~Egy emlék nyomában~
by: timcsiikee
A fiction Ai-chan kérésére készült :3
1. fejezet: A napló
Egy sötét szoba rejtekén, egy szekrény fiókjának mélyén egy vastag, lakatos könyv lapult. Tulajdonosa rég nem látta már, rég nem olvasta, s őt a közelében sem tartózkodott még. A ház már elhagyatott volt, mindent az igénytelen por lepett be, néhol pókháló díszítette a falakat és berendezéseket.
Egy váratlan pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, fényt lopva az évek óta sötét helyiségbe, s körvonalának árnyéka a parkettára vetődött. Árnyának mozgásából lehetett látni, hogy fejével körbe néz, talán valamit keres, de mozgást nem érzékelve végül lassú léptekkel nyekeregtette meg a fa lapokat. Egyenesen haladt, talán céltudatosan, majd megállt a szoba közepén. Orr nélküli fekete cipőt viselt, amire fehér lábszárvédő volt húzva, térdhajlata alatt egy hosszú köpeny alja fodrozódott. Fekete nehéz anyag volt, rajta vöröses felhő mintával. Karjai lazán lógtak teste mellett, köpenyének gallérja magas volt, de nem rejthette el tűzvörös borzos haját. Barna lágy szemeivel jobbra majd balra sandított, s megtalálta a keresett szekrényt, melyek mélyén a bársony borítású könyv lapult.
Kihúzta a fiókot, és szeme elé tárult a lapköteg, tetején a bársonyba nyomva: Napló.
Egyetlen arcizma sem rezdült, csak lassan, finoman ujjait alá csúsztatta és kivette a poros fiókban heverő titokgyűjteményt.
Sarkon fordult, és semmihez sem nyúlva hagyta el a kihalt szobát.
Kint leült egy nyugodt fa tövébe, s kényelmesen elhelyezkedve támasztotta hátát törzsének. Tudta, hogy a környéken senki nem jár, egy teljesen kihalt, szinte szellem falu parkjában telepedett le, teljesen egyedül. Chakrája képes volt másét érzékelni, de nem érzett különösebb változást, így egy laza mozdulattal letépte a zárat a könyvről, hogy kinyithassa, s a sorok közé olvashasson.
„Június 10.
Kedves Naplóm… a mai nap igazán kellemes volt Amagakureban. Apámmal kimentünk reggel a telkünkre, s leszedtük a friss gyümölcsöket… „
Lapozgatás hangja törte meg a betűk sorakozását.
„Július 16.
Kedves Naplóm!
Annyira boldog vagyok, már csak pár nap és utazunk nagynénémhez, egy másik rejtett faluba, olyan kíváncsi vagyok már…”
Újra lapozott egyet, ujja hegyét megnyalva, már csak egyesével szedve a papírokat.
„Július 23.
Kedves naplóm…
Nagyon félek… az út során elrabolt egy furcsa alak az út során, bezárt egy sötét szobába, ahol egy nagy baldachinos ágy van, és egy üres szekrény. Sehol egy ablak, és azt mondta tele van rejtett csapdával. Félek, nem tudom mit akar tőlem. Még szerencse hogy te kicsi vagy naplóm és jól el tudlak rejteni, mert…”
A sor itt megszakadt, s az alak szájának sarkába egy aprócska mosolyra hasonlítható görbület kanyarult. Ő tudta, hogy ott és akkor mi történt…
~*~
Kicsaptam a rejtekajtót, miután a sajátomat sokszorosan kulcsra zártam, senki sem zavarhat meg. Nekem kell ez a fiú. Hirtelen felült az ágyon. Tudtam hogy rejteget valamit, de nem érdekelt, úgy sem tud megszökni. Egy jól képzett ANBU se lenne képes sérülések nélkül kijutnia erről a helyről. De ez olyan imádni való benne. Nem shinobi, csak egy egyszerű fiúcska. Már akkor tudtam, mikor csak kifigyeltem őket.
