítséget pedig senkitől sem várhattak. Willnek nem voltak barátai, minden szülő féltette tőle a gyermekét, nem engedték vele barátkozni, játszani. A nagyobb fiúk rendszerint megkergették, ha elkapták, akkor pedig alaposan elpáholták, ő pedig hiába rimánkodott kegyelemért. Azok csak nevettek rajta. De most, hogy az anyja ilyen súlyos állapotban volt, Will vigyázni kezdett magára. Nem csavargott el, nem bóklászott, hanem a legtöbb időt a házban, vagy a ház közelében töltötte, jól tudva, hogy anyjának szüksége lehet rá.
Szerette az anyját, még ha az asszony sokszor nagyon kemény is volt vele, de Will nem ismert más anyát. Ragaszkodott hozzá, és most páni félelem fogta el, hogy elveszítheti. Az anyja köhögött, gyakran rázta a hideg, és Will jól tudta, hogy ez olyasfajta betegség, amiből a magukfajta, nincstelen paraszt nem nagyon szokott felgyógyulni. Ha nemesek lennének, vagy legalább elég pénzük lenne, akkor hívathatnának egy felcsert, az anyja jobb ételeket ehetne, melegben és kényelemben lenne, tudna pihenni ahelyett, hogy félholtan is agyondolgozza magát. Nem volt ostoba, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az anyja bármely pillanatban meghalhat, pont ezért rettegett annyira. Rettegett a jövőtől.
~*~
A nap pedig sajnos hamarabb jött el, mint ahogy Will gondolni merte. Aznap az anyja a szokottnál is rosszabbul volt, így a kisfiú el sem mozdult az ágya mellől. Nancy nehezen vette a levegőt, arca verejtékezett, az arca a szokottnál is sápadtabb volt, majdhogynem fehér, és látszott, hogy már nincs sok neki hátra. Will, ahogy tőle telt, megpróbált mindent megtenni, amit csak tudott, de a kunyhót már betöltötte a betegség, és az elmúlás szaga. Az asszony szemei csukva voltak, majd hirtelen kinyíltak, és ő egyenesen a fiára nézett. Will szinte halálra dermedt a rá meredő tekintettől, mintha nem is az anyja, de egy idegen tekintett volna rá.
– - Will… – suttogta elhalóan Nancy, miközben kinyújtotta remegő, vékony kezét. Will megfogta, és megszorította. – Azt hiszem… ideje, hogy… megtudd az… igazságot – zilált.
– - Az igazságot? – kérdezte értetlenül Will. A hangja akaratlanul megremegett. – Mégis… miféle igazságot, mama? – Bár valahogy nagyon is jól tudta, miről van szó.
Nancy hosszú percekig csak nézte őt. Ó, hogy hasonlít a tekintete az apjáéra, a makacsságát és az akaraterejét is tőle örökölte, nem Nancytől. Nem, Will az anyjától mindössze arcának vonásait és sötétbarna haját örökölte, semmi mást. Bár a vonásaiban is volt valami nemesség, valami a parasztokra nem jellemző dolog. Nancy tudta, hogy egy nap Will is fel fogja ezt fedezni magán.
– - Az… apádról van… szó… – mondta rekedt hangon az asszony. – Az apád… - De nem tudta folytatni, heves köhögő roham fogta el, Will pedig nem tudta, mit csináljon. Nem volt mit tenni, csak rémülettel vegyes kíváncsisággal várta, hogy az anyja képes legyen folytatni, amibe belekezdett. A köhögés végül pár perc után csillapodott, Nancy pedig folytatta. – Sosem… sosem meséltem neked… az apádról, mert… mert… úgy gondoltam, hogy nem kell… tudnod róla. De… tévedtem, és mielőtt, meghalok…
– - Dehogy halsz meg! – kiáltott fel riadtan Will. – Nem hagyhatsz magamra, mama! Nem teheted! Meg fogsz gyógyulni, majd én vigyázok, mert…
– - William… Scathelock! - Az anyja csak ritkán használta a fiú teljes nevét, csak olyankor, ha tényleg fontos dologról volt szó. – Hallgass… végig, kérlek! Meg… meg fogok… halni, mindketten tudjuk. De mielőtt magadra… hagylak… szeretném ezt… neked… elmondani. – Will feszülten figyelt, és bólintott, miközben anyja belekezdett a mesélésbe. – Nem éltem… mindig itt, ebben a faluban. Egy időben… Lord… Lord Brian… Locksley birtokán… éltem. Ott dolgoztam, és egy nap… a lord, akinek a felesége… nemrég halt meg… szemet vetett rám. Ajándékokkal… halmozott el, ékszerekkel… ruhákkal, és… belészerettem. Ő is szeretett, mert… el akart engem… venni. De… sosem mehettem hozzá.