- Mit csinálsz? – morogtam rá, hogy fagyos álcám fenn tudjam tartani. Maga elé kapta kis kezét, és oldalra nézett, nem bírta a szemkontaktust. A kis aranyos.
- Se… semmit… - dadogta édes zavarában. Lassan beljebb léptem, s bezártam magam mögött az ajtót, ezt is kulcsra zárva. Semmi kedvem a fogócskához.
Arcomra érezhetően is és láthatóan is gonosz mosoly kúszott. Láttam a tekintetében, menyire meg is rémült látványomtól, s meglepődését, remegését fokozta, mikor kínzó lassúsággal kezdtem el levenni köpenyem. Alatta egy fekete póló feszült mellkasomon, a laza nadrág volt rajtam, a cipőt már kint levettem.
- Mit… mit akarsz tőlem? – kúszott teljesen az ágy végébe, hátát már csak az ágy támlája tartotta.
„Innen nincs kiút, hiába reménykedsz… akarod vagy sem, enyém leszel… és élvezni fogod. De még mennyire…”
- Hm – mosolyodtam el ismét, és az ágy végéhez léptem, sokadszorra mértem végig, karcsú kis testét, megtépázott ruháját, és még elképzelni is nehéz volt milyen porhanyós kis test lapul alatta. Mrrr.
- Kérem… engedjen el. Miért vagyok itt?
„Kis édes, Hát még mindig nem jöttél rá? Majd beindítom a kis fantáziád.”
Levettem pólómat, s a szoba valamelyik sarkába dobtam. Gyönyörű kék szemei még nagyobb íriszekkel vértek végig, édes kis ádámcsutkája fel le járt, ahogy nyelt egy nagyot.
- Segíteni fogsz nekem… - jelentettem ki nemes egyszerűséggel, egyik lábammal végre feltérdelve az ágyon.
- Segíteni? – pislogott rám nagyokat, karjaimmal is a szatén ágyneműre nehezedtem végül. Egy nagy párduc kecsességével másztam fel hozzá, időközben már megbéklyózva minden egyes végtagját, izmait. Lassan bólintottam neki, majd nadrágom zsebéből elővettem egy kunait, amitől újra félve remegni kezdett, észre sem vette még, hogy nem csak a félelemtől nem tud még mozogni.
- Igen… abban hogy kielégüljek… - sármos mosollyal jutalmaztam a kicsikét, majd egy egyszerű mozdulattal felhasítottam hasán a ruhát. Sikolya édes mézként folyt hallójárataimba.
- Segítség! – kiáltozott megállás nélkül, de egy csókkal tapasztottam be a száját.
Milyen finom volt és puha, soha nem fogom elfelejteni.
- Ne is próbálkozz. Itt minden hangszigetelt – susogtam fényes kis ajkaira, majd a szét szaggatott ruhát letépkedtem róla, s láthatóvá, tapinthatóvá vált előttem hófehér tökéletes bőre. Az a látvány, mindennél jobban felizgatott. Mélyen hörögtem magamban, hogy kissé visszafogjam magam, hisz nem lenne jó szórakozás, ha csak minden játék nélkül megerőszakolnám. Ennél sokkal többet akarok.
Minden erőlködése ellenére könnyek buggyantak ki szemeiből, ajkacskái legörbültek, arca kissé torzzá vált.
- Hogy is hívnak? – simítottam ki tincsét arcából, nem tudott elhúzódni.
- Ka… Kanzou – szipogta rémülten – miért nem tudok megmozdulni?
- Nyugodj meg Kanzou-chan. Biztosítalak, hogy nagyon is élvezni fogod.
„Ezek a rémült szemek… a remegő ajkak… mindjárt felfalom!”
Ujjaim segítségével mozdítottam meg karját, s végre észre vette trükkömet, mikor kis tenyerét, karcsú ujjait mellkasomra tereltem.
- Te irányítasz engem? – nézett rám értetlenül.
- Okos fiú – morogtam elégedetten, ahogy végigsimítottam kis kezét testemen. Grrr.
- Hogy hívnak? – szólalt meg ismét édes hangon.
- Sasori…- adtam választ ellenállhatatlan kérdésére – De neked csak Sasori-sama… - súgtam fülébe, majd gyengéden haraptam rá, és belenyaltam kagylójába. Azonnal felsóhajtva reagált érintésemre, és már mindkét keze mellkasomon feszített. A hideg pengét végigsimítottam mellkasán, de nem sértettem fel, kár lett volna érte. Beakasztottam kis nadrágjába a kést, majd felhúztam, hogy rejtekébe nézhessek. Azt hiszen nem izgattam még fel eléggé a kis drágát, de ez ellen teszek majd.
„Biztosan fél még, ezt kell valahogy kiküszöbölnöm.” – gondoltam magamban, egy gonosz kis
vigyorral. Felhasítottam a nadrág tetejét, majd ujjamon megpördítve a kést dobtam a feje mellé, meg is ijedt. Hehe… Kawaii…
Nyakának gyönyörű ívéhez hajoltam, hogy nyelvem csapásaival csaljak ki belőle újra édesebbnél édesebb hangokat, sóhajokat, nyögéseket. Kezecskéit irányítom még mindig, hogy felhevült bőröm simogassák, kényeztessék érzékeimet. Ujjaimmal erősen markoltam kis teste mellett a párnákat, a rugalmas anyag majdnem felhasadt tenyerem alatt. Nyelvem megtalálva rózsaszín kis mellbimbóját kényeztettem majd karjait felsiklattam nyakamra, hogy ő maga húzhasson fel arcához.
- Mit szeretnél? – játszadoztam fele levakarhatatlan élvezkedő mosollyal, de csak pislogott nagyokat.
- Én… én nem… nem is… nem én voltam… - ez a rózsás pírral fűszerezett zavar… édes…
- Hn… - húztam el a szám, majd újabb finom csókkal jutalmaztam.
„Már nem kell sok, már nem… és megpuhítom…”
Végigsimítottam szálkás testén, kiélvezve minden rezdülést, amit nem tudok még irányítani. Ujjaival beletúrt hajamba irányításommal, én pedig élvezettel dörgöltem ágyékomat övének. Érzem már, érzem, hogy éledezik. Míg figyelmét eltereltem, a kunait kitéptem a falból, majd hirtelen elhajolva tőle, egy utolsó villámgyors mozdulattal szaggattam le róla a nadrágot, mindenestül. Az a látvány… eszméletlen volt… Őrjítő…
Teste dacolt irányításom ellen, remeg, próbálta lábait összezárni, elrejteni előlem édes báját, de csak piros arca ütött el bőre hibátlan fehérségétől.
A kezemben lévő kunai-kés és ő testének látványa egyre perverzebbre fordította. Megpillantottam alig éledező kis férfiasságát, és rögtön egyre gondoltam.
„Ezen sürgősen segíteni kell… Hehe…”
Kezeit a feje fölé feszítettem bábtechnikámmal, majd ujjamon megpördítettem a kunait, és élével lefelé fogtam meg. Mélyen a szemébe néztem miközben egyik kezem levezettem péniszére, de folyamatosan szuggeráltam, hogy nem tudjon elszakadni tekintetemtől. Még mikor megérintettem akkor is csak engem nézett, egy pillanatra összeszűkült szemekkel.
„Vajon miért nem tiltakozik már? Ilyen hamar feladta volna, vagy talán… az nem lehet…”
Végig arcát és reakcióit figyelve nyaltam bele a kunai-kés kör végű fogatába, kaján vigyorral arcomon. Alig rezdült meg, csak figyelt… végig csak figyelt…
Kissé átdugtam rajta a nyelvem, majd visszahúztam, körbenyaltam a belsejét végül elemeltem ajkaimtól.
- Felmelegítettem neked – sóhajtottam kedvesnek mondható hanggal, majd leeresztettem karom, hogy két kezem tartalmát összeillesszem, azaz… Kicsi kis péniszére húzzam a benedvesített fémkarikát. Hehe…
Rémült szemekkel nézte végig, elakadó lélegzettel tiltakozott volna, de tudta, hogy semmi esélye.