– - Miért nem? – kérdezte Will. – Mert ő nemes volt, te pedig paraszt?
– - Nem – rázta a fejét Nancy. – Lord… Locksleynak volt egy… fia, Robin… úrfi, aki… aki ellenezte, hogy az apja… egy egyszerű parasztot… válasszon. Addig… könyörgött, addig… fenyegetőzött, addig… erősködött, míg Lord… Locksley végül… elküldött a birtokról. Nem tudta… nem tudta, hogy… a gyermekét hordom… a szívem alatt. Vagy, ha… tudta is… nem érdekelte.
Will döbbenten ült. Tehát egy lord fattya lenne? Lord Locksley, akit még ő is ismert, hiszen a birtoka nem messze volt Nottinghamtől. És az az ember képes volt kidobni az anyját, csak azért, hogy eleget tegyen egy elkényeztetett ficsúr kívánságának?! Egy senki kis ficsúrénak, akinek mindene megvan, mióta csak megszületett?! Will azt hitte, a falusi idősebb fiúkon kívül sosem fog senkit sem gyűlölni, ám a mostani gyűlölete még annál is erősebbnek bizonyult. Tekintete elsötétült, ahogy ráébredt, milyen élete is lehetne, ha Robin of Locksley nem létezne, ha Lord Locksley nem szabadult volna meg az anyjától. Akkor mindketten a birtokon élhetnének, kényelemben, biztonságban, nem kéne nap, mint nap gürcölniük a megélhetésért. Akkor talán az anyja sem haldokolna most. Will ökölbe szorította szabad kezét, miközben beharapta az alsó ajkát és összehúzta a szemét.
– - Ne gyűlöld… őt… Will… - suttogta halkan Nancy, de ezzel nem segített a fiú haragján. – Még… gyerek volt, és bizonyára… gyászolta az anyját… Ígérd meg… hogy… nem próbálsz… bosszút állni rajta…
Will nem válaszolt, csak biccentett egy aprót. Nem tudott megszólalni, az anyját sem értette. Miért védi azt a piperkőcöt?! Őt, Willt kéne védenie, nem egy idegen, nemes ember ficsúr fiát! Az anyját nézte, ahogy az asszony légzése egyre lassabb lesz, keze egyre súlyosabb. Majd Nancy Scathelock behunyta szemeit, és néhány perccel később az utolsó lélegzetet vette. Will némán ült, elméjét fogva tartotta a gyász, a harag, a bosszúvágy különös elegye. A könnyek szúrták a szemét, és hiába nem akarta engedni kibuggyanni őket, az első könnycsepp lassan utat talált magának, és elindult lefelé a gyermek arcán. Hamarosan pedig a többi könnycsepp is követte az elsőt. Will az ágyra borult, keservesen zokogott, miközben nem is tudta igazán, hogy miért is sír. Az anyja elvesztése miatt? Saját maga miatt? Vagy a harag miatt, amit Lord Locksley és az önző kölyke iránt érzett? Talán mindhárom dolog miatt egyszerre.
– - A te hibád! – suttogta halkan, hangjában dühvel és fájdalommal. – A te hibád, Robin of Locksley! A te hibád az egész, te semmirekellő ficsúr, de úgy éljek, ha egyszer is összefutok veled, ellátom a bajodat! Sosem bocsátok meg neked! Soha! Soha az életben, amíg lélegzem!
Will lassan felemelte a fejét, ingujjával letörölte könnyeit, és anyjára nézett. Eldöntötte magában, akkor, abban a pillanatban, hogy ha egy nap összefut Robin of Locksleyval, tenni fog róla, hogy az az alak is megtudja, milyen érzés a fájdalom és a szenvedés.
Vége |