„Kis okos… kezd egyre jobban megtetszeni. Más kis uke már rég hasadásig visította volna a fejem, a hallójárataimat. Még mindig erősen mocorogna, sírna és nyavalyogna. De ő nem teszi… Miért nem teszi? „
Felsikkantott ahogy kimért mozdulatokkal húztam rá, s mikor befejeztem, majd megálltam a mozgásban, ő egy megkönnyebbült sóhajjal eresztette le mellkasát.
„Utálok várni… utálok másokat megváratni. Meddig várjak míg ez a fiúcska nem engedi szabadjára vágyát?
Megvan…
Némán tiltakozik… De nem sokáig.”
Kínzó lassúsággal kezdtem el most már felfelé húzni a kis kunai-kést, arcának minden izma megfeszült, teste is így viselkedett volna, ha nem én tartottam volna. Vágyakozó nyöszörgéssel harapta össze ajkait, de megtámaszkodtam mellette, és felé hajoltam. Pont mikor lecuppant róla a fém, kinyitotta kis pilláit, megrökönyödve tapasztalta közelségemet.
„Na mi van? Hehe…”
- Ez most… kicsit kellemetlen lesz… - vigyorodtam el, ahogy halkan duruzsoltam ajkaira.
- Ne… - súgta vissza vékonyka hangján, s mikor a langyos acélt megérezte bejáratánál, megremegtek szemecskéi. Ez volt az a pillanat, amit látni akartam végre – Ne! – mondta erőteljesebben, de még mindig súgta, de én mit sem törődve kérlelésével fokozatosan kezdtem a kés nyelét belehelyezni.
Szája tátva maradt, végig engem nézett, se nem sikoltott… nem… Csak megfeszült… hagytam neki…
Gyönyörű látvány volt…
„Az élvezeteket meghagyom későbbre, nem húzom a saját időmet” - gondoltam akkor… A türelmetlenség mindig is egy „erényem” volt. Chh…
Épp hogy belehelyeztem, ki is húztam.
„Tőlem több élvezetre számíthatsz mit ettől…”
Felemeltem a fém tárgyat, és egyenesen ajkához emeltem, kicsit neki is nyomtam.
- Nyald meg… - kértem lágy hangon, de igyekezett elfordítani a fejét, szemeit ismételten összeszorította. „ A dac soha nem hal ki egy emberben.”
- Ha nem teszed meg… ígérem fájni fog – dörmögtem felé fenyegetően, de csak azért használtam a hangnemet, mert hiányzott. Ritka, hogy nem kell alkalmaznom a különös kegyetlenséget. Egy áldozatommal sem voltam még ilyen gyengéd… Talán mert… ő más volt…
Kidugta kis nyelvét, majd ahogy engedtem neki, még fejét is megemelte, s egy érzéki mozdulattal vezette körbe rózsaszín nyelvecskéjét a karimán. Mrrrr…
Hirtelen elkaptam előle a kést, majd a hátam mögött lévő ajtóba dobtam.
- Most jövök én… - súgtam halkan, és lehajoltam aprócska testéhez. Körkörös nyelvcsapásokkal kényeztettem, s ez egyben engem is feltüzelt… Hasánál kissé megharaptam, hogy rajta hagyjam nyomomat.
„Hiába… én már csak ilyen vagyok…”
Ahogy hasához értem, ismét igénybe vettem bábképességem, és vékonyka lábait a nyakamba tetettem vele. Leértem alhasához, majd térdelve az ágyon felegyenesedtem.
„Micsoda forró bőr… illatos test… és érzéki látvány. Premier plán a kis popsijáról tökéletesen alulról nézve. Hehe…”
- Mit… Mit csinálsz? – nem is értettem mitől félt, hisz semmi nem volt a kezemben, sem a számban… a nyelvemet leszámítva, ami a következő fegyverem volt.
Válaszként egy mosollyal jutalmaztam, és újra végig a szemébe nézve hajoltam ánuszrózsájához, hogy végre azt is megízlelhessem. Még mindig rajta volt egy cseppet a fémes íz, de a saját íze… sokkal jobban tetszett… Kezeim csípőjére tettem hogy megtartsam, elengedtem béklyóm alól, hogy saját erőből támaszkodhasson meg karjaival.
Nem kapálózott… nem próbált menekülni… Sikongatott… a gyönyörtől…
Feljebb simítottam kezemet kis testén, hogy fenekébe markolva jobban széthúzhassam kis farpofáit, így jobban hozzáférhettem bejáratához. Ízletes kis rózsa volt… de mennyire…
Hangja töltötte be a szobát, fejét hátra vetette, sötét tincsei az arcába tapadtak. Vékony ujjai az ágyneműt markolták görcsösen. Megígértem, hogy élvezni fogja… és tessék… Szeretem betartani a szavam…
Mikor eléggé kitágult már nyelvem kényeztetésétől, egy átívelő nyalintással húztam át nyelvemet, ánuszáról, kis farkára, ami végre értem ágaskodott vígan. Hát csak sikerült… hehe…
Átnyaltam a kis golyókon, végig merevedésének ívén, hogy egy könnyed mozdulattal csúsztathassam őt ajkaim közé.
- Ne… kérem ne… Sasori-samaahhh…
„ Ó igen… nyögd csak a nevem… még… még…”
Visszacsúsztattam kezem csípőjére, majd erősen tartva felálltam az ágyon, csak pislogott nagyokat, hogy felemeltem könnyedén, addigra abbahagytam kényeztetését. Testének egyes pontjain újra aktiváltam a technikámat, és könnyeden fordítottam meg kis testét, hogy felém forduljon, igaz még mindig fejjel lefelé. Lábait visszatettem nyakamba, kezeivel lábszáramon támaszkodott meg, a nadrágba markolva.
„Helyes… nagyon helyes” –vigyorodtam el.
- Húzd le! - parancsoltam ellentmondást nem tűrőn, és lesandítva rá figyeltem, ahogyan kioldja fehér övem csomóját, s végül karcsú ujjacskáival tolja le fekete nadrágomat, kieresztve a „fenevadat”… Hehehe…
Láttam a szemén, hogy megijedt a látványtól, de nem annyira, mit ahogyan más tenné… „Egyre jobban megkedvelem ezt a drágát”
- Kényeztess… - súgtam még mindig parancsoló hangon, és szerencsémre nem kellett sokat várnom… Apró nyelve máris hozzám ért, tudta mit kell tennie.
Mély felmorranással folytattam az ő kényeztetését, igaz csak lassan, kínzón, hogy húzzam az időt még. Másolta mozdulataim, igazán gyorsan tanult, s ráérzett, mire is vágyom igazán. Kicsi szája olyan forró volt, ahogy mellette lihegett bőszen az én érintéseim által. Eszméletlen hőség…
Nem bírtam tovább… Eddig húzta a türelmem…
Lehúztam magamról, majd ledobtam az ágyra. Nem bénítottam meg, nem állítottam meg. Hagytam hogy magától mozogjon… Nem menekült el… Feltérdelt az ágyon, én pedig bokáimra ültem, s megragadtam csuklóját, hogy az ölembe húzhassam.
- Ez után… - szólalt meg vékony hangon… nagyon meglepődtem – elengedsz majd? – kérdezte kíváncsi hangon. Mosolyt csalt arcomra ártatlansága láttán.
- Hát persze kicsi Kanzou-chan… - öleltem át testét, hüvelykujjammal kipirult arcát simogattam, fényes-nyálas ajkait. Megemeltem, majd beleültettem vágyamba, hagytam hogy ujjaival vállamba, hátamba markolhasson. Visszafojtotta sikolyát, engem ölelve-szorítva nem mert a fülem mellett hangosan sikoltani. Pedig elnéztem volna neki… Szép hangja volt…
Az a szorítás, még az én testem is remegésre késztette, ahogy szűk testébe hatoltam.
- Haahh… - sóhajtottam fel én is, visszatartva magam attól, hogy hirtelen rántsam magamra. Agyamra ment a vágy… gyengéd lettem vele…
Teste már csúszott az izzadtságtól, lábait átkulcsolta derekamon, teljesen belém akaszkodott, akár egy kis maki. Csípőjét szorítottam, nem eresztettem el, lassan mozgattam magamon, kiélvezve minden pillanatot. De még mindig csak szaporán lélegzett, egy hangot nem adott ki… Talán félt…
- Engedd ki… - súgtam a fülcimpájára ráharapva, majd csípőmmel egy nagyobbat löktem.
- Sasori-samaaaaaahhh… - sikoltotta nevem végét, s elégedettséggel töltött el, mosolyogtam megszokott reakcióján. Ez után már kieresztette hangját, s újra hallhattam azt az édes nyöszörgést, és szuszogást, lihegést…
Lassan én is társultam hozzá, mély öblös hangon.
Mikor már nem bírtam tovább, felgyorsítottam mozgását, - amiben ő is segített lábai tartásával – hogy már nem sokk kellett, hogy kis testébe élvezzek hosszan és gyönyör telien.
„Soha nem fogom elfelejteni azt az estét…”
~*~
A vörös hajú férfi, behunyt szemmel fának döntött fejjel merült el emlékeiben, kezében a kis könyv még mindig nyitva volt. Tekintetét visszaterelte, s tovább lapozott, de nem látott mást, csak üres, tetején megdátumozott lapokat. Azon napok száma volt, amikor nála tartózkodott még.
„Július 30. Haza…”
Ennyi állt az utolsó előtti lapon, Sasorit ismét az emlékek bombázták.
~*~
Egyik kezemben egy tű volt, a másikban festék, s a mellettem lévő asztalkán egy kis vegyi anyag.
Az aranyos fiúcska előttem térdelt, természetesen nekem háttal, s ritmusos lökésekkel ajándékoztam az élvezkedő kis ukét. Arcomon vigyor ült, megígértem neki, hogy ma hazaengedem, de nem hagyhatom elmenni minden biléta nélkül. Egyik formás kis fenekét bekentem érzéstelenítővel, majd felhevítettem a tűt, s a festék segítségével egy apró, vörös, skorpió alakú tetoválással ékesítettem fehér bőrét. Végig hallgattam közben sikongatását, de szerintem akkor még nem is tudta, mit is műveltem vele a kellemes szex jelenet közben.
~*~
- Hmm… - vigyorodott el, majd ujja hegyét megnyalta, és az utolsó oldalra lapozott… Könnycseppek gyűrték foltokban a papírt.
„Augusztus 03.
Kedves… naplóm…
Sasori-sama hazaengedett, s nem rég találtam haza… A szüleim itthon voltak már, de amire vártam, nem következett be. Nem fogadtak örömmel, pedig azt reméltem aggódnak értem. Megbüntettek mert azt hitték elszöktem, észre sem vették, hogy elraboltak engem. Sírtam… most is sírok. Olyanokká váltak, mintha nem is az én szüleim lennének. Elmeséltem mindent, ami történt.
Nem hittek nekem, megvetettek… s mivel kiállok igazamért, azzal fenyegetnek, hogy egy konohai gyógyítóhoz visznek elmegyógyintézetbe. Nem akarok odamenni, de itt sem akarok maradni.
Tudom talán hülyén hangzik, talán tényleg megbuggyantam… De vissza akarok menni hozzá…
Sasori-samahoz…
Olyat adott nekem, amit még soha senki… nem csak gyönyört… Szeretetet…”
A férfi arca megrökönyödött, pár pillanatig szoborrá avanzsálva ült a fa tövében.
Pár pillanattal később, egy elégedett mosollyal csukta össze a könyvet. Nem volt benne már több olvasni való. Az apró naplót belső zsebébe bújtatta, felállt, leporolta ruháját, majd elindult a poros úton.
Lába alatt ropogott a homok, arcán még mindig ugyan az a mosoly ült, fejében egyetlen gondolat járt.
„Megtalállak…”
|
